csárádi Edit Hiányérzetek éjsyakája

elhamvasztanának Hogy a hamvaim táplálják a füveket, És a füvek tápláláják a bolondok elméjét. Olyan bolondokét, mint én\" \"Minél több ember szívna füvet, annál inkább elesne Babilon\" \"Egyesülve nyerünk, Szétszakítva elesünk\" \"Ha ti egy nagy fa vagytok, akkor mi egy kis balta, ami arra van kiélezve, hogy kivágjuk benneteket\" \"Az én zeném nem fehér ellenes. Sosem tudnék ilyet énekelni. Az én zeném rendszer ellenes, ami megtanít téged élni és meghalni\" \"Ha Isten nem adott volna egy dalt, hogy énekeljem, nem lenne egy dalom, hogy énekeljem. Ezért nem az én dalom.A lelkem mondja ezeket a szavakat\" \"Az igazi reggae Jamaicából jön, olyan lenne, mintha ellentmondanának az életüknek. Mert a reggae-nek benned kell lennie\" \"Nem azért játszunk, hogy a kritikusok elégedettek legyenek. Azt játszunk, amit akarunk, amikor akarunk és amennyit akarunk. És van indokunk játszani\" \"A jazz egy teljes zene, a reggae is az. A reggae funk, de ugyanakkor különbözik a funktól. A reggae egy egyszerű zene. És különbözik a soultól is. Semmit sem lehet összevetni. Ez az igazság.\"\"A reggae-t nem hallgatni kell, hanem érezni. Aki nem érzi, az nem ismeri\" \"Nem szeretem a reklám ötletét. Ez nem a formája annak, ahogy látom a dolgokat. Nem szeretkezem dolgokkal a sötétben. Az emberek odajönnek hozzám, és azt mondják: Bob Marley egy nagy nemzetközi előadó, és én csak nevetek. Ha többen hallgatják a zenémet az jó, ennyi az egész\" \"A zene pszichológia. Ha nem jut be a szívbe, a lélekbe, az elmébe, Az emberek nem fogák érezni\" \"Jah zenéjére fogsz táncolni Jah zenéjére fogunk táncolni Felejtsd el a bajaidat és táncolj Felejtsd el a bánataidat és táncolj Felejtsd el a betegségeidet és táncolj Felejtsd el a gyengeségeidet és táncolj\" \"A zene változást követel Nem tudom meddig kell rá várni. De el fog jönni\" \"A zeném az igazságot védelmezi. Ha te fekete vagy és tévedsz, akkor tévedsz Ha te fehér vagy és tévedsz, akkor tévedsz Ha te indián vagy és tévedsz, akkor tévedsz Ez egytemes!\" \"Megtagadjuk azt, hogy azok legyünk, amik szeretnéd ha lennénk Azok vagyunk, akik vagyunk és mindig így lesz. Nem tudsz megnevelni bennünket\" \"Minden embernek joga van dönteni saját sorsáról\" \"Nem vagyok semmiféle angyal Az élet fia vagyok\" \"Nem szeretem a politikusokat A zenémnek csak a jóhoz és az igazsághoz van köze\" \"Az igazság beborítja a földet, mint ahogy a víz a tengert Én nem a sikert akarom, a siker nem jelent számomra semmit Rengeteg embernek sikere van, de mégis úgy élnek mint a holtak\" \"Ha az élet szép lenne. Mindig sütne a nap, minden tengernek lenne hulláma, minden zene reggae lenne, minden füst a fejből jönne Nem vagyok egy rock énekes Csak egy rasta vagyok, aki hírdeti a békét és az emberiességet\" \"Egy jó dolog van a zenében: Amikor üt, nem érzel fájdalmat\" \"Mélyen magamba nézek, és nem törődöm azzal, amit az emberek tesznek és beszélnek Csak a rendes dolgokkal törődöm\" \"Minek komolyan venni az életet,

ha az élet egy képzelt kaland amiből sosem kerülünk ki élve\" \"Sokan úgy gondolják, hogy az élet egy álom, így ők csak rontanak a dolgokon. Már sok mindent ígértek, de csak kevés valósult meg. Még mindig ölnek. Ölik a prófétáinkat és élvezik. Nagyon élvezik.\" \"A zeném a rendszer ellen szól, de az igazság mellett Olyan törvények ellen szól, amik azt mondják, hogy egy embernek a színe meghatározza a sorsát. Istennek nincsenek törvényei a bőrszínt illetően\" \"Ha minden törvényt betartasz, elveszted az élvezetet\" \"Isten egy küldetéssel küldött engem a földre Csak őállíthat meg, az emberek sohasem\" \"A dalok szövegei valamit taníthatnak a gyermekeknek. Ez nem csak szórakozás. Nem tudsz szórakoztatni egy embert, aki fél vagy éppen éhes\" \"Egy nép a történelmi ismerete, származása és kulturája nélkül olyan mint egy fa gyökerek nélkül\" \"Amikor a feketék összefognak A fehérek és a kínaiak is meg fogják tenni. De szükségszerű, hogy a feketék tegyék meg először\" \"Ha reggae-t hallgatsz és nem mozogsz, akkor te halott vagy\" \"Amikor meghalok, mindenki sírni fog, mindenki szenvedni fog. De egy bolond földműves majd egy szép vadkenderré változtat engem. Majd levágnak, megvesznek és elszívnak. És majd látni fogod, hogy még a halálom után is megmozgatom a fejeket\" \"A démon mindig a politikusok közé keveredik. Aztán elkezdenek maguk közt marakodni. A hatalom büszkeségi kérdéssé alakul át. Semmi köze sincs már ahhoz, hogy együtt éljünk és abbahagyjuk a háborút.\" \"Minden amit Isten mondott a jövendölésekben, meg fog történni. Néhány ember jobban tudatában van ennek. Ők azok, akik inkább az élet spirituális oldalához vannak kötve\" \"Meddig ölik még a profétáinkat, míg csak állunk ott és nézzük tétlenül?\" \"Győzd le a démonokat egy dologgal, amit szeretetnek hívnak\" \"Már jártam itt előzőleg és visszatérek majd mégegyszer, de nem fejezem be ezt az utazást\" \"Hiszek mindenki szabadságában, nem csak a feketékében\" \"Bob Marley nem a saját nevem. Még nem is tudom a saját nevemet.\"

Az örök példaképem Antoine de Saint-Exupéry: Fohász Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére! Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat! Segíts engem a helyes időbeosztásban! Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez! Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat! Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk! Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk. Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni! Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra. Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk! Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot közvetíthessek! Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől! Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van! Taníts meg a kis lépések művészetére!

Marcus Aurélius- Rossz érzések ellenszere “Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre még nem létező, se ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod – sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod. Milyen ember az, aki még a jelent sem képes önmagában elviselni? – Ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad. Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett? Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen. Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik – tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett -, ugyan ki akadályozhatná meg hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni? Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád – neked csak járnod kell rajta.”

Fura dolog... Fura dolog..-Hamia Linda “Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul.” (HamiaLinda)

A semmi szélén- egy réges-rég letörölt blog valahogy megmaradt darabja \" Az emberben folyton összegyűlnek kóbor, névtelen fájdalmak, melyek mindig keresik arcukat, és felnagyítják a fájdalom valódi alakját.\" / Moldova György/ A semmi szélén Mezítláb állok a sziklán, magam vagyok. Egyedül születtem, remélhetőleg egyedül és magányosan halok, ne lássa senki szenvedésem. Meztelen vagyok, Szent Tükör a szomszéd szikláról gúnyosan integet. Magamba bújnék, de nem lehet. A csigaház ajtaját maga Holdistennő zárta rám, a Holdleányra, védve, óvva a külső sérülésektől. Ezüst-hidat bocsát az éjre, és hívja választottját. Holdleány álmodón néz ki az alabástrom fal mögül, ahonnan nekem kellene ugyanúgy integetnem, és elfelejtenem mindent. Rosszat, szépet, gonoszat, vágyat keltőt. Egyszer megkérdeztem, ha a semmi szélén állok velem leszel-e, és te azt felelted szeretnél. Nos, itt állok és nem vagy velem, nem bízhatok benned, nem számíthatok rád. ...Mivel oly sokszor égettem meg már magam, nem hittem, hogy te sem vagy más. Én komolyan veszem a szerelmet. Mást nem tehetek. Nekem fontos. És kiállok érte. Nem a veszteség fáj, hiszen annyit csalódtam már, az fáj, hogy kiadtam magam. Ha neked, akkor neked. Pedig soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tényleg nem érek semmit. Hallom nap, nap után és nem hiszem el, mert nem akarom elhinni, mégis kénytelen vagyok. Hiszen újfennt bizonyosságot nyert. Hol a széles váll, amit felajánlottál? Magamba bújnék már, de nem lehet. A sziklák pedig ridegek, sehol barlang, odú, rejteket adó menedék. Szívfájdalom elől elbújni képtelenség. Kiordítani nem tudom, elmondani nem lehet, a legkönnyebb utat választani a legcélszerűbb...Magányos csillag lennék, de nem tudok. Nos a sajnálat ideje sosem fog eljönni, a közhelyeké is lejárt már réges-rég. Fojtogat a valóság. És nem szabadulhatok. Nincs kihez. Nincs mihez. A sziklatetőn egyensúlyozok, és várom a pillanatot amikor alázuhanok. Mikor már semmi nem számít, senki sem köt. Isten, ember vissza nem tart. Talán a szerelem egyedül... Várom, hogy a semmi sötétje teljesen átfogjon, gúzsba szorítson, megfojtson. Nem tudom akarok-e egyáltalán szabadulni. Pedig akarok. Csak nincs ragyogtatás, nincs csillogtatás. Néha megállok egy-egy pillanatra, mert annyira fáj a szívem, hogy várom kiszakadjon. De ez túl könnyű és egyszerű lenne. Nem ez a mese vége. Pedig én írom. És nem ezt szeretném, de ezt te is tudod....

Adj hitet... (már rám férne, de nagyon) Beszélj hozzám, mondd újra el Hogy a világ botrány Itt nem vagyok idegen Fekszem a szíveden és hallom, hogy dobog. A fekhely mellet most is töltve áll a hűs borospohár Itt érzem, otthon vagyok. (Nem is tudod, milyen nagy dolog...) Én ordítok néhanap tudom, hogy bántalak Csak szidlak a semmiért. Hiányzik néha egy kis fájdalom Máskor meg nem bírom azt, hogy folyton megkísért. (...folyton megkísért) Refr.: Adj hitet és elhiszem neked hogy élni szebben is lehet Sok okos megvet és nevet de te észre se vedd, csak adj hitet! A szájak szélén gyűlölet és harag remeg A világ nagy beteg. Te boldog vagy, hogy van kit féltened egyetlen életed Ennél komolyabban nem veszed. Próbáltam hős lenni és szent nekem egyik sem ment Magamon veled nevetnék. Játékos vagy, mint egy nagy gyerek

legdurvább fegyvered a békülésre képesség. (...képesség) Refr.: Adj hitet és elhiszem neked hogy élni szebben is lehet Sok okos megvet és nevet de te észre se vedd, csak adj hitet! (...csak adj hitet) Beszélj hozzám, mondd újra el! És adj hitet! Refr. 2x: Adj hitet és elhiszem neked hogy élni szebben is lehet Sok okos megvet és nevet de te észre se vedd, csak adj hitet! (...csak adj hitet)

hatalmas a szíved... Magna Cum Laude. Hatalmas a szíved... Mikor rád találtam angyalom Félig nyitott könyv voltál, De bármikor beléd olvastam Rögtön becsukódtál. És aki tépett lapot kapott Ahogy beléd ütközött Az olvasni nem tudhatott A soraid között. Olyan hatalmas a szíved, mondd miért nincs hely nekem benne? Egy pillanat az életedből hidd el, nekem elég lenne. Oly hatalmas a szíved, mondd miért nincs hely nekem benne? Egy pillanat az életedből hidd el, nekem elég lenne. Lakatlan sziget, hol élsz ha félsz, megvéd az óceán, de bárki feléd evez törékeny leszel, mint a porcelán. Megfoltozom varázsfonallal majd én a lelkedet, s egy szivárványba rejtem el, ha felemelkedett. Olyan hatalmas a szíved… Oly hatalmas a szíved… olyan hatalmas a szíved… Oly hatalmas a szíved… Olyan hatalmas a szíved…

érints meg én szeretem... még a zenével is, de így még szívrehatóbb, nekem.. Balázs Fecó-Horváth Attila: Érints meg Megint elment a nap, ahogy mindig szokott. Nem túl sok van már, amit még itt hagyott. Ami félig van kész, az ma félig marad. Engedd, hogy a dolgok most nélkülünk változzanak. Egy felhőn ülünk fenn a város fölött. Távolról néztük, ahogy átöltözött. Indulhatunk. Itt már tudjuk, milyen. Rád bízom, merre. Ne ez a bolygó legyen. Érints meg még egyszer, lassan. Úgy alszom el. Legyen függöny mögött a világ. Érints meg még egyszer, lassan, érzékenyen, és kívánj jó éjszakát. Ki mondja meg, vajon meddig lehet, hogy minden nap, mindenhol erős legyek? A csönd volna jó. Kicsit könnyebb napok. Ne kérdezz semmit, ha látod, hogy fáradt vagyok. Érints meg még egyszer, lassan. Úgy alszom el. Legyen függöny mögött a világ. Érints meg még egyszer, lassan, érzékenyen, és kívánj jó éjszakát.

Elment a nap, ahogy mindig szokott. De túl sok van már, amit még itt hagyott. Ami félig van kész, az ma félig marad. Engedd, hogy a dolgok most nélkülünk változzanak.

még több kell... amit másként, szebben leírni nem tudnék... Balázs Fecó: Szerelem még több kell Képzeld el, hogy felkap a szél És mielőtt bármit is megértenél, Már pörög is vissza a film, És mikor véget ér, Ott állsz megint az út elején. Kezdd újból, mondja egy hang. Újjászületés. Egy másik kaland. Második nekifutás, és egy remény Ha fordul az út, Hogy másodszor nem rontod el Vagy nem ugyanúgy. Szerelem még több kell, mint rég. Az amit szétszórtál, nem a tiéd. Valahogy képzeld el Mi legyen másképpen Hogy jónak megmaradj- Valakiben. Kölcsön van mind, ami van. Majd vissza kell hogy add, Valahogyan Kaptad valakitől Hogy őrizd valakiért. Ajándék szomorúság Örökre szép. Szerelem még több kell, mint rég. Az amit szétszórtál, nem a tiéd. Valahogy képzeld el Mi legyen másképpen Hogy jónak megmaradj- Valakiben.

A mai napi életérzés... Ákos: Hello, hello, újra itt vagyok, Vissza kellett jönnöm hozzád, és lehet, hogy maradok. Tudom, tudom, nem láttál rég, Bármit is mondasz, szemedben a megértés tüze ég. Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel, Sajnos nem állnak össze a mondatok, Én nem ide jöttem, nem ezt akartam, Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó, azt, hogy minden bűnöm megbocsátható. Hello, hello, nem tűntem el, Csak egy távoli bolygón jártam lehunyt szemekkel. De kinyílt lassan a szem, Most is rád ragyog, Könny reszket benne, Mert látom, hogy vak vagyok. Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel, Sajnos nem állnak össze a mondatok, Én nem ide jöttem, nem ezt akartam, Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó, azt, hogy minden bűnöm megbocsátható. Hiszen minden bűnöm megbocsátható... Hello, hello, én a régi vagyok, Tévedésből jöttem a földre, és félek, hogy itt ragadok! Hiszed, vagy nem, egyszer hazajutok, Nem látsz majd többé, hiányozni fogok... Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel, Sajnos nem állnak össze a mondatok, Én nem ide jöttem, nem ezt akartam, Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó, Azt, hogy minden bűnöm megbocsátható. Hello, hello, én a régi vagyok, Tévedésből jöttem a földre és félek, hogy itt ragadok! Hiszed, vagy nem, egyszer hazajutok, Nem látsz majd többé, hiányozni fogok.

nappali álmok Variációk egy témára... \"Az életben épp az az érdekes, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani.\" /Coelho/ \"Amikor kicsi vagy, az éjszakák rémisztőek, mert szörnyek rejtőznek az ágy alatt. Amikor idősebb leszel, a szörnyek másmilyenek: önbizalomhiány, magányosság, megbánás. Habár öregebb és bölcsebb vagy még mindig félsz a sötéttől.\" / Grace klinika/ Ha a különös bizsergés végigfut rajtam, már tudom, mindegy térben és időben hol helyezkedem el, elindulnak a nappali álmok: kusza emlékdarabkák keveredve vágyakkal, reményekkel, jó és rossz kívánságokkal, átkokkal és jókívánságokkal. Teljesen mindegy ilykor, hogy utazom-e, dolgozom-e, a tévével bámultatom magam, közben könyvet fogok a kezemben, de a tartalmáról fogalmam sincs. Folynak a képek, megnyugtatóak, ingerlőek, felkavaróak, sejtelmesek, szerelmesek, vágyat fakasztóak, izzasztón erotikusak. Föl- fölvillanó álomemlék darabkák, kerestem értelmezésüket, aztán rájöttem, mindenki másképp magyarázza, és magam kell rájöjjek jelentésükre. Álltam a viharral szemben, nem érezve a jeges áradatot, tartottam az ablakot, és biztattam a fiam, ne féljen, bár életben ez sokszor volt fordítva, szültem fájdalom nélkül sokszor, nem emlékszem a babákra, csak a szülés misztikumára, ültem kocsiban az út egyre keskenyedett, és a szakadék szélén ami árokká szelidült a halott oroszlánok farral kifelé feküdtek a faládákban, mellettük kedvencem a zsiráf feküdt, szánalomra méltón, kiterítve. Repültem számosszor simán lebegve, suhanva, zuhanva, a zuhanás mindennemű rémülete nélkül, futottam lélek- és szívszakadva valami elől, aminek nem volt arca, teste, csak a megtestesült iszonyat loholt a nyomomban, és mivel nem ismertem, csak a félelemtől félhettem igazán, a félálmok zavaros ködéből csak a madárcsicsergés erősödése ébresztett rá, hogy valóban fölébredtem.Édesbús szerelmi álmok, zavarba ejtően testet öltően, csókot, ölelést érezvén, magam kell felébresztenem magam, arc nélküli férfiak, ki tudja hol melyik életemből, a múlt ködéből, vagy a jövőből ismertek rám, lezáratlan kapcsolatok, amik visszakísértenek majd valahonnan, valahol, és lehet, hogy csak a kaput átlépve ismerjük fel egymást. Néha azért megnyugtatóak is a nappali álmaim, nincs szükségem külső segítségre, hogy kilépjek a zűrzavarból, képek, filmek, zenék, könyvek csak segítenek, általuk több és talán jobb leszek, ha a napi rutin fásulttá tesz, és a gyémántszín- szívkönnyek megkönnyebbítik lelkem, a sivatagra gondolok, lefekszem a gondolat-homokra, az ujjaim belemerítem, pergetem a sivatagi szél pedig megnyugtatja csapongó lelkem...

Erdő Az éjszakai párás, nyúlós, ködös szürkeségből a Hajnal lépett elő, szétrázta hosszú aranyhaját, elűzte a kopott-szürke felhőrétegeket és a megunt hosszú téli reggeleket narancs-derengéssel árasztotta el. A reggel még bizonytalan köd- párákkal takarózott, és az erdő puhán kinyújtózkodott. A szél durván, röhögve, hatalmas zajjal tépte a fák tetejét, messziről vízesésnek hallatszott, és a fák fölött az ég szempillantás alatt tavasz-kékre változott, szemkápráztató kékre, az évszakváltás minden ígéretével. Az erdei út puhán simult az avarba, a napsugár sápadtan verődött vissza a fekete pontokkal megszórt olvadozó hótakaróból. A patak locsogott tovább egyre vidámabban, mert a jég már hártyássá olvadt a felszínén, itt-ott nagyobb darab köveket is görgetett, és nem fogta le beszélőkedvét tél a hártyás jégujjaival. A fák csendben nézték kidőlt társaikat és mivel az elmúlás az életükhöz tartozott, csak bólintottak, mert mélyen elindult az élet, a csoda lassú folyamata, és nem bánták, hogy a szél megtépi koronájuk tetejét, mert a szél a tavasz leheletét hozta, a hollópár is lustán keringett a magasban időnként belejajdultak a csendbe, de ez már a várakozás hangja volt. A cinkék egyre vidámabban csiviteltek, felelgettek a patak vidám csörgedezésére, a Máriácska szobor mohái csendben simultak a szent köré és a táblácskákat nézegették, amik a hit és a remény szent bizonyítékaiként hirdették,Isten és Mária emberek szerinti dicséretét. Az erdő halkan, puhán lélegzett, bujtatta mókusait, őzeit, és a Tavaszanyó, felriadva hosszú álmából végigsuhant a fák között, és intett, hogy nem sokára itt az idő és a fák lehajtották ágaik és együtt zúgták a széllel: élni

tavaszi szél Tavaszi szél vizet áraszt, tény és való. Mert kilépek a kapun és keletről vágyfakasztó, mosolyogtató, önző módon simogató és mégis szinte barátságtalan szél lopózik a kabátom alá, üzenve, hogy nemsokára újból találkozunk. A cinkék fáradhatatlanul ismétlik, hogy nyitnikék, türelmesen, vágyva a bizonytalan tavaszi napsugarakat. A vizet áraszt azt szó szerint veszem, mert nincs egy talpalatnyi hely sem, ahová ne tudnék szó szerint bokáig merülni, és tétován toporogni útban a legközelebbi élelmiszert is árusító bolt felé, azon igyekezve, hogy a bevásárlószatyor ne és ne súrolja a pocsolyák szélét. Az a fárasztó ebben az időjárásban, hogy soha nem tudok az időjárásnak megfelelően öltözni, mert fogalmam sincs mire lépek ki a kapun. A függönyön nem sejlik át a napsugár, a galambok nem búgnak, a rigók is némák. Egy picit feszült ez a várakozás, mert nap, mint nap bizonytalan, hogy hideg avagy kevésbé hűvös napra riadunk-e, és van, hogy a hajnal jeges páráját délre sem fújja ki a legtöbbször keletről fújó szél. Mégis már hosszabbak a nappalok, és a levegőben kézzel tapintható a várakozás. A bokrok és fák még bizonytalanok, sokszor jártak már pórul, mert elhitték az első enyhe szélnek a tavasz igéretét, de a sejtjeik mélyén már megindult a változás, már nem nézik lehajtott fejjel a száraz levelek kergetőzését a betonjárdán, már az álmodozás a zsigereikben megindult, és puha vágyak sürűjébe burkolózva várnak türelmesen az őszhajú, virágos léptű Tavaszanyóra, aki ha végigsimít ágaikon fellélegeznek és élni kezdenek. És én is vágyom Tavaszanyó puha simogató lélek-érintésére, hogy újult erővel, bizakodva indulhassak neki az új évnek, az új időknek...

kövek Sziszifusz tapsolna, sőt tapsikálna örömében, ha látna, és bízvást receptért könyörögne. Mert amint levetem a kősziklákat a szívemről és pár napig szabadon szárnyalok, máris rohanvást és könny-szakadva szaladok a lejtő aljára és tuszkolom a köveket visszafelé, mázsás kősziklák, zsákokba összegyűjtött zúzalék, jöhet bármi, emlék, szívet markoló találkozás, szemet lesütve, fejet elfordítva, és ezzel is bizonyítva, hogy igen, észrevettem, és levegőnek nézem. Egyébként én akartam így, és ma sem tennék másként. Ha lelöktem a sziklát szó szerint érzem a gördülést, hallom is a sziklák robaját, és szárnyalok, szelíd és mosolygós vagyok, elfogadom magam, helyem a világban, nem fáj semmi, boldog vagyok. A következő pillanatban már omlom is össze, szaladok, tuszkolom vissza a sziklákat, hogy ismét kő -nehézzé váljak, cipeljem az ötven kilómat, mint mázsás terhet, vonszoljam a napokat és zuhanjak már délután vagy kora este az álom, a jótékony és feledtető álom karjaiba, kizárva mindent és mindenkit. Amint gyógyultnak nyilvánítom magam, megnyugszom, majd minthogy tényleg a rosszra is rá lehet kapni, mint a jóra, már a kishitűség karjaiba vetem magam, nem hiszem a jót, és azzá a rosszá válok, amit gondolok. Aztán újfent átértékelem az egészet, és úgy döntök, ennél én azért jobb és szebb vagyok, napokra száműzöm a gonoszkodást, az ármányt, a nehéz, földre húzó gondolatokat, a kicsinyességet és kishitűséget, és újból magam vagyok magam. Találtam szövetségeseket, barátokat, gyűjtöttem ellenséget, bár abszolúte nem volt szándékomban, most is vallom, hogy velem vagy ellenem van valaki, másként szortírozni nem tudok, bár kicsit fekete-fehér, de nem számít, más nem fontos. Nem tudok alakoskodni, mosolyogni, aztán hátba szúrni, fogalmam sincs hogyan kell. Kardozom én eleget még magammal is ha kell, és megvívok még ha lekardoznak is, istenem volt már ettől rosszabb is talán. Egyébként tényleg nem tudom, mivel tudnék tökéletes agymosást végrehajtani, és új, tiszta lappal indulni magam előtt. Nem, nem mások, magam előtt. Félek is néha, mert bármennyire is nem szeretném, néha még mindig elöntenek az emlékek. Sikítva menekülök ilyenkor a sarokba önmagam elől, ez egyszer nem tudom mi lenne a jó. Aztán helyre ugrik a világom és megy minden tovább. Valami külső démon ledönt ilyenkor, és lélek-szakadok, és futok le a mázsás sziklatömbökért, hogy a szívemre dobjam, és kezdődjön a vonszolódás. Furcsa dolog a szív, hatalmas tévedésekre képes. Vajon mi vitte rá egy ismerősöm 18 éves, kamasz fiát, hogy az életét eldobja a szerelmi bánatában? Vajon ő milyen mázsás, legördíthetetlen kőtömböket cipelt, amúgy biztosan vérző szívén? Nagyon elgondolkodtatott és megdöbbentett az eset, mert ez is csak bizonyítja mennyire sebezhető a szívünk, és hogy tud szakadni, vérezni, fájni, de lángolni, szeretni, vágyni, és elfogadni, kiteljesedni is ugyanúgy.Mit vitt a fiú magával, és mit hagyott a túlélőkre? Örök lelkiismeret furdalást, hogy nem érették meg, bár külső nyoma neki sem volt a fájdalomnak és szenvedésnek. Nekem sem volt. Leheletnyi smink, gondozott frizura,

ápoltság, kornak és korszaknak megfelelő divatos ruha, mértéktartó, nőiesen szexi, se parfüm a a fül mögé és a dekoltázsba, mosoly-kövület az arcon, csillogó tekintet. De hogy a mélyben milyen harcot vívok, még önmagammal is ha kell, azt senki sem tudja. Mondjuk nem is kell.Ennyi titok nekem is jár...

Mondd, mennyit ér? Mondd, mennyit ér kimondott szavad, amit csak a szobád fala hall meg? Mondd, mennyit ér kimondott gondolatod, érzésed, ha csak a tükörnek mondod el? Mondd, mennyit ér szerelmed, ha viszonzatlan és csöndesen fáj, kibírhatlanul? Mondd, mennyit ér, ha szemedből a csillagmagány ezüst fénye árad? Mondd, mennyit ér, ha kacagásodból aranyszikrák szállnak, de senki nem érzi? Mondd, mennyit ér, ha barátságod csillagidőt ígér? Mondd, mennyit ér, ha fölöslegesnek érzed magad? Mondd, mennyit ér, ha a hiábavalóságok körbeölelnek? Mondd, mennyit ér, ha világod körbezár, és úgy érzed fojtogat? Mondd, mennyit ér, ha vállalod önmagad? Mondd, mennyit ér, ha boldog vagy, és boldogságod szerteszórod mindenkinek? Mondd, mennyit ér, ha mosolyogva mégy az utcán, és meghökkenve néznek? Mondd, mennyit ér, ha rámosolyogsz a világra és egész véletlen visszamosolyog? Mondd, mennyit ér, ha vágysz a csodára, és élni is szeretnél? Mondd, mennyit ér, ha nem áll csodakocsi a lakásod előtt? Mondd, mennyit ér, ha könyveket olvasol, és zenét hallgatsz? Mondd, mennyit ér, ha mindennap megvívod csatádat az élettel, és időnként alulmaradsz? Mondd, mennyit érsz, mondd, mennyit érek én, mennyit érünk mindannyian?... és ha tudod a választ, vagy van még kérdésed, kérlek folytasd...

Tiszta szívvel Tiszta szívvel... Ha megállok a dombtetőn, ahová újfent elérkeztem, szétnézek, és a világ csodája át és átjár. Nincs már sivár pusztaság, lélek és szív nélküli magány, nincs már csak a csodavárás.Csordultig telt szív, Müller Péter a háttérből csendesen bólogat, újból és újból áthat a ragyogás. Belülről izzok, forrok és forrongok, érzem magam, kisimulok. Visszanézek: tiszta szívvel, néha még fájva, mert az önpusztítás is részem volt, előre fordulok, és indulok... A kimondott szavak súlya még a sarkam húzza, a hamisság a nyakamba liheg, a lelkiismeret furdalás szíven szúr, emlékeztet, figyelmeztet, mit és hogyan rontottam el, mit és miként bántottam meg szeretteimet, és csak önmagam néztem. A hibákat sorolom, hogy soha nem feledjem, hogy soha ne kísértsenek a hazugságok. Minden, de minden rossz visszaszáll, és hiába is lenne az ideje az átkoknak. Csendes tűnődéssel figyelem, hogy minden tiszta szívből kívánt kérés és gondolat a teremtés erejénél fogva válik valóra, legyen az régről áhított könyv, apró szelíd mozdulat, ölelés és simogatás, féltés és várakozás, szeretet és szerelem. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy amit idáig tiszta szívből kértem és reméltem, mindenkor teljesült. Vad vágyak, hamis esélyek pedig csak a szívem húzták, hívogattak, csaltak, hamis álomképeket kergettek, szív szakítottak. Befelé nézek, mosolygok, az erővonalak kisimulnak, szelíden ringatnak, nem rángatnak. Hagyom magam a csendes hullámzásban ringatni.

régi korok istenei Régi korok istenei Vajon a régi korok ismert nevű és ismeretlen istenei és istennői mit tesznek most? Sértődötten duzzognak talán egy-egy üres és kihalt kisbolygón, és közben vágyakozva nézik a földet, hátha eszükbe jutnak még a gyarló embereknek? Vagy netán a pusztuló romos templomaik árnyékában ülnek, sóhajtoznak és megütközve nézik, ahogy egy-egy templomot át és átneveznek az újabb, divatosabb isteneknek? Nézik ahogy a kereszt a félholdat váltja, és fordítva és így tovább? Vagy esetleg vad képzelgéssel végigsuhannak az égen és elátkozzák az embereket, akik rútul elfeledkeztek róluk? Vagy istenségük teljes tudatában továbbra is kormányoznak bennünket, csak már mi, emberek feledkeztünk meg hatalmukról? Hová tűntél Pallas Athéné, aki egész várost hatalmad alá vontál és egykedvűen szemlélted néped pusztulását és átváltozását? Hová lettél Ámor, mindenható és életeket adó, reményt és csalfaságot keltő szerelemisten? Aki apró puttóként szeretett legjobban megjelenni, tudván tudva, hogy egy gyermekre nem haragszik a felnőtt, bármit tesz is? Hová lettek letűnt, nevesincs népek névtelen istenei, akik osztották az életet, a reményt, a sikert, a bánatot, a szerelmet, uralkodtak népek, városok, országok fölött? Mind-mind megvannak valahol, csak mi emberek változtunk énközpontúvá, és a természettől távollevővé, a szívünk és életünk fölött az újabb istenek uralkodnak: úgymint pénz és hatalom istenei, letaposás, megalázás ördögei, hazugság és gyávaság gyarló urai.Maradjon a szívünk tiszta, és hátha mindeme rossz szellemek elkerülnék a házunk táját, és puha derűvel vonnák be csendes, békés, szelíd hétköznapjainkat.

filléres emlékeim Filléres emlékeim Ültem a garázs ajtajában, lábamhoz az ide édesgetett cica simult, dorombolt, egy pillanatra elárasztott szeretetével, majd önálló életet élvén továbbállt. A nap ugyanúgy sütött, mint minden tavasszal, a virágok édes illata is ugyanolyan volt. Néztem a falon a csorba tükröt, a szerszámhalmazt, és a nagyapám árnyéka csendben mellém telepedett, és megsimogatta a szívem. Kézbe vettem egy-egy kopott szerszámot, a gépolaj szag is ismerős volt, és visszaléptem az időben és szinte sírni vágytam, de csak a szívem szorult el, és szép csendesen elöntöttek az emlékek. A garázs az több volt Aladdin minden kincsénél, titokzatos mesevilág, gyermek-létem fontos szakasza. Itt tanultam meg biciklizni, csúzlival, légpuskával lőni, a barátnőmmel itt játszottunk óraszám. Volt faragott kis konyhakredencem, ugyanolyanra festve, mint nagymamámé, hogy hová lehetett ki tudja. Itt estem hanyatt az árokba, a mai napig emlékszem rá, a csalánok közé zuhantam, betörtem a fejem. A nagyapám adta kétforintosokkal szaladtunk fagyit venni, géppel csinált jégdarabos mégis finom volt, órákat álltunk érte sorba a Viola eszpresszóban, ami szinte kocsma volt, a mai napig nem értem az eszpresszó kifejezést.Védett környezetben éltem, burokban, nem is tudtam mi a külvilág. A nagyszüleim szeretete beborított, de nem fojtott meg. Kamaszként azért is menekültem, mert nem akartam anyám haragját rájuk zúdítani, nem akartam, hogy őket bántsa, inkább kerültem őket évekig. Maguktól érzett természetességgel fogadtak vissza maguk közé, terhesen, férjjel, később kisgyerekkel, a fiam a nagymamám ölében ugyanúgy biztonságra lelt, mint valamikor én magam is. Soha nem tudtam viszonozni, de soha nem is vártak érte hálát. Ültem a ragyogó napsütésben a garázs előtt, és szinte vártam, hogy a hátam mögül a nagyapám előlépjen és valami rozsdás vasdarabból alkosson valamit. Aztán megsimogattam a csorba tükröt és magamba szívtam a gépolaj szagát, hogy egy pillanatra a régi legyen minden, és ha nyugtot keres a szívem a gépolajszag megnyugtató nagyapa- varázsa mellettem legyen.

álomország Álomország Már megint csak a hangulat maradt. Több napon keresztül ugyanazt a páni félelemet éltem át, ébredéskor a víz összegyűlt a hátamon, szívem kiszakadt. Percekig feküdtem nyitott szemmel, tisztáznom kellett, hogy hol is vagyok egyáltalán és különben is.Az a fajta éber-álom ami nem és nem ereszt, semmilyen istennek sem, féled és várod, mert nagyon szeretnéd a befejezést, legyen az katarzis, vagy bármi, és nincs vége. Egyszerűen nem létezik. Már megint a befejezetlen dolgok üldöznek. Lezáratlan kapcsolatok, elfeledett barátságok, elárult szerelmek, befejezetlen szülő-gyermek viszony, el nem intézett hivatalos feladatok, félretett sárga csekkek. Az üldözőknek nincs arcuk-testük, csak vannak, a szó hivatalos formájában, mert egyszerűen nem tudok velük zöld ágra vergődni bármennyire is szeretnék. Mert aki konfrontáció képtelen azzal nem tudsz mit kezdeni, és néha elkopnak az igaz szavak jelentőségei is.Egyszerűen eltűnik az olyan szavak igaz tartalma, mint szerelem és szerető, barátság, igaz szülő, a listát a végtelenségig folytathatnám, persze, és mivel rendes nő nem hisztizik, hát az álmok befejezik, amit a nappalok észrevétlen hagynak.Mert, ha csókra vágysz, megkapod, néha hátborzongatón élesen élem át, fura az álomvilágom, megbosszulja a nappali nyugalmat. Az az érdekes, hogy nem akarok üldözött lenni, mégis hajt valami, és amikor már tisztázom, hogy ugyan, csak álmodom, akkor merülök még mélyebbre, mint szeretném, és kívülről tökéletesen tudom, hogy mit szeretnék és felébresztem magam. Pont, mikor kiderülne mi elől futok oly nagyon és észt veszejtőn. Legközelebb hagyom, hátha szembenézhetek valamivel, ami fogalmam sincs micsoda is valójában. Vagy nem, majd csak kitalálom.

gyertyaláng Gyertyaláng Napok óta gyertyát gyújtok esténként: mintha valakiért, valamiért tenném. Mintha búcsúznék: nézem a büszke-magasztos-lángot, fény-auráját, hívogató-csalogató fényét, hívását, hogy fény legyek, sugárzó, csalogató, csábító, megigéző, bátorító, suttog: menjek vele, hívogat, magába zár, elfogad. Nem kritizál, nem ócsárol, nem magasztal, nem dicsér, elfogadja, létezem, még ha villanásnyi is életem. A láng megbűvöl, forró, mégis hűsít, pillanatba sűrít létet, teret, időt egyaránt, elbódít, hogy magamhoz térítsen, int, hogy észre térhessek, anyagi szintre léphessek, mert megint túl- és kiléptem önmagamból, szét kell néznem, hogy észrevegyem, visszatértem, hol jártam most gondolatban, tengert gázoltam, hegyet másztam, sivatagot hódítottam, kezem a forró homokba vájtam, apró csillagokat kergettem, Holdistennővel keringőztem, szerelmet kerestem, fagyott-kihűlt szíveket messze elkerültem,kacagtam és sírtam, könnyeim gyöngyökbe zártam, szív szakadtam,megújúltam, csók-ízt felidéztem, messze jövőbe tekintettem, kitisztultam, földre szálltam, angyal lettem, szárnyam vesztem, a szobám alakját újból fölfedeztem, éreztem a gyertyalángot, fölé hajoltam, minden erejét magamba szívtam. Ember lettem újból, újra, hibáim is visszatértek, reményeim, álmaim mind-mind mellém ültek, szép gyertyalánggal együtt csillognak és villognak, nem szűnnek, mert nem engedem. Legyen szép estéd neked, s nekem...

Ismerős pillanatok Ismerős pillanatok Most, hogy a tél markában tartja a világot és fagyos markából csak néha ontja a fázós csodát a havat, és a fák dideregve rázzák le utolsó jéggé dermedt leveiket, most, mikor a jövő libeg végig gyermekek és felnőttek álmain most van ideje az emlékezésnek. A didergős, szürke napok egyformán peregnek és visszavágyják a nyár ájult ernyedését. Egy pillanat volt az egész, a nyaralás-utazás egy apró, szinte jelentéktelen mozdulata: Franciaország közepe, esős-ködös, aztán átmenet nélkül ragyogón napos. Vasúti átjáró, csodavonat, elővárosi, hivalkodó-kék. Előtte házak, kispolgáriak, vasutasok egyebek. Keskeny ház magas falak, beüvegezett veranda, ház mellett óriási fenyő betakarja a zsebkendőnyi kertet. Az üvegezett verandán nyugdíjas- korú nénike. Egész nap ott ült, mivel többször is átmentünk ugyanazon az átjárón. Szeme mélázón, szinte vakon meredt előre, a forgalmat nézte. Azóta sokszor eltűnődtem: vajon régen holt urát várja-e haza örökkön, vagy világba tévedt gyermekeit, esetleg unokáit, vagy csak a magány csöndes, szürke perceit számlálgatta a vonatok érkezése között, ki tudja, de a mai napig érdekelne. Megfognám a nénike száraz madárkezét, megsimogatnám, és kérdezném tőle a világ folyását itt Franciahonban, ahol nem éreztem otthon magam még Párizs buja, szédítő zsongásában sem, hiába voltak gyönyörű tájak, városok egyik sem nőtt ezen a nyáron szívemhez,kivéve a kikötőt, mert hiányzott Calais hűs tengeri levegője, sirályai, hiányzott Exupéry akit máshol sehol sem találtam.Egyszer csak meglelem tudom, hiszem...

láz Az apró karmocskák alattomosan támadnak, belülről, kivédhetetlenül, tejszerű közegbe vonván a külső világot, mintha úsznék valamiben, közben a szédület a fülzúgással óriási zajjá dagad, belemerülnék, engedném magam, hátha legyűröm az ólmos fáradtságot, az erőtlenséget, a hidegrázást és ha megráznám magam hátha a láz is kibújna belőlem. De csak fekszem, mert erőm sincs felkelni, érzem hogy borítja el a torkom megint a gyulladás, és még mindig nem tudom mit is kellene elmondanom, mert már levettem mindent, ami teherként nyomott, néha szíven szúr még valami, ami már szinte nevetséges, mert csak én tartom életben a bonyodalmat. A torkom mélyén a garat alján mintha valami gombóc feküdne, lenyelni képtelenség, kiköpni is. Nézem a holdat miként vonja ezüstbe az estét, szinte tolakodón fekszik mellém a párnára, hív, vonz magához, magába zárna, ha engedném, még a délelőtt sem tudja kiűzni a sürgetést, ha a holdra léphetnék talán minden kitisztulna. Eszembe jut mennyire vágyom a sivatagot, a tengert, a sós vizet, és csak az apró harangocskákat figyelem amit az erkélyajtóra kötöttem, és kellemes csilingeléssel jelzik a nyitódást, mellette az álomfogó lustán terül szét, kényelmesen, mégsem fogja vissza az álmokat. A láz is lassan terjed szét bennem megint, és képtelen vonalakat rajzol a plafon fehérjére, körvonalazódnak, összekuszálódnak, kisimulnak megint, egy kezet érzek a homlokomon pedig most egyedül vagyok, összehúzom magam a takaró alatt, becsukott szemem mögött a fényeket figyelem, lassan elengedem magam, hátha az apró karmocskák, amelyek annyira ködbe vonnak talán hamarabb eleresztenek és engedhetem végre a télnek, hogy szivet nyissanak és adhassak fényt, hogy kaphassak fényt és színeket.

Vajon mikor? Vajon mikor szűnik meg az igény a nőkben önmagukkal szemben, amikor totálisan beletörődnek a világuk igazságtalanságába, és feladva mindazt ami egykor sudár és ragyogó volt, csak árnyéka lehessen az egykor karcsú, ifjú nőnek. Mikor adja fel valaki, és a férfiakra ugyanúgy érvényes, hogy rossz fogakkal járkáljon, mikor tűnik el a fáradt szemekből a remény, hogy kilátástalanságot sugalljon, mikor lesz hangsúlyozottan önmagával és nem a világgal szemben igénytelen, hogy beletörődjön a macinaciba és a sportcipőbe? Nem, nem vagyok sem márkafüggő, sem elegáns, sem kirívó, vagy kihívó. De nem tudok rendetlen hajjal, nekem nem tetsző ruhában elindulni , leheletnyi smink nélkül sem tudom elképzelni a napot. Nem a külvilágnak, magamnak csupán. Tudok percekig lamentálni nadrág és blúz fölött, hogy háromszor átöltözhessem. Zsíros hajjal is képtelen vagyok dolgozni. Vasalatlan blúzban is. Inkább futok a buszhoz. Elnézem a nőket a munkahelyen. Nem, nem a vonásaikat, a ruhájukat, a hajukat, egyebüket. Mikor adták fel? Én a turkálóban is találok fillérekért egyedi, nekem tetsző darabokat. Én sem leszek már fiatalabb. Elfogadom az évek súlyát, mert természetes velejárói a nőiségemnek, a nevetőráncok mélyülését a szemem körül, a testem változásait. A belső jelzéseket. Nap, mint nap változom. Belül lassulok. Komolyodom. A kacagásom csengése visszatért, a léleknek idő kell a gyógyulásra, a sebszéleknek sokáig tart összeforrnia, és egy mozdulat és újból vérezni kezd az egész. Müller Péter sorain gondolkozom. Inkább lélek vagyunk, mint test, ezért fájnak a lelki sebek, az elválások, a szakítások, az elszakítások. Meddig? Mindig. Csak a test megtanulja elhalványítani a fájó, sajgó lelki sebeket. Hogy egy napon újult erővel szíven vágjon a felismerés, semmi nem véletlen. Megtanuljuk elfojtani, elzárni, befalazni a lelki sebeinket. De maradék nélkül soha, de soha nem leszünk túl rajta. Talán ez az a pont, amikor feladjuk. Innentől jön a macinaci, a fognélküliség, a szegénység elviselése, eltűrése, a remény kikopása, a cigi, az alkohol, és egyéb legális kábítószerek. Ki tudja. Nem ítélkezhetünk semmiképp. Hiszen mindannyian esendők vagyunk. Mindannyian...

A látható világ széle Hosszú út egy év. Minthogy minden eltűnt ami a biztonságot és bizonyosságot jelentette, és végigmentem a teljes szívszakadáson az út végére értem. Nem, nem fal van hanem, mint egy hatalmas tányér aminek a peremére léptem és letekintve csak a az üresség és feketeség, a teljes űrmagány lebeg, tehát vagy visszafordulok és újra átélem a csalódás sötétségét, vagy lebegek és ha kész a szívem új útra lépek. A lebegés nem fáraszt, kívül tart minden körön, távolságot az emberektől, a lélektisztulást hozza. Minden amit rosszat tettem nem teszi meg nem történté, dehogy, csak letisztítja, más megvilágításba helyezi, átértékeli. Mindent, amit idáig sziklaszilárdnak és megdönthetetlennek hittem most más fényben ragyog. Nem félek, dehogy várakozom, mosolyom letisztult, csigaházam nem növesztem újra. A tükör most csak a külszínt mutatja, ha elég sokáig nézem akkor újra belelátok magamba. A lebegés korszaka is hoz örömöt. Ez nem magány hanem öntisztulás. A rózsakvarckő a szívem felett is átmelegít, a holdkő a nyakamban újra erőt ad, bizonyságot, a látható és láthatatlan világ között elmossa a határokat. A delete gombot nehéz volt megnyomnom. Mert szinte magamnak kerestem az önmarcangolást. Hosszú hónapokig kerestem a válaszokat a miérteket. Nem haragszom senkire. Semmire. Féltem, csalódtam csaltam és megcsaltak, hazudtak és viszont hazudtam, szerettem, hamis álomképeket markoltam, szív-szakadtam. Most mosolygok és lebegek. Keresem a bolygóm, a kincseim, a helyem. Mosolyom szívből és nem kínból fakad. Nem adom fel soha az álmaim, magam. Soha.

Végül is.. Végül is akkor is megtörténnek velünk a dolgok, ha fogalmunk sincs mi lenne a helyes lépés. Ha a tanácstalanság éberré tesz, de az érzékeid nyugalmat jeleznek. A démonok a sarokban gyülekeznek, alszanak, szájuk sarkán habos- zöld álomnyál, lecsukott szemhéjukon is átsüt a közöny és a megvetés. Sakkozod a lehetséges lépéseket és variációkat és mindegyik helytelen, vagy nem megfelelő megoldás. Nincs jó döntés, mert legbelül tudod, vagy inkább nem tudod a helyes választ. A kétbalkezes varázsló, Békés Pál mesehőse is csak azt a megoldást kapta a varázslókönyvtől a megoldhatatlan helyzetre:- csak úgy egyszerűen zumm, bele.- Végül is, mivel tényleg fogalmam sincs a jelen helyzet megoldására, zumm bele, és becsukom a szemem, a becsapódás pedig egyre késik, késik. Dolgozom a problémán persze, foglalkoztat, rágódom, és megoldásokat keresek, és nem tudom mi a helyes, a jó, mi lenne a legmegfelelőbb. Tényleg nem jeleznek veszélyt az érzékeim, pedig a rossz dolgok előérzete savanyú ízt szokott hagyni a számban, és most semmit, de semmit nem érzek. Mintha valami azt sugallná, hogy most várni, és kivárni kell, és megoldódnak a dolgok. A láthatatlan segítséget hívom gondolatban, Iloárt, a szőkét, hátha rámutatna a helyes irányra, hogy a gyűlölködést, a viszályt elsimítsam, a rosszat jóvá tegyem, a dolgok végre és valahára a megfelelő helyükre kerüljenek, a napok csendesen follyanak, a megoldás pedig, mint egy útjelző tábla, végre felbukkanjon az óceán mélyéről, és útba igazítson...

Csillagom, csillagom A nap fáradt arany sugárral próbálta áttörni a szmogot a város felett, utolsót lobbant és lemondóan legurult a látóhatáron. A csillagok hasztalan próbálták a felhőket áttörni, igyekezetük hiábavalónak bizonyult.- Segítség - suttogta Kis Csillag a legközelebb hozzá lévő bolygótársának, de nem talált viszonzásra kérése. -Segítség- suttogta újra, a remény átizzította és újból fényesen ragyogott, fényesebben, mint valaha bármikor. Sóhajtott, kihúzta magát, megrázta, apró ezüst-szikrákat lobbantott szét. Holdistennő ismét melléállt. - Itt vagyok, gyermekem, ideje, hogy megkeressük a szeleburdi Holdleányt.- bólintott, és féltőn fogta Csillag kezét, mint a gyermekét, aki félő, hogy kiszalad az útra az autók közé. Csillag bohó volt, énekelt, ragyogott, aprókat szökkent, izgett és mozgott, nagyon vágyta látni Holdleányát. Várta a találkozást, beleszédült az izgalomba. Holdistennő is izgult, nem tudta vár-e még rájuk a Holdleány, vagy már teljesen megkövült a szíve, és nem ismeri fel őket. Nem akart csalódást okozni sem Kis Csillagnak, aki végre visszatért, mert hívta, sem Holdleánynak. Az ablakhoz simultak hát, nézték a lányt, aki ugyanazt a bohó szőke-tépett frizurát hordta, mert egyszerűen ez fejezte ki önmagát, szíve nem vált kővé, dehogy még sebezhetőbb, még vágyóbb, és elvágyódóbb lett, megmaradt a szókimondása, a naívsága, a becsaphatósága, a mesevárása, a föld fölé emelő, elvarázsoló saját, külön világa, ahová bármikor bemenekülhetett, ha már a hétköznapok súlya a vállára feszült. Így hát az ablakhoz lépett, kitárta szívét, és hagyta, hogy Csillag és Holdistennő csendes örömmel belészálljon, átjárja a mesevilág, a csillagvarázs. Mosolya kisimult, a találkozás újbóli öröme szívderűvel töltötte el, ismét maga volt. Holdistennő megnyugodva tért vissza felhőpárnájára, óvatosan még apró hópelyheket szórt a sötétedő város fölé, hogy lámpák fénye ezüst csillogással köszöntse az új világot. Csillag ismét hazatért.

Tavasz néni réges-régi elfelejtett tavaszon.. Tavasz-anyó türelmes volt, kivárta a kellő pillanatot és a tavasz minden kellékét a világomra zúdította. A kellékek: a megfelelő mennyiségű és minőségű napsütés, szemkápráztató, lelket-simogató, elvarázsoló. Az illatok. A föld fagyos lehelete eltűnt, simogat a szellő, átjár a fény, az életadó és remélem új hitet is hoz. A szívem furcsán félig üresen kong, kiürültem, néha még mindig szíven szúr a fájdalom, de ez már inkább csak beidegződés, hiszen a rosszat ugyanúgy megszokjuk, mint a jót. A reggeli rigófütty. Inkább hajnali, minthogy ötkor indulok, és a csilingelő rigóhang minden reggel szívet melenget. Az apró rügyek a bokrokon, a barkák kézbesímuló pehely-bársonya, a hold hajnali üdvözlő sugara mind-mind a részemmé válik, minden nap erőt ad a harcokhoz. A mosolyhoz, a távolságtartáshoz, a közelséghez. Minden hajnalban fölnézek az égre és a csillagok megnyugtató, bátorító hunyorgása kísér a nap további részében, tudva a tudatot, hogy a csillagom, Kis Csillag ott hunyorog a többi közt és bármikor kérem, suttogom leszalad, és átölel, és vigasztal és bátorít. Tavasz-anyót pedig beengedem szívembe, hogy szintén feltöltsön és ragyogtasson, ragyogjak és sugározzak, legyen mosolyom és erőm és One safe place dallamát dúdolom, igenis megtalálom, suttogom a tavasznak és kinyítom a lelkem, mint kedvenc virágom a titokzatos és sugárzóan gyönyörű írisz. Ugyanolyan távolságtartó leszek, mint ő, csak a titkok érzője és megérzője lásson be mosolyom mögé, a beavatottaknak nem kell magyarázkodnom. Nem is lenne értelme. És nincs is rá szükség

Toronyugrás Most is elértem a végére. A torony magas, csigalépcsős, lassan, évek, hosszú- hosszú évek alatt értem a tetejére. Most fennt állok, kitenkintek, lassan körbeforgok: kék és zöld a meghatározó szín, semmi feketeség. Semmi felperzselt pusztaság, alul ezüst folyó lágyan ívelő, lusta sodrású, felül a csillagok hideg káprázata, és igen, a telihold megigéző, magához édesgető sugara, amely minden porcikámat áthatja. Kinyújtom felé kezem, ezüst sugarai átfolynak ujjaimon, szívembe csorog a hideg, mégis perzselő igézete. Lágyan rám mosolyog, magához húz és elenged. Hagyja hadd járjam az utam tovább, érezzem vigyázza lépteim, cselekedeteim. Kiaraszolok a torony szélére, szellőcske borzolja hajam, ruhám alá bújik, megemeli a fátyolszerű leplet amibe bújtam. Kitárom kezem, mosolygok, szívem könnyű, félelem nem hatja át, és elengedem magam. Zuhanok, forgok, súlytalanul, vágytalanul, éber kíváncsisággal. Semmi görcs, semmi bánat, semmi öröm, csak a lebegés tiszta öntudata, a dimenzióváltás mindenféle kockázata nélkül, felemelő, lélekcsitító, magamrataláló. Hiányzott már az éberség, a Szent Tükör minden könyörtelen igazságával együtt. A folyó is lágyan ölel, befogad, nincs semmi kegyetlen becsapódás, semmi ütközés, semmi jéghideg vízsugár, szinte anyaméhként ölel, simogat, kimos minden keserűséget, bánatot és fájdalmat, hogy megtisztulva indulhassak az újabb úton, letisztítva érzéseim, csak a tiszta életörömöt hagyva és a tudatot, hogy minden rossz lehet jó is, a hibáim nem véletlenek, a rosszból tanulni kell, és minden tanulságot levonva talán jobb lehetek. Valamikor, valahol...

lélek csupaszon Vannak napok, mikor az ísrás kényszere hajt, hajt, magam sem tudom mi bajom, csak a torkom fojtják a kimondatlan és leíratlan szavak, és mikor már pattanásig feszül a selyemszál, akkor megpróbálom kiírni magamból. Olykoron a sírás is segített, az igazi lélek-könnyek átmossák a szívem, a lelkem, és olyformán tesznek kiürülté, mint semmi más. Próbáltál már a tükör előtt mögé nézni? Évek óta állok előtte, néha szidom, mert nem takargat, néha varázstükörként az mutatja, amit én akarok látni, de mindez semmi, csak a külső héj, s mint a gesztenyéről, ha lehántod a külső szúrós burkolatát, előtűnik a csoda-barna mag, kezedbe simulósan, szívet melengetőn. Lehet, hogy azért nem látok a tükör \"mögé\" mert megijednék a látványtól, vagy nem találnék semmit, és ez ugyanúgy hervasztón hatna rám, nem tudom. Ha az időfolyosó néha megnyílik soha sem előre enged látni, mindenkor a múltat idézi, s leginkább a kedves emlékeket, mert tényleg selejtez agyunk, vagy inkább lelkünk, és minden rosszban a jót keresi, és talán a nehéz és fájó emlékeket egy dobozba zárja, rácsosba, hogy csak szűrten érezhessük a szív gyötrelmeit. Sokszor ugyanúgy megszokom a rosszat, és erről szintúgy ugyanolyan nehéz leszokni, mint a berögzött jóról. Nehéz tapasztalatom ez: lelkem és szívem mást érez, tudja a helyeset, agyam pedig a rossz beidegzéshez méltón még szenved, és nem tudom mit tehetnék ellene, talán még kell idő, hogy elmosódjanak a határok és minden belevesszen az időfolyosó kanyargó sötétjébe. Ki tudja, Út és időkeresés közben talán erre is meglelem a választ.

Gondolatok kavargó óceánja Néha, ha megengedem magadnak azon luxust, hogy hagyom csapongó képzeletem és kavargó gondolataim szabadon áramolni és nem kötöm meg makacsul, hogy mire szabad és helyes, és mire nem helyes gondolnom, ha hagyom, hogy a maró önvád és a játszi öröm váltakozva follyon át rajtam miközben külső szemlélő annyit láthat csupán, hogy egy pillanatra letettem Szabó Magda Ókútját, mert szinte az írónő a lábamnál ült, és gunyorosan hunyorgott rám, mikor szíven ütöttek szavai, a betűk összefolytak, mert a hang ugyanúgy a fejemben viszhangzik, ahogyan Magda írta, a gondolatok lassan összeállnak és le kell ülnöm, és kiírnom magam. Esetleg főzök, takarítok, tanulom a németet, váltakozó szorgalommal, sétálok, dolgozom, mosolygok és sírok, nézem Exupéry-t a tévében, felveszem, majd leteszem Marquezt, mert a szavai súlyosan, némán koppannak mellettem, és hagyom a gondolataim szárnyalni, kusza emlék-foszlányokat dédelgetek, fájókat és szívet melengetőket. A lelkiismeret-furdalások rohamait ugyanúgy tűnődve szemlélem, mint a csókok emlékeit, a volt szerető illata egy pillanatra az orromban lapul, hogy átadja helyét az önvádnak, hogy nem voltam körültekintőbb, és nem vettem észre a jeleket, és hagytam a szívem megtaposni. Minthogy minden eleve elrendeltetett, már nem fáj, csak furcsa még néha, és ha visszanézek a kislánykori önmagam látom, aki mindenáron szép és okos kívánt vala lenni, és a kamaszlányt, aki önmagát nem lelte, és a felnőtt nőt próbálom keresni, aki visszanéz a tükörből, nagy zöldeskék szemekkel, szőkére szelidített tincsekkel, a lelkem próbálom összerakni, keresni a puha sarkot, ahol önmagammal békét köthetek. Súlytalanul lebegek, nem fáj a lét, most elkerülnek a földrehúzó szívfájdalmak, szinte kívülről elemzem gondolataim. Tetteim helyességeit próbálom mérlegre tenni, létem valódiságát érezni, a lelkem gonoszságait is hagyom lebegni, önzőségem, magamba zárkózásom is felötlik, és lélekben kacagok, a rég hallott, mindent betöltő boldog kacagással, ami irigységre adott okott, pedig nem sejtettem. Még mindig nem tudom mekkora kört húzzak magam köré, és kívül állok néha, még magamon kívül is Most már tudom mit éreznek a csillagok a messzeségben, a csillagmagány átjár, de nem keríti hatalmába lelkem, megízleltem, kipróbáltam, számba vettem, megyek tovább, közben a tengert érzem a bőrömön, a hajamból sós vízcseppek hullanak, hallom a sirályok vijjogását, a kikötő dízelfüstjét, alámerülök, magába fogad a mély, kimossa az ártalmas gondolatokat, megtisztít és elfogad, elringat és messze tájakat mutat, indulnom kellene súgja és átad a sivatagnak, ahol a homok szintén simogat és befogad és súgja, itt otthon vagyok, benne-általa. Messze, fennt a magasban a kétszárnyú repülő motorja betölti a lelkem. A földi szinten pedig kézbe veszem újra a könyvet.

Vak düh... Konokul, makacsul összeszorított ajkak, ráncolt, fájón összehúzott homlok, szemek, melyek a megvetést oly kifejező-híven tolmácsolják, sugározzák, hogy megfagy kire ránézek, és az érzés...a düh, amely lüktetve könnyeket tol szemembe, az idegesség, amely szinte szétrobbantja a gyomrom,a fémes-jeges íz, amely az agyamig hatol...Ilyenkor nem számít tér s idő, egyén és helyszín, úgy szakad ki belőlem a fájdalommal kevert düh és harag, hogy önmagam félreteszem, csak az indulatok éltetnek, jobb is ha nem látom kívülről magam, reszkető szájjal, minden lefojtott indulattal, ami nem bírta tovább a bezártságot, engedem a jogos, esetenként vélt jogos dühnek, dacnak, haragnak, hogy tomboljon, mert a feszültséget lenyelni csak ideig-óráig, olykor akár heteken- hónapokon-éveken át tartani-nyelni bírom, van viszont egy pillantat, szinte egyetlen pontba sűrítve, mikor megáll az idő és valami ami én vagyok és mégsem, birkatürelmem köddé válik, angyali béketűrésem köddé foszlik, a szemem a kétségbeesett düh elvakítja, a félelem, hogy ilyen maradhatok még jobban ingerel és bőszít és elveszi maradék józan eszem. Gonoszul megválogatott, és feltörőn megválogatlan szavak, melyek tőrdöfésként hatnak, szakadnak fel belőlem. Legtöbbször a kétségbeesett tehetetlenség váltja ki belőlem, a teret, amelynek magam szabta határait időnként összébb húzom, vagy kifelé próbálom tolni, és élethelyzetek, amibe csak úgy beletörődni és elfogadni nem tudok, szabadon szárnyaló lelkem nem képes elfogadni csak a vak, tomboló, semmit meg nem oldó, tehetetlen, romboló düh útján. A harag amint kibukott belőlem szemvillanás alatt szertefoszlik, magam sem értem ilykor a percekkel ezelőtti tombolást, a lelkiismeretfurdalás kínoz sokáig, mert lehet, hogy megoldhattam volna okosan, kultúrember módján, leülve, megbeszélve, mégis alulmaradtam, vesztettem, mintmár oly sokszor életem során, és az igaztalan vereségekbe a mai napig nem beletörődve, naiv vagyok, kijátszható, mégis az igazam megvédem, akkor is, ha nyilvánvalóan vesztettem. A könnyeket hagyom, szétmázolni felesleges, a fémes íz bántó utóízt hagy a torkomon, a reménysugár marad csak, hogy a bocsánat angyala, az idő, vagy a feledés borítja be a fájó adott-kapott sebeket megúnt szürke pókhálóvá foszlott fátylával...

napkelte már megint A kelő nap szinte kirobbant a házak fölött, úgy áradt szét bennem, mint a tavasz új világot ígérő lehelete, a fény elvarázsolt, elborított, lecsukott szemem mögött vakító sárga korongként lüktetett, a párás ablakon szivárvány cseppenként folyt végig a napsugár, az égbolt tavasz kéken tündökölt, a hóvirágok szerényen lehajtott fejükkel tüntetőn virítottak a szemétkupacok között és a mindent elborító kutyaszaron, és megható igyekezetük is súgta a szép élet reményét. A levegő balzsamos volt, a a vad szelek nem jeges iszonyatként, hanem áramló kedéllyel, vidám zengéssel fújták, szaggatták az ágakat, a fennakadt kidobott szaloncukor papír darabkák színesen zörögtek. A fény világa szinte fájón szúrta szemem, végigsiklott rajtam, a heteken át tartó szürke-borongós köd egy pillanat alatt elfoszlott, a köd, amely úgy ülte a szívem, mint egy fojtogató sál, egy pillanat alatt semmivé vált. A széllel az eljövendő idő szelíd bólintását láttam talán egy pillantatra, a hívást, az égbolt mintha ölelt volna, a nap magához húzott, szelíd fény-csókot rajzolt homlokomra, a szelíd béke és a vad vágyak ígéretét, az álmok erejét, az álmok erejét, a reggel varázsát, a hétköznapok harcainak nehezen, de elviselését, az élet igéretét, beborított, mint Shelley írta: \" egy színes fátyol, amit életnek neveznek, akik élnek.\" A csend tapinthatóvá vált, kézzelfogható nyugalom áradt szét és a napsárga ragyogás könnyeket csalt szemembe, a világom néha oly fájó, időnként ellopott kusza boldogság-töredékeit- a szívem könnyeit..

néhanap Ha az álmok kusza sűrűjéből kibogozom a reggelt, és némán várom, hogy a kávéfőző életre hozza az illattal teli teljes ébredést, sokszor nem is a kávé ízét várom, hanem az illatát, és eltűnődöm, mint ma hajnalban is, hogy hová tűntek az évek?...A napok amelyek néhol kuszán, néhol varázsosan, néhol harcosan, vagy csak némán suhannak tova és nem törődnek az idővel, sokszor megállok, mert nem értem az életet, álmodozom kitartóan, álmokat szövök és kergetek, érzéseket fojtok el, hogy átsöpörjenek rajtam újból és újból, könyveket keresek, amelyek talán megsúgják miért is vagyok itt egyáltalán...Zenéket fülelek, hátha a mögöttes tartalmat is kihallanám, templomok csöndjében várok valami hangra, hogy segítsen. A tükröt kémlelem, hátha mögé láthatnék, a csontok és szövetek között, a vérhálók alatt keresem azt a valamit, ami talán vagyok. Sárga csekkekkel vitatkozom, magyarázok nekik kitartón, hogy miért és hogyan kellene... Egy időben próbából elkezdtem egy kockás füzetbe leírni a kiadásokat, bevételeket, egyebeket, sóhajtva vettem tudomásul, hogy annak ellenére is elfogyott a pénz, bár talán azért is, mert soha nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, jobban örülök egy színpompás naplementének, vagy egy pohár zamatos-illatos-édes vörösbornak....Nem érdekelt soha a gonosz pletyka, automatikusan elkapcsolok vérlázító kibeszélő-showról, az nem lehet megoldás, hogy pár forintért eladod a problémádat egy látszólag közönyös műsorvezetőnek, aki szemlátomást undorodik az egész cirkusztól, és szemmel láthatón csak a pénzről szól az egész...Próbálok nem ítélkezni,elfogadni mindent és mindenkit olyannak amilyen, és mégis vannak kivételek, mert a gyerekkoromtól érzett fura zavar,ami a vér szerinti szüleimmel szemben fennáll, igaznak bizonyult, hogy hiába hoztak a világra, egyszerűen nem a szüleim, és már csak a közöny fura szürke köpenye borul rám, amikor valaki emlegeti őket... Ez lehet faragatlanságnak tűnik, bár csak igaz...Most már lassan el kell indulnom valami új felé, több utat is felvázoltam magamnak, várom a belső hangot, hogy intsen melyik lesz a helyes,s az útra hívó nyugati szél is borzolja már szívem...

ismerős érzések A homlokomon a közepén, pontosan, néha mikor még elvarázsoltabb vagyok még a szokásos áldott, esetleg áldatlan saját magamhoz képest is, felizzik valami, valami ismerős bizsergés, érzés, érzet, hullámokban tör rám, bármit is csináljak éppen. Némelykor csak elringat, sokszor viszont éberré tesz, minden jelre figyelmeztet. A gyerekkori félelmeim veszem sorra, nem tudom honnan hozzuk, hoztam azt az ősi rettegést, ami elkapott, elkap néha: sötéttől, villámtól, vihartól egyenként féltem, ma már elbűvölten nézem a villámok vakító fényét, várom a csattanást, a mélyről, szinte belőlem is jövő dübörgést. A Tiszán, sátorban eltöltött nyári viharok után, ahol a rettegéstől egy percre sem tudtam lehunyni szemem, nem, nem attól féltem, hogy meghalok, hanem, hogy ennyire kicsi vagyok, miközben a családom a legmélyebb, igaz-álmát aludta. Féltem a félelemtől. Éveken át a tetteimtől, a szeretőktől, mert önmagam sem szerettem, sem azt ki igazán közel állt, s legkönnyebb volt tőle rettegnem, nevet adtam belső félelemeimnek, a fémes íznek, a szívet marokra fogó jeges iszonytanak, a szemembe költözött rettegésnek. Most már tudom ezt is csak a mérhetetlen, mindenen átívelő, semmivel nem törődő szeretet oldotta, oldhatta csak fel, s a mai napig és mind tovább igazán hálás lehetek érette, hogy a szívem mindezt felismerte, s beengedte a szeretetet, hogy viszont szerethessek. Elindultam forrófejűn számosszor, hogy már most én megmutatom: mindenkor ólmos fáradtság vett erő rajtam, egy pohár vizet sem tudtam felemelni, a lelkem pedig a szép emlékeket sodorta felém. Tényleg, sokszor akartam egyedül lenni, és mindig beteg lettem, annyira legyengültem, hogy megmozdulni sem bírtam, vascsizmák kerültek lábaimra, acélgolyók szívemre, s az önvizsgálat és beszélgetés után a megbocsájtás kék hullámain lebegve megnyugodtam, ellazultam, a béklyók lekerültek, a szívemet elengedték a vasabroncsok, a szemem álmodó-kékké vált újból, s köszönöm Iloárnak, az angyalomnak, hogy soha-soha nem engedi egy perre sem elfelejteni mennyire kicsiny is vagyok valójában, és mindenkor megmutatja, ha én is akarom persze, hogy ki az ki tényleg velem és nem ellenem van, talán....

Hajnal nyáron Hajnal vakon ténfergett a sűrű, hideg nyári ködben, napkeltének híre-hamva sem volt, a napraforgók fázón összebújtak, gyönyörű napsárga fejüket mélyen lehajtották egyként védve a sűrű, fojtogató ködtől. A folyócska saját paplana alatt álmodta tovább hajnali álmát, a hínárok susogtak csak csendesen, adva- továbbítva a híreket, mezei történéseket, apró halacskák vitték aztán tovább a nagyobb folyókba. Hajnal fázott, didergősen összehúzta magán a felhőköpenyt, félt is kicsit, mert Nyár úrfival nem lehetett ma beszélni, nem engedte, hogy az aranysárga napsugarak fénnyel árasszák el a reggel, ifjúi dühvel tombolt tovább, háztetőket szaggatott, vihart, szelet fakasztott, hideg ködöt eresztett, várni kellett, míg kitombolja magát. És lassan, észrevétlen, az első bizonytalan narancsszín napkarmocskák a sűrű ködbe akaszkodtak, halvány, sápadt derengéssel, és ahogy fényük egyre erősebb lett, bátrabbak lettek, mostmár szinte szétszakították a ködfüggönyt, és hirtelen, vakítón újra nyár lett, Hajnal felsóhajtott, kirázta hosszú haját, millió szikrázó harmatcseppet szórva szerteszét, felnézett, csillagát keresve, a kis kedvencet, felsuhant, bíbor-arany- bársony napkeltét varázsolt még, és szép lassan beleolvadt a sugárzó nyári fénybe, még egyszer megfürödve a napraforgószín áradatban. Újból reggel lett, nyár, ragyogó, tiszta, áradó. Mint minden évben...

éjféli érintés Engedd magad a nap végének: dőlj hátra, lazíts szépen, érezd magad egy pillantatra... Újból telihold van, megint sok-sok nap múlt tova. Az este szépen ereszkedik, csöndeskén, ahogy illik, elnyugszanak a nappali zajok, a bagoly is felriadt, nézed a háztetőkön hogyan siklik már az árnyék, jó ez így, mert béke van, körülötted most nem játszanak háborút, nem engeded a tv képernyőjének, hogy hosszasan csak téged bámuljon, kizártad a híreket. A sötét lassan szétfolyik az ismert bútorokon, még jobban ellazulsz, várod a teliholdat. Az Álom puha léptekkel oson mögéd, lefogja szemed, és a vak, buta Véletlennel kart ölt. A Véletlen kitátja hályogos szemét, hosszú csuhában, igazi varázslónős sapkában, palástban botladozik, hosszú, göcsörtös botjával hadonászik, és akit el- és le-talál ütni... Nem tudod vannak-e véletlenek, van-e szerelem első látásra és hasonlók. Most csak vársz és a csapongó Véletlen és a puha léptű Álommal kart öltve bolyonsz életed bejárt és még járatlan övényein, érzed, ahogy a telihold ezüstje végigfolyik rajtad, hideg, mégsem dermesztő ezüst-ragyogásba fogja szíved, minden varázsával egy pillanatra eggyé válik veled, hogy te is hold lehess egy pillanatra, különválhass-összetartozhass egy ici-pici pillanatra, és kéred a vak Véletlent, hogy kellő időben, kellő helyen terítsen le botjával, bár már akkor az már abszolúte nem véletlen...Éled az életed, várod a csodát, bár már tudod, érzed, hogy a hold már ettől többet semmiképp sem adhat. Vissza szelidülsz hát, szíved ismét lecsendesül. És a következő teliholdig szívedben őrzöd az ezüst holdsugarak minden erejét és varázslatát...

álom a sok közül... Az álom felriaszt és kapkodva levegő után szomjazom, életem kusza vonalait próbálom kibogozni, régi, fájó elfeledett-elásott sebek felszakadnak, újakat is melléjük rakom, hadd fájjanak együtt, szakadjon szív, szakadjon lélek, könny- pataknak sem álljuk útját, romboljon csak ahogy kedve tartja...a régi emlékek fájón emlékeztetnek, mégha hittem is, hogy eltemethetem őket, előbújnak, kísértenek, futok,rohanok lélekszakadva, magam elől leginkább, aztán az álom visszahúz megint, árnyalakok közt bolyongok, vasúti töltéseken gyalogolok órákon át, menekülök fejem vesztve,hatalmas táskákban lim-lomokat cipelve, óriási veszett kutyák vesznek körül, nekem rontanak, combom marják, sikítok talán, nem tudom, fájdalmat nem érzek...szülök, nem először, talán nem is utoljára, kislány, a neve: Szellő, miért nem tudom, magas, barna férfi szorongatja a kezem közben, és suttog: minden rendben, fölriadok egy másodpercre, hisz ez csak álom, és süppedek is vissza, halott orszlánok arccal a földnek szegélyezik a hegyi szerpentint, keskeny úton valaki autót vezet, hátrafordul, arca nincs, még álmomban sem merek autót vezetni...a tenger hív, zúg morajlik, a sivatag susog, lebegek, szállok, súlytalanul, szárnyak nélkül, zuhanok, mámorító, őrült, vad zuhanással üres térben, majd szellemalakokkal, fehér ragyogás vesz körül, megnyugszom, béke van, majd káosz vesz körbe megint-önmagam keltette kuszaság, ködbe merítkezem, szürke, lélek-lehúzó ködbe, keresem magam, világom, helyem, kisimulok, görcsbe rándulok, az átélt álmoknak megfelelőn... riadok, a körvonalak helyrerázódnak, a macskám hozzám simul, a hajnal bekúszik az ablakon, megérint könnyedén, homlokon csókol, utamra enged... Álom pedig körbefon, ha akarom nem ereszt, ha akarom elenged... ha akarom szívem szakad, ha akarom felemel... átemel időn, téren, testetlen árnyakon, szívszakadáson, és igaz szerelmen túl valahol, messze, ahol vagyok és leszek talán...

már megint egy új év KÍVÁNOM, HOGY AZ ÚJ ÉVBEN NAPONTA MOLESZTÁLJON A SZERENCSE, AZ EGÉSZSÉG VEGYEN ÜLDÖZŐBE, MENJEN AZ AGYADRA A GAZDAGSÁG, S NYUGTON NE HAGYJON A BOLDOGSÁG ! - Segítség!- suttogtam a tükörnek, konstatálva, hogy már megint egy teljes év eltelt. Elmúlt a zajos szilveszter is, rengeteg nevetéssel, pálinkával, pezsgővel, s nem és nem emlékszem tettem-e éjfélkor újévi fogadalmat, hogy legyen mit megszegni… hát,talán most nem tettem. Talán most sikerült letennem a rossz gondolatokat, hamis vágyakat, kishitűséget, depressziót. Remélem ott maradt a szilveszteri kábulattal, mámorral… az óévben. Terveket dédelgetek, imákat fogalmazok, a hálafüzetem keresgetem, mert oly régen írtam bele utoljára… és mégis a sok rossz gond és csapás és baj ellenére, naívságomnak, és talán a tomboló életderűnek köszönhetőn telve vagyok ragyogással, várom, és vágyakozom, a kívánságaim, amiket tiszta szívvel és kéréssel kértem, mind- mind teljesültek… Mert hiába volt rossz az elmúlt év, azért mégiscsak megjártam Svédországot, ahová mindenkor vágytam, voltam Angliában, utaztam kompon órákon át, hogy igazából érezzem a tenger sós cseppjeit, a szelet, amely a csontomig hatol, az elvágyódást, az utazás izgalmát… még ha nem is túristaként jártam meg, hanem utasként egy kamionfülkében napokig rázkódva, minden fáradtságot és fáradozást megért… kaptam a kút tündérétől fekete macskát, amely hajnalonta az arcomba szuszog, és puha mancsával a fejemet bökdösi, hogy ébresztő, kaptam szívmosolyokat, érzéseket, talán érzelmeket is, próbálom viszonozni, nem önzőnek lenni… próbálok az új évben is adni és adni, mindenkor mosolyogni, tanulni a sok-sok hibámból, szeretni szívből, mindenkor, gyöngyszín nevetést gyűjteni, hajnal színeit szívembe zárni, az apró kis örömöket mosollyá gyűjteni, kerülni a gyötrő, ártó, káros gondolatokat, amik úgy is megtalálnak, csak megpróbálom átengedni magamon, hogy derűs, és jobb legyek… hogy türelmesebb és lélek-gazdagabb legyek. Hát köszönöm az elmúlt évnek a gondokat, a sok hiányérzetet, a rengeteg küszködést, köszönöm, hogy megjártam a tengert, köszönöm, hogy Holdleány lehetek, köszönöm a gyöngyszín- gyöngyszív nevetéseket, a barátságokat, a szerelmet, a jó és a földre húzón gonosz érzéseket is, mert talán ezek által az idén jobb és derűsebb leszek, és köröttem és jobb és derűsebb és talán szebb lesz minden .

karácsonyi derengés A Tél játékos kedvében karácsony utolsó éjjelén puha, fehér takarót borított a városra, a hajnali derengést rózsaszínbe vonta Hajnal, mintegy a szürkületet ellensúlyozandó, tenyerébe apró hópihéket fogott fel, gyönyörködött különleges mintájukban, majd gondosan szétterítette a hófelhőket, hogy sokáig csodálni lehessen az égi áldást, a fák sóhajtva nyújtották ki ágaikat, csendes tűnődéssel nézték a havazást, a tavaszra gondoltak, a nagy ébredésre, amihez hozzátartoznak a tél lassú, néha nehéz, súlyos napjai, álomképeket villantva régmúlt időkről, az ágaik közt megbújó madárkáknak megsúgták a titkaik. Hajnal tűnődve állt a puha hóesésben, hagyta, hogy rendkívüli alapossággal kivitelezett frizuráját beborítsa a vatta-puhaságú hó. Csend borult a városra, a szokásos reggeli nyüzsgés elmaradt, az ünnep sétált végig a záporozó hóesésben, a színek összeolvadtak, a szürkület fehér-bíbor-rózsaszín árnyalata a lassan kúszó reggelt még álmosabbá tette, a karácsony nehezen életre keltett misztériuma puha lábnyomokat hagyott a friss hóban, Hajnal csak nézte a hóesést, lassú, hosszú lépésekkel járta az utcákat, álmokat keresett, amelyek nehéz sóhajjal szakadtak fel szívekből, és szálltak fel magasan a csillagok felé, reményeket kutatott, el nem mondott, le nem írt szív-bánatokat, szerelmeket, kusza gondolatokat, szívdobbanásokat, egymásra találásokat, apró örömöket, kényszeredett, és meghitt beszélgetéseket, öleléseket, a csillámló hóesésben összegyűjtötte az érzéseket, majd a hófelhők fölé szállván szétszórta az egészet, és a rózsaszín derengéssel, a halkan lépdelő ünneppel kézen fogva táncolt, kacagott, hagyta, hogy az érzések, könnyek, bánatok, vak szerelmek, szívdobbanások a hóeséssel visszaszálljanak, a gondolataink között pedig megmaradjon az ünnep, amit néha eltakar közöny, magány, félmagány, a szálldosó hópihék tallán visszahozzák a gyermekkori karácsonyok varázsát, és meghittségét.

szép karácsony Szép Karácsony, bontsd ki szárnyad, küldd felém az angyalkádat, szívben lakót, mosolyt várót, szelíd-békés tündérkéket, álomporral pálcájukon, békével szemükben, magányt űző lépteiket. Hozd felém az elmúltakat, hamuszürke szárnyon lebbenő régvolt szellemárnyakat, érjen össze szívdobbanás, álljék meg az Idő, nagy szakállú ős öreg Apó, hogy fejcsóválva pergesse az aranyló idő- homok szemeket, gyémántkönny hulljon, ezüsteső záporozzon, csillagok dobják ránk szikrázó koronájuk, lángoljon szív, ébredjen szerelem, a nagyhatalmú, gátakat leromboló, simuljon ki bánatfelhő, gond és baj múljék egy pillantatra, álljon meg a Karácsony, a Szép, nézzen be a lakásokba, simogassa lelkeink, libbenjen tova, békét hagyva, magányt űzve, tisztán, lélek kisimulva állhassunk isteneink, istenünk, önmagunk, világunk előtt, nyíljék meg a Csoda maga, hogy a Megváltó fénylő-fehér aurája körbelengje szíveink, legyünk újra gyermekek, tiszták, kedvesek, hogy újra emberek lehessenek az emberek….

halk remény... \" Mert az élet egyetlen reszketés, hol valamiért, hol valami miatt...menjen körbe a gyűrű a világ végezetéig, ahogy Cassandra mesélte, mert a Sors, az aranynyilú szökken eléd, és odalesz a remény, az eredmény és lehetőség, mint gyenge gida, beledermed a lét, legelészni felejt, hisz nézi szikraszemével mérve a távolság szűk ívét sárga oroszlán.\" / Szabó Magda: A pillanat/ Betonszürke felhőbálnák, kristályos, tündöklő hókristályok, egyedi, utánozhatatlan, megúnhatatlan, mégis szívet nyomón fájó, hiányérzetek gyötörnek, néha Endre úszik elém aranyszín glóriával, mosolyogva, kezét kinyújtva, boldogan, álmomban susog, hogy ne féljek,és én tudván tudom, hogy már nem él már, aztán Andri áll előttem az idő végtelen alagútjából a régmúlt és közelmúlt félhomályából, félmosollyal, csillagszeme ragyogón betölti szívem, szúr, fáj, fölém hajol, hogy nevetése, illata összeborzoljon, szívet szakítson, sikítanék, de nem lehet, sírok, de a gyémántkönnyek nem hozzák elém, Magashegyi Undergroundot hallgatok,majd Magna Cum Laudét, hogy még jobban fájjék a visszahozhatatlan, a megismételhetetlen, a Szabó Magda által leírt pillanat, amelyre félholtan is fel kell kapaszkodni, mert nem jön újra mifelénk... a Sorsra gondolok, ami szerintem félholtra röhögi magát látván erőlködésemet, mert tudván tudja kijelölt utam, és vakon vágyódó szívem hiába szakad, ha a pálcát tartó kéz más irányt mutat..\" Az emlékezésnek saját mozgástere és röppályája van, s mindig kineveti pár évtizedre tervezett halandó kezemet, amellyel hárítani vagy idézni szeretném. Azt konzervál örök érvényűen, amit ő tart lényegesnek, s maga dönti el, mit mikor vetítsen vissza belőle. Az emlékezés nem komputer, nem ismeri a szoftver fogalmát, nem is tűri, hogy bármi nem maga választotta mozzanatot beletápláljanak, életem által valóban lényegesnek érzékelt momentumait viszont akkor is megőrzi, ha nem érzem kívánatosnak, s éppúgy nem ismer irgalmat, mint az igazság.\"/ Szabó Magda: Lukács evangéliuma/ Igazság... mindenkinek a magáé, nekem a sajátomé... sohasem ítélkezve, csak a pillanatot érezve, amit nem lehet kiszámítani, csak felismerni...a sumér varázsigékre gondolok, csak suttogom magamban, mert kimondani veszélyes, mert túlsággal híven tudva a természetfeletti meghökkentő hatalmát, Holdleány lévén szívem súgja mit kellene tennem, összezavarodtam, már megint, mint életem folyamán oly gyakran, a földre sújtottan hajolok meg mindenkor az előtt, amit sem befolyásolni, sem megváltoztatni nem tudok... félek, mert kiegyensúlyozott mosolyom, belső nyugalmam megint eltűnt, hogy nehezen, vak sötét alagutakon járva megtaláljam ismét magam-magam... te a Hold Lánya vagy suttogja Lilith, a sötétebbik felem, mert lát, érez, a Reményt hívom, a halk szavút, a macskaléptűt, a bölcs mosolyút, hogy magam legyek ismét saját önmagam, a varázsos, a szelíd, halkszavú, álomkönnyű, nő vagyok, s erre mindenkor figylemeztet, nem csinálhatok butaságokat.. s Remény a tündeszárnyú, angyalléptű, varázsport hint körém, hogy csendessedjen szívem vak, őrült tánca,

megtaláljam helyem, világom, benne mosolyom, halkan dúdolva kört húz körém, csillámport szór gyémántkönnyeimre, álmaimra, s szelíden, lehajtott fejjel kérem ismét, hogy segítsen... magam legyek, ismét és a sumér ősi isteneknek csak szívemben suttogom kérésem...

Karcsinak... \" Ketten kellünk hozzá, mindig, ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés, én csak elkezdhetem...\" / Hulej Emese/ Ha a szép emlékek szivárványszín hídján lépdelek visszafelé, kopott-barna fényképek, kifakult színes képeslapok, apró gyöngyszín örömök közé, először a közelmúlt jön elém: Endre áll előttem ragyogó szemmel és én csak a kihűlt levegőt markolom, és a gondolatok közé szívet szúrón feláll a szó: nincs...aztán halkan lépdeked tovább, nehogy a gonosz-rossz kegyetlen emlékek óriását felébresszem, felkeltenek azok így is sokszor ijesztőn plasztikus álmaimból, szívszakadva, levegő után kapkodva, tehát csendben suhanok tovább. Nem emlékszem milyen kislány voltam, és ezt most nem csak külsőleg értem, még nem éreztem magam, csak éltem, a felnőttként görcsösen érzett helykeresés még nem lapult bennem. Ha visszanézek szürkére kopott szoc-reál bányászházat látok, a második emeletről a nagyszobát, órákig néztem a bujáki hegyek dupla csúcsát, a Zagyva partját, a zöld olajfestéssel körbemázolt lépcsőházat, olajszagot árasztó pince lejáróban sárga szemű farkasként lapuló gyermek- rettegést, ősi, sejtekbe ívódott félelmet, amit ma már csak átérzek. Az sem rémlik hány éves lehettem, olvasni tudtam már talán és ez remekül kitöltötte napjaim, egyedüli lévén fel sem fogtam a magányt, soha nem is éreztem, mert fantáziám, gondolataim tökéletesen kitöltötték a könyvek, soha nem voltak királylány terveim, menyasszony sem akartam lenni. Felbukkan még a könyvtár képe, Laci bácsi a barna keretes szemüvegével, ahogy Vali barátnőmmel a gyermekkönyvek polcához terelt minket, és szó szerint új világok nyíltak meg. Mindenkor láttam a meséket, bennük éltem, éreztem fájdalmukat, kudarcaikat, reményeiket, megélt, de még meg nem értett szerelmeiket. Éltem, a létezés tudattalanságával, boldogan, anyám apám egymást szétmarcangoló, mindent szétzúzó, tönkretevő világuk hozzám nem hatolt el, kamaszként meg személyes sértésnek éreztem. Szombat, vagy talán vasárnap délután volt, nyár vagy tél nem tudom. Anyám feddőn morgott, hogy rakjak rendet, te bujkáló mosollyal kérted ugyanezt, bár tökéletesen érzett, téged mindez nem érdekelt. Szétszórt, rendetlen kislány voltam, bár nem értettem, a szerteszét lévő játékok mind célt szolgáltak, mint a szőnyegre felhalmozott babák, és egyéb itthon hagyhatatlan tárgyak a repülő szőnyegről. Girhes kismacskaként kerülgettelek, közös társalgási pontjain nem igazán lévén. Aztán könyvet kértél tőlem, és én megdöbbentem, mert meséskönyvet választottál, a kedvencet, a varázsost, a rongyosra olvasottat, a gyermekeknek átdolgozott Ezeregyéjszakát. Bevallom mindenkor Seherezádé szerettem volna lenni, a kedvencem volt. Most felnőttként még mindig benne élek a varázsban, és mikor verseid olvasom, bár nem mindenkor értem, viszont érzem, és halk szárnyú, mosolyszemű karácsony- angyalkák hozzák elém az ünnepet, és én kívánok tiszta szívvel, derűs mosollyal szent, békés, áldott ünnepeket, köszönöm a verseket, hogy érezhetem...

szédület A Hajnal megúnván a téli egyensötétet visszavette pálcáját, elűzte a ködös, szívszorító fekete korai órákat, a napok óta hideg esőtől áztatott kora telet, kitakarította az ég alját, bíbor-bársony-arany-narancs ruhát varázsolt, szétterítette szőke hosszú haját, ábrándosan körülnézett. Nézte a Tél miként rajzol jégujjával képeket a pocsolyákra, a patak szeméttől fulladozó partját hogyan festi dérfehérre, nevette a baglyot, mert reszketve huhogta a telet, álom- halkan végigsuhant a városon, fényvarázst tükrözött az ablakokon, felhőkkel játszott az égen, meg nem únván a színkavalkádot, színeket dobált a reggeli fagyos-párás leheletekbe, majd átcsillámlott a felhőkön, csókot dobott a reggelnek, habos-kék, lila-fodros felhőköntösét utoljára széthúzta az égen, szivárványszín ujjával megsimogatta Holdleány szívem, utamra engedett. Gyöngyszín mosolyt kaptam tőle búcsúzóul, lelket simogatót, ábrándost, könnyű gondolatokkal telit, reményt keltőt, vágyébresztőt, titkos tudással telit. Könnyű aranykézzel megsimította hajam, arany-narancs fénnyel borított és magára húzván felhőtakaróját, aranyhaját gondosan elrendezve eltűnt: belesimult a reggeli aranyzuhatag fényözönbe...

A macskakirály A kút tündére kicsit csepegő hajjal, hínárosan, zöld mohákkal ízlésesen körbeszegett köpenykében megállt előttem, zavarbaejtőn ragyogó zöld kristályszemmel, mosolyogva. -Íme, mert tiszta a szíved, tiszta a lelked, teljesítem két kívánságod. Éjjel eljön hozzád Lilith, ne félj tőle, szabad, tiszta vagy, s mert régről tudod már a törvényt, a Hold Leánya vagy, kristályosan csillogó, csillagzafírt néha megmutató szemedben a kétség szikrája sincs immár, nem vetheted le önnönmagad... Holdleány vagy újból, és mindenkor, kiállsz az igazadért, megveted a gyávákat, ellenállsz a hazugságnak, a Hold Istennője szólít, mert újból kiálltad a próbát... Ma éjjel Lilith visszavisz a tündemesék világába, a lelked szállni és repesni fog, átéled a gondot, bajt éppúgy, mint az igaz varázst... És mert igazán tisztán kérted: ezt is megkapod, a régről áhítottat, a csodálatot, egy maréknyi szőr, tiszta ártatlan odaadást, egy macskát küldök neked, feketét, Holdleányhoz illőt, jámbort, szelídet, ölben alvót, öntörvényűt, mint te, akinek a lelkét ugyanúgy nem birtokolhatod, mint senki a tiédet...- A kút tündére ellibbent,az álom elszállt, fényes-arany délelőtt és kopott-szürke délután lett, és hazafelé tartván a barátnőmtől éktelen nyávogással egy fekete macska rohant egyenest a karjaimba, letettem, mert hittem, visszamegy ahol eddig lakott, nem kiscica, de nem is kifejlett macska még, sírt keservesen, mikor letettem, követett, hát mit tehettem, hazahoztam, körbejárt, mint egy ifjú király, megtekintette birodalmát, számba vette alattvalóit, első pillantásával meghódította a lakás eddigi lakóit, és mintha mindenkortól itt élne, a lábainkhoz feküdt, összegömbölyödött, dorombolt egy verset, aludt, depressziót űzöt, csodálatot váltott ki, kegyesen megtekintve a felkínált macskaételt és macskaalmot birtokba vett birodalmát. Messze nappali fényvarázson át mosolyog rám a Hajnal, kócosan, szőkén, kék bárányfelhős köntösben, Szent Rita mosolyog rám fehér-alabástrom kezével int, Lilith összehúzza bő fekete köpenyét és szétrázza éjszín sörényét, és túl messze Etelka nagymamám néz rám könnyesen-nevető szemmel, és suttogja nevem alig hallhatón, mélyen élt, régvolt, szelíd szeretettel....

szép remények Olyan kevés kell egy röpke, örömteli pillanathoz. A nap átragyog a függönyön, a virágod,a rózsád hozzád hajol és megsímogatja a szíved, az utcán rád mosolyog egy kislány, aranybarna szeme csupa bizalom és szeretet, felnézel az égre, áthat a remény, a világod kitágul, belelátsz önmagadba és nem rémít el a keserűség, mert tudod, érzed minden változik, tehetsz, hogy jobb és szebb legyen.A reményeid, az álmaid lehajolnak hozzád, közelebb kerülnek, megvalósíthatókká válnak, a karácsony angyala a füledbe susog, szelid békét hoz, önmagaddal leginkább. Nem rémítenek a tv reklámai, nem vágysz álomautóra, látszatcsaládra, koszosruhás kisgyerekre( nem baj, anyu úgyis Persillel mos!) bankkölcsönre, hogy megvehesd a legtutibb ajándékokat a Tesco-ban, és évekig a bank rabja légy, csak létezel, lélegzel, sóhajtasz, szíved megnyílik, a ragyogás körülvesz, kacagsz, mosolyogsz, lebegsz, ezt a lebegést érezted már hetek óta a levegőben, a csontjaidban, az aurádban, nem rémít a magány, hisz sosem vagy egyedül, most élsz és nem túlélsz. Nem veszed észre a szürkeséget, nem húznak le mások kicsinyes vágyai, látszatbarátságokat sem kötsz már, hiszen bőven elég aki melletted van, az igazából is melletted van, tesz érted és te ugyanúgy teszel érte. Aurád most sűrű, áthatolhatatlan, csupa fény és ragyogás vagy, nem ér baj, nem érnek külső támadások, lélekszinten egyeztél ki önmagaddal, a holdkő medál a nyakadban izzik, forró. Segít. Csak létezel, lélegzeted nyugodt, szíved csitult, a béke átlebeg a falakon, benned sűrűsödik, és kifelé is békét sugárzol. És bízol önmagadban, mert akkor a reményeid, az álmaid, a vágyaid mind-mind a tieid lesznek. És semmi más nem számít.