csárádi Edit Hiányérzetek éjsyakája

Segítség: Karácsony! \" A harmónia a mindenség mélyén lapuló melódia.\" / P. Howard/ Nem volt hangulatom, naptár szerint nem lehet karácsonyozni, a léleknek kell harmóniát találni a karácsonyhoz...fél-depresszió ülte a szobát, segített a beszélgetés a fiammal valamelyest, neki sem volt Coca-cola boldog-szédüléses transzos eufóriája, koktélt kevert, White Lady-t és megállapította, hogy háromszor ivott ilyet: először, utoljára és soha többé...A külön-külön finom alkotóelemek egy borzasztó maró erős valamivé álltak össze, ittuk, mert valamelyest kiszakított a rossz hangulatból, a rádióból geil rózsaszín cukros- szirupos zene áradt, le is kapcsoltuk rögvest...a pici fa arany-díszbe öltözött, megható-szép lett, és lassan ölelt körül a finom fenyőillat, ami a szívembe marta az elmúlt sok-sok év boldog és szívszakító karácsonyait, emlékek, szellemalakok álltak meg, suhantak tova, a gyerekkori szép várakozás, a csöndes, puha hóeséses karácsonyok, a finom illata a hónak, a tisztasága, lágysága, hiányzik...a szakadó hóesésben mese-hangulatos séták, az ég vörös derengése, Holle anyó varázs-meséje, a párnái hó-illata, a tünde-varázs hangulat... Szívem távol volt, messze, vágyakozón.-- Írtad, mondtad, itt vagy velem, ott vagyok veled, üzenetek a szív dobbanásaiban, a szeretet hullámaiban, a párnába belesuttogott nevedben, tünde-szép pillanatai az emlékezésnek, a tudat, hogy vagy, fogod a kezem, és elsimulnak a tér-idő határai, a szív hullámain, a szeretet áradásán át...Vannak pillanatok, amelyek örökre belém égnek: a szemedben csillogó bánat, fájdalom és szerelem-szeretet szíven talált, túlcsordult, meghatott, könnyem folyt, a sírás kiszakadt belőlem, úgy öleltél át, óvtál és vgyáztál, csitítottál, ringattál, karodban megnyugvást, végtelen békét leltem, harmóniát, hangodtól megnyugodtam, a pillanat itt maradt a szívemben... széppé rajzolódott, velem van, elkísér...

Karácsony! Most csak érzések, hangulatok, megfogalmazhatatlan gondolatok kavarognak bennem, nem tudom leírni... \" Karácsony!!! Milyen könnyű leírnom: Karácsony! Pedig ezt a szót senki nem írta le úgy, hogy minden benne legyen, amit jelent. Nem lehet leírni. Érezni is ritkán és egyre ritkábban. ..Az emberi részét a karácsonynak: utálom. Amit szeretek, az mélyen bennem van, és hallgat..És olyan szép és időtlen, amit csak érezni lehet.\" \" Itt nem pattognak a padok, nem beszélgetnek a képek. Nem dobog a padlás, nem zörren a kilincs, mint ahol emberek laknak. Az ablakok itt befelé néznek, a falak boltívbe borulnak, a padló kő, és a tűzhelyen a világ kezdetétől lobog a láng. Itt a padok nem pihenésre valók, s a zászlók nem harcra lobognak. A lépcsők a végtelenbe emelkednek, útjául élőknek és holtaknak; a padló kő, a korlát vas, itt nem lehet parancsolni, csak kérni, mert itt az Isten lakik.\" / Fekete István/

Egy este csodája...-talán igaz, talán... \" Mit mond a bimbó, ha nyílni készül, és a tavasz, amikor megszületik? Semmit! Az igazi boldogság néma, mint a harmatcsepp közepe, mint a titkos vágy, amelyet nem kiált el senki.\" /Fekete István/ Mottó: \" Hallgatom a szívem. Ha majd egyszer megáll, és elszakad a testemtől az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem, megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mit az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet...\" /Fekete lstván/Felhőrétegen át nem látható, és mégis ott levő, szívembe csorgó üzenete Holdistennőnek: vigyáz, őriz, védi a törékeny-tünékeny varázst, ami körbefonja napjaim, átmelegít, elvarázsol, visszaadja az érintés erejét, a szívnek derűjét, a fázón hideg hajnalok csöppet sem magányos csendjét... felidézi a varázs délutánt-estét, amit kaptam, és megpróbálom a szavakkal visszaadni..A kontraszt éles volt, különös, talán egy kicsit meghökkentő is, az érzések megérintettek, átsuhantak, nyomot hagytak...az egyik oldalon az éj a tapogató-hűvös fekete ujjaival, a majdnem telihold megigéző, babonázó varázslatával, a vad vágyakat gyújtó éjszaka bársony-mámorával, kezed a szívemen, csitul már, érzem, veled, hogy létezem, megérintő, belémégő ritka boldogság-pillanatok, az öröm gyöngyszín könnye gyémánt ragyogással folyt végig arcomon, lelkem túlcsordult, éltem a pillanatot, az egyszeri, megérinthetetlen káprázatot: összeért a szívünk, szótlan, méla csendben halk léptű, tündér szárnyú boldogság szétszóródott ezüstpora csillámlott a teliholdban, az autó halkan gurult, a másik oldalon az alkonyat csodás szín-szív-varázsa nem eresztett, bűvölten néztem, szívembe markolt, ultramarinkékből összefolyó narancs-zöld-bíbor kavalkádja a színeknek, csodás-mese szép, a hajnalcsillag mindez felett büszkén, magabízón nézte a várost, tündökölt, ragyogott, az este fényei manócskák hazatérő lámpásfény- erdőjévé szelídítették a várost, vibráltak, tündököltek, a tündeszép káprázat lassan lépett bele a látóhatár szakadékába, sötétség lustán kinyújtózott, elfoglalta helyét, maradt a csodaszép pillanat varázsa a lelkemben, tőled kaptam, a szégyenlős félmosolyt is eltettem, maradt az emelkedett hangulat, a meghittség, a szívvarázs, a város nyüzségésén át nyugalomra intő esti harangszóban, itt maradt a szívünkben, a gyöngyszín percek varázsa, itt maradt velünk talán mindörökre...

Terelgettem az éjszakát... \" Ugyanígy láttad azt is, hogyan fogant meg a szeretet, akárcsak a földben megkapaszkodó gyökerek, az egymásban váratlanul visszhangot keltő lelkekben...\" Exupéry: Citadella Terelgettem az éjszakát, gondolat-felhőkön úszó bánat-szív-könnyekkel, felvillanó boldogság gyöngyszín cseppjeivel, vágyak mosolyával, várakozás kínjával, álmok erdejében bolyongva lappangó elmúlt rossz emlékek kisérteteivel, szép emlékek suhanó ívű szivárvány palástjával, tündék repke szárnyán libbenve a gyermekkor letűnt varázsvilágában, nagyszüleim óvó-féltő kezét homlokomon őrizve, féltő, igazságos szeretetük puha szeretet-felhőjébe burkolózva nőttem fel, hiányzik a palást, amit a kamaszkorom szakított le rólam durván, kíméletlenül, felkészületlenül...nem engedem a bánat utcáit szívembe most, így is néha még megkísért a nyári földrehúzó, kínlódó fájdalom, keveredik a mostanság érzett biztonság puha-lágy fátyolával, félek néha mégis, pedig nem vagyok lélek-magányos, odaadott-megkapott lélek-részem itt van velem, mindenkor, hangja bátorít, üzenetei erőt adnak, néha mégis összeszorul a szívem, és ilyenkor kifolyik belőle a fájdalom, és szívem csitultával, bizakodva nézek a kusza jövő folyosó cikk-cakkban vibráló erővonalait, mosolyom visszatér, bátorságom is, átélem a találkozások minden varázsát, a szeretet hálóját, adni és adni súgja a szívem...terelgetem az éjszakát, hallgatom az eső halk énekét, az Ünnep suttogását, a halkan lépkedő boldogság ritka-szépen felvillanó fényruháját, Esőangyal áll fölém, kitárja bársony-zöld palástját, beborít, elzsongít, elvarázsol, terelgetjük aztán együtt az éjszakát a csendben szőtt hit és bizalom kusza-vékony szakadékony hálójával, a szívdobbanásban feldobbanó szívöröm koppanásával, szeretet mindenen átívelő fénysugár-szép palástjával... terelgetem az éjszakát, izmaimból kiúszik a napközben felgyűlt görcsös fájdalom, állkapcsaim is ellazulnak, észre sem veszem sokszor, hogy összeszorított fogakkal járok, csak ha már fáj az állam a feszültségtől... és édes álom puha bársony takarója borul rám, terelgetve az éjszakát és elsimítva minden lélek-szürkeséget....

Hangulatok, érzések... \" Nincs ok bizakodni, de nincs ok kételkedni sem. Nincs ok kételkedni, de nincs ok bizakodni sem. Vékony, halvány választóvonal, csaknem áttetsző.\" / Abe Kobo/ A lemenő nap eperszín ruhát öltött, hideg ragyogása szívet markol, a felhők bíbor palásttot húztak, a szél csontig hatolón fújt, az Ősz a Tél hideg szigorával egyenként hullajtja a fákkal leveleiket, vizsgálva a rőtszín levélkupacokat, hajnalonta dér csillog a a sápadt-narancs lámpafényben, tündér-varázs villódzás, a nappalok szürke egyenruhája jeges darát szitál, unottan fázós, egyforma napokat húzva elő kopott, piszok-szürke batyujából, a karácsonyi készülődés erőltetett hangulatban folyik át a városon, minden sarokból, minden műfenyű koszorúból, minden kiaggatott lámpafüzérből a szánalmas igyekezet árad, és persze Pénzisten susogása:- Venni! Vásárolni! -Ha nincs miből akkor is...- A Karácsony apró angyalkái szomorún ültek a huzatos templomtoronyban, hallgatták az északi szél jeges énekét, érezvén, hogy még nem tudják szétszórni szívvarázsuk, mert még nem jött le az idő...cak erőltetett, otromba, pénz után futós monoton tűrése a mindennapoknak, a túlélésnek, az emelkedett hangulat, a a szívben is ünnep talán még eljön, hisz várjuk, hisszük, éljük, mert kellenek az ünnepek, kellenek szívnek, léleknek, a gyermekként tiszta szemmel várt csodáknak, az angyalkák csengő kacagásának, a lustán, szelíden szétfolyó ünnepnapok szelíd magabízásának, a belső öröm szétszórt csillogásának, és igen, a szívek összeérnek, mert az Ünnep jön el...- Üres lélekkel nem várt karácsonyok fekete hangulata egy pillanatra sötét felhőbe takarta a várost, majd az angyalkák éneke kisodorta a rossz hangulatot, a Város lüktetése is megváltozott egy másodpercre...szívek mosolya, varázsa font körül... Becsuktam a szemem, hagytam, mint máskor is a szív fájdalmát átáramlani, majd hagytam, hogy felváltsa a szív-öröm, a tudat, a lét időnként tomboló mámora, a biztonság hálója, a bizalom, a hit újólag megszilárdult bástyája, hiszen emberek mennek-jönnek életem során, és megtanultam elengedni a fájót, a rosszat, a szívlehúzót, és nem görcsösen kapaszkodni belé, a kerék, a sorsé, fordul lefelé, és fölfelé is, tudom, közhelyes, de igaz...Bánat érint egy pillanatra, a hiábavalóké, haragudni sosem tudtam, és nem hiszek a bocsánatkérésben, mint a sajnálatban sem, mert fölösleges, és nem is visz előre...A sokat emlegetett színes fátyol ölel, szelíd ragaszkodással, hittel fonja körül énem,

szívemben bizalom, hit, szeretet, hála, szerelem, bár még kimondani nem merem, félek, ha sokat emlegetem elkopik az ereje... Csöppnyi életem eddigi sorsán tűnődve néztem a Hajnalt, ahogy megpróbálja ragyogó fényruhájával színesíteni az egyen szürkeséget, és minthogy képtelen a betonszürke felhőfalat áttörni, kócosan, álmosan, fény-ruháját maga után húzva elvonul, csókot lehel, szívet simít, üzen, mosolyog, felcsillámlik, majd eltűnik....

November \"Akik megkockáztatják, hogy túl messzire mennek, csakis azok fogják megtudni, hogy meddig lehet eljutni egyáltalán.\" / T. S. Elliot/ Az Ősz hideg-vékony ujjával hajam kócolta, csípős dérrel vonta be az elszáradt füvet, a leveleket egyenként rajzolta csuda-piros-sárga-barnára, a fák sóhajtva bámulták lehulló lombkoronájuk, a szél játszin, néha dühösen körbeforgatta az utakon... a város őszi ruhát öltött, színes fényű szökőkúttal köszönti az esti fényeket- a Sárhegy, a Mátra színes levélpalástot vett fel, jéghideg szélben hullámfelhők alatt motoros repülő vontatta vitorlázó gépek hozták szívembe kamaszkorom fájón-maró elmúlt történéseit. Előre néztem, tárt szívem rezdüléseit figyelem, a nem teljesített ígéretekre gondolok, köszöntöm Hajnal elvarázsoló, megígéző színkavalkádját, szív-csordultig telek a látvánnyal, átjár újból és újból valami megfoghatatlan, leírhatatlan érzés, valami ami itt bolyong bennem, köröttem, kikerülni lehetetlen, és várom is talán...nincs neve, csak halovány körvonala, itt van a hideg, párás, ködös, őszi hajnalokban, a narancs- bársony spleen-es zsongító naplementékben, az útra mutató nyugati szél borzongatásában, valami ami megváltoztatja a dolgokat köröttem, és egy kicsit bennem is...a kapun már átmentem, az út előre visz, lassan, óvatosan lépkedek, szívemből űzöm a nehéz, földrehúzó gondolatokat, a hamis ál-ígéreteket, mint mindenkor maradok magam-magam, igyekszem feladataim teljesíteni, Város szívemmel együtt dobban, utcái hívón, ismerőn intenek, suttogják titkaik, befogadnak, együtt rezdülök érzéseikkal, bennem van a nappali vibrálásuk, a hajnali csendjük a végigbongó harangszóval... üzennek, éreznek, és érzem magam is...

Teliholdas éjen... \" Soha nem fogom tudni kifejezni, milyen szépnek tűnik az élet, ha szeretik az embert. A nappal csodái, az éjszakák izgalma, az alkohol, a gyönyör mámora, a gyöngédség hegedűi, a munka öröme, az egészség, az életre ébredés hihetetlen boldogsága, ott van előtted az idő, az egész nap, míg az álom nem dermeszt újra halálos pózba a párnádon.\" / Sagan/ A telihold sápadt jégezüstje szívemen csorog, minden érzékszervem kiéleződik, érzem, látom a Holdat, vak-szigorú Istennője lágyan néz rám, sorra veszi tetteim, hibáim, vágyaim, tiszta-e a szívem....bólint- a hiányérzetek éjszakájának magas-barna férfija álom-testet öltött, test-álmot, arca lett a valóságban is talán, nevetése, mosolya, hangja jólesőn borzongat, a valóság álom lett, az álomból valóság talán...Az álom puha, hívogató karja felém nyúlik, palástjával beborít, engedem a fél-álom, fél-valót, elsüppedek benne, a határok újfent elmosódnak, nem tudom álom e, vagy mégsem, de nem is érdekes...nem is fontos...nincsenek már hiányérzetek, nincs fojtogató szív-fájás, egyenletes, sima, puha biztonságérzet fog közre, a kapun bátran átmentem, kimondom, elsuttogom amit hetek óta érzek, a boldogság, mint bársonypalást borul körém, szédült-mosolygós-mámoros napokat varázsol bennem és körém, visszaigazolásai elmúlt időknek, szép és rossz-fájó napoknak...Holdistennő ezüst mosolyát ragyogtatja rám, szívembe zárt, kimondatlan gondolataim tudja, érzi, látja, és teljesíti, hiszen szívem tiszta, álmom édes, teliholdas éj, a fénye elnyomja csillagerdők ragyogását, a lüktetést érzem, a változást... álmodom is szorgosan tovább...

5 szabály, amit sose feledj... A Facebook gyöngyszemei: 5 szabály, amit sose feledj: 1. A pénz nem boldogít, de kényelmesebb egy Audiban sírni, mint egy biciklin 2. Bocsáss meg ellenségeidnek, de jegyezd meg a rohadékok nevét... 3. Segíts a bajba jutottakon és emlékezni fognak rád, mikor megint bajba kerülnek. 4. Sok ember csak azért él még mindig, mert törvénybe ütköző lelőni őket. 5. Az alkohol nem megoldás, de a tej sem az! ;D =

A nagy találkozás \" Az igazi szeretet ott kezdődik, ahol már nem vársz érte viszonzást...A barátságot arról ismerem fel, hogy nem csalatkozhat, az igazi szerelmet pedig arról, hogy nem sértődhet meg.\" / Exupéry: Citadella/ Szíven ütő felismerés, átcikázó érzelem- hullám, mindent elsöprő gondolat, megfogalmazhatatlan is talán, felsejlő, áttetsző, egybeérő érzelem- hullámok...Lehet egyszer adatik meg életedben, lehet egyszer sem...Úgy érzed magad belecsöppentél valamibe, amit talán nem is akartál, vagy épp ellenkezőleg, mindenkor is erre vágytál: az első másodperctől fogva megváltoztatta léted, apró kis életed a nyugalom, a béke, idill és meghittség része lett, kisimult erőterek, csöndes-nyugodt belső béke...Szemben állsz a Valakivel, átsuhan rajtad. mosttól fogja a kezed a gondolatban és valóságban is, szeretet-hullámok járnak át, csilingelő kacajú, halkan rebbenő aranyszín angyalkák, gyöngyszín percek, a hétköznapok varázsai...aztán fizikai térben jelenleg távol is van most esetleg mégis tudod, minden idegszáladban zsong a valóság, a jelen csoda-pillanatától, a tér egyszeriben feloldódik: szívedben szól az üzenet: -Itt vagyok, fogom a kezed, letörlöm lélek-könnyeid- s mosolyod egyszeriben az lesz, ami magad is: csöndes, szelíd, szétáradó, mindenen átívelő. Számolod a perceket, mint Kis herceg rókája, tüntetőn szelíd magabízásod csak félig álca: mert tudod, elérkezett a pont a életedben, mikortól is fontos vagy, és bíznak bennek, számítanak és gondolnak rád, nem hagynak magadra kínzó félelmeiddel, démonaiddal, enyhet találsz, megbékélést, szeretetet, és mindezt adod is ugyanúgy, pazarlón szórod szív-kincseid, mert ez is te vagy...újból bízol, szíved tárod, éled a csodát... a mindennapok, hétköznapok szédítő varázsait, mert eljött életedben is mint talán mindenkiében egyszer. megtalált, rád talált, a régen vágyott, életre kelt, szívből kívánt igazi Nagy Találkozás... és ha megadatott, fejed hajtod, köszönöd a csodát...

Október \" Én megsimogattam és eltettem a visszhangot, hogy zengve küldhessem útjára megint- ha eljön az idő-azoknak, akik egyek velem a napok, a hónapok, erdők, mezők és őszi hajnalok ködös szerelmével.\" / Fekete István/ Október...az ősz hosszú, vékony hideg ujjával borzolta hajam, hidegen ragyogó csillagok csorgatták a földre fagyos fényüket, a hold változatlan ezüstfénnyel világította be a kora reggelt, Hajnal még színeket válogatva készülődött a Sárhegy mögött, keskeny, színes fénysáv jelezte csak, hogy már lassan felöltözik, csodaszínbe vonva a reggelt, szívet simogatva, túlcsordulva a káprázattól, felhőket aranyba vonó mindennapi csodából...fázón húztam magam össze, dér csillogott a közvilágítás sápadt aranyfényében, lelassítottam lépteim, mélyeket lélegeztem a hideg reggelből, hagytam a szívfájást és az életörömöt is átfolyni két lépés között. Feladatokra koncentráltam, intettem a Barátok templomának, hallgattam a reggeli harangszót, ahogy végigúszott a néptelen utcákon, jó volt így sétálni, magamban éreztem a várost, még nem lüktetett, csendesen szendergett csupán... október végigsimította arcom, hideg csókot lehelt homlokomra, szeles-hideg szél játékosan egy csodabordó levelet sodort elém, szívembe súgta üzenetét, és kacagva utamra engedett...

Részletek Exupéry: Citadella című könyvéből... \" Mert a bánat mindig tovaszálló időből születik, amelyik nem hozta meg gyümölcsét.\" \"...Mert igazságos dolog, hogy kapjak, amikor adok, főleg avégből, hogy ismét és ezután is adhassak, Áldásom az adás és visszaadás váltakozásán, amely lehetővé teszi a haladást és az újból adást. És bár a viszonzás ad rá módot a testnek, hogy megint összeszedje erejét, a szív csak az adást táplálja... ...mint ahogyan szeretetével táplál, és megváltoztatja éretted a dolgok értelmét a kedvesed, aki tőled távol elszunnyadt, és most úgy pihen, mint egy halott. Valahol távol alig hallhatón piheg valaki, még csak magadba sem tudod szívni lélegzetét, de számodra a világ mégis csupa csoda lesz tőle... Mert amikor a vihar letöri a cédrus ágait, a homokot hordozó szél csonttá szikkasztja, és a cédrus alulmarad a sivataggal szemben, az nem azért van, mintha a homok erősebbé lett volna nála, hanem mert a cédrus megadta magát, és kaput tárt a barbároknak. Mert az emberek nem halnak meg a birkákért, se kecskékért, se házakért, se hegyekért. A dolgok ugyanis megvannak anélkül, hogy bármit feláldoznánk értük. De meghalnak azért, hogy megvédjék ezt a láthatatlan kapcsot, amelyik összefűzi, és birtokká, országgá, felismerhető, meghitt arcokká változtatja őket. Az ilyen összetartozásért elcserélik magukat, mert az ember azzal is építi, ha meghal. A halál kifizetődik a szeretet miatt. És aki lassacskán egy olyan gondosan elészített műre cserélte el életét, amely tovább tart, mint az élet, arra a templomra, amelyik évszázadokon át folytatja útját, a halált is elfogadja, ha szemei meg tudják különböztetni az épületet az anyagok összevisszaságában, és ha nagyszerűségétől elkápráztatva egyetlen vágya, hogy beleolvadjon. Mert valami önmagánál nagyobb fogadja be, és a szeretetének adja oda magát.\"

Hiábavalóságok nyara \" Az emberi lények azért nem azonosak azzal, amilyen benyomást első pillantásra keltenek, vagy amit várnak tőlük. Minden emberi lényben van valami sebezhető, valami megható. Mindenképpen összetettebbek, mint amit a mi ironikus és fásult tekintetünk észerevesz.\" \" ...s ez valamiféle kárpótlás érzésével töltötte el a szívet és a tekintetet, mely nagyon közel állt a boldogsághoz. ( Ahhoz a homályos, kincset érő, megmagyarázhatatlan, tévelygő, fizikai és költői boldogsághoz, mely az ilyen bolond időkben, csillaghullásban, ezer korábbi megsemmisülésből eredő gigantikus megsemmisülésből eredő gigantikus örvénylésben születik, a boldogsághoz, hogy részei vagyunk ennek a vad, felfoghatatlan és megfejthetetlen világnak.)\" / Francoise Sagan/ Ritka lélek pillanatok, csillagmagány, ami sosem üres, hanem vigasztaló, mert a csillagpettyek mind a szívembe küldik ezüstfolyós, vigasztaló üzeneteik, az egyedüllét az nem magány, hisz sosem vagyok egyedül, még ha a szív fájdalmai, a hiábavaló szerelem időnként földre is húz... Nyár ifjú, lángcsókú, napsugaras, sudár, int még egy pillanatra, és átadja botját a nyugodt, békés, szőlőillatos Ősznek, és eszembe jut mennyire fura nyár is volt... talán a hiábavalóságok nyomasztanak még egy kicsit, az üresség, amibe a napok tényleg belehullanak, feneketlen, ásító sötétsége ijesztőn ásít, és tényleg kitöltik a szakadékot, a várakozás fájdalma, ami még néha megkisért, és nagyon pár percre megállok egy titkos sarokban, hogy könnyeket hullasson a szívfájás, aztán a szépekre, a jókra gondolok, keményen összeszorított lélekkel nézek csak és kizárólagosan előre. Az elmúlt nyár egy pontba sűrűsödve lebeg bennem: az egyre reménytelenebb várakozás, az elveim megszegése, a remény, a hit, a bizalom széthullása, csattanva tört szét, apró jégszilánkjai a hiábavaló szerelem minden kínjával és fájdalmával egyre nagyobb sebeket hasítanak... a szép emlékek pedig összefogják a hasítékokat, a napfény íze, a nyár lángcsókjai, az utazások, az Aranykapu, a szálloda nyüzsgése, a strand zsivalya, a Tisza hazaváró, megnyugtató simogatása, a szavak ereje, a másik oldal szilárd biztonsága zavaros-kusza halmazából emberek lépnek ki, emlékek állnak össze és folynak szét az Idő folyójában, nézem a csillogó-ezüst idő homokszemeket hogyan tűnnek el, szívem csitul, hiszem, hogy a dolgok nem hiába történnek, és néha talán nincs is befolyásunk alakulására, a Város nem ereszt, bár a dobozt tágabbra nyitotta, embereket sodor elém, és visz el mellőlem, és mit tehetnék, hagyom a dolgokat, hogy megtörténjenek... a Városra gondolok, hová most

sorsom csatolódik, a gyerekkoromban érzett szilárd hitre, hogy egyszer itt fogok lakni, 16 évesen álltam a bányásztelepülés kopott-büdös buszmegállójában, a szemben lévő háztetőn gyémántkönny csillogással peregtek az esőcseppek, a közvilágítás fura hangulatot sodort felém, az időfolyosó egy pillanatra megnyílt, beleláttam, hitem, bizonyságom, minden idegszálam tudta, hogy a Városé leszek egyszer és valahára, most évtizedekkel később felsejlik ugyanaz a pillanat, az Idő megérint egy egy szív-töredékre, és tűnődésem visszakanyarodik: a vak, fojtogató vágy, hogy elmehessek innen néha még előtör, néha teljesen váratlanul; egy nem várt szívszorítás, egy gonosz rossz emlék, aztán fejem hajtom, könnyem nyelem, a Város pedig újólag befogad, megbocsájtón nyújtja felém láthatatlan, téphetetlen karjait, kapcsolatok villódzó hálóját borítja rám, felületes és mély barátságok gyűrűjét, ismerős utcái hívón intenek, néha otthon érzem magam és a lüktetés a szívemben együtt dobog a Várossal, néha a vak elvágyódás szorítja össze a szívem, menekülnék, futnék valami felé, valaki elől, valami felé, valaki felé... A hiábavalóságok nyarára gondolok, a szerelem ereje és fájdalma összekeveredik a remény vesztett várakozás-csatájával, a Tejút vibrálása , amit hosszú éjeken át bámultam keresve a válaszokat a miértekre,hogy aztán lustán elnyúlva a nyüzsgő csillagokkal teleszórt bársonyég alatt a fénylő telihold mámoros fényében megfürödve a holdkő medál a nyakamban felizzon, Holdistennő megsimogat, magához ölel, Holdleány lélekrészem pedig nyugtot, boldogságot, végtelen békét lel...

Színes, szelíd este... \" És a valósággá vált hihetetlen nem hagyott el engem, én hittem a hihetetlenben, a meglepő meglepetésben, a döbbenetben, ez volt a vezérlő csillagom, ami tán csak azért kísért végig az életemen, hogy önmagának bizonyítson, hogy mindig vár rám valahol valami meglepő...\" / Bohumil Hrabal/ Az alkony rózsaszínnel köszönt rám, mintha elirigyelt volna a hajnalonkénti színkavalkádot, a felhők színes szegélybe burkoltan, megadón szálltak délnyugat felé, a boldogság simán áradt szét bennem, az esti harangszó is a békét szórta szét, mindennapos hangja a rendet, szabályosságot, pontosságot idézte, mert óra nélkül is tudható este hat óra van... az öröm mosolyt rajzolt körém, belém, felfokozott életérzést, nem engedtem a szomorúság csodaszép angyalát sem vállamra ülni, apró tűszúrás csak a szívtájékon- megint nem tartottad be az ígéretedet- de már ezt is szelíd mosollyal nyugtáztam, nem tudok rád haragudni, csak a távolság nő egyre jobban... aztán a másik oldalra gondoltam, a nyitott kapura, ami csak rajtam áll átlépem-e, s mikor, a biztonságra, a szelíden magabiztos erőre, végtelen nyugalomra, ha átlépem a kaput már nem nézek vissza, már csak és kizárólag előre létezik, hiszen a múlt meg nem változtatható, vissza nem sírható, át nem hidalható...Az alkony megérintett, bájosan meghatóvá tette az estét, a sötét lassan lopódzott, nyugalmat hozott szürke batyujában, amit az öröm és ritka boldogság-percek teremnek, a harangszó végigfutott a városon, a bárányfelhők gondosan rajzolt lila szegéllyes paplannak álcázva úsztak délnyugatnak, a Sárhegy esti fátyolba öltözött, a Mátra éles törmörséggel razolódott az estbe, a titkos tóra gondoltam, a lehajtott fejű csodaszép fűzfára, a tűz illatára, melegére, a szavak folytak át rajtam, az elmondott mondatok, majd maradék nélkül könnyedén eltűntek a térben, előre néztem, az álmaim vizsgáltam sorra, majd a szeretet és béke mindenen átívelő hídjára... a sötét körbefont, szürke ujjával álmot rajzolt homlokomra...

Három kívánság \" Végül is hiszek abban, hogy csak szavakkal lehet olyan világot építeni, amelynek van értelme.\" / Kate Atkinson/ A tünde apró volt, telt, gyönyörű, duci arcából kedves mosoly áradt, hegyes tünde füle körül vidám, barna fürtöcskék szálldostak, kacagása ezüst csengőcskék hangja, dundi kezében varázspálca, csillagos, igaz-mesebéli, pufók ujjacskáin jáde köves gyűrű csillant. Körbe-körbe röpködött, fáradthatatlanul, játszott, táncolt, csillámló aranysugarat húzott maga után, mint színes fátyolt. Fürkész, mindent látó, érző, bölcs szeme elől kitérni sem tudtam volna. Az éjszaka lassan halványult, a Göncöl már kiborította az égi szénát, a szekérrúd utolsó csillaga álmosan hunyorgott rám, közben Hajnal készülődött, aprólékos gonddal kereste aznapi fellépő ruháját, felhőket próbált magára, színeket kavart az ég aljáról, duzzogott is egy keveset, mert sehogy nem találta a megfelelő színt, majd megelégelte, a színkavalkádot ráborította a kora hajnali égaljra, álltam, néztem a mindennapi csodát, hallgattam a bagolyka hangját, éreztem, ahogy átjár a színkavalkád, és derűre burkolja a reggelt. A tünde aprócska lábával türelmetlenül koppintott, a figyelmem kérte, megkapta, a fülébe súgtam mind a három kívánságom, ami a szívem legmélyén lapul... a tünde elpirult, vállat vont, pálcájával varázskört rajzolt körém, meghajolt, Hajnallal együtt tovaszállt, itt maradt egy apró darabka a kacagásából, egy aprócska darab a maga után húzott aranysugárból, és várom, hogy kívánságaim teljesüljenek....

Ajtók \" Nincs nagyobb út a világon, mint amely az embertől az emberig vezet. Olykor átlátni felette, át is hallani a kimondott szót, de az utat megjárni sohasem lehet.\" / Tormay Cecile/ Az álom megfogott, nem eresztett, vasmarka fogta szívem, csapongó képek közt bolyongtam szüntelen, párbeszédek visszhangoztak kihalt, üres folyosókon, kérdések ugrottak elő pókhálós sarkokból, befejezetlen, lezáratlan kapcsolatok szakadt szürke árnyai álltak kérdés nélkül körém, arcnélküli megtestesülései hibás döntéseknek, rossz gondolatoknak, hamis, csalfa ígéreteknek. Sosem járt lépcsőházak huzatos gangjain kimondatlan szavak visszhangzottak, miértek csapódtak körbe és körbe mindig visszatérve. Hátra fordultam, egy ajtó hold- ezüst derengésben, félig nyitva, kócos kis angyalkával sarkában, int, varázspálcáját megsuhintja, széles ezüstszín-nyíl mutat utat előrefelé, és mosolyog, szívembe súgja: -ide bármikor visszatérhetsz, ez az ajtó neked sosem zárul be végleg...- megyek tétován előre a hold-ezüst fénysávon, csillogó holdfény jár át, telihold van, vágyálmokat teljesítő, minden rosszat űző, álomtalan, éber gondolatok hálóját szövő... fénye becsorog, átjár, feltölt, vigaszt ad, elsuttogja titkos kívánságaim, hihetetlennek tűnő, mégis megtörtént dolgaim, megyek előre, kihúzom magam, ez ezüst-sáv szélesedik, a másik ajtón szűrt aranyfény szivárog ki, halkan tárul, mély, szívből jövő remény, mély, igaz szeretet jár át, az álom még mindig nem ereszt, nem is akarnék szabadulni, egyre vágyom és vágyom az ajtó mögé látni és lépni. Megtorpanok, bemenni mégsem merek, nem félelem, mégis valami visszatart... az álom eleresztett, Hajnal vidáman, csodapír szépen kukucskált be, rózsaszín csíkos felhőket játszi kockásra rajzolva a szürkeséget, narancsszín-zöld-arany palástban, hosszú csodaszőke haját gondosan fésülve, szívem megsimogatta, lágy szellőcsókot dobott homlokomra, kacagott szívből, igazán, és belecsillámlott a reggeli zűrzavarba...

Cserkőn \" Ne engedd, hogy a bukás szíven üssön, és ne engedd, hogy a siker a fejedbe szálljon.\" / Will Smith/ A kései nyári nap forrón ölelt magához, tombolt, minden erejét beleadta a napsugarakba, a hátamon folyt az izzadtság, Shaun, a bárány-hátizsák alatt patakocskák csorogtak le rólam, a megfeszített tempó nem engedett gondolkozni, az adrenalin kimosta egy időre a sok rosszat amit mostanában átéltem. Öt hosszú-hosszú hónap óta nem mertem erre biciklizni, most érett meg a bátorság, ha kell a hétfejűvel is megküzdök, meg egy házzal is, nem számít. Cserkő nekem a enyhet és a nyugalmat adja, bátorságot merítek a hely szelleméből, a tó nyugalmából, a patak hűséből. Pompázatos őszi kikericsek ájuldoztak az árnyékban, néztem csoda-lila bársony szirmaikat, szívemmel símogattam sorra őket, szomjasak voltak, esőfelhő sehol sem messze láthatáron... szívszorítón szép ősz párás-ködös-borongós-fátylas leheletét hozták felém, a galagonya rubintját, a csipkerózsa vidám pirosát. A patak alig folyt, a kegyetlen, eső nélküli hetek leapasztották, most nem láttam szitakötők tünde táncát, hiányzott is... A tó nyugodt volt, zöldesbarna, egy sarokban összegyűlve piszkos-hártyás izé lebegett önfeledten, vízinövények, apró halak, a csönd és a béke lógatta le lábát a magas-mohos sziklafalakról körben, az erdő suttogott csak a cserfákkal, a patak locsogott csak a kövekkel, rákokkal. Ültem szomorún, a vizet bámultam, kerestem, vártam, mint már annyiszor, hogy itt majd megnyugszom és feltöltődöm, hát most hiába vártam... Vidám bárányfelhők úsztak a vakítón nyár-kék égen, a patak halkan csacsogott, megborzongtam, nem találtam a helyem. Mostanában sehol nem találom a helyem, és ez a többi szokásos magam kereste sziklával súlyosbítva nyomja a szívem... a megoldás pedig ott röhög valamelyik elfeledett pókhálós sarokban, és gúnyos mosollyal figyeli, hogyan keresem szívem szakadtával, lelkem nyugalmával, átvirrasztott éjekkel, kósza nappalokkal, halkan kacag csak nehogy észrevegyem, isten ments, még megtalálom a helyes utat és végre indulhatok...

Pál Utcai Fiúk: Angyal \" Olyan jó és kedves, olyan tiszta és áldott, mint a földre szállt angyalok. Márpedig az angyal egyéniségéhez hozzátartozik, hogy ne okozzon csalódást, hanem azt, akit szeret, híven és igazán viszontszeresse.\" / Kosáryné Réz Lola/ Sose hagyj, én sem adlak Se felhőknek, sem a madaraknak, Holdnak sem, talán a napnak De nem ami elmúlt, csak a holnapnak. Az égben sétálsz, mikor alszol Még senkire sem haragszol Darab szén csak a legszebb gyémánt Vak voltam, ki egyszerre fényt lát. És süket és néma, mert nem figyeltem Arra, hogy mit mond bennem az Isten De nincsen vallás, és nincsen eszme És lehet, hogy semminek nincs értelme. Hát ennyire egyszerű ez az élet Az összes titok semmivé lett Tudom a helyem és tudom a dolgom És nem kell már végiggondolnom, hogy a világ milyen gyáva

Akkor támad mikor senki se várja mikor senki se látja Lesből gyilkol, nem szemtől szembe Esélyt sem hagy a győzelemre nekem. De rajtam most már nincs hatalma Nekem nem kell már a birodalma Se hús, se kín, se szerelem Mindent Te jelentesz nekem...

A lét simaságán lebegve \" Lassan értette meg, amit egyébként régóta tudott: hogy legkeservesebb csatáinkat szélmalmokkal vívjuk.\" / Müller Péter/ Mikor nem fáj a létezés, és a gondok is elsüllyednek, mintegy a színházi süllyesztő fekete homályába, és a lét simasága végigsimogat, átfolyik rajtam, a csendesen puha derű fény-aranyba fog egy röpke délutánt, a problémák rózsaszínbe csomagolva várják a megoldást amit majd a ballagó idő hoz talán, a gondolataim nem húzzák le magam kovácsolta szívszenvedés, baj, örök szomorúság, csak a szimpla derű marad a felszínen, mosolyok, szelíden csillogó barátság szétpattanó gyöngyszín gömbjei, az erővonalak elbújnak egy játszi kis időre, hogy majd másnap összegubancolódva kerüljenek elő, álomképek csöppet sem hamis üzenetei integetnek az ajtó mellől, vágyak megtestesültnek látszó illékony árny-üzenetei, vagy ahogy Fekete István olyan csodaszépen írta: \" A vágy nagy erő! A vágy majdnem hit. Nem kell erőszak, könyöklés, hangoskodás, pénz-csak vágy, és az ember útjai arra kanyarodnak.\" És csendesen ringva a lét határtalan simaságán tiszta vágyaim veszem sorra, válogatom, osztályozom, rendbe rakom őket, a régieket leporolom, az újabbakat kicsit megsimogatom, hogy teljesülhessenek, és mikor másnap a magam szélmalmaival oly keservesen harcolva rájuk nézek, eszembe jusson a boldog pillanat, a lét simasága, a lélek tisztasága...

Esőangyal...ahogy én látom... talán így egy kicsit vers... Szintén Farmosi Lászlónak... \" Ha mi árnyak nem tetszettünk, gondoljátok, s mentve tettünk: Hogy az álom meglepett, S tükrözé a képeket.\" / Shakespeare/

Esőangyal, ahogy én látom... Lepke-tünde smaragd álom: rebbenékeny, zöld palástos, szív-törékenygyal, záporverte nyári égen, szivárvány-ág napsütésben,tózöld szeme bűvölet, széttárt karja gyémánt-eső, nyári zápor, ködös-hideg őszi éjen jeges-havas dérpalást, ű Esőangyal: gondolatok óceánján messzenéző, csodalátó, csodaváró ülj le mellém, simítsd ki a gondjaim, távoli mezők nyár-zápor illatával borítsd szívem, hozd el kérlek esőerdők vad mámorát, templom-hideg téli éjen ónos esők bánatát,Esőangyal, smaragd szemed ősi ének, tűnékeny és álmatag,megigézett, megérintett, szívembe gyémánt mosolyt csempészett,kisimított, elvarázsolt,Esőangyal, szívem látod, énem érzed,Esőangyal, várlak, látlak, szívem nyitva úgy csodállak...

A szívemen... \" Ami nincs, arra nem lehet gondolni, nincs, az nem fájhat, ami nincs, az: nincs. Legfeljebb a hiány, az üresség titokzatos mélysége szédít néha, de ebbe a mélységbe napok hullanak, kitöltik lassan a feneketlennek látszó szakadékot.\" / Fekete István/ \" Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is.\"/ Fekete István/ A szívemen mázsás kőkötegek, a veríték végigfolyik a hátamon, a gödör, amibe újból és újból beleesek hegyes sziklákkal tarkított csupasz zord világ, egyre lentebb és lentebb lökdösöm magam, vájkálok a szívsebekben, mint sebész, aki tudja, hogy a fekélyes részt ki kell vágni, mégha nagyon fáj is, mert csak akkor gyógyul a beteg, biztos kézzel, rezzenetlen arccal végzi a dolgát, így ásom magam én is egyre mélyebben a szívfájásokba, a lélekgödörbe, önző vágyaim sorolom, elrontott tetteim keresem, kimondatlan gondolataim, csak magamnak elsuttogott párbeszédeim, tudom a helyes megoldást, mégis kapásból teszem az ellenkezőjét... a megérzéseim összeszorítják szívem, különös, bizarr gondolat-formákat löknek elém, újból és újból kiszakadt szívsebeim nem is próbálom összefércelni: már csak azon tűnődöm, olykor félhangosan is, miért nem tudtam kimondani?! Miért voltam képtelen rá?! Az üres kérdések felsorakoznak előttem, a gödörből felnézve csillámló napsütés vár, a szívem kőnehéz, terhekkel teli, fogcsikorgok, kapaszkodom fölfelé, üres vágyálmokat kergetek, mikor tudom, érzem, hogy nincs már más út, csak és kizárólag előrefelé...mégis kapásból teszem az ellenkezőjét. Fekete István szavai zúgnak a fejemben, szíven ütött, mert most tökéletesen fejezi ki lelkiállapotom: \" Az ember nemcsak a sírig, de azon túl is mindig találjon mentséget azok számára, akiket szeret, mégha látszólag nem is érdemlik meg.\" Már nem bánkódom, már nem fáj, keserűn tompa, mégsem üres valami van, hiányérzet, tiszta erős, halk remény, bohó kis angyalka bíborszárnnyal, szelíd mosolyával, a beteljesülés igaz hitével és igéretével... majd újból Fekete István: \" Várni kell, mert a ballagó idő talán hoz valami megoldást...Ami bánat, az csak bánat. Az idő meghozza, el is viszi. Ha szólnak róla, csak tartóztatják.\" Megoldásokat válogatok: félek, fájok, remélek, bízok, néha csillogok, időnként ragyogok, gurítom a napokat magam előtt, az elmúlt hónapokra gondolok, előre bámulok, szemem összehúzom, szívem tárom, a lélek-jelzőtáblákat keresem, a

gondjaim elől menekülök...csendesen merülök valami puha félálom- félvalóságba, szívem jóságát szétrázom, szétszórom, ráborítom azokra akiket szeretek, és azokra is akiket nem, és újból Fekete István, mindig, szívderűsen, napi mantraként, ez és így szeretnék lenni minden szívcsillanásban, minden szívderűben, apró szívmosolyban, csendes öröm-felhőben: \" Jó a jót elindítani: megy az aztán már magától, nő és dagad, és-maga sem tudja, hogyan-valóság és erő lesz belőle.\"

A remény angyala \" Ki tudná megszámolni a fohászokat, amelyek a nem létező istenek felé szálltak? Az ember megteremtette magának a segítség forrásait ott, ahol nincsen segítség, a vigasztalás forrásait ott, ahol nincsen vigasztalás.\" / Thornton Wilder/ Becsuktam a szemem: egy zöld-arany cikázat, bíborszárnyon suhanó, tünde- arany mosolyú szikrázat: kócos, kicsi Remény-angyal bohókán meglökte vállam, fejcsóválva szívem kezébe vette, fájdalmaim kihúzta, feltöltötte csillogós ezüst-reménnyel, nem a hamis álmokkal, nem a csalfa ígéretekkel, nem az önbecsapás fullasztó, hamis áltatásával, éteri, sőt szinte földöntúli ragyogással, gyertyaláng- tiszta életöröm áradt át rajtam, s a téren, zöld-arany cikázat, a Remény bíborszárnyú angyalkája elsuhant, csöpp mosolyt, lehullott bíborszány-tollat hagyott, s tünde-tiszta káprázatot... Becsuktam a szemem: egy másik fajta érzéshullám: a belső bizonytalanság mindennapossá vált démona, a nyughatatlanság, vakon vágyódó szívem összes titkos kívánsága, a várakozás kínlódása, a sürgetés, az indulás kényszere, a bezártság érzése, a belső falak építése, a kör újrarajzolása, az emlékek szív- simogatása, a hiányod érzése, a hiányérzetek... aztán egy újabb szikrázat, és minden kisimul...

ismét... \" Tudtam, hogy az élet nekem néha könyörtelennek tűnt, és voltak szerelmek, amikor tényleg úgy éreztem soha nem fogok kigyógyulni belőle...\" / Francois Sagan/ Fura érzés, mert sosem ugyanolyan, mégis rendkívül ismerős, bizsergető, fájó, szívszorító, mégis valahogy mindenkor más... a hiányérzetek újból átsöpörnek rajtam, félek, de már nem az ősi titkos rettegéssel, hanem a valami történni fog érzésével, nyughatatlan vagyok, mégis újból a körbe zárom magam, félek, mert valami vár rám és nem tudom, csak érzem, hogy jó, a változás itt kerülget a körön kívül, édes szellőt bocsájt rám, részegítő újnak varázsillatát, a hiányérzetek újból átfolynak rajtam, mégsem hagynak nyugtalanító ürességet csak felfokozott várakozást... az öröm és a fájdalom ugyanúgy átfolyik rajtam, a sírás és tiszta örömteli nevetés szintén, félig a hormonok játéka, félig az oly ismerős belső bizonytalanságé, a botladozásé, a benső mosolyé, a gyöngykönnyektől fátyolosan csillogó szemeké, a bánat kiáramlása, a a csendes boldogság letisztult áramlása. Az állandó kettősség, az Ikrek jegy átkai, a mázsás lélek-köveket cipelő ötven kilóm hegynek fölfelé kapaszkodva az éles sziklák közt a puszta, sivár hegytetőn körbenézve a cél messze ködös párában pulzáló fényreklám, időnként csalfán elbújik, néha előretör, hív, csalogat, üzen, hogy ne adjam fel álmaim soha, ne adjam fel és meg önmagam. a kövek lehúzzák szívem, tele vannak kimondott szavakkal, meg nem változtatható történésekkel, kopott fényképeken átragyogó lélek-pillanatokkal, könyvek üzeneteivel, zenék, édes jazz, borongós blues álomképeivel, versek suttogásával, álmok nyugtalanító üzenet-jelzéseivel...

Vannak bizony \" A boldogságot ( no, adjuk alább: az örömöt) újra meg kell keresni, és meg is kell találni.... Vajon az összefércelt örömöket lehet-e boldogságnak nevezni? Miért ne?...amíg vannak, akiket szeretünk, akik szeretnek-addig jogos.\" / Janikovszky Éva/ Vannak bizony a meghitt barátságnak felfénylő igazgyöngy-szín szív pillanatai: összeérnek a gondolatok, felszikrázik a levegő, a szálló gyöngyszíngömböcskék színes kaleidoszkóp-tükör-fénnyel esnek szét, a felszabadult nevetés, az a bizonyos lélektiszta, csilingelve terül szét, a derű aranyszín angyalai végigsimítják szívem, ragyogásba von, végigkísér, magyarázkodás nélküli gondolatok egyenest a szívből, mintha tükörrel állnék szemben, kíméletlen, mégsem ítélkező, nem mond salamoni bölcs igazságokat, hagyja, hogy kimondjam, elmondjam, kiadjam a legfájóbb, leghátsó, legutolsó, legőszintébb gondolataim, önmagam hibáit, rossz döntéseim kitárom, levezetem, felszisszenek néha, mit és hogyan kellett volna tennem, nem mond igent, nem mond nemet sem, meghagyja a szabad- esetenként rossz döntés- választását, néha közbeszúr egy-egy találón okos megjegyzést, mintha lábjegyzetként. Pl: - én a te helyedben biztos nem hívnám többet soha- de ezt sem ítélkezésként, nem felszólításként, nem is kijelentésként, csak mint egy beszúrást jegyzi meg, és jóízűn kineveti, mikor közlöm, hogy magamnak is ezt ígértem, megszegtem, mert hívtam kétszer, nem is háromszor, természetesen hiába- és a nevetés saját butaságomon és szőkeségemen végigfolyik rajtunk, tökéletes pillanatai az arany derűbe vont igaz perceknek, feltölt, átjár, segítő kezek nyúlnak láthatatlan mögém, aurám végre újból ragyog, a barátság kiegyensúlyozottá tesz, kellenek a meghitt pillanatok, a nyílt, szókimondó, esetenként fájó és szívet szúró brutál- igazság, a lélek- csupaszítás, a sallang nélküliség, kellenek a bátorító szavak, kellenek a bíztató szavak, az ítélkezés nélküli visszaigazolásai a tiszta derűnek, a lét sima boldogsága, a belső béke kisugárzása átáramlik a téren, pattanó gyémántkék gömböcskék kacagva gurulnak szét: a barátság, mint szent és varázsos dolog erőt ad, biztonságot, ősi tudást, bátorságot a nehéz pillanatokra, bizonyságot a bizonytalanra....

Mintha... \" És rendbe szedtem magam, hogy a rendetlenségemhez hozzárendeződjem.\" / Lope de Vega/ Mintha megakadt volna a Sorskerék, vagy a Sors aranynyilú istene elmélázott volna és a nyila esetleg fent akadt valami almafán: az elintézendő feladatok, kapcsolatok, mintha mindama dolgok lázadtak volna fel, amibe nincs beleszólásom, nyughatatlanul, félve nézek körbe, szíven szúrón jelez, a kiutat, a megoldást keresem, a város pedig gúnyosan röhögve szíjat fűz körém: -nem eresztelek...- és fuldoklom, járok körbe, és körbe, nem találom a kiutat... Le akartam zárni. Le akartam zárni, esküszöm megpróbáltam, pontot tenni, képtelen voltam rá- józan eszem gúnyosan röhögi ténykedésem- vakon vágyódó buta szívem mögé-mögéd lát, szívem hisz neked-józanabbik felem teljesen mást tanácsol...forgok magam körül körbe, a telefont fogdosom, tárcsázni mégsem merek, aztán megpróbáltam, de minek, felvenni úgysem veszed... Elmondtam mindent, hetek felgyűlt bánatát, szívem minden fájdalmát, kinyíltam, mint egér megrágta liszteszsák, sírtam, pedig nem akartam, átöleltelek, az érzés, hogy nem látlak többet belém költözött, napokig fájt még a szívem, pedig mindent kiadtam magamból, amit csak ki akartam, a szívfájdalom mégis lassan csillapult... és el sem múlt egészen. Bevallom magamnak is, hogy a felszínen már megkopott, sőt időnként el is tűnik a varázs, mégis mélyen legbelül izzik, olthatatlanul, látlak, érezlek, gondolatban féltve ölellek, hogy aztán legszívesebben üvöltve rohannék körbe-körbe, mert megint egy olyan forgó gyűrűbe kerültem, ahonnan kitörni nem és nem tudok, idegen vagyok, nem találom a helyem... nem szeretem, ha kicsúsznak kezemből a dolgok és csak tehetetlenül csapódom ide és oda, mert akaratgyengének és tehetetlennek érzem magam, démonjaim őrizetlenül kerülgetnek, a város szinte maga alá temetett... Napközben még könnyebb---tenni, amit eddig is nagyjából, szeretettel, rutinnal, mosolyogni őszintén, hallgatni a kedves szavakra a kedves visszajelzéseket, szívem átmelegszik: - megjött az angyalka-köszöntenek, s érzem szívből mondják, és én elhiszem.... aztán könyvek, filmek, zenék alá temetkezem, mint eddig is, de most nem segít, nem megy... kerestem Szent Ritát, a Lehetetlenségek szentjét- elvitték a templomból, mert festenek, bízva remélem nem házi használatra, csak restaurálásra ment, mert hiányzik, gyertyalángot kémlelek, tarot kártyát kérdezek, meghökkenek válaszán: nyugodjak meg, minden rendben, és rendben is lesz...Aztán jön a csillagpettyes éjszaka, szívembe küldi a csillagpettyek üzenetét, indulnék, hív, magához ölel a

végtelen, üzen a sivatag, hív a tenger, mennék, mennék, mennék, szívem majd kiszakad, a holdat kérdezem, bagolykát a tetőszélen, a tücsköket, én-magam, hogy mit tegyek, a szívem szünetjeleket válaszol, nem felel, várjak még-intenek az égig érő fák, a Sárhegy, a tündék, álommanók, Holdleány énem felizzik, mint a holdkő medál is a nyakamban, telihold lesz nemsokára, csillaghullós nyári éj, szívem a kéréseket, vágyakat és érzéseket készíti...

Esőangyal...ahogy én látom Farmosi Lászlónak... \" Mi oly anyagból vagyunk, mint álmaink, s törékeny életünk álmok veszik körül.\" / Shakespeare/ Lepke-tünde-smaragd álom...rebbenékeny, zöld palástos, szív-törékeny Esőangyal, felhőbálnán, záporverte nyári égen, szivárvány-ág napsütésben, tózöld szeme bűvölet, széttárja karjait, gyémánt eső, nyári zápor, ködös-hideg őszi éjen jeges-havas dérpalást, itt van az angyal gondolataim közt, messzenéző, csodalátó, csodaváró... Esőangyal, ülj le mellém, simítsd ki a gondjaim, távoli mezők nyár-zápor és kaszált fű illatával borítsd szívem, hozd el esőerdők vad mámorát, templom hideg téli éjen ónos esők bánatát, Esőangyal, smaragd szemed ősi ének, tűnékeny és álmatag, megigézett, megérintett, szívembe mosolyt csempészett, kisimított, elvarázsolt, Esőangyal, szívem látod, énem érzed... Esőangyal, várlak, látlak, szívem nyitva, csodállak...

Valami régi... valami új emlék-foszlányok... Kislány magam szaladt át a vörös márványlapos Kúltúrház folyosóján- szívszorítón néztem körbe, a helyszín, a környezet mit sem változott. Ügyeim intézésére koncentráltam, közben bámultam a körerkélyt, a teremmagas tükröket körben, amelyekbe ugyanúgy nem mertem belenézni, mint kislányként sem... Nincs már mozi, színház, amelynek színpadán oly sokat álltam, százak előtt nem féltem verset mondani, színdarabokban játszani, Arany János Bajuszára még mindig emlékszem, a többi elfolyt az idő csillogó folyó- zuhatagában, az akkor oly divatos videó-diszkókra gondoltam, a körbeforgó színes fényekre, ahová barátnőimmel jártam, félve, szemlesütve, állandó önértékelési zavarban, kólát ittunk, soha alkohol még eszünkbe se jutott, elég volt a butuska kamasz álmok mákonya, az éledező szerelem varázsa, az első szerelem szívszorító tisztasága. Dire Straits, Pink Floyd cseng vissza lelkembe, a repülés mámora, amikor letettem földi lényem, lég-lénnyé lettem, minden érzékem, minden idegszálam a vitorlázó gépé lett, a szél zúgása, a fák integetése, a Mátra, a reptér kakukkfű illata, egyszerre borított el a könyvtár szívmelengető papír illatával, gyerekkorom lépett elő újólag zavaró- meghökkentőn, megálltam egy pillantatra, becsuktam szemem, átadtam magam a régnek, a voltnak, most nem húzott földig, megmosolyogtatott csupán, elmúlt barátságok, elfoszlott szerelmek álltak meg egy másodpercre, a tükörbe mégiscsak bátran belenéztem, kislány-kamasz magam intett vissza az akkor legdivatosabb ruhákban, hajam középszőke, szemem kék, arcom szabálytalan, bőröm bronzbarnára égett... Anyámra gondoltam, a napok óta tartó állandó fáradtságra, a stressz most jön ki rajtam, lélek-gyenge vagyok, szétszórt, sírós, szerelmes, mosolygós, és várlak, vágylak, és nagyon-nagyon kellene a visszaigazolás...

pasiszótár szintén a facebookról \" Senki sem jobb annál, amilyennek lennie muszáj.\" / Somerset Maugham/Állandóan halljuk “a szabályokat” a nők részéről. Na most itt a férfi oldal. Ezek a MI szabályaink! Jegyezd meg… mindegyik pont 1. SZÁNDÉKOSAN! 1. Tanuld meg használni a WC-ülőkét! Nagy lány vagy. Ha fel van hajtva, hajtsd le. Nekünk felhajtva kell, nektek lehajtva. Sosem hallottok minket arról panaszkodni, hogy megint lehajtva hagytátok. 2. 1. Vasárnap = sportok. Ez olyan mint a holdciklus vagy az apály-dagály váltakozása. Törődj bele! 3. 1. A bevásárlás NEM sport. És nem, soha nem fogunk rá akként gondolni. 1. A sírás zsarolás. 4. 1. Azt kérd, amit akarsz. Tisztázzuk: A finom utalások nem működnek! A nyomatékosított utalások nem működnek! Az egyértelmű utalások nem 5. működnek! Csak mondjad!1. Az Igen és Nem tökéletesen megfelelő válaszok szinte minden kérdésre. 6. 1. Csak olyan problémával gyertek hozzánk, aminek megoldásában a segítségünket kéritek. Erre vagyunk valók. Szimpátiáért ott vannak a barátnőitek. 1. Az a fejfájás, ami 17 hónapja tart, az már baj. Menj orvoshoz! 1. Bármi, amit 6 hónapnál régebben mondtunk nem felhasználható vita közben. Igazából minden megjegyzésünk érvényét veszti 7 nap után. 1. Ha nem úgy öltözködtök, mint egy sorozatszereplő, akkor ne várjátok el, hogy úgy viselkedjünk, mint szappanopera-szereplők. 1. Ha azt gondolod, hogy kövér vagy, valószínűleg úgy is van.. Ne kérdezz minket! 1. Ha az, amit mondunk kétféleképp érthető és az egyik megsért, elszomorít vagy feldühít, akkor mi a másikra gondoltunk. 1. Megkérhettek, hogy csináljunk meg valamit vagy megmondhatjátok,

hogy milyen legyen. De azt ne hogyan. Ha már tudod, hogyan lehet a legjobban megcsinálni, tedd meg magad! 7. 1. Amikor csak lehet, a feltétlen szükséges mondanivalódat a reklámok alatt mondd el! 8. 1. Kolumbusz Kristófnak nem volt szüksége iránymutatásokra. Nekünk sincs. 1. Minden férfi csak 16 színben lát, mint a Windows alapbeállításnál. Például a barack az egy gyümölcs, nem szín. A padlizsán az zöldség. Fogalmunk sincs mi az a mályva. 9. 1. Ha viszket, megvakarjuk. Így szoktuk. 10.1. Ha azt kérdezzük, mi baj és azt mondjátok “semmi”, akkor úgy viselkedünk, mintha semmi baj se lenne. Tudjuk, hogy hazudtatok, de nem éri meg a zűrt. 11.1. Ha felteszel egy kérdést, amire nem akarsz választ hallani, akkor olyan választ fogsz kapni, amit nem akarsz hallani. 12.1. Ha valahova el kell mennünk, bármit is viselsz, az nagyszerű. De tényleg. 1. Ne kérdezd meg, hogy min gondolkodunk, kivéve ha felkészülten tudsz beszélgetni olyan témákról, mint a futball, lőfegyverek vagy versenyautók. 1. Elég ruhád van. 13.1. Túl sok cipőd van. 14.1. Formában vagyok. A kerek egy forma.1. Kösz, hogy elolvastad ezt! Igen, tudom, ma a kanapén kell aludnom.De tudod, ezt a férfiak egyáltalán nem bánják(?). Olyan, mint a kempingezés

Ott akarok melletted lenni... a facebookról... \" De csak ülök, és várlak vakon, az árnyak kúsznak a falakon...\" / Németh Zoltán/ Ott akarok melletted lenni, mikor reggel van, csak nézni, mikor nyújtózol egy nagyot, ásítasz és félálomban megölelsz, s hozzám bújsz; mindezt ébren- éberen akarom végignézni. Majd kiszáradt száddal, gyengéden adsz egy puszit a homlokomra és a fülembe durmogsz, mint egy maci.Ott akarok lenni melletted, mikor kijössz a zuhany alól és vizes, félig pucér testeddel mögém állsz és a nyakamat puszilgatod, mikor én a kávét csinálom a reggeli zűrzavarban. Ott akarok lenni melletted, miközben elmész és nézni akarom, ahogyan becsukod az ajtót.Ott akarok lenni melletted, mikor hazajössz, megölelsz és elmondod, hogy milyen volt a napod.Ott akarok lenni melletted és nézni, hogy miként nézel rám. Melletted akarok lenni, amikor álmosan iszod a sörödet, miközben a TV- ben agybutító műsorokat nézünk és hozzád bújni, akkor, amikor semmi dolgom sincs és érezni, hogy biztonságot adsz, biztonságot ad tested melegsége és lágysága.Melletted akarok lenni, miközben nevetsz és együtt akarok veled nevetni és egymáson nevetni; egymás butaságán. Veled akarok lenni, mikor valami fáj, vagy ha megbántott valaki.Veled akarok lenni, moziba menni, eljátszani hogy hogyan ismerkedtünk meg, újra, s újra . Melletted akarok lenni minden este és reggel, melletted elaludni, hozzád bújni, \"miért\"- eket feltenni , mint egy 5 éves kisgyerek. Magabiztosságod mellett eljátszani egy kislányt, aki semmit sem ért, csak azt tudja elmondani, hogy mennyire szeret és becsül.Nézni akarom nap mint nap, ahogy megmosod a fogad, ahogy felöltözöl, befújod magad a parfümöddel.Veled akarok lenni, amikor beteg vagy és megcsókolni téged és nem érdekelne, ha elkapnám; még ha halálos beteg is lennél. Ha az lennél, akkor addig csókolnálak, míg el nem kapom, hisz ha elvesztenélek, akkor nem lennék senki sem. Veled halnék meg, hisz az életem nélküled semmit sem érne. Nem tudnám elviselni a hiányodat, hisz akkor minden nap arra gondolnék, hogy veled akarok lenni, minden áldott nap és nézni, hogy mit- miért- hogyan csinálsz. Veled akarok lenni ráncosan, öreg, ráncos bőröddel is bearanyoznád minden napom, hisz arra emlékeznék mindig, amikor megismertelek.- Fiatalon.♥ .. :)

Halld az éj hangjait... \" Gyöngy a csillag, ugy ragyog, gyöngyszilánkokként potyog.\" / József Attila/ Hallgasd az éj hangjait, a csillagok bátortalan suttogását, Holdistennő álmosító, lélek-ható meséit, az időkről, régvolt szerelmek fák kérgébe rótt öröknek hitt büszke üzeneteit, lehajtott fejű útszéli Krisztusok néma esdeklését, kik megváltanak folyvást bűneinktől kérés nélkül is, keresztjük tükrözi a hit szenvedő bizonyságát, csendesen vizsgálják az eléjük tett haldokló virágcsokrokat, az elmúlás néma perceit morzsolgatják, némelyikük az eget kémleli, másikuk alázatos-lehajtott fejjel vár egy szebb korra, a hirdetett szeretet hajnalára, mikoron a lelkek majd szép csendben összeérnek, és nem lesz más, csak az időtlen térben csengőn-búgó harangszó-szárnyon szálló puha béke a szívekben, és megnyugvást nyernek elhagyott szerelmek, feldúlt emberek, harag csitul, bánat szenderül.... a csillagok közelebb hajoltak, kiváncsin nézték az alvó várost, macskák nesz nélküli suhanását, egymást óvó szerelmesek vágy-szikrázó ölelését. Holdleányként szálltam át a városon, megálltam ismerős helyeken, kedvelt tereken, rossz emlékektől hemzsegő utcákon, aztán föl-föl, egyre magasabbra, csillagportól szikrázó csillagezüst ruhában, ültem a Sárhegy fölött átutazó cirruszokon, álmaim szépen, óvón simultak körém, egy pillanatra Kis herceg ült mellém, aranyhaja szikrázott a kápráztató csillagfényben, mosolygott, szívembe súgta örök titkát, a rózsa szelíd mosolyát... alant lent a Sárhegy árvalányhaj- selyem oldalában tündérkék ropták éji-ősi táncuk, manócskák dobálták mesebéli zöld sapkájuk, azonnal el is kapták, hisz tudvalevő, aki egy ilyen manósipkát megszerez, annak öröklétig teljesítik minden földi kívánságát... soha nem vágytam ilyen sipkára... a tündérkék fölszálltak körém, illékony-rebbenő szivárványszín szitakötő szárnyuk hajam borzolta, Holdleány énemnek eltáncolták titkos-beavatottaknak szóló tünde táncuk... kacagásuk körbefogta , betöltötte szívem, túlcsordult, kisimult...az éj tovaszállt, Hajnal bíborköpenyében, kócosan is szépen kiseperte az utolsó felhőcskéket, tisztára súrolta az eget bíborpírral, ezüstzölddel, vérnaranccsal színezettre, de Nyárfiú még mindig morcosan széles betonszürke felhőbálnákat tolt vissza nyöszörögve-erőlködve, esőt fakasztott, borongós-szürke nyár reggelt hagyott...

Érintés, ami a legjobban hiányzik \" A szív nem tud megbocsájtani, míg a sebe vérzik. A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.\" / Gárdonyi Géza/ Sokszor nem is kell, nem is kellene más egy igazán boldog-mély pillanathoz. A varázs, ami az érintésből, simogatásból, ölelésből fakad. A biztonságérzet, a hova-hozzád tartozás, a megnyugvás, és a végtelen nyugalom, amire a leginkább szükségem van, lenne... az erő, ami az illatodból árad, átfog-átfogna, és a szívem máris csitulna... és mivel ez nincs, hát fáj... és nincs mit tegyek... Hajnal kukucskál válogatott felhőkből és színekből alkotott ruhácskájában, haja pompázatos, büszke-csoda-nő, ahogy végigúszik a városon, álomnyálat töröl, álomcsókot közvetít, bánatot csitít, szerelmi bajt orvosol. Megigazít madártollat, bóbitát, bólint az álmos csipogásra, felhőkupacokat tol félre nyögve, káprázatos szín-hajnalt húz elő az ég aljáról. Tünde-álom pirosat, álommanó zöldet, köd- pára ezüstöt, fűszálak végén gyémántkönnyet. Hozzám ér, hűvös ujjával hajam csiklandozza, alig-érintéssel szívem simogatja, mosolyt rajzol, enyhet ad, ezüst derűbe von, hajnalszín bíborszegélyes palástjával gyengéden betakar, csókot lehel, tovalibben, keleten, messze valahol, mérges-vörös-álmosan a nap kel fel, az utolsó felhőbodorokat is elhajtja, tapogatón napkarmaival a mező hajnal- ezüst páráját szétszakítja, gyémánteső hull, tündérkék riadnak alig álmukból, mosolyuk körberagyogja a reggelt, szív melegszik, szeretet szétárad, Nyárfiú unottan bólint... reggel lett, újból, megint...

Villan egy érzés \" Van égi part, hol nem kell az élethez kötődni, S van test, akinek többé ismétlődnie sem kell.\" / Lorca/ Egy szempillantás csupán: cikázó érzéshullám, nyugtalanító, felkavaró, felrázó. Mint a város, amely egyre szorosabbra húzza a kört körém, nem ereszt, bár mennék, menekülnék, körbefog, magába húz. Mint szívfájás, amely földrehúz, mert kegyetlen, mert elkerülhetetlen, kikerülhetetlen, mert marokra fogja jégkezével szívem festett arcú rém, nyál fröccsen, gúnyos kacajjal eszi, tépi, marja szívem, kezem széttárom, szívem-lelkem átadom, nincs már mit féltenem, nincs mit veszítenem... a mély húz, a feketeség hívón int felém, gondolatban térdre esem ismét, kapaszkodom, nem adom magam a sötétnek, egyszer megfogadtam, híven tartom, soha nem lépek át még egyszer önként az öntudatlanságba, és én mindig betartom az ígéreteimet... A tó szikrázik az fényaranyszín gömböcskéktől, amint a szél szétszabdalja az aranyhidat, amit a nap játszi kedvvel dobott a tóra, ezüst levelű fák zúgnak együtt a széllel, hangosan kiabálnak, titkokat szórnak szét, hullámok fecsegnek időtlenül a gyékénnyel vitatkoznak, a szél haraggal tépi a fákat... a temetésre gondoltam, anyám hamvai egy fehér, kálával rajzolt szép porcelán vödörben... az ürességre, ami utána maradt, a túlfényezett gyászbeszédre, amit a fiam szigorún vak igazságérzete nem is hagyott szó nélkül, az évtizedekkel ezelőtt elsiratott könnyekre gondoltam, nem volt már kit elsiratnom, eltemetnem....hiányodra gondoltam, amely szinte beékelődött napjaimba, gondolataim közé, és mivel elbúcsúzni sem tudok, mert nem lesz rá mód és alkalom magamnak suttogom neked szánt mondandómat, kimondom, mert szétfeszít... Lucretia Borgia az ölembe húzódik, hangosan dorombol, simogatom fény-fekete bundáját, megnyugtat ez a kis bohó szőrcsomó a kedvességével, végtelen nyugalmával, odaadó szeretetével... Időapó megáll mellettem, lehajtott hátú, bölcs mosolyú, ezüst botjával kört rajzol az idő homokszemcséibe, tovatűnik, a nyár újra felszikrázik bennem és köröttem, felragyog, a természet suttogja nekem: élj... és én kisimulok, átadom magam a Fénynek, Nyárfiúnak, Hajnalnak, a Békének és a Csodának, halk suttogásuk simogatja szívem, Iloár, szép angyaltestvérem szárnyai alá vesz, óv, vigyáz, ébren őriz, homlokomon a varázsjel újból felfénylik...

Ellentétek Nem vagyok jól, de hát majd ez is csak elmúlik, mint minden más,,,,,, Ha kedvelsz valakit,mond el neki sokszor,amíg teheted! Ha hiányzik valaki,bújj hozzá,mert lehet,h az az utolsó ölelés! Ha szeretsz valakit,éreztesd vele,és ne engedd,h a dac,a szeszély,a harag elhidegítsen titeket egymástól! Légy pozitív,tegyél meg mindent a másikért,amennyi csak tőled telik! És tudod,minden rosszban van valami jó,és majd neked is megadatik amire vágysz : Boldogsáááág :) ;) *.* ♥ És a másik oldal... A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass.

Álmom útvesztőjében még épp csak felriadtam... Fura, furcsa, és meghökkentő álmom volt... megpróbálom letisztázni, az érzéshullámok folyamatosan elöntenek, a hisztis ciklusomban vagyok, ezerszeresen felnagyítok ilykor mindent, sírok, könnyem folyik, szívem szakadt, fáj és fáj és fáj... az álom édes volt, simogató. Gyönyörűszép kisfiút szültem, mosolygóst, édeset, nevén sokat gondolkoztam: Ádám... aztán rájöttem az nem lehet, így lett Zsoltika, csodaszép, vittem magammal, aludt a hasamon, folyamatosan mosolygott... felriadtam, az érzés megmaradt, az erkélyen állva szívtam magamba a hűvös hajnalt, néztem a Mátrát, ahogy húzta magára a felhőpaplant, a Kékes szendergett a felhőréteg alatt, a Sárhegy mögött a Hajnal morcosan, álmosan, kócosan didergett, nem találta színeit, fakó szürke derengésbe próbált színeket csempészni, ragyogó fény-mosolyának halvány visszfénye látszott csak csupán, Nyár fiú lusta volt, kedvetlen, a napraforgó táblák csoda-sárgájában nem találta kedvét, fakó-hideg reggelt húzott elő bársonyköpenyéből, az álom-baba megsimogatott, tovaszállt egy érzés- hullámon, egy pillanatra kisimultam, majd a megoldandó megoldhatatlannak látszó problémákra, feladatokra gondoltam, szívem-gyomrom görcsbe ugrott, jógalégzek, hagyom átfolyni a bánatot, a szívfájást, a kínlódást, a szenvedést, hátha könnyebb... aztán mosolygok újból, hiszen élni kell, lehet, talán néha muszáj is... a szép dolgokra gondolok... apró bagolyka néz rám a tető széléről felháborodottan hatalmasra nyitott szemekkel, csodaszép, hívom, legyen az én bagolykám, mindig is szerettem volna, megvetőn néz rám, válaszra sem méltat, most nem rikácsol rám, csak a nyakát nyújtogatja, majd a szomszéd ház tetejére repül... szívem egy pillanatra kisimul, Hajnal mellémáll, illékony kézzel megsimogat, Nyár fiú integet, indulj, küldi szívembe üzenetét... indulj, hiszen menned kell...

Anyám... gondolatok...érzések...ami megmaradt Ventillálok folyamatosan, kínlódom, megoldásokat keresek. Az itt hagyott gondokat, bajokat, terheket pakolászom gondolatban, mint és hogyan legyen a tovább. Nem, nem a hiánya fáj, már évekkel, sőt évtizedekkel ezelőtt elszakadt köztünk a kapocs, anya-lánya viszony meg nyomokban sem volt soha felfedezhető. Szigorúan közlöm ez nem panasz, csak tény. Marhatna önvád, mit kellett volna másként és másképp tennem, őszintén kell magamnak bevallanom, nincs semmi önvád, nincs üresség sem. Szomorúság csupán. Szenvedett sokat, én hiszek abban, hogy ahogy élünk azt kapjuk vissza, bár ez biztos nem mindenkor igaz. Bárhová nyúlok lakásában gyerekkori képeimre akadok folyton. Anyám ragyogó fiatalon, szép, csillogó szemmel óvón áll mellettem. Próbálok szép emlékeket keresni, a kegyetleneket, durván fájókat, gonosz- rosszakat eltemetni, mint halott anyám képét, aki felsejlik álmaimban, sokszor ébren is látom még, nem volt riasztó, vagy egyebek, elaludt csak, teste itt maradt, lelke tovaszállt. Remélem végre nyugtot, és békét talált, ha már újfennt csak káoszt hagyott maga után. Árnyéka volt csak önmagának, hol volt már a ragyogó, büszke, önmagára igényes, ápolt nő, aki hajnalonta a gáztűzhelyen melegítette a hajsütőt, pedig kismotorral járt dolgozni, mert állandóna lekéste a buszt. Hangja maradt a régi, parancsoló, most is ezer nem látott nap után is beleszólt volna életembe, ugyanolyan hangon kértem ki magamnak, mint kamaszként... felháborodva... semmi sem változott. Csak közben eltelt több, mint húsz év, a fiam felnőtt, és megfogadtam születésekor, hogy csak esetleg tanácsokkal látom el, ha igényli, és hagyom élni saját életét...leszek anyja, haverja, lelki társa egy személyben, elfogadom, terelgetem, szeretem, mint Bridget Jones: úgy, ahogy van... és aki vele van szintén azt teszem... tartom is. És így nemcsak fiam van, hanem időnként tanárom, tanácsadóm, meghallgatóm, óvóm és védőm, okos, hímsovinizmusával kíméletlen mutat gyarlóságaimra, hibáimra, elrontott tetteimre. Emlékszem tél volt, havas, kabátos, sapkás idő, és a járda széléről a kapucnimnál fogva rántott vissza, mint kisgyereket, mert én még úgy véltem átérek az autó előtt-alatt, ő meg úgy vélte, hogy nem, és ezen hangulatosan vitatkoztunk, útban a Tesco felé, hová serpai minőségben kísért el... Szóval Anyám, a szépek és jók. rengeteget kirándultunk, ma is hiányzik a Kopasz hegy selyem árvalányhajas szélfútta lejtője, a kőbányák riasztó mélysége, vadregénye... Sosem feledem, hogy egyengette versmondós- színjátszós kedvem, plakátokat festett szorgalmasan és gyönyörűn, zeneiskolába

járatott, hallgatta játékom, lelkemre nem volt kíváncsi, soha nem beszélgettünk, nem lelkiztünk, talán kedve, talán ideje sem volt rá, nem mondtam el első szerelmem, első csókom, első szenvedésem sem... külön világgá szakadtunk, talán szerette volna, ha a szép, barnára sült szőke kislány maradok, aki voltam, bár már akkor is akaratos, hisztis is talán, és nem a problémás, csúnyácska kamaszlány, aki mindig, mindenbe beleköt, ellentmond...Ellenségem lett, én meg kiszolgáltatott, nem volt rám szüksége, üvegmély, martinis bódulatban ordított, cirkuszolt, hagyott magamra fűtés nélkül negyven fokos lázban... majd üvöltött: Takarodj! A kút mély, ezt is beledobom, hogy már csak volt és jóvátenni soha semmit nem lehet... Maradjanak a szép emlékek, a gyermekkor boldog öntudatlansága, mindent elfogadása, Anyám álma pedig legyen szép, tiszta, fénnyel teli...

Anyámnak emlékül az útra a Fény felé, az örökkévalóságba... \" Jó lett volna bizonyos dolgokra emlékezni, és bizonyos dolgokat elfeledni, de nem lehetett, mert az Idő életnyi pocsolyájában múlhatatlanul ott voltak tündéri szigetek és rothadó zátonyok, melyek egyszerre és egymás mellett mutatkoztak, ha az emlékezet kinyitotta vaksi szemét. Jó lett volna másként tenni sok mindent, és jobban meggondolni az elhatározásokat, simogatni, ahol korbács csattant, és ölni, ahol ölelésre tárult a kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt, mindez már van, az Idő jóvátenni nem tud már semmit, legkevésbé önmagát.\" / Fekete István/ Hosszú-hosszú hetek múltak el, szinte szemvillanás alatt, fura történések, szívbánatok, felszikrázó gyöngyszín-gömb villanásai a boldogságnak, szárnyaló, tünde-tiszta öröm, boldogság, vakító nyári arany-ragyogású napok, szív-barátság, mélyen lehúzó csalódások... lenyomatai napok romjainak, szétszóródott üvegdarabkái összetört szívemnek, csók emlékek, fájó mondatok, visszatérő, szíven szúró gondolatok, megaláztatás, fellobbanó életöröm, élet, sőt Élet, ama nagybetűs, majd a gyermekdalban is megénekelt Aranykapu döngve becsapódott, én kívül maradtam, éber-álomból ébredve döbbentem a szigorú valóságra, fájt és fáj még nagyon... újból és újból csak magam kérdezem. -Te velem vagy, vagy ellenem?-Kérdések szétúsznak a levegőben, a Nyár, ifjú, mosolygó, lángcsókkal égeti barnára bőröm, véremmé válik lüktetése, a denevérek suhogása, a fülledt, forró ölelésre, Rád vágyódó gondolatok, az Este tárt karokkal ölel, harangszó terül szét megnyugtatón, bagoly huhogja vágyait, Holdistennő hozzám hajol, titkot lehel szétszóródott gondolataim közé, egy pillantatra Holdleány leszek újból, ragyogok, szállok, angyalként mosolygok... szívem boldog, mindenkit átölel... szívörömöt szór szerteszét... a csillagok pulzálásában vágyaim lüktetnek vissza, kimondott, kimondatlan álmaim, amit igazán szívből kívánok, ímhol mindenkor teljesül: a Tisza ölel lágyan, hazavárt, ismerősként integettek az ártéri fák, messze távolból a vízlépcső dobott ágakat felém, a kikörei híd pillérei lehajoltak hozzám, a folyó a lábam nyaldosta, a boldogság úgy áradt szét bennem, mint csillogó fénygömböcskék, gyöngyszín percek öleltek, horgászok integettek... Majd a hír, anyám halkuló hangja a telefonban, vár, menjek... mentem. A döbbenet a torkomra fojtotta a szavakat, tehetetlenül álltam, segítésre képtelenül, vizesruhát cseréltem, teste már nem tartotta lelkét, élni akarása átragyogta a szobát, tétován tébláboltam, majd menekültem, jövök még, intettem...

Hát, jöttem... a teste, mint a Kis hercegé, itt maradt, még meleg volt, óvatosan húztuk rá a kiválasztott szép fekete ruhát, az ügyeletes orvos meleg mosollyal kérdezte, ugye nem kérünk boncolást, ennyi betegségnél felesleges.. nem kérek- majd gyertyát gyújtottam, imát csak magamban mormoltam: -Isten veled, Anyám, bárhol is vagy, már nem szenvedsz, terheid letetted, indulj hát az ismeretlen úton, kísérje lépteid Fény, Boldogság, Szeretet, szívemből kívánom neked....

miért is? (Mafalda Belmonte, Olá!/Semanário, Lisszabon) Miért várjuk ki, míg egy pofont kapunk az élettől, miért csak ilyenkor gondolkodunk el? Gondoljunk mindannak a valódi értékére, amink van. Olyan egyszerű dolgokra, mint hogy van szemünk, amivel láthatjuk a napnyugtát, fülünk, amivel a kedvenc zenénket hallgathatjuk, kezünk, amivel simogathatunk. Vagy olyan fontos dolgokra, mint az egészség, a család és a barátok, vagy hogy van pénzünk meginni egy hűtött italt egy meleg nyári délután. Az okosak azt mondják, csak akarnunk kell. Igazán akarnunk kell megváltoztatni valamit az életünkben.

nem vagyok kíváncsi... (Geszti Péter) Nem vagyok kíváncsi a hétköznapokra, az élet ünnepeit keresem. S hogy mik ezek? Azok a felfénylő pillanatok, amelyek valódi barátságokról szólnak, vagy egy nap, amikor valamit megtanulsz még a világról, ráismersz valamire, ami szép. Azt szoktam szépnek nevezni, amiből feltárul a dolgok belső igazsága. Vonatkozik ez egy könyvre vagy filmre, zeneműre, emberre, egy mozdulatra - s nem több, mint egy pillanat. De hogy sok ünnepnap lehessen az életemben, ahhoz sokat kell tenni, és nagyon kell figyelni.

oly régóta (Alkyoni Papadaki) Olyan régóta élek ezen a földön. Sose tagadtam le a hibáimat. Nem szeretem a tökéletes embereket. Megéri, hogy bura alatt élj, csak mert attól félsz, hogy megsebesülsz? Van értelme lakat alá zárni a lelkedet, csak azért, nehogy kirabolja valaki? Éld az életet, ahogy neked tetszik. És amikor mélyre kerülsz, legyen bátorságod kimondani: Csak azért sem adom fel! Kezdem elölről! Semmi nyavalygás vagy siránkozás! Az élet szép, fiatalember, feltéve, hogy éled. Amikor vele együtt haladsz. Néha sárban, máskor meg rózsakertben. Őrizd meg az emlékeidet, és lépj tovább... Bolyongás a létünk ebben a világban. Bolyongás ég és föld között.

szeretni annyi.. (Lewis, Clive Staples) Szeretni annyi, mint sebezhetővé válni. Bárkit szeretsz, a szíved bizonyára elszorul, és esetleg meg is szakad. Ha biztos akarsz lenni abban, hogy sértetlenül megőrzöd, nem szabad odaadnod senkinek. Gondosan csomagold be hobbikba és apró élvezetekbe; kerülj minden bonyodalmat, biztonságosan zárd be önzőséged ládikájába vagy koporsójába. És abban a ládikában a szíved elkezd változni. Kemény, törhetetlen és visszalágyíthatatlan lesz.

én így szeretlek Nincs 7-es BMW-m. Nem vagyok városi, és nem lakom panelba. A világ egyik legnehezebb és legrosszabbul fizetett munkáját végzem és rajtam kívül még több milliónyian értik, mire gondolok, ha azt mondom, hé őstermelő. Családnevem megelőzi a keresztnevemet és nem szeretem, ha két pótkocsi léalmával megállít a rendőr. Büszkén gondolok a Mikro hitelre, a gazdák megmentőjére, az Agrokerre és Torgyán Józsira. Szeretem a déli harangszót, mert jön az ebéd, a házi pálinkát, mert megbutít. Itt élek a világ végén, almatermesztésben mi vagyunk a császárok, és igenis nálunk van az országban a legtöbb MTZ! Szabolcs megye! Én így szeretlek!

az vagy, akinek hiszed magad... Az vagy, akinek hiszed magad. Ne ismételgesd folyton, amit a \"pozitív gondolkodás\" hívei sulykolnak, hogy \"igen, szeretnek, igen, erős vagyok, igen, meg tudom csinálni\". Nem kell mondogatnod, hiszen ezt már tudod. (...) Ahelyett, hogy megpróbálnád bebizonyítani, hogy jobb vagy, mint gondolod, egyszerűen nevess. Nevess az aggodalmaidon, a bizonytalanságodon. Nézd humorral a gyötrelmeidet. Kezdetben nehéz lesz, de lassanként hozzászoksz. / Paulo Coelho/