csárádi Edit Hiányérzetek éjsyakája

szürkeség Dühös szél rázta hófellegek fölött, mosolyszemű angyalkák között, vak düh, és szelíd megbocsájtás mezején, álom és valóság határán, fázós-ködös alkonyok közt tétován bolyongva, halk léptű, csendes szavú, puha kezű Álom simítja végig homlokom, megnyugtat és elvarázsol, visszarepít nyugalomba, boldogságba, az Idő soha nem visszafelé folyó patakjában csobban az emlékezet, szelektál és átváltoztat, megszépít és jóvátesz, mosolyt fakaszt, könnyet csorogtat, az elmúlás szürke, visszafogott kendőjét borítja halottaimra, élőkre, mostani és leendő és elmúlt barátságokat hív elő az emlékezet és a képzelet, csókot fakaszt, ölelést vonz, illatokat, ábrándokat, utazásra hív a messzeség, a sivatag, a tenger és a szél hangját hozza az üvöltve száguldó Tél, mindenen átgázol, mindent eltipor, halott -fagyott virágokkal veszi körbe magát, nevet, jégujjaival megdermeszt szíveket, világokat, embereket, madarakat. Tombol, mert ez az ő ideje, hosszú heteken át hagyta még az Őszt, simogató melegével, bordó-arany levélhalmaival. A karácsony mosolyszemű angyalkái tétován lebegnek a forgó hóesésben, megnyugvást hoznak, megbocsájtást, szeretetet, vigasztalást, magányt is, mert aki egyedül ül a hideg lakásban fűtés, áram, család és szeretet nélkül annak az angyalkák vajmi csodát nem tehetnek, mégis megható az igyekezetük, a nyitott szemmel járóknak megcsillantják angyalszárnyuk, végigsimítják a lelkeket... a kavargó hóesésben Álom a csendes szavú, halk léptű, puha kezű végigsimítja szívemet...

hideg, téli napok Tél a széllel szövetkezett, elhatározták, hogy hidegbe, szélbe, lélekfájó szürkeségbe vonják a világot, annyira szeretnék hozzád bújni, és csak én vagyok az akadálya. Félek, és a félelem megbénítja szívem, ködös-párás takaróba burkol, átfon, lehúz, utálom a szürkeséget, a délelőtt már összefolyó derengést, a csókodat vágyom, amit nem kaptam meg, talán nem is akartam, mit tudom én már sokszor, mert bizonytalan vagyok, fázok, reszketek, nem találom magam, lehúz a csillagmagány, újból bizonytalan vagyok, hallgatom az éj titkait, az üvöltő szélen át talán a reményt kergetem, az elveszett világokat kutatom, okokat keresgetek, magyarázkodom, álmokat vágyok, illúziókat rajzolok a sötétbe, és folyamatosan félek. Gyerekként a sötéttől, ma már csak a félelemtől reszketek, hogy valahol elhagytam magam megint, és az üresség árnyai suttognak mögöttem. Magamba bújnék én is, de nem lehet, tükröm, a szent gúnyosan integet. Talán hamis álmokat kergetek, talán igazgyöngyszín vágyakat pergetek, súlyos, nehéz terheket cipelek, vagyok-e valaki néha ezt a kérdést is felteszem. És tükröm, a szent nem felel.....

mézszín reggel... A nap, álmosan, fáradtan méz-aranyfényt csorgatott a reggeli földre, a hajnali köd-párák már felszálltak, a tél jeges-deres-hosszú hideg ujjait végighúzta a tájon, a fűszálak végén a harmatcseppek, tündék álomkönnyei, fagyosan lebegtek a fűszálakkal a dermesztő reggelben. A csendbe a reggeli vonat zakatolása hasított csak be, de gyorsan tova is szállt. Szél nem susogta szerelmesek álmát, a világ nehezen ébredt. A mézszín fény szétáradt a tájon, felragyogtatva a jeges szikrákat a mezőn, a fák lehajtották fejüket, utolsó leveleiket halk sóhajjal engedve a szelíd lebegésre, tűnődve nézték, ahogy a nap felragyogtatja a sugárzón színpompás avarhalmazt a törzsük tövénél,majd utoljára kinyújtották csupasz ág-karjaikat a felragyogó napsütésben. A mézszín fénycsorgás tomboló aranyzuhataggá vált, szétáradt, a pocsolyák jeges dermedését végigsimogatta, vízzé változtatta, a tünde könnycseppek fölszáradtak, a jeges dermedtség lassan fölengedett. Az utolsó köd-pamacsok is beleolvadtak a reggeli ragyogó lángtengerbe, és az aranyzuhatag szemfájdító narancs-szédületbe folyt át. Csodálatos reggel lett, szívszorító, léleksimogató, gonosz álom-démonokat űző.

Napkelték számosszor, sokadjára még egy szép nyári hajnalon Egy felhősávon ülök, nézem a hajnalt, ahogy belepi a várost, a feketéből szürkeségből bíbor színeket fon. Már nem keresem régi Holdleány magam, az már átalakult, de még mindig megígéz az ájult éjszakai tücsökciripelés, a csillagvarázs, a holdjáték, a tejút és minden kellék ami az éj-csodát feledhetetlenné teszi. Már jobban kedvelem a hajnalt, a megúnhatatlant, bár már érezhetően hosszabbak az éjszakák, az első fénysáv ami végigkúszik az ég alján, nos, feledteti az előző éj terhes, nyomasztó, kísértő árnyait, átmos, felemel, habos-rózsaszín, szinte már cukorszirup édességűvé változtatja az eget, a cirruszokat is halvány rózsaszín-lila-szürke árnyalatba vonja, és nevetve nézi, ahogy megpróbálják egyenszürkévé visszaváltoztatni az egész frontfelhőzetet, nem sikerül, dühös-morcosan húznak át az égen. Még mindig a felhőmön ülök, nézem a tarlókat, a hegyeket, a városzélt, nézem, hogyan kap fel a szél egy-egy műanyag flakont, megpörgeti játékosan mielőtt a szennytől fulladozó patakba pöccintené, a főút menti poros vadalma fákat, amelyen még a legnagyobb télvíz idején is egy, azaz egy darab alma rostokolt, vidáman lengedezett a hideg szélben a levél nélküli ágon, vajon megtalálta-e valami kóbor állatka, és jóllakott-e belőle. Nehezen kászálódom le a felhőmről, de muszáj, készülődnöm kell, indul az újabb csata a hétköznapokkal, utolsó pillantással még befogom a Sárhegyet, végigsimítom, és visszabújok, talán a falaim mögé.

Telihold Nézd, Kedvesem, a telihold fénye becsorog az ablakon, átfolyik ezüstfénye rajtam, rajtad, a holdkő medál átveszi a szívem lüktetését,mély belső kék színe lilára változik, a napkő amit tegnap kaptam forrón simul szívem fölé, csodálatos arany-lüktető színei barna szikrázó pontjai belesimulnak kinyújtott tenyerembe, átveszik az aurámat. Az ölelésed vágyom, a simogatást, a megnyugtató közelséged, az karod, amely úgy ölel, erősen, de biztosan, hogy a nyugalom átárad rajtam, az illatod beborít, átjár, szívverésem csitul, hogy utána teljesen elvesszek benned-általad. A csók felforrósít, a telholdnak suttogom halkan, hogy félek, rám mosolyogsz, hozzád simulok, nézzük a Hold hogyan sápasztja el a csillagok ezüst fényét, fáradt-arany felhőrengeteg mögé bújik a Hold, játszik velünk, de már csak engem figyelsz, a szemem nézed, én is figyelem hogyan homályosodik el az öleléstől a szembogarad, aztán csak az éj susogja csendben, halkan, titkokkal teli álmokkal szőtt fekete bársonyleplén át, hogy ne féljek, minden okkal történik, szerelem akkor robban be az életembe, mikor szívem tágra nyílt, szemem megtalált, mosolyom káprázatos, igéző, varázsos, ezt is neked köszönhetem, hogy sugárzón-titkos belső mosollyal, megigéző szemmel járok, a belső robbanás-sugárzást is neked köszönhetem, hogy itt vagy velem, szeretsz, lecsókolod könnyem, hallgatom a szíved, nézem a Holdat, hagyom átcsorogjon minden sejtemen, legyek én a titok, hogy vagy nekem...

Tittmoning A várfalnak simítottam hátamat, meleg volt. Mohos kőfalak, a levegőben úszott az időtlenség. A kapu előtt vadiúj Mercedes, szinte még a festék is ragadt rajta. A várban természetesen laktak. Nem tudom, hogy az úri leszármazottak, vagy csak unatkozó milliomosok, de postaláda, virágláda tele harsogópiros muskátlikkal, amelyek olyan szigorú rendszerben hullottak alá. A felvonóhíd leengedve, nyakatekert mélységbe látni alá. Csodálatos kilátás a városfallal övezett városkára és az Alpok vakító fehér kőcsipkéire. Alant a meredeken kecskék és birkák legelésznek, mintegy természetes fűnyíróként is működve. Minden kertben trambulin, úgy látszik most ez a divat, mint pár éve kötelező volt kertenként egy darab kertitó, plusz a többemeletes madáretető. Mindenhol gondos kezek nyoma. Sehol egy felesleges fűszál, eldobott szemét, kidobott haszontalanság. Még a birkák és kecskék csípős szagát sem lehetett érezni. Különös nyugalom vonult át rajtam, ahogy a gót betűket próbáltam kisilabizálni, a felfoghatatlan messzi dátummal együtt: 1400. Úgy éreztem , mintha hazaértem volna. A kőfalak lehajoltak, a nap simogatott, a moha a kezem alá simult. A levegőben puhán úszott a délutáni harangszó. Szinte semmi sem változott. A durvára faragott kőfalak a tömör szürkeségükkel is sugallták, ők akkor is stabilan és magabiztosan állanak majd itt, ha én már sehol sem leszek. Mosolyogtató volt a stabil önbizalmuk. A fahídon a vár mellett lesétálva tündepatak csörgedezett. Időnként szeszélyesen egy-egy mini vízesést produkált, szivárványszínt szórva a méteres zúzmók és páfrányok közé. Halkan lépkedtem nehogy megzavarjam a tündék álmát. Meredeken emelkedett az ösvény, a patakocska is szélesebbé vált, hogy működtessen egy régről ittmaradt, ma is működő fűrészmalmot. Az öreg molnár az időből lépett elő, ahogy betolta vénséges csilléjét a malom sötét mélyére, közben lehajolva a cirmoshoz egy biztató simogatás erejéig. Minden gyerek és felnőtt messziről köszönt az idegennek is, ezt is olyan otthonosnak éreztem, mert gyerekkoromban volt szokás a bányásztelepülésen mindenkinek köszönni messziről és hangosan. Lehajoltam a patakhoz és a jéghideg víz a véremmé vált, lágy, simogató íze elkísért. A városka egy mesevilág. A középkorból megmaradt várfalon épp annyi hely, hogy egy személyautó átférjen, a házak a történelem szent igazát hirdetik. Itt minden megmaradt. Csak nem hintó áll a kapu előtt, hanem BMW. A levegő részegítően tiszta, az alkony a hegyek hideg leheletét hozza, itt hamarabb hideg van. Talán egyszer én is otthonra lelek itt.

Hajnali varázs... A Göncölszekér már leborította égi terhét, a Hold fáradtan felhőtakarót húzott magára, a csillagok sápadt-arany fényt csorgattak a földre, az Esthajnal csillag ragyogott csak kitartón az egyre halványuló sötétségben, köszöntötte a Hajnalt, aki hosszú, földig érő aranyhaját laza fürtökbe csavarta, hosszan válogatott leendő, felvevésre váró ruhái közt, váltogatva cserélgette a halványlila felhőfodrosat, a narancs-bíbor káprázatost, az azúrkék-szürke felhőpamacsokkal telit, az ezüstszikrákkal borítottat, lassan, észtveszejtő lassan öltözött, elzavarta a felhőket, hogy semmi sem zavarja szívdobbantón szép kiteljesedését, csókot dobott a Holdnak, a csillagoknak, szemfájdító arany-ragyogással köszöntötte az új reggelt, lehajolt, belesett az ablakokon, álomnyálat törölt, szerelmeseket csitított, hajléktalanok haját simította végig könnyű aranysugaras ujjaival, reményt ébresztett, rossz álmot kergetett, fáradt utasokat hunyorgásra késztetett, csodát varázsolt, minden napi, káprázatos, szívfájdító, szívderítő, megújuló- megújító hajnali varázst...csodaváró napokat, csodákkal teli hajnalokat...

Értelmező kéziszótár Egy internetes oldalon találtam, a pasiknak írt női értelmező kéziszótárt, szerintem rendkívül humoros, kár, hogy nem én találtam ki. Te mivel egészítenéd ki a listát? Igen = Nem · Nem = Igen · Talán = Nem · Sajnálom = Sajnálni fogod. · Szükségünk lenne egy... = Akarom! · Szerintem ott jobb lenne… = Oda rakd! Persze... folytasd csak nyugodtan. = Szeretném, ha abbahagynád.· Ahogy gondolod! = Teljesen egyértelmű, hogy mit kellene csinálni. Nem ezt. · Csináld, ahogy akarod! = Ezt még nagyon megbánod! · Nem vagyok ideges! = Hogy a francba ne lennék ideges, te idióta! · Olyan figyelmes vagy ma… = Állandóan csak a szex jár a fejedben? · Ugye, szeretsz? = Szeretném, ha elköteleznéd végre magad. · Beszélnünk kell! = Terhes vagyok. · Egy perc és mehetünk! = Vedd le a cipőd, és keress valami filmet a tévében. · Nem híztam egy kicsit? = Mondd, hogy gyönyörű vagyok! · Végül is nézhetjük a meccset. = Inkább a romantikus vígjátékot szeretném nézni. · Nézd, milyen jól néz ki ez a cipő! = Remélem, vetted a lapot, jövő héten lesz a szülinapom. · Hogy elhanyagolja magát ez a Linda… = Láttam, hogy stírölted! Meg ne próbáld…! · Most nem akarok erről beszélni. = Térjünk rá vissza később, addig kitalálok valamit.

Ritka percek selyemszalagja Ritka percek selyemszalagja... szivárványszínű, végtelen, a harmónia hatja át, ha rálépsz azon ritka élményben részesülsz, amiben régóta szerettél volna... ha megtalál a kedves, és szemében az öröm sugárzik, ha megtalál a zene, amit a pillanat neked választott ki, és adott pillanatban, adott helyen, adott időben hallgatod,a szíved egyszerre szakad és önt el a végtelen boldogság, könnyfakasztó, megindító, magadra találó, ha megtalál a könyv, amit neked írtak, és az író is ráhangolódott a lelkedre, mert nem véletlen, hogy megvetted, megkaptad, a könyvtárban kiválasztottad, a szerelem csókja, ami áthatja csontjaid, érzékeid, a másikban kiteljesedsz, hogy önmagadra találj, adni tudj, kapni tudj, hogy legyél, létezz, elvarázsolódj, ékszer, kövek, zene, mind-mind csak akkor talál rád, ha eljön a pillanat, a gyűrű választ téged, felhúzod, és elcsodálkozol, hogy pontosan a te ujjadra való, az ötvös is rád gondolt mikor megalkotta, bár nem volt arcod, hangod, neved, pontosan tudta, hogy megveszed, megkapod...A ritka percek is rád találnak... mutasd meg magad, a valód, a világod...a selyemszalag nem szakad, folyamatos, állandó, neked kell megtalálnod, keresned, önmagad, a helyed, a világod. Te már tudod, a kis herceg mit keresett, és mit talált, Exupéry most bölcs mosollyal szemlél, álltam Calaisban az Exupéry úton, a kétszárnyú repülő pedig szárnyát billegetve beköszönt, és én tudtam, hogy Exupéry itt van velem, a szívemben, és nincs idő, tér, hely mi elválasztana...Ekkor éreztem, hogy a ritka percek selyemszalagja mindig is itt van, volt mellettem, csak becsukom lelkem, bezárom szívem, lehangolom magam, nem érzem magam, nem tudok adni, így elfogadni sem... ott, akkor Calaisban megállt az idő, a tér és szárnyát libbentve Exupéry is hozzám simult egy pillanatra. Tényleg ritka perc, ritka pillanat volt. Csak az enyém, és most a lehangoló ködben, a párás, hideg estén a pillanatra gondolok és átmelegszik a szívem, és érzem magam.... a francia napsütést, a virágok színpompáját, az illatukat, a tenger sós morajlását, az eget, a repülőt, a nyarat... mindent.

A kút Belenéztem, először sötét volt, persze, hiszen a kutak sajátja a sötétség. -Kukk! mondtam jó hangosan-de csak a visszhang reagált. Először. Majd egy hang a képzeletemé.- Mit kívánsz,- kérdezte a kút tündére, kicsit kócosan, kicsit vizesen, kicsit hínár-folyondárosan.- Kérhetek?-kérdeztem bizonytalanul- Hát persze- felelte és akkorát ásított, hogy beleremegtek a mohos kőfalak.- Bár-tette hozzá mosolyogva, a kívánságokkal és kérésekkel nagyon kell ám vigyázni, mert teljesülnek, és akkor mi lesz veled? - Gondolj bele, mi lenne a világgal, ha mind ama kívánság, kérés, kérdés, óhaj és panasz ami kimondtál, minden zokszó, sirám, rossz akarás teljesülne? Ha minden fogadalom, eskü betű szerint értendődne? Már sokan kértek teljesíthető és nem teljesíthető kéréseket, vágyakat és álmokat. Minden esetben rákérdeztem, hogy biztosan szeretné-e, hogy maradéktalanul valóra váljon. Mer minden kimondott szó, álom, kérés, lenyomatot hagy benned, visszahat rád, a rossz gondolatok, rossz kívánságok is teljesülnek, de visszakapod valamilyen formában. Akár még ebben az életetben, akár a következőkben. A szülői hibákat ugyanúgy elköveted, bármennyire is megfogadod, hogy te, nem és nem leszel az apád-anyád, a gyermeked is figyelmeztet a hibáidra a kamaszkor minden brutál-igazságával.Tehát újból megkérdezem, majd rád hagyom a döntést. Ha tiszta a kérés és tiszta hozzá a szíved, teljesülni fog, csak bele kell suttognod a vízbe, utána beledobnod egy kavicsot, majd várni. Teljesülni fog a kívánságod, ha elég kitartó vagy és tudsz várni, és kivárni...és a tündér elmerült, elvitte a vágyakat, meghagyta a reményeket, és a kívánságokat. Vettem egy nagy levegőt, és elsuttogtam a mohos kőfalaknak...

Gyöngyszín percek abububerczynek...mert szereti a gyöngyöket... bármit és bárkit takarjon-e név... AZ eső minden cseppje gyöngyként folyik, mint az igaz nevetés, ami pattogó aranyszikrákkal telíti meg a teret, a szívderű, ami mosolygó, belső- csöndes, és állhatatos búraként borul rám, ülj le most egy percre, felejts el a gondokat, adok egy pillanatot... egy mosolyt, amit én is kaptam, egy érintést, amit továbbadok, egy simogatást, ami csupa érzés és én is kaptam...a tarka levélhalmaz, ami eltakarja a barna-csupasz földet, az esőfüggönyön át szivárvány-színnel átrobbanó napsugár, hogy megszépítse a hajléktalan álmát, puha rózsaszín-köd álomfelhő, cakkos hajnalpír-szín szalaggal szegett felhő-hálóingben a Hajnal, ahogy ásítva, kócosan, még csóktól duzzadt ajkaival duzzogva körbenéz, rendezgeti még az ég alját, gondosan válogat a színkavalkádból, a napi hangulatának megfelelőn...majd vállat von, minden színt szétszór az égen, a felhőket lilára színezi, az eget unalmas-szürkéből kékeszöldre festi, a Holdnak köszön illőn, bátran, mert egy kissé fél még tőle, táncra kapja Szél Úrfit, a karcsú, ifjú lánghajút, nem hagyja, hogy szétlibbentse mai alkotását. ...Ma egy gyöngyszín kacagást kaptam, olyat, hogy a szívem átmelegedett, a hölgy nem volt vékony, nem volt fiatal, de sugárzott, ragyogott, a nevetése pedig magával ragadott, átáradt rajtam, felmelegített, erőt adott, perceken át kacagtunk, csak azért mert élt, tüntetőn, erőlködés nélkül, szimplán boldog volt... és én a gyöngyszín nevetését, és a szívderűt adom most tovább... neked..és talán mindenkinek....

Vándor Éji égen alvó vándor, hol késel az éjszakában? Nyári éjen, zöld-susugó napsütésben találtál rám, elhagyottra, lehajoltál, átöleltél, vigaszt adtál, átkaroltál, napfény-csókkal árasztottál, csillagokat közel hoztál, feltöltöttél, reményt adtál, hol vagy most a hideg télben, zord, fagyos nap-nélküli szürkeségben, hol vagy most te reményt adó, zöld szárnyakon elsuhanó, aranyszívű-aranyszínű? Angyalszárnyad megrebbent a gyertyalángban, hatalmas fénysugár lett a láng körül, majd elsuhantál, űrt és nincset hagytál, sóvárgást a hideg éjben, zord, fagyos nap-nélküli szürkeségben. Hol kereslek angyalszárnyú, fagyos- hűlt szívem megtaláló, hol talállak, égi jelet hol vésel az éjszakába, karácsonyfa köré ünnepet rajzoló, zöld szárnyakon elsuhanó? Gyere vissza éji vándor, fond körém a szárnyaid, hadd legyenek álmaim ismét zöld- susogós napsütéses, reménytkeltő, feltöltőek. Éji vándor, ne hagyj el, gyere vissza, ölelj át, jégpáncélom olvaszd fel, szívem tárom, lelkem nyitom, várlak vissza zöld szárnyakon susogó, gyertyalángot rebbentő, ünnep-fonó, álmom- hozó, reménytadó égi vándor, testvérem a szívfájdalomban, testvérem a szívjóságban, bánatban és örömben, sivár lélek-nélküli pusztaságban és az éjben, a szürke napnélküli nappalokban, a világban, a világomban. Vágyom csókod napfényízét, aranyszínét, ragyogását, zöld szárnyaid susogását. Gyere kérlek, nagyon vágylak, nagyon várlak, angyalszárnyú, zöld-arany susogású, angyal-testvérem

Csillagút Ha álmomban a Hold fölé érek, már csak visszanézek, mögöttem a létem, a Földem, a Holdam, a helyem, az életterem, de csak megyek tovább, csillagportól szikrázik hétmérföldes csizmám, hajam sarkamig érő aranyszőke, kis herceg kezét szorongatom, hogy bizonytalansága csillapodjon, s ő megnyugtató mosolyt sugároz felém, hogy nem neki, hanem nekem van szükségem bizonyosságokra, találomra indulunk, idő és tér nem szab korlátokat, a hideg űrsötétben is érzem a Napunk erejét, simogatását, nyári születésű lévén minden napsugarat magamba gyűjtök, s elviselem a forróságot, lételemem a perzselés, órákig tudok egy helyben feküdve magamba gyűjteni minden nyári sugarat, de minthogy a Hold leánya is vagyok, nyakamban a felizzó holdkő medál int, hogy induljak végre.Hosszú, kimerítő álmok után van bennem némi szédület, talán, mert túlsággal elmerültem, s megint nem tudtam álom és ébrenlét határát kivenni, s tűnődhetem vajon mi is a valós álom, és éber álom közt a különbség. Könyvek, filmek is hagynak néha ilyen lenyomatot bennem, beépülnek gondolataim közé, álomfoszlányokat rebbentenek fel, rég elfelejtett mondatokat, embereket, emlékeket libbentenek fel, s aztán sepernek tovább. Néha újból kívül, a kör széléről nézem magam, hibáim láttán felszisszenek, ezt, meg ezt is másképp kellett volna tennem, s a hibák kijavításán tűnődöm, hogy aztán, adott helyzetben, még véletlenül se jusson eszembe a helyes és a jó, csak forróvérűn, meggondolatlanul kimondott szavak. Ezek most a csillagúton is követnek, kis herceg kacag, legyint, hátraint és eltűnnek egy fekete lyukban. Visszafordulunk, mert az éberlét határára értem, ideje kövonalakat adni a tárgyaknak, nézni a kelő nap sugarai hogyan világítják át az akváriumot, aranyszínűvé varázsolván a halakat, szivárványossá az apró csigákat, a levegőbuborékokat a zöld leveleken. Új nap virradt, újabb csoda vár rám, valahol, valamikor...

Ariadné 2010-ben Csak mese!!! Ariadné gondosan csigákba tekert frizuráját igazgatta, unatkozott. Utált kiváltságos lenni, gazdag meg pláne. Unta a legújabb szabású tunikákat, a vigyorpartikat, modern, öntudatos nő lévén nem dohányzott, nem ivott.. Inkább antidepresszánsokat, altatókat, nyugtatókat választott, az orvosait legvégsőkig kimerítette, változatos panaszokat produkált. Lábát ringatta a kanapén, egyik kezében a Cosmopolitan-t tartva (elvégre meg kellett tudnia mit visel egy mai nő, mit eszik és mit gondol...), másik kezében a pénzügyi mérlegét, fején füllhallgatót, amelyen a legtrendibb zene szólt. A terve már készen állt, csak a kivitelezés maradt hátra. Be kellett vonnia pár embert, de bennük tökéletesen megbízott. Három ember tudta a kívánságát: a butuska, de dekoratív szőke, aki angyalian tudott mosolyogni, és őrjítően hülyeségeket beszélni órákon át divatszalonokról, és egyéb fontos dolgokról, a hűvös barna, aki egy vállalatot félkézzel elvezetett, de egy pasit sem bírt megtartani, őrjítőn féltékeny lévén, és a kicsi, köpcös meleg-más újságíró, aki büszkén, felragyogó szemmel bizonygatta mindenkinek \"másságát\". Másnap az újságíró barát jóvoltából szalagcímek ordították mindenfelé, hogy Ariadné eltűnt.Gondosan megtervezett vezércikkek, hatalmas fényképek, birodalom-szerte felfordulás, őrjöngő lesifotósok a lezárt palota előtt. Komoly testőrök védték a lány szobáját, Ariadné sajtófőnöke tehetetlenül tárta szét kezét a sajtótájékoztatón. Senki, semmit nem tudott. Egyszerűen eltűnt, mintha sosem létezett volna. Egy taxi fékezett a Labirintus előtt. Ariadné kiszállt, némi tétovázással a csengőt kereste, közben egyszer hátraugrott, mert hatalmas bőgés rezegtette meg a levegőt, egy haldokló dinoszaurusz minden erejével és elszántságával. Reszkető kézzel nyomta meg a halálfej alakú csengőt. Legártatlanabb, legravaszabb mosolyát öltötte magára, kicsit lejebb húzta a pulóvert a dekoltázsán, és megigazította a melltartóját. Az ajtó nyitására megrezegtette szempilláit és búgó hangon szólt:- Helló, Minotaurusz drágám, megjöttem!- a zavart döbbenettel mit sem törődve rángatta maga után a gurulós bőröndjét, és intett a taxisnak, hogy cipelheti befelé a többi ötvenet.- Nem ismersz meg, Minó, én vagyok szőkekislány117?- Minotaurusz a döbbenettől egyik lábáról a másikra váltott, némán hápogott, a hangszórókból újból felhangzott az üvöltés. - Egy-két hétig nálad húzom meg magam, ugye nem bánod, Minó, drágám?- Ariadné választ nem várva szórta szét cuccait az egyszerű barlanglakásban, ahol mindennek gondosan tervezett helye volt, egy agglegény- életre berendezkedett férfi minden kényelmével, és puritánságával. Minotaurusz azon rendkívül gazdag egyének közé tartozott, akik a sajtót kézben tartván olyan képet rajzoltatott magáról amilyet csak akart és Minotaurusz semmi másra nem vágyott csak és kizárólag magányra. Azt íratta például, hogy csecsemőket eszik, szűz lányokat is követelt néha, gazdag, jó házból való úrilányok az ő jóvoltából

menekültek meg szerető szüleik zsarnokságából, a csecsemők pedig a titkos számláról finanszírozott Szent Erzsébet Árvaotthonba vándoroltak. A Labirintust is ő építette, elhitetve a közvéleménnyel, hogy hogy csak így menekülhetnek meg tőle, és a médiacirkusz szép lassan lecsengett körülötte, csendesen élhette agglegény napjait. Egy szenvedélye volt csupán, és most erre alaposan ráfázott.- Az átkozott Internet.-dörmögte-hogyan is hihettem el, hogy nem talál rám? Méghogy szőke meg kislány...-és mivel még mindig bénult volt a döbbenettől azon kapta magát, hogy kedvenc kötényében a konyhában serénykedik Ariadné utasításainak megfelelően készíti Ariadné kedvenc, húsnélküli ételét.Szótlanul tűrte, hogy Ariadné az ujjai köré csavarja, az ágyba vonszolja, hogy paradicsomlevet kell innia, pedig utálja, tulajdonképpen jól érezte magát. A Labirintus tökéletesen zaj- és hangszigetelt volt, biztonságáról, élelmezéséről külön őrző-védő káefté és házhoz szállító élelmiszerszállító gondoskodott, a kiváncsiskodókat nyakatekert igazi labirintus várta, ahol kedvükre eltévedhettek, és akár éhen is halhattak, ha akartak, az utolsó pillanatban segítetettek rajtuk a láthatatlan jótevők. Ariadné érdeklődve figyelte a világsajtó eseményeit a mindenhol felszerelt kivetítőkön keresztül, lefitymálón nézte Tézeuszt, az ifjú, dagadó izomzatú, de bután vihogó médiahőst, aki tinilányok karéjában küzdi magát a Labirintus bejáratáig, az operatőrök kedvence, mert minden kamerába belemosolyog, minden lányt megölel, aláírásokat osztogat, a kardját lengeti. Ariadné megtapogatta legújabb szabású, legutolsó divat szerinti tunikája belső zsebét, és megnyugodva érezte az ezüstolló hűvös tapintását. Egye meg a fene Tézeuszt, a gombolyagjával együtt...ő már megtalálta párját.

Rosszkedvűek angyala Dekadens ruhatár, fekete, hosszú lepel, szigorú, nevelőnősen feltekert hajkorona, félig leeresztett hosszú fekete szempillák, árnyékolt nagy, könnycsepptől gördülő barna szem, a Rosszkedvűek Angyala már megint a sarkamban jár. Kérve-kértem, szelíden, hagyjon békén, ürességet ne hozzon a hétköznapokba, hagyja meg az ünnepeket, ne vigye a varázst,a nehezen megszerzett békességet, a szelíd várakozást, a csöndes tűnődéses vasárnap- délutánokat. Ne hagyjon tombolni, ne ültessen sivár sóvárgást a szívembe, az örökös nyughatatlanságot ne hagyja lelkemben, vigye azt is magával.Vállat vont és elrepült, fura érzést hagyva maga mögött,a bizonyságot, hogy bármikor visszatalálhat, a lélek-rezdüléseim figyeli, a kellő pillanatra vár, hogy újból és újból velem-bennem lehessen, és megmérgezze hétköznapjaim. Kellene újból egy zacskó önbizalom, de nem a lejárt szavatosságú, gazdaságos fajtából, hanem a megbízható jó minőségű tartósból, ami egy darabig kitart. Susog a lelkem jobbik fele, susog persze, hogy jó vagyok és bátor és higgyek már egy kicsinykét magamban, meglásd minden rendbe jön... Mikor úgy érezd minden összecsuklik, a falak rogyadoznak, a fehér mész repedezik, akkor kapsz külső segítséget. Egy mondat, egy szó, egy mosoly, egy üzenet és minden a helyére kerül, a nap is kisüt a gondolataid mögött, és tudod-érzed-vágyod-felismered, nem vagy egyedül. És nem hagynak magadra. A láthatatlan segítőid, a látható- tapintható világod egy pillanatra szívedbe sűrűsödik, egy ponttá válik majd kitágul, szivárványossá szélesül, szétterül és ragyog benned-általad... Magad vagy a világod, és a szárnyalás is nehézség és baj nélkül sikerül. És az út menti jelzőtáblák integetnek, mosolyognak és segítenek, hiszen végre néha észreveszed őket, és hagyod a segítségüket, hogy te is segíthess...

Halottak napja Az alkony szép csendesen vonta sötétbe a várost, játszi kedve lévén, még utoljára a gondosan rózsaszín csipkékkel szegett kék felhőpárnákat szorgos ujjakkal szürke vonalakkal húzgálta végig, és szép lassan sötétedett, helyet adva a csillagoknak, akik ködpárába burkolóztak, mélán nézték a temetőben felragyogó ezer meg ezer gyertya lángját. Tünékeny szellemek, rég halott ősök lelkei szép csendesen összebújtak, halk suttogással sem mervén zavarni az emlékezőket, az apró gyermekeket, a hajlott hátú, egyedül bandukoló bácsikákat, az ünnepre öltözött családokat, a nevetést, a talákozást az ismerősökkel, hogy a sírok mellett lehajtott fejjel állva a szívek szép csendben összeérjenek, az ősöknek és az utókor most élő és egyszer ugyanúgy ide kiköltöző tagjának ugyanúgy. Megszépül a temető a rengeteg gyertyafénytől, nemes pompába vonja a hivalkodó márványt, a mohos, ősrégi kőkeresztet, a könnyen elporladó fakeresztet egyaránt. Az emlékek mohos macskaköves útján visszaballagva pedig a szívfájdalmak keserűségét is enyhíti a gyertya mindenttudó-ősi-varázs- lángja, elhitetve velünk, hogy a megharcolt út végén vár mindenkit valami csoda, valami más, néha úgy hisszük a titok maga, néha úgy, hogy a semmi, az üresség, esetleg valami teljesen más...

mikor ez este... Mikor az Este angyalszárnyon, puhán, lesve, letelepszik közeledbe, csillagszemmel, álmodón kérdi meg mindenkor: mi volt a baj mára, milyen csatát vívtál, mennyit nyertél, veszítettél, volt-e értelme, hogy felkeltél és elindultál, lényegében mit csináltál, hasznos volt-e, vagy csak bátor, meghunyászón elsompolygós, vagy győztes hadúrnként vonulós, csillaghunyorgással lesi lépted, megsimogat, befed téged, hagyja, hogy levonuljanak válladról a vihar-fellhők, nagy csatákat is legyőzők, álomkarok simogatnak, nem, még nem engeded magad, nem adod az ébrenlétet, lassan, szépen számbaveszed napi utad, megmosolygod, elfelejted, álomképbe sűríted, esetleg csak nyújtózol, kérded lényed mit is kéne még most tenned: s lényed a melletted szuszogóra mutat, odabújtat, megcirógat, elringat és álomba hajt, elmeséled előbb napi utad, s kérded őt is mondja el hőstetteit nappaloknak, simogasson, cirógasson, oltalmazzon, álmot hozzon, erőt adsz, hogy erőt adjon, hitet, reményt, vágyat szítasz, csillapítasz, s az Este átkarolván, puhán, lesve végigkísér, csillagszemmel néz reád, sötétsége álom-mámort hint szemedre, s belül, vagy kívül álom-földön helyre kerül minden, amit ma nem sikerült helyrehozni, szív megbékül, lélek csendesül, hogy Hajnal, a bíbor- bársony köpenyében újból fénybe vonjon...s új csatákra hajnalpírral felvértezve indulj...

szétszórt napok Bizonyára számos esetben előfordult már, csak nem figyeltél. Nyitott szemmel, tágra zárt szívvel mentél el csodák mellett, a szétfolyt perceket mosolyogva, vagy bosszankodva szemlélted, mert érezted, most ebben a másodpercben megtörténik, megtörtént, csak nem engedted el magad... Ha láttál már őszbe borult fát, úgy, hogy érezted is a csendjét és csodáját, az ezernyi színt amivel felkészül a télre, a hosszan elhúzódó fagyos napokra és tűnődve néz lehulló levelei után, egyenként számolva azokat, csendes derűvel pergetve lefelé őket és hagyja, hogy a szél pajkosan görgesse a levélkupacokat, elhullajtott pet-palackokat, üres nejlon zacskókat ugyanúgy, mint szertehagyott zoknikat, alsókat, egyebeket.Talán meg is álltál egy másodpercre, mert lecsúszott a bevásárlókosár a karodról, vagy a türelmetlen autós éppen majd letúrt az útról. Akkor történik a csoda: ránézel a fára és az visszamosolyog rád, a kosaradba ejt egy csodásan bordó-sárga cirmosra rajzolt őszi levelet, int és visszafordul az arany napsugarak felé, az utolsó őszi napsugarakat is begyűjti zsigereibe, hogy legyen mire emlékeznie a fakó köd-hajnalokon, mikor fázósan-fáradtan ballagsz a buszmegállóba, és a fa már teljes csupaszon áll majd. Akkor is int majd neked, de nem várja a viszonzást, rajtad áll, hogy észreveszed-e, vagy bezárkózol. Simítsd ki a csoda- őszi-színekben pompázó levélkét, és érezd magad, mint a fa, és legközelebb, ha újból találkoztok majd, ismerősként hunyoríthass rá, tudd, ő sem felejt el...

A bohóc, a trapéztáncos meg az alvó oroszlán A bohóc, és a trapéztáncos álltak és álltak, töprengőn nézték az alvó oroszlánt, akinek a nyelve is kilógott, a sörényén álomnyál folydogált, békésen az igazak álmát aludta. A bohóc az életben is bohóc volt. Külseje tette azzá, amit már megszokott, és nem is akart, meg talán nem is tudott volna rajta változtatni. Egyik szeme kék, a másik zöld volt, a kék örökkön mosolygott, a zöld álmodón, szomorún bámult. Haja vidám kócos-vöröses-szőke, arcán maroknyi vidám szeplő. Kisfiúsan játékos természete vitte a cirkuszosok közé, és itt hivatására lelt. Még festékre sem volt szüksége, hozta a bohóc tragikusan megejtő vidámságát a porondon így is. A trapéztáncos korunk férfia jelzővel illetett. Magas, szőke haja a legutolsó divat szerint, széles vállán ugráltak az izmok, és olyan feromon -csíkot húzott maga után, hogy a lányok kérés és szó nélkül a nyomába eredtek, ettől mindig zavarba jött, mert nem tudta minek köszönheti a rajongást. Nem volt hiú, a tükör csak visszaigazolásra szolgált, hogy nincs rendetlenül öltözve. Eredeti foglalkoására nézve informatikus, de mivel ezen szakmával folyót lehetett volna rekeszteni, így váltott. Amúgy is vonzotta a levegő és a veszély világa, így ő is magára lelt. - Szerintem ne ébreszd fel az alvó oroszlánt- intett a bohóc, és próbálta elvonszolni barátját a ketrectől. A trapézos elbűvölten nézte az állatot, hatalmas karmait, lágy sörényét. Szerette volna megölelni és megsimogatni, mert olyan védtelennek látszott. - Tudod, ez most pontosan olyan, mint a női szív- folytatta a bohóc tovább- ha békén hagyod, nem bántod meg, nem alázod meg, nem taposol rá, akkor a kezedbe simul, önként, dalolva neked adja magát, semmit nem kér, de mindenét odaadja, ragyogása rád is vetül, fényt kapsz és lángolsz magad is. Soha ne bánts meg a nők szívét, mert eleven oroszlánokká válnak, és eszeveszett tombolásuk nem néz semmit, fájdalmuk nem csillapul, és követelik az összetört szívük. Ezért is ne hazudj szerelmet nőnek, mert előbb-utóbb oroszlánná válik, és oroszlánként tép szét téged. - A trapézos továbbra is hallgatott, fejét lehajtotta és az apró, szőke lányra gondolt, akivel pontosan úgy bánt, mint bohóc barátja mondotta, csendben fájni kezdett a szíve, pontosan úgy ahogy a lányé, nem, nem a lány akarta így, csak minthogy minden rossz visszaszáll, ő is átélte a fájdalmat, és a szenvedést, és tudta ez ellen nem tehet semmit. Az oroszlánt nézte, a hatalmas mancsokat, a busa sörényt, az álomnyálat. Átölelte barátja vállát, bólintott és elballagtak a ketrec mellől. Az oroszlán pedig csenben álmodta tovább puha álmát.

A szegény ember és az ág A szegény ember a fa alatt állt, nézte az ágat, aminek őt kellett volna húznia. Csimpaszkodott, ágaskodott, pipiskedett, ugrott aprókat és nagyokat, mégsem sikerült belecsimpaszkodnia. Leült gondolkodni. Végignézett magán: sörpocak, ritkás haj, a felesége, aki immáron már csak a gyűlölet szent nevében és csak névleg van mellette, gúnyosan szúrta oda neki számtalan veszekedésük egyikekor: -Okos haj elhagyja a buta fejet!- némán bólintott magában. Valóban nem volt a világ legokosabb embere. Végignézett a kusza labirintuson is, ami az életét végigkisérte: tűnődött melyik buta vak sikátorban felejtette ott az álmait, egy másikban a vágyait, a következőben a reményeit. Rakosgatta a napokat sorra, egymásra, némelykor a boldogság is átfénylett, például az esküvőjén, mikoron hitte, hogy ő majd megmutatja ennek a szőke lánynak, hogy igenis boldogok lesznek, hiszen az apja sírjánál tette ezt az igéretet, a szép késő őszi napon. Hibáztatta magát évekig, üvöltött, hozta Otellót, mint egy rossz ripacs, kitette lelkét, szívét, szenvedett, pedig csak egy kicsit kellett volna megbocsájtania önmagának és a lány azonnal megbocsájtott volna neki. Tűnődött az elsuhant éveken, számlálta a karácsonyokat, a születésnapokat, a házassági évfordulókat. Hol rontotta el, hogy a felesége más karjában keresett vigaszt, maga sem tudta, hibáztatta az asszonyt. Hiszen kellett egy bűnbak. Mindig, mindenkor kell egy bűnbak. Fenyegetőzött, magára hagyja a nőt, aki csak értetlenül állt, és bámult rá a nagy kék szép szemeivel. Volt brutális, erőszakos, volt angyalian szelíd, kérő, nem hatotta meg az asszonyt.Minél jobban üvöltött a nő annál inkább bezárkózott önmagába, semmilyen erőszakkal, még szelíddel sem tudta kicsalogatni a csigaházból. Pedig csak időt kellett volna hagynia. Hiszen évekig, évtizedekig megalázta az asszonyt, semmibe vette, még a fakanalat is kivette a kezéből, visszavágta tollait, mint a gólyáknak, és követelte, hogy repüljön.Álomképet vett feleségül, és felébredt, hogy az álomkép ellenszegül.Mert az asszony nem tudta, hogy milyen álomképet álmodott az ura magának. Mert kereste a saját kis életét, benne önmagát, bizonytalan volt, halvány és sápadt. És a legkisebb reménysugárba belekapaszkodott, még a hazugba is, hogy egy kicsit önértékelje magát. Nem várt ő a félrelépésektől semmit. Tudta, akkor is semmi és senki nem lesz. Mégis a lopott óra, félóra a nőiségén húzott jókorát. Addig a pontig, míg a szeretője csókolta egyenrangúnak, nőnek érezte magát. Csillogott, repült, szárnyalt. Nő volt. És visszavedlett bűnbakká, amint kiderültek a csalások. Volt ő minden. Hazug, becstelen, nem anyának való, minden, csak nem ember, és főleg nem nő. Csapdában volt. Kötötte a társadalom előítélete, ami mélyen a sejtjeibe ívódott, hogy egyedül nem bír fennmaradni. És mivel ezt tökéletesen elhitette magával, ez így is volt. Kötötte önmaga is, hátha meg tud bocsájtani a férje neki és önmagának. Mindezt a szegény ember nem tudta. Állt a fa alatt, beletörődve, néha még lázadva és üvöltve, de mindenképp beletörődve. És a fa szép

csendesen leeresztette a legvastagabb ágát, a szegény ember pedig fáradtan beleakasztotta a nadrágtartóját. Úgyis a fának van igaza...

falanszter Nos, ezt a fiam írta, s mivel nagyszerű és megengedte, hogy közöljem így megteszem, és már a saját írásaimat szegényesnek érzem mellette, de hát nem azért írok blogot, hogy bármit is bizonyítsak, csak szinte íráskényszerből, közlésvágyból, szeretetből, szerelemből, gyűlöletből és minden érzésből, ami kavarog bennem, és ez még mindig jobb, mint üresnek lenni, és bambán bámulni a lelkünk üres sötétjét, a nincset és a semmit, és mindezt az ürességet kivetíteni és megfertőzni vele érző szíveket, és kérdésekre keresni a válaszokat, de már a kínzó fájdalom nélkül néha szinte már csak megszokásból, és várni a Változást, a Csodát, a remény üde felhőjében ülve, bízva bátran mindabban ami nekem fontos, nos, íme a fiam írása, szíven ütött: Falanszter Papírra vetem, gondomat betemetem, elégetheted, már késő... Felejthetem, de nem teszem, reménykedem, talán majd ez lesz a végső ÁLLOMÁS, LÁTOMÁS, TÁMADÁS, mely lelkem ostromolja. Rúgj belém, Állj tovább, MONDD: SZÁNOD-E MÁR?! TERHEL-E MÁR LELKED MOCSKA? Végrendelet, mit írok, tudom, nem sírtok, hidd el, engem se hat meg... Gondolatörvényt szítok, egy ókori írnok se kapna ezért kegyelmet Halott csak az, kit temetnek, s felednek, temetkezem, hátha így lesz. Halotti leplem leköpheted, ne nyomja lelked, bosszút halott nem tesz... A halott nem olt vissza, nem üt vissza, ezért nyugodtan megteheted. Tudom, hogy legalább az én lelkem tiszta, te a megváltást elvetheted. Nyugodta szúrj hátba, s mosolyogj ártatlanul, ha a szemembe nézel. Simán, lazán tedd meg, döfj hátba, s mosolyogj ártatlanul, ha a szemembe nézel, ITT A VÉG! KÖZÖNSÉG! NEVETSÉG! Ne félj, hisz ezt teszi minden ember HAZUDJ MÉG! MI KÉTSÉG! KORCS NÉPSÉG! Pokolba mind az emberiséggel! Falanszter ez a világ, futószalag, sorozatszám is játszik lassan. Egyéniség nem él tovább. Ki hallja már, ha eredeti szív dobban? Csak az a lényeg, hogy majmold a népet, utálj meg csupán az igazságért. Örülhetek, hogy holtan szedhetem a rímeket, csak a semmiért, mi másért? Gyűlölj, ha fáj az igazság, rég untad már, hogy fekete bárányként élek. Kiközösít a klónság, a lelkem fáj, ha az emberek szemébe nézek.ÉLEK! CSAK HOGY ÉGJEK! Azt hiszem ez nem épp csábít folytatásra...FÉLEK! MONDD MIÉRT ÉLEK? Baljós léptek taszítanak a halálba.Új kezdet, mit várok, még nem látok, vak vagyok, mint minden más. Érjen véget az átok, az is csoda, hogy állok, jöhetne már a megváltás... egyéniség, mint mindenki más elvet, ez a lét mely szárnyakat ölt rám. Tudom, én leszek az utolsó, s én nevetek, pózolás nem áll közel hozzám. Kívánság Földre szálltam hát, szemem, láss csodát! Valóságtól megborzongván hideg rázna át

Az, ki szívvel lát, nem élhet tovább, Igaz szívét elnyelé a hazug valóság Az ki többet várt, semmit sem talált, Csak igazságszolgáltatásnak álcázott kínhalált Nem kívánok mást, csak egy cseppnyi megnyugvást, S hogy minden lélek elkántálja Sátán himnuszát! Fejem szegtem hát, indulok tovább Oda, ahol gyűlölet már nem ismer határt Kár a boldogság, úgyis messze már Arra fekhet mesze-messze nem létező hazám Merre lelkem szállt, inkább meg sem állt, Új reménnyel továbbrepült, hátha célt talált Nem kívánok mást, csak egy percnyi megnyugvást, S hogy pokol bugyra visszhangozza egy angyal sikolyát Elcsitultam hát, minden szavam árt Meghalnék, de egy gondolat folyton visszaránt Úgy szép a halál, ha emlékeznek rám Élő világ határát csak akkor lépem át Addig élek hát, míg emlékeznek rám, Elfelednek, s eltűnök az éj sikátorán Nem kívánok mást, csak az örök megnyugvást, S hogy síromon túl térdreboruljon előttem a világ...

A denevér Az álom lassan, puhán ölelt körül, már kezdtem lemenni a következő, még mélyebb szintre, szinte már éreztem, hogy bár soha nem volt zsánerem Antonio Banderas, most rám mosolyog, fölém hajol, átkarol, nos, ebben a történelmi pillantatban a fiam az ágyam szélére telepedve egy suttogással felébresztett: - Anya, egy denevér van a szobámban.- Küldd ki- motyogtam félálomban és próbáltam a takarót visszarángatni.- Elvégre már felnőtt vagy, és nagy is. - De megijesztett- suttogta a fiam majdnem rémülten- tök hangtalanul repked körbe- körbe-Akkor talán kapcsold ki a gépet, és csukd rá az ajtót, majd reggel kikergeted.- Hogyisne, elvesznek a dalszövegeim, amiket most írtam- támad a fiam, és leült Tv-t nézni. Elvégre mindig is állatgondozó kívántam lenni, íme a remek alkalom, hogy szabaduljunk meg a denevértől. Kb. másfél órába telt, míg akkora bátorságot vettem, hogy benézzek a szobába, ahol a denevér kétségbeesetten keringett, majd jóízűen felaggatta magát Kassai íja alá. A téglamintás tapétában tökéletesen meg bírt kapaszkodni. Villanyt akartam kapcsolni, hátha megijed. - Tök vak- legyintett a fiam, ultrahanggal közlekedik. Ja, tényleg. Közben kétszer-háromszor visszaugrottam a fürdőszobába, telve félelemmel. - Olyan aranyos-sóhajtottam- miért félek tőle?- Ösztönös- legyintett a fiam fölényesen, természetesen a hátam mögött állva, merthogy félt, hogy a rasztahajába kapaszkodik, magyarázta férfiasan. Szerencsétlen denevér már teljesen kimerülten körzött, és egyre gyakrabban akaszkodott vissza az íj és a tegez alá, és szép kényelmesen behajtogatta magát, mint aki lefekvéshez készülődik. A következő fél óra azzal telt, hogy megpróbáltuk levadászni, elkábítani. Repültek a szennyes zoknik, bugyik, pólók, az íjról és a tegezről lógtak sorban, egyetlen egyszer sem találtuk el, szerencsére, közben már fulladoztunk a röhögéstől, a bénaságunktól. Repült a zselés doboz, folyt a tapétán az arckrémem, a szomszéd már türelmetlenül verte a radiátor vasat. A szennyestartót borítottam rá először, kb. tíz perc mozdulatlan állás után, miközben a fiam szórta a sziporkázó poénokat, elvégre megoldottam a helyzetet. És közben vihogott. Majd a teknős lavórját kértem, és szép lassan ráborítottam. És álltam a falhoz szorított lavórral, amelyben ijedten zizegett a denevér, miközben a kisfiam a konyha legéletlenebb és legkisebb késével kartonlapot próbált vágni, hogy a lavór alá csúsztassuk. Újabb csigavontatta tíz perc és megszületett a remekmű, lassan a lavór alá csúsztattuk, rászorítottuk, kivittük az erkélyre és elengedtük. Megkönnyebbülten repült el. Mi is megnyugodtunk, és megpróbáltam Antoniót visszacsalogatni az álmomba. Természetesen már nem jött el. Hiszen férfi.

Álmodom Szárnyalok, a Hold ezüst szálat bocsájtott rám, körbetekert, izzó mégis hideg varázzsal vonta be bőröm, enyhén szikrázom csupán, hópehelymintás kék ruhám szigorú-szorosan rám tapad, szőke hajam ezüst-kék csillámmal teli. A végtelenen állok, finoman egyensúlyozom, billegek tétován, vajon merre is induljak tovább. Suhanok puhán, súly nélkül, szabadságom az égbe kacagom, nevetésem hófehér, magával ragadó, simogató, szelíd csókhoz hasonló, mely a szívet járja át először, s csak utána hat minden érzékszervre, hozván dübörgő szívritmuszavart, vágyat, szenvedélyt, kétségbeesést. Aurám is hófehér, szikrázón jeges-ezüst, ki a körébe áll rögtön rabul is ejtődik, magam köré vonzok jót és rosszat egyaránt, nyálcsorgató fajfenntartás-ösztöntől vezetett szexet és finom szerelemmel átszőtt rafinált erotikát egyaránt. Én vagyok a Hold maga, nő, szelíd, mégis figyelmen kívül hagyhatatlan. Vonulok az égen, széles ezüst sávot szántok a feketeségbe, kikacagom a földi létet, magasabb szintet érvén elhagytam testem, kiszálltam kívülről nézem csupán a néma sikolyt, a kétségbeesését, a szerelemvágyét, a szenvedély ittast, az anyagiast, az aggódót, a féltő-óvó szeretőt egyaránt, a nőt mely törékeny testbe zárva küzd a csodával, mert nem hisz a csodával határos módról. Szőkén, butuskán szállok tovább, érintem a sivatagot, a Szaharát, a tengert, kikacagom a tengeri vidrát, légből vagyok, suhanhatok-zuhanhatok. Egy pillanatra testet öltök újra, mert gyerekkorom varázskútja hívogat, és a sima, édes, csalogató Ipoly-víznek nem lehet ellenállni, a korty vérré válva csúszik le torkomon erőt, magabiztosságot, szépséget és csodát ad. Újból kilépek, mert nehéz kő test-ruhám, és már gyermekként is tökéletesen tudtam mit mondott a Kis herceg a kígyónak, és tökéletesen helyén valónak éreztem a tettét. Én a mai napig megtenném, ha megtehetném...

Köd Az a fajta, amely a zsigereken át a szívet markolja, nem ereszti, s lehet kinnt ragyogó napsütés, felhők, játszi könnyűk, lehet, szakadó, csodaszép hóesés, ha a köd megfogott, nem ereszt, rabja maradsz. Lehet lila-, rózsaszín, homogén, csábítón gonosz, lehet mámorítóan fehér, szürke, amorf lényekkel teli.Nappal, vagy éjszaka. Csak a köd számít. Belemerülsz, úszkálsz is benne, élvezed a simogató, hűs köd-ujjak fura érintését, szeretőd ujját érezted így legutóbb, ily bizsergetőn bőrödön. Lehet vágyaid kisugárzása, bűneid testet öltése. Bármi. Kívánod a ködöt, és az érintését. A kisugárzást, és ami mindezekkel jár. Vágyod is. Képzeled is. És szép lassan, mint minden álom szép lassan testet ölt. Ködszeretőd mindenhová elkísér. Kísért is persze, benne van a lényében. Ez a dolga.

csapzott angyal Vak volt a hajnal, szürke, szennyes, alig pislákoló. A félhomályos derengésben nem volt kivehető a láthatár, a kelő nap vérvörös sugarai képtelenek voltak átszelni a tömör szürkeséget. Messze, a látóhatár alján, fals gyöngysorként vonat zakatolt, itt-ott hiányzott belőle a szem. A falvak összébb húzódtak, dermedt párát leheltek maguk köré, fázósan vigyáztak az alig-lámpafényre. A szürkeség tömör fala áthatolhatatlannak látszott, a zárt felhőzet sehol sem kínált egy apró kis rést sem, hogy a fény beszivároghasson. A tömör szürkeség alatt angyal üldögélt. Fakó szárnya csapzottan simult hátára, körülötte reménytelenség és kiábrándultság honolt. Szemében a tökéletes szív és lelketlen közöny ült, bénán, sebzetten ült egy romos templom torony-helyén, ahonnan a hit, a remény, s szeretet ugyanúgy elköltözött, mint az emberek bizodalma. Üres falain a freskók rég lemállottak, a sivárság kongott csak, mikor a szél reménykedőn végigfújt az ódon gerendák közt. Az angyal várt egy ideig, fázósan maga köré hajtogatta tollait. Kis Csillag egy darabig némán nézte, együtt érzett vele. Nesztelen elé állt, a falakat máris valami izzó vörös-narancs fény járta át. Az angyal felsóhajtott, nem szólt, némán, esdeklőn várt. Csillag sem szólt, kézen fogta, húzta, egyre gyorsabban, sebesebben csöppet sem törődve az angyal megdöbbenésével. Holdleány aludt, szőke haja az arcába hullt. Csillag némán bólintott. Az angyal pedig magára találván békésen- boldogan simult köré, elrendezte tollait, kékes-ragyogást vont a láthatárra, kisimult, és a magány csendes rettegése szép lassan kikúszott a lelkéből.

percek Ha visszanézek nap végén az elejére, és a perceket engedem csillogó-villogó gyöngyszemekké aláhullani, és átélem a napi kedves, avagy rossz pillanatokat újra egy átfogó pillanatra... akkor ha szép volt a nap, bokáig állok a gyöngyszín-percek derűjében, visszaérzem a csókok ízét, az ölelés erejét, a szeretkezés derűjét, a mosolyokat, a madárdalt, az őszi színpompás levélhalmazt, a napsugár lélekmelegítését, az álmok erdejét, mindazt ami kerekké teheti és teszi is a napot, bokáig sőt néha térdig gázolok a percek gyöngyhalmazában, fel- felveszek egyet,egyet, ízlelgetem, forgatgatom, csodálgatom, magamhoz ölelem, szívembe zárom, adott pillatatnak megfelelően. Ha bánat húzta gyöngyhalmaz halmozódik körülöttem ezt is ugyanúgy átélem, mert át kell élnem a fájdalmat, a csóknélküli hiányperceket, a szív- és szeretet nélküli napokat, a magányt és keserűséget, a hiányt, mert tudom mit vesztettem és a beletörődés árnya bizonytalanul lebeg körülöttem, apró fekete gyöngyhalmazból akkor is megpróbálom kiválasztani ami a napnak megfelelő: igenis meghallom a madárdalt, észreveszem a szépet, nem engedek hamisságnak, rosszindulatnak, gonosz-rossz-földrehúzó gondolatoknak, addig kotrom a fekete gyöngyhalmazt, míg meg nem lelem az aznapi igaz-sápadt-aranyperc-gyöngyöcskét, ami segít, és átsegít, hogy az Álom, a jótékony és feledtető újabb hajnalt húzzon elő, hogy nap végén, adott napnak megfelelő gyöngy-perc-zuhatag hulljon körém....

Csendben, halkan Nézem az alkonyt, ahogy a szobát lassan körbefonja, valami megfogalmazhatatlan csend terül szét, a belső mosoly, amit nap, mint nap megpróbálok megteremteni magamnak, hogy tudjak úgy élni, hogy mosolyogva, szívből, nem kínból, valahogy megmaradt estére. Zizit, az aranyhörcsögöt hallgatom, ahogy mindennap megpróbálja kirágni magát az akváriumból, megható az igyekezete, az aprólékos gondosság, a kitartás. A naplemente szívmarkoló csodáját figyelem, már amennyit még a házak látni engednek, a színvarázst, hagyom, hogy átjárjon a fénye, bevilágítson szívembe. Mint mikor egy régi baráttal találkozol, aki őszintén ölel át, mert régen látott, két szóval elmeséli viszontagságait, és csak hallgattok, mert csak a csönd mond el mindent igazán, panaszkodni minek, ha jót nem tudsz mondani, még egyszer megölel, írunk egymásnak a közösségi oldalakon, megnézzük a fényképeket, és mikor szinte ezer évnek tűnő idő után találkozunk, ugyanott folytatjuk... két puszi és rohanunk tovább, szívünkben visszük a melegséget, amit adtunk egymásnak. Az este észrevétlen telepedik mellém, susogó hangján az álmokról beszél, benépesíti álomképekkel a lelket, és elhúz valahová messzire, a valóságtól elszakadva lebegni a Hold mellett, a csillagok közt...

Ősz Hideg, álmosító napokat görgetek magam előtt, nem szeretem csak a tomboló meleget, nyári születésű lévén tökéletesen érzem magam a kánikulában, a hideg a csontjaimig hatol, a szürkület nagy, fojtogató felhőként ül a szívemre, a leveleket figyelem, a szél gondosan terelgeti őket össze-vissza, kedve és ízlése szerint. Szép az ősz biztosan, mikor a nap beragyogja az erdőt, amely halk sóhajjal engedi útjára a fák leveleit, a bogyókat érleli, készül a nagy téli alvásra, a csöndben a hulló makkok hangja bezengi a teret... A Fő téren már leeresztették a szökőkutak vizeit, a város jelképeit hivatottak képviselni, nap, hold, farkas, szőlőtőke árválkodik az üres medencében, a pavilonokat szétszedték, a szél szomorún zsongja körül dr. Puky Árpád bronzszobrát, a bronzpadot, amelyre a művész megálmodta gyakran elfoglalják mások is, átkarolják a szobor vállát, és büszke fényképek készülnek. Szeretem a vadszőlő leveleit, a lehető legszínesebben búcsúznak az évtől, egész nap a Seress Dezső Szomorú vasárnapját hallgattam a létező legtöbb feldolgozásban, nem biztos, hogy jót tett a lelkiállapotomnak, de szükségem volt rá. Tudom, hogy nem lehet mindig tűzzel-fénnyel lángolni, de néha annyira szükégem van a lángolásra, hogy inkább teremtek káoszt magamnak, ha nem merek a külső világomban, hát teremtek legbelül. Vágyom a sivatag homokját, kaptam egyszer egy maroknyit, néha átpergetem, mert kell az érintése, nem halok meg, még el nem jutok, végig azon az úton ahol Exupéry járt, Marokkó, Marakesh, Agadir, Algír, elsuttogom magam elé, és a szél máris hajam borzolja, a vérem lüktet, szívem messze húz... Kellenek az álmok, hogy a hétköznapokat elviseljem. Sokszor elfogadom amit kaptam, olykor tombolok, mert igaztalannak érzem, néha apatikusan belesüppedek a zselés közönybe, némelykor tombolok, másokat viszont sosem hibáztatok, némelykor hívom az angyalom, az isteneket, bármit, amiben hinni lehet. Némelykor elmenekülök még önmagam elől is, akkor napokig még a tükröt is kerülöm, mert nem tudom mit látnék. Sokszor meg boldog vagyok, hogy itt és így vagyok. Kibogozom a hajnali álmokat, szétválasztom, hogy már felébredtem, megsimogatom és elengedem őket. Ha engedem a tévének, hogy áthatoljon a gondolataimon, legtöbbször feldühödöm, inkább helyszínelőket és állatokat nézek, bár megpróbálok napi szinten tájékozott maradni. Élni, csak ennyit, és néha milyen nehéz...

Négylevelű lóhere \" A szív derűjét minden körülmények között megőrizni- s közben a gondolat elővigyázatos éberségét megtartani: így lehet megkülönböztetni üdvöt és bajt, és így lehet beteljesíteni a Földön mindent, ami nehéz...\" / Müller Péter/ Most fogalmazhatnék úgy is, mint Hajós András: ha a szopó ágra születtél, akkor ott is maradsz. Sokszor gondolkoztam, mit csináltam rosszul. Esetleg mit csinálok most rosszul, hogy a létfenntartásért szó szerint lélekszakadva küzdenem kell. Hát nem tudom. Minthogy a szerencsét mindannyian másként értelmezzük, és babonák hálójában élünk, elvégre sosem tudni mi segít igazán, egy ima a Jóistenhez, alulról felfelé fán lekopogni a szerencsét, stb. a variációk száma végtelen. Ha a négylevelű lóheréken múlna... már többszörös milliárdosnak kellene lennem. Volt, hogy mindennap találtam egyet. Könyvek, szótárak, regények zsúfolásig tömve vannak négylevelú lóherével, volt, hogy csokorra valót szedtem. Ezzel egyenesen arányosan természetesen lottóztam, vettem a sorsjegyeket, egyebeket. A fiam levezette matektanárosan, hogy a nem létező pénzünket szórom az ablakon, és számításokat mutogatott a nem léteztő esélyeimről, vagy inkább esélytelenségemről. Bólogattam bőszen, és minthogy nem teljesen vagyok kényszeres sorsjegy vásárló, időnként hittem is neki. Karácsonyra ezüst négylevelű lóherét kaptam tőle, felfűztem a holdkő medál mellé, hogy majd együtt csodát tesznek. Ha mentünk az utcán és megláttam a fűben egyet, a családi kórus felharsant, és nem engedték leszakítani az újabb négylevelű lóherét, a férjem titokban megengedte, ha más nem látta, elvégre ő engedékenyebb. Egyedüli útjaimon azért mindig lehajolok, lehajoltam érte, mit csináljak, szeretem a négylevelű lóherét. Hogy a szerencsét hozzákötöm-e, vagy sem, az már egy másik dolog...

Amikor az üresség ellen harcolok \" Az emberben folyton összegyűlnek kóbor, névtelen fájdalmak, melyek mindig keresik az arcukat, és felnagyítják a fájdalom valódi alakját.\" / Moldova György/ Amikor az üresség ellen harcolok, vagy inkább csak kikerülni próbálom, mert igazán nem vagyok harcos típus, inkább naív, és becsapható, és kijátszható, és képes vagyok úgy élni napjaim, hogy a kívülállók azt látják épp csinálok valamit, ami a valóságban számomra azt jelenti, hogy képzeletben a sivatag homokját pergetem az ujjaim közt,miközben épp mosogatok, teregetek, gondolatban, épp, hogy csak sikítva ne rohanjak ki a világomból, a hajamat borzolja a sivatag szele... tudom, mindez képzavar, csak épp megment az ürességtől, amitől annyira félek, hogy félelmemben inkább szembefordulok vele. Bár bátornak semmiféleképp nem mondanám magam. Inkább menekülök, halogatok, odázok....az emlékek mohos, macskaköves útján lépegetek visszafelé, felnagyítok, megváltoztatok,átváltoztatok, csókok ízét keresem, ölelések szívbemarkoló illatát idézem, szerelmes szavak ijesztően plasztikusan hullanak elém, közben a tévé órák óta bambul rám, a könyv kiesett a kezemből, és nem bírok arra gondolni, hogy nem hívtak fel, hogy holnap menjek dolgozni, mert legalább nem éreztem feleslegesnek magam... nem is a munka, a pénz hiányzik, a sárga csekkek üvöltő halmazából kikapom a legfontosabbakat, befizetem, a postán a hölgy mosolyog, és eszembe jut, hogy a Posta sem válaszolt a pályázatomra, de erről a hölgy a kedves mosolyával nem tehet, végigszaladom a várost, most annyira hiányzik a lüktetés, a pezsgés, a mindennapok, Popper Péter mosolyog rám a könyv borítóján, magadnak teremted a világod, kedvesem, üvöltenék, hogy nincs igazad... nem akarok üres lenni. Félek, és ez megint üvegfalat von körém, beültem Szent Ritához egy pár percre, hogy a templom csendje visszahozza a lelki békét, hát nem hozta... szeretném azt hinni, hogy a a harmadik szemem lüktetésén túl, a megérzéseken, a hiábavalóságokon, a ki nem mondott vágyakon túl ott vagyok valahol...valahol a hétköznapok varázsain, az Üveghegyen, a csodákon túl a mindennapok fárasztó közönye nem esz meg teljesen, hogy nem vagyok fölösleges, hogy érek valamit, bár nem kell kacsaláb, és varázskastély, csodaautó sem, csak szív és lélek... félek, és inkább álmodom...

Hála-füzet vagy füzet a hálának Évek óta keresgettem magam. Egy pár napja végre megfogalmaztam, kimondtam, végiggondoltam mit is tudnék magammal kezdeni.A felismerés olyan döbbentően egyszerű volt, hogy elnevettem magam. Hiszen évek óta tudtam. Kimondani most mondtam ki legelőször. Ha tehetném. Ha tehetném egy időre csak lennék. A számlámra mindig érkezne kellő pénz, épp csak annyi, amennyi egy hónapra elég, ha tehetném akkor ébrednék, amikor akarnék, fekve eldönteném ma mit is kívánok tenni. Nekem tökéletesen megfelel ez a félmagány állapot. A zajos tömegek, a kuszaság, a nyüzsgés egyenlőre nem hiányzik. Annyira jól érzem magam egy pár hete, pont úgy élek, ahogy szeretném. A problémákat egyenlőre félretettem. Megtanultam Máraitól egy-két dolgot, és jelentem: működik! Sosem hajszoltam a pénzt, nem is szeretem. A kettősség, ami jellemez, az észtvesztő könnyelműség, és a skótokat lepipáló zsugoriság mindenkor jellemez. De a pénz istenét imádni sohasem fogom. Sem alávetni magam az ő akaratának. Vannak szilárd pontok az életemben. Például tökéletesen tudtam, hogy el fogok kerülni abból a bányásztelepülésből, ahol laktam. Sosem felejtem az esőt a buszmegállóval szemközti házon, az esőcseppeket, a döbbenetet, mikor ráébredtem, hogy el fogok kerülni innen, soha ennyire nem éreztem még a dolgok legmélyét, mint mikor a buszra vártam. Egyszerre könnyű lett minden. A dolgok a helyükre kerültek. Most is ezt érzem. A félelem, ami hónapokon át a kísérőm, az árnyékom volt, most eltűnt, és a tükör előtt állva jelentettem újból ragyogó kék szememnek, hogy élek! A hálaadás már egy divatos, sőt felkapott dolog lett, elvégre Oprah (!) is csinálja, én nem ezért teszem- minden nap hálát adok az isteneknek, az Istennek, a sorsnak, a szerencsének, a jóságnak, az álmoknak. Köszönöm a napsütést, a mosolyt, a madarak énekét, a fák kitartó szeretet-hullámait, az autósnak, hogy átengedett a zebrán, a hivatalban a hölgynek, hogy segített, mindennapi kenyerünket is köszönöm, köszönöm, hogy van férjem, aki húsz éve tűri a hülyeségeimet, a fiamat, hogy megállja helyét a főiskolán, és tanár akar lenni, köszönöm a sorsnak, hogy az írás kényszerét nem ölte ki belőlem, köszönöm, hogy van erőm és kitartásom leírni. És az írás kényszerét is köszönöm, akinek kell, mert jobb, erősebb, és talán szebb is lettem általa...

Endre emlékére Vodka, sör... \"Kár tagadnom, gyönge hitet örököltem. Elsurrantam Isten mellett, mint a tyúklopó tolvaj, s csak akkor figyeltem fel rá, ha valakit elszólított mellőlem.\" / Majoros Sándor/ Lenyeltem az első kortyot, lágy ízű, lelket simogató, szívet melengető. Mint a tűz, mint a villámcsapásként érő hirtelen szerelem, az első látásra fajtából való, a vodka is így áradt szét bennem. Emlékszem, Endre, Te is ezt szeretted. Telihold van, szívem földre húzza. A szavak tétován keringenek bennem, hónapok óta nem írtam már, pedig szétfeszítenek a le nem írt, ki nem mondott szavak. Álltam a templomban valami vattaszerű bódulatban, hallgattam a fiatal papot, gyönyörű mély hangján a szeretetről, az el nem múlásról beszélt, sajnáltam, hogy nem vagyok mélyen hívő, mert talán vigasztalást nyerhettem volna, így csak átcsorogtak rajtam a szavak, a könnyek a gyászt nem pótolják. A testvérem voltál. Nem rokonilag, mert meg nem tudnám határozni a rokoni kapcsolatunkat, hanem mélyen, igazán. Hozzád szaladtam éveken át a lelki kínjaimmal, és bár fájt neked, meghallgattál. Mesélhetnék a gyerekkorunkról, az átbeszélgetett napokról, az igazi kapcsolatról, már semmit nem mondanak a szavak. Mesélhetnék az átivott éjekről, a keserű cigifüstről, a sör szagáról, a kocsmák mélyéről, ahol ültünk. Nem adnak vissza. Mesélhetnék a forrásról Somoskőújfalun, az íze halálomig kísér. Beteg voltál, tudom. Éveken át dolgoztunk egymás mellett, adtam a kezedbe csokit, itattalak tejjel, ha rosszul voltál. Vettem ki kezedből söröspoharat, főztünk együtt, sírtam a válladon, vigasztalhatatlanul. Azt mondtad szeretsz, és hitted is talán. Hallgattunk bluest órákon át, néztünk filmeket, tervezgettünk.... Aztán újból elkerültünk, elment az életünk más síkokra. Sokszor haragudtam rád, bocsáss meg ez miatt. Most még csak a hiányodat érzem. A fénykép volt a végső kapu, kár volt látnom. Integetsz rajta, és valami furcsa dimenziónak köszönhetően, pont ránézel arra aki szemben áll. Jaj, Endre, azt mondtad hívni fogsz, most már örökre várhatom. Neked elmondanám újra mi nyomja szívem, nyughatatlan lettem, magam mellett járok. Nyugtalan a szívem, másfelé húz, örök átok ez rajtam, a holdat nézem, úgy szeretnék újra Holdleány lenni, tudom soha nem lehetek már, hiányzik. Egy szempárt érzek a holdezüstön át. Isten veled, Endre, a testvérem voltál, a szívem egy darabját adom most neked, vidd magaddal bármerre is jársz, jusson eszedbe a szeleburdi volt Holdleány...

Hiányérzetek éjszakája Mikor a telihold szinte átböki ezüst kardjával a függöny bordó-selyem hullámait, mikor az érzékeim teljesen kiéleződnek, szívszakadva riadok fel ijesztően plasztikus álmomból, magas, karcsú barna férfi ölelt, az ujjait még érzem a bőrömön, arca csak egy mosoly, nem ismerem, látásból, tévéből sem, a múltból merült fel talán, ki tudja...a hold a lelkembe világít be, ezüst fénye kimos mindent, és elborít a hiányérzetek hosszú sora...A hold útra hív, újra, minden teliholdkor megfogja kezem, az ősi dalt susogja újra és újra és újra..a vándorok régi dala ez, szívem összemarkolódik, tehetetlen vagyok, pedig hív az út, sürgetőn újra..álmaim összemosódnak, szívemben, fülemben érzem a sivatag szelét, a homok ízét, vár rám tudom, hív, a tenger csapkodja talpam, ősi kagylók hangja visszhangzik fülemben, ismerős dobogás a fejemben, a szél, az útra hívó nyugati szél, erdők illatát hozza, vándorlásra hív, és én a hajnalra várok, hogy talán egy kicsit megnyugtat a színvarázsával, és lecsillapít, mert indulnom kellene, és nem tehetem, mert az idő még nem érkezett el, lelkem ég csak, a telihold megigéz, a hiányérzetek pedig átsöpörnek rajtam, vad, eszelős tánccá, dobogássá válnak bennem, külsőleg csak a lélegzetem változik. Az ősök, a vándorok pedig megállnak szellemalakjukkal mellettem, varázskört húznak körém, harmadik szemem lefogják, intenek, köddé válnak megint, itthagyva a sóvár vágyat, a vándorlás sürgetését, a szél illatát, a tenger ízét, a sivatagi szél forróságát...és egy férfi álomcsókját...

A napok mikor összefolynak... A nyár egyetlen hosszú pillanattá állt össze, mint mikor a víz alól merülök fel friss levegőért, és egy pontba sűrítve élem át a levegővétel csodáját, a nap tűszúrásait, a vakító kékséget, azt a fajta gondatlanságot, amit csak és kizárólag a nyári napok adhatnak. A szürke buborék amibe betakartam magam igen keménynek bizonyult, és meglehetőst hatásosnak is. Nem és nem engedek semmit egyenlőre, hogy mély nyomokat hagyjanak, érzések, hangok, színek, képek átfolynak rajtam, szavak betűkké és gondolatokká válnak, hogy szép lassan kiürüljenek belőlem, egyszerűen nem vagyok írás-hangulatban, valóban csak a nagy traumák és a nagyszerű elemelkedések írhatók ki belsőmből, talán.Mindenkor lázban égni ez nem én vagyok, nekem a csendes belső izzás felel meg leginkább. Külső szemlélő talán semmi különbséget nem fedezne fel, én magam lettem egy picit türelmetlenebb talán.Szép illedelmes csendben várok hát tovább, várom, hogy kitisztuljanak a szürke buborék körvonalai, hogy levethessem immár újból, sokadszorra. Várok, és a várakozás részemmé vált, beépítettem. Jólesik a csönd, néha még a nyugalom is. Valami körvonalazódik a távolban, érzem, áldott, áldatlan benső érzékeim finoman tapogatják körbe, még nem tudják, hogy elernyesszenek-e, vagy vészharangot kongatva összerántsák szívem. Nem érzek bajt, a számosszor érzett fura hangulat, rossz érzet most elmarad, furcsa kis félmosoly marad, és határtalan kék szín-hangulat. Majd meglátom mi lesz belőle...

Mikor nem tudom Egyre halkuló hang a telefonban, a tehetetlenség pedig óriási dühként árad szét bennem: mit tudnék csinálni, hogy meggyógyítsam? Összeszorított szájjal fekszem néhány pillanatig, majd fel s alá járkálok. Nem tudok mit kezdeni magammal. Szigorúan szembenézek a tényekkel, mert áltatni, hamis illúziókba kergetni magam annyira felesleges és nem segít egy mákszemnyit sem. Napokig a múlt árnyai közt lebegtem, kirándulások, Párizs, a végtelen országutak, mintha egy másik világ lett volna. Aztán ezt az önsajnálat-álarcot is levetettem, mert nem visz előre.Egyenlőre napokat építek napokra, órákra bontom le a feladataim, mert előre nézni szinte hiábavaló, légvárak úgyis kipukkadnak, hamis álmok tévútra vezetnek. Bármennyire is közhely. Tehát nem gondolkozom, csak szigorúan adott feladatokra koncentrálva, tervszerűen élek. Eszem is, hogy ne gyengüljek le, betegséget nem engedhetek meg. Csapongó képzeletem néha szabadjára engedem, mert mindenkor lélekben tudtam szárnyalni igazán.Olyan, mint a levegő, vagy a pohár víz selymes simogatása. Látom a férjem meggyógyulva, szinte, mint régen, és néha eszembe jut milyen őrjöngőn tudtunk veszekedni olykor-olykor még ezek sem fájnak már annyira, voltak idők, évek is talán, hogy sokat veszekedtünk. Nekem jót tett, mert türelemre tanított, forrófejűségem visszaszorítására, és megtanított igazat adni. Feltéve, ha úgyis éreztem, mert makacsságom elképesztő méreteket tud venni, az biztos. Mindegy már ez is a múlt-kútba esett, és ha néha visszajön, már nem mérgez, hanem igazságosságra nevel. De leginkább a szépre emlékszem, és valahol igaz, bár sokáig nem hittem el a fakó közhely minden szálával és erejével, hogy az idő begyógyítja a lélek-sebeit. Az idő pedig megadja majd a választ minden bennem bujkáló, sürgető, fájó kérdésre, hogy lesz-e minden olyan, mint egykor, bár a választ már magam is tudom. Most más lesz, más feladatok, más fontos dolgok, most csak egyre koncentrálok, erőt, szeretetet, szerelmet sugárzok, bízok és remélek. A többi meg vele jön majd...

A vörös oroszlán A vörös oroszlán címet Szepes Máriától kölcsönöztem, mert tökéletesen kifejezi az elmúlt hetek történéseit: Június 5.-e hajnali fél öt: - Robi, lassan indulnom kell. - halk nyöszörgés a válasz. - Bizonyára még alszik, bár a megmagyarázhatatlan félelem már elindult a lábamon felfelé, jeges rémületbe vonva egész magamat. Zuhanyozás, öltözés, újbóli költögetés. Mit csináljak, itt hagyjam aludni? Már indultam az ajtóhoz, mikor valami visszarántott.- Robi- ráztam meg újra.- Egybefüggő hatalmas, rémisztőn tágra nyílt pupillák, a bal arcfele leesve, a bal oldala nem mozog, tétován matat és motyog valamit. Az első rémültemben az anyukáját hívtam, mert nem mertem nem elindulni dolgozni a mai világban, aztán mégis maradtam. Ő riasztotta a mentőket, tehetetlen rémületemben rendet próbáltam rakni, a másodpercek ijesztően lelassultak, a szívem a torkomban vert, az ajtóban vártam a mentősöket, megfáradt arcú mentőslány, szeme bedagadva, jól tette, hogy nem hagyta itt, mert akkor meghalt volna bólogatott, mi ez, kérdeztem rémülten, agyvérzés talán vont vállat, utána egyszerűen nem engedhettem magamnak, hogy a gondolat teljesen elfoglaljon, úristen mi van, mi lesz... A mentő elvitte, a sürősségin leszünk, intettek felém, én zavartan álltam, bénultan, mi kell a kórházba, istenem, papucs, törölköző, nincs is pizsamánk, póló, tiszta alsónemű, zokni, fésű, fogkefe. A telefon állandón csengett, mintha üvegbúra alá szorultam volna, kizártam mindent, fölrohantam a kórházba, álltam órákon át tehetetlenül, néztem ahogy néha rángatózik egyet,a meghökkentően fiatal orvos magyarázott, én kábultan álltam, szerencsére nem agyvérzés, még nem tudunk többet... A tehetetlenség annyira gúzsba fogott, hogy napokon át csak voltam, ültem az ágya mellett kétségbeesetten, nem érdekelt evés ivás alvás, és az a pár nap amíg viszonylag rendbe jött szinte éveknek tűnt, ismerős nővérek, rokonok, haverok álltak részvéttel a betegágynál, olyan forgalom volt, mint egy moziban, és én ámultam, mert hogy baj lett derült ki, ki is aki velünk, megható volt, úristen mi az hogy agylágyulás, jovális, deres halántékú, jóképű orvos, soha a szemedbe nem néz, magyaráz, mikor néha elkapod pillantását az iszonyún üres, azonnali rehabilitáció és rokkantnyugdíj, nézett rám, és őszintén csodálkozott amikor pár nap multán saját lábán hagyta el a betegágyat. Most Parádfürdőn van, szerencsétlen béna emberekkel összezárva, valami végérvényesen megváltozott, mindannyian érezzük, tudjuk, talán a kegyetlen istenek torz játéka, talán a sors szeszélye, talán a jótündér, istenem ki tudja, mikor a kórházi ágyon feküdt minden nap elmondta mennyire szép vagyok, hozzábújtam, szívem túlcsordult, sírni csak pár nap után tudtam, azt sem lélekszinten, csak felszínesen, mert a könnyeknek nincs most itt idejük és helyük. S minthogy teljesen beleborzongtam a visszaemlékezésbe egy kicsit pihentetem talán...

Mindhiába \"Nagy érzéseinket leváltották az olcsó kis hangulatok. Az veszett el belőlünk, ami emberi. Micsoda hiányérzetek sorvasztanak bennünket?\" / Fable/ Sokszor tűnődöm, néha félhangosan is, miért és hogyan történnek a dolgok körülöttem, legtöbbször nem tudok rájönni. Fura hangulatok fonnak körül, érzéseim leváltják olcsó, pi, gyorsan illanó hangulatok amik nem én vagyok mégis bennem zajlanak, belőlem áradnak. Legtöbbször megfogalmazni sem tudom az érzéseimet. A hangulatingadozásokat, a szívdobbanásokat, szemvillantás alatt átalakuló érzés-hullámokat. Filléres emlékeim rakosgatom, némelykor az a gondolatokat próbálom összeterelgetni, nem mindenkor sikerül, félbehagyott napokat nem oldják meg a sűrű álomfolyamokkal terhes, megszakított ébrenlétekkel is fullasztó éjjelek, a megoldatlan problémák, rég feledettnek hitt emberek, rossz emlékek, régen kútba dobott rossz érzések csak a szívem zakatoltatják, menekülni úgysem tudok inkább a félálom azon világába süllyedek, ahol még tudom, hogy nem vagyok ébren, de már nem is álmodom, az eseményeket viszont nem én irányítom, csak aktív résztvevője vagyok, nos, ezek a félálmok sokszor annyira élethűek, hogy ébredéskor, vagy inkább ébredésre riadáskor tisztáznom kell hol is vagyok tulajdonképp. Annyira vártam az utazást, hogy már csak félszeg örömmel álltam a hajón, a legfelső emeleten, az étkezőben, a Keleti-tenger csöppet sem barátságos acélszín hullámai a majdnem négyemeletes hajó tetejéig csaptak fel, óriási robajjal, mintha szétszakadna a hajó vastag lemezfala, a férjem legyint, ez csak kis szélmozgás, én a gyomrommal küzdök, a svéd húsgolyóknak magyarázom, hogy nem kell liftezniük, hiába, tengeri beteg leszek a visszafelé úton, fekszem a kabinban, órákon át reszketek, a tengerre haragudni így sem tudok, mert adott, csak adott, hangulatokat, érzéseket, ismerős, régi álmokat, ízeket, távoli tájakat. Az utazás minden örömét a fáradtsággal együtt, majd közönnyel vegyesen járkáltam a fedélzeten, gyűjtöttem magamba a színeket, az ízeket, mindent, amit a lelkemmel le tudok fényképezni, kiálltam a fedélzetre, hagytam a hullámoknak, hogy a sós vízpermetet az arcomba csapják, nyalogattam, tényleg sós, majd a tenger lenyugodott, szelíden ringatózott, én kisimultam, a napot néztem, ahogy arany-fénnyel vonta be a hullámokat, a sirályokat, ahogy kecsesen lebegtek, a kapitányt, ahogy rám köszönt, mikor közel álltam a hajóhídhoz és a kikötést figyeltem, az időt kérleltem teljen lassabban, hogy a négyórás hajóút hosszabbnak tűnjön...A lüktetést érzem most is, a gázolaj szagát, ami teljesen beitta magát az egész hajóba, a gépház dübörgését, a személyzet sima, átlátszó mosolyát...Mert mit adhatott nekem Svédország is ama röpke két napban amíg a földjén tartózkodtam? Az idegen tájak bűvöletét, a más életformájú emberek nyitott, tiszta szemét, sehol kapkodás, a kikötőben szemét és csatornaszag, a tengerbe vezetett szennyvízcső... egy-egy felvillanó mosoly, házak, dézsákba ültetett vacogó pálmafák... Trelleborg, egy más világ...

Angyalok Berlin széle, elhagyott, nem is olyan régi iskola eldobott táblája alapján szakiskola, kitört ablakokkal, mellette viszonylag széles betonsáv beszórva szeméttel, igen, ez Kelet-Németország, ordító a különbség. A vezetési idő és a munkaidő is elfogyott, nem találtuk a kijelölt benzinkutat, az ingerültség és a feszültség már kezdett rajtunk elhatalmasodni, közben a nyárvégi est fullasztó meleggel köszöntött, mellettünk gyönyörű folyó, valahol a világ végén is lehetnénk, mert a navigáció név szerint Andika, rosszabb pillanatokban te hülye liba, merre viszel bennünket, hiszen ott út sincs? Álltam, néztem a kihalt iskolát, térdig érő kerítését, kedvem lett volna belül is megnézni, titkot lehelt rám álmodón, de éreztem hogy nem lehet, titok marad. Fehér Opel áll meg a semmiből, magas, nyurga srác, gyönyörű olvadt csokoládé barna szemmel, azonnal hozzám lép, mosolyog, kérdez, mintha ezer éve ismerném, a szemembe néz, és tudom, élem a csodát, angyal ő a semmiből, és mihelyt utat mutat, továbbáll, éltem már át hasonlót, szívem átmelegszik, tört németségem érti, bólogat, mosolyog, a léleklátó szeme arany szikrákat vet, elvisz a benzinkútig, hogy hajnalban megkereshessük, megköszönöm illőn a segítséget, csodaszép mosolyt villant rám, és tovatűnik... Melk apátsága szigorún néz az autópálya defektelhárító szakasza másik oldaláról, nézem, fohászkodom esőmentes időért, Robi teljesen lelkileg fáradt, hogy képtelen levenni a pótkereket, koszos ruhában fekszik a teherautó alatt, cigizik egyfolytában , időhúzásnak nagyszerű, viszont sehová sem haladunk. A kerék futófelülete teljesen levált, feltekeredett a tengelyre, még jó, hogy Robi biztos kézzel fogta a kormányt, agyamban már lepergett a baleset, átizzadt kabátom is ledobom. Segíteni nem igazán tudok, tehetetlenül toporgok, fura, hogy igazi vészhelyzetben a férjem lehiggad, és mindenre képes, egyébekben robbanékony, hisztis. Segítséget kell kérnünk, néz rám a férjem és kiáll integetni. Hamarosan megáll egy kamion, oldalán felirat, ugyanaz, mint a férjem egyik barátjáé, persze csak névrokon, de megható, A Gondár barátod segítséget küldött neked, súgom a férjemnek, aki bólogat. A másik angyal magas, tagbaszakadt, szőke, vidám kék szemében zöld-arany csillámok, mosolya széles, és pokoli gyorsasággal kapja le a kereket, amivel másfél napja kínlódtunk, szinte tíz perc alatt végez, mi szinte csak asszisztálunk mellette, nevetése betölti az autópályát, megköszönjük persze, és magától értetődő természetességgel mondja, máskor is... hát angyalok mindig járnak körülöttem, most is érzem a melegséget, amit hagytak mellettem...

Svédország Igen, évek óta vágytam rá, minden idegszálammal, minden érzékemmel, minden gondolatommal. Amikor Sassnitz kikötőjében álltam, és figyeltem hogyan fordul rá a komp a hajódokkra, akkor, és csakis akkor borzongtam meg igazán, Svédországba megyek. Valahol, messze a nappal is világosan figyelő telihold fénylő-ezüst burka mögött Szent Rita figyelt rám fehér palástban, kezében kálával, és én nem tehettem mást, mint lehajtott fejjel megköszöntem. A fejemben Márai különös szavai zakatoltak a tengerről, hogy nem lehet nélküle élni, és csendesen beláttam: ebben is igaza volt. Talán túl sokat vártam. Talán úgy jártam, mint Szindbád, hogy a \"sokadik\" hajóútnál már ismerősen néz körül a fedélzeten, nem kísérti már az ismeretlen. Minden a helyén, a kapitány hófehér egyenruhában, a mentőcsónakok szorosan felkötve, a személyzet mosolyogva, a nap szikrázva a csöndes acél-hullámokon, órákon át ringatva, a csodát ismételve. A Keleti-tenger ólmosan nagy hullámokat görget, szeszélyesen himbál, dobál, kecsesen ringat vécéfedelet, a hajó széles hullámokat vet, hajókat látni mindenütt. Trelleborg gyönyörű, Svédország meleggel és napsütéssel fogad, csöpp kikötő, nyüzsgés, a másik hatalmas hajón a hajótársaság neve mellett Nils Holgerson ül a libája nyakán felfestve, gyönyörű, és egyszersmint megható. A másik hajót Huckleberry Finnek hívták, a miénket Trelleborgnak. A kapitány svédül és angolul jelentkezik be, a kabinban svéd rádiójátékot hallgatok órákon keresztül, csak a dallamot figyelem, mert a szöveget persze nem értem.Az élmények még frissek, csak a legelső benyomásokat rögzítem, mert még ülepednie kell mindennek. Az újonnan jöttek csodaváró szemével nézek szét, és minden csodát szétpukkaszt a látvány: a tengerbe hosszan belógó cső, amelyből a szennyvíz orrfacsaró szaga árad, szétrombolva a csodát. A hattyúk, a sirályok szennyrétegen ringatóztak, a partra le sem mentem, csendesen sirattam a tengert.A kikötőt néztem, a depókat, a szeméthalmok között ugráló madarakat, Assisi Szent Ferenc gyámoltalan, apró kis teremtményeit, akik a kidobott zacskóból is boldogan jól laknak. Az eső hirtelen szakadt le, perceken belül jéghideg lett, az áruházban gyönyörű szőke svéd kislányok

vállpántos nyári ruhában ugráltak, észre sem vették az idő változását.A szemem lehunyom, hallom a tengert, ott vagyok a parton és hagyom a hullámok kimossanak. És nyitott szemmel álmodom tovább... és gyűjtöm a szavakat, hogy leírhassam...

A kórház Mikor már képes voltam az ijesztőn fura félelemszálakat bizonytalan időkre ledobni magamról, és tárgyilagosan szétnézni magam körül, igen furcsa érzéseket konstatálni, rendszerezni, önvádat megrágni és átgondolni, eseményeket bizonyos sorrendbe állítani, mikor már a félelemburok néha levegőt venni is engedett, és az elfolyósodott Idő újra valamiféle mederbe terelte a köznapokat szétnéztem. A fertőtlenítő élesen bántó szaga testemmé vált, egy idő után észre sem vettem. És újból megállapítottam, hogy bármennyire fejlett bennem a segítőszándék, nos ápolónő sem tudnék lenni. A szomszéd ágyon először Gábor bácsi feküdt, illetve nyüzsgött, meghökkentő eséllyel indult volna egy Moldova hasonmás versenyen, idős volt, tetterős, mozgékony. Pár nap után Besze bácsi váltotta, gyermekin kék szemmel, nagyotthallón, egy-egy pillanatra fájdalmas közelségbe hozta nagyapám emlékét, egész nap aludt, este nézett körül és nem értette miért nem tud leszállni az ágyról, elkeseredett harcot vívott ellenfelével a takaróval, és mindenáron le akarta tépni a katétert magáról. Vera üvöltött vele, nehogy itt szambázzon már nekem, mindenféle részvét lekopott róla a hosszú évek alatt, simaarcú, képzett, agyonfáradt nővérré vált, biztos kézzel kötötte az infúziót, és mindenen fanyargott, sarokban Tatóka feküdt a szociális otthonból hozták be, és mindenáron el akarta indítani az ágyát. A nővérek tisztába rakták, megetették, lemosdatták, gyógyszereit belekényszerítették, csak éppen emberszámba nem vették őket, és ebben semmi kivetni való nincs, embertelen körülmények, hosszú-hosszú évek alatt koptak ilyenné, szánalom, részvét, emberség nem fér a munkájukba csak picike darabokban, eltűnődtem, én sem tudnám másképp csinálni, sőt, leginkább sehogy sem csinálnám. Közben Robi lassacskán javult, arca kisimult, a kórházban megszűnik az intimitás, biztos kézzel fogtam a szivacsot, megtanultam a kacsa fortélyait, mert első időben kétszer is baleset lett belőle, mert nem tudtam hogy kell.Itatni, etetni, nézni ahogy alszik, és álmában össze-összerezdül, amitől még mindenkor a frász tört ki, kényelmetlen széken ücsörögni merev háttal, nézni a nyarat az ablakon át, később a kórház udvarán sétálni körbe-körbe, magyarázni fáradhatatlanul, hogy a cigit le kellene tenni, az orvosok is kérték... Aztán ezen is elgondolkoztam, mivel én nem vagyok a dohány szó szerinti rabja, fogalmam sincs milyen lehet a nikotinéhség, mintha nekem megtiltanák a csokoládé evését, biztos küzdenék ellene..A nyár észrevétlen halad tovább, hosszú szerelmes ujjai bebarnították a végtelen búza és rozsmezőket, a kelő nap egyenként csókolja ragyogó napsárgára a napraforgó-táblákat, a kis bagoly minden hajnalban észvesztő rikácsolással közli mindenkivel, hogy ébren van, és mikor kitámolygok az erkélyre és számonkérem, fejrázással tiltakozik, a napok nyúlnak, tombolnak, égetnek és fázítanak, a belső feszültség észrevétlen feloldódik, a zsongás megszűnik, és átadja magát a megnyugtató csendes derűnek, az estének. Már nem

gondolkozom mi lesz holnap, hiszen a holnap megmondja kellő időben, rendben mit is kell tennem...

Jó, tudom... Jó, tudom nem lehet mindig lázban égni, reszketni az érzelmektől, indulatoktól, percenként újra halni, majd feltámadni, sóhajtozni, epekedni, beteljesülni. Kell a felszín alatti izzás, egy vulkán tomboló erejével, csendes indulatával. Néha körülnézek és keresem a helyem a világban. Ha a dolgok rendesen, meghatározott menetben és időben történnek, akkor kisimulok, ragyogásom szétszórom. Ha a közöny árad szét bennem, szürkévé válok, átveszem az emberek negatív kisugárzásait, tombolok, ordítok, másokat hibáztatok. Ha a Közöny című könyvre gondolok Albert Camus-tól, akkor néha megborzongok, annyira mellbe vágott a mondandója, hogy napokig szinte levegőhöz sem jutottam. Hangulatokban, színekben élek, csillagzafír ragyogását keresem az éj sötétjében, a harmatcseppek leveleket lehúzó súlyában. A szemem lehunyom narancsszín lüktetés tölti be a teret, dobolássá, majd szívdobogássá válik bennem. A világ kinyílt, a kapu végre kitárult, szívem minden dobbanással sietteti az indulást. Már annyira siettetném a dolgok természetes folyását, hogy a legkisebb kudarc és visszaesés mély gödörbe taszít, és mindennap ki kell magam húznom. Indulni, suttogják a fák az ablak alatt, indulni, csipogják a madarak a kelő nap arany-sugarában, indulni sivít a kis bagoly minden éjjel, és a szél a változás szele, a tenger sós illatát lopja orromba, tudván, hogy ez csak csalfa érzékek játszadozása...

A dolgok összesűrűsödése A napok olyannyira összefolynak, a hetek folyosóvá szűkülnek, a hónapok szürke ködben úsznak, a szavak szétszakítják szívem, árnyak bolyonganak szürke folyosókon, régvolt, elfeledett arcok bújnak elő mikor legkevésbé várnám, szívszakadva futnék és futok is ki nem mondott szavak elől, a fejemen mintha tölcsér nyílt volna és minden átáramlik, minden csak van mellettem, emberek, arcok távoli kör külső szélén állnak, nem akarom még beengedni őket, a varázskör továbbra is jól működik, nincs szükségem álkapcsolatokra, nevenincs barátokra, pihekönnyű csevegésre, mikor beszédre és szavakra sincs szükségem igazán, csak állandóságra, közöny ült a lelkemre, szinte agyonnyom, szabadulni nehéz, mert gúzsba köt, a szürkeség lenyomja a szívem szavait, lélekkiáltásaim messzire szólnak, de lefojtom, mert nincs helye beszédnek, szónak, simogatásnak... Az egyhelyben topogást nehezen tűröm, nyughatatlanságom néha utat törne, szigorú vagyok, nem hagyhatom, vezeklés talán, a sok bűnbánat, rossz lelkiismeret, hogy valamit, valahol nem tettem meg, vagy jobban kellett volna, ilyenkor lelkem szabadabb fele őrült sikításba kezd, mindenki saját maga teheti tönkre csak saját magát, bólintok, s kezdem a körbefutást magam körül körbe-körbe, kitörnék, még nem tudom a módját, álmaim csapongók, ziláltak, köznapjaim álomtalanok, mert félek, a hajnalok megérintenek, de elhessentem magamtól, félek a szív simogatásaitól, szinte...hiányérzetek sokasága önt el nap, mint nap, s az árnyak bolyongása sustorgássá szelidül, mintha rég elfeledett testek át- és átsuhannának rajtam, hogy éreztessék itt vannak, nem feledhetők, simogatnak, suttognak, vágyakat ébreszetenek, hiányérzeteket árasztanak, boldogtalanságot sugallnak, csók-ízeket élesztenek, öleléseket, simogatásokat élesztenek, hamis és igaz szerelmeket idéznek, és nem engedik megszakadni szívem, védőfallal vesznek körül, várnak, várják a megfelelő pillanatot, hogy újra szabaddá tegyenek engem, a lelkem, a szívem....

Már megint születésnap Nem voltam kiemelkedőn, repesőn boldog, de nem voltam mélyen földre húzóan boldogtalan sem. Számba vettem az elmúlt évet, kicsit mélázva, csendesen, majd eltökélten néztem bele, valahova a messzi jövőbe, hogy megteszem. Coelho jutott eszembe, majd Exupéry, csöndes mosolyukat magamban éreztem. Tudtam, bár még sosem láttam mit susog a szél a sivatagban, mit üzen a perzselő homok... és mikor május elején újból ott álltam Calais-ban az Exupéry úton,tudtam, hogy Exupéry fogja a kezem, majd újból átéltem, hogy a hajótest a szívemmel egy ritmusban mélyen dobog, újból éreztem a tenger sós vizét, Dover sziklafala messziről integetett, mint aki hazatért...Már nem az újdonság szédítő varázsa fogott el, hanem a mélyen átélt csöndes béke...és azt is tudom, hogy sokat fogom még érezni, és máskor is átszelem még a tengert, a bukdácsoló hajókat nézve, a hajó hosszú széles csíkot húz a tengerbe, a sirályok a lábaimnál toporognak, a kikötő mólója mögött a nap arany-vörösen bukik alá, szívbemarkolón...és már azt is tudom, hogy az utazás az életem, és minden rám bízott feladat az utamra sodor, vannak mellékutak, persze, és sokszor fogok még tévedni is. A célom már tudom, bár még messze van. A mostani születésnap is csak közelebb visz hozzá, így a múló időt is csak könnyebben veszem.

Amit szívedben rejtesz A várakozás izgalma túlcsapott rajtam. Egyszerűen tehetetlenül szédelgek magam körül, annyira félek és bízom és összezavarodom, majd kisimulok, pörgök, majd lecsitulok, egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal. Reggelente végigjárom a családi állat-és növénykertet: először a halakat etetem meg, miután a macskabagoly felrikácsolt a hajnali ájulatból, az aranyhal hangos csámcsogással jelzi, hogy enne már, a teknős ki akar úszni az üvegfalú helyéről, lelkesen szétmarcangolja a szárított halakat, majd Zizihez libbenek, a szíriai aranyhörcsöghöz, bámulatra méltó kis lény, hatalmas, sugárzó gombszemében annyi álmosság, szó szerint álomittas, hogy újból én is aludni szeretnék. Szorgosan elraktározza a berakott zöldségeket, száraz kenyeret, majd kényesen kiválasztva a kedvenc falatot vackába viszi, és mókásan enni kezdi, elvégre én is szeretek ágyban enni, majd ízlésesen elrendezi papírzsebkendő-cafatokból és forgácsból rakott ágyát újból aludni tér.Az erkélyre vonulok tovább, lelkesen bólintok a hajnalnak, aki a felhőágyát szétszabdaló nappal küzd még egy keveset, majd kecsesen int és tovatűnik, a virágaim megköszönik a hajnali locsolást, a kiültetett paradicsomok hálásan kinyújtóznak a víztől, a házmester néha bosszúsan felnéz, mert a múltkor sikeresen nyakon locsoltam, és nem győztem elnézést kérni...a reggel tovaúszik, és én nem tudok mit kezdeni magammal, tegnap volt, hogy a minden rosszat elmosó, szívig ható szerelmeskedés után fél órával felpattantam, indulnom kellett, menni, menni, a férjem csak bólintott, tudva milyen érzés, rajta is átsöpört már néhányszor, hagyta menjek a fejem után. Végigrohantam a városon, amit húsz éve lakom, de valahogy csak néha éreztem magam idevalónak, mentem, szinte rohantam, egy szempárt kerestem, és nem találtam, a patakot is megnéztem, most nem tombolt, csak morajlott, piszkot, szennyet, szemetet köpködött maga köré, az erdők szennyesét hordta még magával, és a felsőváros szemetét. Vásároltam a vevés öröme nélkül, céltalanul, bűntudattal, olyan szívet nyomó feszültséggel, amit csak a kényszervárakozás és pénztelenség ad, majd mentem újból, hogy elfáradjak, és célja legyen az estének. Annyira várom az indulást, hogy belefájdulok, szívem nyersen a földre húz, imbolygok tétován, reménnyel, majd reménytelen ürességgel, ami ellen már harcolok. Félek és aggódom, és újra félek, majd hittel töltődöm és bízom, majd görcsbe rándulok, szívem mázsás lesz, szájam keserű, aztán újból meggyőzöm magam, és hagyom, mert nem tehetek mást, az idő- homokszemeket lassan kifolyni az ujjaim közül, várom és vágyom a változást...

Utak Vándora Az Utak Vándora lettél, vállat vonva vetted tudomásul. Mesélted gyerekként teherautó sofőröset játszottál, kezedben fedő és indultál is, néztem rád kikerekedett szemmel, hiszen elérted, amit akartál... kényszerpálya, legyintesz, és már nem szereted, mert bezárva vagy egy fülkébe, napokig nem mosdasz, éjjel s nappal készenlétben kell, hogy legyél, minden percben figyelned kell, s az álmaid sem pihentetők, mert nincs aki vacsorát gyártson és a kávét időben az ágyba hozza, és a kezed ügyébe tegye a legfontosabb dolgaid, és amikor beszélhetnéked van akkor nincs, aki éberen, figyelmesen, órákon át lesse szavad, igennel, nemmel, véleményt mond, hallgat, ha kell... (Volt egy bordó alapon mintás szőnyeg a kis szobában, ahol a gyerekkorom színtere zajlott. Óriási volt a rendetlenség, engem nem zavart, mindig, mindent megtaláltam. A szőnyegre felpúpoztam amit a legfontosabbnak ítéltem meg, és már repült is a varázsszőnyeg, érdekes, hogy soha nem volt úti célja, csak a az utazás számított, az indulás, az érkezés már lényegtelen volt. Mindig kínosan ügyeltem rá, hogy semmi ne lógjon le a szőnyegről, mert akkor ugye leesik.) Nézlek, mikor itthon vagy, lábadban az ősi ritmus, indulnál már mindig, mindenkor, az ősök játéka ez, tudom, a lüktetés, ami a Vándorok sajátja, leköthetetlen, nyughatatlan, mindig útra készülő, szűkölsz, ha úton vagy, mert hiányzom, szűkölsz, ha itthon vagy, mert hiányzik az Út maga. Így indult Cortez, Marco Polo, így indult minden délben útnak a nagymamád, bár az ország határait sosem hagyta el. De minden nap útra kelt, vitte szíve, lába, az Út maga. Neked a napkelte szívszúró csodája ugyanolyan, csak a fáradt szemed miatt morgolódsz kissé, mert mindig szembe süt, az országokat és határaikat időben méred, még két óra és átléped Ausztriát, a komp, Anglia már csak megszokott dolog, a térképen a tájak, mezők, virágok már útszámokká változtak, kavicsokká, benzinkutakká, ahol számon tartod hol adnak finom kávét... Már tudod melyik ország mit kíván és mit kínál, a parkolókat figyeled, hogy ne maradj egyedül, magányos vagy, szíved kitárult, a lüktetés a fejedben is zakatol, indulsz, mész, megállsz, pakolsz, a rádiót csavargatod, az utat figyeled, emberek, arcok összemosódnak az időben, a helyek ismerősként üdvözölnek, a ciprusoknak előre köszönsz, a tengert is szereted, megkóstoltad, tudod mit éreznek a kavicsok a parti homokban... Ismered a világok ízeit, tudod Olaszországban mindig kitűnő a kávé, és koszosak a benzinkutak...nehéz a vándorélet, de téged nem lehet skatulyába szorítani, szorongani kezdesz, depressziós leszel, tombolsz is egy idő után, lábadban az ősi reszketés, a ritmus, amit csak a Vándorok értenek... már megint indulnod kell...