Pipacspalota

Hetvenhét éve, hogy megszülettem, ami akaratomtól függetlenül történt, mert mindannyian így jövünk erre a hol csodálatosan szép, hol undorítóan mocskos, csúf világra. Akaratunktól független az is, hogy hová születünk. Én ebben a hová születésben aránylag szerencsésnek mondhatom magam. Egy nagy fákkal körülölelt, fehérfalú, fényes ablakú tanyában láttam meg a napvilágot, ahol füttyös kedvű édesapa, szerető melegszívű édesanya és egy ragyogó szemű kislánytestvér várt engem. Csodálatosan gazdag fekete föld volt ott ahol én születtem. Minden lehullott mag kicsírázott, minden elvetett búzaszem dús kalászt hozott. Harsogóan zöld volt a fű, aranyként tündökölt az ér partján a gólyahír, az öreg gémeskútban kristálytisztán csillogott a víz. Ebben a tisztaforrású vízben fürösztött meg először a bábaasszony, ebből az ezüstös kútból locsoltak meg serdülő lány koromban a legények. Itt töltöttem boldog gyermekéveimet innen indultam fehérruhás tiszta menyasszonyként a templomba. Ebben a fehérfalú tanyában nagyon szerettek engem, Szöszikének becéztek és egy napom sem múlt el mese nélkül. Tele volt a szekrényfiók könyvekkel, mert nálunk mindenki szeretett olvasni. Az öreg béresünk, Károly bácsi, esténként a búbos kemence mellett az ölébe vett és mondta a mesét: „Este van, este van, ki-ki nyugalomba”. Nagyapám ha magával vitt valahová a szekéren, alám tette a csula kalapját és mondta a Petőfi verset: „ Nem ül kevélyebben a huszár a lovon, mint a kisbéres a vendégoldalon”.Rázott a szekér, törte a vendégoldal a kis pucér fenekemet, de büszkén viseltem a rám ruházott kisbéres nevet! Négy éves voltam, amikor megszületett a kisöcsém. Úgy néztem rá, mint egy csodára! Órákig tudtam a bölcsője mellett állni. Tisztán emlékszem, hogy meséltem neki. Hogy miket hordtam össze már nem emlékszem, de ha apró kezével hadonászott, nevetett, én voltam a világon a legboldogabb. Ettől kezdve ő lett a mi játék babánk. Vele játszottunk, meg a jászol alatt született kiscicákkal. Nem volt plüssből készült játék mackónk, de csinált nekünk nagymamánk csutka babát.

Csengőt kötöttünk a kiscsikó nyakára, meglovagoltuk a nagy farkaskutyánkat. Húztuk-vontuk magunk után a kisöcsénket, ha virágot szegtünk a tanya melletti réten, ha vízre hajtottuk a kiskacsákat, ha lestük az érben úszkáló békákat, vagy a piros hátú bogarakat a fű között. Mikor iskolás korban értem, nem éreztem az óvoda hiányát, hiszen a „Boci, boci tarka „ Mondókánál, több értéket vittem magammal. Ismertem az álatokat, növényeket, a szép népdalokat. Csak azt tudtam nehezen elfogadni, hogy ott nem hívott senki Szöszikének, mint otthon. Itt már csak Erzsinek hívtak. Sok időben telt mire a névcserét feldolgoztam. A tanyánktól több mint két kilométer- re volt az iskola. Hosszú, eperfákkal szegélyezett úton mentünk, reggel oda, tanítás után meg vissza a tanyára. A nővéremmel kézen-fogva jártunk. Télen csikorgó hidegben, meleg hajába sült krumplit tett édesanyám a zsebünkbe. Kesztyű helyett az melegített. Nyolc éves voltam, amikor a nővéremet, Mariskát, mivel kitűnő tanuló volt, polgári iskolában íratták a szüleim. Ő a Battonyai Leánynevelő Iskola tanulója lett. Így ezután már magam ballagtam a hosszú eperfás úton. Ekkor kezdtem el verseket kitalálni. Sokáig le sem írtam, csak úgy mondogattam magamban. Később aztán már le is írtam. Van ami megmaradt bennem, van amit régen elfeledtem. Írtam én, tücsökről, bogárról, az öreg varjúról, a tarka pillangóról, még az árnyékomról is ami mindig velem haladt az úton. Végül már odáig jutottam, hogy a kitűnő bizonyítványom elégségesre változott, mert az íráson kívül semmit sem akartam tanulni. Így hát édesanyám a fakanállal vetett véget az én költői pályafutásomnak, édesapám meg esténként mellém ült és lassan, visszavezetett a tanulás útjára. Aztán jött a háború, ami teljesen megváltoztatta az életünket, mint akkor mindenkiét. Édesapám a fronton harcolt, Édesanyám nyakába szakadt a család, a gazdaság, az idős szülők gondja baja. 10 éves voltam, amikor a

tanyánkhoz alig kétszáz méterre átlépte a Szovjet hadsereg a határt. Ma is bennem él a háború borzalmainak emléke, amit átéltünk. Erről ma sem tudok beszélni. 1944 szeptemberét írtuk akkor. Abban az évben már nem jártam iskolában, csak 45 szeptemberében kezdtem újra az ötödik osztályt. Megváltozott az iskola, mások lettek a tanítók, más lettem én is. Megváltozott körülöttem az egész világ. Már hetedikes voltam, amikor újra írni kezdtem. Az irodalom tanárom ki tűzte őket az iskolai fali- újságra, de volt, hogy az igazgató másnap már letépte, mondván, hogy „osztályidegen” Pedig csak a paraszt emberek nehéz munkájáról, vagy az iskoláról írtam. Az első versem, ami nyomtatásban megjelent, egy pályázati felhívás hatására született. Címe: A mi házunk. Második helyezett lettem. Az elsőt Simon István a később híressé vált költő nyerte. Nyolcadik osztályos koromig próbálkoztam az írással, míg az egyik tanárom kétségbe vonta, hogy valóban én írom a verseket. Ettől kezdve a családomon kívül senkinek sem mutattam meg őket. Az osztályidegenségemet annak köszönhettem, hogy nagytatámat kuláknak minősítették. Ennek köszönhetem azt is, hogy nem vettek fel a makói gimnáziumba. Így hát maradtam, tanulatlan falusi kislány. Az ötvenes évek embert próbáló éveiben bizony nem igen jutott idő az írásra, legfeljebb annyi, hogy apró szerelmes verseket írtam, mert hát, mint minden fiatal, én is állandóan szerelmes voltam. Jártam a hangulatos falusi bálokba, fogadtam az ablak alatt játszott szerenádokat, közben dolgoztam látástól vakulásig, ahogy akkor mindenki. Nem éreztem én akkor terhesnek a nehéz paraszti munkát, sem a nélkülözést, bár még kenyérből is kevés jutott. Bíztam a jövőben, azt reméltem egyszer mégis könnyebb lesz az életünk. Nagyon fiatalon és nagyon szerelmesen mentem férjhez, egy jóképű katonához. 18 éves voltam. Édesapámtól kaptunk az induláshoz egy darabka földet, béreltünk mellé még hat holdat, amihez egy kis tanya is tartozott. Eléggé elhanyagolt volt, de voltak körülötte nagy öreg fák. Édesanyámmal fehérre meszeltük, ragyogóra takarítottuk, a nagyszülőktől kapott öreg bútorokkal berendeztük. Kaptunk a szülőktől pár darab jószágot, hogy legyen mivel művelni a földet.

Fiatalok voltunk és erősek, Azt hittük könnyen legyőzzük az akadályokat. De jött az adó, a beszolgáltatás, jöttek sorban a gyerekek. Egyre nehezebben éltünk. Az 56-os forradalom után, valamicskét könnyebb lett az életünk. Nem a munka lett kevesebb, sőt többet vállaltunk, de már némi kis pénzt félre tudtunk rakni. 1959 őszén, kis szülői segítséggel vettünk egy faluszéli parasztházat. (Ma is ott élek.) 1960- ban, amikor tagosították a földeket, én is a téeszben kezdtem dolgozni. A párom, a vasútnál vállalt munkát. Próbáltam beilleszkedni ebben a felemás világban, tanulni kezdtem. Elvégeztem egy mezőgazdasági iskolát, próbáltam előbbre jutni, de sajnos csak egy takarmány keverői állást bíztak rám. Akkoriban már kezdtem lázadozni, látván, hogy teszik tönkre a „kinevezett” vezetők a jó termőföldeket, a rájuk bízott állatállományt. Talán a megpróbáltatások hatására, újra kezdtem verseket írni. Ezek nagy része elkallódott, azok maradtak meg, amelyeket Asztalos P. Kálmán parasztírónak, véleményezésre odaadtam, vagy drága jó anyám megtalált és megőrzött. 1964–ben megszületett a harmadik gyermekem. Akkor még nem volt sem szülési szabadság, sem Gyes. Persze három kicsi gyermek mellett már nem tudtam vállalni a mezőgazdasági munkát. Két év múlva 1966-ban a Nagylaki Kendergyárban mentem dolgozni, mint betanított munkás. A két éves kisfiamat a 10 éves kislányom hordta a bölcsödében. Nehezen viseltem a bezártságot, a szabad természet hiányát, de megszerettem az ottani munkát, tanulni kezdtem, 1968-ban gimnáziumi érettségi, 70-ben fonónői vizsgát tettem. 11 évet dolgoztam a kendergyárban. Aztán próbálkoztam a kereskedelemben, dolgoztam egy palackozó üzemben. 42 évesen kezdtem betegeskedni. Egyik műtét jött a másik után. Végül, amikor lehetőségem nyílt rá, korkedvezménnyel 50 évesen nyugdíjban mentem, ami nem azt jelentette, hogy meg is gyógyultam, ezután is több műtéten estem át, közte kettő agyműtét volt. Közben a gyermekeim felnőttek, családot alapítottak. Születtek sorban az unokák Aztán eltemettem a szüleimet, a ragyogó szemű nővéremet, szerető páromat. 21 éve élek egyedül. 64 éves voltam, amikor felkeresett egy fiatal tanítónő, kezében egy régi versemmel, amit az Asztalos P.

Kálmán hagyatékában talált. Meg kérdezte, hogy közzé teheti e az akkor induló MAROSVIDÉK kulturális lapban. Kicsit csodálkoztam, hogy még meg van ez a régi vers, de örömmel vettem, hogy közlésre érdemesnek találják. Azóta több írásom megjelent a Marosvidékben, a helyi újságban, a Palotai Krónikában. A Kelemen László alapítvány és a Marosvidék, jóvoltából két kis verses kötetem jelent meg. Az első, 2003-ban, címe, Egy ránc voltál az Isten homlokán. A második, 2005-ben, Hatalma van a szónak címmel látott napvilágot. Ezek a könyvecskék nem kerültek a boltokban, leginkább, rokonok, jó barátok, kedves ismerősök kapták ajándékban. Most készül a harmadik kötet, 125 verssel. Még a címét sem tudom, de már lektorálják.

Illatok Elszálltak a meleg napok. Megváltoztak az illatok Szél tarolta le a fákat, Dér lepte a rózsaágat- És ahogy az eget nézem, A fenyőfa szagát érzem Karácsonyi gyertyák fényét A Betlehem szép reményét. Angyal szárnyak suhogása A lelkemet által járja. A harangok tiszta hangja, A hitemet visszaadja. Fehér hóval, csengő szóval, Ajándékkal, minden jóval Karácsonyi gyertyák lángja Békét hoz majd a világra.

Mi fán terem? Kis unokám csak tíz éves, De a huncut, mindig kérdez. Miért van ez, miért van az, Miért jön a télre tavasz? Milyen színe van a szélnek? A virágok mit beszélnek? Miért van a széknek lába? Mért kell járni iskolába? Magyarázok, ahogy tudok, Hogy ha éppen szóhoz jutok! Tegnap mégis, csak hallgattam, Mert a választ én sem tudtam. Így szólt hozzám: Mond meg nekem Mi fán terem a szerelem? Mit mondjak hát, kicsike lány? Ez a kérdés csupa talány! Teremhet az, fűben, fában, Egy véletlen kézfogásban, Egy mosolyban, vagy egy táncban, Vagy egy félénk pillantásban. Elő bújhat egy rózsából, Vagy egy pici kék virágból. És ha megjön, őrizni kell, Mert egy nagy kincs a szerelem! Becsüld meg, ha megtalálod, Váljon valóra az álmod! Megtudod majd, ha meg leled, Mi fán terem a szerelem!

Palotai alkonyat A tetőre még meleg fények hullnak De keleten már ott a sárga hold, Az ég peremén kis csillagok gyúlnak, S fonnak lassan fényes koszorút Fecske szárnyán érkezik az alkony Eresz alatt már ott a homály Puha fészkén édes álmot alszik S álmodik a füstifecske pár A falura rá borul az este, Gyúlnak sorba apró ablakok Hosszúra nőtt árnyak között járnak Kereszt-hordó nehéz bánatok. A házakból csendes hangok szállnak Szívből jövő imák halk szava Uram, legyen úgy amint akarod S kenyerünket add meg nekünk ma.

Ne hagyd veszni az álmaidat Ne hagyd veszni az álmaidat, Mert az álmok éltetnek, óvnak, Az életed, ha rúttá válik, Az álmok boldogságot hoznak. Míg gyermek vagy, álmaidban Óriási naggyá válhatsz, Amit kíván kicsi szíved, Minden szépre rátalálhatsz. És ifjú korod szép szerelmét, Álmaidban megtalálod, Ha nehéz is az életed, A jövődet szépnek látod. Ha eléred az idős kort, A régi álmok felkeresnek, És ilyenkor a nehéz napok, Egy kicsikét szebbek lesznek. Hát ne hagyd veszni az álmaidat, Mert az álmok éltetnek, óvnak, A nehéz nappalok után, Reményteli ébredést hoznak. És hidd el nekem jó barátom, Nem kell az álmoktól félni, Inkább mindig arra gondolj, Álmok nélkül nem lehet élni!

Arcom ráncai Múlik az idő... Borús, Szomorú őszi este, Ha rám tör a magány, Felkeres néhány Édes és keserű Emlék, És én utána mennék, De már nem találom az utat, Amely a múltba Mutat. Mert nem mérem Már az időt, Sem az évet, sem a napot, Sem a holnapot. Csak még valahogy élek, De ha a tükörbe nézek, Már kicsit félek, Mert arcom ráncai, Élet- szántotta barázdái, Intenek, Hogy lassan eljön az óra, Amikor el kell menni, Nincs mit tenni! Pedig azt mondják, ott majd Vár reánk Egy boldogabb világ. Mégis Arra kérem az eget, Adjon még egy kevés életet Simítsa ki arcomon a ráncokat, Lehessek, ha csak egy napra is, Újra fiatal!

Kivetetten A hajléktalan dala.... Hull a hó, A fagyos utcán, A lelkemre rá ül a bánat Az ablakra jégvirágot rajzol a tél, Szél cibálja ócska ruhámat. Egyedül vagyok, magányos vándor, Nincs aki hívna, aki várna, Nincs aki, ha bekopogok Előttem ajtót tárna. Másoknál terül az asztal, Jó meleg vacsorára Én meg dideregve várok Valami segítő csodára. De a lelkem mélyén tudom, érzem, Csodára hiába várok, Mert a hajléktalan sorsa Elkerülhetetlen átok! Otthona egy bűzös kocsma, Ágya egy hideg árok! Szidom hát A kormányt, az Istent, Hogy én csak ennyit kaptam, Mert az életemet leélni Nem így akartam! Ha lett volna, csak egy ember, Aki kicsit törődik velem, Talán nem jut vakvágányra Ifjú könnyelmű életem! Én is azt hittem, mint sokan mások, Hogy egyszer mégis révbe érek, Hogy jó szándékú tetteimre, Cserébe, jót remélek. A vágyaim, mind füstbe mentek, Mind elhagytak, akik szerettek, Hideg szívvel, rideg szóval

Végig vertek! Most, otthonom a kopár utca, Ágyam a havas árok, És már segítségre Csodára sem várok!

Szekéren Múltba néző..... Ketten ültünk a szekéren Egy hosszú, fárasztó nap után, Én a serdülő lányka S a ráncos arcú nagyapám. Eltűnt a nap az égről, Szürke lett a fű, a fa S már megjelent a horizonton Az esthajnalnak csillaga. Magasra rakott búzakévék Vetettek puha ágyat, Fáradt testünket elringatták Pihenésre éreztünk vágyat. A szekér mozgása andalított, Nem érzékeltem hol vagyok, Csak néztem az égen kigyúló Milliárdnyi csillagot. Úgy gondoltam a végtelenben Egy porszem vagyok csak, semmi más Ez az éjszaka nem létezik, Ez csupán csak egy látomás. S hogy ott a csillagok fölött, Valaki vigyázza léptemet, Ha úgy akarja, semmivé válok, Vagy a fények fölé felemel Lassan betakarta testem, Az égnek gyöngyös harmata, És egyé váltunk a végtelenbe Én és a fényes éjszaka.

Termő diófa Ismét ősz van, hull a dió... A régi fehér tanya helyén Áll egy vén, öreg diófa, Árnyat vet a dűlőútra Sárga lombkoszorúja. Rajta repedő burokban Les rám a sok, érett dió Ágai közt önfeledten Énekel egy vidám rigó. Hatvan éve, több is talán, Hogy ültettem a csemetét, Azóta e darabka föld, Egynéhányszor, gazdát cserélt. De lombok közt az érett dió, Ma is csak nekem integet, És visszaadja minden évben, A jövőbe vetett hitemet. Lehet, hogy régen nem leszek már Belőlem porladó test marad, A dió akkor is hull a fáról, És énekelnek vidám madarak.

Ma még Múlik az élet… Ma még Ragyog a nap, Ma még erős a két karod, Lábad vidáman lép, szíved ütemre Dobog, szemed előtt tiszta a kép, Ma még! Ma még, szólhatsz, Hiszen erős a hangod, Ma még adhatsz, Kaphatsz. Valamit Alkothatsz! De holnapra már, Talán kihull kezedből minden, Lábad már nem tud lépni, És mindig attól kell félni, Hogy egyedül maradsz, Hogy részedre már Nem lesz tavasz, Sem nyár! A szíved már alig kalapál. Ajkadról elfogy a nóta, Nem vársz szerető, Kedves szóra, Mert eljön Az óra, És átlépsz A túlsó partra, Ahol nem tudod mi vár Új élet, vagy örökös halál? Hát ma még adj, ha adhatsz, Alkoss, ha alkothatsz! Örülj, hogy ma még Erős a két karod, Vidáman lép A lábad,

Szemed előtt tiszta a kép, Hogy szerethetsz és szeretnek, Ölelsz és ölelnek, Ma még!

A Kárpátok alatt Októberi gondolatok.... A Kárpátok koszorúja a mi hazánk Már ezer éve benne élünk, Határokat húztak közénk Mi mégis egy nyelvet beszélünk. Mert génjeinkben, egy a múltunk, Egy a jövőnk, és egy a jelen, Bárhová sodort az élet innen Az utunk mindig haza vezet. A Kárpátokkal övezett alföld, Erdélyország, a Felvidék, Kárpátalja, a vajdasági róna Szép magyar szóval hazahív. A határok semmivé válnak. Mert a lobogónk színe velünk él Mert piros a szívünk vére, És a téli hó, hófehér, És zölden fakad tavasszal A fák lombja s a réti fű És a szépen csengő magyar nóta Határokon át is gyönyörű. S a határok semmivé válnak, Ha testvérek maradunk, Ha soha, soha nem feledjük, Hogy magyarok vagyunk.

Fecskenóta Megint itt az ősz Hull a levél a sárga fákról Dió koppan az utakon, Fecskék serege kottát képez A kifeszített villanydrótokon. Hogyha én tudnék zongorázni, S volna egy kicsi zongorám, Ezt az édes, szép fecskenótát Nyárbúcsúzónak csak eljátszanám Zongorám nincsen, kottát nem értek, Így hát marad a szürke szó, Isten veletek drága fecskék, S köszöntelek te új dió.

Keser-vers Ma rossz a kedvem..... Olyan vagyok, mint a magyar nemes, nem írok, nem olvasok, csak éppen vagyok. Lelkemben már nem énekel a vers,a dal, minden elmarad, Semmi sem halad! Nincs bennem semmi vágy, Úgy érzem vár az ágy. De az álom is kerül, és Könyörtelenül súgja ott belül valami, amit nem akarok hallani, hogy lassan indulni kellene, mert letelt az idő! Mégis, leülök Verset írni, Mert nem akarok sírni! De ez a vers is csak egy Keserves, Keser-vers!

Miért van így? Néha kiabálok.... Miért van az Miért van úgy. hogy ezt a nemzetet Ezt a szép magyar hazát, Mért sújtja annyi szenvedés Hosszú századokon át? Ezerszáz éve miénk e föld Vérünk, verítékünk hullott érte Mégis szétszaggatták, összetépték, S csak gúnyt kapunk érte cserébe! Talán nem tudunk összefogni, Talán kevés az akaratunk? Vagy attól félnek kik ellenünk vannak, Hogy nagyok leszünk, ha megmaradunk? Mi adtunk már ennek a világnak Ezernyi jót és szépet, Alkottunk, teremtettünk, Szereztünk népünknek dicsőséget Nyomott bennünket ezer átok, Tatár Török, Német Orosz, Vérünket szívta az áruló testvér, Eladott bennünket a bitang gonosz! Ahogy lehetett, talpra álltunk, Dolgoztunk és építettünk, De a szomszédba segítségért, Alamizsnáért sose mentünk! És most mégis mivé lettünk? A munkánk gyümölcsét elorozták, Úgy hívnak a hátunk mögött: Kicsi, koldus Magyarország!

Üzen a csend Csak egy halkuló szívdobbanás A csend üzenete A parton állok egyes-egyedül, Mintha megszűnt volna a világ Szellő sem lebben, levél sem rezzen Madár sem énekel. Sima üveg a víztükör. Én sem mozdulok, élvezem a csendet, És hogy egyedül vagyok. Hallgat a világ, én is hallgatok. Egy picike hang belűről mégis moccan, Ő velem van mindig álmaimban. Üzen a csend: ez semmi más, Csak a halkuló szívdobbanás.

Meghalt a nyár Gyermekkori vers Meghalt a nyár, sír a felhő Könnyes lett a falevél Ökörnyálat hord a szellő Nemsokára itt a tél. Itt a tél és hideget hoz, Deres lesz a fenyőtoboz Hótól terhes minden ág S ablakunkon kinyílik A gyémánt szirmú jégvirág.

Kérdés Egy kis fényt varázsolni..... Jaj miért szóltok hozzám Bántó szóval? Nem üt már rajtam a gúny! Miért rágódtok Egy síromra dobott, elátkozott, Hervadt koszorún? Az én életem sem múlt el Nyomtalan, Fejem felett glória nem ragyog, Kicsi vagyok a nagyok között, De vigyáznak rám, örökké ragyogó Lelkemet óvó, fényes Csillagok. Talán az a bűnöm, Szeretném kitárni a lelkemet, Egy picike fényt varázsolni, A sötét föld felett.

Örökségem és ez mindíg az enyém... Fehér falak, vén akácok Minden este haza vártak, Tejillatú fehér felhők Bárhol voltam, megtaláltak. Kert végében volt a méhes, Szorgos népét, hogy szerettem! A kanyargós dűlőúton Lábam nyomát ott feledtem. Évek jöttek, évek mentek Emlék már a fehér tanya Lassan, lassan betakarja, A tűnő idők fátyola De éjszaka álmaimban Olykor, olykor haza járok Szerető szót, simogatást Vigasztalást ott találok. Édesanyám áldott keze, Megfésüli kócos hajam, Édesapám szép meséje, Feledteti gondjaimat Nincs már tanyám, nincsen földem, De megmaradtak az emlékek Szívem mélyén hordom őket, Ennyi az én örökségem! 1977

Végrendelet Elmegyek én nemsokára, Az örökös éjszakába, Csak egy pici írást teszek, A családom asztalára. Megírom, hogy úgy megyek el Semmi nélkül, ahogy jöttem, Mégsem sírok egy könnyet sem, Hogy semmi sem marad mögöttem. Rátok hagyom az imákat Melyet ágyatoknál mondtam, Rátok hagyom azt a nótát, Amit egykor eldaloltam, Rátok hagyom a zöld mezőt, A nyári ég sok csillagát, A kiskertben elültetett, Rózsabokor lágy illatát. Nektek marad minden mese, Minden édes simogatás, És az a sok óvás, féltés, A keserves könnyhullatás. Tiétek lesz a karácsony Békés, boldog gyertyafénye, Veletek lesz mindörökre A boldogság szép reménye. Nektek adok minden szépet, Amit csak az élet adhat, Amit csak egy anyai szív Gyermekének megálmodhat.

S annyit kérek csak tőletek, Fogjátok meg egymás kezét, Mert ha sokat bánt az élet, Segítség a testvéri kéz!

Szegedi emlék Kezembe vettem a hajnalcsillagot.... Mezítláb mentem át a hídon, Az egész város rajtam nevetett, Mégis tudom, irigyelték tőlem Ezt az édes ősi örömet A Tisza felett kéklő pára szállott, S gyöngyszínbe öltözött a parti fa. A csillagfényes kéklő messzeségben Eggyé váltunk én s az éjszaka. Akkor lassan törpültek az évek, A végtelenség vágya felkapott, S hogy ez mindig megmaradjon nékem, Kezembe vettem a hajnalcsillagot. 1972 nyarán.

Dinnyeföld Tegnap kaptam egy finom dinnyét! Erről jut eszemben...... Száraz tarlón legeltettünk, Nem maradt a cifra tehén, Délibábot rajzolt a nyár, A nyugati ég peremén. Tűzött a nap ezer ágra, A lábunkat tövis tépte, Porba hullott gyermekarcunk Könnyel kevert verítéke. Nem messze volt a dinnyeföld, Ezer édes dinnye rajta, Piros bélű, sárga bélű Volt ott mindenféle fajta. Az út mellett magas nyárfa, Hívogató árnyat vetett, Kikötöttük vén törzséhez, A nyugtalan teheneket. Aztán irány a dinnyeföld, Egy nagy dinnyét elemeltünk, S meghúzódva a fa alatt, Édes húsát mind megettük. Csorgott végig a dinnyelé, Portól mocskos kis kezemre És a dinnyelopás bűne Ránehezült életemre. Estig hordoztam a titkot Míg apámnak el nem mondtam, Hogy én bizony más földjéről Egy nagy görögdinnyét loptam!

Jót nevetett édesapám, Büntetést is alig kaptam, Mert azt a nagy görögdinnyét Nagyapám földjéről loptam!

Csak egy kék lepke…. Reményt kaptam...... Ma reggel kint jártam a kertbe, Egy kék lepke szállt a kezemre, Finom érintése lelkemet érte, Simogatott, becézgetett, S hangtalan szóval megígérte, Hogy nemsokára itt lesz a nyár, Hogy egy kicsi öröm még megtalál, Mert holnap fényesen jön a reggel, S nem kell harcolni a félelemmel, Hogy örökre el kell menni, És nem tudok többé énekelni, És hogy nem látom többé a kék eget, Az aranyszélű bárányfelleget, S fű között lángszínű virágot, Soha többé nem találok! És szívemet elöntötte a hála Hogy ennyi ígéretet kaptam, S hogy boldog voltam nem tagadtam! Pedig, aki ezt mind megígérte, Éppen csak a kezemet érte, Aztán gyorsan tovatűnt, A magasságba felrepült, Hozzám hangtalanul szólt, Csak egy kék káposztalepke volt.

Kinek az élete? Ennyi, nem történt semmi....... Kinek az élete, amit én élek? Már nem hiszem, hogy az enyém, Mert hogy megszülessek, hogy élhessek, Soha nem kértem én! Soha nem kérdezte senki tőlem Akarok e a földön emberként élni, Hogy akarok e hinni a jóban Akarok e a rossztól félni? És amikor már meg akartam halni, Kénytelen voltam megmaradni, Mert valaki azt akarta, hogy tovább éljek, Hogy sírjak, nevessek, Hogy szenvedjek, hogy reméljek, Hogy már semmitől sem féljek! Csak azért jöttem a világra Mert Valaki úgy akarta, Az élet küzdelmes, nehéz útját, Elém rakta! És én végig jártam a nehéz utat, Így rendelte a sorsom, nincs mit tenni, De ha eljön a végső óra, tetteimért ki fog felelni? Mert én, mint egykor Pilátus, Mosom kezeimet! Mert nem én akartam megszületni, Nem én akartam ember lenni! Sose kérem, hogy legyek, Hogy jót vagy rosszat tegyek! Hát vegyétek úgy, hogy vége a dalnak, Hagyjátok a lelkem szabadnak! És ha el akarok innen menni, Csak annyit mondjatok: Nem történt semmi! Ennyi !

Térden állva Jaj, sorsom, mennyit szidtalak, Számon kértem rajtad minden szenvedést, mindent, mit az élet rám rakott, a fájdalmat, a kétségbeesést. De most már, túl a hetvenen, megéltem az ünnepi csodát, minden reggel térdre kell hullanom, ha körülvesznek vidám unokák. S térden állva hálát adok néked, hogy a bánat között sok volt az öröm, s ezt a hetven, gonddal tele évet, Sors barátom, szívből köszönöm! Köszönöm, hogy megkaphattam tőled a gyermekáldás boldog örömét, s unokáim vidám nevetése nekem adta az örök reményt. Az eltékozolt, magányos éveket felváltották csendes hónapok, s ha azt kérdezik: hogy vagy öreganyám? Csak annyit mondok, köszönöm, vagyok!

Volt egyszer egy nyár Nyitva az ablak, besüt a nap, arcom melengetik a sugarak. A függöny lebben, susog a szél, elmúlt évekről halkan beszél. Emlékszem, egyszer lepkét fogtam, két kezembe szorítottam. Oly boldog voltam, úgy örültem, de törékeny szárnyát összetörtem! Hímporos szárnya halkan rebbent, s valami mozdult a szívemben. Tenyeremet kitártam, szinte féltem, és halkan bocsánatot kértem. Sérült szárnyával tovaszállott, s talált egy nyíló virágot. Az a kis virág befogadta, és szirmai közt elringatta. De azon a nyáron megtanultam, milyen könnyelmű is voltam, s hogy nem kell a hibát elkövetni, mert nagyon nehéz jóvátenni! Régen elmúlott az a nyár, de emléke most is megtalál, a gyönyörű lepke tovaszállott, s csak remélem, hogy megbocsátott!

Nyári zápor Most vonult el..... Esik az eső, A nyári zápor, Végig száguld a határon, Vad szél cibálja a zöld fa ágát, Földre fekteti a rét virágát. Tisztára mossa a levegőt, A piros cserepes Háztetőt. A falu felett Megáll egy kicsit, A kertekre szórja kincseit, Azután gyorsan messze jár, Fürge szárnyon tovaszáll Huncutkodik egy kicsit És egy szivárvánnyal Visszaint!

Pipacspalota Arany búzatáblán piros pipacsok, nagyapám azt mondta, csupán csak gazok! De én jól tudtam, nem lehet igaz, mert ennyi szépség mégsem lehet gaz! Hajnali órán épp hogy kelt a nap, Meglapultam a kalászok alatt. Néztem, hogy nyílnak a tarka virágok, lila konkolyok, kék szarkalábok. Hullott a harmat ezüst gyöngye rám, nedves lett tőle, kis kartonruhám. De csak bámultam, hogy nyílik a bíborszín csoda, a pipacstenger piros sátora. S a szirmok között, tündérek ültek, szitakötőszárnyon magasra repültek. Azóta ismerem a nyári csodát, pipacsokból épült tündérpalotát!

Álmodj velem Alkonyi fényben fürdik a Maros, bújj ide Kedves a karom alá, ragyogó szemedet hunyd le most szépen, viszlek a hulló álom alá. Ringunk majd együtt ezüst vizeken, elalszunk mákonyos szélben, öleljük egymást, hogy örökké tartson, álmunk a hangtalan éjben. Gyöngyszínű fényben múlik az élet, boldog percekből éveket ígér, s amíg én lázas örömben égek, perzselő ajkad a szívemig ér! Fájó kis sikoly száll fel a csendből, nem hallja senki, csak a szívem talán, elsodor egymástól egyszer az élet, úgy válunk hangtalan fájdalommá! Ez volt az első szerelmes versem, 1952 ben írtam.

Hogy találkoztunk Így volt megírva? Hogy Találkoztunk, Már előre meg volt írva? Vagy csupán véletlen volt, Hogy összefutott a sorsunk, Hogy tágult szemmel néztél rám, És én bámultam szemed sugarát? És hogy megfogtad a kezemet, Valóság volt, vagy képzelet? És hogy közös lett az út Melyen sok, sok évig Együtt mentünk, Hol sírtunk, Hol énekeltünk, És együtt maradtunk, Mint a folyók, ha összefutnak, Elszakadni többé sosem tudnak, Egymásban olvadnak mindhalálig És egyesülve érnek, a hatalmas, Megnyugvást ígérő Óceánig.

Anyám nem volt fekete rózsa Édesanyám sárga rózsa lett...... Csoori Sándor nyomán Az én anyám nem volt fekete rózsa, Arca ragyogott mint a nap, Pöttyös volt fején a kendő, S feltartott fejjel járt az ég alatt: Édesanyám piros rózsa volt, Egész nap dalolva járt a ház körül, Keze alatt égett a munka, S boldog volt, ha a családja örült. Kis bögrémbe fejés után, Nevetve öntötte a friss tejet, Meleg keze, ha simogatott, Lehozta nékem a kék eget! Apám úgy hívta, kicsi kincsem Neki adta a szíve melegét, Sötét haját simogatta, Mely leomolva a derekáig ért. De jött a háború, s vele gyilkos horda, Piros rózsából sárga rózsa lett, Beteg testel, de erős lélekkel, Viselte a nehéz terheket. Anyám ajkáról elveszett a nóta, Ragyogó szeméből elveszett a fény, Nem tudta senki, hogy meggyalázták, Titokban siratta szégyenét! Csak sok év múlva, a ravatalon, Ahol boldogan, békésen pihent, Láttam szép, büszke arcán, Hogy nincs már szívében gyűlölet.

Most is hallom édesanyám hangját, Lelkem mélyén fel –fel cseng a nóta, Bocsássa meg Isten a vétkemet, De én, nem tudok feledni azóta!

Szekéren Minha ma lett volna...... Ketten ültünk a szekéren Egy hosszú, fárasztó nap után, Én a serdülő lányka S a ráncos arcú nagyapám. Eltűnt a nap az égről, Szürke lett a fű, a fa S már megjelent a horizonton Az esthajnalnak csillaga. Magasra rakott búzakévék Vetettek puha ágyat, Fáradt testünket elringatták Pihenésre éreztünk vágyat. A szekér mozgása andalított, Nem érzékeltem hol vagyok, Csak néztem az égen kigyúló Milliárdnyi csillagot. Úgy gondoltam a végtelenben Egy porszem vagyok csak, semmi más Ez az éjszaka nem létezik, Ez csupán csak egy látomás. S hogy ott a csillagok fölött, Valaki vigyázza léptemet, Ha úgy akarja, semmivé válok, Vagy a fények fölé felemel Lassan betakarta testem, Az égnek gyöngyös harmata, És egyé váltunk a végtelenbe Én és a fényes éjszaka.

Múlik az élet De mi lesz holnap? Ma még Ragyog a nap, Ma még erős a két karod, Lábad vidáman lép, szíved ütemre Dobog, szemed előtt tiszta a kép, Ma még! Ma még, szólhatsz, Hiszen erős a hangod, Ma még adhatsz, Kaphatsz. Valamit Alkothatsz! De holnapra már, Talán kihull kezedből minden, Lábad már nem tud lépni, És mindig attól kell félni, Hogy egyedül maradsz, Hogy részedre már Nem lesz tavasz, Sem nyár! A szíved már csak kalapál. Ajkadról elfogy a nóta, Nem vársz szerető, Kedves szóra, Mert eljön Az óra, És átlépsz A túlsó partra, Ahol nem tudod mi vár Új élet, vagy örökös halál? Hát ma még adj, ha adhatsz, Alkoss, ha alkothatsz! Örülj, hogy ma még Erős a két karod, Vidáman lép A lábad,

Szemed előtt tiszta a kép, Hogy szerethetsz és szeretnek, Ölelsz és ölelnek, Ma még!

Egyedül elérhetetlen messzeségben vannak a csillagok..... Meg szűnt már a tér és idő A világűrben egyedül vagyok, Elérhetetlen messzeségben vannak Az örömhozó fényes csillagok. A lelkem mélyén hunyó tüzek égnek, Már nem látom a bízó holnapot, Csak érzem a létemre szakadó Kereszthordó nehéz bánatot. Nem látom az utam végén váró, Megnyugtató meleg fényeket, Én Istenem mért is adtál nékem Ily magányos hosszú éveket?

Tavaszi ígéret mégis meg jött a tavasz...... Ásom a kertet, omlik a föld, Felettem illatos barackfa ág, Zöld levél még alig van rajta, Minden ág-boga csupa virág, Ezer kis méhnek kínálja mézét Kitárja szirmát a fény felé Virága mélyén már ott a gyümölcs, S boldogan néz a nyár elé. Akkor majd földig hajlik az ága Ezer gyümölcsöt terít eléd, Beteljesedett tavaszi álma, S harmatot szór rá a hajnali ég!

Valahol el kéne kezdeni Szinte naponta hallani: Megfagyott egy hajléktalan .... Olyan Furcsa ez az élet és Oly furcsák vagyunk, Mi emberek, Sírunk, nevetünk, vétkezünk, Vagy éppen Valami jót teszünk, Átkot szórunk Vagy megbocsátunk, Segítünk, Vagy utat állunk, Szeretünk, Vagy gyűlölünk, Elesünk, Majd felkelünk. Farkasszemet nézünk A nehéz sorssal, Leszámolunk a gonosszal. Keressük a jót, a szépet, Így tanuljuk Az emberséget! Mégis, Ha a másik ember éhes, Már semmi közünk Az egészhez! Elmegyünk mellette Lehajtott fejjel, Pedig tele a lelkünk Félelemmel, Hogy holnap talán, Nekünk se jut jó falat, S ott kötünk ki a kapu alatt. Hogy fájdalmunk majd Az égig ér, mert Fejünk felett nem

Lesz fedél! Hát valahol el kéne kezdeni, Addig, míg van mit Veszteni! A kicsiből is lehet adni, Csak mindig szívből Kell akarni. Mert a sírás már itt mit sem ér, A könnyekből nem lesz Kenyér! Hát végre valahol kezdjük el, Mert mindenkinek Élni kell !

Megint egy új év Reménységgel telt meg a lelkem.... Újév reggelén Ez a hetvenhetedik évem, Sose hittem, hogy megérem! Most mégis megtelt hittel a lelkem, Ahogy az Úrhoz felemeltem, Mert ilyen éjfél tán sose volt, Fellegek közt bujkált a hold. Mintha varázslatra várnék, S valami csodát találnék Bámultam a fényes égre, És úgy éreztem, hogy most, végre Elérkezett egy szebb, tisztább jövő, Egy örömhozó újesztendő!

Karácsonyi varázslat Egyszer majd megérti a nép........ Karácsony Éjjelén, hullt a hó, Lepte a kertet fehér takaró. A szikrázó fényben Némán álltam És varázslatos csodát Láttam! A város felett, Meghasadt az ég, S feledhetetlen csodát Tárt elém. A szikrázó fényben, Csillagok muzsikáltak Apró angyalok Víg táncot Jártak! Szárnyuk suhant, Szoknyájuk lebbent, Soha nem láttam Ennél szebbet! És szállt az égi nóta Szállt a légben, A karácsonyi Szentséges Éjben. Örömhírt hozott A boldog ének, Hírül adta a földi népnek Hogy Betlehemben Csoda esett, A Kisjézus megszületett! És kétezer éve Szól a nóta, Karácsony éjjelén, azóta, Muzsikálnak a

Csillagok, S táncolnak vidám Angyalok! És egyszer talán Megérti a nép, A karácsony égi Üzentét!