S._K._Tremayne-Fagyos_ikrek

– Nem, nincsenek. Nem fázol? A szél cibálja a haját, a rózsaszín dzsekije nincs begombolva. – Nem, jól vagyok. A szél belefújja a hajamat az arcomba, de én szeretem,ha az arcomban van a hajam. – Jól van akkor. Mindjárt ott vagyunk. Jobbra egy fóka emelkedik ki a vízből, függőlegesen, hogy csak a fejelátszik ki, ránk néz azzal a bánatos és bölcs szemével. Aztán egy olajoscsobbanással eltűnik, Kirstie pedig mosolyog a fogatlan szájacskájával. A hullámok jóságosak hozzánk, elvisznek a világítótorony alatti partra.Elég könnyen kihúzom a csónakot a dagályvonalra, ahol rákok rejtőznek ésdöglött lazacok rohadnak, néha felkapja őket egy-egy sirály. – Fúj – mutat Kirstie a büdös haltetemekre, aztán felszalad a házhoz,benyomja a mindig nyitva álló ajtót, és eltűnik. Hallom, ahogy Beany halkanugat, üdvözli a lányomat. Feltűnik, hogy régebben hangosan, boldogancsaholt. Kikötöm a csónakot, én is bemegyek. Hideg van a konyhában,a patkányok nyugton vannak. Az ebédlő fehér falán ott táncolnak a bohócok,és a kő is a vécé ülésén van, hogy ne jöjjenek fel a nyércek. Angus nincs itthon, ma éjszakai műszakja van Portree-ben. Egyedülvagyunk a szigeten, és ez nagyon jól van így. Kirstie megsimogatja Beanyt, aztán bemegy a szobájába olvasni, én pedigvacsorát készítek a sötét konyhában, ahol a félhomályban ott lógnaka drótkosarak, hogy az ennivalónk megmeneküljön a patkányok elől. Halloma tenger lélegzetét, mintha valaki tornagyakorlatokat végezne. Nyugalom van.Vihar előtti csönd? Összeszedem magam, hogy képes legyek arra, amit csinálni akarok. Lehet, hogy már három hete meg kellett volna tennem: tesztelni fogomKirstie-t. Egy olyan próbának teszem ki, amiben nem tud csalni, és amibennem tévedhetek én sem. Ma reggel jutott eszembe az ötlet, ahogy az iskolábanvisító Lydián járt az eszem, de teljes egészében csak délután gondoltam végig. A kísérletem a lányom fóbiáján fog alapulni, azon, hogy gyűlöli a sötétet. Ha valami kiváltotta ezt a félelmet, mindketten visítottak, de a magukegyedi módján, különbözőképpen. Kirstie vonyított, lihegett és kiabált,félelmében mindenfélét összevissza hordott. Lydia egyszerűen csak visított,

magas, vérfagyasztó hangon. Csak néhányszor hallottam ezt a visítást, de minden mástól különbözik.Lehet, hogy épp ezért nem gondoltam eddig rá. Egyik alkalommal áramszünetvolt Camdenben. Két éve történt. Az ikreket teljes sötétség vette körül, aza sötétség, amelytől mindig is rettegtek. Mindketten megijedtek, de Kirstie lihegett és üvöltött, Lydia pedigvelőtrázóan sikított. Én most szándékosan fogom előidézni ezt a rettegést, hirtelen sötétségetcsinálok. A reakciója ösztönös lesz, annyira hirtelen, hogy nem lesz képestettetni, így majd megtudom az igazat. Kegyetlen a tervem, bűntudatom is vanmiatta, de nem látok más megoldást. Kegyetlenebb lenne, ha hagynám, hogytovább folytatódjék ez a zűrzavar. Most kell megtennem, különben belefulladok a kétségek és az öngyűlölettengerébe. Kirstie felnéz rám, amikor belépek a szobájába. Nagyon szomorúnak tűnik.Kicsit otthonosabbá tette ezt a csupasz szobát, a polcon a könyvei sorakoznak,kalózképek függnek a falon. De még így is egy magányos gyerek szobája,hiányzik belőle az ikertestvére. A rádióból a Kids Pop műsora szól, a OneDirection egyik száma. A sarokban vesszőkosár tele játékkal, de nem nagyonjátszik velük. Csak Leó van az ágyában. Mindketten szerették Leót. De Lydiatalán egy kicsit jobban… Nehéz elviselni a lányom szomorú pillantását. – Drágám – mondom óvatosan –, meséld el, mi volt ma az iskolában. Csönd. Újra próbálkozom. – Jó napod volt? Az első nap. Mesélj a tanáraidról! Továbbra is hallgat, egy újabb One Direction-szám megy. Kirstie lehunyjaa szemét és én csak várok és várok, érzem, valamit fog mondani, aztán igen,lassan odahajol hozzám, és alig hallhatóan azt mondja: – Anya, senki semakart velem játszani. Megszakad a szívem. – Aha, értem már. – Kértem őket, de senki sem akart.

Mardos a fájdalom, az ölembe akarom kapni a lányomat és megvédenimindentől. – Semmi baj, édesem, ez csak az első nap volt, szívem, előfordul azilyesmi. – Így aztán Kirstie-vel játszottam. Hevesen dobog a szívem, megsimogatom a haját. – Kirstie-vel? – Ő játszott velem, mint ahogy mindig. – Jól van akkor. Most mit tegyek? Legyek dühös? Sírjak? Kiabáljak? Megmagyarázzamneki, hogy Lydia meghalt és hogy ő Kirstie? Talán én magam sem tudom,melyikük halt meg. – De akkor, amikor épp Kirstie-vel játszottam… – Igen? – Mindenki kinevetett, anya. Olyan… Sírnom kellett, és mindenki nevetett. – Mert valójában egyedül voltál? – Nem! Kirstie ott volt. Ott volt! Most is itt van! Itt! – Drágám, ő nincs itt, ő… – Ő micsoda? – Kirstie, a testvéred… ő… ő… – Mondd csak, mondd. Tudom, hogy meghalt, te mondtad, hogy meghalt. – Drágám… – Állandóan azt mondod, hogy meghalt, de visszajön mindig, hogy játsszonvelem, itt volt, és az iskolában is ott volt, ő játszott velem, ő a testvérem, nemszámít, hogy meghalt, ő még mindig itt van, itt van, én is itt vagyok,mindketten itt vagyunk… Miért mondod állandóan, hogy meghaltunk, amikornem, nem, nem. Ebből az üvöltésből dühös, hangos sírás lesz, Kirstie elrántja magát tőlem,bebújik az ágy sarkába, a párnába temeti a piros arcát… én meg tehetetlenvagyok. Itt ülök, mint egy drámai hősnő, a Rémes Anya. Mit tettema lányommal? Mit csinálok? Mire készülök? Nem kellett volna már Londonban nem tudomást vennia zavarodottságáról? Soha nem támadt volna bennem gyanú, ha ragaszkodom

hozzá, hogy ő Kirstie, és akkor talán Kirstie is maradt volna. De most megkell tennem ezt. Rossz anya vagyok, gonosz anya. Várok pár percet, míg csillapul a dühe. A rádióból újabb dal szól, aztánmeg Britney Spears. Megfogom Kirstie lábát. – Kicsim… Megfordul, vörös a szeme, de már nyugodtabb. – Igen. – Kirstie! Nem kezd el azonnal nyüszíteni a név hallatán. Most már biztos vagyokbenne, hogy ő Kirstie. Az én Lydiám halott. – Kirstie, kimegyek a konyhába, csak egy pillanatra, hozok valami meleginnivalót. Mit kérsz? Iszol valamit? – Fruit Shootot – mondja rezzenéstelen arccal a szemembe nézve. – Rendben. Te csak olvass, én meg hozok magunknak inni. Úgy tűnik, elfogadja az ajánlatomat. Odaveszi magához az Egy ropinaplóját, én meg közben csöndben összehúzom a függönyt. Szorosan, úgy,hogy semmi fény ne tudjon behatolni. Nem nehéz, a holdat felhők takarják,Torran szigetén pedig nincs utcai világítás. Aztán feltűnés nélkül, mintha játékokat szedegetnék fel a földről, kihúzomaz éjjeli lámpát. Kirstie nem veszi észre. Olvas tovább, mozog az ajka közben. Lydiaolvasott így. Most már csak egy dolgom van, hogy lekapcsoljam a nagyvillanyt, ésbecsukjam az ajtót. Kirstie-re teljes sötétség fog borulni. Könnyes a szemem,ahogy megyek kifelé. Megtehetem én ezt? Hogyan ne tegyem meg? Gyorsan lekapcsolom a villanyt, aztán kilépek a szobából, és becsukom azajtót. A folyosó sötét, alig kap valami fényt a végén levő nappaliból. Kirstieszobájában teljes lesz a sötét. Várok, a gyomromban ég a bűntudat. Ó, kicsikém, Kirstie. Bocsáss meg,nagyon sajnálom.

Mennyi idő kell ahhoz, hogy sikítson? Nem sok. Egyáltalán nem sok. Három másodperccel az után, hogy becsukom az ajtót, felsikít, magas,fülsértő visítás, mintha valami vékony fémet hasítanának ketté.Összetéveszthetetlen és iszonyú, átható és egyedi. Kinyitom az ajtót és felkapcsolom a villanyt, odarohanok a rettegőlányomhoz, aki ott ül az ágyban. – Anya, anya, anya… A karomba veszem, odaszorítom magamhoz, úgy ringatom. – Sajnálom, kicsim, drágaságom, nagyon sajnálom. Elfelejtettem azéjszakai fényt, jaj, bocsáss meg, nagyon sajnálom. De a bűntudat mélyén ott van egy rettenetes gondolat. Kirstie halt meg. Ez itt Lydia. Tizenhárom hónappal ezelőtt összekevertük őket.

11. fejezetMásnap reggel Angus felhív. Szombat van. Azt kéri, menjek át érte a Selkiemólójához délután ötkor. – Már sötét lesz akkor. Alig hallja a hangom a tengermarta kábelen át. – Mi van, Sarah? Mit mondasz? – Nem lesz akkor már sötét, Angus? – Telihold lesz – mondja, legalábbis azt hiszem. A hangja elhal, a semmibe vész. Az órámra nézek, délelőtt tizenegy van.Hat óra múlva érte kell mennem elé Ornsaybe, majd elmondanom neki, hogyiszonyatos tévedésben voltunk, Kirstie meghalt, Lydia az, aki él. Vajon hogyfog erre reagálni? Egyáltalán, hisz majd nekem? Kilépek a konyhából a repedezett kőútra, és kelet felé nézek,a világítótorony meszelt oszlopára, a tengerre és a Knoydart-hegység hóvalbehintett csúcsaira. Nem tudom, miért, de a világítótorony látványa, a pusztaléte mindig megvigasztal és megnyugtat. Biztató őrfény, bölcs és derűs. Éjjelminden kilenc másodpercben felvillan, jelzi a világnak, itt vagyunk. Angus,Sarah és Lydia Moorcroft. Mi hárman. Látom Lydiát, ahogy magányosan játszik lent a parton az új kékgumicsizmájában, átgázol a pocsolyákon, a sziklák közti vízben kis halakat éslüktető tengeri csillagot keres. Annyira könnyűnek tűnik, hogy Lydiánakszólítsam. Ő Lydia. Lydia visszajött. Kirstie elment. Másodjára gyászolok,mégis, csöndben és némi bűntudattal örvendezek. Lydia visszatérta krematóriumból. A második lányom, aki imádja a sziklában levő kistavakat, aki szereti nézegetni a tengeri csillagokat, ahogy finomanösszehúzódnak – él, újra él. Lydia megfordul és rám néz, aztán a sós fűvön felszalad a konyhába, hogymegmutassa, milyen kagylókat gyűjtött. – Jaj, hát ezek nagyon szépek. – Megmutathatom a papának?

– Hát persze, hogy meg, Lydia. A kagylók nedvesek, homokosak, sárgás krémszínbe hajló finom erekfutnak rajtuk. A bizonytalanul csordogáló csap alatt lemosom róluka homokot, és visszaadom őket a kislánynak. – Vigyázz rájuk, apa később jön haza. Kicseréltem a csizmáját edzőcipőre, ő meg boldogan eltűnik a szobájában.A csöndben levest főzök, hogy oldjam a szorongásomat: nagyon sok levesteszünk, mert azt könnyű újra felmelegíteni ebben a kísérteties konyhában.Lefagyaszthatom, és újból életet lehelhetek belé a mikróban, ha valamiért éppnem tudok főzni. Minden nagyobb baj nélkül múlik az idő. Már fél öt van, majdnembesötétedett, amikor bedugom a fejem Lydia ajtaján, és szólok neki, jöjjön,apa elé megyünk a Selkie-hez. Ott áll a huzatos szobájában, pink leggingjében, rózsaszín edzőcipőjesarkában izzik a fény. És rázza a fejét. – De apa szeretne látni téged. – Nem. Nem akarok menni. – Lydia, kicsi lányom, miért nem? – Csak mert nem. Most nem. – Lydia, de akkor egyedül leszel a szigeten. Annyira könnyű őt Lydiának szólítani. Talán tudat alatt mindig is Lydiánaktartottam őt. Megrázza a fejét. – Nem baj! Nincs kedvem vitatkozni a lányommal ma délután, épp elég gond nekem az,hogyan találkozzak majd Angusszal. És semmi okom félni, hogy ne lennea lányom biztonságban a szigeten, már ha nem kóborol el. Ez egy sziget.Apály van, én meg fél órát leszek távol. Hétéves, nyugodtan elvan egyedüla házban. Itt nincsenek erkélyek. – Rendben, akkor gyere ide. Csak ígérd meg, hogy a szobádban maradsz,oké? – Igen. Megölelem, és begombolom a kék kardigánját, aztán adok egy csókot

a samponillatú hajára, ő meg engedelmesen visszavonul a szobájába. A sötétség akkorra már körülöleli a szigetet. Egy zseblámpát viszekmagammal, hogy lássam az ösvényt, lemegyek a világítótorony melletti partra,ahol lehúzom a csónakot a füves sziklákról. Elkötöm, a horgonyt pedigfelhúzom, mintha egy kis test lenne, amelyet el akarok tüntetni a Soundmindent elrejtő vizében. Úgy tűnik, Angusnak igaza volt, az éjszaka tiszta, világos és nyugodt, méga zseblámpa sem szükséges, mert a Hold, ez az érett sajt világít, csillog tőlea víz. És ott van, ott vár a férjem a Selkie mólóján, mögötte a kocsma fényei.Sötétkék farmert visel, de a kockás ingére V kivágású pulóvert vett fel, affélekompromisszum ez a szigetlakó és az építész viselete közt. Energikus,mosolygós, lehet, hogy boldog, mert jó ideje ma volt rendes munkája először? – Szia, te hajósok gyöngye! Pontos voltál. Angus beugrik a csónakba és ad egy csókot. Van egy kis whiskyszaga, dealig érezhető. Talán egy gyors, melegítő pohárkával felhajtott a Selkie-ben. – Hogy van Kirstie? – Háát… – Micsoda? – Semmi. A Yamaha motor szeli a sötét, hideg, holdsütötte vizet, ahogy Salmadairkörül kormányzok. A milliárdos nagy háza sötét, üres. Körülötte őrt állnaka fekete fenyőfák. – Sarah! Sikerül szépen kihúzni a csónakot a hólyagmoszat fölé. A hold fényénélmegyünk fel a házba. Lydia meghallja, hogy jövünk, és kiszalad a szobájából,odaadja az apjának a kagylókat, aki nagy markába zárja őket, majd így szól: – Szia, édesem. Gyönyörűek. Tényleg nagyon szépek. Köszönöm – majdlehajol, és ad egy puszit a kislány sápadt homlokára. A lányunk ismét eltűnika szobájában. Asztalhoz ültetem Angust, és csinálok magunknak egy teát. Angus nem szólsemmit, mintha valami nagy bejelentésre várna. Vajon gyanakszik már? Aznem lehet.

Amilyen nyugodtan csak képes vagyok rá, odahúzok egy széket, és leülökvele szemben. – Mondanom kell neked valamit. – Jó, mondd. Nagy levegőket veszek, de egyenletes a légzésem. – Nem Lydia esett le az erkélyről, hanem Kirstie. Rosszul tudtuk.Tévedtünk. Itt a szobában, az életben maradt lányunk, az Lydia. Angus nem szól semmit. Kortyolgatja a teáját, sötétbarna szemét rámfüggeszti. Nem is pislog, csak les, mint egy ragadozó. Hirtelen veszélyt érzek. Valami fenyegetettséget, mint akkor ott, a padláson.Visszatér a gyerekkori dadogásom. – Én… én… azt… – Nyugi, Sarah – mondja, és sötéten néz. – Mondd el. – Leoltottam az összes lámpát a szobájában. Hogy sikítson. – Micsoda? – mondja és homlokán mély ráncok jelennek meg. – Emlékszel, hogy az ikrek különbözőképpen sikítottak, amikor nagyonmegijedtek, vagy amikor valami kiváltotta belőlük a rettegést? Emlékszel,amikor rövidzárlat volt? Újra előidéztem. Sötétet csináltam. Igen, tudom,hogy ez szörnyű, de… ezt nem lehet tettetni, ugye? Az a sikoly reflexszerűvolt, a félelem szülte, és hát ez ösztönös különbség… szóval… szóval úgysikított, mint Lydia, amikor sötétben maradt. Szóval ő Lydia. Biztosan az. Angus megint kortyol a meleg teából. Bárcsak normálisan reagálna! Vagyakárhogy, de reagálna. Sírna, kiabálna, csinálna valamit. Az sem lenne baj, harosszul reagálna. De csak ez a fenyegető nézés. Iszik egy kortyot, és így szól: – Ennyi? Egysikoly? Egy sikítás az egyetlen bizonyítékod? – Nem… nem csak az, istenem, annyi minden van még. – Jól van na, mondd el. Nyugodj meg. Mi van még? Angus nagy kezével megfogja a bögréjét, kortyol még egyet, és közben lenem veszi a szemét rólam. – Mondd el, Sarah. Mondj el mindent. Igaza van, neki mindent kell tudnia, és így, mint egy alkoholos éjszaka után,mindent kiadok magamból. Kimondom a hazugságokat és az elhallgatásokat,

az igazsággal hozok magamnak megváltást. Beszélek a kutya viselkedéséről,az olvasásról, a barátok felcseréléséről, az iskolai hisztiről, a fura hetekről,meg hogy a lányunk most már csak Lydiának engedi magát szólítani.Elmondom, hogy Glasgow-ban Kellawaynél voltam, és hogy egy pillanatrameggyőzött, hogy tévedtem, de aztán visszajöttek a kétségek. Sokkalerősebben és meggyőzőbben, mint korábban. – Ő Lydia – mondom végül, és nézem a férjemet, aki visszanéz rám. Látom, hogy a fogát csikorgatja a borostája alatt. Dadogva, de folytatom. – Tévedtünk… tévedtem… valahogy, Gus, de csak a miatt az egy mondatmiatt, a baleset után. Lydia talán össze volt zavarodva, emlékszel, akkoribanmindig szerepet cseréltek, játszottak és hülyéskedtek ezzel, ugyanolyan ruhátvettek fel, és azt kérték, vágassuk a hajukat is egyformára. Emlékszel ezekre?És aztán jött a baleset, ki tudja, mégis valami telepátia működött, amikorKirstie kórházban volt, nem tudhatjuk biztosan, talán a lelkük valahogyösszekeveredett, talán, mint amikor ugyanabban az ágyban aludtak, és egymásujját szopták. Míg beszélek, Angus nem szól semmit. Annyira erősen szorítja azonbana bögrét, hogy látom, fehérek az ujjpercei. Mintha fel akarná kapni ésa fejemhez vágni a bögrét. Dühös, és ilyenkor erőszakos lesz. Félek is, megnem is. Angus meg fog ütni, az edinburghi várral díszített bögrét a képembefogja vágni. Mert épp azt magyarázom neki, hogy az ő kedvence halt meg, azenyém meg feltámadt. De nem érdekel, meg kell mondanom. – Az a kislány ott a szobájában, az Lydia. Nem Kirstie. Kirstie-telhamvasztattuk, Lydia még él. Igen, jön már a reakciója. Az utolsó csöppig kiissza a teáját. Leteszia foltos, poros asztalra a bögrét. A Hold fehér és riadt kint, látom, ahogybebámul az ablakon át. Angus végre megszólal. – Tudom, hogy Lydia. Megdöbbenésemben eláll a szavam, csak nézek rá. Megvonja a vállát, de közben feszültek az izmai. – Egy ideje tudom.

Még mindig nem vagyok képes megszólalni. Angus nagyot sóhajt. – Azt hiszem, ki kéne cseréltetni a halotti anyakönyvi kivonatot. Már-már beteges, hogy nem tudok megszólalni. Angus feláll, kimegy a konyhába. A mosogatóban csörögnek a lábasok ésa fazekak. Beany belopakodik az ebédlőbe, megáll, rám néz. A vágatlankörmeivel összekaristolta a hideg padlólapokat. Kell ide egy szőnyeg vagyvalami futó legalább. Minden csupasz, hideg, kemény. Valahonnan találok energiát, hogy válaszoljak. Kimegyek a konyhába, aholAngus a nagy kerámiamosogatóban elmossa a bögréket. A víz bugyborékol,bizonytalan hangokat ad, mint amikor a viharban a csatorna nem bírja elnyelni azesővizet. A férjem a vastag ujjaival bögréket öblöget. Mint egy megszállott. – Josh és Molly csütörtökre meghívtak minket vacsorázni. Valami londonibarátaik vannak itt, Kinlochban nagy esküvő lesz. – Angus… – És jó hírt hallottam a Selkie-ben. Úgy néz ki, felállítanak egymobiltornyot, Duisdale mellett, talán lesz rendesen térerő. Nem kell felmenniarra a francos hegyre. – Gus! Háttal áll nekem, nagy műgonddal mosogatja az edényeket, kibámul a sötétkonyhaablakon, a Selkie mögötti alacsony, csupasz dombokra, a mélykékhorizont fölött ragyognak a csillagok. Látom Angus arcát, visszatükröződik az ablakban. Nem veszi észre. Éslátom az egyre nagyobb dühöt is azon a szép arcán, szinte eltorzula visszafojtott dühtől. De miért? Meglátja, hogy nézem, és azon nyomban eltűnik a dühe. Kiteszi a rácsraa bögréket száradni, megfordul, és egy konyharuhában gondosan megtörölgetia kezét. Végre megszólal. – Úgy fél éve… – elhallgat, a hűtő tetejére rakja a konyharuhát, felnéz –Lydia odajött hozzám, és elmondta, amit neked mondott. Hogy ő Lydia. Éshogy Kirstie halt meg. Hogy rosszul tudtuk, te is, mindnyájan. A kutya itt van, a konyhában nyüszít, nem tudni, miért. Talán érzi

a feszültséget? Angus Beanyre néz, és bólint. – Én is észrevettem, hogy a kutya másképp viselkedik Lydiával. – Beany? És te is… – Így aztán, mindent összevetve, azt gondoltam, hogy talán… Lydiánakigaza lehet. Vagyis hogy inkább igazat mond. Ezért vettem elő Lydia játékát. – Ő kérte? – Nem. – Hogyan? Nem értem… – Próba volt, Sarah. Kísérlet. Ugyanolyan, mint a tiéd. Csak nézek magam elé. Hallom a patkányokat motozni a kamrában. Beanymiért nem fogja meg őket? Levert ez a kutya, mogorva, depressziós, riadt. – Hogy micsoda? Miféle próba? – Hogy lássam, hogyan reagál. Teszteltem Lydiát. Vagy Kirstie-t. Hogykiderüljön, másképpen reagál-e a saját játékára. Lydia játékára. – És? Másképpen reagált? – Aha. Titokban elővettem a kis sárkányt. Anélkül, hogy tudta volna,lehoztam a padlásról. És beraktam a szobájába, a többi játéka közé. Éstitokban megfigyeltem, hogy kiderüljön, mit csinál. – Titokban megfigyelted? – Igen. Ahogy meglátta a játékot, rögtön azt vette elő. Egyértelműen Lydiajátékát választotta. Minden külső befolyás nélkül. De egyértelműen. Most esett le nekem. Logikus és eredményes is. Ez jellemző Angusra.Ésszerű, világos, kreatív… a mérnök, a problémamegoldó. Egy kíméletestesztet talált ki a lányunknak, egy játékkal. Mennyivel kevésbé durva, mint azén tesztem! – Szóval te végig tudtad, vagy legalábbis gyanítottad? Akkor hátegyetértesz velem? Szerinted is Lydia? Angus hátradől, keze a mosogató szélén, és szembenéz velem. Merész,kihívó vagy netán lenéző? Vagy csak beképzelem? Mintha valami zavarosörvény húzna el, úgy érzem, megfulladok. – De Gus, miért nem szóltál nekem akkor? – Nem akartalak kiborítani. Nem voltam benne biztos. – Ez az oka?

– Mi más lenne? Mit csináltam volna? Alig voltál túl Kirstie halálán. Ésakkor menjek oda, és mondjam azt, hogy rosszul értetted a balesetkor? Ugyanmár, Sarah, csak nem képzeled? Hogy még tetézem a fájdalmadat? Már nem ráncolja a homlokát, az arca ellágyul. Nem mosolyog, de nem iselutasító. Megcsóválja a fejét, és közben látom, hogy csillog a szeme. Nemkönnyezik, de majdnem. És nekem majd’ megszakad a szívem érte, mint ahogymindnyájunkért. Annyira nehéz lehet neki, egyedül küszködött meg ezzela dologgal, és akkor még én vádolom. Angus a tőle telhető legjobban viselteezt a súlyos tudást. És ő elveszítette Kirstie-t, miközben azt hitte, Lydiátveszítette el. – Szóval akkor ő Lydia? – kérdezem. – Igen. Ha ő ezt hiszi, márpedig ez így van, akkor ő Lydia. Nincs másválasztásunk. Ez itt Lydia, Sarah. Kirstie halt meg ott és akkor. Ennyi. Nyel egy nagyot, mintha a feszültségét nyelné le. Aztán kitárja a karját, intfelém. Én meg érzem, hogy megadom magam, elegem van ebből a kiújuló ésszorongó ellenségeskedésből kettőnk közt. Családként kell működnünk, együttkell tovább lépnünk. Lydia Moorcroft és a szülei. Odamegyek hozzá, Angusátölel, a vállára hajtom a fejem. – Na, gyere, csináljunk vacsorát – mondja. – Te meg én és Lydia. És Beany,a haszontalan kutya. Sikerül nevetnem, ráadásul őszintén. Bemegyünk a nappaliba, Angus nagytüzet rak, én tésztát főzök ki, Angus pedig halkan, kedvesen beszól Lydiaszobájába: – Lydia – mondja, a kislány meg szalad ki, átöleli, amilyenmagasra csak tud nyújtózni, épp az apja derekáig ér. Angus megborzoljaa kislány szőke haját, csókot ad a feje búbjára, és amikor azt mondja, Lydia,látom rajta, hogy úgy is gondolja. Angus Lydiának szólítja, én is úgy, ő pedig azt mondja magáról, hogyő Lydia. Tehát akkor az. Ennyi. Milyen könnyen is lehet személyiséget cserélni! Túl könnyen? De ezt valahogy szentesíteni kell. Nem lehet csak úgy az egyik névrőla másikra váltani, az egyik személyiségtől a másikra, mintha ez valamimindennapos dolog lenne. Valami komolyat, valami jelképeset kell

csinálnunk. Talán egy temetés, egy szertartás, igen, szinte biztos vagyokbenne, hogy egy temetést kéne rendezni. Kirstie lányom meghalt, és ezt annakrendje és módja szerint emlékezetessé kell tenni. Ám ez várhat. Most azt akarom, hogy ez az este legyen emlékezetes,végleges, afféle katarzis. És valóban az: mire kész vagyok a vacsorával, ésAngus még egyszer elmosogatott, Lydia a barátságos kandalló előtt ül ésBeanyvel játszik. És akkor hirtelen felrémlik előttem Angus arca a sötétben. Dühös volt.Mélységes, heves düh volt benne. Mintha valami rémes titkot fedtem volnafel, és ő gyűlölne ezért. De mi lehet az a titok? A férjem bejön a nappaliba, és leguggol a tűz mellé. Megpiszkálja a tüzet, cserélgeti a fahasábokat, gondosan kiegyensúlyozzaőket, míg végül olyan lesz az egész, mint egy narancsszínben izzó seb azelszenesedett és lángoló hasábok közt, pattognak szerteszét a szikrák. Angusigencsak férfiasan néz ki. A férfi és a tűz. Szeretem Angus férfiasságát, sötéttónusú, magas, tipikus szexszimbólum. De az elbeszélésében valami mégis nyugtalanít. Hagyta volna, hogy Lydiaúgy folytassa az életét, mint Kirstie, talán örökre, csak azért, hogy engem nekavarjon fel? Valóban? Ennek mi az értelme? Tudom, hogy én ugyanezt tettemvele, de csak néhány héten át, és mindig is el akartam neki mondani. Lehet,hogy inkább arról volt szó, hogy azt akarta, Lydia legyen csak Kirstie, mert őtszerette jobban? Ezért hallgatott hát? De még ez sem tűnik helyesnek. Angus leül mellém a kanapéra, és átöleli a vállamat. Ez az. A pillanat.Hogy mi hárman vagyunk egy család. Kényelmesen, meghitten élünka házunkban, ami immár félig lakható, a fürdő ki van csempézve, és a falaknagy részét is kifestettük. A konyhában még van tennivaló, de tiszta éshasználható. Itt vagyunk hát, a kutya, a lányunk, a hideg, tiszta éjszaka kint,a világítótorony villogása, ahogy odaszól a többieknek ezen a magányosparton, integet Hyskeirnek és Waternishnak, Chanonrynak és South Ronának. Erről álmodoztam annyi éjjelen át, amikor csak bámultam a laptopomképernyőjét, és a Torran-szigetről készült pazar képeket, a házata tengerparton. Ahol minden meg van bocsátva és minden el van feledve. Mégis, erőt kell vennem magamon, hogy ne húzódjak el a férjem

érintésétől. Érzem, hogy Angus tud valamit, amit még mindig nem mond elnekem. És bármi legyen is az, hazudni fog, ahogy hónapokon át hazudott.Lehet, hogy tizenhárom hónapon át. Össze kéne szednem magam, és hagyni az egészet. Pattog a tűz. Lydia játszik. Bánatos kutyánk hortyog, és biztos álmodik,mozog az orra. Angus egy betontemplomokat tervező japán építészről, TadaoAndóról olvas. Kortyolok a borból, aztán egy ásítással megpróbálokmagamhoz térni a félálomból, alvás előtt még van pár dolgom, Lydia iskolaiholmija közt kell rendet tennem. A hálóban felgyújtom a halvány fényű lámpát az éjjeliszekrényen. Az ágyonegy összehajtott papír fekszik. Levél? Riadtan feldobog a szívem. Nagy gyerekes betűkkel ott áll rajta a címzés. Anyának. Reszket a kezem, nem is tudom, miért, ahogy kinyitom a levelet és olvasom.És a szívem is reszket. Anya. Kirstie. Itt van velünk.

12. fejezetAngus a hálóban ült, és nézte, ahogy Sarah a Freedlandék vacsorájáhozkészülődik. Volt idő, amikor ez kettejük közt afféle érzéki közjáték lett volna,a felesége félig megfordul, majd megkéri, húzza fel a cipzárt a hátán.Ő engedelmeskedik, finom csókokat lehel a fehér nyakára, aztán látja, hogySarah itt és ott parfümöt is rak magára. Most pedig össze kellett szednie magát, nehogy kimenjen, vagy valamiennél is rosszabbat csináljon. Meddig bírja ezt még? És most még azt is kelltettetnie, hogy Kirstie Lydia. A felesége már felvette a cipőjét is, majdnem elkészült. Angus elnéztea válla finom izmait, jól látszottak a hát nélküli ruhában, ahogy az asszonyelőrehajolt, hogy lesimítsa a ruhát a combján. A gyenge bőre a gerincén,a nemes, csillogó szépsége. Angus még mindig kívánta. De ennek most márnincs jelentősége. Lehet, hogy idővel majd ő is képes lesz meggyőzni magát, hogy Kirstievalóban Lydia? Angus azt hitte, mindent tud, az egészet érti, mégis, volt ebbenaz egészben valami különös. Kirstie másképp viselkedik. Úgy viselkedik,mint Lydia, és a kutya is másképp viszonyul hozzá. És Angus elhitte, amitSarah arról a sikításról mondott. Vajon ő maga is összekeverte volna őket? Nem, ez ostobaság. Csak a körülmények zavarták össze. A tükörlabirintus. – Idehoznád Lydiát? – szólt rá Sarah. – Angus, helló! Lydiának is el kellkészülnie. Érte mennél? Nagyon óvatosan, összeszedetten mondta, mint mindent az utóbbi időben.Mintha azt akarná mondani: Tudom, hogy ez kész lidércnyomás, de meg kellpróbálnunk úgy tenni, mintha nem lenne az. – Igen, megyek már. A férfi elindult Kirstie szobája felé. Nem, Lydia szobája felé. Úgy kelltennie, mintha a kislány Lydia lenne. Sőt: neki magának is el kell kezdenie azthinni, hogy Lydia, azt kell gondolnia, legalábbis most, hogy a család normálismaradjon. Olyan volt, mint valami idegen nyelvet tanulni, azon a nyelven

kellett gondolkodnia. Angus kopogott, és benyitott. A kislány fel volt öltözve, feszengett a nyári ruhájában és a pántosszandáljában. Csak állt ott a szoba közepén. Egy szót sem szólt, magányosnaktűnt. Miért csinálja ezt? Angust egyre jobban idegesítette a lánya viselkedése,újra elfogta a rémület. Kezdenek kifogyni az időből. Ki kell mentenie ebbőlaz őrületből, de hogyan? – Apu, lesznek ott más gyerekek is? – Lehet – hazudta. – Azt hiszem, Gemma Conwaynek vannak gyerekei. – Milyen Gemma? – Conway. Tetszeni fog neked, kicsit fura, de mindenről mindent tud. – Nem, apu, senki sem tud mindenről mindent, csak talán isten, és nemtudom, vajon ő van-e elég okos ahhoz, hogy mindent tudjon. Angus a lányát nézte. Ez valami új, ez az isten izé. Honnan jöhet?A Kylerdale-iskola a skót egyházhoz tartozik, de nem tűnt túl vaskalaposnak.Talán az új barátai vallásosak? A Hebridákon néhol igen bigott népek laknak,Lewis szigetén például még mindig zárva tartanak a sportpályák szombaton. De aztán eszébe jutott, hogy a lányának nincsenek barátai. Mindig aztmondogatta: Apu, senki sem akar velem játszani. Angusnak sajgott a szíve ettől. De hiszen nem csoda, a többi gyerek nyilvánazt gondolja, hogy a kislány bolond. Azt mondja, feltámadt a halott testvére.Elment az esze. És mindez az anyja bűne. Angus vajon valaha is meg tud neki bocsátani?Hiszen egész életében mást sem csinált, csak megbocsátott Sarah-nak. Mégis,szüksége volt rá, hogy szeresse, és még egyszer feloldozza, ha lehetséges. Túlságosan gyakran előfordult azonban, hogy a szeretetnek éppen azellenkezőjét érezte, mégpedig igen hevesen. – Oké, menjünk – mondta, majd kikiabált a folyosóra: – Sarah! – Igen, kész vagyok. A konyhában bevárták egymást, majd Angus fogta a zseblámpát, éselvezette a kis családját a kavicsos úton a világítótorony alatti partra, aholcsónakba szálltak, és elindultak a Selkie felé. Metszően hideg este volt, tiszta a levegő, a csillagok egyenként tükröződtek

a víz sima felszínén. Knoydart a rosszalló arcát mutatta, a bíbor látóhatáronmintha burkás asszonyok nézték volna a tavat a holdfényben. Angus kikötött a Selkie mólójánál, ahol a többi csónak mintha már vidámanvárta volna, kolompoltak a kikötőkötelek karabinerei a szélben. Csöndben hajtottak Freedlandék nagy, kivilágított házához, a kocsinakvalamennyien más-más ablakán néztek ki, mintha mindegyikük egy másiksötétséget nézett volna. Angus szerette volna lemondani a meghívást, a lányával végbemenőiszonyat, illetve minden más miatt. Sarah azonban azzal érvelt, hogytörekedniük kell a normális életre. Még ha ők küszködnek is, úgy kell tenniük,mintha minden rendben lenne, mintha ez valami csoda folytán valóban rendbeis tenne mindent. Itt voltak hát, a jobb londoni napokra emlékeztető öltözékben. Belépteka nagy, szögletes házba, ahol a hatalmas konyhában, a drága rézüstjeikirálynőjeként, a szendvicsestálak felett ott trónolt Molly. Két másik páraperolos fröccsöt kortyolgatott elegáns poharakból a konyhaasztalnál. Angusmélyen beszívta a rendes főtt étel illatát, ez hiányzott neki Torran szigetén, aző kezdetleges konyhájukban. – Csak egy kis sült hús lesz – mondta Molly mintegy bocsánatkérőn –, nemvalami Michelin-csillagos. Beléptek a nagy, nyílt terű nappaliba, amelynek hatalmas ablakaibólfeledhetetlen kilátás nyílt a szorosra. Valami buborékosat kaptakpezsgőspohárból. – Parancsoljatok – mondta Josh –, van egy jó kis piám, Trentodoca Ferraritól, rendes olasz pezsgő, nem az a prosecco szemét. – Te honnan tudod, Josh? Tíz éve nem ittál. – Látom a buborékokon. Nézni szabad. Kicsit mesterkélten volt vidám mindenki: Molly szertartásosan bemutattaegymásnak a házaspárokat, Gemma Conway, akivel Angus egyszer mártalálkozott Londonban, a férje, Charles (gazdag londoni műkereskedő), egyfiatal amerikai pár, Matt és Fulvia (gazdag amerikai bankárok), gyerek nemvolt a társaságban. Ezek a párok egy nagy, flancos esküvő miatt voltak kittKinlochban, ahová őket Sarah-val nem hívták meg.

Angust nem érdekelte az esküvő, őt csak a lánya érdekelte. Már megintegyedül van. Miért nem voltak képesek ezek a röhejes emberek legalább egygyereket magukkal hozni, hogy legyen kivel játszania? Nagy nehezen úrrá lettingerültségén, miközben a többiek kötelességszerűen Lydiával foglalkoztakhárom unalmas percig, aztán visszatértek a pezsgőjükhöz és a felnőttbeszélgetéseikhez. A lánya pedig ott állt némán és magányosan, Leót szorongatva a hóna alatt.Angus nagyon szerette volna a kislányt mindettől megkímélni, és elvinni innenTorran szigetére, hogy ott éljenek. Csak ők ketten. A családja szigetén. EileanTorranon. Ott, ahová tartoznak. Ahol a nagyanyja boldog volt. Ahol ők is boldogokvoltak az öccsével kisfiúkorukban. Ahol boldog lehetne a kislányával. Angus hallotta, hogy a lánya megkérdi az anyjától, felmehet-evideojátékozni. – Anya, légy szíves, hadd játsszak apu telefonjával, rajta van az AngryGranny meg minden. – De… – Anyaaa… légy szíves… csöndben leszek. Sarah sokatmondón meresztgette a szemét Angus felé, de a férfi nem akartaLydiát itt lent tartani, itt, ahol csak unatkozna, és lehet, hogy jelenetet isrendezne. És Angus el tudta képzelni, miféle jelenet lenne az. A lányát kísértetek gyötrik. És ő azt is tudta, miért. – Hadd menjen fel, ha akar – súgta oda nyersen Sarah-nak. Az asszony bólintott, és odafordult a konyhából épp visszatérő Mollyhoz.Molly kipirult a főzéstől, és nem is figyelt oda, de felkacagott: – Hát persze,hát persze hogy felmehet. Istenem, bárcsak volna még itt más gyerek is, hogyKirs… izé… hogy… Lydiának legyen kivel játszania. Molly elhallgatott, látszott, zavarban van. Josh összevonta a szemöldökét,bár a Kirstie-Lydia dologról csak előző nap szereztek tudomást, így Mollynyelvbotlása teljesen érthető volt. Mégis, ciki. Úgy tűnt viszont, a többivendég minderről semmit sem tud. A kínos csöndet Josh törte meg: – Nem arról van szó, hogy nepróbálkoznánk, amúgy meg akár örökbe is fogadhatnánk.

Molly zavartan vihorászott, de hamar napirendre tért mindenki a közjátékfelett, és tovább fecserésztek semmiségekről. Megbeszélték az esküvőt, majdaz időjárást. Charles az ingatlanárak felől érdeklődött Sarah-tól, Torranértékéről, aztán valami maldív-szigeteki nyaralásról beszéltek, és ahogya csevej a maga középosztálybeli módján folytatódott, Angusban egyre nőtta harag. Mit tudhatnak a gazdagok a villáikkal, árveréseikkel és tőzsdei opcióikkal?Ezeknek az embereknek soha életükben nem kellett aggódniuk semmi miatt.Minek hallgatja ő ezt a burzsoá blablát? A nagyanyja parasztasszony volt, azanyja egyszerű tanítónő, az apja egy részeges dokkmunkás, asszonyverő,alkoholista. Angus tudta, amit tud, ezek meg nem. És Angus ivott, csak ivott, és merengett. Azon, hogy vajon kibír-e csak mégegy estét. El akart menni, amint leültek a langusztához, amit Mollylegfinomabb majonézével és friss kenyérrel szolgáltak fel. Az étel, mint az várható volt, mesés volt, Angus hangulata meg egyre csakromlott. Ki akarta mondani, jó hangosan: „Az életem semmivé vált, szétesett,a lányom halott, a másik meg megőrült. Rémes, de néha komolyan fantáziálokarról, hogy valami kárt teszek a feleségemben, mert el akar temetni egygyereket, aki még mindig él.” Nyugodtan akarta mindezt bejelenteni, de úgy, hogy mindenki döbbentenbámuljon rá. Ehelyett így szólt: – Természetesen fontos, hogy a kamat alacsonymaradjon. – Igen, persze, még egy krach, és összeomlik az ország, a tőzsde bedöglik. Ekkor felszolgálták a bort, nem is keveset. Angus észrevette, hogya felesége túl sokat iszik, majdnem annyit, mint ő. – Ó, igen, csak még egyet. Csak még egyet, meg még egyet és még egyet. A fő fogás szopós malac volt a helybéli hizlaldából, kiváló töpörtyű,szilvaszósz és egy iszonyúan divatos zöldség, aminek Angus nem tudtaa nevét. Akkor egyszer csak valaki a halálra és a kísértetekre terelte a szót. Mi a francért beszélnek erről? Épp most? Angus épp a tizedik pohár borát szürcsölte. Hátradőlt, kortyolt, és azon

gondolkodott, vajon vörös-e a foga a bortól, amikor Gemma Conwaymegszólalt: – Chatwin nagyon járatos a témában az ausztrál könyvében, aztmondja, hogy a kísértetektől való félelmünk valójában a ragadozóktól valórettegés, attól, hogy áldozatok leszünk. Molly lerakta a villáját, és kész volt a válasszal: – Valahol olvastam, hogyaz ember tudja utánozni a kísérteteket, vagy legalábbis a hatásukat, hainfrahangot ad ki, ami az emberi fül számára nem hallható. Ezzel ijesztik mega ragadozók az áldozataikat. – Valóban? – Igen, kipróbálták embereken is. Az infrahang tartományát nem halljaemberi fül, de a lelkünk és az elménk igen, ez az a megnevezhetetlen félelem,amit az emberek átélnek, ha kísértettel találkoznak. Ha átéltétek volna azt, gondolta Angus, amit én és a lányom, úgy fél évvelezelőtt Camdenben, tudnátok, mi az a megnevezhetetlen félelem. Körülnézett. A felesége láthatóan még mindig szorongott, túl gyorsanöntötte magába a bort. És természetesen csöndben volt. Valahonnan, ki tudja,honnan, a múltból, lelkének valamelyik homályos, alig érthető bugyrábólAngus hirtelen mélységes közösséget, testvériséget érzett az asszonnyal.Bármi választja is el őket egymástól – és volt sok ilyen, túl sok is –, ezta lidércnyomást együtt élik át. Angus szinte már mindent megbocsátott neki,a bajtársának. És valaha nagyon-nagyon szerette. De hát hogy lehetséges ez? Hogy érezhet még mindig így iránta, azok után,hogy vad vágyálmaiban szenvedni akarta látni azokért, amiket tett. Lehet, hogyha valakivel közös gyereked van, akkor mindig marad a szeretetből, mégakkor is, ha azt hitted, már elfogyott? Ott lent a mélyben még megvolta szeretet, mint egy elsüllyedt hajó. És ha ráadásul egy gyerek halálában is osztoznotok kell, akkor azörökkévalóságig össze vagytok kötve. És ők nemcsak egyszer osztoztaka gyerekük halálában, hanem kétszer, mert most feltámasztották a másikat. Őkketten Sarah-val sírrablók. Hullagyalázók. Angus részeg volt és zavart, de nem törődött vele. És Molly még mindig beszélt: – Ezért kísértik az embereket a régi

házakban, pincékben, templomokban, mert ezeken a helyeken visszhangzik ésrezonál, és ezek a rezgések ugyanolyanok, mint amikor a ragadozókmorognak. – Szinte túl szép magyarázat a szellemekre. – Van mindenkinek elég bora? – Ez a szopós malac valóban kiváló, remekeltél, Molly. – Azt mondják, hogy ha a macskafélék megmarják az embert, akkor azafféle zen állapotba kerül. – Hogy tudhatnák, hiszen felfalják őket, szerencsétleneket a tigrisek?Kikérdezik őket a mennyországban? – Ugyan, Charles – legyintette meg játékosan a férjét Gemma. Megint a New York-i nő szólalt meg: – Ha ez az elmélet igaz, akkor azegész Biblia az isteni morgással van tele, mindenkit halállal fenyeget. – Jehova mennydörgő hangja. Az égő csipkebokor. Ez a bor valóban Rioja,Josh? Biztos Gran Reserva, valami pompás. – Köszönöm, igen, kérek még – mondta Angus. Újratöltette a poharát, és a felét egyetlen hajtásra itta ki. – Ez tehát tagadja az isten létét, miszerint az csak a haláltól való félelem? – Hát, én mindig is azon a véleményen voltam, hogy mindnyájunknakhívőknek kellene lennünk. Hiszen a gyerekek is természetüknél fogva hisznek,mintegy ösztönösen. Kiskorukban az én gyerekeim is hittek, most, hogyfelnőttek, ateisták. Elég szomorú. – A gyerekek a Mikulásban is hisznek. Meg a húsvéti nyusziban. Charles ügyet sem vetett a feleségére. – Lehet akkor, hogy az élet afféle korrózió? A gyermek tiszta, igaz, hívőlelke idővel elrozsdásodik, az évek beszennyezik… – Charles, te nem olvastál elég Nietzschét, az a te bajod. – Mintha azt mondtad volna, hogy az internetes pornó a baja – mondta Josh,és mindenki nevetett, Josh pedig tovább cukkolta a nagyképű barátját, Gemmaa kalóriákkal kapcsolatban viccelődött lenézően, ám Angus csak Charlestnézte, és azon gondolkodott, hogy valójában talán nem is annyira felszínes. Ezaz egyébként idegesítő londoni műkereskedő néha mondott valami meglepőtvagy érdekeset, amit a többiek mintha nem egészen vettek volna komolyan. De

épp most, ezek a megjegyzései arra késztették Angust, hogy vehemensenegyetértsen, és azon gondolkodott, vajon Charles, a műkereskedő tudja-e,milyen hatást gyakorolt rá. Ekkor Charles így szólt: – Nem is annyira a saját halálom elviselhetetlen,hanem a többieké. Mert szeretem őket, és akkor belőlem is meghal egy darabvelük együtt. Ezért aztán úgy is fel lehet fogni, hogy minden szeretet azöngyilkosság egy formája. Angus csak nézett maga elé, ivott és figyelt. Josh Gemmával és Sarah-vala rögbin vitatkozott, Angus pedig kézen akarta fogni ezt az embert, és aztmondani neki, igen, nagyon igazad van, mindenki más téved. Vajon miért nemfigyelnek rád? Minden, amit mondasz, teljes mértékig helyes, a szeretteinkhalála sokkal rosszabb, mint a sajátunk, és igen, a szeretet minden formájaöngyilkosság, az ember elpusztítja magát, megadja magát, megöl valamitmagában, ha valóban szeret, ráadásul mindezt a saját akaratából. – Elmegyek Lydiáért – mondta Sarah, és felállt. Angus felriadt az álmodozásból, letörölte a bort a szája széléről,megfordult és felnézett. – Igen, az jó lesz. Angus segített leszedni az asztalt. Mire a desszerttányérokkal visszaért –barna kenyérfagylalt valami sós, karamelles izével – lánya, Lydia már ott álltaz anyjával a Soundra néző nagy, fekete ablakoknál. – Kaphat Lydia egy kis fagylaltot? – kérdezte Molly, és Sarah megérintetteLydia vállát. – Ó, igen, köszönjük, kicsim, a fagyi a kedvenced. Angus csak nézte őket és látta, hogy valami nincs rendben a lányával. Lydia kinézett az ablakon a nagy feketeségbe. A Holdat nézte a vízen,a fenyők és égerfák sziluettjeit. A függöny nélküli ablakok természetesenvisszatükrözték a benti fényt is, az asztalt és a székeket, a falakon a képeket,a felnőtteket az italaikkal. És a kislányt, aki az anyjával állt ott. Angus rájött, mi történik, de későn. – Menj el! Menj, gyűlöllek! – kiáltotta, majd nekirohant az ablaknak, ésa kis öklével belevágott az üvegbe. Iszonyatos csörrenéssel hasadt szét azablaktábla. És vér folyt mindenütt. Nagyon-nagyon sok vér.

13. fejezetLátom a rémületet Angus és Molly arcán, de az ő rettegésük semmi azenyémhez képest. Mintha Devonban mindez már megtörtént volna. Lydia megint visít, hátralépett a betört ablaktól, vértől piros kezét feltartja,mint egy sebész, aki várja, hogy felhúzzák rá a gumikesztyűt. Angusszal elindulunk a lányunk felé, tétován, reszketve, mintha valamivadállatot akarnánk megközelíteni, ő ugyanis hátrál, ahogy megyünk feléje.Közben rám néz, riadtan. Mintha saját magától félne. Hallom, hogy mögöttem Josh hívja a mentőket. – Igen, Maxwell Lodge, Ornsay a falu, fél mérföldre a Selkie-től, igen,a kápolnánál, igen, kérem, jöjjenek azonnal, KÉREM. – Lydia… – Lydia, kicsim… Nem szól semmit. Merev az egész teste, vörös a keze, és továbbra is csakhátrál. Szótlansága legalább annyira rettenetes, mint az, hogy vérzik. – Atyaisten… – Lydia… – Josh, hívd már azt a kurva mentőt! – Már hívtam… most… – Lydia, kicsikém, Lydia… – Molly, hozz vizet, kötszert… – Jól van, Lydia… nincs semmi baj… maradj nyugton, hadd… – Anyaaaaaa… mi történt velem? Még beszéd közben is hátrál, a keze a levegőben. A vér végigfolyika csupasz könyökéig, és már a fényes padlóra csöpög. – Lydia… figyelj csak… Mögöttem Molly szalad egy lavór vízzel és kendőkkel megmosdókesztyűkkel, mi meg Angusszal megint közelíteni próbálunk Lydiához,térden állva, kitárt karral, de ő csak kitér előlünk, és ömlik belőle a vér.Vajon átvágta egy artériáját, vagy csak mély a horzsolás?

Valami kemény, élesre térdelek. Üvegszilánk. Fölállok, de Angus előreszalad, felkapja Lydiát, a sarokba viszi, aholszorosan magához öleli, a kislány túlságosan meg van rémülve ahhoz, hogyellenálljon. Angus rám rivall: – Mosd meg a kezét, mosd le a vért, hogylássuk, mennyire komoly. – Josh… – Tíz perc, és itt vannak a mentők. – Kicsikém… kicsikém… Angus a karjában ringatja Lydiát, csitítgatja, én meg odahajolok, ésleitatom, letörlöm a vért az ujjáról, a hideg rongyokat kicsavarom Mollylavórjában. Úgy gomolyog a szivacsról a vér a vízbe, akár a füst.Megkönnyebbülve látom, hogy csak a tenyerén és az ujjain vágta meg magát,és több helyen lehorzsolta a bőrt, de nem úgy néz ki, mintha az erét is elvágtavolna, annyira nem mélyek a sebek. De rengeteg a vér, gyülekeznek halomban a véres papír zsebkendők, Molly,akár egy segédápolónő elviszi őket. – Jézusom – suttogja Angus, miközben a gyereket öleli –, Jézusom… Molly papírtörlőt hoz, kenőcsöt, kötszert. – Lydia – szólok oda neki –, aranyom… Annyira kicsinek, sebezhetőnek néz ki itt, az apja karjában, az ünneplőruhájában, az elején rózsaszínnel kihímzett vidám pillangókkal. Olyan pici, ésmennyire sebzett! Fehér zokniján és rózsaszín szandálján vérfoltok, és azegyik kis csupasz térde is véres. Mit tegyek? Tudom, hogy boldogtalan, és azt is tudom, hogy ahhoz még túlfiatal, hogy ennyire boldogtalan legyen, és nem felejtettem el az ágyamontalált levelet sem: Kirstie még mindig itt van. Miért írta ezt? Mi jára fejében? Miféle kétségek, kínok gyötrik? Aggodalmam harcola félelmeimmel meg a bűntudattal, miközben lemosom a kis ujjait, kinyomoma vizet a kendőből, és a vér nagyját letörlöm. – Lydia, drágám. Mi történt? Persze, tudom, mi történt. Vagy legalábbis sejtem. Az ablakbanmegpillantotta magát, de közben a halott testvére képét látta.A személyiségcsere a pokol egyre sötétebb bugyraiba viszi.

Lydia az apja ölében ülve a fejét rázza, és még szorosabban öleli Angust,aki óvatosan, gyengéden simogatja a kislány haját. Lydia nem néz rám, úgy mondja: – Semmi. Bár remeg a kezem, sikerült már majdnem az összes vérfoltot leitatnom.Azt hittem, valamiféle rettenetes, gyermek-öngyilkossági kísérlet során ejtettmély vágást a csuklóján, vagy mert félt a benne lakozó szellemtől, attól, akivélett. – Lydia, miért törted be az ablakot? Angus rám néz. – Az isten szerelmére, ezt nem kell megkérdezni, nem itt, nem most! Nem veszek róla tudomást. Mit tudhat ő? Ő nem volt ott Devonban akkoreste. Nem ment ezeken keresztül, nem volt azon a rémséges helyen. Nemhallotta az üvöltést, nem ő fedezte fel, hogy a lánya meghalt. – Kicsikém, mi volt a baj az ablakkal? Olyan volt, mint egy tükör? Lydia vesz egy mély levegőt, még egyszer megöleli az apját, aztán felül, éshagyja, hogy letöröljem a kezéről az utolsó vérfoltot is. Lehet, hogy össze kell varrni, biztos egy csomó kötszer is kell majd, deLydiának mindenekfelett szeretetre, nyugalomra, békére van szüksége, és hogyvége legyen ennek a rettenetnek… nem tudom, ezeket hol találjuk meg. Molly négykézláb áll, és egy lapátra összesöpri az üvegszilánkokat. – Annyira sajnálom, Molly – mondom bűntudatosan. – Ugyan, kérlek… – megrázza a fejét és sajnálkozva néz rám, amitől csakmég rosszabbul érzem magam. – Sarah… A lányomhoz fordulok, tudni akarom, mi történt. – Lydia… Egyszer csak kinyitja a szemét, és a betört ablakot nézi, a fekete szaggatottszélű űrt, aztán remegő hangon hozzám fordul. – Kirstie volt… itt volt az ablakban, anya, láttam, de nem olyan volt, minta múltkor, mert… most rossz dolgokat mondott, féltem… anya… de… de… – Jól van, na, hőscincér, nyugi. Rámeredek Angusra. Hőscincér? Kirstie-t szólította így. Hőscincér. Valami tévéreklámból van, a mamája

hívta így. A hőscincér. Azért adta Kirstie-nek a nevet, mert ő volt a bátor,a rosszcsont, aki fára mászott, de sose esett le, aki mindig valamiben törtea fejét apával. És most így szólítja a lányát. Lydiát öleli, de hőscincérnek szólítja, ahogyKirstie-t valaha. Ez vajon azt jelenti, hogy Angus még mindig azt hiszi, ezKirstie? Vagy tud valamit, amit én nem? Vagy csak a mostani riadalomokozza? – Nem kell mondanod semmit. – Nem – Lydia megrázza a fejét, és rám néz. – El akarom mondani. Anya…– kinyújtja a kezét értem, odajön, és ott ülünk, anya és lánya a divatos, törökszőnyegen, ő az ölemben. Pár pillanatig csak a levegőt veszi, majd megszólal:– Kirstie fönt, az emeleten is ott volt az ablakban, és nem tudtam vele mitcsinálni, akármikor odanéztem, ott volt, pedig meghalt, de otthon ott vana tükörben, és most itt is itt volt, és anya, rossz dolgokat… rémes dolgokatmond. Ez most más volt, de félek. Annyira félek tőle, légyszi, mondd, hogymenjen el, ott van a szigeten is, meg az iskolában is, most meg még itt is… – Jól van, jól van – simogatom –, minden rendben lesz. Josh sápadt, riadt arca jelenik meg az ajtóban. – Itt vannak a mentők. Nem hinném, hogy szükség van a mentőkre, semmiképp sem kellszirénázva, életmentő tempóban száguldani Portree-be, ennek ellenérelevisszük Lydiát a kocsihoz és mind beszállunk. Josh és Molly meg azamerikaiak, Charles és Gemma Conway motyogva, megilletődve búcsúznak.Aztán elindul a szerencsétlen kis család Skye sötét útjain, a csillagokkalkoronázott hegyek lábánál, egy hallgatag mentőssel a kocsiban. Mi ketten,Angusszal sem szólunk semmit. Lydia mozdulatlanul, szomorúan fekszik a hordágyon, a két kezén lazakötés. A mentő felgyorsít. Nem tudom, mit mondjak. Nincs mit mondani.Portree körforgalommal fogad minket, sok autóval, két szupermarkettel és egyrendőrséggel, én meg hirtelen nagyon vágyom vissza Londonba. Most először. A kis kórház Portree-ben egészen új, a sürgősségin néhány apró öltésselösszevarrják Lydia ujjait, bekenik hűsítő krémmel és rendesen bekötözik.Együtt érzőn, kedvesen, helyi akcentussal beszélnek hozzá, mi meg Angusszal

végig csak szótlanul nézünk egymásra. Aztán a mentős szívességből visszavisz minket Ornsaybe, így nem kell taxithívnunk. Mindketten többet ittunk ugyanis annál, hogy kocsiba ülhetnénk. Csakfél mérföld a Selkie-től Josh házáig, úgyhogy nem törődtünk vele, iszunk-e. Ezmost rémesnek tűnik, és ennek a szégyene hozzáadódik a többihez.Szégyenteljes pár vagyunk, rettenetes emberek. A világ legrosszabbszülőpárja. Az egyik lányunkat úgy veszítettük el, hogy leesett, a másikatpedig bizonyos értelemben épp most veszítjük el. Megérdemeltük mindezt. Angus beindítja a csónakot, átszeljük a sötét vizet vissza Torranba, otthonlefektetem Lydiát, majd mi is elfoglaljuk a nagyágyat. Angus megpróbálkedveskedni, de én eltaszítom. Egyedül akarok maradni a gondolataimmal.Hőscincérnek szólította. Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, mit jelent ez. Akkor éjjel álmodom: a konyhában vagyok, hajat vágatok, és amikorbelenézek a tükörbe, látom, hogy teljesen kopaszra nyírtak. Aztán végignézekmagamon, meztelen vagyok, az emberek látnak a sötét ablakon keresztül. Nemtudom, kik ezek az emberek, akik bámulnak, aztán egy hideg csókot érzek azajkamon, és amikor felébredek, maszturbálni akarok, az ujjaimmal a combomközt matatok, hajnali négy óra van. De ahogy megint leteszem a fejem a párnára, elkap a lelkifurdalás ésa bűntudat, mintha a fejemben sötét üledék lenne, amit az álom felkavart. Mitjelentett mindez? A viszonyom miatti bűntudatot? Annyi év után? Vagy amiatt,hogy nem voltam ott, nem voltam jó anya, amikor a lányom leesett? Angus horkol, semmiről nincs tudomása. A Hold beles az ablakonCamuscross sötétzöld skót fenyői és a télire lehorgonyzott vitorlások fölött. Aznap délelőtt nem csinálunk semmit sem, Lydia nyilván nem megyiskolába, a keze be van kötve, a szemében szomorúság. Angus láthatóan örül,hogy otthon marad, és a lányunkat ápolja. Teát és gyümölcslét iszunk, aztánLydia odajön velem az ablakhoz, és nézzük a salmadairi sziklán a magányosfókát. Szomorúan ugat, olyan, mintha nyomorék lenne, egy végtagok nélküliállat. Aztán kiteregetem a mosott ruhát, hideg van, szeles, de süt a nap. A tavakatnézem: Loch Alsh, Loch Hourn és Loch na Dal, a sok folyót és torkolatot,

ahogy csillognak a téli nap bágyadt sugaraiban, nézem a szétváló, majd újból,más alakzatban összefutó felhőket. A tavak hidegek, de felszínük sima. Kint a vízen ott egy nagy kék hajó, az Atlantis. Már láttam korábban is, ezaz egyik turistahajó, átlátszó az alja, a Kyle-ból induló utasok megnézhetik,mi van a jeges víz alatt: sötétalgák és cápák, a ringatózó moszatok úgytáncolnak, akár az elvarázsolt udvaroncok, a lilás, lüktető medúzák pedigbánatosan vonszolják a tapadókorongjaikat. Azt mondják, némelyik medúza mérgező, ha megcsíp. Valahogy ezt mindigigazságtalannak találtam, hogy lehet, hogy a hideg északi vizekben ugyanazoka veszélyek leselkednek az emberre, mint a trópusokon? Kiakasztom és csipesszel megtűzöm az utolsó ingeket is, Lydia immárvértelen ruháját és fehér zokniját. Még egy pillantást vetek a hajóra ésvisszamegyek a házba. Lydia ott ül Angus ölében, Charlie és Lola-könyveket olvasnak, épp úgy,ahogy évekkel ezelőtt, amikor még mindketten éltek. Elnézem őket. Lydia mártúl idős ezekhez a könyvekhez, és egy pillanatra úgy tűnik, ahhoz is, hogya papája ölében üljön. Néha megfeledkezem róla, hogy minden iszonyatellenére nő, fejlődik. Angus mindig is Kirstie-t szerette az ölébe ültetni. De talán vigasztaló ez a kisbabásdi. Lenézek, a földön éppen a Sohadesohanem eszem paradicsomot fekszik, és a Kicsit láthatatlant olvassák. Az utóbbira emlékszem, Lola láthatatlan, képzeletbeli barátjáról, SorenLorensenről szól. A könyvben úgy jelenik meg, mint egy kísértet, csak félig vanmegrajzolva, jeges és szürke. Kirstie szeretett Soren Lorensenről, Lola képzeletbeli barátjáról olvasni. És most rögeszmésen újra az ágyon talált levélre gondolok. A múlt hetiesemények ellenére sem feledkeztem meg róla. A kislányom írta, csakis ő.Senki más nem lehetett, hacsak Angus nem akar kínozni engem. De még ha ígylenne is, bár nincs rá indítéka, nem tudta volna ilyen jól utánozni azta kézírást. Lydia és Kirstie kézírása viszont, természetesen, azonos volt. Lydia ismegtehette. Így ez azt jelenti, hogy valóban ő írta. És én most mit csináljak? Megfogjam Lydiát és rázzam addig, amíg színtnem vall? De miért ő szenvedjen, amikor az egész elsősorban a mi hibánk?

Lydiát tévedésből egy éven át Kirstie-nek szólítottuk, mert egy tragikus ésostoba hibát követtünk el, tehát Lydia biztos össze van zavarodva, nem tudja,hova lett Kirstie. Ki kell mennem, agyonnyom a lelkifurdalás súlya. – Elviszem a csónakot – mondom Angusnak. – Oké – feleli és megvonja a vállát. – Sétálnom kell. Egy kis időre el kell mennem innen. – Hát persze – mondja langyos mosollyal. Kettőnk közt továbbra is megmarad a feszültség, csak a tegnapi naprémségei enyhítik valamelyest, túlontúl kimerültünk ahhoz, hogy ne bízzunkegymásban. De vissza fog térni az egyre növekvő bizalmatlanság. – Vásárolok ezt-azt Broadfordban. – Rendben. Most még csak rám sem néz, segít a bekötött kezű Lydiának lapozni. Fáj nekem a látvány, kimegyek, le a csónakokhoz, és áthajózom a Selkiemólójához. Gyalog elmegyek Freedlandékhez, ahol gyorsan beülök a kocsiba,és a Sleat-félszigetet átszelve eljutok a négy-öt kilométerre levő Tokavaigbe.Meg akarom nézni, milyen az a híres kilátás Cuillinsból Eisort felé. A szél csípős, hideg, szinte be akarja nyomni a kocsi ajtaját. Az államigbecipzárazom a dzsekimet, zsebre dugom a kezemet, és mászkálok a parton,bámulok, gondolkodom. Az itteni fény még jobban lenyűgöz, mint Torrannál. A hely nem olyan szép,mint amaz, de hihetetlen gyorsan változik az idő, köd- és esőfüggönyereszkedik a hegycsúcsokra, majd hirtelen aranyban fürdik a táj, ahogyrávetülnek a nap villogó lándzsái. A Black Cuillins vádlón tornyosul elém, akár az inkvizítorok feketecsuklyában. A cápafogszerű csúcsai felnyúlnak a vontatottan szálló felhőkfelé, megbökik őket, és eső jön ki belőlük. A felhők ezután tovább épülnek ésesnek szét, végtelen, tépázott gomolygásban, minden látható szabály nélkül. De itt nagyon is van szabály. És ha elég hosszú ideig nézek a BlackCuillinsra Eisort víztükrén át, akkor majd megértem. Angus imádta Kirstie-t, de valami, amit csinált, megijesztette a kislányt.Szerette, de félt is tőle?

Mi ebben a szabály? Ha eleget gondolkodom, megtalálom, és mindentmegértek. Még mindig nem találtunk templomot Kirstie temetéséhez.

14. fejezetÖsszefolynak a napok, mint Sgurr Alasdair felett a felhők. Angus hetente két-három napot dolgozik, én megpróbálok szabadúszóként munkát találni.Londoni terapeutáktól még mindig kapok e-maileket Kirstie halála miatt.Közönségesnek, idejétmúltnak és irrelevánsnak tűnik az összes, ha arragondolok, mi történik éppen most a lányunkkal. Vissza kell mennie az iskolába, különben soha nem lesz normális az életünka szigeten, ám a kislánynak láthatóan nem akaródzik. A bekötött keze egydarabig felmentést adott neki, de amikor a kötést ünnepélyesen levesszükegyik este, úgy döntünk, hogy ismét meg kell próbálnia a Kylerdale-iskolát. Másnap reggel a kis családunk átevez a csónakon a Selkie-hez. Lydiaszerencsétlenül néz ki, lötyög rajta az egyenruhája, csúf a cipője. Félénk kisarcával kikandikál a rózsaszín kapucniból. Angus ad egy puszit az arcomra és beül a kocsiba Josh mellé, aki elvisziPortree-be. Irigylem, hogy van állása és úgy látom, élvezi is. Legalábbelkerül a szigetről, és találkozik emberekkel. Leverten, elgondolkodva viszem Lydiát a Kylerdale Általános Iskolába.Enyhe a reggel, csak az eső szitál kicsit. A gyerekek ugrándoznak az úton,kipattannak a kocsikból, és elindulnak az osztályaik felé, ledobjáka kabátjukat és vidáman lökdösődnek. Kivéve az én lányomat, aki apróléptekkel halad az iskola bejárata felé. – Gyere, Lydia. – Nem akarok. – Ma sokkal jobb lesz már. Mindig az első hetek a legrosszabbak. – De mi van, ha most sem akar senki játszani velem? Úgy teszek, mintha nekem nem fájna, amit mond. – De fognak, kicsim, csak várd ki. Egy csomó új gyerek van, épp olyanok,mint te. – Kirstie-t akarom. – Kirstie pedig már nincs itt. Játssz a többiekkel. Gyere szépen.

– Apa szereti Kirstie-t, ő is azt akarja, hogy visszajöjjön. Ez meg mi? Megszaporázom a lépteimet. – Na, itt is vagyunk. Vedd le a kabátodat, már nem kell. Bekísérem az üvegajtón túlra, és közben néma pillantást váltunk SallyFergusonnal. Lenéz a kislányomra. – Szia, Lydia! Már jobban vagy? Semmi válasz. Átfogom Lydia vállát. – Lydia, köszönj, kérlek. Semmi. – Lydia! Ekkor végre nagy nehezen a lányom elmotyog valami köszönésfélét. Sallyre nézek, ő meg rám, és kicsit talán túl lazán is odaveti: – Biztosvagyok benne, hogy minden rendben lesz ma. Mrs. Rowlandson a kalózokrólfog mesélni. – Kalózokról! Hallod, Lydia, te szereted a kalózokat… Gyengéden hátba veregetem a lányomat és a folyosó felé irányítom. Lassan,nagyon lassan indul el, leszegett fejjel, a magába fordulás jelképe lehetne.Aztán eltűnik a folyosón. Beszippantotta az iskola. Amikor a kislány már elment, Sally Ferguson bátorítóan ennyit mond: – Megmondtuk a gyerekeknek, hogy Lydiának meghalt a testvére, és lehet, hogyegy kicsit össze van zavarodva. Nem fogjuk engedni, hogy csúfolják. Most meg kéne nyugodnom, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ígyjobb lesz. Ezennel ki van kiáltva különcnek: az a lány, akinek meghalt azikertestvére. A lány, akit kísért a testvére. Lehet, hogy valamelyik gyerekhallott a Freedlandéknél történtekről is. Aha, az a bolond lány, aki betörte azablakot, mert kísértetet látott! Nézd csak a sebeket a kezén. – Köszönöm – felelem. – Negyed négykor érte jövök. És így is van. Három után tíz perccel ott toporgok a többi anyával ésnéhány ismeretlen apával az iskola kapujánál. Arra gondolok, bárcsakismerném ezeket az embereket, mert akkor lazán elbeszélgethetnénk, és haLydia látná, hogy én is elvegyülök, az talán segítené őt is, hogy jobbankijöjjön az iskolatársaival. De túl félénk vagyok ahhoz, hogy csak úgybeszélgetésbe elegyedjek ezekkel az idegenekkel, ezekkel a magabiztosan

cseverésző szülőkkel a nagy négykerék-meghajtásos kocsikban. Megint elfoga bűntudat, hogy Lydia tőlem örökölte ezt a bénító félénkséget. Kirstie minden bizonnyal jól meglett volna itt. Ami az elvegyülést illeti,mindenképpen. Ugrándozna, énekelne, és megnevettetné a többi gyereket.Nem így Lydia. A gyerekek a megbeszélt időben kiözönlenek az ajtón, a kisfiúk az anyjukkarjába rohannak, a lányok kézen fogva jönnek, lassan mindenki feltűnik,mindenki megkapja a maga ölelését. Eltűnnek a gyerekek és a szülők, míga végén csak én maradok az udvaron, beburkol a téli sötétség. És akkormegjelenik a lányom, ott áll az ajtóban szerencsétlenül, és egy fiatal szőketanítónő, gondolom, Miss Rowlandson odavezeti hozzám. – Lydia – mondom neki –, jól érezted magad? Jó volt ma? Mi vana kalózokkal? Valójában azt akarom megkérdezni tőle, hogy játszott-e vele valaki. Meghogy ma is úgy tett-e, mintha Kirstie még élne. Lydia belém karol, én meg a fiatal tanítónőre nézek, aki halványanelmosolyodik, és elpirul, majd visszamegy az osztályterembe. Lydia nem szól egy szót sem a kocsiban, és a csónakban sem. Megnémult.Az ennivalót halkan megköszöni, de mást nem mond, bemegy a szobájábaolvasni. Aztán este a holdfényben lemegy a partra, és figyeli a csillogótavacskákban visszatükröződő Hold fényét. A konyhából nézem a lányomat.Lydia Moorcroftot. Egy magányos kislányt egy szigeten, a sötétben. Egyes-egyedül van. Így telnek a napok egymás után, borult, enyhe és nedves az idő.Tervezgetjük a temetést: Angus vállalja, hogy elintézi a telefonokat ésa papírmunkát, mert ő többet jár el a szigetről, mint én. Érzem, hogy nincsnagy kedve. Minden nap elviszem Lydiát az iskolába, de nem szól semmit,minden nap érte megyek, és akkor sem szól semmit. Mindig ő jön ki utolsónakaz osztályból. Negyedik nap reggel korán viszem be, ki akarok próbálni valamit. BelökömLydiát a kapunál gyülekező osztálytársai közé, majd úgy teszek, mintha hívottvolna valaki a telefonon. Lydiának nincs más választása, kénytelen kommunikálni, vagy ott fog állni

teljesen elszigetelődve. Figyelem, miközben úgy csinálok, mintha beszélnék. Lydia, úgy tűnik,megpróbál beszélgetni, kapcsolódni a csoporthoz. Ők azonban tudomást semvesznek róla. A kislány kétségbeesetten hátranéz, engem keres a tekintetével,támaszt, vigaszt vár, de én nem figyelek rá, belemerültem a kitalálttelefonbeszélgetésbe, aztán közelebb megyek, hallgatózom. Felcsillan a remény. Úgy tűnik, a lányom mégis beszélgetni fog. Félénkenodamegy egy barna hajú kislányhoz, egy karcsú, szemmel láthatóanmagabiztos lányhoz, aki a barátnőivel beszélget. – Grace, mesélhetek Leóról? A leopárdomról? – kérdezi Lydia remegőhangon. A kislány, Grace odafordul Lydiához. Végigméri, majd megvonja a vállát,még válaszra sem méltatja. Elfordul, és nevetgél tovább a többiekkel, aztán azegész csapat nagy boldogan elvonul, otthagyják Lydiát, aki a cipőjét bámulja.Visszautasították. Kerülik. Ezt nem lehet elviselni. Letörlöm a könnyeimet, de még akkor is folynak,amikor beviszem Lydiát az épületbe, akkor is, amikor kimegyek a kocsihoz,amikor beindítom a motort. Remélem, elmúlik a sírás, de nem, végig sírokBroadfordig, beülök a kávézóba, ahol van wifi, és válaszolok az e-mailjeimre. Délben már alig bírom. Meg kell néznem. Száguldok végig az úton, a zöld szirten álló iskoláig. A szélfútta hullámokfölött magasan áll a hideg, fémes nap, Knoydart az acélos tengerbőlkiemelkedve arany- és bronzszínben tündököl. Most van vége az ebédszünetnek, az összes gyerek, miután megebédelt, kintlesz az udvaron. Meg akarom lesni Lydiát, hogy megtudjam, javult-e a helyzet.Hogy lássam, beszélget-e, játszik-e a többiekkel, vagy még mindig csúfoljákés piszkálják. De azt nem akarom, hogy engem bárki is meglásson, ezért végigosonok azudvar mellett egy ritkán használt kis úton, ami a mögötte levő parthoz vezet.Nem láthatnak meg, a szúrós téli bozót eltakar a kerítés túloldalán boldoganvisongó gyerekek elől. A lányok ugróiskolát játszanak, a fiúk meg összevissza rohangálnak.Végignézem az összes kis rózsaszín arcot, fehér zoknit és kék nadrágot,

keresem a lányom szőke haját, de nem találom. Minden gyerek itt kint játszik.Hol lehet Lydia? Vajon bent van? Olvas magában? Remélem, nem. Biztos ő is itt van kint.Jaj, istenem, add, hogy ő is itt játsszon valakivel. És akkor megpillantom. Lehunyom a szemem, igyekszem megnyugodni, ám akkor alaposabbanmegnézem. Lydia az udvar túlsó végében áll. Teljesen egyedül. Legközelebb hozzá egykisfiú van, az is vagy három méterre és háttal. Bár egyedül van, azt látom,hogy a lányom csinál valamit. De mi lehet az? Közelebb megyek, még mindig elrejtenek a bokrok. Most már csak pár méterre vagyok tőle, és látom, hogy háttal áll aziskolának, az osztálytársainak, teljesen el van szigetelve a világtól. Egyedül van, mégis, beszél. Lelkesen magyaráz. Látom, hogy mozog azajka, hadonászik. Mosolyogva, kacagva beszél a levegőbe, a fáknak,a kerítésnek. Most már hallom is. – Nnneeooo nononon igen, ott, fönt… puff… pakapaka, hmmm, igennem,igennem. Nananana. És közben integet, majd megáll, és hallgat, mintha valaki válaszolna neki.De senki sincs ott. És akkor bólint, nevet, majd folytatja a blablát. Ez az az értelmetlen ikernyelv, amelyen Kirstie-vel beszéltek. Egész végig.És soha nem tudtunk rájönni, mit mondanak. Lydia a halott testvérével beszélget.

15. fejezet– An t-Eilean Sgithenac, a szárnyas sziget… Skye. – Josh dél felé kanyarodotta kocsival. – Ennyit sikerült megtanulnom gael nyelven. Angus nem szólt semmit. Fényes, nagyon hideg volt a reggel. Talán az elsőigazán téli reggel. – Molly kicsivel többet tud, őt elkapta ez a gaelügy. De az egész olyankomor. Szóval… ismered azt a kis öblöt Ardvasarnál, a Port na Faganaich,nagyon helyes, nem? – Josh felkacagott, majd folytatta: – És akkor rákérdezel,mit jelent, az hogy Port Faganaich, és megtudod, hogy „az elhagyottakkikötője”. Hát bájos, nem? Gyorsított, mert egy emelkedőn mentek, egy időre maguk mögött hagyvaa tengert, bár Skye szigetén az ember soha nem hagyhatja igazán maga mögötta tengert. Angus letekerte az ablakot és mélyen beszívta a jeges levegőt. – Végre tél van, imádom. Rendes hideg van… hol is tartottam? Igen, van ittvalami tó. Lagan vagy mi. – Lagan inis na Cnaimg. – Az, az. Elfelejtem, hogy hiszen te helybéli vagy. Igen, Lagan inis. És az,mint Mollytól tudom, azt jelenti, hogy „a csontok mezeje”. A jó életbe, miért?Tönkrevágja a telekárakat. Akarnál egy helyes ki nyaralót a Csontok mezején?Nem? Akkor építünk egy lakóparkot a Boszorkány-csúcson. Josh jókat kacagott a saját viccein, Angus nem szólt semmit. Ő már ismertea különös, olykor hideglelős helyi folklórt. Szó szerint emlékezett az összesmondára és regére, amit a nagyanyja mesélt neki. Külön megszentelt helyükvolt az emlékezetében. A boldog vakációk és az ijesztő történetek… Amikoraz öccsével tüzet raktak Torran szigetén. És nem volt ott az apja, így mindenkiboldog volt, hallgatták a régi mondákat. A fenyéren kanyargó ösvény, amia halálba és a mennybe vezet, a tündérek ősi helyére… Angus kinézett Josh kocsijának az ablakán. Torrant most eltakartáka dombok. Lydiára gondolt, Lydiára, és Sarah-ra, akik kettesben vannaka házban. El kellett fogadnia, hogy ez Lydia. Így a legjobb. Hiszen ő találta ki.

És hát az ő lánya, a sérült lelkével és a sebesült csuklójával. Mindenki csakártott neki: az élet, a halál és ő maga, Angus. Meg az anyja. A kocsi egy vadátkelőn zötyögött végig, kelet–nyugati irányban szelték áta Sleat-félsziget tetejét, Tokavaig felé. Barna lápvidéken vágott át az út, kisezüstös tavacskákkal tarkítva és szürke sirályok köröztek felette. Nem széptáj, de nemsokára megpillantják Loch Eisortot. – Itt van mindjárt, az erdőn túl. És csupa lombhullató fa van rajta: tölgyek,mogyoró, hegyi szilfa. – A nagyanyám szerette ezt a vidéket. Azt mondta, megszentelt liget,Doir’an Druidean, a viszály ligete a neve. – Igen? Komolyan? A viszály ligete? Na, tessék. Nem igaz, haver, ezt elkell mondanod Mollynak. Mitől annyira vidám Josh? Angus úgy vélte, a barátja erőlteti a jó kedveta vacsoránál történtek után. Sem ő, sem Molly nem említették a dolgot azóta. Mégis, nemsokára beszélniük kell róla. A kocsi meghajlott törzsű, öreg fák és bazaltsziklák közt kanyargott, majdelindultak lefelé, Sleat nyugati partjára, az Ord nevű kis falucskába. A látvány olyan volt, mint amilyennek Angus emlékezett rá, meseszép:mögöttük széles, zöld lankák tölgyesekkel és égerfákkal, előttük a Loch Eisortkékesszürke, nyugodt vize tükrözte vissza a Black és Red Cuillinsméltóságteljes tömbjét. Délen Soay látszott, a nyugati horizonton meg Sgurr Alasdair kettőshósapkája bámulta a vizet. Annyira szép volt, hogy Angus kis híján elsírta magát. Siratta Lydiát,Kirstie-t, még Sarah-t is. Kiszálltak a kocsiból, és lementek a hűvös tópartra. Egy távoli szigetensirály rikoltott, a Loch a’Ghlinen felé lassan vitorlázva repült egy kócsag. – Jól vagy, öregem? – szegezte neki egyenesen a kérdést Josh. – Igen, igen, jól. – Csak mert olyan csöndes vagy. Nem akarsz… szóval érted… nem akarnálbeszélni a dolgokról? Angus tehetetlenül megvonta a vállát. Az igazat megvallva abban

a pillanatban mindent el akart mondani a barátjának. Szüksége volt rá, hogyvalakinél letegye a terhét, hogy részletesen elmondja a Torran szigeténkibontakozó lidérces drámát. Beszélni akart a feleségéről, a lányairól, ésa múltról, meg arról, hogy már soha nem lehet kideríteni, mi történt. A kócsag egyszer csak eltűnt a szemük elől. Angus döntött: mindjárt elmondmindent Joshnak. Megcsóválta a fejét, majd keresett egy lapos, kerek követ és elhajította.Egy, kettő, három… placcs. – Na, miért is hoztál ide? – fordult ekkor Joshhoz. – Mert szükségünk van rád az építkezésnél. – Hogy micsoda? – Tudnál itt építeni valamit? – Én? Építeni? Nem értem, Josh. Ez a terület mind a Macdonald-birtokhoztartozik. Az egész Tokavaig és Ord, nem? Josh elmosolyodott. – Pár éve vettünk itt Mollyval egy kis földet. Látod, ott a szögesdrótmögött… a rét és a kökénysor. Angus bólintott. – Kétezer négyzetméter, talán valamivel több – tette hozzá Josh. – Kétezer négyzetméter csalán és mogyoróbokor? A gébicseknek jó, de hátez csak egy rét. – Megkaptuk az építési engedélyt. A múlt héten. – Nem mondod… – Igen, tényleg. Egy ötszobás házra szól az engedély, és azt szeretnénk, hate terveznéd, öregem. A tanács valami szépet akar ide. Tudod, valamikomolyat, amivel díjat lehet nyerni, és ami a lehető legjobban kihasználjaa látványt. Angus elnézte a kagylós-homokos tópartra lejtő rétet, agyában azonnyomban felrajzottak a gondolatok. Már látta is, először a rét felét vízszintbekell hozni, aztán a legegyszerűbb és legtisztább anyagokat kell használni, kő,fa, acél, pala. És utána nagyszerű fénnyel elárasztani a tereket, padlótóla mennyezetig érő ablakok, üvegajtókkal egymásba nyitható helyiségek. Azegész épület félig üveg kell hogy legyen, hogy beleolvadjon a tengerbe és az

égbe. Éjjel meg ragyogjon az egész. – Gus! – Hihetetlen szépre meg lehet csinálni. – Aha – mondta mosolyogva Josh. – Benne vagy tehát? Jól van! Ki akarjukadni. Télen művészeknek, nyáron nyaralóknak. – Pénzetek van hozzá? – Minden megvan, öregem, minden. Molly a nagymamájától csinos summátörökölt. Ugye, milyen jól nősültem? – tette hozzá kuncogva. – No, akkormenjünk vissza hozzánk, megmutatom a papírokat. Angus kicsit szédült, ahogy mentek vissza a kocsihoz. Vajon így akar Joshés Molly segíteni nekik, átsegíteni őket a kínjaikon? Ha igen, az nagyonrendben van. Nagyon is. Angus szíve eltelt hálával. Végre alkalma nyílik,hogy valami valóban jót építsen. Odaértek Freedlandék nagy, levegős házához a hatalmas acélkonyhájával,a tűzhelyen lábasokban áfonya főtt, Molly megkérte Angust, kóstolja mega legújabb lekvárját. És a nappaliban ott volt az a nagy ablak. Angus megpróbált nem gondolni arra az estére. Megpróbált nem néznia hatalmas ablakra, amely immár meg volt csináltatva. Josh bevezette azebédlőasztalhoz, és megmutatta neki a papírokat, a tervezési engedélyt,a beruházáshoz szükséges tőkerészt. Az álmot, amely megvalósulhat. A SkótÉpítészeti Díj nyertese a Freedland-ház Tokavaigben, tervezte AngusMoorcroft. Angus fejében ez már egy kész ház volt, nem is nyaraló, hiszen nagy lesz.Talán a vörösfenyő borítást kombinálhatja caithnessi kővel, és perszenapelemeket is felraknak majd. Az egész északi homlokzat tolóajtóval leszmegoldva, így a ház szó szerint a tóra nyílik majd… Angusnak kis időre sikerült elterelnie a figyelmét, megittasulta rooiboseától és az álmodozástól. Lehet, hogy ez a fordulópont? Lehet, hogymost változnak a dolgok? Ahogy a délután télies estébe fordult, Anguseldöntötte, hogy elmondja Joshnak. Legalábbis a féligazságot. Elrakták a papírokat, Angus felvette a kabátját, és jelentőségteljespillantást vetett Joshra.

– Bedobok valamit a Selkie-ben. Elkísérnél? Beszélgethetnénk. A házat betöltötte az édes áfonya illata. Josh megértően nézett Angusra,elköszöntek Mollytól, és a metszően hideg alkonyatban lesétáltak a kocsmába.Angus mélyen beszívta a hideg levegőt, a jeges fuvallatba a parti illatokkeveredtek, a rákvarsáké, aprított fáé és az édesen rothadó hínáré. – Üljünk le kint – javasolta Angus –, magunk lehetünk. Josh kacsintott és beleegyezően bólintott. Angus bement, kikért két italt,majd kijött. Letette a két poharat az asztalra és a Torran-szigetivilágítótornyot nézte. A nyugalmas alkonyatban most a fénye is látszott. Angus belekortyolt a whiskyjébe, látszott, szedi össze a bátorságát. Végülis Josh törte meg a csendet. – Na, öreg, hogy van most Lydia? Jobban? Angus megvonta a vállát, és újra ivott, ízlelgette a füstös alkoholt. – Hááát… néha. De még mindig… játszik. – Hogyhogy? – Beszélget a halott testvérével, úgy tesz, mintha Kirstie ott lenne vele. – Gyakran csinálja ezt? – Igen, elég gyakran. Az iskolában is, otthon is, a kocsiban is. Néha csakrendesen beszél, de néha a kettejük ikernyelvén, így aztán elég félelmetes.Van, hogy mozog és gesztikulál is közben, mintha ott lenne a másik, fizikaiinterakcióba lép vele. És hát ezt elég fura látni. – Jézusom, hát persze. – Azt hiszem, ettől borult ki nálatok, a tükörképéről azt hitte, hogya testvére szellemét látja az ablakban. – Hát persze, hogy kiborult. Atyaisten. Nagyon sajnálom. – Joshelhallgatott, ivott egy kis gyümölcslevet, majd picit előrehajolt. – Gus… szóval szerinted ő elhiszi ezt? Mármint ő, a lányod… valóban… – Mármint hogy megőrült vagy valóban van szellem? Vagy csak úgy tesz? – Hát… – Szellem nyilván nincs – mondta Angus, és farkasszemet nézett Joshsal. –És nem is őrült meg. – Akkor hát csak úgy tesz? – kérdezte a szemöldökét összevonva Josh. – Deaz istenért… minek? Nem kell persze elmondanod, de…

Angus nem szólt semmit, érezte, ahogy gyűlik benne a keserűség, ésa vallomás kényszere. Elege volt a hazugságból, elege abból, hogy a hozzáközel állókat becsapja. De vajon megvan-e benne a bátorság, hogy őszintelegyen? Mindent úgysem tud elmondani. De egy részétől legalább meg akartszabadulni. Ha iszik még egyet. Fölemelte az üres poharát. – Még egyet? – kérdezte bólintva Josh. – Egy dupla Ardbeget. De én fizetek, nem neked kell perkálnia funkcionális alkoholizmusom miatt, Josh – mondta, és a farmerja elsőzsebébe nyúlt pénzért. – Most az egyszer még megfinanszírozom a szenvedélyedet – mondtakényszeredett mosollyal Josh. Fogta a barátja poharát, és belépett a bárba. Ahogy az ajtót kinyitotta,kiszűrődött a halk zene. Az üvegajtón keresztül a Selkie vidámnak, zsúfoltnaktűnt. Itt voltak a helyiek mind, itták a whiskyjüket és a McEwan’s sörüket,élvezték a hétvégi pihenőt, fociról és lovakról beszélgettek. Meg a Torran-szigeten lakó fura új családról. Angus két keresztbe tett karjára hajtotta a fejét. Belebámult a sötétségbe,letaglózták az események. Kinyílt a kocsma ajtaja. – Hé – szólt rá Josh. – Gus, na, ne már. Annyira nem állnak rosszula dolgok. – De – nézett fel Angus. Josh sóhajtott és leült vele szemben, a mindkettejüket beburkoló sötétben.Lerakta az italokat az asztalra és kibontott egy csomag cigarettát. – Josh Freedland dohányzik? – szaladt fel Angus szemöldöke. – Titkos bűnöm. Ne mondd meg Mollynak. Igen, hétvégéken néha elszívokegyet-egyet. Kérsz? – Kösz, nem. Csöndben ültek egy darabig, csak a tenger zihálása és a szél hallatszotta bükkfák között. Angus bal felől látta Torrant és a szerény kis világítótornyot, a ház fehér

négyszögét. A kis konyha fényei alig látszottak a ködben. Mi történhet éppenezekben a pillanatokban ott? Lehunyta a szemét. Igen, meg kell tennem, gondolta. Kinyitotta a szemét. – Josh, érdeklődtél Lydia felől. – Igen. – Akarod tudni az igazságot? – Persze, de csak ha te is el akarod mondani. – Igen. El akarom mondani. Tőled tudom, hogy jó dolog megosztani,meggyónni. Hogy az segít, nem? Hiszen te is így tudtál lejönni a drogról,nem? Annak a segítségével, amit az anonim narkósok gyűlésein tanultál. – Aha, igen. – Oké, de amit most mondok, az titok, soha, de soha senkinek nem szabadelmondanod. Ezt komolyan gondolom. Soha senkinek. Josh ünnepélyesen bólintott a sötétben. – Értettem. – Jól van akkor – mondta Angus nagy levegőt véve, és megdörzsölte arcána borostát. Nehéznek tűnt a hideg levegő, harmat szállt alá a Soundra. Angusszavai nyomán pára szállt fel a csípős éjszakai levegőben. – Beszélek egykicsit az előzményekről. – Rendben. – Tudnod kell, hogy Sarah mindig is Lydiát kedvelte jobban. Egyértelműenő volt a kedvenc. – Minden szülőnek van kedvence – mondta Josh –, legalábbis azt hallottam. – Igen, de ez kivételes dolog volt. Lydia csöndes volt, mint Sarah, lelkevolt, mint neki, szeretett olvasni. Annyira kivételezett vele, hogy az márbántotta Kirstie-t. Megpróbáltam kiegyensúlyozni azáltal, hogy kedvesebbvoltam Kirstie-hez, de ez nem működött. Az apa szeretete nem annyira fontosvagy nem annyira hatásos. Amikor még ilyen kicsik, nem ér fel az anyaiszeretettel. Angus elhallgatott, nem látta jól a barátja arcát a sötétben. És ez rendben isvolt így, anonimabb lett tőle a vallomása, olyan, mint egy igazi gyónás egypapnak a templomban, amikor nem látszik egyikük arca sem. Folytatta hát: – Pár nappal a baleset előtt Kirstie azt mondta nekem, hogy

utálja az anyját ezért, én pedig nagyon durván rászóltam. Majdnem adtam nekiegy pofont. Addig soha, de soha nem ütöttem meg a gyerekeimet, de akkorvolt bennem pia, és kijöttem a sodromból. – A fejét csóválva folytatta. –Kirstie komolyan fel volt dúlva, ahogy az várható is volt. Az anyja azikertestvérét szereti jobban, az apja meg kiabál vele… Josh most sem szólt semmit. Csak a cigarettája vége parázslott. Angusfolytatta. – És akkor megtörtént a baleset. Tudod… az erkély… Sarah szétesett,mindnyájan szétestünk, és minden egyre csak rosszabb lett… és akkor, vagyfél éve… – elhallgatott, nagyot kortyolt a whiskyjéből, hogy bátorságotmerítsen belőle – az életben maradt lányom odajött hozzám, és azt mondta:„Apu, én csináltam. Én öltem meg a testvéremet. Lelöktem. Mert anya őtjobban szerette. És meghalt.” – Te jóságos ég – szólalt meg Josh halkan. – Úgy bizony. – Jézusom… – Josh a cipője sarkával elnyomta a csikket, majd nagy sokáraismét megszólalt. – De Gus… hogy tudta… megölte? Hiszel neki? Hittél nekiakkor? Angus nagyot sóhajtott. – Igen, talán. De csak hatéves volt, amikor történt, és hét, amikor eztmondta. Vajon tudta-e egyáltalán, mit mond? Ebben a korban vajon ténylegfelfogják, amit mondanak? A baj az, hogy hihető volt, Josh. Volt indítéka,mégpedig az, hogy az anyjának Lydia volt a kedvesebb. És a bizonyítékok isezt igazolták. Úgy értem, vajon miért voltak annyira súlyosak Lydia sérüléseiegy hatméteres eséstől? A gyerekek ekkora esést túl szoktak élni, akkormiért… – Mert? – Mert a legfelső emeletről zuhant le, nem a középsőről. Kirstie erről isbeszélt. Fönt voltak… a legfelső szinten, kiszaladtak az erkélyre, és akkorlökte le Lydiát… – Még most sem tudom elképzelni. Angus vett egy nagy levegőt és folytatta. – A felső emeleti erkélyről lökte le, aztán, azt hiszem, lerohant az első

emeletire, hogy megnézze, mit csinált… és Sarah akkor ment oda és ott találtaüvöltve… Lydia leesett, Lydia leesett. Ez hát a magyarázat, valószínűleg eztörtént. Kirstie megölte a testvérét. Történt már ilyesmi, utánaolvastam. Vanerről irodalom. Egypetéjű ikrek rivalizálása, ami gyilkosságig fajulhat. – Jó, de… – Josh a fejét ingatta, Angus épp csak látta a kocsmábólkiszűrődő fényben. – De mi köze ennek a személyiségcseréhez? – Amikor Kirstie ezt elmondta nekem, totál pánikba estem. El akartamondani az anyjának és a barátainak, meg az iskolában is… mindenkinek.Akkoriban az anyja erősen instabil állapotban volt, nem akartam, hogymegtudja. Kirstie a rendőrségnek is akart szólni, mert igen erős bűntudatgyötörte. Az életben maradt lányom teljesen kiborult. Igen, pánikba estem. – Miért? – Hát mert mi történik, ha egy hatévest gyilkossággal vádolnak? Mit csinála rendőrség? Csinál-e egyáltalán valamit is? Nyomoznak? Nyilván nyomoztakvolna, mert a körülmények ezt bizonyították. Le kellett hát csitítanom, megkellett nyugtatnom, azt kellett elérnem, hogy ne higgyen saját magának. – És…? – Mindent megtettem, hogy ne beszéljen. Mondtam neki, hogy nem akaromezt többet hallani. Hogy nem akarok róla tudni. És hogy senkinek sem kellerről tudnia. A végén azt mondtam neki, hogy Lydia nem is igazán halt meg. – Hogy? – Azt mondtam neki, hogy valójában senki sem hal meg igazán, hanema mennyországba kerül, és egy része mindig velünk marad. Elmeséltem, hogyLydia magához tért a kórházban. Odaadtam neki Lydia kedvenc játékát,„látod, még mindig itt van”, és elmondtam, hogy az ikrek különlegesek, ésnem halnak meg igazán, mert ők ugyanaz a személyiség, és ha az egyikükéletben marad, akkor valójában a másik is ott van. Elhomályosítottama személyiségét, mondtam neki, hogy te Kirstie vagy, de Lydia is mindigbenned lesz, mert te vagy az ikertestvére, és te élsz tovább mindkettőtökhelyett. És a lelkére kötöttem, hogy ez egy nagy titok, csak ő és én tudhatunkróla, de soha többet nem szabad erről beszélnie. – Hátradőlt. – És mindeztazért tettem, mert féltem, hogy Kirstie elmondja az igazat, és attól is, hogya családunk teljesen szétesik, mert…

Angus a barátja arcába nézett a sötétben, és folytatta. – Képzeld csak el, Josh. Képzeld el, hogy a lányod odamegy az anyjához ésa nagyszüleihez és a tanáraihoz, és azt mondja: „Gyilkos vagyok, segítsetek,megöltem a testvéremet.” Akkor végünk lett volna. Teljesen. Nem éltük volnatúl úgy, mint a balesetet. Nem, a kurva életbe, nem. Hirtelen kinyílt a kocsma ajtaja, valaki elindult az éjszakába. Josh nagy sokára megszólalt: – Szóval te ültetted el a fejében a zavart, temondtad neki, hogy ő Lydia is és Kirstie is. És most azért hiszi, hogy ő Lydia,mert te mondtad neki. – Igen, akkor sikerült megnyugtatnom, és én csak azt akartam. Megtettem,amit lehetett, de aztán újra összezavarodott. Most azt képzeli, hogy ő Lydia. – De valójában Kirstie? – Igen, az. – És mi van azzal a sikítással? – Á, az csak egy sikítás. Nem bizonyít semmit. – Hát a kutya? Meséltél a kutyáról is. – A kutyák megtanulnak kötődni az életben maradt ikerhez, megpróbáljákvédeni őket. És azt sem tudom, a kutya nem látott-e valamit. Vagy csakmegérezte. Az ikrekkel volt, amikor ez a dolog történt. És azóta nem a régi,lehet, hogy őrültségnek hangzik, de hiszen őrület ez az egész. – Szóval Lydia valójában Kirstie. – Igen. – És te ezt tudod – csóválta meg megint a fejét Josh. – Tudod, hogya kislány valójában Kirstie. És akkor te is megjátszod magad? Még azt ishagyod, hogy a feleséged temetést rendezzen Kirstie-nek? – mondta egyreélesebb hangon. – Tényleg, Gus? Az egész annyira el van baszva. Hogytehettél ilyet? – Mert nincs más választásom! Nem mondhatom el az igazságot senkinek.Te vagy az egyetlen, aki tudja. Ha elmondanám Sarah-nak, biztos kiakadna…és az segítene? Meggyűlölné az életben maradt lányát. És különben is, miértne élhetne Lydia, ha így béke van? Hadd kapja vissza az anyja a kedvencét.Legalábbis egyelőre. – Angus nagyot sóhajtott, majd folytatta: – És tudod,mit? Mostanában néha én is Lydiának nézem, úgy gondolok rá, mintha valóban

ő lenne. Ráadásul úgy is tesz, mintha ő lenne, ez előfordul az ikreknél. Dea lényeg: mit számít bármi, amíg az igazság nem derül ki, az, hogy az egyiklányom megölte a másikat? – De Kirstie itt van. Itt van, foglyul esett Lydiában. – Igen. – De küzd azért, hogy meghallgassák. – Igen. – Jézusom – mondta Josh. – Kibaszott egy zűrzavar. Angus kimerülten, ugyanakkor megkönnyebbülten bólintott. Igen, attól, hogymegosztotta valakivel, jobb lett. A többi gond azonban maradt. A mélyebbigazságokat most sem mondta ki: a saját bűntudatát, Sarah szerepét, Sarahfelelősségét. Ezeket senkinek sem lehet elmondani. A világítótorony fénye villódzott a vízen. Angus a megfogyatkozott ésmegtört családjára gondolt, akik ott vannak, odaát, a Torran-szigeti házban.Bosszúvágya nem múlt el. Meghalt a gyereke, a lelkét pedig égettea méltánytalanság.

16. fejezetPéntek van, és hószag terjeng a levegőben, amikor Lydiáért megyeka Kylerdale-iskolába. Nagyon-nagyon szeretnék segíteni a lányomnak.Barátokra van szüksége, különben elveszett. Remény kell neki, hogy lássa,van itt jövője, ahhoz nem kísértetek kellenek, hanem emberek, akikkelbeszélgethet. Az épületek mögött a szoros vizét nézem. Minden kietlen, hideg és komor,az iskolaudvaron a vidám színekre festett hinták és faállatok mintha nemlennének oda valók, szürreális betolakodók egy öntelten boldog világból. Egy sápadt, fiatal nő áll magányosan a kapunál, és az iskola üvegajtajátmeg a vidám Shleite és Sgoil feliratokat nézi. Felismerem a nőt, Lydia mutattaegyszer, hogy ő „Emily mamája”, Julia Durrant. Emily Durrant is „gyüttment”, ő is angol kislány, és talán az egyetlen,akivel Lydia egyáltalán szóba állt. Legalábbis ő az, akit többször is névrőlemlegetett, ha nagy óvatosan megkérdeztem a lányomtól, mi volt az iskolában. Fogalmam sincs róla, szereti-e Emily Lydiát, valószínűleg nem. Majdnembiztos vagyok benne, hogy a Kylerdale-ben egyik gyerek sem szeretia lányomat, sőt alig ismerik, zavarónak, furcsának találják. De most nincs más választásom, összeszedem magam, és odalépek a széplila kabátban és Ugg csizmában álldogáló Julia Durranthoz. Még meg semszólaltam, máris felvonja a szemöldökét. – Hello, Sarah Moorcroft vagyok. – Igen, jó napot. – Lydia Moorcroft anyja. – Igen, igen, bocsánat, persze. – Csak azt szeretném kérdezni, átjönne-e a lánya játszani hozzánk holnap.A Torran-szigeten lakunk, ott, ahol a világítótorony van. Körülbelül négy órahosszát tartana, mondjuk, tizenegytől, és érte jönnénk. – Hááát… Meg van lepve. De ki hibáztatná? Nekem viszont ki kell tartanom. Nem

hagyhatom, hogy Lydia továbbra is egyre magányosabb legyen. Agresszívnekkell lennem, rémséges, nyomulós szülőnek. – Tudja, hogy őszinte legyek, Lydia egy kicsikét magányos, szóval nagyonszeretnénk, ha Emily átjönne hozzá játszani. Délelőtt tizenegy megfelel? Nemterveztek valamit holnapra? Mindenféle programot csinálunk majd, remeklesz. – Hát szóval… hogy is mondjam… Látszik, hogy nemet akar mondani, de habozik, én meg alig adok nekiesélyt. Sajnálom ezt a szerencsétlen nőt, akinek velem kell szembesülnie. Dekénytelen vagyok megkötni az alkut. Kiterítem hát a kártyámat. Azt. – Tudja, Lydia még mindig eléggé zavart a testvére balesete óta. Nyilvántudja, mi történt, meghalt a testvére, az ikertestvére, úgyhogy… szóvalnehezen tud beilleszkedni, és olyan jó lenne, ha tudna játszani Emilyvel. Na, erre aztán mit mondhat Julia Durrant? Nem érdekel, hogy a lányánakmeghalt a testvére? Nem érdekel, hogy maga egy nehezen kezelhető ésmagányos gyerek gyászoló anyja? Látom, hogy porlik semmivé az ellenállása, kínosan érzi magát, talán sajnális, és akkor mi van? Nem érdekel, amennyiben igent mond. – Rendben – mondja erőltetett mosollyal. – Tudja, hol lakunk, ugye?A postahivatalnál, a dombon. – Igen. Nagyszerű – mondom hasonló műmosollyal. – Lydia annyira boldoglesz. Angus, a férjem tizenegyre érte jön, és háromra visszahozzuk, mégmielőtt besötétedik. Nagyszerű, köszönöm! Ezzel elfordulunk egymástól és az üvegajtót bámuljuk, miközben jönnek kia gyerekek. Mint mindig, most is Lydia lép ki utolsónak, nagy lassan,vonakodva, amikor már az összes kiabáló, nevetgélő osztálytársa szétszaladt. Alaposan megnézem, ahogy jön felém. Legalább a sebek a kezén márjobban néznek ki. Elfintorodom, lám, ez az én optimizmusom maximuma, ilyen vagyok én,amikor a dolgok jó oldalát próbálom nézni: legalább a sebek már jobbannéznek ki. – Szia! – mondom, átfogom a vállát, és elindulunk a kocsi felé. – Mi volt aziskolában?

– Semmi. – Tessék? – Nem mehetnénk már haza, anya? – De, persze. Indítok, és elhúzunk. – Jó hírem van számodra, bogaram. Belenézek a visszapillantó tükörbe, Lydia visszanéz rám, reménykedő,mégis, szkeptikus az arca. Egyre jobban sajnálom, kicsit várok, mígmegszólalok: – Emily holnap átjön veled játszani. Csöndben emészti a hallottakat. A tükörben rám néz, pislog egyet-kettőt, ésakkor látom, hogy nagy kék szemében felcsillan a szomorú remény. Mégmindig csöndben van, látszik, tovább rágódik azon, amit hallott. Tudom, hogy Torranon a hétvégéken Lydiának még jobban fáj a magány,mint az iskolában, mert bármilyen elhagyatott is, az udvaron körülveszika gyerekek, az órák alatt pedig a tanárok foglalkoznak vele. De a szigeten csak én vagyok, meg Angus. Meg az ég, a felhők, a sírószürke fókák és a hattyúk, akiket a sarki hideg délre űzött. Én még mindigszeretem Torrant, vagy legalábbis azt akarom, hogy szeressük Torrant mindenridegsége ellenére, és azt akarom, hogy Lydia is szeresse. Ehhez viszonttársaságra van szüksége. Itt, a szigeten. Remélem és hiszem tehát, hogy örülni fog a híreknek, a hétvégimeghívásnak. Nagy sokára megszólal: – Igazán? – Igen. – Valaki jön velem játszani? Játszani velem? – Igen, igazán. Veled. Az anyukája épp most kérdezte, hogy Emily átjöhet-ehozzánk. Ugye, milyen jó lesz? A lányom csak mered maga elé, aztán arcát elönti a széles, reménytelimosoly. Hetek óta nem láttam ilyennek. Sőt talán hónapok óta. Megpróbáljaelrejteni a mosolyát, szégyelli, mennyire örül. Én meg oda vagyok attóla mosolytól. És rettegek is egyben, mert mi lesz, ha az egész rosszul sikerül?Most teli van várakozással… meg kell csinálnom. Megpróbálom kordában tartani az izgatottságát, ám ez nem könnyű. Egész