S._K._Tremayne-Fagyos_ikrek

– Aput akarom! Lehet, hogy Beany meglátott egy patkányt a konyhában és utánaeredt? VagyLydia kergette el? Megijesztette és azért menekült? Beany mindig is féltTorrantól vagy valakitől, valamitől a szigeten. – Anya! Ez Beany! Hallottam! Igaza van? Vajon tényleg a kutya vonított? Elengedem Lydia kezét, éskinyitom a konyhaajtót. A rémséges időjárás, a dühödt eső, a kínzó szél visszaakar nyomni. Kétségbeesve, reménytelenül kiáltok bele a sötétbe, a gázló,a homokpadok és a hajók felé, oda, ahol minden ködbe vész. – Angus! Beany! Angus! Beany! Akárha egy szénbányába kiabálnék. Vagy egy lezárt, nedves pincébe. A szélelkapja a szavakat a számról és továbbrepíti, délre, Ardamurchan ésa Summer-szigetek felé. Egyre nagyobb a kétségbeesésem, hiszen egy tragédia űzött el minketLondonból is. – Apa visszajön, ugye, anyu? – kérdezi Lydia az ajtóban. – Visszajön. MintLydia. – Persze, persze, hogy visszajön. Vékony bordó legging van rajta és egy kis farmerszoknya, és nem melega Hello Kitty-s felsője sem. Megfázik. – Menj be Lydia, kérlek. Apa jól van, csak el kell hoznia Beanyt.Nemsokára visszajön, de légy szíves menj be és olvass. Már nemsokára ittvannak. Megfordul, és beszalad az ebédlőbe. Utánamegyek, oda, ahol a rozoga,festékfoltos bakelittelefon áll az ebédlő ablakpárkányán. A kagylónevetségesen nehéz, a tárcsa félelmetesen lassú. Hívom Josh és Molly számát,de nem veszik fel, csak kicsöng és kicsöng. Próbálom hívni Josht a mobilján. Megint semmi: – Ez Josh Freedlandszáma. Ha munkaügyben keres, hívja a Strontian Stone számát… Mérgemben lecsapom a telefont. Dühös vagyok, dühös mindenre. Kisegíthetne nekünk? Hát Gordon, a csónakos. Igen, Gordon. A száma megvan a mobilomban.Berohanok a hálószobába, kiveszem az alig használt telefont az éjjeliszekrény

fiókjából és türelmetlenül várom, hogy bekapcsoljon. Közben meglátomLydiát. Nem tudom, hogy került a szobába. Megváltozott a külseje. A hajakócos, rám néz azzal a nyugodt tekintetével, mintha transzban lenne, miközbenén elkeseredetten rázom a telefonomat. Kapcsolj már, kapcsolj, a rohadtéletbe… Lydia hóna alatt Leóval kétkedőn néz rám, majd így szól: – Anya, talán nemis baj, ami Beanyvel történt. Kirstie nem jött vissza, talán az sem baj, haBeany sem jön vissza. – Hogy micsoda, drágám? Egy számot próbálok meg… – Apa ugye visszajön? Anyaaaa, kérlek. Lydiának nem számít. Kirstieelment, úgyhogy nem számít, mit csinált apa. Ki tudjuk szedni a sárból? Hogy mit mond? Döbbenten nézek rá, szemembe könnyek gyűlnek. Kirstie-ért, meg amitAngus tett vele. Nem, meg kell néznem a telefont. A rossz világításnál látom, hogybarátságos zöld fénnyel izzik. Azt mondja, hogy nincs térerő. Hát persze hogynincs. Keresem a névjegyzékben a G-nél vagy az F-nél. Gordon Fraser. Itt a száma. A telefonnal a kezemben az ebédlőbe szaladok, megfogom a nehéz kagylót,majd eszelős türelemmel tárcsázom: 3, 9, 4, 6. A vonal túlsó végén kicseng.Vedd fel, vedd már fel. Akkor meghallom a recsegő hangot, halk, mégis érdes,a vihar szárnyán száll. – Gordon Fraser. – Gordon, Sarah vagyok. Sarah Moorcroft a Torran-szigetről. Hosszú, idegesítő szünet. – Igen, Sarah. Tudom már. Hogy van? – Nagy bajban vagyunk… – recseg, kattog, sípol a vonal. – Kérem… – Nem… nem hall… – Basszus… – Sarah… – Segítségre van szükségünk, kérem, segítsen – mondom, és ezzel elnémula vonal, még csak nem is zúg. Már-már falhoz vágom, éppen most kell nekifelmondania a szolgálatot? Hangosan sípol egyet, majd teljesen tisztán hallom

a hangot. – Baj van, Mrs. Moorcroft? – Igen! – Mi a gond? – A férjem, Angus kint van a lapályon. Elveszett a kutya, ő meg kiment,hogy megkeresse, apálykor, a sötétben, most pedig már aggódom, mert nagyonrégen elment. Nem tudom, mit csináljak… aggódom érte és… – Azt mondja, a lapályon? – Igen. – Egyedül? Torranból? – Igen! – Jól van, nyugodjék meg Mrs. Moorcroft. Hozok pár fiút a Selkie-ből. – Jaj, köszönöm, nagyon köszönöm! Leteszem a kagylót, mielőtt megszakadna a vonal. Mintha ez valami halálosszámítógépes játék lenne, és a telefon adja az új életet, amíg azt nem hallod,hogy bzzzz, game over. Megfordulok, és Lydia megint csak ott van. Annyiramegijedek, hogy majdnem nekiesek a falnak. Csak áll ott rezzenéstelen arccal. Mintegy transzban. A szomorú kék szemetágra nyitva. Hogyan csinálta ezt? Ezek a padlódeszkák a legkisebb mozgástól isnyikorognak, de én nem hallottam semmit. Alig három méterre van tőlem. Merev a tartása, nem szól semmit, arcasápadt az aggodalomtól. Nem hallottam, amikor bejött, és azt sem, hogymögém állt. Hogy csinálja ezt? Hány Lydia leselkedik itt a házban? Az a beteggondolatom támad, hogy két Lydia van, és játszik velem az árnyékban ésa hidegben, a pókhálók és a patkányok közt, épp úgy, ahogy Lydia és Kirstiebújócskáztak Londonban, különösen azon az utolsó nyáron: én vagyok, nem,ez én vagyok. Szinte hallom a kacajukat, ahogy üldöztem őket végiga folyosón, előbb az egyiket, aztán a másikat, elbújtak, meg akartak lepni. De most elhomályosult az elmém, pedig világosan akarok látni. – Apu ugye visszajön Beanyvel, ugye? Szomorúan ráncolja a homlokát, elviselhetetlen lehet a fájdalma,

elvesztette az ikertestvérét, most meg attól fél, hogy az apját és a kutyáját iselveszti. Végképp tönkremenne. Bármennyire gyűlölöm is Angust, életben kell maradnia. – Anyu, ugye, hazajönnek, ugye? – Hát persze. Letérdelek és átölelem szorosan, nagyon szorosan. – Drágaságom, apa nemsokára itthon lesz. Megígérem. – Megígéred? – Becsszóra. Gyere, menjünk a konyhába, csinálok teát, és ott várjuk apátés Beanyt. Nem gondolom komolyan, csak ürügyet keresek, hogy kinézhesseka konyhaablakon, hogy meglássam, történik-e valami. Ahogy eresztem azenyhén sós vizet a teafőzőbe, dühödten bámulok a sötétbe. Semmi más, csak a sötétség. Talán egy-egy pillanatra előbukkan a hold,ahogy szétválnak a felhők és a köd. A konyhánkból kiszűrődő gyenge fénycsóvát vet a fagyos, nedves fűre, hideglelős színű, hosszúkás fényfoltot.A kötélen az elázott ruha verdes. Úgy üvölt a szél, mintha hetekig nem akarnáabbahagyni. Jön az igazi tél, bejelentkezett. – Nézd csak, anya! Apró fénypászmák villannak a sötétben, fejlámpák elmosódott csóvái.Zseblámpák? Csónakok fényei? Biztos Gordon és a barátai, igen, a mólónárnyalakok… a lámpák fénye keresztezi egymást, mint a háború alatta légvédelem reflektorai. Világosan kivehető, hogy az emberek vízre szállnak.A csónakok megkerülik Salmadairt, többen vannak, most már egész jól látomőket. Az egyik csónakból egy nagy fénycsóva látszik, kézi reflektor világítja bea hullámokat és a homokot. Követem a szememmel, de sűrű a köd, már nemlátok semmit. Ez a szoros a ködök völgye. Hogyan fogják így megtalálni Angust? Ésszámít ez nekem? Igenis, számít. Talán másképp, de számít, mert azt akarom, hogy élvekerüljön elő, és szembesíthessem.

– Menjünk át a nappaliba – mondom Lydiának. – Miért? – Mert itt úgysem látunk semmit. – Mik azok a fények? – Az emberek segítenek apának, mindenki eljött segíteni neki. Megfogom a kezét, és ellentmondást nem tűrve beviszem a nappaliba,együtt megrakjuk a tüzet, ami már majdnem kialudt, mert az elmúlt egy órábannem figyeltünk rá. Lydia óvatosan adogatja a kisebb hasábokat, én meg a tűzrerakom őket, ami immár szép nagy lánggal ég. – Anya, ha nem eső esne, te mit szeretnél, hogy essen? – Hogy micsoda? Lydia oldalról, elgondolkodva rám néz. Sápadt kis arcán, az állánál egy kiskoromfolt. Elmosolyodom, megpróbálok nem gondolni Angusra, sem Kirstie-re, sem arra, hogy ölelte, csókolta. Megkérdezem: – Miről beszélsz? – Hát, hogy ha az eső nem víz lenne, akkor mit szeretnél, mi legyen? Énvirágokat szeretnék, ha esnének, az olyan szép lenne. – Igen, az nagyon szép lenne. – Vagy ha emberek esnének – mondja, és halkan nevet hozzá. – Az devicces lenne, igaz, anya, emberek esnének az égből. Jaj, nézd csak,szivárvány! A lángokra mutat. Egy külön kis lángnyelv eláll a többitől, és lila meg kékszínben lobog. Együtt nézzük a lángokat meg a tüzet, aztán odakucorodunka kanapéra a pléd alá, aminek Beany szaga van, és kedves történeteketmesélünk a kutyáról, mert el akarom terelni Lydia figyelmét. Figyeli, amitmondok, bólogat meg nevet, így aztán én is nevetek, de a nevetésemen isáthallatszik a szomorúságom és a dühöm. Még mindig nagyon soká tart. Hol lehet Angus? Nem találják. Elvesztettékszem elől. Elképzelem, ahogy a fiúk a Selkie-ből a csónakban ülve átkutatjáka partot, közben leheletükkel melengetik az ujjaikat. Nem néznek egymásszemébe, mert tudják, hogy nem jártak sikerrel, Angusnak nyoma veszett.Várnunk kell… Túléljük, ha Angus meghal? Talán igen. Legalább valaminek vége lenne. Fel-fellobban a tűz, a lányomat nézem, aki a lángokat bámulja, csillog a kék

szeme. – Sarah! Mi van? – Jézusom! – Apa! Angus az. A nappali ajtajában áll nyakig sárosan, a szeme látszik csak ki aziszapból, de él. Mögötte Gordon és még néhány férfi, valamennyien nevetnek. Hangjukbetölti a szobát, dízelolaj, hínár és olajos sárszaguk van, de Angus él. Lydialeugrik a kanapéról és odaszalad az apjához, aki eltartja magától, és ad egycsókot a homlokára. – Tudom, hogy meg akarsz ölelni – mondja, miközben kínlódvaodavánszorog a kanapéhoz. – De nem javaslom. Büdös ez a sár. Lydia fel-alá ugrándozik örömében. – Apapapapapapa! Jesszusom, már azt hittük…, akarom mondani, de mégsem mondom ki.Lydia kedvéért. Mindenki kedvéért. – Vagy három méterre az ornsayi mólótól halásztuk ki a férjét. Anguson látszik, hogy zavarban van. Odalép hozzám, és ad egy puszit azarcomra. Megpróbálok nem elhúzódni. Furán, gyanakvón néz rám, és így szól:– Fogalmam sem volt, hol vagyok… a ködben. Elnézek mellette. Nincs itt a kutya. Hol lehet a kutya? – És Beany? Lydia az apjára néz, örül, de látszik, aggódik is. – Igen, apu, hol… Angus mosolyog, de mesterkélt a mosolya. – Elszökött. Kiszabadult a sárból, és elszaladt. Holnap majd megtaláljuk,nincs semmi baja. Azt hiszem, hazudik. Talán valóban elszökött, de arra nincs semmigarancia, hogy túléli, vagy megtaláljuk. Most azonban nem erőltetem ezta témát. Megsimogatom a férjem hideg, sáros arcát, de közben pofon akaromvágni. Nagyon erősen. Addig akarom ütni, amíg mozog, és ki akarom vájni

a szemét. Hogy fájjon neki. Ez a simogatás Lydia és Gordon meg a többiek miatt van – csak épp nekemnem esik jól. – Angus, te össze vagy fagyva. Jaj, istenem, neked meg kell fürödnöd! – Egy meleg fürdő – feleli – a lehető legjobb ötlet, Sarah. És adjGordonnak meg Alistairnek egy pohár Macallant, azt a jófélét. Megígértemnekik. Hálából… – Lydiára néz, habozva, majd folytatja. – Tudod, mertsegítettek. – Persze – mondom, és tettetett megkönnyebbülést erőltetek az arcomra. Angus nagy nehezen elindul a fürdőszoba felé, hallom, ahogy önti a melegvizet. A lányomhoz fordulok. – Lydia hoznál poharakat? Az asztalra teszem a whiskyt, kiöntöm. A férfiak elnézést kérnek, amiértvizes a ruhájuk, én azt mondom, ó, semmiség. Leülünk a kanapéra ésa székekre, megrakom a tüzet. Ülünk és iszunk, Lydia az embereket nézi,mintha valami érdekes, új állatok lennének az állatkertben. Gordon körülnéz,látja a félig festett falakat. – Nagyon nagyot haladtak itt, remekül néz ki. Jó látni, hogy Torranraodafigyel valaki. Mit mondhatnék erre? Szomorúság árad szét a szobában. Halk köszönömötmotyogok, majd elhallgatok. Csöndben kortyolgatunk. Gordon Torranról és a szorosról mesél, mega gael egyetemről, én hálásan beszállok a beszélgetésbe. Örülök, hogybármiről szó van, mindegy, miről. Angusszal mit csináljak? Alistair, a fiatalabbik, csinos, vörös hajú, simára borotvált képű férfi, akimár a harmadik nagy pohár Macallant issza, közbeszól: – Átjárható hely. Ígynevezték. Gordon el akarja hallgattatni. Lydia összegömbölyödve alszik a kanapén,puha, halványkék takaró alatt. Fölemelem a poharamat, a tűz fellobban. Nagyon fáradt vagyok. – Micsoda? Alistair láthatóan kicsit becsípett. Böfög, majd elnézést kér és így szól: – A helyiek hívták Torrant átjárható helynek. Ez azt jelenti, hogy olyan hely,

ahol szellemek vannak – a poharába kuncog –, igazi szellemek. Torranszigetén közel vannak a szellemek. – Ugyan már, ostobaság – vágja rá Gordon, és közben óvatosan rám, majdLydiára pillant. Úgy néz ki, mintha le akarná ütni a fiatal barátját. – Nem – makacskodik Alistair –, Gordon, ez igaz. Néha magam is azthiszem így van, tudod, a Mennydörgés szigete, szóval van itt valamia hangulatban. Emlékszel, ahogy azok a házfoglalók elmentek? Halálra voltakrémülve. Alistair nyilván nem tud semmit a családunkról, különben nem hozná fel ezta témát. – Igen, átjárható hely. Ahol látni a másvilágot – teszi hozzá vigyorogva,lehajtja a whiskyjét, majd rám néz. – Legalábbis ezt beszélték. Gordon Fraser hangosan cicceg, és megismétli: – Hallgass már! Sarah, nefigyeljen oda rá. – Nincs semmi baj. Érdekeseket mond – felelem és megvonom a vállam. Őszinte vagyok. Nem izgat a történelmi folklór és az ősi babona, éppeléggé nyugtalanít az, ami most van. Gordon élvezettel szürcsöli a whiskyt,beszívja az illatát, majd az alvó lányomra emeli a poharát. – Úgy látom, ideje mennünk. Hamar összeszedik magukat. Integetek a csónakjuk után, ahogy eltűnikSalmadair sötétjében. A világítótorony is int nekik. Meglátom a korláthozkikötött csónakunkat, a bevásárlótáskák eltűntek, elvitték őket a hullámok. Visszamegyek a konyhába, kihúzom a késesfiókot. Szemügyre veszem a fegyverraktárat, a csillogó-villogó késeket. Szeretem,ha élesek. Gyorsan becsukom a fiókot, nem is nyúlok a késekhez. Csak nemgyilkosságról fantáziálok itt? A nappalin át kimegyek a folyosóra, és benyitok a fürdőszoba ajtaján.Angus a kádban ül és szappanozza magát, az izmos karját, iszaptól csíkozott,szőrös mellét. Gyűlölöm a fizikai jelenlétét. – Holnap el kell menned vásárolni – mondom. – Ott hagytad a csónaknál,és elvitte a dagály. Az összes szatyrot.

– Hogy micsoda? – kérdi, és nem érti. Látom a fejében a gondolatokat.Majdnem odavesztem, miközben a kutyát mentettem, ő pedig a szatyrokrólbeszél. Képtelen vagyok tovább megjátszani magam. Azt akarom, hogy elmenjenitthonról, míg én kitalálom, mit tegyek. Hogy hogyan szembesítsemkellőképpen a tényekkel. – Holnap vásárolj be. Köszönöm.

23. fejezetEgész délelőtt Beanyt keressük, Lydia kétségbeesve kiabálja, Beany, Beany,ahogy mászkálunk a szigeten körbe-körbe. Itt a dagály, nem hiszem, hogy szegény kutya felbukkan a vízből. De Lydianem adja fel: – BEANY! Ahogy a vizet kémleljük, a fekete fejű sirályok rikoltoznak a fejünk felett.A csigaforgató madarak szkeptikusan néznek ránk, és tovább ugrálnaka parton, miközben a lányom ordítozva rohangál. Aztán elsírja magát. – Jaj, te – mondom és átfogom a reszkető vállát –, biztos vagyok benne,hogy Beanynek semmi baja. Lehet, hogy eltévedt az erdőben. Majd kirakunkplakátokat. – Nem fog visszajönni – mondja és lerázza magáról a kezemet. – Meghalt.Nem jön vissza. NEM – teszi hozzá és berohan a házba. Fogalmam sincs,hogyan tudnám megvigasztalni. Az egész világ vigasztalhatatlan, a salmadairikönnyező szürke fókáktól Camuscross síró, vizes berkenyefáiig. Az órák egymásba olvadnak, észrevétlen telik az idő. Lydia a szobájábanolvas, én pedig a falat festem. Nem tudom, miért, talán, mert az a homályosérzetem van, hogy be kell fejeznünk a renoválást, és eladni a házat. Mégpedighamarosan. Amikor elfáradtam, kimegyek a konyhába, lemosom a festéket a kezemről,és megpillantom Angust, aki a palaszürke vízen közeleg a csónakkal. Magányos alak, ahogy ott áll a lélekvesztőben, keze a kormányon, minthaegyenesen rám nézne. Jön, és hozza a kért holmit a boltból. Hirtelen elszabadul bennem a gyűlölet. Remélem, nekimegy valaminek aza rohadt csónak, egy rejtett sziklának ott a világítótorony alatt. És kilyukad ésdarabokra törik. Bármennyire szeretném is Angus szemébe vágnia bizonyítékot, simán elnézném, a kisujjamat sem mozdítanám érte. Itt állnékaz ablakban, és végignézném, ahogy épp megözvegyülök. De a csónak természetesen nem süllyed el, Angus nagyon jól elsajátítottaa szigetlakók életmódját. És gondolom, most különösen óvatos a tegnapi

riadalom után. Ügyesen lassít a csónakkal, szakértő módon teszi partra azta hülye narancsszín gumicsónakot, és kilép a szürke fövenyre. Kihúzzaa csónakot a hullámtérből, kiveszi a két nagy Coop táskát, és elindul a lejtősúton a ház felé. Elszántan lépdel. Netán fenyegető a járása? Elfog a rettegés. Vajon tudja, hogy én tudom? Hogy jöhetett rá? Nyilván érezte bennem ezt azúj keletű ellenségességet, de hogy követhette a gondolataimat? Közeledik. Nem lehet nem észrevenni, milyen céltudatosan lépdel.Hátrálok a konyhafiókig, újra, immár közelről is megnézem a fényes késeket,és ezúttal megteszem, kiveszek egy konyhakést. A legnagyobbat éslegélesebbet. Elrejtem a hátam mögé. Tudom, mennyire beteg dolog ez, mégakkor is, ha meg lehet magyarázni. Ez a helyes, ezt kell tennem. – Szia – mondja érdesebb hangon, mint ahogy szokta, oldalazva lép be azajtón, és lerakja a szatyrokat a konyha padlójára. Nem mosolyog. Izzada tenyerem, ahogy markolom benne a rosszul elrejtett konyhakést. Valóbanképes lennék leszúrni a férjemet? Talán. Biztosan, ha Lydiát is zaklatja. Ki tudja, nem folytatja-e? Az is lehet, hogymagában Kirstie-nek hívja, úgy tesz, mintha a kedvence még élne. Vajon ő az oka minden bajnak itt? – Hol van Lydia? – kérdi. A borostától most gonosznak látom, nem jóképűnek. Olyan, mint egybűnöző a híradóban. Felismerik ezt a férfit? Nem, én nem. Mit tett Kirstie-vel? Hogy tehette? Mennyi ideig? Fél évig? Egy évig? – Alszik – mondom, de ez nem igaz. Lydia a szobájában olvas. De nemengedem Angust a még életben maradt lányunk közelébe. Ha megpróbálná,használni fogom a kést. – Ki van merülve, Gus, azt hiszem, hagynunk kénealudni. – De jól van? Tudod, annak ellenére, hogy… – Igen – felelem. – Mindentől eltekintve jól van. Angus, kérlek, hagyd őtaludni. Jövő héten vissza kell mennie az iskolába, pihenésre van szüksége.Kérlek.

Annyira nehéz kimondanom azt, hogy „kérlek”. Ennek az embernek. Enneka… nem is tudom, minek nevezzem. Most szörnyetegnek tűnik, mintha nem isember lenne, és én azt akarom, hogy elmenjen innen. – Rendben – mondja, és mélyen a szemembe néz. Szikrázik köztünka gyűlölet, meg sem próbálja elrejteni. Ketten vagyunk a saját szigetünkön,ami felett a Salmadairban fészkelő hollók kárognak. Gyűlöljük egymást, és eztmindketten tudjuk, bár én nem egészen tudom, ő miért gyűlöl engem. Talánmert rájött, hogy ismerem a titkát? Lehet, hogy azért nézett olyan dühösen, amikor azt mondtam neki, hogyKirstie Lydia. Mert érezte, hogy közel járok a megfejtéshez. Megfordul és az ebédlő felé indul. Utánaszólok: – Angus, azt hiszem… – Igen? – Hát… gondolkodtam, míg a boltban voltál. Beszélhetek a gyanúmról? Nem. Nem állhatok elé csak úgy, itt egy vasárnapdélután ebben a jéghideg konyhában, ahol azt reméltük, boldogok leszünk,ahol a hűtőben Dairylea kockasajt van Lydia uzsonnájához, és ahola polcokon Crunchy Nut Cornflake-es dobozok sorakoznak. Majd valamikormáskor kell kimondanom ezeket a rémes szavakat, nem itt, nem most, nemamikor Lydia még mindig lelkileg sérült. Azt akarom, hogy a lányunk holnapiskolába menjen, hétfő lesz, újra meg kell szoknia az iskolát, különben sosefordul jobbra a sorsunk. – Igen? – kérdezi Angus ingerülten. – Mi az? A farmerja olajfoltos, ziláltan néz ki. Nem hasonlít önmagára. Vagy lehet,hogy éppen most a valódi önmaga. – Angus, tudod, nem jól mennek köztünk a dolgok. Azt hiszem… tudod…Lydia kedvéért, mindnyájunk kedvéért talán pár napot a szárazföldöntölthetnél odaát. – A kés még mindig a hátam mögött. Úgy néz rám, minthatudná, és mintha le se szarná. – Rendben – szólal meg végre. – Tőlem, lehet. – Sötét szemében sötétmegvetés csillog. – Fogom a melót, és a Selkie-ben kiveszek egy szobát.Ilyenkor szinte ingyen megalhatok. Hát ez könnyen ment. Hallom, ahogy nyikorog az ebédlőajtó, majd Anguspapírokat rak be egy táskába, aztán a hálóból hallok zajokat. A szekrény,

a komódja, lépések. Valóban ennyire egyszerű, csak jön-megy? Úgy tűnik. Visszarakom a kést a fiókba, és nagyot sóhajtok a megkönnyebbüléstől. Hallgatom a sirályokat, a szél fütyülését az ajtónál, a száraz hínár zörgéséta parton. Tíz perccel később Angus megjelenik a konyhaajtóban és így szól: – Öleld meg helyettem Lydiát, kérlek. Már nem dühös. Lágyabb, szomorúbb a pillantása, és megsajnálom hirtelenazt az embert, akit valaha szerettem, a lányait elvesztő apát, de aztán eszembejut, mit tett. – Jó – felelem. – Megölelem. – Köszönöm – mondja halkan. – Elviszem a csónakot, és később apálykormajd gyere át érte. Az iskolába kell majd nektek. – Jó. – Akkor rendben, Sarah. – Szia, Angus – mondom. Rám néz. Megvetés, bűntudat vagy kétségbeesés van a szemében? – Szia. Lassan ingatja a fejét, nagyon lassan és józanul, mintha most látnánkegymást az életben utoljára. A vállára veszi a táskáját, a lábával kinyitjaa konyhaajtót. Lemegy a csónakhoz, berántja a motort, és kikormányozzaa csónakot a nyílt vízre. Azért nézem, hogy biztos legyek benne, elment. Ámahogy eltűnik a salmadairi szirtnél, Lydia kirohan a konyhába mezítláb,kikericssárga leggingben, könnyes arccal és megkérdi: – Ez apu volt? Holvan? Nem jön be köszönni? Most mit mondjak erre? Semmit. A nagy dühömtől arról megfeledkezem,hogy Lydia még mindig szereti az apját. Mindennek ellenére. Megölelem hát,szorosan tartom a karomban, megsimogatom a szőke haját, megfordulunk éskinézünk az ajtó felé, anya és lánya. – Apának megint dolga van. Lydia megpördül, könyörgő tekintettel rám néz, nagy kék szemébecsodálkozás, mint aki nem érti. – De nem köszönt! Még csak be sem jött, hogy megnézzen? – Édese… – És el sem köszönt?

– Szívem… Látszik, meg sem hallja: – Nem köszönt el tőlem! – Hirtelen kiszabadítjamagát az ölelésemből, kirohan a nyitott konyhaajtón, egyenesen át a nedvespáfrányokon és hangán, le a partra a világítótoronyhoz, ott kiabál: – Apa!Apa! Gyere vissza! De Angus már túl messze jár a csónakkal, és háttal is van nekünk, a szél ésa hullámok elfojtják a kislány hangját, azt a vékony kis gyerekhangot. Angusnyilván nem hallja a kiáltozását, sem a sírását. – Apa! Apa! Gyere vissza! Gyere vissza hozzám, apa! A hollók kárognak, a sirályok rikoltoznak, engem fojtogat a szomorúság.Megpróbálok nyugodt maradni. Látom, hogy egy csuklyás varjúa világítótorony melletti berkenyebokorról figyeli Lydiát. Ezek a varjakkiharapják az újszülött bárányok nyelvét, amitől azok nem tudnak szopni, ésegy nap alatt elpusztulnak. A kislányom még mindig kiáltozik. Ó, jaj, ez már túl sok. Félek, hogy beszalad a vízbe, rohanok utána lea partra, megfogom a kezét és leguggolok mellé. – Kicsikém, apának dolga van, nemsokára visszajön. – Megjött és elment, nem köszönt nekem, sem amikor jött, sem amikorelment. Már nem szeret! Nem bírom tovább, hazudnom kell. – Dehogyisnem szeret. Csak nagyon-nagyon sok a dolga, de hamar megjön.Gyere, össze kell készülni holnapra, gyere, aztán sütünk valami finomat.Mézeskalács emberkét. Igen, a sütés. Ez az én megoldásom a dolgokra. Sütemény, keksz.Mézeskalács emberke. Szódabikarbóna, és apró ezüstszínű cukorgyöngyök,cukor, vaj, gyömbér. Ezt csináljuk tehát: süteményt sütünk. A mézeskalács emberkék azonban nem sikerülnek. Alaktalanok, mint a kismézeskalács állatok, megpróbálom tréfára venni, de Lydia szomorúan néziőket a forró tepsiben, megrázza a fejét és berohan a szobájába. Semmi sem működik. Soha semmi nem fog működni többé. Elgondolkodom Lydia apja iránti mély érzelmein. Ha a tanúja lett volna

a molesztálásnak, akkor vajon szeretné-e ennyire? Valóban? Talán nem islátott semmit, és Kirstie csak elmondta neki. Vagy nem is úgy történt, vagyegyáltalán meg sem történt, és talán én feltételezek mindenfélét, ráadásulelhamarkodottan? Egy pillanatra elönt a kétely, beleszédülök. Lehet, hogytévedek? Azért fordulok a közhelyekhez – gyermekmolesztálás, pedofília,modern kori boszorkányság –, mert elvakít a haragom vagy a bánatom? Nem. Nem. Ott vannak Lydia saját szavai, az én emlékeim és Samuelstudományosan megalapozott szövege. Valószínűbb az, hogy nem akaromelfogadni azt, hogy tíz éven át éltem együtt egy olyan férfival, sőt szerettem,aki képes volt hozzányúlni a saját lányához. Mert ugye, mit mond ez el rólam? Kimegyek, a mézeskalácsot a komposztba dobom, és a bűzlő sártengeren átOrnsayt nézem. Semmi. Később Lydiával apálynál átmegyünk a gázlón, gumicsizmáink alattropognak a döglött rákok páncéljai. Elkötjük a csónakot a Selkie mólójától,aztán hazaevezünk és olvasunk. Este egy üveg bor társaságában kivasalom aziskolai egyenruháját, ő alszik. A hideg ellenére majdnem az összes ablakotkinyitom. Azt akarom, hogy a metsző hidegben élesebb legyen az elmém, logikusantudjak gondolkodni. Vajon helyesen cselekszem, amikor visszaviszem Lydiáta Kylerdale-be? Amikor még épp, hogy beszéltünk egymással, Angus nagyon azon volt, hogyLydia ne menjen vissza. Az iskolatitkár azonban állítja, hogy a dolgok jobbrafordulnak, és amíg nem megyünk máshová, biztos vagyok benne, hogy csakmagányosabb lesz, ha itthon tanul. Akkor soha ki se tenné a lábát a szigetről. Nagy nehezen lefekszem és elalszom. Nem álmodom. Reggel olyan szürke az ég, mint a vadlibák tolla. Nem könnyű Lydiáraerőltetni az egyenruháját, mert nagyon szeretne itthon maradni, és állandóanazt kérdezgeti, hol van apa. – Nemsokára itthon lesz. – Biztos, anya? Áthúzom a fején az iskolai pulóvert és hazudok neki: – Igen, drágám. – Anya, nem akarok iskolába menni.

– Ugyan már! – Mert ott lesz Emily és ő utál engem. Mind utálnak. Ugye, Emily azt hiszi,hogy valami nincs rendben velem? – Nem, nem hiszi azt. Csak buta egy kicsit. Gyere, vegyük fel a cipődet,egyedül is meg tudod csinálni. Volt egy szabad heted, most már ideje iskolábamenni. Minden rendben lesz. Mennyi hazugságot képes valaki mondani a lányának? – Mind utálnak, anya. Azt hiszik, hogy Kirstie itt van velem, ő pedigmeghalt, szóval engem is kísértetnek néznek. – Elég ebből kicsim. Ne gondoljunk most ilyenekre, menjünk az iskolába,mindenki elfelejtette már ezt. De mire áteveztünk, beültünk a kocsiba és megtettük a parton azt a néhányszélfútta mérföldet az iskoláig, nyilvánvaló, hogy senki sem felejtett elsemmit. Az iskolatitkár zavart arckifejezése, amint kiszáll a Mazdájából,mindent elárul. És amikor odaérünk a vidám nyári fényképekkel díszítettajtóhoz, ahol ott függ két nyelven az iskolaudvar szabályzata – RiaghailteanRaon-Cluiche –, rögtön beigazolódik a legrosszabb sejtésem is. Megfagykörülöttünk a levegő. És még inkább, mint eddig bármikor is. – Nem akarok bemenni, anya – mondja Lydia nagyon halkan, és arcáta hasamba temeti. – Ugyan már, ne butáskodj. Jól fogod magad érezni. A többiek elszaladnak mellettünk. – Látod, gyülekező, siess már! – Nem akarják, hogy itt legyek. Annyira nyilvánvaló, hogy igaza van, hogyan is hazudhatnék? Hiszentapintható az ellenségeskedés. A többi gyerek eddig általában csak nem vettróla tudomást, most azonban félnek tőle. Az egyik fiú rámutat, és suttogvalamit, két szőke kislány Lydia osztályából hátrál, amikor meglátja, ahogyszinte belököm az ajtón. Új nap kezdődik, és a lányomnak nélkülem kelltúlélnie. Lehunyom a szememet, megpróbálom összeszedni magam. Amíg kimegyeka hidegben a kocsihoz, nem gondolok Lydiára, aki ott van abban az iskolában,egyedül. Ha még egy rémes napot kell végigkínlódnia, kiveszem az iskolából,

feladjuk. De még egyszer meg akarom próbálni. Be kell mennem Broadfordba, hogy dolgozzam, hogy megtervezzema tennivalóimat. Gyorsan vezetek, úgy veszem be a jeges kanyarokat, akára helyiek, nem pedig valami ráérős turista. Ha más tekintetben nem is, ebbenremekül alkalmazkodtam. – Egy kapucsínót kérek. Ez a szokásos rutinom: egy dupla kapucsínó és a kiváló wifi, a Cooppalszemközt levő kávézóban, az ablaknál, ami a Scizzors fodrászatra néz,mellette Hillyard horgászboltja, tele vízhatlan ruhával, szigonypuskával ésvödörszám csalival meg rákvarsával, a helyi drogkereskedőknek, legalábbisezt beszélik. Láttam ezeket a csónakokat a szorosban, ahogy összegyűjtika varsákat, amelyekbe állítólag heroint meg kokaint rejtenek. Eleinte nemhittem a szóbeszédnek, de amikor megpillantottam az első halászokat Uigbanés Fort Williamban a BMW-ikkel, akkor már elgondolkodtam a dolgon. Itt minden rosszindulatúbb és sötétebb, mint első látásra tűnik. Távolrólsem olyanok a dolgok, mint ahogy az ember elképzeli, és néha az, amitvalóságnak gondol, nem is létezik. Anya, most láthatatlan vagyok? Kinyitom a laptopomat, szürcsölöm a kávémat, elküldök egy csomó sürgőse-mailt, aztán utánaolvasok a gyermekvédelem és az abúzus kérdéseinek.Nagyon deprimáló, annyi szó van, amit nem akarok látni sem. Például az,hogy rendőrség. Egy órával később hívom az ügyvédemet, és tájékozódoma különélésről, a válásról és a távoltartásról. Egyszer csak érzem, hogy rezeg a telefon a farmerom zsebében, előveszem.Elfog a rettegés, nagyot nyelek. Hat nem fogadott hívás? És valamennyi az elmúlt húsz percben jött a Kylerdale-iskolából.Lenémítottam a telefont, és annyira belemerültem a munkába, hogy nemérzékeltem a rezgést. Mintha eltört volna bennem valami, éles fájdalom vág belém, tudom, hogyvalami szörnyű dolog történik Lydiával az iskolában. Meg kell mentenem. Azasztalra dobom a pénzt, kirohanok a kávézóból, be a kocsiba, és száguldokvisszafelé a félszigeten.

Annyira gyorsan hajtok, hogy a juhok szürke foltoknak tűnnek, ahogyelhaladok mellettük, pattog a murva, ahogy felhajtok az iskola elé. Épp szünetvan, hallom, ahogy kórusban kántálják: – Bogan, bogan, bogan. – Az udvarontöbb tucat gyerek, mutogat és kiabál. Egy ablakra mutogatnak. Mi folyik itt? Kinyitom az udvarra vezető kaput, ami rendesen tilos, de most nem rendesidőket élünk, rohadtul nem rendes időket. Utat vágok magamnak a gyerekekközt, akik üvöltenek, kiáltoznak, kántálnak a fehérre festett téglafalra, azablakba: Bogan! Bogan! Bogan! Egy tanár is kint van az udvaron, aki megpróbálja lecsitítani a gyerekeket,ám azok magukonkívül vannak, nem hallgatnak a tanárra. De miért kiabálnak?Hova mutogatnak? Odaszaladok az ablakhoz, benézek, és látom, hogy valamiteremben vagy irodában ott áll a sarokban Lydia. Egyedül van, a fülét befogja, megpróbálja nem hallani az üvöltözést.Könnyek csorognak végig az arcán, hangtalanul zokog. Ráütök az ablakra,megpróbálom jelezni neki, hogy itt vagyok, itt van anya, de nem néz ide,a gyerekek meg tovább kiabálják, hogy bogan, bogan, bogan. Aztán valakia vállamra teszi a kezét, megfordulok, látom, hogy Sally az, az iskolatitkár: – Megpróbáltuk utolérni magát, már egy órája hívogatjuk… megpróbáltuk… – Mi történt? – Nem tudjuk, az osztályban a gyerekek megijedtek valamitől. Sajnálom, deel kellett különítenünk Lydiát. A tanszerraktárba vittük, hogy megvédjük, amígmaga ideér. – Elkülöníteni? Megvédeni? – Fel vagyok háborodva. – Mitől kellmegvédeni? És ezt hívják maguk védelemnek? Hogy bezárják egyedül egyszobába? – Mrs. Moorcroft… – Rázárják az ajtót és otthagyják egyedül? Mit gondolnak, milyen rohadtulfélhet… – De… de… nem érti… ott volt vele egy tanár, biztos csak kiszaladtvalahova. Mindenki ideges. Megpróbáltuk elérni a férjét is, de… Annyira dühös vagyok, hogy úgy érzem, mindjárt megütöm ezt a némbert.Nem figyelek rá tovább, berontok az iskolába és egy fiatalemberre ráüvöltök,hol a lányom? Hol a tanszerraktár? Nem válaszol. Csak tátog, és mutogat

valamerre, én meg követem, amerre mutatott. Bemegyek egy üres tanterembe,megbotlom a műanyag székekben és papírkosarakban, aztán kiérek egy másikfolyosóra, majd meglátok egy ajtót, amire rá van írva: TANSZERRAKTÁR megPAIPEARACHD OIFIG, és émelyegve rájövök, mennyire gyűlölöm ezt a hülyegael nyelvet. Az ajtó nincs bezárva, benyitok, és ott találom Lydiát, egy sarokbankuporog, a keze még mindig a fülén, szőke haja az arcára tapad a könnyektől.Amikor felnéz és meglát, zokogva felkiált a megkönnyebbüléstől ésa rettegéstől. Úgy hasít ketté a hangja, mint a kés, a bűntudat kése. – Anyaaaaa! – Mi történt, kicsikém? Mi van veled? – Mindenki kiabál rám, üldöztek, bezavartak ide, ide raktak, annyiraféltem… annyira… – Jól van már, jól van. – Magamhoz ölelem, amilyen szorosan csak tudom,megpróbálom kiszorítani belőle a rettegést, kitörölni az emlékeket. Kisimítoma haját az arcából, összevissza csókolom. – Kiveszlek innen, most azonnal –mondom neki. Reménykedve, mégis hitetlenül néz rám. – Gyere – mondom és gyengéden megfogom a kezét. Kinyitjuk az ajtót, és távozunk arra, amerre jöttem. Senki nem áll azutunkba, és nem is szól senki hozzánk, mindenki hallgat, a tanárok az ajtókbanállnak, csak néznek, pironkodnak, de nem szólnak. Kinyitom az utolsóüvegajtót is, kilépünk a friss tengeri levegőre, és most jön a vesszőfutás,végig kell mennünk a gyerekek közt, akik ugyan a kerítés mögé vannakbezárva, ahogy megyünk el az úton a parkoló felé. A gyerekek azonban már nem visítanak. Csöndben vannak. Mind. Ésfigyelik a távozásunkat. Csöndes, csodálkozó gyerekarcok tömött sorokban. Kinyitom a kocsiajtót, bekötöm Lydiát a gyerekülésbe, és szótlanulmegyünk a kanyargós úton Ornsay felé. Lydia csak akkor szólal meg, amikorodaérünk a csónakhoz, majd motorral megyünk Torran felé. – Holnap vissza kell mennem az iskolába? – Nem – felelem túlkiabálva a hullámok és a motor zaját. – Soha többetnem mégy vissza. Ennyi. Majd keresünk egy másik iskolát.

Lydia bólint, arca szinte eltűnik az anorák kapucnijában, megfordul, a vizetés a közeledő világítótornyot nézi. Vajon mire gondolhat? Miken mehetettkeresztül? Miért kiabáltak a gyerekek? Partot érünk, kihúzom a csónakot, hogybiztonságban legyen, aztán bemegyünk a konyhába, és én paradicsomlevestfőzök konzervből, és katonákat vagdosok a vajas kenyérből. Vigasztalónak. Csöndben ülünk az ebédlőasztalnál a csupasz, szürke szobában, ahol mégmindig a falon díszeleg a skót táncos képe. Valami még jobban riaszt benne,mint eddig. Mert mindig visszatér. Már a fele alakot lefestettem, a táncost ésa sellőt is, és mégis, előtűnnek a rétegek alól, biztos nem vittem fel elégvastagon a festéket. Sápadt, talányos arccal bámulnak engem. Lydia alig eszik a levesből. Belemártja a kenyerét, fél falatot, ha megeszik.A másik felét az asztalon hagyja, csorog belőle a piros leves, akár a vér. Nézia levest és megkérdi: – Bemehetek a szobámba? Igent akarok mondani, hagyni őt aludni, hadd mossa el az álom ezt a napot,de előbb kénytelen vagyok megkérdezni tőle: – A gyerekek mit kiabáltak aziskolában? Mi az a bogan? Mit jelent? És miért mondták? Úgy néz rám, mint egy gyengeelméjűre. Ő tanult valamicskét gaelül aziskolában, én semmit. – Azt jelenti, kísértet – mondja halkan. – Most már mehetek? Tartom magam, küszködök a rettegéssel. Eszem egy kis levest, és az övéremutatok. – Légy szíves, anya kedvéért egyél még egy kis levest. – Jó – feleli –, igen, anya. Engedelmesen legyűr két kanállal, majd leteszi, és kirohan az ebédlőből,hallom, ahogy bemegy a saját szobájába. Az iPad kattog és surrog. Igen, haddjátsszon azzal, amivel akar. A következő két órában azzal foglalom el magam, hogy megtervezema menekülésünket, papírral, laptoppal ülök az asztalnál. Londonba nemmehetünk vissza, arra nem telik. Talán pár hétig anyáméknál? De hiszenInstow-ban is kísértenek az emlékek. Aztán gondolataim csak visszatérnek a mai délutánhoz. A gyerekekvisításához.

Bogan, bogan, bogan. Kísértet, kísértet, kísértet. Miért kiabálták ezt? Nem szabad erre gondolnom. Nem tudok nem erre gondolni. Mit teszek hát? Tervezem a jövőt. Skye-ban szívesen lennék, ha nem is Torran szigetén. Mollyval egészen jólösszejöttünk, talán bérelhetnék egy házat Ornsay mellett, hogyő a közelünkben legyen. De lehet, hogy ez bolondság, lehet, hogy nevetségeslenne itt maradni. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, mit tegyek, hogyan másszak ki ebből. Ésami még rosszabb, Angusszal is beszélnem kell. Eladjuk Torrant, kiadjukvagy mi lesz? A pénzből meglennénk Lydiával. De vajon minket illet-e? Igaz,Angus miért kapna bármit is azok után, amit tett? Börtönben lenne a helye. Leteszem a tollat, megdörzsölöm a fáradt szememet. Le kell feküdnöm.Bemegyek a hálóba, ahol valaha Angusszal együtt aludtam. Van itt egy tükör,az utolsó nagy tükör a házban. A többit elraktuk, mert Lydia fél tőlük. Nézem a tükörképemet a halvány, téli fényben. Vékony vagyok, sőt sovány.Jobban kéne vigyáznom magamra. Ahogy magamat nézem, egyszer csak megjelenik Lydia Leóval a kezében.Biztos bejött a hálóba. Mosolyog, már vidámabb az arca, a mosolya derűs. Megfordulok, és a lányomra nézek, aki ott áll a szobában, csöndben,egyedül. – Szia, jobban érzed magad? Már nem mosolyog, nagyon gyorsan megváltozott az arca. Aztán rájövök, hogy nincs is a kezében Leó.

24. fejezetNézem a lányomat, ő szótlanul visszanéz rám, kérdő arccal. Nagyon fiatalnaknéz ki, mintha visszafelé mennénk az időben, odáig, amikor még mindkettenéltek, hatévesek, öt… négy… egyre kisebbek. Szinte látom, ahogy a devoniparton azt játsszák, hogy egymásnak szaladnak, nagyot ütköznek. Rajzanakbennem az emlékek. Félek, szédülök, ahogy bámulok bele a múlt kútjába. Mindketten itt vannak. De hiszen nem lehetnek mindketten itt! – Lydia! – Igen, anya? – Te most viccelsz velem? – Nem értem, anya. – Leóval, drágám… viccelsz? Megfordulok, és még egyszer belenézek a tükörbe, ott vagyunk, igen, anyaés lánya, Sarah Moorcroft és lánya, Lydia Moorcroft. Egy kislány élénksárgaleggingben, farmerblúzán elöl vidám, pirossal hímzett madár. Nincs nála Leó. Mégis, a tükörben ott volt, biztos vagyok benne, hogyláttam. Vagy mégsem? Olyan vidáman mosolygott, mint Kirstie. Kirstie-tláttam a tükörben. Mindketten szerették Leót, még verekedtek is érte. Lehet,hogy most is verekszenek. Mint ahogy verekedtek a hasamban is, mega tejemért. Mindketten itt vannak ebben a hideg, fehér szobában, miközben kint az égszürke, és újra azon megy a vita, melyikük haljon meg és melyikük maradjonéletben. Alig állok a lábamon, nekidőlök az ágynak. – Mi baj, anya? – Semmi, drágám, semmi, csak kicsit fáradt vagyok. – De másnak nézel ki. Miért van annyira hideg ebben a hálóban? Az egész ház állandóan hideg,olyan, mintha a jeges szél beleette volna magát az eresztékeibe, de ez mostmás. Meglátszik a leheletem.

– Nagyon hideg van itt – mondja Kirstie. – Igen – felelem és felállok. – Menjünk a nappaliba, és rakjunk rendesena tűzre. Megfogom a kis kezét, az is hideg, mint a hulláé. Emlékszem, milyen voltKirstie még meleg keze, amikor kétségbeesve kerestem a pulzusát, ott, akkor,Devonban, miután lerohantam a lépcsőn, hogy megnézzem, él-e még. Nem lehet, hogy Kirstie valóban itt van a szobában most? Hatalmába keríta kétség? Körbenézek, látom a fehér falakat, a skót vezér mellett a feszületet,a régi tolóablakot, azon át a nedves, zöld hangát meg a kék tengert. Feltámada szél, a sziget néhány satnya fája hajladozik a szélben. – Gyere, kicsikém. Rekedt a hangom, de megpróbálom nem mutatni Lydia előtt, mennyire félekettől a háztól. A szigettől. Félek attól, ami velünk történik. És féleka lányomtól. Lydia teljesen nyugodtnak tűnik, amikor bemegyünk a nappaliba, leüla kanapéra, látszik, az iskolai trauma ellenére semmi baja. Én azonban, ahogy ott térdelek és rakom a tüzet, egyáltalán nem vagyoknyugodt. A szél rázza az ócska ablakkereteket, és minden különös mozzanatmintha kezdene összeállni. A tüzet bámulom. Mit láttam a tükörben? Mit látottEmily Durrant, hiszen ő is a tükörnél visítozott. És a mai incidens az iskolában. Kísértet, kísértet, kísértet. Lehet, hogy valóban kísértet jár a házban? Én nem hiszek a szellemekben,de abban a tükörben Kirstie-t láttam. Ő viszont pont olyan volt, mint Lydia,így aztán, akit láttam, Lydia is volt. Egymás kísértetei. Lydia már most Kirstieélő szelleme. És mivel én egy kísértettel élek együtt, miért is nem hiszekbennük? Mert nincsenek. Mégis Kirstie volt az a tükörben. Visszajött, hogy üdvözöljön. Hogybeszéljen anyával. Te hagytad, hogy leugorjak, anya. A te hibád volt. És valóban, az én hibám volt. Miért nem voltam ott? Miért nem ügyeltema lányaimra? Nekem kellett volna rájuk vigyáznom, hiszen Angus Londonbanvolt. Ott kellett volna lennem. Sőt már sokkal korábban ott kellett volna

lennem, és megakadályoznom, hogy Angus azt tegye, amit tett. Látnom kellettvolna a jeleket. Az apai abúzus gyakorisága. Miért nem akadályoztad meg, anya? – Nem a te hibád – mondja ekkor Lydia hangosan, és én annyiramegdöbbenek, hogy kiejtem a kezemből a nedves fahasábot a rongyosszőnyegre. A lányomra meredek. – Hogy micsoda? – Az az iskolai izé – feleli Lydia. – Nem a te hibád volt. Kirstie a hibás.Állandóan visszajön, ugye? És rám ijeszt. Félek tőle. – Ne legyél butuska, Lydia – mondom, és rárakom a fát a tűzre. Fellángol,pattog, de továbbra is hideg van. Ha pár lépésre elmegyek a tűztől, mármegint meglátszik a leheletem. Ez a rohadt ház, ez a rohadt, kibaszott ház. – Különben is, kicsim, nemsokára elmegyünk, emiatt már nem kell többetaggódnod. – Micsoda? – Elköltözünk, drágám. Elmegyünk. – Itt hagyjuk a szigetet? – Igen, itt. Ráncolja a homlokát, riadt szomorúság ül ki az arcára. – De te akartad, hogy idejöjjünk, anya, és azt mondtad, jobb lesz, mintaddig. – Tudom, de… – Hát Kirstie-vel mi lesz? Ő itt van. És Beany is itt van, őket nemhagyhatjuk itt, ugye? És apa? – De… – Nem akarok sehova sem menni, csak ha apuci is jön. Látom, hogy egyre nő benne a szorongás. Most minden felkavarja,megközelíthetetlen, érzékeny. Mit mondjak most? – Majd beszélünk apával, kicsim, megígérem. Keresünk egy házat, ahovárendes út vezet, meg van tévé. Ugye, milyen jó lesz? Televízió, fűtés, minden. Lydia nem szól semmit, csak bámulja a tüzet. Szomorú a kis arca,kipirosodik a tűztől, ahogy sötétedik, visszatükrözi a lángokat. Ez nem

a szokásos szélvihar a szigeten. Hallom, ahogy a fenyők nyögneka Salmadairon, jön a vihar Eisort, Tokavaig, Ord és Sgurr Alasdair felől. – Itt van most is, ugye? – Hogy mi? – Hát Kirstie. Itt van. – Mit mondasz? Megfagy a vér az ereimben. Lydia rám néz, arckifejezése egyszerre közömbös és riadt. – Itt van most is, anya, itt, ebben a szobában. Nézd csak! Körülnézek a szobában, úgy érzem, megőrülök. Azt várom, hogy a halottlányom felbukkan a jéghideg folyosón. Ám semmit sem látok, csak a bútorokárnyékai táncolnak a falon a dühödten égő tűz fényénél. – Butaság, Lydia, el kell mennünk innen. Mindjárt csinálok egy kis… Iszonyatos hang szakítja félbe a mondatomat. Annyira rettegek, hogyidegesen felkacagok, amikor rájövök, hogy a telefon az. Csak a telefon? Riadtvagyok, feszült, azért ijedtem meg a telefon régimódi csörgésétől. Amikor végre észhez térek, adok Lydiának egy puszit, majd átszaladok azebédlőbe. Nagyon vágyom egy emberi hangra, egy felnőtt emberére kintről,a normális világból, ahol mások élnek, dolgoznak, tévét néznek.Reménykedem, hogy Molly az vagy Josh, vagy a szüleim. Még azt sembánnám, ha Imogen hívna. Angus az. Az egyetlen ember a világon, akivel nem akarok beszélni, az hív. Komolyhangja vágyakozással és szomorúsággal tölt el. Alig tudom megállni, hogy necsapjam le a telefont. És az időjárásról beszél. A kibaszott időjárásról. – Komolyan mondom, Sarah, azt beszélik, jön, és rémes lesz. Nagyon nagyvihar közeleg. Azt hiszem, el kéne jönnötök a szigetről. Josh csónakjávalátmegyek értetek. – Hogy micsoda? És együtt legyünk veled, Gus? Az nagyon jópofa lenne. – Figyelj, nem tréfálok. Nézd, milyen szél fúj! Nézd, és ez még csaka kezdet. Emlékszel, mondtam, hogy itt napokig eltarthatnak a viharok. – Igen, értem.

– A Torran-sziget híres erről. Torran. Eilean Torran. A Mennydörgés-sziget. Emlékszel, Sarah? Emlékszel? Kinézek az ablakon a sötétbe, miközben beszél. A nappali fény maradékanyugatra menekült, látom Tokavaig felett a keskeny, világos sávot. Az égtisztul, feljött a telihold. A tenger nyugodtabbnak tűnik, mint valaha, a fák semnyöszörögnek már. A furcsa csak az, hogy fent, a magasban, a sötétkék égenszélsebesen futnak a szakadozott felhők. – Nekem nem tűnik vészesnek, elállt a szél. Gus, légy szíves, ne hívogassminket, ne zaklass, tudod… én… szóval tudod, miért… – Igen, ki kellmondanom. Kimondom. – Tudod te jól, mit tettél. Elegem van a hazudozásból.Tudod, mi történt, én is tudom. Hagyjuk abba a mellébeszélést itt és most. Néma csönd a vonal túlsó végén. Mintha megszakadt volna. Aztán Angusmegszólal: – Mi a rossebről beszélsz? – Rólad, Angus. Rólad. Rólad és Kirstie-ről. – Micsoda? – Tudod te jó, mit tettél. Én is rájöttem, Lydia elmondta. Hogy hozzányúltálKirstie-hez. Csókolgattad, és ő félt tőled. Ezt lényegében dr. Kellaway ismegerősítette. – Hogy mi van, Sarah? Ez baromság. Mi a francról beszélsz? – Megrontottad Kirstie-t. Szexuálisan zaklattad. Hozzányúltál, te…rohadék. Ezt tetted, hónapokon, éveken át. Mennyi ideig? Ahogy az öledbenült, ahogy, a rohadt életbe, átölelted… hozzányúltál, nem? Le ne merd tagadni,te szemét! Ezért ugrott le, mert félt tőled, leugrott ugye, a kurva életbe?Megölte magát, és te voltál az oka, a saját apja. Netán meg is erőszakoltad?Meddig mentél el? És most Lydia is el van cseszve, nem tudja, mit tegyen,tönkretettél minket, szétverted a családunkat, te csináltad, és… Kifogytam a gyűlöletből. Nem találok több szót. Reszketek, ahogya kezemben tartom a telefont. Angus nem szól semmit. Nem tudom, mit vároktőle, hogyan reagáljon. Dühösen? Heves tagadással? Nyugodt a hangja, amikor megszólal, van benne düh, de nyugodt. – Ez nem igaz, Sarah, egyetlen szó sem igaz belőle. – Igen? Szóval… – Sohasem nyúltam Kirstie-hez. ÚGY nem. Hogy képzelheted ezt?

– Lydia mondta. – Igen, ölelgettem csókolgattam Kirstie-t. Ez minden. Megpróbáltamfelvidítani, kedves lenni hozzá. És hogy miért? Mert te nem voltál az. – De félt tőled. – Egyszer valóban rákiabáltam. Igen, Sarah, egyszer. De ez őrültség.Basszus, te meg vagy őrülve. – Ne merd ezt mondani rám… – Pofa be – mondja Angus. – Fogd be azt a rohadt pofádat. Mint egy gyerek, akire rászólnak, elhallgatok. Ezt valahogy mindig el tudjaérni nálam. Mert ha így beszél, újra hétéves vagyok, és az apám üvölt rám.Angus azonban nem kiabál, folytatja, nagyon lassan, tagoltan. – Ha az igazságot akarod tudni, kérdezd meg a lányodat, mi történtvalójában. Kérd meg, hogy mondja el neked is azt, amit nekem, úgy fél éve. – Micsoda? – Kérdezd meg tőle, ha annyira akarod. És nézz bele a komódba. Az alsófiókig eljutottál? Hmm? Nem? – Fröcsköl a hangja a dühtől. – Akkor mostelőbb készülj fel a viharra, Sarah. Jön a vihar. Ha ott akarsz maradnia szigeten, nem tudok mit csinálni, bassza meg. De a lányunkat ne engedd ki.Vigyázz rá. Teljesen összezavart, de talán épp ezt akarta. Megint fellángol bennema düh. – Ne gyere a közelünkbe, Angus. Ne gyere ide, ne hívj, ne beszélj… ne! Leteszem a telefont. – Mi van, anya? Lydia az, itt van az ebédlőben. Nem hallottam bejönni, mert üvöltöttemAngusra. – Anya, mi van?! Megszédülök, amikor rájövök, hogy itt áll, vajon mennyit hallotta beszélgetésből? Elragadtattam magam. Nem gondolkoztam. Hallotta, hogyazzal vádolom az apját, hogy molesztálta Kirstie-t? Mit tettem? Csakrontottam a dolgon… Nem maradt más hátra, mint hogy úgy tegyek, mintha mindezeket nemmondtam volna. Csak nem kérdezhetem meg tőle, hogy hallotta-e, ahogy az

apját megrontással gyanúsítom? – Nincs semmi, drágám. Csak beszélgettem apával. – Nem, nem beszélgettél, kiabáltál. Vajon mit hallott? Mosolyt erőltetek az arcomra. – Mi a baj, anya? Miért kiabálsz apával? Kirstie miatt? Azért, mert mindigvisszajön? Mert ő azt szeretné, ha visszajönne? Azt akarom mondani, hogy igen. De összeszedem magam, átfogom a vállát, és kimegyünk a konyhába.A konyha olyan, mint valami díszlet egy drámában vagy tévéjátékban.A normalitás jelképe. A falak azonban nem valódiak, a világosság irreális, éshátul furán sötét van. Egy hangtalan tömeg néz minket, ahogy ott állunka kivilágított színpadon. – Kérsz teát? És mit ennél hozzá? Lydia csak néz, előbb rám, aztán a hűtőre. – Nem tudom. – Amit csak szeretnél, drágaságom. Bármit, ami a hűtőben van. – Hááát… sajtos meleg szendvicset. – De jó ötlet! Mindjárt csinálom is, nem tart soká. Menj addig a nappaliba,és nézd meg, meg van-e rendesen rakva a tűz. Lydia kicsit gyanakodva néz rám, majd nagy megkönnyebbülésemreeloldalog. Most már úgy tehetek, mintha nem is hallotta volna azta beszélgetést Angusszal. Óvatosan kiveszem a fejem felett lógó drótkosárból a kenyeret, majda hűtőből a cheddart. Kinézek az ablakon, a különös szürke felhők újraszáguldanak, nagyon sebesen haladnak tova a Hold csodálkozó, fehér arcaelőtt. A fák ismét nyögnek, ahogy a szél erőre kap. Vajon Angusnak volt igazaa viharral kapcsolatban? Enni kell adnom a lányomnak. Amikor a sajt már olvad és bugyog, kiveszem a kenyeret a grillből és egytálra teszem, falatokra vágom és beviszem az ebédlőbe, ahol Lydiatürelmesen ül az asztalnál. Kék zokni van rajta, épp az imént vehette fel.Előkerült Leó is, mellette ül az asztalon, játékarcával egyenesen rámmosolyog.

Lydia előveszi a narancsszínű műanyag nyelű gyerekkését és villáját, éscsöndben megeszi a meleg szendvicset. A tányérja mellett ott a könyve.Általában nem szeretem, ha evés közben olvas, de ma nem szólok rá. Furcsamódon elégedettnek tűnik, tekintve azt a sok borzalmat, amin makeresztülment. Kinézek az ablakon. A Hold elbújt a nagy felhők mögé, a fák hangosabbannyögnek, az eső dühödten veri az ablakokat. Lydia vacsorázik és a postásrólszóló dalocskát dünnyögi. Postás Pat, Postás Pat, Postás Pat és macskája, Jess. Megpróbálom összeszedni magam, de hirtelen elfog az az érzés, hogy ez,aki itt ül előttem, az ebédlő félhomályában, Kirstie. Közeledik a vihar,a világítótorony fénye kétségbeesetten villog a szoros sötét vize felett:segítség, segítség, segítség. – Lydia – szólok oda neki. Nem fordul meg. – Lydia. Most sem mozdul, csak eszik és dúdol. Leó ül az asztalon mosolyogva.Küszködöm, hogy képes legyek újra logikusan gondolkodni: ez itt Lydia, és éncsak a stressz miatt képzelgek. Hátradőlök és mélyeket lélegzem. Megpróbálok nyugodtan néznia lányomra, igyekszem tárgyilagos lenni. Eszembe jut, amit Angus mondott:Kérdezd meg tőle, mi történt valójában, mit mondott nekem fél éve. Ezt éleshangon mondta, és már-már meggyőzően tagadta a molesztálást. Lehet, hogyvégzetesen hamis következtetésre jutottam? Mit tegyek? Most már valóban erősödik a vihar. Hallom, hogy valahol ajtó csapódik.Valahol távol, kint, talán a csűr ajtaja. Iszonyú hangot ad ki, olyan, mintha elakarna törni. Mindent meg kell erősítenem, rögzítenem. Nincs tehát választásom, az időjárás átvette az uralmat. Áthajolok az asztalfölött és megfogom Lydia kezét, hogy idefigyeljen rám. Belemerült azolvasásba, már nem énekli azt a rémisztő dalocskát. – Édesem, várjál meg itt, nagyon rossz lesz az idő ma éjjel, ki kell mennemellenőrizni, minden rendben van-e a ház körül.

Rám néz, és közömbösen, szórakozottan megvonja a vállát. – Jól van, anya. Bemegyek a hálóba, nem akarok a tükörbe nézni. Felveszek egy vastagpulóvert, arra meg a legmelegebb dzsekimet. A konyhában belebújoka gumicsizmámba, összeszedem magam és kinyitom a konyhaajtót. Vadul süvít a szél, száraz leveleket, hínárt, moszatot visz a szárnyán.A világítótorony kisebbnek tűnik, fénye már nem hoz megnyugvást. Minden külső ajtót jól be kell biztosítanom, ám a szél annyira erős, hogymajdnem felbukok a csúszós fűvön, ahogy a ház fala mellett botorkálok. Mégsoha nem éltem át ekkora vihart, Dél-Angliában nincs ilyen. A szél néhaegyenesen az arcomnak ront, szúr, mintha valaki éles tárgyakat dobálna felém.Kezdek félni. A csűr ajtaja a rozsdás zsanérjain himbálózik, mintha el akarna törni. Azujjaim merevek a hidegtől és az esőtől, de sikerül becsuknom az ajtót ésrátennem a keresztlécet. Korábban csodálkoztam, mire kellenek ezek a lécek, de most már tudom.A Mennydörgés-szigetre lesújtó viharok idejére. Úgy húsz percbe kerül, míg megcsinálom, amit kell. A legnehezebb, hogya csónakot kivontassam olyan messzire a parttól, amennyire a sötétben, azüvöltő szélben és a szakadó esőben csak tudom. Közben majdnem elesem, azegyik térdemet jól be is ütöm. Aztán visszanyerem az egyensúlyomat. – Jézusom, segíts, ne hagyd magad, Sarah! – kiáltom magamnak, dea szavaimat felkapja a szél, és kiviszi a tengerre. – Hajrá! Vajon milyen magasra húzzam fel a csónakot, hogy biztonságban legyen?Felvonszolom egészen a világítótorony lépcsőjéhez, aztán belerakoma horgonyt, és hozzákötöm a torony korlátjához. Alig bírom mozgatni azujjaimat. De megcsináltam. Meg tudom kötni a csomót úgy, ahogy Angustól tanultam. Görnyedve szaladok vissza a konyhaajtó felé, a fejemet oldalt fordítoma könyörtelen eső elől. Boldogan, megkönnyebbülve beesem a konyhába, ésbecsukom magam mögött az ajtót. A konyhában belülről van a keresztléc, aztis a helyére teszem. Kicsit halkabb lett az iszonyatos süvöltés és nyögés, de

még hallani. – Anya, félek. Lydia ott áll a konyhaajtóban. – Annyira hangos a szél, anya. – Csak egy vihar – mondom neki és átölelem. – Ki kell várnunk, mígelmúlik. Minden rendben lesz. Van ennivalónk és tűzifánk is. Olyan ez, mintegy nagy kaland. – Apa nem jön segíteni? – Ma este már nem, de talán holnap. Majd meglátjuk. Hazudok neki, de nem baj. Angus említésére eszembe jut, amit mondott, éshogy mennyire tagadta a molesztálást. És az a másik mondata is: Kérdezd megLydiát, mit mondott nekem fél éve. Kénytelen vagyok ezt tisztázni. Lehet,hogy fájni fog Lydiának, de ha nem látok világosan, akkor én fogok megőrülni,ami még rosszabb neki. – Menjünk be kicsikém a nappaliba, kérdezni akarok valamit. Rettegve néz vissza rám. – Mit akarsz kérdezni? Átmegyünk a nappaliba, elhúzom a függönyöket, hogy ne lássuk az esőt ésne halljuk, ahogy a szél csapkodja a tetőt, majd leülünk a tűz elé, a kanapéra.A plédnek még Beany-szaga van. – Tudod, mondtad, hogy apa simogatta és puszilgatta Kirstie-t. Megrebben a szeme. Zavarban van? – Igen, anya. – Hogy értetted ezt? – Mit? – Hát, amikor beszéltél erről, úgy értetted, hogy… – keresem a szavakat. –Úgy simogatta és puszilta, mint ahogy anyát szokta? Így gondoltad? Látom, feszülten figyel, és most kiül az arcára a megdöbbenés. – Nem! Nem, anya, nem úgy! – Akkor… – mintha mély, sötét szakadék nyílna meg bennem. Lehet, hogyőrületes hibát követtem el? Már megint? – Hát hogy értetted, Lydia? – Csak ölelgette és azért, mert te nem ölelgetted, anya. És akkor egyszernagyon kiabált, és attól Kirstie megijedt. Nem tudom, miért kiabált.

– Biztos vagy ebben? – Igen, anya, teljesen biztos. Nem úgy puszilta, mint ahogy ti szoktatok.Nem! Egyáltalán nem. Mintha koromfekete szakadék nyílna meg előttem. Lehunyom a szememet, mélyeket lélegzem. Újból nekifogok. – Na, jó, még egy kérdés, drágám. Mondd, mit meséltél apának fél éve? Ott ül félénken, mereven, és nem néz rám. Dühös, és könnyes a szeme. Megismétlem a kérdést, de nem válaszol. Mint az anyja meg a nagyanyja. Nem szól semmit. Én azonban elszántam magam, hogy a végére járok ennek a dolognak, hamár eddig eljutottam. Még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy kínos neki. Úgyokoskodom, hogy ha egyszerre beszéljük meg ezt, akkor majd elfelejtia viharral együtt. Újra kérdem, nem válaszol. – Kérdezett valamit apa Kirstie-ről, vagy te mondtál neki valamit róla? Csak a fejét rázza, hátrál, elhúzódik az ölelésem elől, már a kanapé szélénül. A szél egyre csak tépázza kint a fákat. Iszonyat az egész. Újra megkérdem,mert tudnom kell. – Mondtál valamit apának fél évvel ezelőtt? Hallgat. – Lydia! Újabb csönd, majd egyszer csak hangosan kifakad: – Ezt csinálta apa is.Pontosan azt csinálod, amit ő. HAGYD ABBA! Hogy micsoda? Kinyújtom felé a kezemet, hogy megnyugtassam. – Mit mondtál, édesem? Hogy érted azt, hogy apa is ezt csinálta? – Hát, amit most te. – Lydia, mondd meg… – Nem Lydia vagyok. Kirstie vagyok. Erről jobb, ha nem veszek tudomást. – Lydia, mit mondott apa, és mit mondtál te? Meséld el, kérlek! A szél mindent nekihord az ablakoknak meg a falaknak. Mintha szét akarnátörni a házat.

– EZT csinálta. KÉRDÉSEKET tett fel arról a… balesetről, és énelmondtam neki… elmondtam… – Mit, drágám? – A szívem a szél üvöltésénél is hangosabban dübörög. –Meséld el, mit mondtál? Lydia komor arccal néz rám. Hirtelen mintha megöregedett volna. Ilyen leszfelnőttkorában. – Megmondtam apának, hogy én tettem, tényleg én voltam, én tettem, éncsináltam… rossz voltam. – Hogy érted? Mit csináltál? – Elmondtam apának, hogy rosszat csináltam. És TÉNYLEG. Apa nemcsinált erre semmit. De rólad nem szóltam, rólad semmit, csak magamról,mert nem akartam, hogy haragudjon RÁD… – Lydia! – Tessék! – Lydia, mondd el nekem. Mondj el mindent. – Mindent mondjak el? De hiszen tudod. Te már mindent tudsz. – A szélmost mintha duettet üvöltene a lányommal, aki sikítva ismételgeti: – Anya, tetudod, mi történt. Tudod! – Nem, nem tudom. – De tudod, de tudod, de tudod. – Nem, nem tudom. – De igen, igen, IGEN! – kiáltja most már reszketve, sírva. – Nem egyedülén voltam, nem igazán csak én voltam. – Hirtelen elhallgat, a szemembe néz,majd az arcomba üvölti: – ANYA, Ő TEMIATTAD HALT MEG!

25. fejezetAngus a Selkie-ben ült egy tripla Ardbeg társaságában. A kocsmagyakorlatilag kihalt, csak Gordon meg néhányan a helyiek közül ültek ott,gyorsan felhajtották a sörüket, mielőtt hazasiettek volna, hogy kivárják, amígelmúlik a vihar. Angus az emeleten vett ki szobát. A Selkie nyáron elég drágahely volt, de télen alig kellett valamit fizetni. Úgy volt, hogy Joshéknál alszik, de meggondolta magát. Nagyonfelbőszítette Sarah botrányos vádaskodása, és tudta, ilyen hangulatban csaka terhére lenne a barátainak. Még hogy gyermekmolesztálás! Eszement vád, már a gondolatától is feldühödött. Lehet, hogy jó ötlet volteljönni ide, távol a családjától, mert tudta, ha most, ennyi whisky utánmeglátná Sarah-t, talán meg is ölné. Nem csak talán, biztosan megölné.Megtenné, igen, képes lenne rá. Kitörné a nyakát. Hirtelen az apját látta meg magában, ahogy laposra veri azt a szegény kisasszonyt. A különbség az, hogy ő, Angus, jogosan tenné. Gyermekmolesztálás. Megerőszakoltad Kirstie-t? Forrt benne a düh, de egy újabb korty lecsillapította. És még egy. Mi másttehetett volna? Hiszen mindenről Sarah tehet. Angus felállt, odament az ablakhoz, és az italtól homályos szemmel kinézetta vastag üvegen a sziget felé, amely most alig látszott az esőben és a sötétben. Vajon mi lehet a lányával, aki ott rekedt a szigeten ebben a viharban? VajonSarah-nak volt elég esze, hogy rendesen bezárjon minden ajtót és ablakot?Hogy feltegye a keresztléceket? Odakötötte-e a csónakot a világítótoronykorlátjához? Nem hülye, talán megcsinálta mindezt. Nem hülye, ám instabil a lánya halála óta. Az utóbbi hónapokban kicsitjavult az állapota, de most láthatóan ismét húzza lefelé az örvény. Az őrületörvénye. Gyermekmolesztálás.

Angus ki akarta köpni ezt a szót a padlóra. A hülye kurva. Kibaszott picsa.Még hogy gyermekmolesztálás… Vajon épp most miféle hazugságokkal tömi a lánya fejét? Tudta, át kell mennie, és átvennie az irányítást, de megjött a dagály, éspokoli az idő, ilyenkor csak a nagy hajók tudnak biztonságosan átkelni. MégJosh csónakja sem alkalmas ilyen viharban, ami ráadásul napokig eltarthat. Ez azt jelenti, hogy ha csónakkal akar átmenni a szigetre, akkor szabályosansegítséget kell kérnie. Szükség lenne a rendőrségre, a parti őrségre megmindenféle hivatalokra. Ám ha bevonja őket az egészbe, mindenre fény derül,őt meg valószínűleg letartóztatják gyermekmolesztálásért. Még ha be tudná isbizonyítani az állítás abszurditását, a rendőrség kérdéseket tehet fela balesettel kapcsolatban, rájöhetnek, hogy testvér lökte le a testvért, hogygyilkosság történt, még ha gyerek követte is el. És akkor semmi sem lenne abból, amire törekedett, hogy mindenáronegyben tartsa a családot. Másodjára rendülne meg alapjaiban az életük.Rendőrség, orvosok, gyerekpszichológusok émelyítő lidércnyomásakövetkezne. Sarah összeroppanna, ha kiderülne a bűne, ha a tagadásasemmivé foszlana. És még így is összeroppanhat – éppen az ő ostoba dühkitörése miatt. Nem kellett volna azt mondani, amit mondott a komóddal kapcsolatban.Csak dühében tette, nem gondolta át. Mégis, ha Sarah emlékszika megjegyzésére, és valóban megnézi az alsó fiókot, isten tudja, hogyanreagálna ott kint, a szigeten, amikor éppen a kislányára kellene vigyáznia. Angus arra gondolt, talán meg kellett volna semmisítenie a fiók tartalmátmár hónapokkal korábban. De mégis megtartotta, mintegy muníciónak. Hamajd a lánya felnő és biztonságban lesz, talán megmutatja Sarah-nak: Látod,te ribanc, ezt TE csináltad. Ez történt VALÓJÁBAN. De már késő. Angus részeg volt és dühös, egész testében reszketett a kényelmetlen székenülve. Mintha letaglózták volna. Hiszen, amíg a vihar el nem csitul, ő nem tehetsemmit. – Jól vagy, Angus? Gordon volt az, épp menni készült.

– A lányok kint vannak a szigeten? Angus bólintott, Gordonnak összeszaladt a szemöldöke. – Durva egy éjszakájuk lesz ott kint egyedül. Pokolian hideg az a háza viharban. – Tudom. – És ez a mennydörgés – tette hozzá Gordon a fejét csóválva. – Erre csakinni lehet – mondta és Angus poharára nézett. – Na, ha valami segítség kell,tudod, hol találsz meg. Bármikor. – Köszönöm, Gordon. Gordon bólintott, látszott, nem tetszik neki Angus reakciója. Kilépetta dühöngő viharba. Angus megint kinézett az ablakon. A szél mindenféle faágakat görgetett azúton, a Selkie parkolóját is falevelek, ágak és fonnyadt hínár borította. Mit csinálhat Sarah a Torran-szigeten? Mit csinál az ő lányával? Ahogy megjön az apály, át kell mennie. Nem számít, mennyire veszélyes,sokkal rosszabb az, ha nem tesz semmit. Át kell mennie, és észhez térítenieSarah-t. Vagy elhallgattatni. Ez volt a terve. Átkelni hajnali hat óra előtt, a következő apálykor. Addigmeg majd szétissza a fájdalmát, lecsillapítja dühét. Most azonban mégszüksége van erre a dühre.

26. fejezetMár harmadszor vagy negyedszer kérdezem: – Hogy érted, hogy miattam haltmeg? Nem tudom eltitkolni, hogy remeg a hangom. Lydia már nem kiabál, nem issír, de nem néz rám. Leó ott van mellette, magához veszi és szorosan átöleli,mintha mutatná, ő jobb barátja, mint én. A saját anyja. – Lydia, mit tettem én? Hogy érted, hogy miattam halt meg? – Nem mondom meg. – Kérlek. Nem fogok haragudni. – De igen, fogsz. Mint akkor, a nagyiék konyhájában. A szél úgy motoz, akár valami betörő, aki a házba próbál bejutni, és keresia gyenge pontokat. – Lydia, kérlek! Légy szíves! – Nem mondom meg. Senkinek. – Lydia, kicsim! Kérlek szépen. Elfordul tőlem, a szemét összehúzza. A konyhaajtó nyikorog a szélben,recseg-ropog a keresztléc. – Emlékszel, anya, amikor szedted azt az orvosságot? – Hogy mit? Megrázza a fejét, nem sír, de nagyon szomorú. – Hogy érted, hogy orvosságot szedtem? – Mindenki azt mondta, beteg vagy, és én féltem, hogy te is meghalsz, mintKirstie. – Milyen orvosságot? – Olyan… különlegeset. Jaj, várj, csak! Apa eltette. – El… Gyógyszert? Mintha rémlene valami. Igen, szedtem gyógyszert a balesetután. A pszichiáter ajánlotta. Igen, halványan emlékszem rá. De mi volt abban a különleges? – Szedd újra, anya. Jobb volt, amikor szedted.

– Tényleg nem tudom, miről beszélsz, Lydia. Ki kell várnunk, amíg elmúlika vihar. Lydia esedezve néz rám. Most megint egészen kicsi lánynak tűnik, akivissza akarja kapni az anyukáját. – Anya, félek a vihartól. Légyszi, vedd be a gyógyszeredet! Tudom, hovatette apa, a hálószobai fiókba. Láttam, amikor odatette. A komód. Angus fiókos szekrénye. Sose néztem végig alaposan. Ésa telefonban említette az alsó fiókot. Ennek még nem álltam elébe. Van ottvalami más is? – Jó, rendben – mondom. – De most már késő van. Akarsz aludni menni? – Nem. – Biztosan nem? – Nem akarok. – Alhatsz anya ágyában, ha akarsz. – Nem! Szorosan öleli Leót, mintha attól félne, hogy a szél kifújja a kezéből. Miértis ne, hiszen úgy süvölt a szél a fák közt, mintha farkasok vonítanának. Bekerítminket ez az időjárás, akár egy hatalmas ragadozó, üti-veri az ablakokat,keresi az áldozatát. Már hat órája tart a vihar, és eltarthat három napig is akár. – Leóval akarok lefeküdni aludni. Hála istennek! – Jó, akkor legyen úgy. Így már jobb, miután lefektettem Lydiát, megnézhetem a fiókot. Egyszer smindenkorra a végére járok ennek a mérgező rejtélynek, és akkor talánmindketten átalusszuk a vihart. Talán majd arra ébredünk, hogy ragyogó kékaz ég, és Knoydart csillog a hótól. Bocsánatot kell kérnem Angustól. Iszonyú,amit mondtam neki, de ő meg megcsalt Imogennel. Mi lehet abban a fiókban? Meglepően könnyű Lydiát ágyba tenni. Sietünk a szobájába, letépi magáróla ruháját, felveszi a pizsamáját, és bebújik a dupla paplan alá. Szorosanbebugyolálom, és ő nagyon hamar lehunyja a szemét, Leót a kezében fogja.Adok a lányomnak egy csókot. Édes illata van, szomorúan nosztalgikus. Az eső az ő ablakát is verdesi, elhúzom a függönyöket, hogy ne láthassa

a meghalt testvére tükörképét. Már majdnem leoltom a villanyt, amikorkinyitja a szemét, és megszólal. – Anya, belőlem most Kirstie lesz? Leülök az ágya szélére, megfogom és megszorítom a kezét. – Nem, te Lydia vagy. Rám néz, kék szeméből bizalom és remény sugárzik, és kétségbeesés. – Hát, anya… már nem is tudom. Azt hiszem, Lydia vagyok, de Kirstie néhaitt van bennem, és ki akar jönni, máskor meg ott van az ablakban, megintmáskor pedig itt van, velünk. Megsimogatom a lányom puha, szőke haját. Nem, nem fogok sírni. Haddsírjon csak a szél, épp elég hangos mindannyiunk helyett is. Iszonyatosrecsegést hallok kintről, talán az egyik ajtó szakadt le. Az is lehet, hogy nemkötöttem ki rendesen a csónakot, de most nem igazán érdekel. Ilyen időbenúgysem vesszük hasznát a csónaknak, megfulladnánk. – Lydia, aludjunk. Holnapra elmúlik a vihar, és minden jobb lesz. Holnapelmehetünk valahova máshova. Rám néz, mint aki nem hisz nekem, de bólint, és azt mondja: – Akkor jó,anya. – Jó éjszakát. Még egy puszit adok neki, és beszívom az illatát, hogy emlékezzem rá,aztán eloltom a villanyt, és becsukom az ajtót. Gyorsan átmegyek a hálóba,előveszem a kis kulcsot és kinyitom Angus komódjának alsó fiókját. A széla falakat meg a tetőcserepet veri, olyan a hangja, mintha valaki végighúznavalamit a tetőn. Vagy mintha egy őrült akarna bejutni. Ott van. Egy csomó gyógyszeres üveg. Triciklikus antidepresszáns. Csörögnek a tabletták, ahogy kiveszem az üveget a fiókból. Ott áll a nevemis: SARAH MOORCROFT. A legutolsó nyolc hónappal ezelőtti dátumot visel,most már felismerem az üvegcséket. Homályosan emlékszem, hogy szedtemilyen gyógyszert, felrémlik egy kép, ahogy a kezemben tartom Camdenben,a konyhában. Így hát igaz: antidepresszánst szedtem, miután Kirstie meghalt, de

elfelejtettem. Ebben nincs semmi különös, meghalt a lányom, és rémesállapotban voltam. De van itt egy levél a fiókban, az üvegcsék alatt. Látom a fejlécről, hogydr. Malone írta. Az én háziorvosom. A hatvanas éveiben jár, mindenbizonnyal ő az egyetlen orvos Nagy-Britanniában, aki rendes leveleket ír. Deez a levél Angusnak szól! Miért ír az én orvosom levelet a férjemnek? Szétnyitom, hogy elolvassam. A szél most szomorúan duruzsol, mintha egyidőre kimerült volna. A levél végig rólam szól. Az áll benne, hogy komplikált gyászreakcióbanszenvedek, és hogy „erős bűntudatot érzek” a lányom halála miatt. Reszket a kezem, de tovább olvasom. Nyilvánvaló, hogy a baleset bizonyos aspektusai miatt felelősnek érzi vagyérezte magát a történtekért, és a tragédiát az aznap esti házasságtörésénektudja be. A bűntudatot ezért nem tudja elviselni, aminek következtébenszituációspecifikus emlékezetvesztésben szenved, ami akár maradandó islehet. Ez ritka, de nem ismeretlen kórkép, az átmeneti globális amnéziabizonyos formája. Egyes kisebb részleteket világosan fel tud majd idézni, ésezekből hamis képet alkot, de a lényegi, fájdalmasabb elemek hiányoznifognak. Gyászoló szülőknél különösen akkor jelentkezik az amnézia ezenformája, ha valamilyen közük volt a gyermek halálához. Ha a gyász ilyenfordulatot vesz, arra csak az idő hozhat enyhülést. A felírt tabletta azonbanenyhíti a legsúlyosabb tüneteket, a némaságot, az álmatlanságot stb. Mintmondtam, ha és amennyiben felgyógyul, nagy a valószínűsége, hogya balesettel kapcsolatos fontosabb eseményeket törli az emlékezete. Azt tanácsolom, hogy azt áldásnak fogják fel, mert tiszta lappal indulhatnak,ami nagyon fontos, ha egyben akarja tartani a családját, mint ahogy erre utaltis. És nem szabad céloznia a felesége pszichés zavarára, mert ezregresszióhoz vezethet, ami súlyosbítja a depresszióját. Nagyon fontos, hogytovábbra is maradjon a legszűkebb családi körben, amit ezekről tud.Aggályos, hogy felmerülhetnek a feleségénél öngyilkossági gondolatok,amennyiben az igazságot bármilyen forrásból megtudja.

A továbbiakban a legjobbakat kívánja Angusnak és nekem, majd az aláíráskövetkezik. Házasságtörés? Egy régi emlék első körvonalai kezdenek kirajzolódni bennem. Minta lehelet a hideg ablaküvegen. Eszembe jut az a különös álom, amikor ottálltam kopaszra nyírva, meztelenül a konyhában. Aztán a szex. És akkor fájdalmas bűntudatra ébredtem. Az eső úgy veri az ablakot, hogy oda kell néznem. Még mindig kint vana sötétség és be akar jönni. Megismétlődik a zaj, mint amikor valaki az ujjával dobol, nagyon sürgetőn.Utána egy kísérteties, fémes hangot hallok. A csűr ajtaja szakadt le talán?Mindent csontig elcsupaszít ez az idő. Dörög az ég a Mennydörgés szigetén. Lenézek a földre, a kis orvosságosüvegcsékre. Maradt még néhány félig szétporladt tabletta bennük. Bevehetnékegyet, de meg akarom őrizni az elmém épségét, világosan akarokgondolkodni, és felidézni az igazságot, bármennyire fájó legyen is. Azt nem hiszem, hogy altatóra szükségem lenne. Ki vagyok merülve, mostazonnal be tudnék bújni az ágyba, és imádkozni. Kérlek, kérlek, múljon ela vihar reggelre. Házasságtörés? Levetkőzöm fehérneműre, előveszek egy csomó plédet és paplant,lekapcsolom a villanyt, lefekszem és lehunyom a szememet. Fél órán át a mainapon rágódom, miközben a szél ostorozza az ablakot. És akkor álombamerülök. Lydia ébreszt. Az ágyam mellett áll, csak homályosan látom. – Félek, anya. A szél be akar jönni a szobámba. Kóvályog a fejem, még nem ébredtem fel egészen. Nagyon sötét van,fogalmam sincs, hány óra lehet. Kettő? Három? A szél tombol odakint, szétver mindent, az ablakon látszik, hogy mégmindig esik. Ez a rohadt vihar. Nagyon fáradt vagyok.

Kinyúlok az ágyból a lányom felé. Megfogom a meleg kis kezét. Az arcátnem látom, nem tudom, sír-e. – Gyere, bújj ide anya mellé az ágyba. Lydia beugrik mellém, hozzám simul. Szorosan átölelem, beszívom a hajaédes illatát, elhelyezkedünk. Megnyugtató a melegsége, újra elalszom,majdnem békésen. Amikor felébredek, még mindig sötét van kint, a szél még mindig üvölt, egykicsit sem csillapodott. Nem hallgatta meg az imámat, majdnem elkiáltommagam: fogd már be! Úgy akarok kiabálni, mint az apám. Meg mint Angus. És akkor rájövök, hogy Lydia nincs az ágyamban. Ott van azonban testének lenyomata a lepedőn, a feje nyoma a párnán. Hová ment? Kipattanok az ágyból, felkapom a köntösömet, fogom a zseblámpát, ésmezítláb szaladok végig a házon, a sötét és hideg nappalin ki a folyosóraLydia szobájáig. Kinyitom az ajtót, és az ágyra világítok a zseblámpával. Ottvan, alszik, a kis éjjeli fény pislákol az ágya mellett. Úgy fekszik ott, ahogy órákkal ezelőtt hagytam, Leót öleli szorosan. Úgy néz ki, egész éjjel meg sem mozdult. Biztosan nem kelt fel. Ha bejöttvolna a szobámba, ahhoz végig kellett volna mennie a sötét lakáson, az pedigki van zárva. Belém hasít a félelem, apró darabokra szaggat. Ha Lydia ki sem kelt azágyból, amióta betakargattam, akkor ki bújt oda mellém az éjjel? Ki volt aza kislány? Kirstie-t öleltem? Vagy egy szellemet? Egy élő, melegvérű, igazikísértetet? Ez már túl sok nekem. Én vagyok az a bolond asszony, aki gyógyszert isszedett. Ezt már nem bírom elviselni. Ránézek Lydia éjjeliszekrényén a kisébresztőórára, még hat sincs. Még legalább két óra hosszát nem lesz világos. Ennek véget kell vetni, úgy érzem, borotvaélen táncolok. A zseblámpafényénél visszamegyek a nappalin át az ebédlőbe, ahol szokatlanul hideg van.Hidegebb, mint máskor. Miért? Azért, mert a padlón áll a víz, szúrja a meztelen talpamat, annyira hideg.Honnan jöhetett ez a víz? Érzem, hogy csöpög a vállamra. Félve irányítoma lámpa fényét felfelé.

A plafonon egy hatalmas lyuk tátong, a cserepeket lefújta a szél, eltöröttegy gerenda, ami átszakította a vakolatot, a lyukon át látszik a sötét, viharoség. A szél besüvít, beesik az eső. Ez már katasztrófa. Segítségre van szükségünk. Odamegyek az ablakpárkányhoz, telefonálni próbálok, de süket. Hát persze.Minden meghalt itt, a vonal is kilehelte a lelkét. Egy lehetséges reményünka csónak, de az ebédlő ablakán át látom, hogy ez a lehetőség is kiesett.A világítótorony fénye még villódzik, de amikor odavetül a fény, kiderül azigazság. Amikor azt a zajt hallottam, valóban a világítótorony korlátja szakadt le.Elmosta a víz, a csónak eltűnt. Néhány másodperc alatt elnyelte a sötétség. Még ha megkockáztatnám is, hogy használom a csónakot ilyen időben, nemtehetem. Már késő. Oda lett a csónakunk. Nincs telefonunk. Senkivel sem tudunk kapcsolatotteremteni a szárazföldön, amíg el nem jön az apály, nem tudunk eljutniOrnsaybe. Csapdába estünk, megnémultunk. Mi ketten Lydiával. És azzal, aki még itt van. Énekszót hallok. Postás Pat, Postás Pat, Postás Pat, a macskája, Jess. Az ének a nappaliból jön. Mezítláb állok a jeges vízben, de nem a hidegtől,hanem a félelemtől reszketek. A halott lányom énekel a koromsötét nappaliban. Postás Pat, Postás Pat, Postás Pat… Ott van a nappaliban. Az ablakpárkánynak támaszkodom, hogy ne essekössze, aztán megfordulok, fogom a lámpámat és a kanapéra világítok. Ott állmezítláb, a pizsamájában. Lydia. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy ő. A lányom rám néz, pislog a lámpa fényében. Hogy került ide? Az arcasápadt, kimerültnek tűnik. A szél csapkodja az ablakokat, mintha sose akarnaelállni. Odalépek a kanapéhoz. – Kirstie már megint itt van – mondja. – Ott van, a szobámban. Nemakarom többé látni! Anya, küldd el! Semmit sem akarok jobban, mint hogy Kirstie eltűnjön. És akár Lydia is.Rettegek mindkét lányomtól, a ház két kísértetétől, a fejemben levő két

kísértettől, a Fagyos ikrektől, akik eggyé olvadtak össze. – Menjünk be az én szobámba, és bújjunk be az ágyba. Kivárjuk, amígelmúlik a vihar, nemsokára vége, nemsokára világos lesz. – Jól van, anya. Engedelmesen adja a kezét, de én az ölembe kapom, és úgy viszem bea hálószobába, betakargatom a nagyágyban, és becsukom az ajtót. Elhúzoma reteszt. Bármi van is ott kint, nem akarom, hogy bejöjjön. Aztán bemászok a kislányom mellé, aki hozzám bújik. – Nem hiszem el, amiket Lydia mond, anya. Rémes dolgokat mond. Alig figyelek rá, mert hangot hallok kintről, az ajtó elől. Ki lehet az? Biztos ő. Kirstie. Vagy Lydia. Nem lehet jól érteni, úgy hallom, mintha azt mondaná: anyaanyaanya. Most kopognak az ajtón. Ez nem lehet a szél. Ez a hálószoba ajtaja, és újrahallom a hangot. Ő az, biztos vagyok benne, ott áll, kint, az ajtó előtt. Reszketek. Magamhoz ölelem a lányomat, lehunyom a szememet, és megpróbálokmindent kizárni, az esőt, a szelet, a hangokat. Mindennek vége kell hogylegyen. De ennek a viharnak sose lesz vége, ennek az éjszakának sem, ez ígyfog menni örökké, nincs más választásom. A lányom megölel a takaró alatt, arcát egészen odaszorítja az enyémhez.Érzem a sötétben a leheletét, gyermeki, tiszta, mintha valami édeset ivottvolna. – Kirstie azt mondja, a te hibád volt, mert azzal a bácsival voltál. Azért jöttvissza, hogy fájdalmat okozzon neked. Jeges szilánkok döfik át a szívemet. – Micsoda, milyen bácsi? – Az, akivel akkor este voltál. A konyhában. Láttam, amikor megcsókoltad.Te is hibás voltál. Azt hiszem, a nagyi is tudta, de azt mondta, ne meséljem elsoha, senkinek. – Igen – mondom. Mert már emlékszem. Mindenre. Ez az, amit eltemettem az emlékeimben. Ez volt a tagadásom oka. Ezt az

emléket vesztettem el, mert kibírhatatlanul erős volt a bűntudatom. Azöngyűlöletet homályosítottam el a gyógyszerekkel. A két hete látott álmomban minden benne volt. A szégyen miatt voltamkopaszra borotválva. Meztelenül álltam a konyhában, és bámultak azemberek. Egy férfi is nézte a meztelen testemet. Akkor arra ébredtem, hogy maszturbálok. Hiszen az egész a szexről szólt.De nem az exemmel voltam, ez nem az, amikor az ikrek még egészen kicsikvoltak. Valami sokkal, de sokkal rosszabb történt. Tudtam, hogy Angus nagyon későn érkezik csak meg, a szüleim elmentek.Felhívtam hát egy pasit. Pár hónappal korábban találkoztam vele Instow-banegy kikötői bárban. És azért hívtam akkor fel, mert le akartam feküdni vele.Untam a szexet Angusszal. Mindig több kellett nekem, mint neki. És vonzott az újdonság varázsa. – Anya! – Jól van, édesem, minden rendben van. Szenvedélyesen csókolóztunk akkor ott a konyhában. Ezért nem figyeltem.Ittam egy pasival, aki tetszett nekem, és akivel le akartam feküdni, ezért aztánmegcsókoltam, áthajolva az asztalon. És akkor megláttak az ikrek. Zavarbanvoltam, kicsit be is csíptem, kiabáltam rájuk, hogy menjenek el. Aztán az elsőemeleti vendégszobában keféltünk azzal a pasival. Simonnak hívták, most már emlékszem. Fiatal, csinos srác volt, egy jachtondolgozott. Fiatalabb volt, mint Angus, annyi idős lehetett, mint ő, amikormegismertem. Elárasztanak az emlékek, záporozik rám az igazság. A vihar lyukatszaggatott a lelkembe is. Simon a szex után elment, én pedig elaludtam a bortól és a szeretkezéstől.A ház üres volt, csak én voltam ott és a gyerekek. Kopogtak a vendégszobaajtaján, én meg piásan rájuk üvöltöttem, már másodjára küldtem el őket, ésújra elaludtam. A sikításra ébredtem. A sikításra, amely rádöbbentett, mit tettem. Fölszaladtam és ott találtam a sikító lányomat. Ez a hang közölte velem azelviselhetetlen igazságot, azt, hogy már másodszor voltam hűtlen, és ezúttal

megöltem a kislányomat. Ezért hazudtam ott mindenkinek, a rendőrségnek,a kórháznak, Angusnak, mindenkinek. Letagadtam a szeretőmet,a hűtlenségemet, és azt, hogy nem vigyáztam a gyerekekre. Még azt ismondtam, hogy a lányom az első emeleti erkélyről esett le, ezzel az ostobahazugsággal próbáltam elterelni a figyelmet a hűtlenségemről. Mert az igazságelviselhetetlen volt, így a hazugságom lett a valóság. Mindenki számára, mégén is elhittem. De akkor is, mindenki tudta, mit tettem, a gondatlanság volt a szégyenletesbűnöm. Angus tudta, az anyám is, meg az orvosom is. És azért, hogymegvédjenek, nem árulták el senkinek, még a rendőrségnek sem. De hogyan jött rá az anyám? És Angus? Lehet, hogy anyám látott valamit, vagy a lányom vallotta be, vagy az a pasimesélt valamit egy kocsmában: Együtt voltam az anyjával akkor este annaka kisgyereknek, aki lezuhant és meghalt. Mindegy már, rájöttek. Minden azén hibámból történt. Én tettem. Már másodjára voltam egy másik férfival, ésemiatt halt meg a lányom. És azóta is titkolják előlem a megrázó valóságot. – Sajnálom, drágám, nagyon sajnálom. – Visszajön, anya, ott van az ajtó előtt. – Kirstie? – Nem, Lydia. Hallgasd csak, visszajött. Süvít a szél, zuhog az eső, de igen, hallom a halott lányomat a háló ajtajaelőtt. Engedj be, engedj be. Te csináltad. Be kell engedned. Zokogok. A lányom átölel az ágyban, míg a másik lányom kint azt mondja:Anya, visszajöttem. Engedj be, itt vagyok. Homlokon csókolom a lányomat, és megkérdem tőle: – Leugrott, ugye? Rám néz, a szeme kék, akár a nagyanyjáé. Szomorúságtól reszkető hangonszólal meg. – Nem, anya. Le akartunk mászni a legfelső erkélyről, a másik szobaerkélyére, oda, ahol te voltál. Mert meg akartuk nézni, miért nincs ott apa.Nem mertünk benyitni a vendégszobába, mert kiabáltál ránk, de Lydia látniakarta az ablakon át, hogy együtt vagy-e azzal a bácsival, aki nem apa volt.És… megpróbált lemászni, és utána én is, és akkor utánam kapott, azért, mert

kezdett leesni, és nagyon húzott engem is – könnyes a szeme, tele nagy, riadtkönnyekkel –, és akkor ellöktem magamtól. Ekkor esett le. Az én hibám, őtmindig is jobban szeretted, én pedig ellöktem magamtól, mert engem is húzottlefelé. Végigfolynak a könnyek az arcán. – És akkor leesett. Leesett. Én csináltam. Én löktem le, mert húzott engemis magával. Nem tudok megszólalni. A bűnöm beteljesült. Nincs már mit megtudnom. A halott lányom ott van kint. Ártatlan és engem vádol. Utoljára bocsánatotkell kérnem tőle, úgy, ahogy tudok. Ez az, az időzítés hibátlan. Felkelek,öltözöm. Lydia a félhomályban néz, folynak a könnyei. Leguggolok az ágy mellé,kisimítom az aranyszőke haját a szomorú kis arcából. – Drágám – mondom neki –, ne hidd, hogy te voltál a hibás. Az én bűnömvolt. – De valami nincs rendben, ugye, anya? – De, minden rendben van. Nagyon sajnálom. Igazán nem te vagy a hibás.Te csak játszottál. Minden énmiattam történt. Mindig és minden. Mert amiatt,amit akkor este tettem, te összezavarodtál. – Sóhajtok, megcsókoloma homlokát. – Ezért megyünk el innen. Most, azonnal. – A sötétben, anya? Nagyon sötét van. – Semmi baj, van nálam zseblámpa. – És a szél? A sötét, meg minden? – Semmi baj. Nyugodtan jöhetsz velem. Hatkor apály lesz. Átmehetünka sötétben is. Nem tart soká. Lydia az ágyból néz rám. Ráncolja a homlokát, látszik, nem érti. Az ökléveltörölgeti a szemét. Tudom, ha újra sírni kezd, nem leszek képes megtenni ezta rémséget. Sietnem kell hát. – Ne felejtsd el, hogy mindig is szerettelek. Mindig. Mindkettőtöket. Egy darabig nem szól semmit, majd azt mondja: – Sajnálom, hogy leestem,anya. Sajnálom, hogy megpróbáltam lemászni, hogy megnézzelek. Sajnálom,hogy Kirstie-be kapaszkodtam… – Micsoda?

– Bocsásd meg, hogy leestem, anya. Bocsásd meg, hogy meghaltam. Még egyszer megcsókolom. – Nem baj, Lydia, én vagyok a hibás. Senki más. De akkor is szeretlek. Ésmost ideje mennünk és megkeresnünk a testvéredet, hogy mind együttlehessünk. Lassan bólint. Aztán kéz a kézben az ajtóhoz megyünk, elhúzzuk a reteszt,lenyomjuk a kilincset. A ruhája a nappaliban van. Felsegítem a lábáraa csizmát, ráadom a pink dzsekit, és jól felhúzom a cipzárt. Aztán én ismagamra kapom a kabátomat, a gumicsizmámat. Átmegyünk a nedves ebédlőn, a félhomályba burkolt konyhán. Az egész házomladozik a viharban. Ideje elmennünk. Szorosan fogjuk egymás kezét, kinyitom a konyhaajtót, kilépünk a szakadóesőre, az üvöltő szélbe. Metsző hideg van odakint.

27. fejezetAngus becipzárazta az esőkabátját és be is gombolta, mire rájött, hogy sokkaltöbb rétegre lesz szüksége, hogy szembeszálljon a széllel és az esővel, amikorhajnali hatkor átkel a mocsáron. Részeg vagyok, gondolta, elhagyott az ítélőképességem. Levette a kabátját,visszaült az ágyra, és hallgatta a Selkie körül tomboló szelet. Mintha egycsomó gyerek huhogna, akik kísértetet játszanak. Meggyőző volt a hang. Még egy italt. Elővette az üveget és öntött magának még egy utolsó pohárral azArdbegből. A tőzegfüst illatú, fűszeres whisky égette a torkát. Anguselfintorodott, ahogy felállt. Még egy felső, még egy kötött pulóver, majd újra az esőkabát. Kicsit inogva nyúlt a bakancsáért, szorosra fűzte. Jó, vízálló túrabakancs,de az nem biztos, hogy a torrani hideg mocsárban nem nedvesedik át. Nagyonátázik majd a lába, tudta, de ez elviselhető, ha odaér még hajnal előtt. Oda, ahol megteszi, amit meg kell tennie: megmenteni a lányát. Anguson kívül senki más nem járt arra, amikor kinyitotta a fogadó ajtaját éskilépett a sötétbe, a viharba. A Selkie is csöndes volt, csak a szél zúgott. Egy dróton lámpák táncoltak őrült módjára a szélviharban. A távoli ködbenpislogott a torrani világítótorony. Angus elindult a mólón, a hordalék és a sár között Salmadair felé. A hidegbekúszott a gallérja alá, egyre sűrűbb lett a köd és egyre jobban is esett,ahogy lépdelt a végtelennek tűnő árapálysíkságon. Vajon a jó irányba megyek, futott át az agyán. A zseblámpa nehéznek tűntösszefagyott kezében. Fel kellett volna vennie a fejlámpát is. Ostoba hiba.Nagyon részeg volt, alapvető hibákat vétett. Márpedig az elemi hibák ezena vidéken nem megengedhetők. Bal felől alakokat látott a sötétben. Fekete alakokat a szürke háttér előtt.Biztos csónakok. Aztán fütyült a szél Camuscross fenyői közt, úgy hallatszott,

mintha Beany vonítana, mintha élne, csak eltévedt volna a sárban. – Beany! – szaladt ki a száján. Nagyon szerette a kutyáját. – Beany! Rájött, hogy a nagy semmibe kiabál. Bokáig merült a sárban, eltévedt,részeg is volt, külön-külön is épp elég nagy baj. Nagy cuppanással kihúzta a lábát a sárból, és kétségbeesetten tovább ment,küszködött a metsző szélben és az esőben. Valóban eltévedt, már nem láttatöbbé a világítótorony fényét. A rossz irányba indult volna el? Ugyanarra,mint ahol majdnem megfulladt, amikor Beanyt próbálta menteni? Ott, mi lehet az ott? Egy alak? Szinte biztos volt benne, hogy egy alakot lát, talán kettőt is, egyfelnőtt és egy gyerek körvonalait. Mindketten előredőltek a kegyetlen szélben.De miért lenne ilyenkor itt kint a mocsárban, a viharban, hajnal előtt kint egyfelnőtt és egy gyerek? Csak Sarah és Kirstie lehet az. Már hallotta is a lányát, ahogy őt hívja, jólismerte a szél hozta hangot. Apapapapa! Apa. Hívja őt, könyörög hozzá. De vajon valóban látja a kislányt? Megpillantotta Salmadair fagyos szikláját, a sötétszürkében egy fehérfoltot. Kirstie és Sarah biztosan ott vannak, csak oda kell érnie ésvisszavinnie őket a szárazföldre. – Megyek, kicsim? Tarts ki! Apa. Angus egy kis időre felegyenesedett, belebámult az esőfüggönybe. Azalakok teljesen eltűntek. A köd gomolygott, lehet, hogy csak képzelődött?Talán senkit sem látott átkelni. Hiszen semmi értelme, hogy itt kint legyenek.Miért hagyná el Sarah és Kirstie a házat, miért mennének ki ebben aziszonyatos viharban? Felesleges kockázat. És a hang? A kiáltás? Talán csak a szél volt, hiszen csak üvöltést hallott. Igen, lehetett kutya,lehetett gyerek is, de akár csak a szél is. Félelme és kétségbeesése becsaptaérzékeit. Angus előrehajolva folytatta útját. Megcsúszott, az egyik kezével beleesetta sárba. Akár a nedves cement. Ott hagyja a keze nyomát. Jobb lábával ekkor