S._K._Tremayne-Fagyos_ikrek

A for dítás az alábbi kiadás alapján kés z ült:S . K . Tr em ayne: The Ic e Tw insGr and C entr al P ublis hing, New Yor k For dította: D obos LídiaK önyvter v: Malum S túdió | S z abó Vinc e Copyright © Jo Blackwood, 2013Hungar ian tr ans lation © D obos Lídia, 2015Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015 E lektr onikus kiadás v.1.0. A könyv bár m ely r és z letének köz lés éhez a kiadó előz etes hoz z ájár ulás aszükséges. ISBN 978-963-406-165-6 Kiadja GABO Kiadó[email protected]ős kiadó: Földes Tam ásFelelős szerkesztő: Solymosi Éva

A szerző előszavaSzeretnék köszönetet mondani Joel Franklinnek, Dede MacGillivraynek, BenTimberlake-nek és különösen Angel Sedgwicknek, hogy kutatásaikkalsegítettek könyvem megírásában. Aki ismeri a Belső-Hebridákat, azonnal felismeri az Eilean Torran,a Mennydörgés-sziget, és a valóságos Eilean Sionnach közötti hasonlóságot.A sziget Skye-ban, IsleOrnsay közelében található. Ez nem véletlen, hiszena könyvet részben az inspirálta, hogy életem során számtalanszor jártam ezena szépséges, árapály szigeten, sőt laktam is a világítótorony melletti, fehérremeszelt házban. A könyvben megjelenő események és szereplők azonban kivétel nélküla képzelet szüleményei. Köszönetet mondok továbbá szerkesztési munkájáért Jane Johnsonnak,Helen Atsmának, Kate Stephensonnak és Eugenie Furnissnek – bátorításuk ésbölcs tanácsaik nélkül ez a könyv nem jöhetett volna létre. Hálával tartozom végezetül Hywel Daviesnek és Elizabeth Dohertynek, őkvetették el azt A magot, amelyből könyvem ötlete kinőtt.

Lányaimnak

1. fejezetSzékeink pontosan két méterre vannak egymástól, mindkettő szembena hatalmas íróasztallal, mintha párterápián vennénk részt. Túl jól ismerem azérzést. A szobát eluralja a két nagy, 18. századi franciaablak, bennük pároslátkép a londoni alkonyatról. – Nem lehetne villanyt gyújtani? – kérdezi a férjem, mire Andrew Walker,a fiatal ügyvéd enyhe ingerültséggel néz fel a papírjaiból. – Dehogynem – mondja –, elnézést. – Odahajol a háta mögötti kapcsolóhoz,és a két magas állólámpa sárga fénnyel tölti el a szobát, a nagy ablakokelfeketülnek. Megpillantom tükörképemet az ablaküvegben: összeszedett vagyok, ám túlmerev, a térdem szorosan összezárva. Ki ez a nő? Nem az, aki volt valaha. A szeme kék, mint régen, ám szomorúbb, oválisarca sápadt, beesett. Még mindig szőke, és elég csinos, igaz, minthamegfakult, elfonnyadt volna. Egy harminchárom éves nő, akiből rég kiveszettminden lányos vonás. És hogy van öltözve? Tavalyi divat szerinti farmer, tavalyi cipő. A lila kasmírpulóver egészcsinos lenne, de viseltes, a túl sok mosástól kibolyhosodott. Elfintorodoma tükörképemtől – jobban kellett volna felöltöznöm. De miért is? Csak együgyvéddel jöttünk tárgyalni. És megváltoztatni az egész életünket. Kintről beszűrődik a forgalom zaja, olyan, mint amikor valaki mélyenalszik melletted az ágyban, mégis nyugtalanul szedi a levegőt. Azongondolkodom, vajon fog-e hiányozni a londoni forgalom, ez az állandó ésmegnyugtató fehér zaj, mint azok az elalvást segítő appok a telefonon,amelyek azt utánozzák, ahogy a magzat hallja az anya szívverését. Az ikreim is biztos hallották ezt a zajt, amikor összeölelkeztek bennem.Emlékszem, amikor a második ultrahangon láttam őket, olyanok voltak, mintvalami címertani szimbólumok, egymás tükörfordítottjai. A két egyszarvú. Végrendelkező. Végrehajtó. Törvényes rész. Közjegyzői hitelesítés…

Andrew Walker úgy beszél hozzánk, mintha katedráról szólna,ő a professzor, aki nincs megelégedve a diákjaival. Örökhagyó. Elhunyt. Örökös. Túlélő gyermekek. Angus, a férjem türelmetlenül sóhajt, ismerem ezt az elnyomott sóhajt.Unatkozik, sőt biztos ingerült. Megértem én, de sajnálom az ügyvédet is. Nemlehet könnyű Walkernak egy dühös, ugrásra kész apával és egy még mindiggyászoló anyával, miközben egy bonyolult öröklési ügyet kell intéznie –embert próbáló feladat. Nyilván ezzel az óvatos, lassú, pontos beszédmóddalakar távolságot tartani, biztos így kezeli a nehéz ügyeket. Ez talán az orvosiszaknyelv jogászi megfelelője. Kisgyermekkori peritonitishez vezetőduodenális hematómák, serosus avulsiók. – Ezt már mind megtárgyaltuk! – csattan fel Angus hirtelen. Vajon ivott? Hangjában düh bujkál. Amióta az megtörtént, Angus mindigdühös. És sokat iszik. Ma azonban teljesen világosnak tűnik az elméje,nyilván józan. – Tudja, szeretnénk, ha ez kész lenne még a klímaváltozás előtt. – Mint ahogy már említettem, Mr. Moorcroft, Peter Kenwood szabadságonvan. Ha gondolja, megvárhatjuk, míg visszajön… – Nem – rázza a fejét Angus. – Azt akarjuk, hogy most csinálja meg. – Akkor újra végig kell néznem az iratokat és a vonatkozó problémákat,csak a magam megnyugtatására. És Peter… szóval… Nézem őket. Az ügyvéd elhallgat, majd még óvatosabban szólal meg ismét. – Mint tudja, Mr. Moorcroft, Peter a család régi barátjának tartja magát.Nem csupán jogi tanácsadó. Tisztában van a körülményekkel. Nagyon jólismerte a néhai Mrs. Carnant, a maga nagyanyját, ezért megkért engem, mégegyszer győződjek meg arról, hogy mindketten pontosan tudják, mirevállalkoznak. – Tudjuk, mit csinálunk. – A sziget, mint tudják, nem igazán lakható – mondja Andrew Walkerkínosan feszengve, mintha ez valahogy a cég hibája lenne, és ő el akarnákerülni a pereskedést. – Attól tartok, a világítótorony őrének háza tönkrement,évek óta nem lakott benne senki. Fent van azonban a műemlékvédelmi listán,tehát nem bonthatják le és nem építhetnek másikat a helyére.

– Igen. Mindezzel tisztában vagyok. Kölyökkoromban rengeteget jártamarra. A sziklák közti kis tavakban játszottam. – De valóban felmérte, mekkora kihívást jelent, Mr. Moorcroft? Ez óriásivállalkozás. Kérdéses, ugye, a megközelíthetőség, hiszen árapálysíkságrólvan szó, és hát igen nagy gondok vannak a vízvezetékkel, a fűtéssel, ésáltalában a villannyal. A végrendeletben viszont nem esik szó pénzről…nincs tehát… – Maga aztán valóban mindenre felhívta a figyelmünket. Csönd. Walker rám néz, aztán Angusra. – Úgy tudom, eladják a londoni házukat. Angus előreszegett állal, elszántan néz vissza az ügyvédre. – Elnézést, de annak mi köze bármihez is? Az ügyvéd a fejét csóválja. – Peter aggódik, mert… szóval, a közelmúltban történt veszteségükretekintettel… egészen biztos akar lenni. Angus rám néz, én bizonytalanul megvonom a vállam. Angus előrehajol. – Na, jó. Igen. Eladjuk a házat Camdenben. – És ebből elegendő összeg áll majd rendelkezésre, hogy felújítsák El… –Andrew Walker a homlokát ráncolja, mert nem tudja kiolvasni a szavakat. –Hogy is kell ejteni? Ell… – Eilean Torran. Ez a skóciai gael neve. Mennydörgés-sziget. Torran-sziget. – Ó, igen, természetesen. Torran-sziget. Szóval azt remélik, hogya jelenlegi házuk eladásából származó összeg elég lesz, hogy felújítsáka Torran-szigeti világítótorony őrének a házát? Úgy érzem, mondanom kéne valamit. Nyilván meg kell szólalnom, hiszenmindent Angus csinál. Némaságom azonban megnyugtat, akár ha be lennékbábozódva a saját hallgatásomba. Mint mindig. Én ilyen vagyok, mindigcsöndes, sőt tartózkodó, és ez Angust évek óta elkeseríti. Min gondolkodsz?Mondd el! Miért nekem kell mindig beszélnem? És amikor ilyeneket mond,általában megvonom a vállam és elfordulok, mert épp elég sokatmondó az, hanem mondok semmit. És tessék, most is csöndben vagyok, és hallgatom a férjemet.

– Már két jelzálog is van a camdeni házon. Elvesztettem az állásomat,nehezen élünk. De igen, remélem, hogy valami kis pénzt azért látunk ebből. – Vevőjük már van? – Alig várja, hogy megírhassa a csekket. – Angus nyilván megpróbáljaleplezni a dühét, de azért folytatja: – Nézze, a nagyanyám a végrendeletébenrám és a bátyámra hagyta a szigetet. Így van? – Természetesen. – És a bátyám igen nagylelkűen azt mondja, ő lemond róla. Így van? Azanyámat egy otthonban ápolják. Nemde? Így aztán a sziget az enyém,a feleségemé és a lányomé. Így van? A lányomé. Egyes számban. – Valóban… – Akkor hát ennyi. Érti? El akarunk költözni. Nagyon el akarunk költözni.És igen, a ház rossz állapotban van. Igen, majdnem összedől. Demegcsináljuk. Végtére is – Angus hátradől a székben –, átmentünk mi márrosszabb dolgokon is. Alaposan szemügyre veszem a férjemet. Ha most látnám először, mégmindig vonzónak találnám. Magas, jóképű pasi a harmincas éveiben,a háromnapos borosta is jól áll neki. Sötét szemű, férfias, erős. Amikor először találkoztunk abban a nagy és zajos tapasbárban CoventGardenben, akkor is volt egy kis borosta rajta, de tetszett nekem, hangsúlyoztaaz állát. Nem sok ilyen csinos pasit ismertem addig. Egy nagy asztalnál ült a huszonéves barátaival és nevetett. Éna társaságommal a szomszédos asztalnál ültem. Mi valamivel fiatalabbakvoltunk, de éppen annyira jól szórakoztunk, mint a fiúk. Meglehetősen sokrioját ittunk. Hát így történt. Az egyik fiú valami vicceset beszólt nekünk, és mivisszavágtunk. Akkor összekeveredtek az asztalok, helyet cseréltünk, nevetveés viccelődve lökdösődtünk, aztán bemutatkoztunk egymásnak, ő Zoe, ő megSacha, ő itt Alex, Imogen, Meredith… Ő Angus Moorcroft, ő meg Sarah Milverton. Angus Skóciából való,huszonhat éves, Sarah félig angol, félig amerikai, huszonhárom esztendős. Ésmost együtt vannak, míg meg nem halnak.

Kint egyre erősebb a csúcsforgalom zaja, felriadok az álmodozásból.Andrew Walker megkéri Angust, írjon alá még néhány papírt. Igen, ismeremezt a procedúrát, az elmúlt év során rengeteg dokumentumot kellett aláírnunk.A tragédia utáni papírmunka. Angus az íróasztal fölé hajol, és odakanyarítja a nevét. A keze mintha túlnagy lenne a tollhoz. Elfordítom a fejem, és a sárgára festett falon függő képetbámulom: az Old London Bridge. Még szeretnék kicsit emlékezni, hogy nekelljen figyelnem. Arra az első estére akarok gondolni, amikor Angusszaltalálkoztam. Mindenre tisztán emlékszem. A zenétől – mexikói salsa – a közepesminőségű tapasig, az élénkvörös patata bravára meg az ecetes fehérspárgára. Azt is szinte látom magam előtt, ahogy a többiek mind sorraelszállingóznak – el kell érnem az utolsó metrót, ki kell aludnom magamat –,mintha megérezték volna, hogy mi egymásnak lettünk teremtve, hogy ez többmint a szokásos péntek esti flört. Milyen könnyen fordul az ember sorsa! Vajon milyen lenne most az életem,ha akkor egy másik asztalhoz ülünk, vagy egy másik helyre megyünk? Deaznap éppen azt a helyet választottuk és azt az asztalt, és éjfélkor már csak énmaradtam ott ezzel a magas sráccal, Angus Moorcrofttal. Azt mondta, építész.Azt is elmondta, hogy skót, és nőtlen. Aztán mesélt egy jó viccet, amirőlelőször azt sem tudtam, hogy vicc, csak később jöttem rá. És ahogy nevettem,észrevettem, hogy alaposan megnéz magának. Én is visszanéztem rá. Sötétbarna, szép színű szeme volt, hullámos, sűrű,nagyon fekete haja, a foga fehér, ajka piros, körben a sötét borostával. Éstudtam a választ: Igen. Két órával később elcsattant az első részeg csók a helyeslőn ránk pillantóHold fényénél a Covent Garden piazza sarkán. Emlékszem az esősmacskakövek csillogására, arra, ahogy ott állunk összeölelkezve, emlékszema hűvös éjszakai levegő édességére. Már akkor éjjel együtt aludtunk. Nem egészen egy évre rá összeházasodtunk, és alig kétéves házasokkéntmegszülettek a lányikreink. És most már csak egyikük él. Elönt a fájdalom, az öklömet a szájamhoz kell szorítanom, hogy leplezzema reszketésemet. Mikor múlik ez el? Talán soha? Olyan, mint egy háborús

sérülés, mint egy repeszszilánk az ember húsában, ami évekkel később ki akarszabadulni. Lehet, hogy mondanom kéne valamit, csak azért, hogy elnyomjama fájdalmat, hogy rendeződjenek a gondolataim. Már fél órája ülök itt némán,mint valami puritán háziasszony. Túlságosan gyakran hagyatkozom Angusra,hadd beszéljen ő, hadd nyújtsa azt, ami belőlem hiányzik. De most eléga hallgatásból. – Ha rendbe tesszük a szigetet, egymilliót is megér majd. Hirtelen mindketten felkapják a fejüket. Jé, ez a nő tud beszélni! – Az a kilátás magában is megér egymilliót, a Sound of Sleat-szorosra,Knoydart felé. Nagyon ügyelek, hogy jól ejtsem ki a neveket. Hiszen mindennek alaposanutánanéztem, a Google-ban kerestem meg a képeket és a történeteket is. Andrew udvariasan elmosolyodik. – Ó, járt már ott, Mrs. Moorcroft? Érzem, elpirulok, de nem érdekel. – Nem, de láttam képeket, olvastam könyveket. Ez Skócia egyiklegnevezetesebb vidéke, nekünk pedig saját szigetünk lesz ott. – Igen, valóban. Ámde… – Volt egy ház az Ornsay nevű faluban, a szárazföldön, fél mérföldrea Torran-szigettől… – Ránézek a telefonomban tárolt bejegyzésre, bár jólemlékszem a tényekre. – Idén január 15-én hétszázötvenezerért kelt el. Négyhálószoba, szép kert, terasszal. Nagyon kellemes hely, bár nem túl nagy, deremek kilátás nyílik a tengerszorosra, és ez az, amit megfizetnek az emberek.Hétszázötvenezret ér. Angus rám néz, és bátorítón bólint, majd átveszi a szót. – Így van. És ha rendbe hozzuk, csinálhatunk akár öt hálószobát is, elégnagy az a ház. Könnyen megérhet majd egymilliót is. – Igen, Mr. Moorcroft, most alig ér ötvenezret, de megvan bennea lehetőség. Az ügyvéd mosolyog, de hamis a mosolya. Nagyon kíváncsi vagyok, vajonmiért nem akarja, hogy a szigetre költözzünk? Mit tudhat? És mi a valódi közePeter Kenwoodnak mindehhez? Talán ők akartak ajánlatot tenni? Ennek lenne

értelme: Kenwood évek óta ismeri a Torran-szigetet, ismerte Angusnagyanyját is, ő biztos a tudatában van a hely rejtett értékeinek. Ezt tervezik hát? Ha igen, ugyancsak vonzó és egyszerű megoldás. Csakkivárták, amíg Angus nagyanyja meghal, aztán rávetik magukat az unokákra,különösen a gyászoló házaspárra, akiket lesújtott a gyerekük halála, ésanyagilag sem állnak jól. Felajánlanak nekik százezret, kétszer annyit, mintkellene, kedvesek és együtt érzők, melegen, mégis szomorúan mosolyognak.Biztos nagyon nehéz, de mi majd segítünk, levesszük a vállukról ezta terhet. Onnantól már semmiség az egész. Egy busznyi lengyel építőmunkástelszállítani Skye-ba, beruházni kétszázezret, és egy év múlva kész. Eladó 1,25 millió fontos irányáron ez a saját szigeten álló, gyönyörűbirtok a híres Sound of Sleat-szorosnál… Ez lenne a tervük? Andrew Walker rám néz, és hirtelen bűntudatot érzek.Nyilván nagyon rosszhiszemű vagyok a Kenwood és Társai ügyvédi irodairánt. De bármi legyen is az indítékuk, csak azért sem adom fel a szigetreköltözés tervét, ez az én kiutam, menekülés a gyász elől, az emlékek elől… nomeg az adósságok és kételyek elől is. Túl sokat álmodoztam róla. Hajnali háromkor bámulom a villogó képeketa konyhában a laptopomon. Amikor Kirstie alszik a szobájában, Angust megkiütötte a whisky. Ilyenkor nézem a kristálykék szépséget, a Torran-sziget,azaz Eilean Torran, a Sound of Sleat. Szinte elvesztem a Belső-Hebridákmesés világában, ott vagyok azon a szépséges birtokon, a saját szigetünkön. – Nos, hát, rendben. Csak még szükségem van néhány aláírásra – mondjaAndrew Walker. – És kész is vagyunk? Jelentőségteljes csönd. – Igen, kész. Negyed órával később kilépünk Angusszal a sárgára festett falú irodából,végigmegyünk a vörösre festett folyosón, és kilépünk a párás októberi estébe.Bloombsburyben, a Bedford Square-en. Angus hátizsákjában ott vannak az iratok. Minden kész. Más szemmelnézem a világot, a kedvem ennek megfelelően egyre jobb.

A Gower Streeten nagy piros buszok gurulnak, kétemeletnyi üres tekintetbámul kifelé. Angus a karomra teszi a kezét. – Jól csináltad. – Mit? – Hát, ahogy közbeszóltál. Jól volt időzítve. Már azt hittem, leütöm azta pasast. – Én is azt hittem – mondom, és egymásra nézünk, sokatmondón,szomorúan. – De végül is megcsináltuk, nem? – Meg, drágám, és tökéletesen csináltuk – feleli Angus mosolyogva, ésfelhajtja a gallérját, mert esik. – De Sarah… Még egyszer utoljára meg kellkérdeznem… Egészen biztos vagy benne? Grimaszolok, mire türelmetlenül hozzáteszi: – Tudom, tudom. Igen. De mégmindig úgy véled, ez a legjobb, amit tehetünk? Igazán azt akarod, hogy… –széles mozdulattal rámutat az esőben a londoni taxik sárgán kígyózólámpasorára –, igazán és csakugyan itt akarod hagyni azt az egészet? Feladnimindent? Skye annyira csöndes. – Aki Londont unja – mondom –, az esőt unja. Angus elneveti magát, és odahajol hozzám. Barna szeme az enyémet keresi,talán az ajka is az enyémet. Gyengéden megsimogatom az állát, csókot adoka borostás arcára, és beszívom az illatát… nincs whiskyszaga. Angus-szagavan. Szappan és férfiasság. Tiszta, erős… az a férfi, akibe beleszerettem. Akitszeretek és mindig is szeretni fogok. Talán ma szeretkezni is fogunk, először hosszú hetek óta. Talán túljutunkezen. Egyáltalán valaha is túl tudunk jutni ezen? Kéz a kézben megyünk végig az utcán, Angus szorosan fogja a kezemet. Azelmúlt évben nagyon sokszor fogta szótlanul, amikor az ágyban fekve sírtaméjszakánként. És fogta végig Lydia temetése alatt, az Én vagyok a feltámadásés az élettől egészen a Legyél velünk mindörökkön örökkéig. Ámen. – Metróval menjünk vagy busszal? – Metróval – felelem. – Gyorsabb. El akarom mesélni Kirstie-nek a jóhíreket.

– Remélem, ő is így fogja fel. Ránézek Angusra. Nem. Nem lehet most bizonytalankodni, mert ha megtorpanok és gondolkodnikezdek, előjönnek a rossz gondolatok, és örökké itt maradunk. Gyorsan bököm ki a szavakat. – Hát biztos így fogja fel, Angus, hogyan is másképp? Lesz sajátvilágítótornyunk, jó, tiszta levegőnk, és ott lesznek az őzek meg a delfinek… – Igen, de ne feledd, a legtöbb kép, amit láttál, nyáron készült. Amikor süta nap. De nem mindig olyan. Télen sötét van. – Hát akkor télen majd… hogy is mondják… begubózunk és védekezünk.Kalandos lesz. Már majdnem a metrónál járunk. A lépcsőn csak úgy zúdul lefelé az utasokfekete áradata, a zuhatagot elnyeli a londoni földalatti. Hirtelen megfordulok,és a ködbe burkolózott New Oxford Streetre nézek. Olvastam valahol, hogyBloomsburyben az őszi ködök afféle szellemei vagy látható emlékeiBloomsbury középkori mocsarainak. Rengeteget olvasok. – Gyere. Megfogom Angus kezét, összekulcsoljuk az ujjainkat, így megyünk lea metróba. Három megállót kell kibírnunk a csúcsforgalom idején szokásostömegben, össze vagyunk préselve, aztán Mornington Crescentnélbezsúfolódunk a zörgő liftbe, és mire fölérünk, szinte már rohanunk. – Hé – kiáltja Angus nevetve –, ez valamilyen olimpiai szám? – El akarom mesélni a lányunknak! Igen, nagyon szeretnék az életben maradt lányunknak valami jó hírtmondani, vidámat, reménytelit. Lydia, az ikertestvére ma tizenhárom hónapjahalt meg – gyűlölöm, hogy még mindig olyan pontosan tudom a dátumot.Kirstie-nek rémséges éve volt, hiszen elvesztette ikertestvérét, a másodiklelkét. Tizenhárom hónapja él végtelen elszigeteltségben, de most talán kitudom onnan szabadítani. Friss levegő, hegyek, fjordok, és kilátás a vízen túl Knoydartra. Odaszaladok a nagy fehér ház ajtajához, a házhoz, amelyet sosem kellettvolna megvennünk, amelynek fenntartására már nem telik.

Imogen ott áll az ajtóban. A házban gyerekebéd, frissen mosott ruha ésgőzölgő kávé illata. Mindenütt világos van. Lehet, hogy hiányozni fog. – Immy, köszönöm, hogy vigyáztál rá. – Ó, semmiség. De mondd, minden simán ment? – Igen, megvan, költözünk! Imogen örömében összecsapja a kezét; az okos, barna hajú, elegánsbarátnőm, aki egyetem óta kitart mellettem. Megölel, de én mosolyogvaeltolom magamtól. – Meg kell neki mondanom, ő még nem tud semmit. Imogen elmosolyodik. – A szobájában van, az Egy ropi naplóját olvassa. Végigfutok a folyosón, fel a lépcsőn, és megállok az ajtónál, amelyen otta felirat: EZ KIRSTIE SZOBÁJA, TESSÉK KOPOGNI, ügyetlenül kivágva csillogópapírból. Kopogok, ahogy felszólítottak. Halk mmm-mmm a válasz, a lányomnál ez a tesséket jelenti. Kinyitom az ajtót, és megpillantom a hétéves lányomat: törökülésben üla földön az iskolai egyenruhájában, fekete nadrág, fehér póló, szeplős kisorrát szinte beledugja a könyvbe, az ártatlanság és a magány szobra lehetne.Szinte lüktet bennem a szomorú szeretet. Minden erőmmel azon vagyok, hogyjobb legyen az élete, hogy megint teljes ember legyen. – Kirstie… Nem válaszol. Olvas. Van, hogy ezt csinálja. Eljátssza, hogy nem akarbeszélni. – Kirstie, kicsikém… Most felnéz a tőlem örökölt kék szemével, igaz, az övé még kékebb. Minta Hebridák vize. Szőke haja szinte fehér. – Anya… – Valamit szeretnék neked elújságolni, Kirstie. Jó hírem van, remek hír. Leülök mellé a földre, körben a játékai, a pingvinek és Leó, az alvósleopárd, meg az Egykarú Baba, és mindent elmondok neki. Kapkodvabeszélek, hogy elköltözünk egy új, egy különleges helyre, oda, ahol újratudunk kezdeni mindent. Szép hely, tiszta, ragyogó – a mi saját szigetünk. Míg beszélek, Kirstie végig engem néz, alig pislog. Meghallgatja, de nem

szól semmit, mintha el lenne bűvölve, mintha az én hallgatásaimat adná mostnekem vissza. Bólint, mintha mosolyogna is. Talán meg van lepve.A szobában csönd van, és én kifogytam a szavakból. – Na, szóval – mondom –, mit gondolsz? Nem izgi, hogy a saját szigetünkreköltözünk? Alig észrevehetően bólint, majd becsukja a könyvét, és rám néz. – Anya, miért szólítasz engem állandóan Kirstie-nek? Némán nézem, szinte süvít a csönd. – Mi van, édesem? – szólalok meg nagy sokára. – Mit mondtál? – Hogy miért hívsz állandóan Kirstie-nek? Kirstie meghalt. Kirstie haltmeg. Én Lydia vagyok.

2. fejezetRámeredek Kirstie-re, és megpróbálok mosolyogni, megpróbálom nemmutatni, mennyire aggódom. Biztos a lappangó gyász próbál utat törni magának Kirstie fejlődő kislelkében. Össze van zavarodva, ami nem ritka, ha valaki elveszíti azegypetéjű ikertestvérét. Megszoktam, hogy a lányaim… hogy a lányomkülönleges. Attól kezdve, hogy az anyám eljött hozzánk Devonból a legnagyobb télbenHollowaybe, a kis lakásunkba, attól a pillanattól fogva, hogy ránézetta kiságyban fekvő ikerlányokra, akik egymás ujját szopták, és a döbbenettőlszédülten elmosolyodott, tudtam, hogy ikrek anyjának lenni még sokkalnagyobb dolog, mint egyszerűen csak anyának lenni. Az ikrek szülésével,különösen, ha egypetéjűek, hírességeknek adsz életet, olyanoknak, akik mára puszta létükkel is óriási hatást keltenek. Kitűnnek a többiek közül. A papám még becenevet is adott nekik, a Fagyos ikrek, mert az évleghidegebb napján születtek, jeges kék volt a szemük és hófehér szőkea hajuk. Nekem kicsit szomorúnak tűnt ez a becenév, és soha nem használtamigazán, azt azonban nem tagadhattam, hogy bizonyos értelemben illett rájuk.Megfogta a megfoghatatlant. Így aztán Kirstie-nek ez a döbbenetes kijelentése, hogy, anya, én Lydiavagyok, Kirstie halt meg, az ikerlét egy újabb példája lehet, az egyediségükújabb tünete. Mert ő Lydiát emlegeti, én viszont Kirstie-ért aggódom. Miféle szörnyű téveszme kísérti a gondolatait, mi mondatja ki vele ezeketa rémes szavakat? Anyu, én Lydia vagyok, Kirstie halt meg. Miért hívszfolyton Kirstie-nek? – Drágám – mondom tettetett nyugalommal –, nemsokára aludni kell menni. Rám néz azzal a nyugodt, közömbös kék szemével, ami éppen olyan, minta testvéréé. Fönt hiányzik egy tejfoga, egy másik pedig, lent, kilazult. Ezteljesen új dolog, Lydia haláláig mindkét lánynak megvolt az összes foga, még

ebben is hasonlítottak, hogy későn váltottak fogat. – De ez a fejezet már csak három oldal – mondja a könyvét feltartvaKirstie. – Tudtad? – Igazán? – Igen, itt a vége, anyu. – Rendben, akkor azt a három oldalt a fejezet végéig még elolvashatjuk.Olvasd te nekem hangosan, jó? Bólint, és nekifog. Nagyon sokat fejlődött az olvasása az elmúlt időben. Ami azt jelenti,hogy… Elhessegetem a gondolatot. A szobában csönd van, csak a kislány olvas. Angus, gondolom, lent vanImogennel a konyhában. Talán épp kinyitnak egy üveg bort, hogymegünnepeljék a híreket. De miért is ne? Tizenhárom hónap alatt volt éppenelég rossz nap, rossz hírekkel. – Így töltöt-tem a nyári szünet leg-na-gyobb részét… Átfogom a vállát, míg olvas, és belecsókolok a puha, szőke hajába. Közbenvalami kis éles tárgyat érzek magam alatt, belevág a combomba.Megpróbálom nem megzavarni Kirstie-t az olvasásban, és nem gondolni arra,amit mondott. Megnézem, mi az. Egy kis játék, egy apró műanyag sárkány, a londoni állatkertben vettük. DeLydiának. Ő nagyon szerette a sárkányokat és a krokodilokat, az összesfélelmetes hüllőt és szörnyet. Kirstie inkább az oroszlánokért, leopárdokértvolt oda, a puha, bolyhos, emlős állatkákért. Ez volt az egyik dolog, amibenkülönböztek. – Amikor ma iskolába mentem, mindenki furcsán viselkedett. Nézegetem a műanyag sárkányt, forgatom a kezemben. Miért van ez itta földön? Angusszal gondosan összecsomagoltuk Lydia minden játékát azután, hogy az történt. Nem bírtuk kidobni őket, az túlságosan végleges lettvolna, túl primitív. Így aztán mindent, a játékokat és a ruhákat, mindent, amicsak az övé volt, felvittük a padlásra, lélekben eltemettük ide, a fejünk fölé. Lydia imádta ezt a műanyag sárkányt. Emlékszem a délutánra, amikorvettük, emlékszem, ahogy Lydia végigugrált a Regent’s Park Roadon,

a levegőben lóbálta a kis sárkányt, és arról álmodozott, hogy ő lesz a saját élőkis sárkánya. Mindenkit megnevettetett. Az emlékektől elönt a szomorúság,észrevétlenül a farmerom zsebébe csúsztatom a sárkányt, és megpróbálokmegnyugodni. Hallgatom Kirstie-t még pár percig, míg vége nincsa fejezetnek. Vonakodva csukja be a könyvet, és rám néz, ártatlan,várakozásteli szemmel. – Na, jól van, drágaságom, most már igazán ideje lefeküdni. – De anya… – Semmi de anya. Indulás, Kirstie. Elhallgatok. Azóta, hogy azt mondta, amit, most először szólítom a nevén.Összevont szemöldökkel néz rám. Vajon megint kimondja azt a rettenetet? Miért hívsz állandóan Kirstie-nek? Kirstie meghalt. Kirstie halt meg. ÉnLydia vagyok. A lányom megrázza a fejét, mintha valami alapvető hibát követtem volnael, majd így szól: – Na jó, megyünk aludni. Megyünk? Megyünk? Mit ért ez alatt a többes szám alatt? Érzem, ahogya csöndes szorongás odakúszik mögém, de nem vagyok hajlandó átadnimagam az aggodalomnak. Mégis… aggódom, de nincs rá okom. Megyünk? – Jól van, jó éjszakát, drágám. Holnapra mindez elmúlik. Biztosan. Kirstie-nek ki kell magát aludnia, ésamikor reggel felébred, vége lesz ennek a zavartságnak, elmúlik az álmaivalegyütt. – Rendben, anyu. Egyedül is fel tudjuk venni a pizsamánkat. Mosolygok, megpróbálok semleges hangon beszélni. Ha tudomásul veszemezt a cserét, azzal csak rontok a dolgokon. – Jól van, de sietnünk kell. Már tényleg késő van, és holnap iskola. Kirstie ünnepélyesen bólint, rám néz. Iskola. Iskola. Ezzel is csak a gond van. Tudom, és fáj is nekem, meg bűntudatot is érzek emiatt, hogy Kirstie nemnagyon kedveli az iskolát. Már nem. Akkor szerette, amikor a testvére is

ugyanabba az osztályba járt. Minden csínyben benne voltak. Reggelentebekötöttem a kocsim hátsó ülésére őket az egyszínű formaruhájukban, ésmiközben végighajtottam a Kentish Town Roadon a St. Luke’s kapujáig,a tükörből figyeltem őket. Sutyorogtak, emberekre mutogattak az ablakonkeresztül, és hatalmasakat kacagtak azokon a vicceken, amelyeket csak őkérthettek, az ikervicceken, amelyeket sosem fogtam fel igazán. Ilyenkor minden reggel, minden áldott reggel elöntött a büszkeség ésa szeretet, de néha meg is döbbentem, mennyire egymásnak valók. A sajátikernyelvüket beszélik. Kicsit persze úgy éreztem, engem kizártak, én nem vagyok annyira fontos,mint ők egymásnak, ők, akik életük minden pillanatát egymással töltik.Imádtam őket, valahogy felnéztem rájuk. És most mindez oda: Kirstie most egyedül jár iskolába, teljes csöndben. Üla hátsó ülésen, és nem szól egy szót sem, mintegy transzban nézia megszomorodott világot. Vannak barátai az iskolában, de nem helyettesítikLydiát. Soha senki és semmi még csak meg sem közelítheti Lydiát. Lehet, ez isegy újabb jó ok arra, hogy itt hagyjuk Londont, új iskola, új barátok, játszótér,ahol nem kísért majd a kacarászó és grimaszoló testvére szelleme. – Mostál fogat? – Immy megmosta nekem tea után. – Jó, akkor ugrás az ágyba. Betakargassalak? – Nem… hmmm, igen, takargass be. Már nem beszél többes számban. Elmúlt volna ez a butácska, de mégiszavaró szokás? Bebújik az ágyba, leteszi a fejét a párnára, ilyenkor egészenkicsinek látszik. Mintha megint pár éves lenne csak. A szeme megrebben, magához öleli Leót, én pedig ellenőrzöm az éjjelilámpát. Éppen úgy, mint hat éven át minden este. Az ikrek mindig is rettenetesen féltek a teljes sötétségtől, annyira, hogysikítottak. Egy év alatt lassan rájöttünk, miért: mert nem látják egymást. Ezértaztán Angusszal nagyon ügyeltünk arra, hogy mindig égjen valami fénya szobájukban. Amikor már külön szobában aludtak, akkor is kérték a lámpát,mintha a falon át is látnák egymást, ha van elég fény.

Persze kíváncsi vagyok, vajon idővel elmúlik-e ez, most, hogy az egyikükörökre elment, és nem látható többé. Egyelőre azonban még tart a fóbia, mintegy betegség, ami nem múlt el, noha itt lenne az ideje. Az éjjeli lámpa rendben van. Lerakom az asztalkára, és már indulok kifelé, amikor Kirstie-nek kipattana szeme, és vádlón néz rám. Vagy dühösen? Nem, nem dühösen, nyugtalanulinkább. – Mi az? – kérdem. – Mi van, aranyom? Aludnod kéne már. – De anya… – Mi van? – Beany… A kutyánk, a család spánielje, Beany. Kirstie imádja. – Ő is jön velünk Skóciába? – Jaj, drágám, ne butáskodj! Hát persze hogy jön! – mondom. – Csak nemhagyjuk itt? Jön természetesen. Kirstie bólint, látszik, megnyugodott. Aztán lehunyja a szemét és szorosanátöleli Leót. Nem tudom megállni, hogy ne adjak neki még egy puszit. Mostsokkal többet csinálom ezt, sokkal gyakrabban, mint eddig. Angus volt kettőnkközül, aki többet ölelgette, csókolgatta őket, én voltam a szervező,a gyakorlatias anya. Úgy mutattam ki szeretetemet, hogy etettem és ruháztamőket. Most azonban olyan hévvel csókolgatom a megmaradt lányomat, minthavalami babonás szertartás lenne, hogy levegyem róla a további rontást. Olyan a szeplős, fehér arca, mint a tej fölén a fahéjpor. Ahogy csókolom,beszívom az illatát, fogkrém, és talán az a főtt kukorica is, amit vacsorárakapott. Kirstie-szaga van. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy Lydia-illatavan. Mindig ugyanolyan volt, bármit csináltak is, az illatuk ugyanolyan volt. A harmadik csókkal azt jelzem, hogy biztonságban van. Jó éjt, suttogom,majd óvatosan elindulok kifelé, de ahogy halkan becsukom az ajtót, megintjön egy zavaró gondolat: a kutya. Beany. Mi lehet az? Tudom, valami a kutyával kapcsolatban aggaszt, de nem tudompontosan, mi az, és miért. Ott állok a lépcsőfordulóban, erősen koncentrálok.

Három éve vettük Beanyt, az izgága spánielt. Akkor telt rá először, hogytörzskönyvezett kutyát vásároljunk. Angus ötlete volt egy olyan kutya, ami illik az első rendes kertünkhöz, amipasszol a Regent’s Park-i környékhez is. Sawney Beannek hívtuk a skótkannibál után, mert mindent megevett, különösen a széklábakat szerette. Angusés az ikrek is imádták Beanyt, nekem meg nagyon tetszett, ahogy együttjátszanak. Már maga a látvány is elbűvölt: két teljesen egyforma szőkekislány, ahogy Mária királyné rózsakertjében kergetőzik egy boldog,ugrándozó, mahagónibarna spániellel. Még a turisták is megálltak és lefotózták a jelenetet. Olyan voltam, mintvalami híresség. Tudod, neki vannak azok az aranyos ikrei és az a helyeskutyája. Nekidőlök a falnak, lehunyom a szemem, hogy világosabban tudjakgondolkodni. Lentről, a konyhából távoli zajok szűrődnek fel, evőeszközcsörgése, vagy talán valaki egy dugóhúzót rakott vissza a fiókba. Mi az a valami Beanyvel kapcsolatban, ami nincs rendben? Valami zavarosgondolat, ami a kutyához kapcsolódik… de nem tudok rájönni, mi az, a sokfájdalmas emlék kavargásában nem látom világosan. Lent valaki becsapja az ajtót. A zaj megtöri a különös pillanatot. – Sarah Moorcroft – mondom félhangosan, és kinyitom a szememet. –Szedd össze magad. Le kell mennem beszélgetni Immyvel, inni egy pohár bort és aztán lefeküdnialudni. Holnap Kirstie – igen, Kirstie – iskolába megy a piros hátitáskájával,fekete gyapjúpulóverben. Abban, amelynek hátul a címkéjére az van írva:Kirstie Moorcroft. A konyhában Imogen ott ül a pultnál, be van csípve és mosolyog,a vörösbor halvány színe megfesti fehér fogait. – Angus, azt hiszem, leszaladt. – Igen? – Aha. Kisebbfajta pánikrohamot kapott, hogy elég lesz-e a pia. Már csak –mondja, és a hűtő melletti bortartóra néz – hat üveg van, elment háta Sainsburybe, hogy feltankoljon. Beanyt is magával vitte. Udvariasan elnevetem magam, és odahúzok egy széket.

– Igen, ez jellemző rá. Kiöntök magamnak egy fél pohár vörösbort a pulton levő kinyitott üvegből,és megnézem a címkéjét. Olcsó chilei merlot. Valaha Barossa-völgyi shiraztittunk. De nem érdekel. Imogen elgondolkodik, majd megszólal: – Angus még mindig… kicsit sokatiszik, nem? – Nagyon finoman fejezted ki magad, Immy. „Kicsit sokat.” Elvesztette azállását, mert annyira berúgott, hogy megütötte a főnökét, sőt leütötte. – Jaj, sajnálom – mondja bólogatva Imogen. – Igen, túl finoman fejezem kimagam, bocs. Tudod, a munkámmal jár – teszi hozzá mosolyogva. – Dea főnöke egy marha, nem? – Igen, undorító egy pasas, de hát akkor sem valami jó dolog, nem? BetörniLondon leghíresebb építészének az orrát… – Hű… hát nem – mondja halvány mosollyal. – Bár, tudod, annyira azértnem rossz. Úgy értem, legalább ütni tud… mint egy férfi. Emlékszel arra az írkrapekra, akivel tavaly jártam? Jégeralsót hordott. Rám kacsint, én meg egy félmosolyt erőltetek az arcomra. Imogen is újságíró, mint én, bár ő sokkal sikeresebb nálam. Egy nőipletykalap főszerkesztő-helyettese, és a lap csodával határos módon növelnitudja a példányszámát, én pedig mint szabadúszó keresek néha valamicskét.Emiatt akár féltékeny is lehetnék rá, de a barátságunk megmaradt, mertkiegyenlítettem azzal, hogy én meg férjhez mentem és gyerekeim születtek.Imogen szingli és gyermektelen. Néha beleképzeljük magunkat a másikéletébe. Kezemben a borospohárral hátradőlök, és megpróbálok kikapcsolni. – Valójában már nem iszik annyit, mint korábban. – Az jó. – De már akkor is késő. Mármint a karrierjének a Kimberlynél vége. Imogen együtt érzőn bólogat, és közben iszik. Én is belekortyoloka boromba, és sóhajtok, mintha azt mondanám: hát-mit-lehet-tenni.Körülnézek a nagy és csillogó camdeni konyhánkban, bámulom a csupa fényesacél és gránit konyhapultot, a fekete kávéfőzőt az arany kapszulákkal. Minthaazt üvöltené minden: ilyen egy tehetős, középosztálybeli házaspár konyhája.

És az egész egy nagy hazugság. Igen, valaha tehetős, középosztálybeli házaspár voltunk, egy ideig, miutánAngust három év alatt háromszor előléptették. Egy jó ideig mindenígéretesnek tűnt: Angus a cég társtulajdonosi státuszának várományosa volt,csinos fizetéssel, én meg nagyon is örültem, hogy ő a családfenntartó, mert ígylehettem félállásban újságíró, és közben rendesen el tudtam látni a gyerekeket.Elvihettem őket az iskolába, egészséges, főtt ételt tudtam nekik adni reggel, ésamíg az ikrek az egyik iPadünkkel játszottak, még bazsalikompesztót iscsinálhattam nekik. Öt éven át mi voltunk a szinte tökéletes camdeni család. És akkor Lydia meghalt, kiesett a szüleim devoni házának erkélyéről, ésAngus teljesen magába zuhant. Apró darabjaira esett szét eszelősfájdalmában. Kínját még az esténként megivott üveg whisky sem csillapította.Pedig minden áldott este próbálkozott. A cégnél türelmesek voltak vele, sőt néhány hét szabadságot is adtak neki,de ez nem volt elég. Irányíthatatlanná vált, túl korán visszament dolgozni, ésfolyamatosan vitázott, majd mindenkivel összeveszett. Egy órával azelőttmondott fel, hogy kirúgták volna, tíz órával az után, hogy kezet emelta főnökére. És azóta nem dolgozott, kivéve néhány alkalmi munkát, amit azegyütt érző barátai szereztek neki. – A fene egye meg, Imogen – mondom neki –, legalább elköltözünk. Végre. – Igen – vigyorodik el. – Egy barlangba, Shetlanden? Ugratni akar, de nem bánom. A baleset előtt állandóan vicceltünkegymással. A kapcsolatunk kicsit megbillent, de mindketten próbálkozunk, hogyhelyreálljon. A többi barátommal Lydia halála után teljesen megszűnt mindenkontaktus, a legtöbben nem tudták, mit mondjanak, így aztán semmit semmondtak. Imogen ezzel szemben megpróbálja élesztgetni a régi barátságunkparazsát. – Torran-sziget, nem emlékszel? Az elmúlt hónapban valahányszor csakeljöttél, mutattam fotókat róla. – Aha, igen, Torran! A híres otthon. De mesélj még róla, szeretemhallgatni. – Nagyszerű lesz, Immy, már ha nem fagyunk meg. Nyulak vannak, vidrák

és fókák… – Fantasztikus! Imádom a fókákat. – Tényleg? – Ja, különösen a piciket. Összeszedsz nekem egy bundára valót majd? Őszintén elnevetem magam, de kis bűntudattal. Mindkettőnknek jóa humorérzéke, de az övé kicsit gonoszabb. Imogen folytatja. – Szóval itt van ez a Torran. De figyelj csak, még mindig nem jártál ott? – Nem. – Sarah, hogy vagy képes olyan helyre költözni, amit még csak nem isláttál? Nem szólok semmit. Kiiszom a pohár merlot-t, és töltök még. – Mondtam már. Nem akarom látni. Újabb csönd. – Hogy mi? – Immy, nem akarom a valóságban látni, mert… mert mi van, ha nemtetszik? – Tágra nyílt, zöld szemével rám bámul. – Hm? Akkor mi van? Akkoraz azt jelenti, hogy elakadtam, Imogen. Megfeneklettem, és itt maradok azemlékekkel, az anyagi gondokkal, mindennel. Különben sincs pénzünk, és elkéne költöznünk valami vacak kis lakásba, olyanba, mint amibőlelindultunk… és akkor mi van? El kellene mennem dolgozni, Angus pedigmegbolondulna, meg hát… érted… ki kell mozdulnom, mindkettőnknek ki kellinnen mozdulnia, és ez a menekülési útvonal. A fotókon ráadásul annyiraszép. Gyönyörű. Olyan, mint egy álom, de nem érdekel. Álmodni akarok.Most éppen ez az, amire vágyom. Mert a valóság egy jó ideje már kurva szar. Csönd van a konyhában. Imogen felemeli a poharát, finoman koccint velem,és így szól: – Drágám. Nagyon jó lesz. Csak arról van szó, hogy hiányoznifogsz. Pillantásunk találkozik, és akkor Angus belép a konyhába, kabátja pöttyösaz őszi esőcseppektől. Narancsszínű műanyag szatyrokban bort hoz, éspórázon vezeti az átázott kutyát is. Óvatosan leteszi a földre a szatyrokat éselengedi Beanyt. – Na, eredj!

A spániel megrázza magát, és a farkát csóválva egyenesena vesszőkosarához megy. Én közben kiveszem a borosüvegeket és felrakomőket a konyhapultra, ott sorakoznak, mint egy kis létszámú, de ütőképes sereg. – Hát ennek ki kell tartania egy óra hosszát – mondja Imogena borosüvegekre. Angus megfogja az egyiket és kinyitja. – Jaj, a Sainsburyben egymást tapossák az emberek. Egy csöppet semfognak hiányozni a camdeni junkie-k a limonádéjukkal. – Na, várj csak, amíg nem háromszáz mérföldre leszel a legközelebbiszarvasgombaolajtól. Angus felkacag – jóféle nevetés, természetes. Akkor nevetett így, mégmielőtt az történt. Végre én is megnyugszom, bár az eszembe jut, hogy megakarom kérdezni tőle azt a kis műanyag játékot, a sárkányt. Hogy került azKirstie szobájába? Az a játék Lydiáé volt, és biztos vagyok benne, hogybedobozoltuk és eltettük. De minek rontsam el ezt a ritka és kellemes estét a kérdezősködésemmel?Várhat a kérdésem még egy napot. Vagy akár egyáltalán meg se kérdezem. Újra töltünk, beszélgetünk és konyhai pikniket rögtönzünk: nagyciabattaszeleteket olívaolajba mártogatunk és olcsó vastagkolbászt eszünkhozzá. Több mint egy óra hosszát cseverészünk, megelégedetten, jóhangulatban, mint három régi baráthoz illik. Angus elmeséli, hogyan mondottle a részéről a most Kaliforniában élő bátyja. – David egy raklap pénzt keres a Szilícium-völgyben, nem hiányzik nekia pénz, sem a papírmunka. És tudja, hogy nekünk nagyon is kell – mondja éslenyeli a kolbászt. – Én csak azt nem értem, Gus – szól közbe Imogen –, hogyan lehetetta nagymamádé ez a sziget? Úgy értem – mondja egy olajbogyót rágcsálva –,szóval ne sértődj meg, de azt hittem, hogy az apád rabszolga volt, és tia mamáddal a kinti árnyékszékben laktatok. És akkor előkerül ez a nagymamaa szigetével. Angus felkacag. – Ez a nagyi az anyám anyja, Skye-ból. Egyszerű gazdálkodók voltak,a bérlőknél eggyel magasabb rangban. De volt egy kis birtokuk, ahhoz

tartozott a sziget is. – Jó, értem… – Ez nem ritkaság arrafelé. A Hebridákon ezernyi kis sziget van, és ötvenévvel ezelőtt egy kis moszattal benőtt sziget Ornsay mellett úgy háromezretért, és egyszerűen nem adták el. Aztán, amikor az anyám leköltözött odaGlasgow-ból, és utánament a nagyi is, Torran afféle nyaraló lett nekem mega bátyámnak. Angus hoz még olajbogyót, így én fejezem be a történetet helyette: Angusmamája és papája Glasgow-ban találkoztak. A mama tanítónő volt, a papapedig a kikötőben dolgozott. – Ő… ugye… vízbe fúlt? – Igen, baleset volt, tragikus baleset. Angus közben visszajön, és közbeszól: – Nagy piás volt az öreg, és vertea feleségét. Nem hiszem, hogy a tragikus szó illik ide. Mindnyájan a konyhapulton álló három megmaradt üveget nézzük. – De hát mégis – szólal meg Imogen –, hogy jön a képbe a világítótorony ésa ház? Hogy került oda, ha a családod szegény volt? – Skóciában a világítótornyokat az Északi Világítótorony Testület tartjafenn. A múlt században, ha újat kellett építeniük, a föld tulajdonosának bérletidíjat ajánlottak fel. Így volt ez a Torran-szigeten is. Ám a 60-as évekbenautomatizálták a világítótornyot, a ház kiürült, és visszakerült a családomhoz. – Mint egy főnyeremény – mondja Imogen. – Visszatekintve – vágja rá Angus –, igen. Van egy nagy, jól megépítettházunk. Ingyen. – Anya… – szólal meg ekkor egy hang fentről. Kirstie az. Felébredt, és a lépcsőfordulóról kiabál le. Ez elég gyakranelőfordul, mégis, különösen, ha váratlanul hallom meg a hangját, hirtelenbelesajdul a szívem. Mert úgy hangzik, mintha Lydia szólna. Szeretném, ha elmúlnának ezek a fojtogató érzések. – Anyaaaaa… Angusszal lemondóan egymásra nézünk, mindketten azt számolgatjuk, mikoris volt ilyen utoljára. Mint amikor a két szülő azon vitázik, ki eteti meg azújszülöttet hajnali háromkor.

– Megyek – mondom –, én vagyok a soros. És valóban, utoljára pár napja, az egyik lidérces álmából ébredt, és akkorAngus ment fel, hogy megvigasztalja. Leteszem a borospoharat, és elindulok az emeletre. Beany buzgón baktata nyomomban, mintha nyulászni mennénk, és ahogy a farkát csóválja, aznekiverődik az asztal lábának. Kirstie mezítláb áll a lépcső tetején. Maga a gondterhelt ártatlanság, nagykék szemével, ahogy Leót szorítja a gombos pizsamájához. – Már megint jött, anyu. Az az álom. – Ugyan már, kicsikém. Csak egy rossz álom. A karomba veszem, már nagyon nehéz, és visszaviszem a szobájába. Úgytűnik, nincs nagyon oda, de jó lenne, ha elmúlnának ezek a visszatérőrémálmok. Ahogy megigazítom a takaróját, már félig csukva a szeme, bár mégbeszél. – Fehér volt… anya, minden fehér volt körülöttem, egy szobában voltam ésaz emberek néztek rám. – Psszt. – Minden fehér volt és én féltem, és nem tudtam megmozdulni, és akkor…akkor… Megsimogatom a kicsit meleg, sima homlokát, a szemhéja lassanlecsukódik, ám amikor valami nyöszörgés hallatszik mögülem, Kirstiemegmoccan. A kutya bejött utánam a hálószobába. Kirstie kérőn néz rám. – Itt maradhat Beany, anya? Itt aludhat ma éjjel a szobámban? Ezt általában nem szoktam megengedni, de ma este le akarok menni ésmeginni még egy pohárral Immy és Angus társaságában. – Rendben, Sawney Bean most az egyszer maradhat. – Beany! – kiált fel Kirstie, felül, és megvakargatja a kutya fülét. Szigorúan nézek a lányomra. – Na, és mit mondasz? – Köszönöm, anya. – Jól van, és most aludj, holnap iskola.

Nem többes számban hivatkozott magára, és nem nevezte magát Lydiánaksem. Nagy kő esett le a szívemről. Amikor látom, hogy leteszi a fejéta párnára, elindulok kifelé. Közben ránézek a kutyára, aki ott fekszik Kirstie ágya mellett, a fejétletette, aludni készül. És visszatér a rettegés, mert rájöttem, mi aggasztott. A kutya. Megváltozotta viselkedése. Az óta a nap óta, hogy hazahoztuk az izgalomtól remegő ikreinkhez, Beanykülönbséget tett a két lány között. Lehet, hogy a lányaim egyformák voltak, deBeany nem egyformán viselkedett velük. Kirstie-vel, az izgő-mozgó, élénk, pajkos kislánnyal, a megmaradttal, azzal,aki most itt fekszik az ágyában, a kutya is úgy viselkedik, ráugrik, amikorhazajön az iskolából, kergeti a folyosón, míg a lányunk vidáman sikongat. Lydiával, a nyugodtabbal, a finomabb lelkűvel, azzal, aki órákon át képesvolt olvasni mellettem, azzal, aki tavaly halálra zúzta magát, a spániel mindigóvatosan viselkedett, mintha érezte volna, hogy sebezhetőbb személyiség.Odament hozzá és megszaglászta, a mancsát kedvesen az ölébe tette. Sawney Bean szeretett Lydia szobájában aludni, hacsak tehette. Bárrendszerint kikergettük, de ha néha beszökött, és ugyanúgy feküdt le az ágyamellé, a fejét lesunyva, mint most Kirstie ágya mellé. Ránézek a kezemre: remeg. A szorongás úgy szúr, mint ezernyi tű. Mert Beany már nem olyan ugrálós Kirstie-vel, hanem pontosan úgyviselkedik, mint annak idején Lydiával. Finoman, óvatosan, bújósan. Rám tör a kérdés: mikor változott meg a kutya viselkedése? Rögtön Lydiahalála után? Vagy később? Akárhogy is erőltetem az agyamat, nem tudok visszaemlékezni. Az elmúltév során minden összemosódott a bánattól és a gyásztól, és annyi mindenmegváltozott, hogy nem figyeltem a kutyára. De akkor mi történt? Lehet, hogya kutya is gyászol? Képes erre egy állat? Vagy valami más, valami rosszabb?Ezt meg kell vizsgálnom, nem hagyhatom ennyiben. Gyorsan kilépek Kirstieszobájából, égve hagyom neki a biztonságot jelentő éjjeli lámpát, majdátmegyek a pár méterre levő másik szobába, Lydiáéba.

Irodává alakítottuk át, sikertelenül ugyan, de megpróbáltuk munkávalkitörölni az emlékeket. A falakon könyvespolcok, jobbára az énkönyveimmel. Legalább fél polc ikrekről szóló könyvem is van. Amikor várandós voltam velük, mindent elolvastam, amit csak tudtama témáról. Én így dolgozok fel mindent: olvasok. A koraszülött ikrekről, azikrek egyéniségéről, megkülönböztetésükről, arról, hogy az ikrek sokkalközelebb állnak egymáshoz genetikailag, mint bármelyik szülőhöz, vagy akára gyerekeikhez. És biztos vagyok benne, hogy olvastam valamit az ikrek és a kutyaviszonyáról is. Átnézem a polcokat. Ez lehet az? Nem. Talán ebben volt? Végül leveszem a Többes szülések – gyakorlati kézikönyv címűt, ésa mutatóhoz lapozok. Kutyák, 187. oldal. És itt is van, amire emlékeztem. Az egypetéjű ikreket még kamaszkorukban is nehéz megkülönböztetniegymástól, néha a saját szüleik sem tudják, melyik kicsoda. Különös, dea kutyáknak nincsenek ilyen nehézségeik. A kutyának kiváló a szaglása –egy házi kedvenc pusztán a szag után néhány hét alatt különbséget tudtenni az ikrek közt. Könyvvel a kezemben bámulok a szoba sötétjébe, és rakosgatom összea bizonyítékot. Az elmúlt évben Kirstie személyisége megváltozott, nyugodtabb lett,félénkebb, tartózkodóbb. Olyan, mint Lydia volt. Mostanáig mindezta gyásznak tudtam be, hiszen ebben az évben mindnyájan megváltoztunk. De mi van, ha szörnyűségeset tévedtem? Ha elkövettem ezt az iszonyatoshibát? Hogyan bizonyosodom meg? Mit tehetünk? És mit fog ezvalamennyiünkön változtatni? Egy dolgot biztosan tudok: nem beszélhetekerről a férjemnek, aki teljesen össze van törve. Senkinek sem beszélhetekerről. Nincs értelme ledobni ezt a bombát, amíg nem vagyok biztosa dolgomban. De hogyan tudok bármit is bebizonyítani?

Kiszárad a szám, remegek, kimegyek a lépcsőhöz. Nézem az ákombákomkivágott papírbetűket a szoba ajtaján. EZ KIRSTIE SZOBÁJA.

3. fejezetOlvastam valamikor egy felmérésben, hogy a költözés éppen annyiratraumatikus, mint a válás vagy egy szülő elvesztése. Én épp az ellenkezőjétérzem, két hete, amióta Walkernél jártunk, nagyon is örülök, hogy költözünk.Rengeteg dolgom van, és ez legalább néha leköti a figyelmemet. Szeretem, ha szomjas vagyok, ha izomláz van a karomban a dobozokemelgetésétől, szeretem a por ízét a számban, ahogy kiürítem a végtelenhosszú könyvespolcokat. De a kételyeim nem csitulnak el teljesen. Naponta legalább egyszereltöprengek az ikrek fejlődésén és Lydia halálának körülményein. Lehetséges,hogy nem jól azonosítottuk a lányunkat, akit elvesztettünk? Nem tudom, elakadtam. Az utóbbi két hétben, valahányszor elbúcsúztamKirstie-től az iskolába, „drágámnak” meg „kicsimnek” szólítottam,mindennek, csak nem a saját nevén, mert rettegek attól, hogy megfordul, rámnéz azzal az átható pillantásával, a nagy kék szemével, és azt mondja: Lydiavagyok. Nem Kirstie, Kirstie meghalt. Az egyikünk meghalt. Mindkettenmeghaltunk, de én élek, és Lydia vagyok. Hogy keverhetted ezt össze, anya?Hogyan? Ilyenkor belevetem magam a munkába, és megpróbálok nem gondolkodni. Ma van a neheze. Angus elrepült a korai géppel Skóciába, hogy előkészítseaz utat, Kirstie pedig, Kirstie Jane Kerrera Moorcroft, iskolában van, így énrendet rakok a padláson. Ahol azt tároljuk, ami Lydiából megmaradt. LydiaMay Tanera Moorcroftból. A padláshoz vezető csapóajtó alatt állva a helyére teszem a hihetetlenülkönnyű alumíniumlétrát, és megállok. Nem tudok mit csinálni, megint rajzanaka gondolataim. Kezdd az elejéről, Sarah Moorcroft. Bogozd ki a szálakat. Kirstie és Lydia. A lányoknak eltérő, de egymáshoz illő neveket választottunk, merthangsúlyozni akartuk az egyéniségüket, mégis jelezni iker mivoltukat, így

tanácsolták a könyvek meg a különféle honlapok is. Kirstie az apjától kaptaa nevét, a szeretett nagymamája után, skót név, aranyos, lírai. Az egyenlőség jegyében én választhattam Lydia nevét. Azt akartam, hogyklasszikus legyen, régi görög. Részben, mert szeretem a történelmet, részbenmeg, mert nagyon tetszik a Lydia név, meg hát azért is, mert egy kicsit semhasonlít a Kirstie-re. A második neveiket az én két nagyanyám után kapták, a harmadikat Angusválasztotta, két kis skót sziget neve: Kerrera és Tanera. Egy héttel a megszületésük után – és jóval azelőtt, hogy az elegánsabbCamdenbe költöztünk – a drága két kis újszülöttünket a szállongó hódarábana kocsi hátsó ülésén hazavittük a szerény kis lakásunkba. Nagyon meg voltunkelégedve a névválasztással, nevettünk, megcsókoltuk egymást, és mégparkolás közben is a neveiket mondogattuk. Kirstie Jane Kerrera Moorcroft. Lydia May Tanera Moorcroft. Úgy éreztük, afféle távoli rokonság van a nevek közt, költőiek és szépenillenek egymáshoz, de nem elcsépeltek. És mi történt utána? Ideje kitakarítani a padlást. Fölkapaszkodok a létrán, belököm a csapóajtót, ami fájdalmas nyikorgássalkinyílik, és nagy dörrenéssel nekiverődik a gerendáknak. A hang annyira erős,tolakodó, hogy az az idegesítő érzésem támad, hogy ott fönt valami alszik, ésépp most ébresztettem fel. A farmerem hátsó zsebéből kiveszem a zseblámpát, bekapcsolom, ésfelfelé világítok vele. A fekete négyzet lebámul rám. Mintha el akarna nyelni az üresség. Megintmegállok, megpróbálok úrrá lenni a rettegésemen. De nem megy. Egyedülvagyok a házban, csak Beany alszik a konyhában, a kosarában. Hallom, ahogya fejem felett a novemberi eső kopog a tetőcserepeken, mintha idegességébenvalaki az ujjaival dobolna. Kop-kop-kop. Rettegő gondolatok cikáznak végig az agyamon. Fellépek egy fokot a létrán,Kirstie-re és Lydiára gondolok.

Kop-kop-kop. Kirstie-re és Lydiára. Amikor az ikreket hazahoztuk a kórházból, rájöttünk, hogy igen, a neveiketjól választottuk meg, ám volt még egy dilemmánk, hogy hogyankülönböztessük meg egymástól a lányokat. A mi ikerlányaink ugyanis teljesen egyformák voltak, a nővérek az egészépületből odasereglettek, csak hogy lássák őket. Vannak egypetéjű ikrek, akik nem is nagyon hasonlítanak, más a bőrükszíne, máshol van rajtuk egy-egy kis folt, más a hangjuk. Vannak aztán„tükörkép” ikrek, akik egyformák, de úgy, mintha egyik a másiknaka tükörképe lenne, az egyiknek balra göndörödik a haja, a másiknak jobbra. De Kirstie és Lydia Moorcroft valódi egypetéjű ikrek voltak, egyformaszőke hajuk volt, azonos acélkék szemük, pontosan egyforma kis orruk, méga hamiskás mosolyuk is egyforma volt, nem beszélve a rózsaszínszájacskájukról, amikor ásítottak, ugyanott szaladt ráncba a kis arcuk. Kop-kop-kop. Lassan, félve teszem meg az utolsó lépcsőfokokat, és a zseblámpám fényétkövetve benézek a sötétbe. Még mindig cikáznak a gondolataim, még mindigemlékezem szüntelenül. A lámpa fénysugarában megpillantom a Maclarenikerkocsi barna fémkeretét. Akkoriban egy vagyonba került, de nem érdekeltminket. Azt akartuk, hogy az ikrek egymás mellett, arccal előre üljenek, ahogytoljuk őket. Mert ők születésüktől fogva egy csapat voltak. Saját nyelvüköngagyogtak, úgy össze voltak nőve, mint már a fogantatásukkor. A terhességem alatt, az ultrahangok során megfigyeltem, hogy egyreközelebb húzódnak egymáshoz. A 12. héten még csak megérintették egymást,a 14.-en már ölelkeztek. A 16. hétre a gyerekorvos szerint néha meg iscsókolták egymást. Az eső most hangosabban kopog, olyan, mint valami ingerült sziszegés.Siess, várunk rád. Siess. Nem kell engem rábeszélni a sietésre, végezni akarok mielőbb ezzela munkával. Kémlelem a sötétséget, a lámpa fénye most egy régi, leeresztettgumimatracra vetül. Thomas, a gőzmozdony idióta vigyorral bámul rám.Vörös-sárga, olyan bohócos. Ez maradhat. Meg a másik is, annak is itt kelllennie valahol. A kéket Kirstie-nek vettük.

Egyes számú lány, kettes számú lány. Sárga és kék. Eleinte úgy különböztettük meg őket, hogy kékre, illetve sárgára festettüka körmüket. A sárga volt Lydiáé, a kék Kirstie-é. Ez a lakkozás csak afféle kompromisszumos megoldás volt. Az egyik nővéra kórházban azt javasolta, hogy valami diszkrét helyen tetováltassuk őket,a lapockájukon vagy a bokájukon, csak épp egy kis kitörölhetetlen jelet, hogyne téveszthessük őket össze. Ezt azonban nem akartuk, túlságosandrasztikusnak, sőt barbárnak tűnt, hogy a tökéletes kis bőrüket tetováltassuk.Nem! Valamit viszont tennünk kellett, így aztán egy éven át hetente lakkoztuka körmüket. Ez után mindaddig, amíg nem tudtuk őket az eltérő személyiségükmiatt megkülönböztetni, más-más ruhában járattuk őket – azokban, amelyekmost itt sorakoznak zsákokban a poros padláson. Csakúgy, mint a körömlakkal, itt is a sárga volt Lydia színe, és a kékKirstie-é. Nem teljesen egyszínűben járattuk őket azért, nem volt sárga lánymeg kék lány, de arra ügyeltünk, hogy Kirstie-n mindig legyen legalább egykék pulóver, zokni vagy sapka, míg a másikon semmi kék nem volt. Ugyanígy,Lydiára sárga pólót adtunk, vagy a lenszőke hajába fontunk sötétebb sárgaszalagot. Siess, siess már. Sietni akarok, de valahogy az sem illik ide. Hogy lehetnék céltudatos ittfent? Ezen a helyen? Ahol L betűvel jelzett kartondobozok hevernekmindenütt. Vádlón, hangtalanul, telepakolva. Ezekben a dobozokban vana lányom élete. Üvölteni akarom a nevét: Lydia, Lydia! Gyere vissza! Gyere, Lydia MayTanera Moorcroft! Úgy akarom kiáltani, mint akkor, amikor meghalt, amikorlenéztem az erkélyről, és láttam a kis testét, széttárt karokkal, mégis egykupacban, még lélegzett, de már haldoklott. Most meg itt fuldoklom a padlás porában. Vagy az emlékektől. A kis Lydia, ahogy a karjaimba szalad, amikor sárkányt eregetünkHampstead Heathen, és megijed a zizegő hangtól. A kis Lydia, amikor azölemben ülve nagy komolyan először leírja a nevét. Amikor szinte eltörpülapa nagy székében, és bebújik egy akkora atlasz mögé, mint ő maga. Lydia,

a csöndes, a könyvmoly, akinek nagy lelke volt, aki kicsit el volt mindigveszve – éppen úgy, ahogy én. Lydia, aki egyszer azt mondta a parkban egypadon ülve a testvérével: Anya, gyere, ülj ide közém, és olvass nekünk. Gyere és ülj közém? Már akkor is volt valami zavar, bizonytalanság azazonosságuk körül. És a drága Lydia elment. Vagy még él, ott van lent,a holmija pedig itt van bedobozolva? Ha ez van, akkor hogyan tudjukkibogozni ezt a dolgot úgy, hogy tönkre ne menjünk bele? Elviselhetetlenül bonyolult. Magamban beszélek. Csináld, Sarah, csináld. Rakj rendet a padláson. Csináld meg, amit kell. Nefoglalkozz a bánatoddal, dobd ki, ami nem kell, aztán költözz el Skóciába,Skye-ba, ahol széles a látóhatár. Ahol Kirstie – igen, Kirstie, Kirstie, Kirstie– szabadon futkározhat. Ahol valamennyien elfuthattok a múlt elől, mint ahogya vadludak húznak a Cuillins-hegység felett. Az egyik doboz ki van nyitva. Döbbenten bámulom. Valaki durván feltépte Lydia legnagyobbjátékosdobozát. Ki tenne ilyet? Csakis Angus lehetett. De miért? És miértilyen vadul, durván? Miért nem szólt nekem? Lydia holmiját illetően mindentmegbeszéltünk egymással. Most pedig hozzányúl a játékaihoz anélkül, hogyszólna nekem? Az eső sisteregve kopog a tetőn, ráadásul nagyon közel, éppen a fejemfelett. A feltépett doboz fölé hajolok, kinyitom az egyik fülét, és ahogy belenézek,újabb zajt hallok, valami fémes csörgést. Csak nem mászik felfelé valakia létrán? De igen. Összetéveszthetetlen a hang. Valaki van a házban. Hogy került be úgy, hogynem is hallottam? És ki mászik fel a padlásra? Beany a konyhában van, miértnem ugatott? Rettegve hőkölök hátra. – Ki az? Ki van ott? – Minden rendben, szívem? – Angus! Ott áll mosolyogva a lentről beszűrődő félhomályban. Különösen néz ki,

mint valami betörő egy ócska horrorfilmből, akit alulról világít mega rémisztő lámpafény. – Jézusom, Angus, úgy megijesztettél! – Sajnálom, szívem. – Azt hittem úton vagy Skóciába. Fölegyenesedik, szembeáll velem. Nagyon magas, közel két méter, és kicsitmeg kell hajolnia, különben beverné azt a szép fejét a gerendába. – Elfelejtettem magammal vinni az útlevelemet. Manapság nálad kell hogylegyen, még a belföldi járatokon is. – Angus mögém néz, a kinyitottjátékosdobozt nézi. A zseblámpám fénye rávetül a köztünk lógó porospókhálókra. Egyenesen a szemébe akarok világítani. A homlokát ráncolja?Mosolyog? Dühösen néz? Nem látom. Túl magas, és fény sincs elég. Dea hangulat kínos, zavart. – Mit csinálsz, Sarah? – szólal meg végül. A lámpa fényét egyenesen a kartondobozra irányítom, a durva hasadásra. – Hogy néz ez ki? – Jól van, na. Nyugtalanító a sziluettje a lentről felszűrődő fényben, mintha feszült vagydühös lenne. Fenyegető. De miért? – Kiválogatom ezt a holmit itt. Gus, valamit csinálnunk kell, nem? –mondom hadarva. – A… – visszafojtom a fájdalmamat és Angus árnyékbaborult arcába nézek. – Ki kell válogatni Lydia játékait és ruháit. Tudom, hogyte nem akarod, de döntenünk kell. Visszük őket magunkkal vagy… valamimást csinálunk velük. – Kidobjuk? – Igen… talán. – Jól van, jól. Hát… nem tudom. Hallgatunk, csak az eső kopog szüntelen. Beszorultunk ide, erre a helyre, erre a padlásra. Én azt szeretném, hakimozdulnánk, de meg kell tudnom az igazságot a dobozról. – Angus! – Figyelj, mennem kell – mondja hátrálva, és elindul a létra felé. – Majdkésőbb beszéljünk erről, Skype-olok Ornsayből.

– Angus! – Lefoglaltam a helyet a következő járatra, de ha nem vigyázok, azt islekésem. Úgy néz ki, Invernessben kell éjszakáznom – mondja, és a hangjaegyre halkul, ahogy megy lefelé a lépcsőn. Elmegy, és ebben az elmenésbenvan valami bűntudatos menekülés. – Várj! Majdnem megbotlom a létrán, annyira sietek utolérni Angust, aki mára lépcsőnél jár. – Angus, várj! Megfordul, és a karórájára néz. – Mi van? – Te… – nem akarom megkérdezni, de muszáj megkérdeznem. – Gus, tenyitottad ki Lydia játékosdobozát? Hallgat. – Igen, persze – szólal meg egy idő után. – De miért, Angus? Mi az istenért csináltad? – Mert Kirstie már unta a játékait. Látszik az arcán, hogy szándékosan nyugalmat erőltet magára, nekem megaz a szörnyű érzésem van, hogy hazudik. A férjem nem mond nekem igazat. Teljesen össze vagyok zavarodva, mégis mondanom kell valamit. – Szóval felmentél a padlásra, és kivettél valamit a dobozból? Lydia egyikjátékát? Csak így egyszerűen? Farkasszemet néz velem. Az alsó szintről már összeraktuk a bútorokat, azegyik kedvenc könyvespolcomat, Angus értékes komódját, nagyanyaiörökségét. Nagy, portalan négyszögek a helyükön. – Igen, és akkor mi van? Mi a gond, Sarah? Ellenséges területre léptemvolna? – Már nem biztató a tekintete, a homlokát ráncolja. Ez az a sötét,vészjósló pillantás, ami a dühkitöréseit előzi meg. Arra gondolok, amikormegütötte a főnökét. Az apjára gondolok, aki verte az anyját. Nem. Ez az énférjem, aki soha nem emelne kezet rám. De nyilvánvalóan dühös. – Kirstieunatkozott, szomorúnak tűnt. Azt mondta, hiányzik neki Lydia. Te nem voltálitthon, Sarah, beültetek egy kávéra Imogennel. És akkor én úgy gondoltam,hogy lehozom neki Lydia valamelyik játékát. Hogy az majd megvigasztalja, és

talán unatkozni sem fog. Na, ezt csináltam. Baj? Nem lett volna szabad? Metszően gúnyos a hangja. – De… – Miért, te mit csináltál volna? Nemet mondtál volna neki? Azt mondtadvolna, hogy fogja be a száját és játsszon a saját játékaival? Hogy felejtse el,hogy létezett egyáltalán a testvére? Megfordult és elindul. Most én érzek bűntudatot. Teljesen érthetőa magyarázata. Igen, azt hiszem, ebben a helyzetben én is ezt csináltam volna. – Angus… – Tessék – mondja, és megáll öt lépésre tőlem. – Sajnálom. Ne haragudj, hogy kérdőre vontalak. Csak kicsitmegdöbbentem, ennyi. – Ugyan, semmi baj – mondja, és halványan elmosolyodik. – Semmi baj,drágám. Majd Ornsayben találkozunk, rendben? Te mész a lenti úton, én mega fentin. – És te előbb leszel Skóciában, mint én? – Aha. Most már nevet, igaz, örömtelenül, aztán elköszön, és megfordul, hogyelhozza az útlevelét és a táskáját, majd elrepüljön Skóciába. Hallom, ahogy a konyhában motoz, szinte még látom a mosolyát. Lent csapódik az ajtó, Angus elment, nekem pedig hirtelen fizikailag ishiányozni kezd. Még mindig kívánom, sőt egyre jobban. Talán jobban, mint valaha is,hiszen oly régen nem voltunk már együtt. Vissza akarom csábítani, kigombolni az ingét, szeretkezni akarok vele, mintahogy már hónapok óta nem. Ráadásul azt akarom, hogy ő akarjon engem. Aztakarom, hogy jöjjön vissza, tépje le rólam a ruháimat, úgy, ahogy az elején, azelső években, amikor hazajöttünk a munkából, és egyetlen szó nélkül már azelőszobában vetkőzni kezdtünk, és szépséges vágyunk bódulatában ott estünkegymásnak, ahol éppen tudtunk, a konyhaasztalon, a fürdőszoba padlóján, azesőáztatta kertben. Aztán kacagva hátradőltünk a boldogan csillogó veríték láttán, amimindkettőnket beborított, nevettünk a ruháinkból kirajzolódó nyomvonalon

a bejárati ajtótól a szeretkezés helyéig, olyan volt, mint a mesébena kenyérmorzsa, majd elindultunk visszafelé az úton, felvettük a gatyát,a farmert, az én ingemet, az övét, a dzsekijét, a kardigánomat. Aztán hidegpizzát ettünk mosolyogva, bűntelenül, ujjongva. Akkor boldogok voltunk. Boldogabbak, mint a többi pár, akiket ismertem.A legkegyetlenebb az, hogy most a régi önmagunkat irigylem, a korábbiénemre vagyok féltékeny. Azok a rohadt Moorcrofték a tökéletes életükkel:két imádnivaló ikerlány meg egy szép kutya. Csakhogy ez nem egészen igaz, ez a tökély afféle illúzió volt csupán. Nemvoltunk mindig boldogok, legalábbis miután az ikrek megszülettek. A szülésutáni hónapokban egyenesen boldogtalanok voltunk. Hogy ki volt a hibás? Alapvetően én, de Angus sem sokat segített. A szülésután szexuálisan megváltozott, mintha száműzte volna magát fizikailag. Nemakart hozzám érni, és amikor mégis, úgy tette, mintha a testem teljesen más lettvolna, olyasmi, amivel tudományos gondossággal kell bánni. Egyszermegláttam a tükörben, ahogy engem néz, felméri az új, anyai meztelenségemet,a striákat és a csöpögő mellbimbóimat, majd elfintorodik. Túl sokáig, közel egy évig nem is szexeltünk. Amikor az ikrek márátaludták az éjszakát, és amikor már én is kezdtem magam összeszedni,megpróbáltam kezdeményezni, de Angus gyenge kifogásokat találva kitért: túlfáradt, túl sokat ivott, sok a dolga. Soha nem volt otthon. Így másutt találtam meg a szexet a magányomból ellopott néhány rövidestén. Angus egy új projekten dolgozott a Kimberley és Társánál, ügyet semvetett rám, minden éjjel későn járt haza. Kétségbe voltam esve, végletesenelszigetelődtem, elveszve az anyaság útvesztőjében, és untam a tejesüvegekmikrózását. Elegem lett abból, hogy egyedül lássak el két sivalkodócsecsemőt. Felhívott egy régi barátom, hogy gratuláljon a gyerekekhez. Énkapva kaptam az alkalmon, csábított a régi kapcsolat izgalma. Miért nemjössz át egy italra, megnézhetnéd az ikreket. Megnézhetnél engem. Angus nem magától jött rá, én vetettem véget a jelentéktelen ügynek, ésegyszerűen elmeséltem a férjemnek. Egyrészt nagy volt a bűntudatom,másrészt, azt hiszem, meg is akartam büntetni őt. Látod csak, mennyiremagányos voltam. A sors iróniája, hogy ez a bántó vallomás valójában

megmentett minket, mert fellángolt a szexuális életünk. A vallomás óta ugyanis más szemmel nézett rám, már nem az az unalmas,fáradt, szótlan fiatal anya voltam, hanem megint afféle díj, szexuális tulajdon,egy test, amelyet a vetélytárs megkíván. Angus visszaszerzett engem, és újrameghódított. Megbocsátott azáltal, hogy megkefélt. Aztán elmentünkpárterápiára, és újra sínen voltunk. Mert még mindig szerettük egymást. De mindig azon gondolkodom, miféle maradandó károsodást okoztam.Lehet, hogy annyi éven át csak rejtegettük, mert mint házaspár, nagyon jókvagyunk rejtegetésben. És most itt vagyok: megint a padláson, és nézem a dobozokat, amelyeka halott lányunk holmiját rejtik. De legalább eldöntöttem valamit: el fogjukőket raktározni. Igen, lerakjuk, egy raktárba az összeset. Gyáva megoldás, sem az egyik, sem a másik, de képtelen vagyok Lydiajátékait elcipelni Észak-Skóciába – és miért is tenném? Hogy Kirstie múlószeszélyeinek megfeleljünk? De kidobni őket kegyetlen, és így lehetetlenlenne. Majd egy nap megteszem, de nem most. Szóval marad a raktár. A döntésem miatt végre képes vagyok haladni a munkával. Három órán átdobozolok és ragasztok, kirámolok és újra becsomagolom a dolgokat, aztángyorsan eszem egy kis levest, hozzá tegnapi kenyeret, és előveszema mobilomat. Örülök a hatékonyságomnak. Van azonban még valami, még egykétely, amit el akarok oszlatni, és akkor vége ennek a butaságnak. – Miss Emerson? – Halló! – Khmm, itt Sarah. Sarah Moorcroft. – Jaj, igen, elnézést, igen, és szólítson, kérem, Nualának. – Rendben – mondom, de elhallgatok. Miss Emerson Kirstie tanítónője,okos, lelkes huszonéves. Rengeteget vigasztalt az elmúlt iszonyatos év során.De a lányok – már csak Kirstie – mindig is Miss Emersonnak szólították,furcsa lenne a keresztnevén szólítani. Kínosnak érzem, de meg kell próbálni.– Nuala. – Igen?

Élénk a hangja, pedig délután öt óra. Kirstie a napköziben van, dea tanítónőjének még van munkája. – Lenne egy szabad perce? Csak pár kérdést szeretnék feltenni Kirstie-velkapcsolatban. – Van, hogyne, öt is. Miről van szó? – Tudja, ugye, hogy nemsokára elköltözünk? – Skye-ba? Igen. Megvan már, melyik iskolába fog járni a kislány? – Igen, Kylerdale a neve. Ellenőriztem minden róla szóló jelentést,kétnyelvű, angol és gael. Persze olyan nem lesz, mint a St. Luke’s, de… – Sarah, kérdezni akart valamit. Nem türelmetlenül mondja, csak mint akinek más dolga is lenne. – Aha, igen, elnézést. Kibámulok a nappali félig nyitott ablakán. Elállt az eső, mindent átölel az őszi este hűvös sötétje. Szemben a fákrólegyenként hullanak le a levelek. Szorosabban markolom meg a telefont, ésfolytatom. – Nuala, azt akartam kérdezni… – annyira feszült vagyok, mintha hidegvízbe készülnék beleugrani. – Nem vett észre valami különöset újabbanKirstie-n? Eltelik egy kis idő. – Különöset? – Hát tudja… szóval különöset… Szánalmas vagyok ezzel a szóval, de hát mi mást mondhatnék? Hogyfigyeljen, Miss Emerson, nem mondogatja Kirstie azt, hogy ő a meghalttestvére? – Nem, nem vettem észre semmi különöset – feleli Miss Emersonkedvesen, olyan hogyan-bánjunk-a-gyászoló-szülőkkel-hangon. – Persze,Kirstie-nek hiányzik a testvére, ez világos, de a nehéz körülmények ellenéreazt mondhatnám, hogy a lánya igen jól bírja. Jobban nem is lehetne. – Köszönöm – felelem. – Még egy kérdésem lenne, egy utolsó. – Rendben – mondja. Összeszedem magam ismét. Érdeklődnöm kell Kirstie olvasásáról. Arról,mennyit javult rövid idő alatt, mert ez is idegesít.

– Szóval, Nuala, hogy áll Kirstie a készségek fejlődésével? Észrevettújabban valami változást? Az iskolai munkájában. Ezúttal hosszabb a csönd. – Háát… – motyogja Nuala. – Igen? – Semmi különös, de azt hiszem, van valami, amit megemlíthetnék. A fák kínlódva hajladoznak a szélben. – És mi az? – Észrevettem, hogy Kirstie az utóbbi időben sokkal jobban olvas. Ésmindez igen rövid idő alatt történt. Meglepő fejlődés. Ugyanakkor azonbanmatematikából nagyon jó volt, most pedig… nem annyira. – Látom magamelőtt Nualát, ahogy kínosan vonogatja a vállát a vonal végén. Folytatja. – Ezváratlan, nemde? Kimondom, amit talán mindketten gondolunk. – A testvére volt jó olvasásból és nem annyira jó matematikából. – Igen, ez azt hiszem, így van – mondja Nuala halkan. – És van még valami? Valami hasonló? – Igen, talán – szólal meg Nuala újabb fájdalmas szünet után. – Az elmúltpár héten vettem észre, hogy Kirstie barátságosabb Roryval és Adelie-vel. Zizegnek a lehulló falevelek. – Rory. És. Adelie – ismétlem meg lassan a neveket. – Igen, de ők – Nuala tétován folytatja –, ők Lydia barátai voltak, mintahogy gondolom, tudja. És Kirstie mintha hanyagolná a saját barátait. – Zolát és Theót? – Zolát és Theót. Ráadásul elég hirtelen. Ezek a dolgok azonban gyakranelőfordulnak, és a lány még csak hétéves, nagyon kicsi. – Hát akkor jó. – Kiszáradt a torkom, megismétlem. – Jó, rendben van.Értem. – Kérem, ne aggódjék. Ha nem kérdez rá, nem is említettem volna ezeket. – Értem. – Tudja, Sarah, az az érzésem, hogy Kirstie valahogy kompenzálni akarjamagát a testvére hiánya miatt, szinte megpróbál ő lenni, hogy helyettesítse,hogy tompítsa a fájdalmát. Így például ráfeküdt az olvasásra, hogy jobban

olvasson, és ezzel betöltse az űrt. Nem vagyok gyerekpszichológus, de úgytudom, ez nem szokatlan. – Nem, nem az. Igen, értem. – Minden gyerek a maga módján gyászol. Gondolom, ez a gyógyulásifolyamat része. Akkor mikor is utaznak? Nemsokára, igaz? – Igen – felelem. – A hétvégén. Nehéznek tűnik a telefon a kezemben. Nézem szemben az elegáns házakat, az utcai lámpák alatt csillogó leparkoltautókat. Már teljesen besötétedett, az ég tiszta. Látom a London felett röpködőgépek fényeit, mint valami hatalmas, láthatatlan tűz parazsai pislognak.

4. fejezetAngus Moorcroft leparkolt a Selkie Hotel előtt, és kiszállt az olcsó kocsiból,amit előző este bérelt az invernessi reptéren, majd átnézett az árapálysíkságonés a csöndes vízen Torran felé. Az égen egy felhő sem látszott, ritka pillanatvolt, hogy itt, északon, novemberben felragyog a nap. Annak ellenére, hogya levegő tiszta volt, a házat alig lehetett látni, ott állt a moszattal borítottsziklák felett, mögötte a világítótorony. Angus ellenzőt csinált a kezéből, úgy nézte a családja új otthonát.Gondolataiban egy autó zaja zavarta meg. Egy régi kék Renault állt megcsikorogva. Josh Freedland, a barátja szállt ki belőle egy kibolyhosodott kötöttpulóverben, a farmerja kőportól foltos. Angus intett neki, és egy pillanatraránézett a saját nadrágjára. Hiányozni fognak a jó öltönyök és a selyemnyakkendők. – Megérkezett a fehér telepes! – kiáltotta oda neki Josh. Megölelték és jól hátba veregették egymást. Angus elnézést kért a késésért,amiért nem a korábbi járattal jött, Josh pedig azt mondta, semmi baj. Angus úgy érezte, a válaszban van egy kis irónia. Volt idő, amikor Joshkésett mindig. Amikor ő volt Nagy-Britanniában a legmegbízhatatlanabbember. De minden megváltozott. Egyszer csak, mintegy vezényszóra mindketten megfordultak és a Soundranyíló kilátást nézték. – Tudod, már el is felejtettem, milyen gyönyörű – motyogta Angus. – Mikor is jártál erre utoljára? – Még veled. Meg a bandával. Az utolsó vakációkor. – Igazán? – mosolyodott el meglepve Josh. – Junkie a vízben! Junkiea vízben! Ez a mondás arról az emlékezetes nyaralásról származik, amikoregyetemistákként idejöttek Angus nagymamájának a szigetére. Egyeseménydús hétvégét töltöttek el, rengeteget ittak, rengeteget nevettek,

förtelmesen hangosak voltak, amivel kiborították a helyieket – de nagyon jólszórakoztak. Majdnem elsüllyesztették a csónakot, amikor a Selkie-bőlvisszafelé eveztek abban az édes, bíborszínű skót nyárban, az örököshajnalban, amikor sosincs sötét. A „junkie a vízben” egy különösen nagyberúgás alkalmával született, amikor az ecstasytól teljesen beállt Joshmegpróbálta megölelni az egyik fókát, és este tizenegy körül beesett a hideg,sötét vízbe. Akár halálos vége is lehetett volna a balesetnek, de huszonegy évesekvoltak és nyilvánvalóan halhatatlanok. Josh ruhában kiúszott a szigetre, aholvalamennyien berúgtak újra meg újra, a világítótorony őrének abbana lerobbant, de meseszép házában. – Mikor is volt az? Tizenöt éve? Jesszusom! – mondta Josh zsebre vágottkézzel. A hűvös szellő belekapott vörös fürtjeibe. – De jót mulattunk, igaz?Az a rengeteg cider, amit Coruiskban megittunk! Találkoztál azóta valakivela fiúk közül? – Nemigen. Angus hozzátehette volna, hogy nyilvánvaló okokból, de nem volt rászükség, Josh mindenről tudott. Az elmúlt évben, Lydia halála után Angus leginkább Joshhoz fordultvigasztaló telefonokért, majd azokért az egyoldalú kocsmázásokért, amikorJosh Londonba látogatott. Josh megtette, amit vártak tőle, hallgatta Angust,ahogy Lydiáról beszél. Beszél, amíg a szavak nyállá változva nemcsordogálnak a szájából, egészen addig beszél, amíg a whisky és az álmosságmindent el nem homályosít. Josh volt az egyetlen, aki egy sötét, lidérces éjszakán látta Angust igazánsírni a halott lánya miatt. Aznap egy tabu dőlt le, de talán jó értelemben: egyférfi sír egy másik előtt, úgy, hogy taknya, könnye egybefolyik. És most? Josh valamit megnézett a telefonjában, Angus pedig még egyszer szemügyrevette a távoli Torran-szigetet. Hosszú út vezetett oda az árapálysíkságon át,sokkal hosszabb, mint ahogy emlékezett rá. Le kell majd menniea hullámtérbe, aztán megkerülni Salmadair szigetét, és úgy át a kisebbszigetre, Torranra. Legalább harminc- vagy negyvenpercnyi út.

És ez az idő ugyancsak lényeges volt, hiszen a sziget régi evezős csónakjamár régen elkorhadt, ami azt jelentette, hogy nem volt csónakjuk, és ameddignem szereznek egy újat, neki, Sarah-nak és Kirstie-nek gyalog kellmegközelíteni a szigetet ezen a nedves, csúszós, becsapós lapályon át, és aztis csak apálykor tehetik. – Nem tudsz valakit, akinek van eladó csónakja olcsón? Josh felnézett a telefonjából. – Öreg, nem mondod, hogy nem gondoskodtál csónakról? – De mondom, nem gondoskodtam. – Gus, ne vacakolj már, tényleg. Hogy képzeled el az életet Torranoncsónak nélkül? – Nehezen, de kénytelenek leszünk, amíg nem veszek egyet. És hát a pénz… – Most elvihetlek az enyémmel. – Nem, gyalog akarom kipróbálni, az árapálysíkságon át. Josh kétkedő mosollyal nézett rá. – De emlékszel még, hogy veszélyes ez az ártér? – Hát, igen. – De most komolyan, Gus, este, alkonyat után nem képzeled, hogy átmészezen a síkságon? Még ha van is nálad zseblámpa, eltöröd a bokádata sziklákon, beleragadsz a sárba, és akkor megnézheted magad. – Josh… – Skye-ban senki nem hallja meg, ha kiáltasz, a part menti házak fele üres.Ezek csak nyaralók. Télen a dagály hideg, megfulladhatsz. – Josh, mindezt tudom. Ez az én szigetem. Gyerekkoromban gyakorlatilagitt laktam. – De mindig nyáron jöttél, ugye? Télen egy nap öt óra hosszat tart, vagymég annyi ideig se. Öregem, gondold meg. Torran télen még csónakkal is eléghúzós lehet. Napokig ott ragadhatsz. – Rendben, értem. Tudom, hogy a telek kemények. Tudom, hogy nem leszkönnyű, de nem érdekel. – Értem, azt hiszem, értem – nevetett fel Josh. – Szóval délután említetted a telefonban az árapályt. Hogy áll ma délután? Josh a visszahúzódó tengerre nézett, majd Angusra.

– Már korábban e-mailben elküldtem egy linket neked, a hivatalos árapály-táblázatot Mallaigból, minden részlettel együtt. – Még nem értem rá megnézni, reggel óta úton vagyok. Josh bólintott, alaposan szemügyre vette az árapálysíkságot és a halványnapsütésben száradó moszatokat. – Na, lássuk, az apály ma délután négykor van. Maximum plusz-mínusz egyórád van. Egy órát még el kell ütnünk valahogy, három körülig. Kis időre mindketten elhallgattak. Angus tudta, mi fog következni.A barátja ekkor halkan megkérdezte: – Hogy van Kirstie? Most mit mondjon erre? Meg akarta mondani az igazat. Hogy úgy fél éve Kirstie igen különösenkezdett viselkedni. Az életben maradt lányával történt valami nagyon furcsaés nyugtalanító: a személyisége. Annyira rosszul álltak a dolgok, hogy Angusmajdnem elment egy orvoshoz, de akkor, az utolsó pillanatban talált egymegoldást. Legalábbis annak tűnt. Képtelen volt azonban erről bárkinek is beszélni, még Joshnak is.Különösen nem Joshnak, mert elmondaná Mollynak, a feleségének, ő pedigmeglehetős jóban van Sarah-val. És nem szabad, hogy Sarah megtudja, eztsenki sem mondhatja meg neki. Angus egyszerűen nem bízott eléggé Sarah-ban ezzel kapcsolatban. És hát hosszú ideje egy csomó más dologban sembízott meg benne… Tehát hazudni kell. Még Joshnak is. – Kirstie jól van. Már amennyire lehet. – Akkor jó. Hát Sarah? Hogy is mondjam, jobban van? Már megint egy elkerülhetetlen kérdés. – Aha, jól van. Mind jól vagyunk. És tényleg nagyon várjuk, hogyköltözhessünk. – Angus megpróbált a lehető legnyugodtabb hangon beszélni. –Kirstie hableányt szeretne látni. Vagy fókát. Igen, talán a fóka is megteszi. – Ez jó. – Szóval, ha még van időnk, kávézhatnánk. – Jó, rendben. Majd észreveszel némi változást itt – mondta Josh, ahogybelökte a kocsma nyikorgó ajtaját. Nem tévedett, ahogy beléptek a Selkie-be, Angus meglepetten nézett körül.

Átalakult a heringhalászok régi, koszos kocsmája. Dudaszó helyett modernfilmzene szólt, és a sáros szőnyeg helyett drága szürke padlólapokat raktak le. A kocsma túlsó végén a krétával írt táblán rákmenüt hirdettek, a pultondobozokban a helyi moziműsor meg mindenféle szórólapok tengerisas-nézőtúrákról. A sörcsapok mögött egy kövérkés kamaszlány állt, unottan piszkáltaaz orrába rakott karikát, és szemmel láthatóan meg volt sértve, amiért Joshkávét rendelt. A változás imponáló volt, ám nem kivételes. Ez is az egyike volt a skótfelföld és szigetvilág iránt érdeklődő, gazdag turistákat megcélzó boutiquehoteleknek és gasztropuboknak. Nem az a düledező, ecetszagú helyi krimóvolt már, ami húsz éve. Igaz, mivel november közepe volt, ráadásul hétköznap, a kocsmában csakhelyieket lehetett látni. – Igen, mindkettőt tejjel kérjük, köszönöm, Jenny. A szemközti sarokban öt különböző korú férfi ült a nagy kerek faasztalnál,szinte teljesen egyforma, hosszú ujjú garbóban. Más nem volt a kocsmában.A férfiak hangtalanul nézték Angust a sörük mellől. Aztán egymáshoz fordultak, és mint az összeesküvők újra beszélni kezdtek,valami idegen nyelven. Angus megpróbált nem túl feltűnően bámulni. – Gael? – kérdezte Joshtól. – Aha. Manapság sokan beszélik Sleatben, itt van nem messze egy új gaelegyetem is. És persze az iskolában is tanítják. – Josh alig észrevehetőenelmosolyodott. – De fogadok, hogy mielőtt beléptünk ide, angolul beszéltek.Tudod, viccelnek, hogy bosszantsák, aki bejön. Intett az egyiküknek, egy borostás, zömök, jóképű negyvenes férfinak. – Jól vagy, Gordon? Gordon odafordult, és halvány mosolyt küldött Josh felé. – Jó napot, Joshua, jó napot. Ciamar a tha thu fhein? – Persze, persze. A nagynénémet villámcsapás érte – felelte kedvesenkacagva Josh. – Gordon, hiszen tudod, hogy sose tanulom ezt meg. – Nem, nem, de azért egyszer megpróbálhatnád, Josh. – Rendben, megígérem. Nemsokára utolérlek!

Közben az unott arcú pultoslány elkészült a kávéval. Angus elnézte Joshdurva, vörös kőműveskezében az apró csészéket. Angus nagyon megkívánta a whiskyt. Skóciában az embertől szinteelvárják, hogy igyék, mégis, kínos lett volna neki délután a színjózan Joshtársaságában leküldeni egy scotch-ot. Josh Freedland nem mindig volt józan. Épp ellenkezőleg. Míg Anguselszívott pár szál füves cigit, de nem ízlett neki és inkább az alkoholnálmaradt, Josh a bandából valamennyiüknél tovább ment a kemény drogok felé.Az első években sokat gúnyolódtak és nevettek Josh elszánt hedonizmusán. Aztán már egyáltalán nem nevettek. Húszas éveinek közepe óta Angus döbbent rémülettel figyelte, ahogya legjobb barátját elkapja a heroin örvénye, és belezuhan a drogoskétségbeesés sötétjébe. Angus megpróbált neki segíteni, de mindhiába.Mindenki segíteni akart. Ám akkor, amikor Josh harmincéves lett, amikor márúgy nézett ki, hogy az egész élete egy csődtömeg, vagy még annál is rosszabb,hirtelen kijózanodott és megmenekült. Josh ugyanakkora hévvel vetette bele magát a józanodásba, mint annakidején a drogozásba, teljes elszánással. Hatvan gyűlésre ment hatvan napalatt. Megcsinálta a tizenkét lépéses programot, és rábízta magát a felsőbberőre. Akkor az egyik NA gyűlésen Notting Hillben találkozott egy helyes ésjómódú fiatal nővel, Molly Margettsonnal. A lány kokainista volt, de ő isa józanodás útjára lépett, mint Josh. Azonnal szerelembe estek, és nem sokkal később egy megható kisszertartáson összeházasodtak, majd elköltöztek Londonból északra. Eladtáka lány Holland Park-beli lakását, és vettek egy szép házat is Sleatben,a vízparton, félmérföldnyire a Selkie-től, ott, ahová oly szívesen jártmindenki, Angus nagymamájának szigete közelében. A gyönyörű Sound of Sleat, a legszebb hely a földön. Josh kőművesként dolgozik, Molly háziasszony és üzletasszony is, egészszépen keres, gyümölcsöt termeszt, és házi dzsemet, csatnit meg mézet árul.Néha festeget is. Angus elmerengve nézett szét a kocsmában. Éveken át sajnálta Josht, mostazonban inkább irigyelte. Örült persze Josh és Molly együttlétének, de