S._K._Tremayne-Fagyos_ikrek

vacsora alatt arról faggat, hánykor jön Emily, nem jöhetne-e előbb, és Angusettől ideges lesz. De hiszen Angus mostanában vagy ideges, vagy szórakozott.A hangulata kezd hasonlítani Torranéra viharban. Látom, amikor velünk van,ott van, de a részletek elmosódnak. Joshék vacsorája óta eltávolodtunk egymástól. Már nem tudom igazán, mitgondol, és az is világos, hogy ő sem tudja, én mit gondolok. Amikor a házatjavítgatjuk, csak mutogatunk, vagy rövid vezényszavakat használunk. Minthanem beszélnénk jól ugyanazt a nyelvet. Talán mert annyi mindenen mentünk keresztül, de külön-külön, másképp, ésezért most mi is külön vagyunk. Talán mert Angus mostanában megijeszt azalig titkolt dühével, haragszik a világra, a házra, az életre és talán rám is.A furcsa az, hogy én még mindig kívánom. Még akkor is, haa kapcsolatunkban minden más eltörött, tönkrement. Talán itt még van valamiremény. De nekem nincs most energiám, hogy megjavítsam a kapcsolatunkat,minden gondolatommal a lányomra összpontosítok. Kilenckor lefektetem Lydiát, de annyira kimerültem a kérdéseitől éscsacsogásától, hogy én is nem sokkal később lefekszem. Reggel fél nyolckor Lydia rázogat, úgy ébreszt, ott áll a hideghálószobában, pizsamában, az arca piros az izgatottságtól. – Anya, anya, hol van Emily? Nyögök egyet félálomban. Angus az ágy túlsó felén még nincs magánál. – Tessék? – Emily? Hol van Emily? Az új barátnőm. Anya, azt mondtad, hogy eljön! Kiülök az ágy szélére, és akkorát ásítok, hogy majdnem kiakad azállkapcsom. – Anyaaa… – Jön, drágám, csak kicsit később. – De mikor jön, anya? Mikor? – Jaj istenem, Lydia, nemsokára. Előbb reggelizzünk. Fölkapom a köntösömet, kimegyek a konyhába, és az első dologtól, amitmeglátok, majdnem elhányom magam. Az olajos üvegbe belefulladt egy mezeiegér, a kis testéből fekete vér csöpög, ami csíkokat húz a zöld olajban. Te

jóságos ég. Ez Torran. Honnan jönnek elő ezek a gonosz rágcsálók? A patkányok és mezei egerek,a házi egerek és cickányok – könyörtelenek és nagyon sokan vannak.Legyőzve az undoromat, kinyitom az ajtót és kidobom az üveget a kis feketetetemmel a jeges partra, hadd vigye el a dagály. Visszamegyek, és a NagyJáték Napjára gondolok. Egyszer csak azon kapom magam, hogy bár nemhiszek istenben, valójában imádkozom. Kérlek istenem, engedd, hogy ez jól sikerüljön. Kérlek, ha sikerül, hinnifogok benned. Végre itt van Emily. Fél tizenkettő van, ott állok a konyhaajtóban, és látom, ahogy Angus éppmegkerüli Salmadair szikláit, a jobbján egy kis alak: Emily Durrant. Innen,a távolból is látom a kislány testtartásából a kedvetlenséget. Lydia nem akartérte menni a csónakkal, mert itt, a saját szigetén akarja fogadni Emilyt. Lemegyünk a világítótoronyhoz, hogy üdvözöljük Emilyt. A kékgumicsizmás lányom összevissza ugrabugrál. Ködös, nedves az idő, delegalább nem esik, a lányok fel tudják fedezni majd a sziklák köztitavacskákat, megkereshetik a kövekben az őslenyomatokat, végigkutathatjáka partot a kincsekért, nestlés üvegekért, Peterhead és Lossiemouthhalasdobozokért, ledobott agancsokért. – Szia, Emily! – kiáltom. A vörös hajú, szeplős kislány félénken, bizonytalanul néz rám, amikorAngus kisegíti a csónakból. Lydia úgy néz Emilyre, mint valami hírességre.Teljesen odavan, hogy van egy igazi, új barátnője. Aki eljött az ő szigetére.Emilyn új, fekete anorák van, új fekete gumicsizma. – Lydia, köszönj Emilynek! – Szia-Emily-köszi-hogy-eljöttél-köszi! – mondja egy szuszra a lányom,odaszalad és megöleli Emilyt. Emily Durrantnak mindez szemmel láthatóantúl sok és túl kínos, mert a homlokát ráncolva ellöki magától Lydiát. Gyorsan közbelépek, szétválasztom és kézen fogom őket: – Menjünk be, jó?Kértek egy kis narancslevet és sütit hozzá? Aztán, Lydia, megmutathatodEmilynek a kedvenc tavacskáidat. – Igen! Igen! – kiáltja ugrándozva Lydia. – Emily, meg akarod nézni

a sziklatavainkat? Emily nem mosolyog, ránt egyet a vállán, ahogy megyünk kifeléa konyhából. – Rendben – mondja aztán. Együtt érzek a kis Emilyvel, ez a kislány nem kegyetlen vagy érzéketlen,csak egyszerűen nem ismeri a lányomat, és belekényszerítették ebbea látogatásba. De nem hagyhatom, hogy ez megakadályozzon. Reménykedem,hogy Lydia kedvessége és vele született bája – az én drága kislányom bűbájosereje, aki annyira aranyos és vicces tud lenni, ha az ember megismeri – majdmegteszi a magáét. – Köszönöm, anya, köszönöm! Angus rám néz, ahogy belép a szobába, látom rajta, az én hibám lesz, hanem sikerül ez a látogatás. Nem veszek róla tudomást, adok a gyerekeknekenni és inni, aztán begombolom a kabátjukat, hogy kimehessenek a partrajátszani. Igyekszem nyugodt lenni, és úgy tenni, mint akinek mindeztermészetes. A lányom reszket a boldogságtól, miközben ráadom a kabátját, annyiralelkes az új játszótárs gondolatától. Vele ellentétben Emily némán ésharagosan áll ott, de megpróbál annyira udvarias lenni, amennyire az csak egyhétévestől telik, ami azt jelenti, hogy nem túlzottan. Valami köszönésfélétmotyog az enni- és innivalóért, és lassan követi az én szokatlanul hangoslányomat kifelé a konyhából. – Gyere, Emily, van nekünk rákpáncélunk meg minden, és kagylók is ésfókák is, meg akarod nézni? Megmutathatom? Fáj a szívem, ahogy hallom Lydia könyörgését, azt, hogy mennyire szükségevan erre a barátságra. Becsukom a konyhaajtót, és arra gondolok, hogy nemszabad túlzott reményeket táplálni. Angus a konyhában téblábol, puszit ad az arcomra, a borostája most szúr,nem szexi. – Találkoznom kell Joshsal Tokavaigben, a telken, aztán meg Portree-bekell mennem reggel a tervezőirodába. Lehet, hogy ott maradok éjszakára. – Oké. Elfojtom az irigységemet. Neki van munkája, nekem meg Lydiára kell

vigyáznom. – De visszajövök Emilyért. – Rendben. – Három körül. Megint észreveszem, hogy a beszélgetésünk arra redukálódott, hogy hovamégy, miért mégy el, ki viszi el a csónakot, ki vesz ma este kaját. Talán ezértvan ez, mert félünk a komolyabb dolgokról beszélni, arról, hogy mi megyvégbe Lydiában. Talán csak azt reméljük, hogy ha nem beszélünk a gondokról,akkor majd csak úgy elolvadnak, mint a korai hófoltok a Ladhar Bheinnlankáin. Angus kinyitja az ajtót és lemegy a partra. Amikor nyílik az ajtó, úgyteszek, mintha nem keresném a tekintetemmel Lydiát és Emilyt, de igen, nézemőket. Olyan anya akarok lenni, aki nem avatkozik közbe, mert hagyhatjaszabadon futkározni a lányát, tudja, biztonságban van a szigeténa barátnőjével. Én azonban az a szorongó anya vagyok, akinek a lányánaknincs barátnője, és akit felemészt az aggodalom. Hallom a csónakmotor elhaló hangját, ahogy Angus eltűnik Salmadairmögött. Egy darabig ott állok a konyhaablakban és figyelem a sziklán,a vízvonal közelében ülő pólingot. Egy parti csigát piszkál a csőrével,a vállán átdobja a moszatot, aztán egy lábon átugrik egy sziklára, ingerültencsapkod a ködben, majd rikolt egy magányosat. Lydia. Ott van a parton az út mellett, és belebámul a tavacskák sima tükrébe.Egyedül van. Hol lehet Emily? Közbe kell lépnem. Felhúzom a széldzsekim cipzárját, és mintha csak lazán lesétálnék a partra,elindulok. – Lydia, hol az új barátnőd? – kérdezem mesterkélt nyugalommal. Lydia egy bottal piszkálja a homokot. A csizmáján szürke sár és zöldmoszat, puha, szőke haja vadul kócos. A kapucnija hátratolva. Egy gyereka szigetről. – Lydia! Félig bűntudattal, félig szomorúan néz vissza rám.

– Emily nem akarta azt játszani, amit én. Meg akarta nézni a világítótornyot,de az unalmas, nem? Ezért én idejöttem. Érzem az egyedülléttől való rettegést ebben a válaszban. Annyira régennem volt már barátja, hogy elfelejtette, hogyan is kéne viselkedni, megosztanidolgokat, barátnak lenni. – Lydia, nem csinálhatod mindig azt, amit te akarsz. Néha azt kell, amita barátaid akarnak. Hol van Emily? Csönd. – Hol van? A torkom összeszorul a félelem első hullámától. – Édesem, hol van Emily? – Mondtam már! A világítótoronynál – mondja toppantva, tettetett haraggal.De a szemében látom a megbántottságot és a reményt is. – Jól van, akkor menjünk, és keressük meg! Biztos találunk valamit, amitmindketten szívesen játszanátok. Megfogom a kezét, felvonszolom az útra, és együtt lépdelünka világítótoronyhoz. Ott találjuk a korlátnál Emily Durrantot, látszik, hogynagyon unatkozik, és fázik is, keze az anorákja zsebében. – Mrs. Moorcroft, most már hazamehetek? – kérdezi unott hangon. –Délután a barátnőimmel találkozom a faluban. A lányomra nézek. Lydián látszik, hogy kínban van, meg van bántva ettől a nem szándékossértéstől. Könnyek gyűlnek a kék szemébe. Emily persze csak az igazat mondja, Lydia nem a barátnője, és nagyvalószínűséggel sohasem lesz az. Sikerül valahogy elnyomnom anyai haragomat, és azt a késztetést, hogymegvédjem Lydiát. Elszántan próbálkozom. – Lányok, kacsázzunk a kövekkel! – De én haza akarok menni – mondja ajkát biggyesztve Emily. – Még nem, Emily, még nem, de nemsokára. Először játsszunk kicsit,a világítótorony mögött jól lehet köveket dobálni. Ez Lydia kedvenc játéka, a sima víztükör a sarkon túl, Stevenson kecsesvilágítótornya mögött, a bazalt- és gránittömböktől védve, háborítatlan. Az

apjával szeret itt játszani. Emily nagyot sóhajt. – Kérlek, Emily, gyere. Megmutatom, hogy kell játszani. Hadd mutassammeg! – Na, jó. Mutasd. Lemászunk együtt a bazalttömbökhöz a partra, néha négykézlába moszatokon, és a száradó hínáron át. Emily az orrát húzza. Amikor odaérünk a kis partszakaszra, Lydia felvesz egy kerek kavicsot ésodamutatja Emilynek. – Látod, ilyen kerek kavicsot kell szedni, és így, oldalt dobni. Emily bólint, de látszik rajta, hogy egy csöppet sem érdekli ez az egész.Lydia hátradől, eldobja a kavicsot, ami vidáman ugrik hármat. – Most te jössz – mondja –, rajtad a sor, Emily. Emily meg sem moccan. Lydia újra próbálkozik. – Keressek neked egy kavicsot, Emily? Kereshetek egy kavicsot, amiteldobhatsz? Tanácstalanul nézem a jelenetet. Lydia nagy buzgón átkutatja a kispartszakaszt egy szép lapos, kerek kavicsért, aztán odaadja Emilynek, akielveszi, rám néz, majd a tengerre, végül kedvetlenül elhajítja. A kavicslomhán pottyan egyenesen a vízbe. Emily zsebre dugja a kezét. Lydia kétségbeesve néz Emilyre, én meg nem tudom, közbeavatkozzam-e ésha igen, hogyan. Végül a lányom szólal meg: – Képzeld el, mi lenne, haa világon mindenki sorban állna, hogy megnézzen egy lepkét. Emily nem szól semmit. A lányom csak folytatja: – Képzeld el, képzeld, hasorban állnának, kéne egy nagy étterem is, de senki sem lenne, aki enni adnanekik, mert mind ott állnának sorban. Ez is Lydia egyik fantáziadús szárnyalása, ezeket eddig Kirstie-vel osztottameg, gurultak a nevetéstől, és egyre szédültebben repültek az abszurdbirodalmába. Emily csóválja a fejét, és csak a vállát vonogatja Lydia ötletére, aztán rámnéz: – Most már hazamehetek? Nem Emily Durrant a hibás, de nagy kedvem lenne pofon vágni. Már-már feladom, és felhívom Angust, hogy megmondjam neki, jöjjön el

a kislányért, vagy én fogom Emilyt átvonszolni a síkságon apálykor, ami nemegészen egy óra múlva lesz, egykor. Ám ekkor Lydia megszólal: – Emily,akarsz a nagy telefonon Angry Grannyt játszani? És ettől minden megváltozik. Emily Durrant egyenesen kíváncsi lesz.A nagy telefon az iPad, amit még akkor vettünk, amikor volt pénzünk. – Egy iPad – mondom Emilynek. – Sok-sok játék van rajta. Emily Durrant a homlokát ráncolja, de ez most más, ez jó, a kíváncsiságtól,az érdeklődéstől van. – Az én papám nem engedi, hogy számítógépes játékokat játsszunk vagyilyesmi – mondja. – Szerinte nem tesznek jót nekünk. Itt szabad? – IGEN! – vágom rá. – Persze hogy szabad, drágám. – Nem érdekel, hogyDurrantéknak tetszik-e vagy sem. Csak meg kell mentenem ezt a napot. –Gyertek, lányok, menjünk be, játszhattok az iPaddel, én meg csinálok ebédet.Mit szóltok hozzá? Ez végre működik. Emily Durrant ugyancsak lelkes, sőt alig várjaa lehetőséget. Mindhárman megmásszuk hát a sziklákat, beszaladunk a házba,leültetem a lányokat a nappaliban, ahol pattog a tűz, és villog az iPad. Emilyegyenesen kuncog, miközben betölti az egyik játékot. Lydia megmutatja neki,hogyan kell a kedvenc játéka első szintjét teljesíteni: megakadályozni, hogya nagyi nekiszaladjon az üvegtáblának. A lányok mosolyogva összenéznek, aztán kuncognak, mint a barátnők, minta testvérek, mint ahogy valaha Lydia és Kirstie. Hálaimát mormolok,óvatosan, reményteli szívvel kiosonok a szobából, és átmegyek a konyhába.Tésztát akarok kifőzni, húsos szósszal. Azt minden gyerek szereti. Hallom, ahogy nevetgélnek és csevegnek a nappaliban. Mérhetetlen nagykő esett le a szívemről. Igaz, nem erre gondoltam, nem ez a kép lebegetta szemem előtt. A két gyerek nem száguldozik a szépséges szigetünkön kagylóés rákpáncél után kutatva, figyelve, hogy úsznak a fókák Kinlochból felfelé,hanem egy iPad felett görnyednek bent, a szobában. Akár Londonban islehetnének. Vagy bárhol máshol. De mindenképpen jól van ez így, mert lehetvalami még jobbnak a kezdete. Megkönnyebbülten, álmodozva telnek a percek. Leszűröm a pennét,gondosan elkészítem a szószt, és a konyhaablakból kinézek a kis Ornsay-

öbölre és a Camuscross feletti dombokra. Ma kicsit ködös az idő, nem látszikjól Torran és Ornsay szépsége, de még így is lenyűgöző. Ez a látvány mindigelvarázsol. A tenger és az ég finom halványszürkéje. Az elszáradt téli páfrányrőt vöröse. A hattyúk trombitálása. Egy kislány sikítása. Hogy mi? Emily az. Sikít. Kétségbeesetten. Mintha villám csapott volna belém, megbénulok a félelemtől. Nem akaromtudni, mi történt. Nem lehet, hogy megint… nem itt… Kérlek, ne… Győznek az ösztöneim, és beszaladok a nappaliba, ami üres, de akkor újrahallom a sikítást: a hálószobámból jön, Angus és az én szobámból, ahola nagyágy áll. Belépek: Emily a sarokban áll, eszelősen zokog és Lydiáramutogat. – Ő volt az… ő! Lydia az ágyon ül, ő is sír, de másképp. Kétségbeesetten, hang nélkül.Azokkal a néma könnyekkel, amelyektől kilel a hideg. – Lányok, mi van? Mi történt? Emily visít, mint egy sebzett állat, kirohan mellettem a szobából,megpróbálom elkapni, de túl gyors. Mit csináljak? Nem hagyhatom, hogykifusson a partra, a sziklákra ebben a hisztérikus állapotban. Még leesik…bármi megtörténhet. Kimegyek hát utána a konyhába, és a sarokba szorítom.Ott áll a hűtő mellett, reszket, hüppög, majd megint visítani kezd. – Ő volt… ő volt az! Beszélt! Beszélt a tükörnek. A tükörnek! – Emily, nyugi, nyugodj meg, csak… – nem tudom, mit mondjak. – Tessék hazavinni! Haza akarok menni! Az anyukámat akarom! Tessékengem hazavinni! – Anya… Megfordulok. Lydia szerencsétlen arccal ott áll a konyhaajtóban, a rózsaszín zoknijábanés a kis farmerjében. – Sajnálom, anya… – mondja. – Én csak… én csak azt mondtam, hogy…hogy Kirstie is szeretne játszani. Ezt mondtam csak.

Emily arra még hangosabban visít, látszik, hogy retteg a lányomtól,összegörnyedve hátrál. – Tessék engem hazavinni! Ők meg menjenek el innen! Kérem!

17. fejezetAngus hamar megjön, mert Ordban néha jó a térerő. Fél órával azután, hogytelefonáltam neki, a csónak feltűnik Salmadair szikláinál. Közben sikerült megnyugtatnom Emilyt. Még mindig reszket, de legalábbmár nem sír. Adtam neki kakaót és süteményt, és távol tartom Lydiától. Távol kell tartanom a többi gyereket a lányomtól. Lydia a kanapén kuporog a nappaliban, úgy tesz, mintha olvasna. Iszonyúmagányos, ráadásul mintha bűntudata is lenne, hogy valami nagyon fontos nemsikerült neki. És a legrosszabb, hogy ez valóban így van. Nem tudom, hogyan lesznek egyáltalán barátai a Kylerdale-ben. Bármitőlijedt is meg Emily – az ikernyelvtől, attól, hogy mintha Kirstie-velbeszélgetett volna, vagy hogy a kísértet testvéréről beszél –, mindenkinek elfogja mondani az iskolában, és a gyerekek elhiszik, és Lydia még inkábba Torran-szigeti fura gyerek lesz. Az a különös, magányos kislány, akihangokat hall. És Durranték több dolog miatt is neheztelni fognak rám: amiért a lányuknakmegengedtem, hogy számítógépes játékokat játsszon, és mert megijesztettük. El vagyunk átkozva. Lehet, hogy tragikus tévedés volt ide költöznünk. – Hol van? – kérdezi Angus, amikor belép a konyhába, és látja, hogy Emilya legtávolabbi sarokban áll. – Hol van Lydia? – A nappaliban – súgom neki. – Hmm – mondja, és csak néz. Nem sikerült a vendégség, katasztrófa lettbelőle, és ez az én hibám. Én szerveztem meg, és rémségesen rosszul sikerült. – Angus, kérlek, vidd haza Emilyt. – Hazaviszem. Odalép a kislányhoz, elég durván megfogja a kezét, és kilépnek a délutánihalódó fényre. Odaadom neki Emily táskáját, benne a játékával. Leballagnakkettesben a csónakhoz, beindul a motor, én meg kétségbeesve megfordulok ésvisszamegyek a házba.

Csak én meg Lydia. Mi ketten egyedül. Belesek a nappali ajtaján, még mindig úgy tesz, mintha olvasna. – Édesem… Még csak rám sem néz, sápadt arcán könnycsíkok. Nagy a csönd a házban,csak a szél zúg és a hullámok, meg a mohó tűz pattog a kandallóban. Bárcsaklenne egy tévénk, száz tévénk! Bárcsak Londonban lennénk! Nem hiszem,hogy valóban ezt akarom, de talán mégis. De nem mehetünk vissza. Csapdába estünk itt. Egy szigeten. Nagyon kevés pénzünk van. Nekem nincs pénzem. Mindent Torranbarakunk, de az is épp csak a legalapvetőbb renoválásra elég. Ha mosteladnánk, ezzel a minimális felújítással, akkor semmink sem maradna. Annyitveszíthetünk, hogy akár csődbe is mehetünk. Csöndes kétségbeesésben telik az éjszaka. Reggel Angus alig szól hozzám,minden mozdulata dühről árulkodik, el sem tudná titkolni. A reggelinél ökölbeszorított kézzel ül. Centik választják el attól, hogy megüssön. Én pedig valóban félek a haragjától, a benne rejlő visszafogotterőszakosságtól. Hiszen a főnökét is megütötte, a részeg apja pedig félholtraverte Angus anyját. Ő miért lenne más? Ő is iszik, és állandóan dühös. Nemhiszem, hogy Lydiára valaha is kezet emelne, de én már nem érzem magambiztonságban mellette. Szótlanul feláll, és odaviszi az edényeket a mosogatóhoz. Aztán elengedemvele Lydiát az iskolába. Én ugyanis képtelen lennék szembenézni a szülőkkelaz iskola kapujánál, különösen Emily Durrant anyjával nem. Lydia sem szólsemmit. Mindenki meg van némulva. Amikor egyedül maradok, mellérakom a telefonkagylót, mert időre vanszükségem, hogy gondolkozzam. Bemegyek a hálószobába, és ott fekszem öt-hat néma órán át, a plafontbámulom, rajta a nedvességfoltokkal. Az anyám szavai jutnak az eszembe.Hogy Kirstie furcsán viselkedett a balesete előtt. És hogy Angus Imogennelvolt akkor este, azért késett. Itt valami van. De mi lehet az? Olyan, mintha egy 3D-fejtörőt néznék: csakkevésbé kell fókuszálnom, és látható lesz a valóság. A kezembe temetem az arcomat, a szemem lassan elernyed, üveges

tekintettel bámulom a szobát. És akkor rájövök, hogy Angus nagy becsbentartott fiókos szekrényét nézem. Azt a bútordarabot, aminek mindenképpen idekellett jönnie Londonból. Még a házasságkötésünk előtti időkből származik, a nagyanyja ajándéka,egy régi Viktória korabeli skót „kist”. A fiókjai kulcsra záródnak, és Anguszárva is tartja őket. De tudom, hol tartja a kulcsot. Vagy fél tucatszor láttam, hogy előveszi,hiszen tíz éve vagyunk házasok. Tíz év alatt az ember lát ezt-azt. Angus talánnem tudja, hogy tudom, de én tudom. A komód mögé nyúlok, és ott van, a hátában egy mélyedésben. Hirtelen megmerevedek. Mit csinálok? A kulcs becsúszik az első zárba, majd olajozottan elfordul. Megfogoma bronzfogantyút és kihúzom a fiókot. Hideg van a házban, hallania sirályokat, ahogy lecsapnak, majd tovább vitorláznak a torrani szelekszárnyán, idegesítő a rikoltozásuk, segélykérő, mégis félelmetes. A fiókban papírok, az állásokkal kapcsolatban, építészeti folyóiratok,némelyiket a szakma sztárjai jegyzik. Richard Rogers, Renzo Piano, megmások, akiket nem ismerek. Aztán egy mappában önéletrajzok. Épületfotók,tervek, projektek. A következő fiók is kinyílik, ez már ígéretesebb, bár nem tudom, miféleígéretről van szó. Levelek, könyvek. Az egyik levelet kiveszem, hogy lássama szürkületben. A nagyanyjától van. Drága Angus, Torranból írok, hogy elmondjam, vidráink vannak, ittalapítottak családot. El kell jönnöd megnézni őket, egész napa világítótorony melletti parton játszanak, nagyon aranyosak… Érzem, hogy tilosban járok azzal, hogy ezt olvasom. Mit csinálokvalójában? Kémkedek a férjem után? De nem bízom benne, mert túl sokszorhazudott már, a játékkal és a személyiségcserével kapcsolatban is. Ráadásulegyre jobban félek is tőle. Meg akarom érteni, mi folyik itt. Leteszema levelet, és már nyúlok is egy másik után. Hirtelen valami nesz töri meg a csöndet. A padlódeszka recseg. Angus jöttvissza? Máris, ilyen korán? Majdnem három óra van már, apály. Gyalog is

átkelhetett, de miért? Még egy reccsenés. A félelem, mint jeges injekció árad szét az izmaimban. Miért félt Kirstie Angustól aznap, amikor meghalt? Erőszakos volt vele?Megütötte? A recsegést nem hallom többé. Biztos a hátsó konyhaajtó volt, a zsanérjanyikorog. Nem csuktam be rendesen. Megkönnyebbülök, és újból beletúrok a második fiókba. A levelekkiborulnak a padlóra. Az egyik megint a nagyanyjától van, egy másik azanyjától, a harmadik a bátyjától csúnya, iskolás kézírással. Két gépelt leveletis találok, amelyek az apjáról szólnak, és az apja halotti bizonyítványát. Aztánremegve a szorongástól… megpillantom. Az Anna Karenina egy példánya. Anna Karenina? Angus nemigen olvas regényeket. Falja az újságokat meg az építészetifolyóiratokat, és a hadtörténet is lenyűgözi, mint a legtöbb férfit. De regények? Soha. Miért van nála egy Anna Karenina? És miért dugta el? Kiveszem, és belelapozok. A harmadik oldalnál szinte odafagynak azujjaim. Néhány kézzel írt sor, a cím alatt. Kettőnknek… szeretettel Immy xxx Ismerem ezt a kézírást a karácsonyi és születésnapi üdvözlőlapokról, azUmbriából, a Loire völgyéből nyaranta küldött szellemes képeslapokról.Egész felnőtt életemben ismertem ezt a kézírást. Imogen Evertsen kézírását. Immy, a legjobb barátnőm. Szeretettel… És az a három puszi a végén? A házasságtörés híresregényében. Imogen Evertsen? Párás a leheletem a hideg hálószobában. Végig akarom kutatni az egészfiókot, de nem lehet. Újra hallom a hangot. Ezúttal összetéveszthetetlen. Valaki van a házban. Becsapta az ajtót. Lépéseket hallok.

18. fejezetVajon Angus az? Most mit csináljak? Mi lesz, ha rajtakap, hogy a holmijábanturkálok? Hirtelen nagyon is reálisnak tűnik az erőszaktól való félelmem. Összeszedem a leveleket és sietve visszarakom őket a fiókba. Kétségbevagyok esve, eszelősen, mégis csöndben cselekszem. Amikor az utolsólevelet is a helyére gyömöszöltem, megfordulok. Számolom a szívdobbanásaimat. Nem hallom a lépéseket, most valami zörgést inkább. Valaki vana konyhában, az biztos, és az is, hogy a hátsó ajtón jött be, mert tudta, hogynyitva találja. Szóval Angus az? Be kell gyorsan zárnom a két fiókot, ráadásul minél halkabban. Az elsőbezáródik, de nagy csikorgással. Túl hangosan. Minden izmom megfeszül. Újabb lépteket hallok. Egy hangot is? Magas kislányhangot? AngusLydiával jött volna? És miért ment érte ilyen korán az iskolába? És ha nemLydia az, akkor ki? Újra csönd van. Ha volt is valami zaj, már megszűnt. Ám ahogy becsukoma második fiókot, újra hallom a lépéseket. Lassan, óvatosan. Az a rémisztőérzésem van, hogy valaki lopakodik, bárki van is a házban, a lehetőlegnagyobb csendben akar lenni. De miért? Most alig hallhatóan csikordul egy ajtó, az ebédlő ajtaja, megismerema hangját. Tehát akárki is a beosonó – és hát biztosan Angus –, lassan közelítfelém. Sietnem kell, szélsebesen becsukom a középső fiókot, aztán kulcsrazárom a felsőt, de a kulcs kicsúszik izzadt ujjaim közül. Kétségbeesettentapogatózom a padlón, a szobában immár sötét van, mert közbenbealkonyodott. Hol van a kulcs? Tragikomikus vagyok, ahogy mint egy betörőtérdelek a koszos földön, a farmeremben. De meg kell találnom a kulcsot. Itt van. Megpróbálok úrrá lenni a pánikon, bezárom a felső fiókot,visszateszem a kulcsot a rejtekhelyére, aztán felállok, lesimítom a blúzomatés igyekszem normálisan kinézni, mert a léptek egészen az ajtóig jönnek, és az

ajtó lassan kinyílik. Semmi. Bámulom a folyosóra nyíló üres négyszöget, egy skót táncosról készültrossz festmény bámul vissza rám. Csönd van. – Hahó! Csönd. – Halló! Olyan a csönd, mint egy kiáltás. A házban a leghangosabb a szívemdobbanása. Ki van itt bent, és hogyan játssza ezt a játékot? Miért akarna bárkiis megijeszteni? Hallottam a lépteket, abban biztos vagyok, nemhallucináltam. Valaki van itt. – Hahó! Ki az? Ki van itt? Semmi. – Angus, Lydia, hagyjátok abba! Egyre nő a homály, a szeles, felhős napokon még korábban besötétül. Miértnem kapcsoltam fel a villanyt, mielőtt belekezdtem ebbe? A ház sötétbeburkolózott. A tenger ki-be lélegzik, mintha kimerült volna, szinte liheg.Lassan odamegyek az ajtóhoz, és kilesek. A folyosó üres, rám vár. Látoma nappaliban a bútorok körvonalait. Sötét van és hihetetlenül hideg. A torraniház mindig az, de most különösen. Észreveszem, hogy reszketek. Felkapcsolom a lámpát a hálószobában, de csak hatvanwattos, nem sokkalerősebb a fénye, mint a teliholdnak. – Postás Pat, Postás Pat… Egy kislány hangja. Lydia szobájából. De hiszen ez Kirstie hangja! Ismerema dalt, Kirstie kedvenc dala. A hang fojtott és távoli, mégis vidám. – Postás Pat, Postás Pat, Postás Pat, a macskája, Jess… Hirtelen belecsípek a karomba. Nem lehet Kirstie, hiszen ő meghalt. Ez biztos Lydia, a szobájában van, és azt játssza, hogy ő Kirstie. De hogykerült a szobájába? Miért van itt? Miért hozta haza Angus ilyen korán? Ésmiért énekel úgy, mint Kirstie? – Lydia! Lydia! – kiáltom, és odaszaladok a szobájához. Az ajtó zárva,nyomkodom a kilincset, de megtorpanok, rémes, de attól félek, hogy Kirstie-tfogom ott találni. A kék sapkájában. A vidám, kacagó, ugrándozó Kirstie-t.

Az élő Kirstie-t. Vagy összetört végtagokkal, véresen fekszik majd az ágyán,mint akkor ott Devonban, miután leesett. Egy éneklő, véres test. Más álmodozik, nekem rémálmaim vannak. Összeszedem magam, kinyitom az ajtót, benézek, és meglátom Lydiáta vastag pink anorákban és alatta az iskolai egyenruhájában. Elmélázva néz kiaz ablakon, nézi a tengert, az Ardvasarig húzódó partot, a csillagtalan eget,ahogy sötétedik. Nagyon hideg van a szobájában. – De Lydia, drágám, miért? Megfordul és szomorúan mosolyog rám. Még mindig nagy rá azegyenruhája, iszonyú magányosnak néz ki, belesajdul a szívem. – Te énekeltél? – Kirstie énekelt – mondja közömbös hangon. – Mint ahogy szokott. Én meghallgattam és játszottam. De már elment. Nem veszek tudomást arról, amit mondott, mert nem bírom elviselni, amitjelent. A lányom valóban megőrült. Inkább kérdéseket teszek fel neki. – Mit csinálsz itt, Lydia? – Ránézek az órámra, csak három, most van végea tanításnak. – Lydia, kislányom! Mi történt? Hogy… nem értem… – Én voltam. Én hoztam haza. Angus telt baritonja megtöri a varázslatot. Az ajtóban áll, magas, fenyegetőaz alakja. – Hívtak az iskolából – mondja a férjem és jelentőségteljesen rám néz.Piszkos a pulóvere. – Lydia miatt hívtak, azt akarták, hozzam el. – KörülnézLydia dísztelen szobájában. A plüsszsiráf az ágyon felborulva, a Charlie ésLola-könyv a földön. – Atyaisten – mondja –, miért van itt ilyen hideg? Meg kell csinálnia fűtést. Jelentőségteljesen összevonja a szemöldökét. Megölelem Lydiát, akimegint küld felém egy szomorú mosolyt, aztán mi ketten, a gondoskodó szülőkkimegyünk a szobából. Becsukjuk az ajtót, ott állunk egymás melletta folyosón, és én úgy érzem, hátrálnom kell, mert Angus túl közel áll hozzám,túl magas, túl férfias. – Felhívott az iskolatitkár, téged nem tudtak utolérni. Azt mondta, Lydianagyon szomorú, teljesen kivan, mert Emily Durrant nem akar egy osztályba

járni vele, és aztán egy csomó más gyerek is ezt mondta. Megkértek, hogykorán menjek érte. – De miért… – Azt akarják, hogy egy hétig ne menjen most iskolába. – Nagyot sóhajt ésa borostás állát dörzsölgeti. Öregnek, fáradtnak néz ki. Barna szeme azenyémet kutatja. – Megpróbáltam szóra bírni, de tudod, milyen Lydia, annyirarohadtul hallgatag bír lenni. – Kis szünetet tart, épp elég hosszút ahhoz, hogymegbántson. Meg akarom ütni. Nem feledkeztem meg a könyvről. Imogen Evertsen? Deelsősorban Lydiára gondolok. – Hogyhogy egy hétig? És akkor mi lesz? – Nem tudom – mondja a vállát vonogatva. – Csak azt mondták, azt akarják,hogy elüljenek a dolgok kicsit. Így aztán érte mentem, és Josh elhozotta gumicsónakján. – De belopóztál a házba… én… szóval nagyon megijedtem. – Nem láttam, hogy van valaki itthon, hogy őszinte legyek. Nem égteka lámpák. Hazudik. Megint hazudik, tudom. Hazudik. A szemembe néz. Talán tudja,hogy a komódban kutakodtam. És talán azt is tudja, hogy megtaláltama könyvet. És nem izgatja magát. De Lydiával mi van? Ő hogy érezheti mostmagát? – Beszélnem kell vele. – Nem vagyok benne biztos, hogy… Ellököm a nagy, fenyegető kezét, és benyitok Lydia szobájába. Az ágyán ülüveges szemmel, és megint a Charlie és Lola-könyvet olvassa. Mint ahogyévekkel ezelőtt. Olyasmi lehet ez, mint amikor vigasztalásért az embera nassolásba temetkezik. Valami megnyugtatót akar. Bárcsak több fény lennea szobájában, és melegebb is lenne! Gyűlöletes ez a hideg. – Lydia, mi történt az iskolában? Nem szól semmit, olvas tovább. – Kicsikém, tudnom kell, ha valaki bántott. Csak a tenger beszél suttogva a homoknak és a szikláknak. – Lydia… – leülök az ágya szélére, és megsimogatom a karját. – Lydia,

kérlek, mondj valamit. – Semmi. Már megint. Pont, mint az anyja. – Lydia, kérlek… – Semmi. – Rám néz, különös tűzzel izzik a szeme. – Semmi! Semmi semtörtént! Megint megsimogatom a karját, de még dühödtebben reagál. – Menj innen! Lydia kiabál velem. Sápadt kis arcocskája rózsaszín a dühtől, eltorzulta haragtól. – Menj innen! Gyűlöllek! Gyűlöllek… – Lyd… Kinyújtom a kezem felé, de Lydia ráüt, erősen, erősebben, mint gondoltamvolna, hogy képes. Fáj a kezem. – MENJ INNEN! – Jó – mondom, és felállok. – Megyek. – MENJ INNEN! – Jó, már megyek is. És valóban, elkullogok. Legyőztek, szánalmas vagyok, és én vagyoka világon a legrosszabb anya. Kinyitom az ajtót, majd becsukom magammögött, egyedül hagyom a lányomat a szobájában. Hallom, hogy zokog, zokog,mint a tenger, nyüszít, akár a sirályok Camuscrossnál. Nem tudok mit tenni. Az ajtón arany betűkkel ott a tábla: EZ LYDIA SZOBÁJA. TILOS A BELÉPÉS.Megpróbálok nem sírni. Mire mennék a könnyeimmel? Mit számítanak az énérzelmeim? Egy mély hang szakítja meg a gondolataimat. – Hallottam. Angus ott áll a folyosón háromméternyire tőlem, a nappali nyitott ajtajában.Hallom, hogy pattog a tűz, melengetnek már a fények is. – Na… Kitárja a karját, meg akar ölelni. Én pedig legszívesebben pofon vágnám.Nagyot akarok ütni, mégis, vágyom is az ölelésére. Mert a szex még mindig kell. Sőt ha lehet mondani, még jobban kell. Szerintem ez féltékenységi szex.

Attól a könyvtől van, amit Imogen neki ajánlott. Féltékeny lettem tőle, dejobban kívánom Angust. Azt akarom, hogy az enyém legyen, meg akaromjelölni, bebizonyítani, hogy még mindig az enyém. Mint ahogy egyszerő visszahódított. De a szexet ettől függetlenül is kívánom. Abból soha nem lehet elég. Odalép hozzám. – Nem tudunk mit csinálni. Te mindent megteszel, ami csak telik tőled. –Még közelebb jön. – Természetes, hogy össze van zavarodva, de majd jobbanlesz. Biztos. De lehet, hogy segítségre van szüksége. Talán mindnyájunknaksegítség kell. Nem lehetne még egyszer beszélni azzal a pasival Glasgow-ban? Hogy is hívták? Kellaway? Kezével az enyémet keresi, látom, ő is akarja. A szemem elhomályosul, ajkaim szétválnak, az arcomat felemelem azövéhez, és a szájával megtalálja az enyémet. Úgy csókolózunk, ahogy utoljáraegy hónapja. Vagy három hónapja. És most már lázasan vetkőzünk, akár két kamasz. Letépem róla a pulóverét,ő meg a farmerem gombját nyitja ki. Szédülten bukdácsolunk a nappaliba,a karjába vesz, azt akarom, hogy a karjába vegyen. Csináld, AngusMoorcroft. Kefélj meg. És megkefél. Jólesik. Ezt akarom. Hogy tegyen a magáévá, mint régen. Nemkell az előjáték, nem kell semmi hülyéskedés, azt akarom, hogy bennemlegyen, és ha csak pár percre is, de eloszlassa minden kételyemet. Határozott, követelőző a csókja. Ahogy megfordít, beleharap a vállamba,újra belém hatol, a párnát markolászom, és hallgatom, ahogy Angus csókol,ahogy harap. – Szeretlek, Sarah. – Baszd meg… – Sarah… – Erősebben… – mondom, és az ujjaimat a párnába mélyesztem. – Á… Átfogja a nyakamat, a fejemet a párnába nyomja, mintha egyetlenreccsenéssel el akarná törni a gerincemet. Hátranézek, látom a szemébena dühöt, feltolom magam, kilököm őt magamból, megfordulok. Forró a testem

és csillog a verítéktől, tele vagyok zúzódással, és mindjárt elélvezek.Megfogom a kezét és a nyakam köré teszem. – Basszál úgy, ahogy Imogent basztad. Nem szól semmit. A szeme sem rebben, de a hüvelykujja a nyakamon.A légcsövemen. Megszoríthatná, elég erős hozzá. Ehelyett szúrósana szemembe néz, felmagasodik, ellök magától és újra belém hatol. – Ő is elélvezett? Elélvezett, amikor kefélted? Ilyen volt vele is? Tovább csinálja, erős keze a fehér nyakamon, és elképzelem, ahogyImogent bassza, a legjobb barátnőmet. Gyűlölni akarom Angust, és gyűlölömis. De gyűlölködés közben is jön az orgazmusom, szédítő, ellenállhatatlan. Ahogy kis körökben tovaterjed az, ahogy elérek a csúcsra, ő is elmegy,előreesik, nem vesz levegőt sem, majd nagyot sóhajt. Visszahúzódik, majdmellém zuhan. Két dobogó szív, meg a szél az ablak alatt. – Nem volt viszonyom Imogennel.

19. fejezet– A fiókodban van egy könyv, amit neked ajánlott. Hanyatt fekszünk mindketten, meztelenül, izzadtan a paplan alatt, a plafontbámuljuk. A hatalmas nedvességfolt az éjjeliszekrényen álló lámpa halványfényében még nagyobbnak látszik. Az alkonyatból sötétség lett, az ablak a csillagos tengerre nyílik. – Megnézted? – kérdi. – Alá volt írva. Szeretettel Immy. És utána három puszi. Angus nem szól semmit. Megfordulok és ránézek, nézem a szép profilját, szótlanul fekszik és felfelénéz, mint azok a kőszobrok a királysírokon a templomban. Aztánvisszafordulok és én is a plafont nézem. – Adott neked egy regényt. A házasságtörésről. Te sose olvasol regényeket.Szeretettel meg csókokkal, azt írta. Most mondd, hogy nem keféled. – Nem. Nem kefélem. Nincs vele viszonyom. Itt egy kis szünetet tart. Végzeteset, sokatmondót. Sóhajt, és folytatja. – De, egyszer lefeküdtem vele. A hideg szellő befúj a félig elhúzott függönyön át. Visszafogom magam, és felteszem a nyilvánvaló kérdést. – Mikor volt az, Angus? Akkor este? – Mármint a baleset estéjén? – Érzem, hogy felém fordul. – Nem, Sarah! Tejóságos ég! Neeem! Minden, amit akkor mondtam, igaz volt. Csak megálltamnála, munkából jövet. Hinned kell nekem. Nem tudom, mit mondjak. Talán most hiszek neki. Többé-kevésbémeggyőzőnek hangzik. Csakhogy… – De azt mondtad, lefeküdtetek. Vele? Megint sóhajt. – Az utána volt. Miután Kirstie leesett, te annyira… tudod… bele voltálsüllyedve a gyászba… őrült voltál a bánattól.

– És te nem? – Nem, nem ezt mondtam. Istenem, én sem voltam különb a magam módján,tudod, az a sok pia. De hozzád nem lehetett nyúlni. A közeledbe sem engedtél. Én nem emlékszem erre. Nem emlékszem, hogy hozzám sem lehetett érni.De hagyom. – És te Imogenhez fordultál? A legjobb barátnőmhöz? Hogy valakitmegölelj? – Kellett egy nő, barátnő. Te nem voltál elérhető. És mi Immyvel mindig isközel voltunk egymáshoz, mindig jól kijöttünk. Úgy értem… emlékszel, akkoris ott volt, amikor mi ketten találkoztunk. Nem akarok ránézni, továbbra is a plafont bámulom. Kint egy magányosmadár énekel, csipog, trillázik. Most már tudom, miért tartott ki ImogenEvertsen mellettem, amikor a többiek elmaradoztak. Bűntudatból. Dea bűntudata miatt valahogy felemás lett a barátságunk és immár mindörökremegváltozott. – De akkor is, tudnom kell. Mondd meg, Angus, mikor feküdtél le vele? Nagyot sóhajt. – Hát… teljesen szét voltam esve. Talán egy hónappal a baleset után. Ittunkpár üveggel. Beszélgettünk. Ő kezdte. Odahajolt… és megcsókolt. Ő volt,tudod, az egyetlen, aki akkoriban megcsókolt. És igen, viszonoztama csókját… de utána, soha többet, Sarah. Leállítottam. Az első éjszaka utánnemet mondtam. – És a könyv? – Egy hétre rá küldte. Nem tudom, miért. Elgondolkodom. Szóval Angus leállította. És akkor mi van? Mikor állítottale? Egész éjjel keféltek? Vagy egy hétvégén? Reggel csókolóztak ésnevetgéltek? És engem érdekel ez? Sokkal kevésbé vágyom a bosszúra, mintgondoltam volna, közömbösebb vagyok. Olyan semmilyen. Eleinte féltema férjemtől, most megvetem. És még most is, amikor azt akarom, ne legyen itt,rettegek, hogy mit csinálnék nélküle egyedül ezen a szigeten. Gyakorlati szempontból még mindig szükségem van rá, ha átkozom is. – Sarah, egy barátra volt szükségem. Hogy legyen kivel beszélnia balesetről. Figyelj, higgy nekem. Imogen azonban összezavarodott, és utána

teljesen kiborult a bűntudattól. Igazán. – Milyen kurva kedves tőle. Hogy furdalja a lelkiismeret. Amiértmegbaszta a férjemet. – Én nem akartam viszonyt kezdeni. Mit mondhatnék még? – Miért tartottad meg a könyvet? – Nem tudom. Csak úgy. Sarah, ez az igazság. Soha semmi komolyat nemakartam tőle, és azt mondtam, ez nem történhet meg többé. Azóta csak barátokvagyunk, ő nagyon szeret téged, tényleg, és rosszul érzi magát, amiért ilyenmesszire mentünk. – Majd küldök neki egy köszönő lapot. Vagy talán egy könyvet is. Elfordítja a fejét, a tengert nézi az ablakon át. A szemem sarkából is látom. Egy idő után megszólal: – Mintha elfelejtetted volna. Én egyszermegbocsátottam neked. – Valóban? – csattanok fel azonnal. – Sarah… – A szülés után? Amikor te egy éven át tudomást sem vettél rólam, fogtadmagad és elhúztál, itt hagytál engem a pelenkák közt két visító gyerekkel?Teljesen egyedül? – De akkor is megbocsátottam neked. – De én nem a legjobb barátoddal keféltem. Vagy igen? A legjobbbarátoddal basztam? Igen? A legjobb barátoddal, miután meghalt a gyereked? Nagy sokára szólal meg. – Oké, szóval szerinted ez más. Értem. – Gratulálok. – De figyelj, gondolkozz már. – Hogy micsoda? – Valójában semmi sem történt, Sarah. Nem volt köze az érzelmekhez.Gyűlölhetsz engem, gyűlölheted Imogent, de azért gyűlölj, amit valójábancsináltunk, ne pedig azért, amiről azt hiszed, hogy csináltuk. – Köszi, magamtól is kitalálom, kit gyűlöljek. – Sarah! Mintha oda sem figyelnék rá, felkelek az ágyból és belebújok a vastaggyapjúköntösömbe. A padló szúrós és hideg a talpam alatt. Odamegyek az

ablakhoz. A Hold magasan áll a sziget felett. Tél eleje van, és egy felhő sincsaz égen. Szépnek kellene lennie, és szép is. Ez a hely olyan kibaszottulgyönyörű, minden pillanatban az. Bármi történik is, a szépség folyton jelenvan, mint valami rettenetes lidérces álom. Angus tovább szabadkozik, de alig figyelek rá. Most látom őt először sokkal hitványabbnak, mint amilyen valaha volt.Kevésbé férfias, nem annyira férfi, nem annyira férj. Ha tehetném, fognámLydiát, és most, ebben a pillanatban elmennék innen. De nem tehetem. Nincshova mennem, Imogen, a legjobb barátnőm nem a legjobb barátnőm többé, ésa szüleim házában túl sok az emlék. Csapdába estünk Torran szigetén, én meg a házasságtörő férjem. Talánidővel meg tudok neki bocsátani. Három évtized talán elég lesz. – Sarah – mondja megint, mintha soha nem akarná abbahagyni. Én azonbankimegyek a hálószobából, ki a konyhába, mert megéheztem. Pirítóst csinálok magamnak, leülök az ebédlőasztalhoz, és gépiesen eszem,mint akinek csak az üzemanyag kell. A telefont bámulom, és Lydiáragondolok. Tudom, hogy fel kell hívnom Kellawayt, ebben Angusnak teljesen igazavan. Beszélnem kell vele, ráadásul minél hamarabb. Szükségem vana szakmai véleményére ezzel a furcsa dologgal kapcsolatban. Mi történika lányommal? És talán az úgynevezett házasságommal kapcsolatban is tudnasegíteni. Vajon a hazug férjem valami mást is rejteget előlem? Aznap este még egyszer összeszólalkozunk. A nappaliban ülök, nézem az esőt. Valaha szerettem, ha a szoros felőlmegjön az eső. Olyan volt, mint egy mélabús gael dallam, olyan, akár egykihalófélben levő, dallamos nyelv, lírai, mégis megfejthetetlen. Most csak bosszant az eső. Angus belép a nappaliba, kezében egy pohár whisky. Most jött meg, sétálnivolt a kutyával. Beany összegömbölyödik a tűznél, és a kedvenc játékát rágja,Angus pedig lehuppan a fotelba. – Beany patkányt fogott – mondja. – Akkor már csak háromezer maradt. Elmosolyodik, én nem. Az ő mosolya is leolvad az arcáról.

A tűz pattog, a szél a tető állapotán siránkozik. – Figyelj – mondja, és előrehajol. Idegesít. – Nem akarok figyelni. – Csak… csak egyetlenegy este volt Imogennel. Igazán. Egy részeg este. – De lefeküdtél vele. A legjobb barátnőmmel. Egy hónappal azután, hogya lányunk meghalt. – De… – Angus, itt nincs semmiféle de. Megcsaltál. A dühtől egészen vörös lesz az arca. – Én csaltalak meg téged? – Igen, a lehető legrondább módon. – Nézd… – Megcsaltál, nem? Vagy te minek hívnád? Minek, mondd? Hogyanfogalmaznál? „Kiépítettem a támogató hálózatomat?” Nem szól semmit, de úgy néz, mint aki sokat tudna mondani. Csikorgatjaa fogát, látom, ahogy mozognak az izmai. – Gus, azt akarom, hogy a vendégágyon aludj. Hatalmas kortyot iszik a whiskyből, majd megvonja a vállát. – Jó, már hogy a francba ne? Rengeteg vendégágyunk van. – Ne etess ezzel az önsajnálattal. Most ne, jó? Keserűen felkacag, a szemembe néz. – Kiolvastad az Anna Kareninát? Mindent elolvastál, amit találtál? – Láttam az ajánlást, Angus. De miért? A közepénél is rajzolt szíveket? Nagyot sóhajt, a fejét csóválja. Végtelenül szomorúnak tűnik. Lehajol, ésmogorván megvakargatja szeretett kutyája fülét. Ellenállok a vágynak, hogymegsajnáljam. Angus, mint ahogy megparancsoltam neki, az egyik szabad ágyban alszik.Reggel fekszem a paplan alatt, hallom, ahogy fürdik, öltözik, majd összeszedia papírjait, a drágalátos ordi házának terveit. Most a csónakmotor hangjátvárom, ami azt jelzi, elment. Csak akkor kelek fel, reggelit készítek Lydiának,felöltözöm és összekészülök. Lydia a kanapén az Egy ropi naplóját olvassa. Persze, nem ment iskolába.„Amíg a dolgok le nem nyugszanak.” Szánalmasan abszurdnak tűnik, hogy

a dolgok valaha is lenyugodjanak. Becsukom a nappalit az ebédlőtől elválasztó ajtót, és odamegyek a nagyrecsegős telefonhoz. Tárcsázom Kellaway rendelőjét, de nincs bent,a titkárnő azt mondja, a héten otthon dolgozik. A számát természetesen nemadja meg. Adja meg a telefonszámát, és pár napon belül visszahívjuk. De én nem várok pár napig. Most azonnal kell vele beszélnem. Tárcsázomhát a tudakozót. Ki tudja, talán szerencsém lesz. Megérdemlem, hogy egyszer szerencsémlegyen. Nagyjából sejtem, hol lakik Kellaway, Glasgow elegáns részén, Imogenemlítette, hogy járt nála, amikor azt az interjút készítette vele. Imogen. A volt barátnőm. Az a kurva. Sikerül a hívás, egy bizonyos dr. Kellawayt keresek Glasgow-ban. Hányanlehetnek vajon? Biztos csak egy, legfeljebb kettő. Csak attól függ, nem titkos-e a száma. És valóban, szerencsém van. M. Kellaway, orvos, Glasnevin str. 498, 0141 4339 7398. Leírom a számot, a telefonvonal sípol. Hideg kedd délután van, december. Lehet, hogy épp a feleségével intézia karácsonyi bevásárlást. Vagy síel Cairngormsban. Fogalmam sincs. – Halló! Malcolm Kellawayt keresem. Újabb szerencse, otthon van. Nem szabad elszalasztanom az alkalmat, egyből a tárgyra térek. – Jó napot, Kellaway doktor. Elnézést, hogy otthon zavarom, de a dologelég sürgős, és… kétségbe vagyok esve, szükségem van a segítségére. Hosszú, vibráló csend. – Mrs. Moorcroft beszél? Sarah Moorcroft? – Igen, az vagyok. – Értem – mintha kicsit ingerültebb lenne a hangja –, miben segíthetek? Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak: miben segíthet ő? Ésa válaszom: azzal, hogy meghallgat. Meg kell osztanom ezt a félelmetesdrámát. Azt akarom, hogy mindent meghallgasson, ami az utolsó találkozásunkóta történt.

Mint egy asszony, aki a halálos ágyán sietve diktálja le a végrendeletét, ottállok az ebédlő ablakánál, elnézem a parti homok felett keringő hollókat, éselmesélek mindent, a sikítást, a hisztizést Sally Fergusonnal, a betört véresablakot, és azt, hogy Angus tudta. Beszámolok Emily Durrant hisztérikusreakciójáról, a rémes iskoláról, még arról is, hogy melyik dalt énekeltea lányom. Azt várom, hogy meg legyen döbbenve. Lehet, hogy meg is van, de a hangjahűvös és profi. – Igen, értem. – Mit tanácsol hát, Kellaway doktor? Kérem, mondjon valamit. Kétségbevagyunk esve, Lydia a szemem előtt megy tönkre, a családunk szétesőben,minden szétesőben. – Jó lenne, ha konzultálnánk, megbeszélnénk a terápiákat, rendesen végigkell mennünk a dolgokon, Mrs. Moorcroft. – Igen, de milyen tanácsot tudna adni nekem most… itt, kérem szépen.KÉREM. – Kérem, nyugodjék meg. Nem vagyok nyugodt. Hallom kint a hullámok zaját. Mi lenne, ha egy napcsak úgy elhallgatnának? Kellaway folytatja: – Hogy a lánya Lydia-e vagy Kirstie, azt éntermészetesen nem tudom megmondani. Ha ön azt hiszi, hogy Lydia, éső elfogadja ezt, önnek pedig sikerült ezt megszoknia, akkor talán a legjobbennél maradni, bármi legyen is az igazság. – De mit csináljunk ezekkel a furcsaságokkal, az énekléssel, a tükrökkel…a… – Ön valóban úgy gondolja, hogy most itt, a telefonban mondjak véleményt? – Igen. Úgy gondolom. – Nos, hát akkor. Az egyik lehetőség az, hogy az ikertestvér elvesztése azéletben maradottaknál néha… azzal jár, hogy meggyűlölik a szüleiket. Ez azértvan, mert a gyerek alapvetően bízik a szüleiben, hisz abban, hogy a gondjáttudják viselni. És ha az egyikük meghal, tudja, akkor úgy tűnik, hogy a szülőkebben a tekintetben kudarcot vallottak, végzetes kudarcot. Az életben maradtgyerek úgy érezheti, hogy ezt meg lehetett volna akadályozni. Ez minden

testvérre igaz, de különösen áll az egypetéjű ikrekre. – Mi az az ez? – Lehet, hogy azért fordult önök ellen Lydia, mert önöket hibáztatja, és nembízik önökben. Lehet, hogy így akar büntetni. – Azt mondja… hogy kitalálja a dolgokat csak azért, hogy ránk ijesszen?Hogy nekünk gondot okozzon? Mert azt hiszi, hogy miattunk halt mega testvére? – Igen is meg nem is. Ezek csak lehetőségek. A véleményemet kérdezte, ésezek… szóval csak lehetőségek. És hát, tudja… – Igen? – Személyesen kéne beszélnünk. – Kérem, kérem, most mondja meg. Mi ez a dolog a tükörképekkel ésa fotókkal? – A tükör az ikrek számára nagyon talányos valami, csakúgy, mint a fotókis, mint ahogy arról már beszéltünk. De vannak más tényezők is, amiketfigyelembe kell venni. – Igen? – Hadd nézzem meg a gépemben a jegyzeteimet, amelyeket az ön látogatásaután készítettem. Várok. Kinézek a Soundra. Látom, ahogy egy rákászcsónak Loch na Dalfelé tart, a fehérre festett vadászház, Kinloch felé. Itt élnek a MacDonaldok,1200 óta a szigetek urai. Itt mindenütt körbevesz a történelem, túl sok is vantán belőle. Kezdem meggyűlölni. Tabula rasát szeretnék. Új oldalt nyitni. Deez nem az. Elegem van a történelemből. – Igen – szól a kagylóba Kellaway. – Meg is van. Az életben maradt ikerazért is érezhet bűntudatot, mert ő maradt életben. Ez igencsak nyilvánvaló.De ez a bűntudat csak súlyosbodik, ha a szülők jobban szerették volna, haa másik gyerek marad meg. A szülőknek könnyű idealizálni a meghaltgyereket, különösen, ha a valóságban is előnyben részesítették. Meg kell hátkérdeznem, volt-a valamelyiküknek kedvence? Jobban kedvelték-e azegyiket? Például a férje jobban szerette Kirstie-t? – Igen – mondom tompán.

– Akkor – Kellaway szokatlanul halkan beszél – ebben az esetben másgondokkal is szembe kell néznünk. – Sóhajt. Ez a rémesen zúgó telefon…Aztán folytatja. – A depresszió természetesen igen erős az ikrek szüleinél,erősebb, mint az egykékénél, és ez iszonyatosan fokozódhat, ha az egyik ikermeghal. Különösen, ha maguk a szülők is vétkesnek érzik magukat. És akkorott van még… a… – Micsoda? – Tudja, az öngyilkossági ráta magasabb az ikertestvérüket elveszítőgyerekeknél. – Azt mondja, hogy Lydia esetleg megöli magát? – Hát… ez lehetséges. És vannak más lehetőségek is. Robert Samuels,a gyerekpszichiáter elméletei is relevánsak. De… – Elnézést, kicsoda? Miről van szó? – Nem – mondja immár határozott hangon. – Mrs. Moorcroft, most abba kellhagynom. Samuels a név. De ennél többet telefonban nem mondhatok.Sajnálom. Szakmai szempontból nem folytathatom ilyen ad hoc módon.Mindenképpen el kell jönnie hozzám. Ráadásul minél hamarabb. Ezeka dolgok túlságosan kényesek és bonyolultak ahhoz, hogy csak így telefononmeg lehessen őket beszélni. Kérem, hívjon fel, amikor újra bent leszek, jövőhétfőn, és megbeszélünk egy mielőbbi időpontot. Megteszi, Mrs. Moorcroft?Jövő héten a rendelkezésére állok, amikor csak önnek jó. Nagyon fontos, hogymihamarabb beszéljünk. És hozza el Lydiát is. – Igen, rendben, köszönöm. – Akkor ezt megbeszéltük, és kérem, nyugodjon meg. Nyugtassa mega lányát is, és a családban is legyen a lehető legnagyobb nyugalom. Várjon,míg jövő héten találkozunk. Mit mond? Azt hiszi tán, hogy pánikolok? Hogy kicsúszik a kezem közül eza dolog? Nem, én nem a kontrollt vesztettem el, én dühös vagyok. Igeneket és köszönömöket motyogok, leteszem a kagylót és kinézeka szorosra. Erősen gondolkodom. Mit jelentett ez az egész? Kedvenc gyerek? Jobban szeretett gyerek?Öngyilkosság?

Visszamegyek a nappaliba. Lydia a kanapén alszik, a könyv kiesetta kezéből. Kimerültnek és boldogtalannak látszik még álmában is. Kiveszekegy plédet a szekrényből és ráterítem, és adok egy csókot az álmában isráncos homlokára. Szőke haja kócos, én jobban szeretem így, mert jól áll a szimmetrikus kisarcához. Mindig is nagyon szépek voltak ők ketten Kirstie-vel. Angusszalgyönyörködve néztük őket. Mindenki imádta az aranyos Moorcroft ikreket.Annak idején. Meg kell rakni a tüzet, kiveszek néhány hasábot a kosárból, és a kandallóbadobom őket. Amíg elnézem, ahogy lángra kapnak, nyaldosnak és szikrátszórnak, vadul száguldoznak a gondolataim. Angus és Kirstie. Angus ésKirstie. Még ki kell bírnunk Kirstie temetését. Pénteken lesz. Angusnak Kirstie volta kedvence.

20. fejezet– Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el, az Úr adta, azÚr vette el. Én nem hiszek ebben, de hát én nem tudom elhinni a valóságot sem. Azt,hogy egy másik templomban és másik temetési szertartáson vagyok, azéna lányomén, aki valójában meghalt. Nem hiszem el, hogy a családomszétesett. Hogy minden hamuvá lett. A pap énekel. Segélykérőn nézek körbe. A templom Kilmore-ban van, félmérföldnyire a parton Lydia iskolájától.Viktória korabeli épület, skót módra áporodott és egyszerű, szigorú főhajó,csupasz tölgypadok, a gyenge napfény három magas, íves ablakon át szűrődikbe. Vagy húszan lehetünk, néhányan helyiek meg mi, a család, ülünka kényelmetlen padokban, Lord és Lady MacDonald fiainak bronzemléktáblája alatt, a fiúk a brit birodalomért estek el Ypres-nél, Gallipolinál,Dél-Afrikában és a tengeren. Elestek, de emlékük örökké él. A halott gyerekeké. – Add tudtomra, Uram, életem végét, meddig tart napjaim sora, haddtudjam meg, milyen mulandó vagyok. Angus elmondta, amikor még beszéltünk egymással, hogy nem volt könnyűpapot találnia. A helyi tiszteletes vagy vikárius, vagy minek hívják, szemmelláthatóan húzódozott. Az egészet furcsának és szokatlannak találta, úgy vélte,talán helytelen is. Két temetési szertartás egy halott gyerekért? Josh és Molly azonban rávették az egyik ismerős papot, így az ő templomavolt a nyilvánvaló helyszín. Komor volt, de igen jó helyen állt, a tengerrenézett, a temetőn túl látszott a távolban Mallaig és Modiart. Utánanéztem kicsit a Google-ban. A történetében druida szertartások ésegymást gyilkolászó klánok szerepelnek. A környéken áll az elődje, de a szélés az eső elpusztította. Most a legutoljára épült Viktória korabeli templomban vagyunk, anyám

Lydia mellett, a padsor végén áll, Angus pedig, a sötét londoni öltönyében,közöttünk. A nyakkendője nem tiszta fekete, apró vörös pettyek vannak benne.Gyűlölöm a pöttyöket, és gyűlölöm Angust is. Vagy legalábbis már nemszeretem. Azóta is külön szobában alszik. Lydia talpig feketében van, fekete ruha, fekete zokni, fekete cipő. Nagya kontraszt a sápadt bőrével és a szőke hajával. Fekete és jég. Nyugodtnaktűnik, van a szemében egy kis szomorúság, olyan, mint amikor egy tiszta télinapon hóvihar készül. Anyám óvó mozdulattal átfogja Lydia vállát. Odanézek az életben maradtlányomra, hogy bátorítón rámosolyogjak. Ő azonban észre sem vesz,elmélyülten lapozza az előtte levő Bibliát. A csuklóján még mindig látszik párapró sebhely azóta, hogy betörte Freedlandék ablakát. Lydia mindig is szeretett olvasni. A pap folytatja: – Ne nézz rám haraggal, hadd viduljak fel, mielőttelmegyek, és nem leszek többé. Ettől a mondattól sírnom kell, már a szertartás kezdete óta könnyesa szemem. Hogy ne sírjak, előveszek én is egy bibliát, ugyanolyat, mintamilyet Lydia olvas. Am Bioball Gaidhlig. A Biblia gaelül van. Lydia tényleg ezt olvassa? Hogyhogy ért gaelül? Az iskola ugyan kétnyelvű,de hát csak pár hete jár oda, és mostanában otthon van. Mégis, ahogyodanézek, látom, hogy olvas, jár a szeme, balról jobbra követi a sorokat,szemmel láthatóan gaelül olvas. Lehet, hogy csak mímeli az olvasást, talán csak, hozzám hasonlóanmegpróbálja elterelni a figyelmét, hogy ne kelljen a temetésre gondolnia. Ésmiért is ne? Lehetséges, hogy itt sem kéne lennie. Felmerült, hogy otthon kénehagyni, de az még rosszabbnak tűnt, mint ha jelen van az ikertestvéretemetésén. – Uram, te voltál hajlékunk, nemzedékről nemzedékre. Egy pillanatra lehunyom a szememet. – A halandót visszatéríted a porba, és ezt mondod: térjetek vissza,emberek!

Meddig bírom még visszatartani a könnyeimet? Látom, hogy Angus rosszallóan néz rám. Ő valójában nem akarta ezta temetést, de én ennek ellenére hagytam, hogy szinte mindent ő szervezzena szertartással kapcsolatban: ő intézte a papot, a halotti bizonyítványt, éső értesítette a hatóságokat a névcseréről. A liturgiát azonban én választottam.Ugyanaz, mint ami Lydia temetésén is volt, Lydiáén, akit átkarol az anyámtőlem két méterre ebben a hidegszürke Viktória korabeli neogótikustemplomban. Iszonyatosan különös és idegen minden. Mintha valamennyien beleestünkvolna a Lochlash mély vizébe, ahol a hínár lejti félelmetes táncát lassan,elvarázsolva. – A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, halld meg szavamat! Halld meg szavamat? Kinek a szavát? Lydiáét? Kirstie-ét? Körbenézeka gyülekezeten. Alig ismerem itt bárkinek is a hangját, a helyiekkel egy-kétszót, ha váltottam. Molly és Josh hívták meg őket, azt hiszem, hogy ne legyünkolyan kevesen. Együtt éreznek velünk, de hát semmi közünk egymáshoz. Ó, aza szegény házaspár az ikrekkel, meg azzal a szörnyű félreértéssel, el kellmennünk, utána megebédelhetünk a Duisdale-nél, nagyon jó a kagylójuk. A padsor végén az apám ül a viseltes fekete öltönyében, amelyet manapságmár csak temetésekre vesz fel. Öreg és tokás, valaha fényes fekete hajameggyérült, ősz. Vizes kék szeme még mindig biztatóan csillog, amikorészrevesz, és vigasztalni próbálva rám mosolyog. Mintha bűntudata is lenne. Ez azért van, mert apámnak minden miatt bűntudata van. Azért, ahogy ránk,gyerekekre kiabált, amikor kicsik voltunk. Azért, amiért megcsalta anyámat,aki ennek ellenére kitartott mellette, ami csak fokozta a lelkifurdalását.A bűntudatos ivászat, ami tönkretette a pályáját, és amitől csak még jobbanneheztelt mindenre és mindenkire – a férfiak frusztrációjának ördögi köre ez. Mint Angus. Egyszer csak az apám már nem kiabált és nem ivott többé. Nyugdíjbavonult azzal a kis pénzzel, ami megmaradt. Megtanult portugál cataplanátcsinálni Instow-ban a nagy konyhában. Nagy örömét lelte az ikrekben és a sokboldog devoni vakációban. – Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él.

Valami mélyen bennem visszhangozza ezt a passzust, mert az én esetembenez szó szerint igaz, bár a másik lányom már másodjára hal meg, az én Lydiámfeltámadt. Újjászületett. És ott áll tőlem, két méterre, sebhelyes kezében fogjaés gael nyelven olvassa a Bibliát. Erősen megmarkolom a pad karfáját. Csak bírjam tartani magam. – Álljatok fel. Felállunk, hogy elénekeljünk egy zsoltárt, dadogok, Mollyt keresema szememmel a főhajó másik oldalán. Molly elsápad, és rám néz azzal a meg-tudod-csinálni-nézéssel, amivel mindenki az utóbbi időben. – Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondomnektek, hogy angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyámarcát. Már majdnem vége. Kibírtam. Elengedtük a kislányomat, az én kis Kirstie-met. A halálát tudomásul vettük, a lelke felszállt a Red Cuillinst övező felhőkközé. És én persze, ebből semmit sem hiszek. Kirstie valószínűleg mégmindig itt van. A maga módján, az ikertestvérében. A pap hangja egyre keményebb, ahogy a szertartás tetőpontjáhozközeledünk. – Ó, Uram, kinek legdrágább gyermeke a kisdedeket a karjába vette ésmegáldotta őket; könyörgünk hozzád, vedd végtelen oltalmadba enneka kisgyermeknek, Kirstie Moorcroftnak a lelkét. A bal kezemben fogott papír zsebkendőt gombóccá gyűrtem, hogy el nesírjam magam. Már mindjárt vége, Sarah, mindjárt vége. Jól emlékszem a szövegre, márcsak egy sor van hátra. Minden ismétlődik, és mindennek vége van egyszer. – A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete ésa Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal mindörökkön örökké,ámen. Vége a szertartásnak, a megpróbáltatásnak. Most végre elsírom magam. Ahogy kilépünk a decemberi szemerkélőesőbe, átszakad a könnyeim gátja. Az eső végigsöpör a szoroson AhielBridge-től Ardvasarig. Hol erősebben, hol gyengébben. Látom, hogy JoshAngusszal beszélget, az apám Lydia kezét fogja. Anyám bukdácsolva megy,

azt kívánom, bárcsak itt volna az a semmirekellő öcsém, hogy segítene neki,de lazacot tenyészt Alaszkában. Vagy legalábbis azt hisszük. Ömlik a könnyem, mint a Sgurr nan Gillean felett a végtelen havas eső. – De gyönyörű kilátás! – És milyen nagy fájdalom. – Mrs. Moorcroft, kérem, ne tekintsék magukat idegennek, bármikorjöjjenek át hozzánk. – Remélem, a kicsi lány jól érzi magát az iskolában. Azt beszélik, cudaridő lesz. Döbbenten dadogok valamit válaszul, a cipőm magas sarka csikoroga nedves kavicsokon. Kik ezek az emberek az álságos kedveskedéseikkel?Mindemellett hálás vagyok nekik, mert megkönnyítik elviselni a pillanatot.Amíg ők itt vannak, el van halasztva a rettenetes csúcspont, amiről tudom,hogy eljön. Kezet rázok tehát velük és fogadom a részvétnyilvánításaikat.Aztán beszállok a kocsiba és Josh elvisz minket Lydiával a Selkie-hez, aholMollyval afféle tort rendeznek számunkra. Angus a szüleimet fuvarozza,valószínűleg azért akarta így, hogy az apámmal civódhasson a kocsiban. Josh kocsijának a hátsó ülésén ülök Lydiával, átfogom a vállát. A feketeruhás lányom vállát. Ahogy Josh kanyarodik, Lydia megfogja a ruhám ujját, és megkérdezi: – Anyu, most láthatatlan vagyok? Már meg sem lepődöm, annyira hozzászoktam a furcsaságaihoz. Megvonoma vállam és csak annyi mondok: – Később majd megnézzük a vidrákat, jó? Lefordulunk a főútról, és végigmegyünk Ornsayn, Torran gyönyörűa háttérben. A felhőkön van egy kis rés, a fény egyenesen a mi fehér házunkraés a világítótornyunkra esik, a háttérben Knoydart és Sandaig szürke tömbje,annyira drámai a látvány, mintha külön színpadi fény esne Torranra. Üres a színpad, türelmetlenül várja a színészeket. A fináléhoz. Hova megyek? Halotti torra? Lehet halotti tort rendezni valakinek, aki több mint egy éve meghalt? Taláncsak ürügy mindenkinek, hogy vedelje az Old Pretender sört és a Poit Dhubhwhiskyt. Apámnak persze nemigen kell ürügy. Húsz perccel az után, hogy

összegyűltünk a kocsmában, már a harmadik vagy a negyedik korsót küldi le,látom a homlokán az apró izzadságcsöppeket, ahogy Angusszal veszekednek.Soha nem tudtak jól kijönni egymással. A két alfahím. Szarvasokösszecsapása a waternishi erdőben. A pillanat feszültsége csak mélyíti a köztük levő ellentétet. Fél füllelhallom a beszélgetésüket, és azon gondolkodom, vajon megpróbáljam-ekibékíteni őket, vajon érdekel-e az egész annyira. Apám egy pohármalátawhiskyt tart az ablakból beszűrődő téli fénybe. – Íme, a desztillálás misztikus alkímiájának eredménye, a tiszta esővizet azélet és a halhatatlan gaelek arany nedűjévé változtatja. – Én jobban szeretem a gint – mondja Angus és az apámat nézi. – Hogy állsz a tetőtér-beépítésekkel, Angus? – Remekül, David, remekül. – Gondolom, ez a helyi építészet a maga hagyományaival olyan, hogymarad egy csomó időd, lejárhatsz ide egy kortyra. – Aha. Ideális egy olyan alkoholista számára, mint én. Az apám dühödten néz, Angus ugyanúgy néz rá vissza. – Na és mondd csak, David, már nem csinálsz több tévéreklámot? Mi isvolt az? Tampon? Hogy képesek még ma is veszekedni, torzsalkodni? A gyerek temetése után.De hiszen, miért is hagynák abba? Miért ne folytathatnák? Semminek sem leszvége, minden csak egyre rosszabb lesz. Talán igazuk van, hogy ugyanúgymarják egymást, kölcsönös ellenszenvük afféle normális állapot, megnyugtatóés vigasztaló. De nekem untig elegem van ebből a civakodásból. Balra pillantok, anyámpár méterre áll tőlem, kezében egy pohár vörösborral. Odalépek hozzá, ésapám meg Angus felé intek a szememmel. – Már megint ezt csinálják. – Édesem, szeretik piszkálni egymást, hiszen tudod. – Ráncos kezéta karomra teszi. Álmodozó kék szeme csillog, mint mindig, épp olyan, minta lányomé. – Úgy örülök, hogy vége van. Jól csináltad, Sarah. Büszke voltamrád. Egyetlen anyának sem lenne szabad átélnie azt, amin neked kellettkeresztülmenned. – Iszik egy korty bort. – Két temetés! Kkettő… – Anya…

– És veled mi van? Jobban vagy mostanában? Drágám… érted… szóvala lelked? És Angusszal rendben vagytok? Nem akarok ebbe most belemenni. Most nem. – Jól vagyunk. – Biztos? Csak mert… tudod, olyan feszültnek tűnsz. A szemem sem rebben, úgy válaszolok. – Anya! Jól vagyunk. – Mit mondhatnék neki? Hogy figyelj, anya, kiderült,hogy Angus lefeküdt a legjobb barátnőmmel, talán egy hónappal a lányunkhalála után? De legalább senki sem említette azt a feltűnő tényt, hogy Imogennincs jelen a szertartáson. Lehet, hogy éreznek valamit. Kaptam néhánykönyörgő e-mailt Imogentől, de nem vettem róluk tudomást. Az anyám megpróbálja értelmezni a hallgatásomat, majd idegesen folytatja. – És mondd, segített a költözés? Gyönyörű ez a hely, az időjárás ellenéreis. Teljesen megértem, miért szeretitek annyira. Bólintok, anyám meg csak fecseg tovább: – És hát Lydia… Persze rémesezt kimondani, de lehet, drágám, hogy most, hogy egyedül van, talánnormálisabb életet élhet, érted, az ikrek annyira mások, persze a szórettenetes értelmében, de talán most normálisabb lehet. – Meglehet. – Már-már megbántódom, de nincs hozzá energiám. Még az islehet, hogy az anyámnak igaza van. Túl nagyot kortyolt, és egy kis csöppvégigfolyik az állán. És csak mondja tovább: – És hát persze veszekedtek,nem? Lydia és Kirstie. Emlékszem, amikor azt mondtad, hogy Lydia volta gyengébb. A méhen belül is verekednek ugye, az ikrek a táplálékért? Jóbanvoltak, elválaszthatatlanok, de a te figyelmedért mindketten harcoltak, ésugye, Kirstie panaszkodott többet? Mi ez az egész? Majdnem mindegy, alig figyelek rá. A szemem sarkábólLydiát látom, ott áll a Selkie ajtajában, az esőt nézi. Hogy bírja? Mire gondolhat? Olyan egyedül van, amennyire ember csaklehet. A szeretet és a sajnálat hányingerként tör rám, otthagyom az anyámat ésaz italozókon átvágva odamegyek Lydiához. – Lydia, jól vagy? Megfordul, és halvány mosolyt küld felém. – Még itt vagyok, anyu, de mégsem. Már nem.

– Zavar az eső? – kérdezem visszamosolyogva, és elfojtva a válaszomat. Összevonja a szemöldökét. Nem érti, látszik. Megfogom a sebhelyes kezét,adok rá egy puszit és megsimogatom rózsaszín arcát. – Drágám, hiszen az esőt nézed. – Ó – mondja tompán. – Nem, igazából nem az esőt, anya. – Az ajtóramutat, vékony karja olyan felnőttes abban a hosszú ujjú, fekete ruhában. –A kocsiban Kirstie-vel beszélgettem. Ott volt abban a tükörben, tudod, az aputükrében. – De… – De most már elment, és emlékszem, a pap azt mondta, felmenta mennyekbe, meg akartam tőle kérdezni, az hol van. – Lydia… – De senki nem tudta megmondani, így aztán keresni kezdtem Kirstie-t, mertnem hiszem, hogy a mennyekben volna. Itt van. Velünk van, ugye? Emlékszel,amikor bújócskáztunk, anya, Londonban? Emlékszel? Ó, igen, hogyne emlékeznék, csak épp egyre szomorúbb vagyok azemlékezéstől, de Lydia kedvéért épelméjűnek kell maradnom. – Hát persze, drágám. – Szóval azt hittem, Kirstie megint bújócskázik. Megnéztem mindenütt,ahová el szoktunk bújni otthon. De beszorult oda a szekrény mögé. – Micsoda? – Igen, éreztem a kezét. – A testvéred kezét? – meredek rá a lányomra. – Igen, anya, és féltem. Korábban nem éreztem. Nem akarom látni, félek,hogy megfog. Ez nekem is hideglelős, nemhogy a lányomnak. – Lydia… Fogalmam sincs, hogyan tudnám megnyugtatni. Lydia ugyanis minthavisszafejlődne. Úgy beszél, mint egy ötéves. Gyerekpszichológusra van szükségem. A jövő hétre időpontom vanKellawaynél, de vajon kibírom-e addig? – Anyu, te szoktál Kirstie-vel beszélgetni? – Hogy mi?

– Szoktad hallani vagy látni? Tudom, hogy ő szeretne beszélni veled. Hogyan tudnám elterelni a lányom figyelmét? Talán, ha kérdéseket teszekfel neki. Talán komoly dolgokat kéne tőle kérdeznem. Ennél rosszabb ugyanismár nemigen lehet. – Gyere – mondom –, menjünk ki. Lehet, hogy vidrák vannak a mólónál. Nem lesznek vidrák a mólónál, de kettesben akarok vele beszélgetni. Lydiaengedelmesen jön utánam, ki a hűvös levegőre. Már nem szemerkél, dea nedvesség hátramaradt, minden nyirkos. Lemegyünk a mólóhoz, letérdelünka vizes betonra, és nézzük a sziklákat és a kavicsos fövenyt, az árban sodródóhínárt. Megpróbáltam megtanulni a vízinövények neveit: szagtalan pipitér, tengeripacsirtafű, tengeri iringó… A sziklatavakban úszkáló kis halak nevét isgyakorlom: nyálkás hal, vajhal, tüskés pikó, az élénk narancsszínű tüskéivel. De valami hiányzik, valahogy ennek a szókincsnek a lényegét nemsajátítottam el. – Nincs vidra, anya – mondja a lányom. – Soha, de soha nem láttam mégvidrát. – Hát, eléggé rejtőzködők. – Odafordulok hozzá: – Lydia, emlékszel arra,hogy Kirstie haragudott apura azon a hétvégén, amikor leesett? A lányom tompán, közömbösen néz vissza. – Igen. Igen, haragudott. Szinte tapintható a feszültség. – Miért? – Mert apu folyton csókolgatta. Magányosan felrikolt egy sirály. – Csókolgatta? – Igen, csókolgatta és ölelgette – mondja rezzenéstelen tekintettel,egyenesen a szemembe nézve. – Csókolgatta és ölelgette, ő meg azt mondtanekem, fél. Állandóan ezt csinálta, sokszor. Elhallgat, és üres tekintettel bámul rám. Megpróbálom nem mutatni, mitgondolok, eltitkolni rémes emlékeimet, ahogy Angus ölelgette, csókolgattaa lányait, különösen Kirstie-t. Végig, éveken át. Ő volt a csókolós, az ölelős,neki volt fontos az érintés.

Eszembe jut, amikor az ablakbetörés után az ölébe vette Lydiát, és átfutottaz agyamon az, hogy a lányunk már túl nagy ahhoz, hogy az apja ölében üljön.Talán Angusnak volt jó? A sirály elszáll. Úgy érzem, mintha én is a levegőben szállnék, majdösszeroppanva lezuhannék a földre. – Azt hiszem, megijedt. Apu megijesztette. Ez volt az, amit kerestem és nem láttam eddig? – Lydia, ez most nagyon fontos. Igazat kell mondanod. – Lenyelema dühömet, a bánatomat és a szorongásomat. – Azt mondod, hogy apavalahogy úgy csókolgatta és ölelgette Kirstie-t, hogy ő megijedt? És félt? – Igen, anya – mondja kis hallgatás után. – Biztos vagy benne? – Igen. De Kirstie azért még szerette az apát, mert ő az apu. Én is szeretem.Megnézhetjük a vidrát a másik parton is? Ellenállok a kísértésnek, hogy felüvöltsek. Nem szabad összeomlanom. Elkell mennem, és beszélnem Kellawayjel. MOST, azonnal. Nem baj, hogy ezépp Kirstie temetése. Apám pohárral a kezében kitámolyog a kocsmából. Szomorú, tokás, éslátszik, hogy ivott. – Játssz Lydiával, kérlek – mondom neki keményen. – Kérlek, figyelj rá. Bizonytalanul bólint, olyan félrészeg mosollyal, de engedelmesen lehajol,és megsimogatja a kislányt. Fogom a telefonomat, és elmegyek a móló másikvégére, ahol senki sem hallhat. Először a rendelőt próbálom hívni, nem veszik fel. Aztán az otthoni számát,szintén csak kicsöng. Most mit tegyek? Egy ideig csak állok ott, átnézek a lapályon Torran felé.A fény megint változott, most a sziget borult sötétbe, és a Knoydart csillogzöld és sötétbíbor színben. Kellaway. Valami eszembe jutott, amit akkor mondott, mielőtt befejeztea beszélgetést, és elég vonakodónak tűnt. Samuels volt a név. Robert Samuels. Internet kell, hogy megnézzem. De hol találok? Autóval kell mennem. A parkolóban beszállok a kocsinkba, a slusszkulcsott van, Angus gyakran hagyja benne. Errefelé nem szokás zárni a kocsikat,

sem az ajtókat. Nagyon büszkék arra, hogy itt nincsen bűnözés. Kiveszem a kulcsot, és a tenyeremen tartom, mint valami értékes külföldipénzt. Samuels, Samuels, Samuels. Visszateszem a kulcsot, indítok, és márnyomom is a gázt. Elmegyek a lányom temetési szertartásáról, de csak egymérföldnyire, a dombra. Arra a helyre, ahol van rendes 3G-s jel. Ésinternetkapcsolat. Leparkolok a domb tetején, mint a helyiek, és előveszem azokostelefonomat. Beütöm a Google-ba: Robert Samuels, gyermekpszichológus. Azonnal feljön a Wikipédia-oldala, a Johns Hopkinsban dolgozik. Eléghíres. Átnézem az életrajzát, közben a fenyők közt rosszallóan fütyül a szél. Samuels sokoldalú ember, rengeteget publikált. Elolvasom a listát:A gyermekkori gyász pszichológiája. Jelelés siket gyermekeknél. Rizikósviselkedés fiúknál a prepubertáskorban. Az apai abúzus bizonyítékaiikreknél. Ezen megakad a tekintetem. Apai abúzus ikreknél. Rákattintok a linkre, de csak egysoros kivonatot találok. Az apai szexuálisabúzus gyakorisága egypetéjű ikreknél: metaanalízis és lehetségesmagyarázatok. Ez az, közel járok már. Majdnem megvan, de el kell olvasnom az egésztanulmányt. Nagy, mély levegőket veszek, és pár kattintás után megtalálom.Fizetős oldal. Kiveszem a kártyámat a tárcámból, beütöm a számát, kifizetema pdf árát. Húsz perc alatt végigolvasom, ott a kocsiban, ahogy a nap lebukika Tokavaig feletti kopár csúcsok mögött. Tömény, de nem hosszú cikk. Samuels több tucat esetet gyűjtött össze,amikor ikrek apja szexuálisan kihasználta őket, különösen a lányokat, illetvea „neki kedvesebb lányt”. A telefon remeg a kezemben, de olvasom tovább. Az abúzus jelei, az ikrek egyre élesebbé váló rivalizálása, „öncsonkítása zaklatás áldozatánál és/vagy a másik ikernél”, megmagyarázhatatlan

bűntudat és szégyenérzet, „látszólagos, de nem stabil vidámság”, „a nemzaklatott testvér éppen annyi mentális zavart mutathat, mint az, akitzaklatnak, különösen, ha rendkívül közel állnak egymáshoz és megosztjákegymással a titkaikat”, majd a végső tőrdöfés: „nem ismeretlen a zaklatástelszenvedett iker öncsonkítása, öngyilkossága”. Mindez teljesen normálisnak tűnik. Az, hogy én itt ülök a kocsiban, egyalkonyatba burkolózott domboldalon, és megtudom, hogy a férjem, úgy tűnik,szexuálisan zaklatta Kirstie-t. Vagy legalábbis nagyon közel volt hozzá. Miért nem láttam én ezt? A különleges öleléseket, apuci és Kirstie, és aző kis hőscincére között? Ez a hülye, gusztustalan becenév! És mi van azokkalaz estékkel, amikor bement a lánya szobájába éjszaka, amikor Lydia ébrenvolt még és velem olvasott, én pedig egyedül hagytam Angust Kirstie-vel… Ez biztosan az. Ez a megoldás, amit kerestem, ami mindeddig el volt rejtve.Angus zaklatta Kirstie-t. Ezért félt tőle. Mindig is a kedvence volt. Amikorcsak tehette, az ölébe ültette. Láttam. Ott volt a szemem előtt, mégis rejtve.Lydia megerősítette, Samuels megjósolta. Zaklatta, amitől a kislány összezavarodott, és a végén ugrott. Öngyilkosságvolt. És Lydia későbbi zavarodottsága és depressziója is innen ered. Mert Lydia tudta. Lehet, hogy magának a zaklatásnak is szemtanúja volt?Vagy Kirstie maga mondta el neki, jóval még az előtt, hogy a mélybe vetettemagát? Ez annyira kiboríthatta Lydiát, hogy Kirstie-nek adta ki magát, hogymeg tudjon birkózni a traumával. Hogy úgy tegyen, a testvére nem azért haltmeg, amit az apja tett vele. Lydia tagadásba ment át mindennel kapcsolatban.Lehet, hogy azon a nyáron ezért cseréltek személyiséget, hogy elkerüljék azapjukat? Végtelen lehetőség adódik, mind döbbenetes, de a végső következtetésugyanaz, a férjem a vétkes a lánya haláláért, most pedig a másikat teszitönkre. Mit tegyek? Elmehetnék a McLeods üzletbe, ahol fegyvert árulnaka szarvasvadászoknak, és vehetnék egy puskát. Aztán bemennék a Selkie-beés megölném a férjemet. Puff. Tombol bennem a düh. Mert te jóságos isten, bosszúra szomjazom. Nagyon is. Ez azonban most

nem lehetséges, mert nem gyilkos vagyok, hanem anya, és a lányom, Lydia azelső. Dühöm ellenére most gyakorlatias kiutat kell keresnem, hogy Lydiávalegyütt ki tudjunk menekülni ebből a borzalomból. Nyugodtnak és agyafúrtnakkell lennem. Kinézek a kocsi ablakán, egy apa megy az úton a kislányával. Talánnagyapa, öregnek néz ki, kicsit hajlott a háta, Barbour dzsekit visel és piroskendőt a nyakában. Egy nagy sirályra mutat, amely épp lecsap a levegőben. Az apai szexuális zaklatás bizonyítékai. A düh, akár a tűzvész tombol bennem.

21. fejezetAngus elkötötte a csónakot, miután berakta a heti bevásárlást a szövetkezetiboltból. A motor felberregett, Angus gázt adott és már szelte is a vizet. Rohamosansötétedett, érezni lehetett, hogy valami rondaság készül észak felől. Hidegesőszag terjengett a levegőben, Salmadair fenyői hajlongtak az erősödőszélben. Azt beszélték, a következő héten igazi vihar lesz, meglehet, ez azelőszele. Nem hiányzik egy igazi téli vihar a szigeten. Igen, a gyászszertartás tegnaprendben lement, már a körülményekhez képest. Az emberek eljöttek, majdelmentek annak rendje és módja szerint. A családi életükön esett mély repedések azonban továbbra is ott voltak,Lydia rémséges zavartsága, az ő Sarah iránt érzett megvetése, az asszonybizalmatlansága Imogen miatt. Angus kormányozta a csónakot, és homlokát ráncolva fürkészte a fenyegetőeget. Erős bűntudat gyötörte. Igaz, hogy nem aznap feküdt le Imogennel, de a flörtigenis, a baleset estéjén kezdődött. Az első váratlan érintés… az, ahogyhirtelen másképp néztek egymásra… Angus attól fogva tudta, mit akar a lány,és igenis, ő bátorította azzal, hogy akkor este tovább maradt, mint tervezte. Ó,hát ráérek még Instow-ba menni. De komolyra csak a baleset után fordult, miután Sarah szétesett. Végül iscsak párszor volt köztük szex, Angus az utolsó pillanatban visszavonultImogentől, félreértelmezett lojalitásból Sarah és a családja miatt. Így aztán aző bűne és felelőssége semmi nem volt a feleségééhez képest. Nőttön-nőtt benne a harag, megpróbált megnyugodni. Szaglászta a levegőt.Hideg és esős. Mi lesz most? Hiszen a jövő héten Lydiának vissza kell mennie az iskolába. Hogy lesz azmajd? A tanárok folyamatosan hívogatták és nyugtatgatták őket, sőt már-márkönyörögtek nekik: Adjanak nekünk még egy esélyt. Angus másik iskolába

akarta adni Lydiát, vagy esetleg kipróbálni, mi lenne, ha magántanuló lenne,ám Sarah ragaszkodott hozzá, hogy még egyszer megpróbálják, nehogy Lydiaúgy érezze, alulmaradt. Angus elborzadva gondolt arra, miféle őrültségeknek és gyalázatnak leszmajd kitéve a kislánya a Kylerdale-ben vagy bármelyik iskolában. Talán így éppen jól jönne egy rendes téli vihar: illő háttér az egyreerősbödő elidegenedéshez. Életük melodrámává vált. Vagy valamifélemaszkabállá, ahol mindhárman álarcot viselnek. Két hullám is átcsapott a kis csónakon, Angus örült, hogy átért a szigetre,a világítótorony alá. Épp kihúzta a csónakot a dagály áramlata elől, éssikerült leraknia a bevásárlószatyrot a fövenyre, amikor meghallottaa sötétben Sarah hangját. Fejlámpája fényénél már látta is, ahogy szalad felé, még a sötétben islátszott, hogy az asszony nagyon zaklatott. – Gus! – Mi van? – Beany! Angus látta, hogy Sarah-n csak egy blúz van, az is át van ázva. Akkor márnagyon esett. – Mi a franc… – Eltűnt. Beany eltűnt. – Hogyan? Hova ment? – Az ebédlőben voltam, festettem az egyik falat, és Lydia bejött, mondta,hogy nem találja a kutyát. Mindenfelé kerestük, elment, tényleg elment, de… – Nem értem… hiszen ez egy sziget. – Da halljuk a hangját, Angus. – Hogy micsoda? A világítótorony fénye egy pillanatra felvillant, olyan világos lett, mintteliholdkor, és Angus meglátta Sarah elgyötört arcát. Rájött, mire gondolt azasszony. – Kifutott volna a lapályra? – Biztos kint ragadt valahol, tíz perce hallottuk meg a vonítását – mondta,és a Torrant Ornsaytől elválasztó nagy sötétségre mutatott. A homokos,

sziklás részre, és a ragadós, marasztalóan veszélyes árapálysíkságra. – Gus, valamit tennünk kell, de… de mit? Lydia teljesen odavan. Nemhagyhatjuk, hogy Beany a következő dagálykor megfulladjon. – Jól van, jól – mondta Angus, és meg akarván nyugtatni Sarah-t, a válláratette a kezét. Az asszony elhúzódott. Egyértelműen elhúzódott tőle. Mitgondolt, mit akar csinálni? Sarah pillantásában volt valami új, amit igyekezettelrejteni, de azt sugallta, gyűlöllek. Ennyire haragudna Imogen miatt? Angus elhessegette a gondolatait. Nem volt más választása, majd későbbfoglalkozik vele. – Hozom a vízhatlan ruhámat. Öt percbe került, míg Angus magára erőltette a vízhatlan nadrágját ésa dzsekit, a nadrág szárát meg belegyömöszölte a gumicsizmájába. Sarah ésLydia megbámulták, amikor belépett a konyhába egy kötéllel a dereka körül.Felvette a fejlámpáját, és szorosabbra állította. Félelmetes lesz ott kint.Gomolygott a sűrű köd is. A lehető legrosszabb körülmények ahhoz, hogyvalaki kimenjen a lapályra. – Gus, kérlek, vigyázz. – Hát persze hogy vigyázok. Odabólintott a feleségének némi biztatásért, de Sarah gondterhelt mosolyanem volt meggyőző. Lydia odaszaladt és átölelte, zizegett a viharkabát. Angus lenézett azegyetlen lányára, és elöntötte a szeretet, az óvó ösztön hulláma. – Tudod, hogy nem muszáj kimenned – szólalt meg Sarah. Angus azonban már indult, amikor egyszerre megtorpantak és kibámultak azesőverte konyhaablakon a lapály sötétjébe. Halk, de összetéveszthetetlenüvöltés hangját hozta a szél. Egy kutya vonít. Annyira hangosan, hogy a bezártablakon keresztül is hallották. Az ő kutyája. – De igen, kimegyek. Meg kell próbálnom. Lydia megint átölelte szorosan az apja derekát. Könnyektől remegetta hangja, amikor megszólalt: – Apa, apa, kérlek, mentsd meg Beanyt, légyszíves, megfullad, ha nem segítünk neki. Kérlek! – Nyugi, Lydia – felelte az apja. – Visszahozom Beanyt.

Még egyszer fürkészve pillantott Sarah-ra. Miben töri a fejét? Hovátűnhetett a kutya? Nem volt azonban ideje ezen gondolkodni. Bárhogy történtis, Beany kint van a sötétben, meg kell menteni. Angus kilépett a konyhából a zuhogó esőre, a szél is rémesen fújt, és ennekellenére a köd is csak úgy gomolygott a szorosban Kylerhea felől. Angus felvette a műanyag csuklyát, és a fejlámpája fényénél elindult azúton. Igazi kemény ornsayi téli eső, az, ami kétszer áztat el, először, amikorleesik, és másodszor, amikor a sziklákról és a fövenyről felverődik. Az a rohadt sárlapály. – Beany! – kiáltotta az esőbe, a szélbe. – Beany! Beany! Semmi. A szél olyan hevesen tépázta a csuklyáját, hogy semmit nem hallott,letépte hát, igaz, hogy így elázik, de legalább hall majd valamit. De hol leheta kutya? Angus úgy hallotta, mintha Beany szánalmas üvöltése az Ornsay-öböldéli részéről jött volna, szemben a komor árapálysíksággal. De valóban kutya üvölt? Ki van ott kint? Mi van ott kint? És mindenannyira sötét. Egy sötétbarna spánielt még tiszta időben is nehéz lennemegtalálni a mocsárban. Most pedig ennek épp az ellenkezője az időjárás.A köd egyre sűrűbb lett a parton, minden elrejtőzött benne, még Ornsay fényeisem látszottak, a Selkie is fagyos ködbe burkolózott. – Beany! Hol vagy, kiskutyám? Sawney Bean! Angus ezúttal sem hallott semmit. Az eső már-már vízszintesen esett, a szélígy még metszőbbnek tűnt. Angus lépdelt előre, de megcsúszott egy hirtelena lába elé kerülő hínáros kövön. Annyira, hogy térdre esett, és csúnyánmegütötte a sípcsontját. – Basszus – morogta, és feltápászkodott. – Beany! Beany! Hol a rossebbevagy? Beeaannnyy! Fölállt, majd előredőlt, a hideg esővel szemben. Dőlj bele a szélbe. Mélyetszívott az esős levegőből. Nagyon jól tudta, hogy ilyen körülmények között azéletét kockáztatja. Mit is mondott Josh: Skye-ban télen senki nem hallja meg,ha kiáltasz. Akár a lábát is eltörheti ebben a rémséges, becsapós sárban,amely beszívja, nem ereszti. Sarah persze telefonálna valakinek, de egy órába is beletelhet, amígkiásnák, és a dagály nagyon gyorsan jön Torran körül. Egy óra alatt nem

fulladna meg, de halálra fagyhat, ha rabul ejti a jeges víz. – Beany! Angus a semmit kémlelte, és mint egy eszelős, törölgette az esőt az arcáról. Ott lehet talán? – Beany! Igen, most meghallotta. Egy szánalmas kis vinnyogás, de összetéveszthetetlen. Halk, de egyértelmű.A hangból ítélve a kutya négy-ötszáz méterre lehetett. Angus elővettea zseblámpáját, a keze csúszott és nedves volt, ráadásul elzsibbadt a hidegtől,alig bírta megnyomni a lámpa műanyag kapcsolóját. Na, megvan. Angus magasra tartotta a lámpát, amelynek fénye együtta fejlámpáéval, már erős sugarat adott. Arrafelé irányította, amerről a hangjött, és belenézett a kísérteties ködhullámokba. Igen, Beany volt az. Csak egy homályos kis folt, de életben van. És nyakiga sárban. Nagyon hamar megfullad. Angusnak legfeljebb pár perce maradt, hogyodaérjen, mielőtt a víz elborítja a kutyát. – Atyaúristen! Beany! Szánalmas nyüszítés volt a válasz, egy haldokló állat nyüszítése. Istenem,mi lenne Lydiával, ha a kutyája meghalna? Én magam is belebolondulnék,gondolta Angus. Futni kezdett, de képtelen volt rá. Vagy belesüllyedt a sárba, vagy nagyoncsúszott a lába alatt, ahová lépett. Egy moszattal borított kövön, ami az esőtőlmég iszamosabb volt, úgy megbotlott, hogy kis híján előreesett. Egyetlen esés,és a fejét is beverheti a sziklán. Ha elveszítené az eszméletét, az végzeteslenne. Talán hibázott, hogy ekkora áldozatot hozott. Sarah furcsa mosolyáragondolt. Ő tervezte volna ki ezt? Nem, ez nevetséges. Lassítania kellett, de ha lassít, Beanynek vége. Lehet, hogy kúszva gyorsabban lehet haladni? Angus térdre ereszkedett éskúszni kezdett a sárban. Az eső szinte fájt, olyan hideg volt, ahogy lecsorgotta nyakán, a vállára, egészen a csontjáig hatolt. Angus reszketett, talán eza kihűlés első jele? De már majdnem ott volt. Ötven méter. Negyven.

Harminc. A kutya a végét járta. Csak a feje látszott ki, és a lámpa fénycsóvájábanAngus látta, hogy a rettegés csillog a szemében. De ő egyre közelebb ért. Éstalált valami deszkát is, talán egy léket kapott csónakból, ami évtizedek óta ittvan betemetve a sárban. A sötétben nehezen lehetett látni, de a falemezen,mint egy hídon odajuthatott ahhoz a helyhez, ahol Beany a sárba rekedt. – Jól van, kiskutyám, jól van, itt vagyok, jövök már. Tarts ki. Angus végigmászott a deszkán, már csak vagy öt méterre volt a kutyától,amikor kidolgozta a mentési tervet: be kell nyúlnia a sárba, és ki kell húzniaa kutya testét az iszapból. És akkor Beany megmozdult. A beömlő vízhullámok biztosan fellazítottáka sarat. A kutya most félig úszott, félig küszködött, megpróbálta kimentenimagát. És egyre távolabb vonaglott Angustól. – Beany! – kiáltott kétségbeesve Angus. Ekkor egy reccsenést hallott, a hasadó fa hangját. Felemelte a térdét, dea deszka megnyílt alatta. Egy pillanat alatt elnyelte a hideg víz. Mély volt, zavaros és nagyon hideg.A lába nem ért le a sárba, a fagyos tengerben evickélt a nehéz csizmájában ésa vízhatlan ruhájában. Kétségbeesetten próbálta meg elérni a deszka egydarabját, de az elsüllyedt. Angusnak már a nyakáig ért a víz, a semmitrugdosta. Az árapálysíkságon túl a torrani világítótorony fénye hasította át a sötétet.Egy halvány ezüst csóva. Aztán a sötétség.

22. fejezetHol lehet Angus? Mi tart ilyen soká? Vajon épp fuldoklik? Remélem. Vagymégsem? Már magam sem tudom. Ott állok a konyhaablaknál, nézem az Ornsay felé húzódó lapályt, de nincsértelme. Ebben a ködben és sötétben akár a világűrt is kémlelhetném,a sötétszürke, kietlen semmit. Még csillagok sincsenek. – Anya, hol van apa? Lydia a kardigánom ujját húzkodja. Maga az ártatlanság a külön állófogaival, tágra nyílt kék szemével, apró teste reszket az aggodalomtól. Bárgyűlölöm Angust, a lányunk nem veszítheti el az apját, legalábbis így nem.Lehet, hogy vissza kellett volna tartanom Angust? De ő a kutyájátmindenképpen megpróbálta volna megmenteni, bármekkora veszélyleselkedik is rá. A szél a konyhaablaknak veri az esőt. Már túl hosszú ideje van oda. Tovább bámulom a szürke különféleárnyalataiban játszó ködöt, a sűrű felhő mögé bújt holdat, Ornsay páráspartvonalát. A világítótorony kilenc másodpercenként, akár egy lesifotós,ezüst villanással ad hírt magáról, de csak a semmit világítja meg. – Anya! Hol van az apu? Megfogom Lydia kezét, remeg. – Semmi baja, csak elment Beanyért. És mivel sötét van, nincs könnyűdolga. Ó, bárcsak én magam is elhinném, amit mondok! Bárcsak érteném ezt azegészet! Bárcsak tudnám, hogy élve vagy holtan akarom viszontlátnia férjemet! Abban sem vagyok biztos, hogyan került a kutya ki a lapályra. Az egyikpillanatban még az ebédlőben ugrándozott Lydiával, már amennyit újabbanegyáltalán ugrándozik, én meg Lydia szobájában vasaltam. És akkor Lydiavisított, én rohantam az ebédlőbe, a kutya elment, és a konyha hátsó ajtajanyikorgott a hebridáki szélben.