S._K._Tremayne-Fagyos_ikrek

irigyelte az egyszerű életüket. Semmi más, csak levegő, só, ég, üveg, szikla,tenger. És a Hebridákról való hangaméz. Angus is vágyott erre, le akartamosni magáról a város bonyolultságát, és megmártózni a tisztaegyszerűségben. Friss levegő, igazi kenyér, és a sós szél fújja az ember arcát. A két barát odalépett egy üres asztalhoz, távol Gordontól és gaelül beszélőhaverjaitól. Josh leült, belekortyolt a kávéjába, és mindentudó arckifejezésselmegszólalt: – Ez Gordon Fraser volt. Ezermester, mindenhez ért itta környéken, a kenyérpirítótól a csónakon át a magányos feleségekig. Hacsónak kell, ő segíthet. – Igen, azt hiszem, emlékszem rá – mondta a vállát vonogatva Angus. Vajonvalóban emlékszem, gondolta. Oly régről mit is tudna felidézni? Igazából mégmindig sokkolta az, hogy sokkal közelebbinek vélte a Torran-szigeteta szárazföldhöz. Mire emlékszik még rosszul? Mit felejtett még el? Angus szeretett volna valami másra gondolni. – Josh, mennyit változott Torran? Nagyon lepusztult? – A ház? Hát, öregem, jobb, ha felkészülsz rá. Mint ahogy a telefonban ismondtam, megpróbáltam rajta tartani a szememet, és Gordon is, tudod,ő nagyon szerette a nagymamádat. A helyi halászok is megállnak arra néha.De mi tagadás, nagyon le van pukkanva. – És a világítótorony őrei? Josh csak ingatta a fejét. – Á, azok kéthetente egyszer, ha jönnek erre, és már mennek is,kifényesítenek egy lencsét, elemet cserélnek, és mennek vissza a Selkie-beegy korsóra. – Értem. – Mindent megtettünk, amit csak tudtunk, de hát mindenkinek sok a dolga.Molly nem szeret egyedül kimenni a csónakkal. A nagymamád négy éve voltitt utoljára, szóval azóta senki sem lakott a házban. – Hosszú idő az. – Nagyon is, barátom. Négy hosszú tél a Hebridákon. A pára, a rothadás ésa szél mind megtette a magáét – mondta sóhajtva, majd kisvártatva felderültaz arca. – Igaz, a múlt nyáron voltak lakóitok. – Ne mondd!

– De. Egész rendesek voltak. Két fiú, két lány, gyerekek, diákok. Egyik estebejöttek a Selkie-be, mind kopasz volt. Gordon meg a fiúk azzal ijesztgettékőket, hogy Torranon kísértetek járnak, jól be is rezeltek. Másnap reggelelmentek. Nem csináltak nagy kárt azon kívül, hogy elégették a nagymamádmegmaradt tűzifáját. A hülye londoniak már csak ilyenek. Angus tudomásul vette az iróniát. Felidézte, hogy akkoriban a fiúkkal éppilyenek voltak, itt ültek ebben a kocsmában, hallgatták a helyiek mondáit,amiket egy felesért cserébe meséltek. A nagymamája is gyakran mondogattaezeket a skye-i regéket. A portree-i özvegy, A sötétben járó rettegés, ésa Gruagach, akinek hófehér haja volt és a saját tükörképét gyászolta… – Te miért nem jártál fönt azóta? – Tessék? – A rohadt életbe, hát tizenöt éve nem jártál erre. Miért? Angus a homlokát ráncolta, és felsóhajtott. Jó kérdés, már ő is feltettemagának. Megpróbált válaszolni. – Nem tudom. Nem igazán tudom. Lehet, hogy Torran afféle szimbólum lett.Egy hely, ahova egy nap majd visszatérek. Az elveszett paradicsom. Ráadásulötmillió mérföldre fekszik. Állandóan fel akartam jönni, különösen, amióta tiide költöztetek, de persze… – és megint az a rémes csönd. – De akkormegszülettek a lányok, az ikrek. És attól minden megváltozott. Egy hideg skótszigetre a lányokkal? Csecsemőkkel? Kicsit merész lett volna. Majdmegérted, Josh, amikor nektek is lesznek gyerekeitek. – Ha lesznek – csóválta meg a fejét Josh, és a kávéfoltokat bámultaa csészéjében. Ha. Fájdalmas csönd ült közéjük, az egyik férfi az elvesztett gyerekét gyászolja,a másik a még meg nem születettet. Angus kiitta a langyos kávéja maradékát, megfordult a kényelmetlen padon,és kinézett a vastag, szélálló üvegű ablakon. Az üveg elcsúfította a Torran-sziget szépségét. Elmosódott, csúnya tájéknaktűnt. Angus Sarah-nak az imbolygó fénytől eltorzult arcára gondolt, ahogya padlás félhomályában belenéz a dobozokba. Ennek véget kell vetni. – Legfeljebb két órád van a dagályig – szólalt meg ekkor Josh. – Biztos

nem akarod, hogy veled menjek vagy elvigyelek csónakkal? – Nem, egyedül akarok átkelni. Kiléptek a kocsmából a hidegre. Ahogy a dagály visszavonult, feltámadta szél. – Majd benézek hozzátok holnap – mondta Angus. Ahogy Josh elhúzotta kocsijával, sár fröccsent a nyomában. Angus kivette a hátizsákját a kocsi csomagtartójából. Reggel nagyongondosan csomagolt az olcsó invernessi szállodában, hogy mindenmeglegyen, amire szüksége lehet egy éjszakára a szigeten. Majd holnapveszek ezt-azt, gondolta. Ma csak el kell oda jutnom. A mocsáron át. Hirtelen úgy érezte, mintha valaki csúfondárosan figyelné, ahogy beállítjaa hátizsák szíjait, és elosztja a súlyt a zsákban. Körülnézett, arcokat keresettaz ablakokban, mutogató és nevetgélő gyerekeket, de csak a csupasz faágakmeg a kihalt házak bámultak vissza rá. Ő volt az egyetlen élőlény a környéken,és neki is mennie kellett már. Az út egyenesen a Selkie parkolójából indult, mohával benőtt, kopottlépcsőkön vezetett lefelé. Angus a lépcső aljánál elhaladt egy sor fábólkészült csónak mellett, amelyekből kiemelték a svertet a téli viharok miatt.Aztán teljesen eltűnt az út, csak a moszattal sűrűn benőtt sziklák látszottak, ésa bűzlő sár szürkéllett. Legalább fél óra kell, gondolta Angus. Megszólalt a telefonja. Csodálkozott, hogy van térerő, és halvány remény ébredt benne, hogya szigeten is lesz. Ledobta hátizsákját a kavicsra, és kivette a farmerzsebébőla telefont. Sarah – olvasta a kijelzőn. Aznap már negyedszer hívta a felesége. – Halló! – Ott vagy már? – Épp most készülök átkelni. Ornsayben vagyok. Az imént találkoztamJoshsal. – Oké, na, milyen? – Nem tudom, édesem. Megmondtam, még nem vagyok ott. Hagy érjek

előbb át, és amint lehet, visszahívlak. – Persze, bocs – mondta Sarah és elnevette magát, de nevetése hamisancsengett, ezt Angus még a telefonban és hatszáz mérföldnyire is tudta. – Sarah, rendben vagy? Csönd, jelentőségteljes hallgatás volt a válasz. – Igen, Gus. Kicsit feszült vagyok, ennyi… Megint elhallgatott. Angusnak ráncba szaladt a homloka. Mi lesz ebből? Elkell terelnie a felesége figyelmét, hogy az asszony a jövőre koncentráljon.Óvatosan szólalt meg. – Nagyon jól néz ki a sziget, Sarah, olyan, mint az emlékeimben, csak mégsokkal szebb. Nem hibáztunk. Igazunk volt, hogy ide költözünk. – Oké, jó. Bocs, csak kivagyok… az a sok pakolás. Még mindig szorong, hallani. De meg kell kérdeznie, bár nem akarja tudnia választ. – Hogy van Kirstie? – Jól, csak… – Micsoda? – Semmi, semmi. – Tessék? – Mondom, semmi baj. – Nem igaz, Sarah, egyértelmű, hogy nem így van. Mi van? – Angusigyekezett kordában tartani az elkeseredését. Az ő szótlan feleségének ez is azegyik stratégiája, elejt egy apró kis nyugtalanító célzást, majd azt mondja,„semmi”. Arra kényszeríti őt, hogy kierőszakolja belőle, amit mondani akar,és így bűntudata legyen, még akkor is, ha nem is akarja annyira azt azinformációt. Újabban megőrült ettől a taktikától, fizikai dühöt érzett. – Sarah, mi van? Mondd meg! – Hát… – újabb dühítő csönd szakította félbe a beszélgetést. Angusmegállta, hogy ne kiáltson fel: Mi a fasz van már? Sarah végre megszólalt: – Tegnap éjjel… újabb rémálma volt. Angus kicsit megkönnyebbült. Csak egy rémálom? Erről van szó csupán? – Jól van, na, egy újabb rossz álom.

– Igen. – Ugyanaz? – Igen – majd megint csönd. – Azt álmodta, hogy abba a szobába vanbezárva, a fehér szobába, és mindenki őt nézi. Majdnem mindig ugyanaz.Miért? – Nem tudom, Sarah, de azt tudom, hogy egyszer biztosan vége lesz.Nemsokára. Emlékszel, mit mondtak az Anna Freud-központban? Ez is azegyik oka annak, hogy költözünk. Új hely, új álmok. Új kezdet. És semmiemlék. – Persze, persze, rendben. Holnap beszéljünk, jó? – Igen, szeretlek. – Szeretlek. Angusnak a saját szavai hallatán ráncba szaladt a homloka. Zsebre vágtaa telefont és felvette a nehéz hátizsákot. Úgy érezte magát, mint egyhegymászó, aki most készül megtámadni a csúcsot. Hallotta, ahogy a súlyosborosüveg valaminek nekikoccant, talán a svájci bicskájának. Elindult, megpróbálta meglelni a legbiztosabb utat a hol sziklás, holhomokos talajon. Mindenütt rothadó alga és moszat szaga terjengett. Az égensirályok köröztek rikoltva, mintha valami olyasmiért kárhoztatnák, amit elsem követett. Apály volt, a víz messze visszahúzódott, látni lehetett a műanyag bójákhozerősített, sárba ragadt régi fémláncokat. A szárazföldön jobbra, Skye erdősparti ívén fehérre meszelt házak néztek rá közömbösen. Bal felől Salmadairlátszott, a sziklás és füves dombot méltóságteljes fenyők vették körül, Angusépphogy látta a svéd milliárdos nagy, lakatlan házának tetejét. Josh mesélt Angusnak Karlssenről, aki csak pár hétre szokott idejönninyáron vadászni és vitorlázni, és gyönyörködni a Sound pazar látványában,a Loch Horn és a Loch Nevis vizeiben, a Knoydart hatalmas, hófödtetömbjében. Ahogy Angus roskadozva a nehéz hátizsák súlya alatt lépdelt előre, néhafölnézett az ismerős hegyekre. Knoydart hatalmas csúcsaira, Nyugat-Európautolsó igazi vad vidékére. Hirtelen rájött, hogy még mindig tudja mindenegyes hegycsúcs nevét. Hiszen a nagyi annyiszor elmondta: Sgurr an Fhuarain,

Sgurr Mor, Fraoch Bheinn. Mintha vers lenne az egész. Angus nem volt valami nagy verskedvelő, deez a hely, ez maga az életre kelt költészet. Sgurr an Fhuarain, Sgurr Mor,Fraoch Bheinn. Csak ment és ment előre. Szinte hallható volt a csönd a nyugalomországában. Nem voltak kint halászcsónakok, egy ember sem látszott, motorzaja sem hallatszott. Angusról folyt a veríték, és majdnem megcsúszott. Hihetetlen nyugodt,szélcsendes volt a délután, annyira tiszta volt a levegő, hogy látta a távolikékségben az Armadale-ből Mallaigbe tartó utolsó kompot. A fenyők és berkenyék közt megbúvó házak nagy része télire le volt zárva,ettől az a nagy csend, az elhagyatottság érzete. A Skye-nak ez a védett, délifélszigete bizonyos értelemben egyre inkább hasonlított London egyikleggazdagabb negyedéhez: épp a vonzereje miatt volt elhagyatott, csaka gazdagok használták évente pár napra. Kiváló befektetés volt, affélepénzmegőrző. Fura módon a Hebridák más, kevésbé vonzó részein nagyobbvolt az élet, hiszen ott olcsóbban lehetett házat kapni. Ez a hely éppen a szépsége miatt volt átkozott. De attól még szép. Közben besötétedett, és Angusnak ötven hosszú percébe került, míg odaért,mert a sötétszürke sár marasztalta a bakancsát, és mert egyszer a rossz útonhaladt. Amikor felért a Salmadairra, ösztönösen a milliárdos hatalmasüvegablakos háza felé vette az irányt. Egyszer csak ott tornyosult előtte azegyre növekvő szürkületben, rozsdás szögesdróttal védett kerítés mögött. Balra fordult, ahelyett, hogy Salmadair part menti fövenyén haladt volna el. Eszébe jutott Josh figyelmeztetése az éjszakai átkelésről. Az ember oda isveszhet. Vannak, akik meghaltak itt. De valójában hányan? Évente egy? Vagy tízévente egy? Még mindig sokkalbiztonságosabb, mint átkelni egy londoni utcán. Itt nincs bűnözés, a levegőtiszta, sokkal nagyobb biztonságban vannak a gyerekek. Azaz hogy Kirstie. Lassan haladt a rekettyebokrok közt a kitaposott úton, elesett néhány nagyoncsúszós, öreg kagylókkal borított kövön. Felsértette a kezét, kicsit vérzett isaz ujja. Fáradt volt, elgyötört. Az északi szél sirályszar és rothadó halhólyag

szagát hozta, meg talán egy kis frissen aprított fenyőfáét is. Már majdnem odaért. A délutáni fényben látta a kövekből és szürkefövenyből álló gázlót, amelyet apró rákpáncélok tarkítottak. A Torranhozvezető úton egy karcsú zöld cső kanyargott, hol kint, hol a homokba bújtatva.Angus felismerte a vízvezetéket, ahogy már az útnak ezt a részét is felismerte.Felidézte, amikor erre járt kisfiúként, majd fiatalemberként. És lám, megint ittvan. Az alacsonyan érkező, fagyos napsugarakban megpillantottaa világítótornyot és a házat. Alig két perc, és lenyomja új otthona kilincsét,a családja új otthonáét, ahol a lehető legjobb élet vár rájuk. A telefonjára nézett: nincs térerő, állapította meg. Hát persze, mit is várt?A sziget teljesen magában áll, ennél távolabb már nem lehet az ember Nagy-Britanniában. Ahogy elindult a dombra a ház felé, visszapillantott a sárlapályon átvezetőútra. Igen, ennél távolabb már nem lehetne. És ez jó, gondolta. Örült, hogysikerült rávennie a feleségét, hogy ide költözzenek, és örült, hogy azt issikerült elérnie, hogy Sarah azt higgye, ez az ő döntése volt. Angus márhónapok óta azt akarta, hogy mindentől távol legyenek, és íme, most elérték.A Torran-szigeten végre biztonságban lehetnek. Senki nem fog kérdezősködni,nem lesznek tolakodó szomszédok, sem barátok, sem rokonok. Rendőrségsem.

5. fejezetKirstie. Fölnézek, és megpillantom Kirstie rezzenéstelen, komor arcáta visszapillantó tükörben. – Mindjárt ott vagyunk, édesem! Ezt mondogatom, amióta elhagytuk Glasgow-t, és valóban, amikorGlasgow-ba értem, azt hittem, hogy „mindjárt ott vagyunk”, annyira közelinektűnt a Google Mapsen. Hiszen félig keresztülmentünk Skócián, nem? Nemtarthat már soká, még öt centi. De, akárcsak egy rossz mesélő végtelen története, az út csak nem akarta végéhez érni. Most pedig itt vagyunk elveszve a kísérteties Rannoch-lápvidék közepén. Emlékeztetnem kell magamat, miért is vagyunk itt. Két nappal ezelőtt Angus felajánlotta, hogy a nem létező pénzünkbőlrepüljünk Invernessbe, ahol ő majd felvesz minket, a költözést meg hagyjuka szakemberekre. De nekem úgy tűnt, hogy ez afféle csalás lenne, valami azt súgta nekem,hogy az egész utat kocsival tegyem meg, Kirstie-vel és Beanyvel, és különbenis, valakinek most vagy később, úgyis el kell hoznia a kocsit. Így aztánragaszkodtam hozzá, hogy Kirstie-vel végigautózzuk az utat Nagy-Britanniaalsó sarkától egészen a tetejéig, és Angusszal csak a Selkie parkolójábantalálkozzunk, Ornsayben, ahonnan pompás kilátás nyílik a Torran-szigetre. Mostanra azonban már megbántam. Minden hatalmas és kopár. A Rannoch-lápvidék egy zöld és ridegszürketeknő, minden bizonnyal a jégkorszakból. A savas talajt tőzegszínű patakokszaggatják, olyan, mintha a füvet felhasították, majd újra összevarrták volna. A tükörben Kirstie-re nézek, majd saját magamra. Nem akarom, mégis meg kell tennem, újra végig kell mennem gondolatbanezen az egészen. Rá kell jönnöm, mi történik Kirstie-vel, és hogy őhozzá vagya balesethez van-e köze. Ahhoz, ami kettétörte az életünket.

Lássuk tehát. Nyáreste volt, Instow-ban. A szüleim közel tíz éve Észak-Devon partvidékére, ebbe a kisvárosbavonultak vissza. Épp annyi pénzük volt, hogy egy nagyobbacska házatvegyenek a lustán hömpölygő folyó torkolatánál. Magas, háromszintes ház volt, erkélyekkel, hogy minél több helyrőllehessen élvezni a kilátást. Rendes nagy kert is tartozott a házhoz, hátul megegy lankás rét, ahol nyulak futkároztak. A felső emeletről a tengert is lehetettlátni a zöld szirtek között, a vécén ülve pedig megfigyelhette az ember, ahogya piros vitorlás hajók a Bristol-csatorna felé tartanak. Nekem rögtön megtetszett, hogy a szüleim Instow-t választották. Helyes kisházuk volt egy helyes kisvárosban. A kocsmákban vitorlázók ésjachttulajdonosok üldögéltek, de nem voltak nagyképűek. Az angliaiviszonyokhoz képest nagyon kellemes volt a klíma, délnyugati szellőfújdogált. Szalonnával és egy madzaggal ki lehetett menni rákásznia rakpartra. Instow persze azonnal a családi nyaralónk lett. Kényelmes, olcsó menedékAngusnak meg nekem, majd az a hely, ahová nyugodtan elvihettük a lányokat,mert tudtuk, hogy az őket rajongva szerető nagyszüleiknél a legjobb helyenvannak. Valóban rajongtak értük. Részben azért, mert az ikrek szépek, imádnivalókvoltak, már amikor nem civakodtak, részben pedig azért, mert az öcséma világot járta, és nem úgy nézett ki, hogy valaha is megállapodik. Így az ikrekvoltak nagy valószínűséggel AZ UNOKÁK. Apám nagyon örült, ha odamentünk hozzájuk, és amerikai anyám, Amy, akivisszahúzódóbb, tartózkodóbb, jobban hasonlít rám, szintén majdnem annyiralelkes volt. Így aztán amikor a papa felhívott, és mintegy mellékesen megkérdezte, mitcsinálunk a nyáron, készségesen belementem, hogy Instow-ban vakációzzunk.Immár a hetedik vagy nyolcadik alkalommal, már össze sem tudtuk számolni,de az ingyenes gyerekfelvigyázás lehetősége ugyancsak csábító volt. Mivakációztunk, és sokáig aludhattunk édesdeden, az ikrek pedig jól elvoltaknagyival meg nagypapával.

Az utolsó nyaralás első napján történt. Reggel odavittem a gyerekeket kocsival. Angusnak még dolga voltLondonban, őt későbbre vártuk. Anyám és apám elmentek egyet inni, éna konyhában ültem. A szüleim házában minden a nagy és levegős konyhában zajlott, mert onnannyílott a legszebb kilátás és ott volt a legnagyobb asztal is. Békés csendhonolt. Olvastam és a teámat szürcsölgettem. Hosszú, szép este volt, a felhőkrózsaszínben játszottak a kék égen a szirtek és az öböl felett. Az ikrek, akiketmár délelőtt megkapott a nap a parton, úgy tudtam, a kertben játszanak.Minden és mindenki biztonságban volt. És akkor meghallottam az egyik lányom sikítását. Ez a hang soha nem megy ki a fejemből. Soha. Amíg élek. Most itt, a Rannoch-lápvidéken megragadom a kormányt, és rálépeka gázpedálra, mintha el tudnék menekülni a múlt rémségei elől, amelyek ottmaradnának egyre kisebbedve a visszapillantó-tükörben. Mi történt azután? Van valami kulcs, amit eddig nem találtunk meg, aminyitná ezt a rejtélyt? Ott, a konyhában ülve egy fél pillanatig nem tudtam semmit sem.A lányoknak a kertben, a fűvön kellett volna játszaniuk a bágyadt napon, ámaz az iszonyatos sikítás fentről jött. Pániktól elvakulva rohantam hát fela lépcsőn, és kerestem őket, itt sincsenek, ott sincsenek. És akkor valahogymegéreztem… beszaladtam a vendégszobába, aminek volt egy erkélye. Hétméter magasan. Azok a rohadt erkélyek! Ha valamit utáltam Instow-ban, azok az erkélyekvoltak, minden ablak alatt volt egy. Angus sem állhatta őket. Mindig mondtuk az ikreknek, ne menjenek a közelükbe, a vaskorlát túlalacsonyan volt, akár felnőttnek, akár gyereknek. Mégis, annyira csábítóakvoltak, mert valamennyiről el lehetett látni a folyóra. Anyám a saját balkonjánszeretett üldögélni svéd krimiket olvasva, és a szupermarketben vettChardonnay-t iszogatott hozzá. Ahogy rohantam fel, már belém hasított a rossz sejtés az erkéllyelkapcsolatban. Amikor beléptem a hálószobába, megláttam az egyik lányom

körvonalát, ahogy fehér ruhácskájában üvölt az erkélyen. Paradox módon nagyon szépnek tűnt abban a pillanatban. A hajánmegcsillant a lemenő nap, mintha izzó glória lett volna a feje körül, akár egygyermek Jézus valami viktoriánus képeskönyvben, még akkor is, amikor jegesrémületében üvöltött. – Anya, anya, anya, Lydia leesett, anya, segíts neki, ANYAAAAA! Egy pillanatra mintha megbénultam volna, csak néztem rá. Aztán a pániktól fuldokolva átnéztem a korláton. Igen, ott feküdt a lányom összetörve, vér folyt a szájából, olyan volt, minta képregényekben a buborék, csak ki volt töltve csillogó vörössel. Akára bukott ember jelképe lehetett volna, mint egy horogkereszt, úgy álltaka végtagjai. Szimbólum volt. Amint megláttam, hogyan fekszik ott, tudtam, hogy vége, de lerohantam,a karomba vettem a még meleg testét, és megpróbáltam kitapintani a pulzusát.A szüleim abban a pillanatban jöttek meg a vendéglőből, ahogy közelítettek azúton, egyenesen erre az iszonyatos helyre érkeztek. Megálltak és csakbámultak lesújtva… az anyám üvölteni kezdett, az apám pedig, mint egyeszelős, a mentőket hívta. Összevesztünk azon, hogy megmozdítsuk-e Lydiát,és az anyám megint visítani kezdett. Aztán zokogva bementünk a kórházba, beszéltünk a hihetetlenül fiatalorvosokkal, fehér köpenyes fiatal nőkkel és férfiakkal; szemükben fáradtszégyen. Valamennyien imádságot mormoltak. Akut subduralis hematóma, súlyos, stellaris zúzódások, retinális vérzés… Egy iszonyatos pillanatban Lydia visszanyerte az eszméletét. Akkorra márAngus is megérkezett, így valamennyien bent voltunk a kórteremben, Angus ésén, az apám, az összes orvos és nővér. A lányom akkor kicsit megmozdult,kinyitotta a szemét, csövek lógtak ki a szájából, és szomorúan ránk nézett,mintha elköszönne, majd megint elveszítette az eszméletét, és többé már nemnyerte vissza. Gyűlölöm ezeket az emlékeket. Emlékszem, amikor az egyik orvosnő,miközben velünk beszélt, elfojtott egy ásítást, miután Lydiát halottnaknyilvánították. Nyilván ügyeletes volt az éjjel. Egy másik orvos azt mondta„nem volt szerencsénk”.

Bármilyen rémes is, valójában igaza volt, mint ahogy arra hetekkel későbbrájöttem, amikor már össze tudtam magam szedni annyira, hogy beüssema szavakat a keresőbe. A legtöbb kisgyerek a tízegynéhány méternélalacsonyabbról való leesést túléli. Lydiának nem volt szerencséje. Nekünksem volt szerencsénk. Rosszul esett, és az, hogy erre rájöttem, csak fokozta azamúgy is elviselhetetlen bűntudatomat. Lydia azért halt meg, mert nem voltszerencsénk, és mert én nem vigyáztam elég jól rá. Be akarom csukni a szememet, hogy kizárjam a világot, de nem lehet, mertvezetek. Így aztán haladok tovább, és kérdőre vonom a világot, azemlékezetemet. Kérdőre vonom a valóságot. Ki volt az a lány, aki leesett? Lehetséges, hogy tévedtem? Azért gondoltam, hogy Lydia az, aki ott lent fekszik holtan, mert az életbenmaradt ikertestvére azt mondta. Anya, anya, gyere gyorsan, Lydia leesett. Természetesen hittem neki, mert másképp nem tudtam volna őketmegkülönböztetni egymástól. Aznap ugyanis éppen teljesen egyforma ruhavolt rajtuk. Fehér kis ruha, semmi kék, semmi sárga. Nem én akartam így, az ikrek maguk akarták. A vakáció előtt pár hónappalazt kérték, sőt követelték, hogy öltöztessük őket egyformán, a hajukat is vágjukegyformára, hogy ugyanúgy nézzenek ki. Anyu, gyere, ülj ide közém, és olvassnekünk. Mintha megint teljesen eggyé akartak volna olvadni. Mintha elegüklett volna az egyéniségükből. Akkoriban gyakran előfordult, hogy reggelfelébredve ugyanazt az álmot mesélték el nekünk. Nem tudtam, higgyek-enekik. Most sem tudom. Lehetséges, hogy az ikrek ugyanazt álmodják? Lehetséges? Rálépek a gázra, sietve befordulok egy sarkon, mintha a választ a partontalálnám meg. Ám a válasz, ha van egyáltalán, csakis az én fejemben lehet. Azért hagytuk rájuk Angusszal ezt az egyformán öltözést, mert úgygondoltuk, csak átmeneti szeszély, majd elmúlik, olyan, mint a hisztizés vagya fogzás, ráadásul akkoriban a személyiségük alapján is könnyű voltmegkülönböztetni őket. Másképp civakodtak egymással. Amikor azonban felrohantam a lépcsőn és megláttam az egyik lányomatfehér ruhában, mezítláb, akkor nem volt semmi személyisége. Abban

a pillanatban nem. Csak az ikrek egyike volt, aki visított. És azt visította, hogyLydia leesett. És onnan tudtam, hogy ő Kirstie. Lehet, hogy tévedtünk? Nem tudom. Elvesztem a lelki tükrök útvesztőjében. Újra meg újra belémhasít az a rettenetes mondat. Anya, anya, gyere gyorsan, Lydia leesett! Akkor tört derékba az életem. Akkor veszítettem el a lányomat. Mindenelsötétült. Akárcsak most. Reszketek a fájdalomtól, annyira erős az emlékkép, hogyképtelen vagyok bármire is. A kezem remegve fogja a kormányt, majdnemelsírom magam. Elég. Meg kell állnom, kiszállnom és levegőt vennem. Hol vagyok? Holvagyunk? Fort William külterületén? Jaj, istenem, jaj, istenem. Állj meg. Egy hirtelen mozdulattal elrántom a kormányt, hogy behajtsak egy BP kútudvarára, a kerekek csikorognak, kis híján nekimegyek egy benzinkútnak. Gőzölög a kocsi. Döbbent csend. – Anyu! Belenézek a tükörbe, Kirstie bámul rám, ahogy a kezem fejével törölgetema könnyeimet. Nézem az arcát a tükörben, ahogy ő is nemegyszer nézte mára saját képmását. És látta a halott testvérét is. Kirstie rám mosolyog. Miért? Miért mosolyog? Nem szól egy szót sem, nem is pislog, mégis,mosolyog? Mintha halálra akarna rémiszteni. Hirtelen végighullámzik bennem a félelem. Abszurd és nevetséges, detagadhatatlan. Most azonnal ki kell szállnom. – Anyu elmegy, iszik egy kávét, rendben? Muszáj egy kávét innom. Te kérszvalamit? Kirstie nem szól egy szót sem, a keze ökölbe van szorítva, a karjávalátöleli Leót. Fagyos a mosolya, üres, mégis, mintha mindent tudna. Lydiamosolygott így néha, Lydia, a csöndesebb, a lelkizős, a különc. Az énkedvencem.

Szinte elmenekülök a saját gyerekem és a kételyeim elől a kis üzletbe. – Nem kérek benzint, köszönöm, csak egy kávét. Túl forró. Kibotorkálok a metsző, tengerszagú levegőre, megpróbálomösszeszedni magam. Nyugodj meg, Sarah, nyugodj meg. Kezemben a forró csésze kávéval visszaülök a kocsiba, és mélyeketlélegzem, hogy lelassítsam a szívverésemet. Aztán belenézek a tükörbe.Kirstie továbbra is hallgat. Már nem mosolyog, elfordította a fejét. Beanyfülét vakargatja, és közben kinéz az ablakon, bámulja a garázs mellett állókülvárosi házakat. Furán néznek ki, nagyon angolok, egy csöppet sem illeneka jól nevelt ablakaikkal és apró kis verandáikkal a skót felföld méltóságteljesméreteihez. Menjünk tovább. Tovább, tovább. Elfordítom a slusszkulcsot és elindulok. A hosszabbik utat választottamFort Augustus felé, Loch Lochy, Loch Garry és Loch Cluaine mellett. Mégcsak itt tartunk. Arra gondolok, milyen könnyen, egyetlen pillanat alatttönkrement a baleset előtti boldog életünk. Mintha törékeny jégen jártunkvolna. – Most már mindjárt ott vagyunk? A lányom kizökkent a gondolataimból, újra a tükörbe nézek. Kirstie a szürke ködbe és esőbe vesző hegycsúcsokat nézi. Megnyugtatónmosolygok rá, és azt felelem, igen. Tovább viszem a lányomat, a kutyát ésa reményeinket a végtelen pusztaságon át vezető egysávos úton. De már valóban majdnem ott vagyunk. Most helyénvalónak és szükségesnektűnik a távolság a mostani és a régi énem, a régi életem, a halott lányomtengerparton szétszórt hamvai között. Mindenképp tovább akarok menni.Sokatmondó volt ez a kétnapos út Camdentől Skóciába, amikor a skóthatárvidéken éjszakáztunk. Jól kifejezi azt, hogy mekkora változásravállalkoztunk. Akkora a távolság, hogy már nincs visszaút. Olyanok vagyunk, mint a 19. századi pionírok Oregon felé menet.Megragadom hát a kormányt, és kimenekítem magunkat a múltból,megpróbálok nem arra gondolni, ki ül a kocsi hátsó ülésén. Kirstie. Kirstie-nek kell lennie. – Nézd csak, Kirstie, ez az!

Skye felé közeledünk. A rozsdás Ford Focusunk végigzötyög a szép, demost esőben ázó kikötőn, a Kyle of Lochlashen, aztán az út egy nagy hídhozvezet. Hirtelen eláll az eső. Loch Ash szürke, fehér tajtékos vize ott hömpölyög a magas híd alatt, azembernek összeszorul a gyomra. Lefelé megyünk tovább, és egykörforgalomba jutunk. Skye-ba értünk, a kis elővárosi házak újabb csoportja nemsokára eltűnika semmiben. Sérült, mégis szépséges táj ez. Bal felől a sötétlila vízbenvisszatükröződnek a szigetek és a hegyek, az ívelt hátú lápvidék a partig ér.Egy magányos csónak halad a vízen. Egy fenyőligetet út szel ketté, minthaa semmibe vezetne, eltűnik a baljós sötétben. Szigorú és félelmetes táj ez, mégis szépséges. A távoli dombokon a későőszi napsugár aranylik, mint egy gyorsan futó fényfüzér. Amikor egy akadálymiatt lassítunk, látom a részleteket is, a harmat csillog a napfényben, mintmegannyi parányi ékkő. Pár mérföldnyire vagyunk Ornsaytől. Az út kiszélesedik, felismerema Google képein látott zöld dombokat és acélkék tavakat. – Látom apát! – kiált fel Kirstie és lelkesen mutogat. Beany felmordul. Lassítok, szinte lépésben haladunk, szememmel követem a kislányommozdulatát, igen, igaza van. Egy kőből rakott mólón egy, a tengerre néző, nagyfehér, nyeregtetős, viktoriánus épület előtt két férfi áll. Felismerem Angust ésJosh Freedlandet, őt különösen jól megismerni a göndör, vörös hajáról. Ez az. Biztos. Ez a Selkie, a tenger felől ott a parkolója. Maga a falu,Ornsay meg a rendezett kertjeivel, üvegfalú új épületeivel az apró kikötő köréépült. És ez azt jelenti – felemelem a tekintetemet, mint a hívők a templomban –,hogy az a kis sziget a világítótoronnyal, amely eltörpül a hatalmas óceán ésa hegyek mellett, az a mi úti célunk. Az én új otthonom, neve, akár a harangzúgás: Torran. Öt percet haladok a keskeny úton, és már ott is vagyok a Selkieparkolójában, a kikötött csónakok, a vitorlások, spinakerrudak és orrsudarakcsörögnek-zörögnek a szélben. Nem tudom ezeknek a szavaknak a jelentését,

de majd megtanulom. Mint szigetlakónak, új nyelvet kell elsajátítanom,a tenger mellett élők nyelvét. Tetszik a gondolat. Azt akarom, hogy minden újlegyen. – Szia, drágám – üdvözli Angus Kirstie-t, ahogy a kislány félve, a szélbenpislogva kikászálódik a hátsó ülésről, Leót, mint mindig, most is szorosanöleli. A kutya fészkelődik, ugat, majd a lányom nyomában kiugrik. – Helló,Beany – mondja Angus, széles mosollyal. Az imádott kutyája. Szomorúságom ellenére is boldog vagyok, sikeresen leszállítottamAngusnak a lányát meg a kutyáját. – Köszönj Josh bácsinak, szívem – mondja Angus, ahogy a hétévesemeltátott szájjal körbenéz. Angus még egy köszönet-mosolyt küld felém,a lányunk pedig szégyenlős sziát mormol Joshnak. – Nem volt nagyon rémes az út? – Csak két nap – felelem. – Még vezettem volna. – Haha! – Angus, legközelebb inkább Vlagyivosztokba költözzünk. Angus udvariasan felkacag. Máris sokkal skótabbnak néz ki itt, Skóciában.Az arca pirosabb, a borostája sötétebb, láthatóan koszosabb egy kicsit,rongyosabb, sótól cserzettebb, férfiasabb. Nem az építész az, bordó selyemnyakkendővel, össze van karmolva a keze és festékfoltos a haja. Három napjaitt van már „előkészíteni a helyet”, azaz lakhatóvá tenni Kirstie-nek megnekem. – Josh elvisz minket a csónakján. – Tudjátok – mondja Josh és kétfelől melegen arcon csókol –, MUSZÁJVENNETEK egy csónakot. Torran lidércnyomás csónak nélkül, az árapálytólmeg fogtok őrülni. Mosolyt erőltetek magamra. – Köszi, Josh, éppen ez az, amit az első itteni napunkon hallani akarunk. Kisfiús a mosolya. Igen, kedvelem Josht, Angus barátai közül őta legjobban. Az is sokat nyom a latban, hogy nem iszik, teljesen józan, amifékezi Angus vedelését. Mint amikor a felfedezők hajóra szállnak, lemászunk a móló lépcsőin Joshcsónakjához. Beany megy másodiknak, Angus hajkurássza, majd a kutya

szokatlanul kecsesen ugrik a csónakba. Utána jön Kirstie, izgatott, de azona különös, nyugodt módon, ahogy Lydia szokott, szinte katatón állapotban, dea szeme elragadtatottan csillog. – Mindenki a fedélzetre, lobogjanak a vitorlák, Torran a láthatáron! –mondja Josh Kirstie kedvéért, és Kirstie felkacag. Josh a csáklyával betoljaa csónakot, Angus pedig gyorsan beszedi a kötelet, majd megkezdjük rövid,de annál jelentőségteljesebb utunkat, megkerülve a Torrant Ornsaytőlelválasztó nagyobb árapályszigetet, Salmadairt. – Ott lakik az a csomagolástechnikai milliárdos. Csak félszívvel figyelem Salmadairt, inkább Kirstie boldog kis arcátnézem, kék szeme tágra nyitva a csodálkozástól a víz, a szigetek és a végtelenégbolt láttán. Felrémlik bennem a kétségbeesett kiáltása. Anya, anya, gyere gyorsan, Lydia leesett! Megint csak fájdalmasan belém villan, hogy kizárólag ezekből a szavakbólvan bizonyítékunk arra, hogy Lydia halt meg, nem Kirstie. De miért hittem el,amit mond? Azért, mert nem volt nyilvánvaló oka arra, hogy hazudjon éppen abbana pillanatban. De lehet, hogy zavart volt. És azt is sejtem, miért. Azért, mertazon a tragikus nyáron nevet, sőt egyéniséget cseréltek. Egyformán öltöztek,egyforma volt a frizurájuk is. Ezt játszották azon a nyáron Angusszal megvelem. Na, melyik vagyok én, anyu? Én ki vagyok? Lehet, hogy aznap este is ezt játszották? És akkor megtörtént a tragédia,a személyiségük végzetesen összekeveredett, és jéggé dermedt. Vagy Kirstie még mindig ezt a játékot játssza? Ráadásul a legrémesebbmódon. Talán ezért nevet. Talán azért játszik, hogy bántson, hogy büntessenengem. De miért akarna megbüntetni? – Na, tessék – szólalt meg Angus –, ez a Torran-sziget.

6. fejezetA következő öt nap a munkáról szól, nincs időm megállni és gondolkodni,merengeni. A ház ugyanis maga a borzalom. Isten tudja, milyen lehetett,mielőtt Angus „előkészítette” az érkezésünkre. Az alaprajza jól átlátható, a két nyeregtetős fehér házat Robert LouisStevenson apja tervezte 1880 táján, majd az 50-es években összeépítettékőket egy családi házzá. Nagyon hamar kiderül azonban, hogy azóta hozzá semnyúltak az épülethez. A konyha leírhatatlan: a hűtő rohad, valami fekete izé borítja belül. Ki kelldobni az egészet. A tűzhely használható, de pokolian koszos, az első napdélutánján órákon át tisztítom, amíg a térdem nem sajog, de amikorbealkonyodik – nagyon-nagyon korán –, csak félig vagyok kész vele. A mély,kerámiamosogatóhoz még hozzá sem nyúltam, olyan a szaga, mint amibensirályokat beleztek ki. A konyha többi része kicsivel jobb. A csapból színes víz folyik: Anguselfelejtette megmondani nekem, hogy a folyóvizet egy vékony műanyagcsövön keresztül kapjuk a szárazföldről. Apálykor kilátszik a cső, és az aprólyukakon befolyik a tengervíz. Ahogy kinézek a konyhaablakon, látom isa lyukakat, vidám kis szökőkutacskák integetnek az ég felé. A sós szennyeződés miatt mindent forralni kell, ám még így is mindennekhalíze van. A legfontosabb a vízellátás megoldása, nem hordhatjuka palackozott vizet a broadfordi szupermarketből, sem pénzünk, sem erőnknincs rá. A tablettás víztisztító hosszú távon nagyon bonyolult és időigényes.De hogyan vesszük rá a vízműveket, hogy jöjjenek ki és segítsenek nekünk,három embernek, akik önként választották, hogy egy ilyen nevetségesenelhagyatott szigeten telepedjenek le? Ha a vizesek mégis a segítségünkre sietnének, akkor szánalomból talána patkányoktól is megszabadítanának. Mert patkány mindenütt van. Felébresztenek éjjel, hallom, ahogy a falbanmotoznak, játszanak, forgolódnak, táncolnak és visítanak. A patkányok miatt

minden ennivalónkat drótra felfüggesztett fémkosarakban kell tartanunka konyhában. Szeretném betenni az ennivalót a konyhaszekrényekbe, de nedvesek ésrohadnak; amikor a legnagyobbnak kinyitottam az ajtaját, semmi más nem voltbenne csak penész, kosz és üresség, és a polc közepén egy cickány apró,finom csontváza. Olyan volt, mint valami szép régiség egy múzeumban, valami különleges,egyedi, félelmetes, mégis nagyszerű. Megkértem Angust, dobja a tengerbe. Ma van az ötödik nap, itt ülök koszosan és fáradtan, egyedül az egyetlenlámpa mellett a félhomályban. Szeretem nézni, ahogy a kandallóban a lángokelhalnak, és a fahasábok pattogva semmivé lesznek. Angus horkola hálószobánkban, a hatalmas fakeretes ágyban, amit nagyágynak hív.A lányom is alszik a ház túlsó végén levő saját szobájában az éjszakai lámpamellett. A tűz egy hatalmas szikrát köp ki a török szőnyegre. Nem mozdulok meg,mert tudom, a szőnyeg túl nedves ahhoz, hogy lángra kapjon. Az ölemben levőtennivalók listájára nézek. Lohasztóan hosszú, és még mindig csak íroma félhomályban. Kell szereznünk egy csónakot. Angus minden nap tárgyal a lehetségeseladókkal, de egy csónak rémisztően drága. Mégsem kockáztathatjuk meg,hogy valami olcsóbbat veszünk, ami elsüllyedhet. Meg kell csináltatni a telefont is: az ősrégi, fekete bakelitkészülék telefestékpettyekkel, még a 60-as évekből, a jéghideg ebédlőben, egy kisasztalonáll, az alján titokzatos módon megpörkölődve. Gondolom, valaki egyszerrárakta a forró kályhára. Talán valaki, aki a hideg és a patkányok ellenwhiskyvel védekezett, és nagyon berúgott. Bármi legyen is a magyarázat, a vonal annyira hangosan recseg, hogy alighallani a hangot a túlsó végén, attól tartok, azért, mert a kábel elrohadta tengervízben, ami azt jelenti, hogy hiába veszünk egy új készüléket, nem leszösszeköttetésünk. Internetelérhetőség persze nincs és térerő sem. Nagyon nagyaz elszigeteltség.

De mit tehetnék? Fejezd be a listát. Hallgatom az öreg ház nyikorgását, ahogy szinte meghajlik a szélben,hallgatom a tűz kényszerű pattogását, a vizes fa alig akar égni. Mindenruhámnak füstszaga van. Mi is van még? Ki kell pakolnunk az edényeket és a poharakat, amit Angus,Josh és a költöztetők hoztak át, ott állnak bedobozolva még.Befőttesüvegekből isszuk a vörösbort. Aláhúzom a dobozok szót, és körülnézek. Egyik-másik falon fura, nyugtalanító festmények vannak, táncosok,hableányok és skót harcosok: nyilván a vissza-visszatérő önkényeslakásfoglalók művei. Ezeket le kell festeni, elég frászosak. A konyhából nyílókamra még rosszabb, az évszázados rendetlenséget Gusra hagyom. Kinta nagy csűr megroggyant, tele kosszal, sirálytollal. A kőfallal elkerített kertgyomos és sziklás, évekbe telik, míg fel lehet támasztani. És ott van a vécé a fürdő mellett, amelynek a víztartályán kartontáblaAngus nagymamájának öreges írásával: Kérem, hagyják a követ az ülésen,hogy a nyércek ne jöjjenek fel. Vécét megcsináltatni, írom a listámhoz. Majd még ezt is: Kiirtania nyérceket. Aztán mosolyra húzódik a szám, és leteszem a tollat. Mindennek ellenére tetszik nekem itt, sőt. Azt is érzem, hogy valamikormajd jól fogom itt érezni magam. Derekas projekt, hatalmas kihívás, mégis,tetszik, ahogy teljesen lefoglal és ural. Biztos lehetek benne, hogy mit fogoka következő harminc hónapban csinálni, kényelmes otthont ebből a szép, derettenetes házból. Életet lehelek belé. Igen, nincs más választásom, csinálnom kell. És én szívesenengedelmeskedem ennek a belső parancsnak. Mert van azért sok jó is. A két nagyobb hálószoba és a nappali lakható,rendes a fal, és működnek a radiátorok. A többi hálószoba, az ebédlő ésa mosókonyha már túl sok. Nagy ez a hely. Szeretem a világítótornyot is, különösen éjjel. Kiszámoltam, kilencmásodpercenként villan fel. Nem annyira, hogy ne tudjak tőle aludni, sőt

segíti is az alvást, olyan, akár a metronóm vagy egy nagyon lassú, anyaiszívverés. És végül, de nem utolsósorban imádom a kilátást. Igaz, ezt vártam, de akkoris, minden nap ámulatba ejt. Néha azon kapom magamat, hogy ott állok tátott szájjal, a kezemben ecset,a lábamnál festékesvödör, és akkor döbbenek rá, hogy már húsz perce nézemcsöndben, ahogy a nap beragyogja a rőt hegycsúcsokat, aranyszínűre festvea vörös sziklákat, a fehér felhők unottan vonulnak Knoydart hófödte csúcsai –Sgurr nan Eugallt, Sgurr a’Choire-Bheithe, Fraoch Bheinn – fölött. Leülök, és az ölembe veszem a jegyzetfüzetet. Sgurr nan Eugallt, Sgurr a’Choire-Bheithe, Fraoch Bheinn. Angus tanítgatja nekem ezeket a szavakat: ezeket a szépséges, gördülékeny,sós ízű gael neveket, amelyek úgy áramlanak a kultúrába, mint ahogya Ciullinsben eredő patakok sietnek a Coruiskba. Este együtt isszuk a whiskyt,miközben Angus a térképen mutogatja nekem a gael neveket, én megismételgetem azokat a titokzatos magánhangzókat és mássalhangzókat. Lazán,nevetve, összebújva a pokróc alatt. Együtt, szeretetben, a férjemmel. Angus most alszik az ágyunkban, én pedig alig várom, hogy odabújjakhozzá. De ma még egyszer utoljára leírom a dombok neveit, mintha valamivarázsige lenne, ami megvédi a mi kis családunkat. A Moorcroft családot,akik egyedül élnek a saját szigetükön, ezüst partjaival és kíváncsi fókáival. Majdnem kiesik a toll a kezemből, érzem, hogy lehúz a fejem, a nehézfizikai munka okozta jó fáradtságtól. Egyszer csak felriadok. – Anya! Anya! Egy hang szólít, távolról, több ajtón át. – Anya, anya! Újabb rémálom? Ledobom az írótömböt, felkapok egy zseblámpát,bekapcsolom, és elindulok a hideg, sötét folyosón Kirstie szobájába. Azajtaja zárva. Vajon álmában beszél? – Anya… Különösen cseng a hangja, egy pillanatra lebénulok a küszöbön. Nemakarok bemenni.

Félek. Hihetetlen, de a szívemet rettegés járja át. Nem merek bemenni a lányomszobájába? Valami ismeretlen visszatart, mintha valami gonosz leselkednerám, gyerekesen félek a kísértetektől, az ágy alatti szörnyetegektől. Lehet,hogy a lányom ott bent megint furcsán mosolyog rám. Ahogy a kocsiban,amikor megpróbált összezavarni, megbüntetni. Hagytad, hogy meghaljona testvérem. Nem voltál ott. De ez ostobaság. Csak az apám emléke, ahogy kiabál velem. Amikorkezdett hanyatlani a pályája, egyre többet kiabált. Üvöltött a félelemtőlreszkető anyámmal. A kiabálás olyan volt a bezárt ajtó mögött, minta mennydörgés vagy a szörnyetegek hangja, ezért idegesítenek a zárt ajtók. Nem, nem. Én jobb anya vagyok ennél. Erőt veszek magamon, lenyomom a kilincset, belépek és kémlelema sötétet. Félelmem egy csapásra átadja helyét az aggodalomnak: Kirstie az ágyábanül, és egyáltalán nem mosolyog, ömlik a könny a szeméből. Mi baj? Azéjszakai lámpa ég, bár elég halvány a fénye. Mi történt? – Kicsikém, mi a baj, mi van? Odamegyek hozzá és átölelem, ő pedig csöndben sír perceken át, ahogyringatom. Nem szól semmit, látszik, hogy szenved. Biztos megint lidérces álmot látott, csak zokog és zokog. A tenger minthaa bánatát kísérné, hallom a nyugtalan hullámok zaját kintről. Mintha ki-belélegeznének. Vajon ki hagyta nyitva az ablakot? Talán Angus. Mániája a frisslevegő. A kislányom lassan elcsendesedik. Két kezembe fogom a könnyáztattaarcát, érzem az ujjaim végén a forró könnycseppeket. – Jaj, kicsikém? Mi van? Megint rosszat álmodtál? Kirstie a fejét rázza, és szaggatottan felsóhajt, majd újra nemet int, ésfelemelt ujjával mutat valamire. Az ágyán egy nagy fénykép fekszik. Megnézem, belém hasít a fájdalom.Rossz minőségű kép, számítógéppel nyomtatva, de ennek ellenére éles. Lydiaés Kirstie látható rajta, vidáman nyaralnak Devonban, talán egy évvela baleset előtt. Instow-ban vannak, a parton, mosolyognak a Legoland

rózsaszín kapucnis fürdőköpenyében, kezükben kisvödör, lapát, hunyorognaka napfényben, de rám mosolyognak, bele a fényképezős telefonomba. A bánat mint vízesés zúdul végig rajtam. – Kirstie, hol vetted ezt? Nem szól semmit. Tanácstalan vagyok. Angusszal elhatároztuk, hogy halehetséges, az összes fotót eldugjuk a lányunk elől, nehogy előjöjjenek azemlékei. Talán a pakolásnál találta az egyik dobozban? Megint a képet nézem, és megpróbálok nem tudomást venni a sajátszomorúságomról, de ez nem könnyű. Az ikrek nagyon boldogoknak tűnneka fotón. Hirtelen belém hasít a felismerés, hogy az életben maradt lányomvalójában elárvult. A rózsaszín pizsamás Kirstie kikapja a képet a kezemből, megfordítja, ésodamutatja nekem a félhomályban. – Anya, melyik vagyok én? – Mit mondasz, drágám? – Melyikük vagyok én? Anya, melyik? Édes jó istenem, segíts meg! Ezt nem bírom elviselni, mert nincs ráválaszom. Az igazat megvallva, nem tudom. Képtelen vagyok különbségettenni köztük ezen a fotón, semmi vizuális kulcs nincsen. Hazudjak neki? És mivan, ha tévedek? Kirstie kivár. Én nem szólok semmit, összevissza motyogok értelmetlenszavakat, meg akarom nyugtatni, és közben azon gondolkodom, mit ishazudjak. A helyes válasz hiánya azonban csak tovább rontja a dolgokat. Kirstie egy szemvillanásra rám néz, aztán felüvölt, visszaesik az ágyra,összevissza hadonászik, úgy hisztizik, mint egy kétéves. Visítása rettenetes,kétségbeesett és kétségbeejtő. Azt azonban érteni, amit mond: – Anya! Anya!Anya! Ki vagyok én?

7. fejezetEgy órába telik, míg sikerül megnyugtatnom a lányomat, csak annyira, hogyvégre elalszik, szorosan ölelve Leót, mintha meg akarná fojtani. Addigraazonban én vagyok képtelen aludni. Oldalamon a horkoló Angusszal hathosszú órán át fekszem tágra nyílt, rebbenő szemmel, és folytonosan Kirstieszavait ismételgetem. Ki vagyok én? Milyen lehet, ha az ember nem tudja, kicsoda, nem tudja, hogy ő halt-e megvagy a testvére? Reggel hétkor felkelek a szétzilált ágyamból, kétségbeesésemben felhívomJosht a recsegő telefonon, ő pedig nagy ásítozva igent mond a kérésemre,hogy vigyen el csónakkal a Selkie-nél parkoló kocsinkhoz, mert épp dagályvan. Angus álmosan kibotorkál az ebédlőbe, épp akkor, amikor leteszema telefont. Miért hívod Josht? Hova mégy ilyen korán? Mi folyik itt? És ásít. Megpróbálok válaszolni, de elakad a szavam. Nem akarom elmondani azigazat, még nem, majd csak ha muszáj. Annyira bizarr és ijesztő, hogy jobblenne, ha hazudnék neki. Lehet, hogy a múltban is többet kellett volnahazudnom. Talán arról a régi viszonyról sem kellett volna igazat mondanom.Lehet, hogy én tettem tönkre a házasságunkat, ami azóta sem jött egészenrendbe. Nincs azonban időm lelkifurdalásra, így aztán azt mondom, hogykorán kell indulnom Glasgow-ba egy cikkhez anyagot keresni, mert Imogenszerzett nekem egy munkát, és meg kell csinálnom, kell a pénz. Mondtam,hogy Kirstie-nek megint rémálma volt, és vigasztalja, míg nem vagyok itthon. Rémálom. Csak egy lidérces álom. Gyenge hazugság, mégis, úgy tűnik, elhiszi. Aztán megjön Josh a csónakkal, a szeméből épp dörzsöli ki az álmot.Megkerüljük Salmadairt, Ornsaybe érve felszaladok a móló lépcsőjén,beugrom a kocsiba, és mint az őrült hajtok Glasgow-ba: Kyle-ból FortWilliamen át a városközpontba. Közben felhívom Imogent, hogy tegyen megnekem egy szívességet. Ő ugyanis ismeri Skócia legjobb gyerekpszichiáterét,

Malcolm Kellawayt. Onnan tudom, hogy hónapokkal ezelőtt olvastam Imogenegyik cikkét, amelyben az egekbe magasztalta Kellawaynek a modernanyaságról írott tanulmányát. Most segítséget kérek. – Tudsz nekem kérni egy időpontot tőle? Most rögtön? – Micsoda? – Immy, kérlek – és közben kibámulok a kísértetjárta Rannoch-lápvidékre,egyszerre vezetek és telefonálok. Nem hiszem, hogy vannak erre rendőrök,hogy elkapjanak figyelmetlen vezetés miatt. A kis tavak piszkos ezüstszínbencsillognak, amikor néha kisüt a nap. – Kérlek, Immy. Fontos. – Igen… igen, megpróbálhatom. Esetleg majd visszahív. De, figyelj csak,Sarah, biztos, hogy rendben vagy? – Mert? – Hát, csak… tudod… – Imogen! Igaz barát, aki mindvégig mellettem volt, megérti, és nem kérdez többet,bontja a hívást, hogy megtegye, amire kértem. És valóban, az orvos rendelőjevisszahív, miközben még vezetek, a híváshoz képest négy óra múlva vár. Köszönöm, Imogen. Most pedig itt vagyok a George Streeten, Kellaway rendelőjében.A pszichiáter, dr. Malcom Kellaway egy bőr forgószéken ül a karcsú, fémíróasztala mögött. Kezét úgy zárja össze, mintha buzgón imádkozna, ujjai azállát érintik. Már másodjára teszi fel a kérdést: – Valóban azt hiszi, lehet, hogy tévedettakkor este, Devonban? – Nem tudom. Őszintén nem tudom. Mindketten hallgatunk. Kint már sötétedik, bár még fél három sincs. – Rendben, akkor lássuk még egyszer a tényeket. És Kellaway újból számba veszi a tényeket. Az ügy tényeit. A jelenlegiállást, a lányom halálát, és a megmaradt gyerekem esetleges ideg-összeroppanását. Hallgatom az előadását, de valójában inkább a kinti szürkén gomolygó

felhőket nézem a négyzet alakú ablak kormos gránitpárkánya fölött. Glasgow.Télen pokoli ez a város, viktoriánus, áporodott, határozottan fenyegető.Minek jöttem én ide? Kellawaynek további kérdései vannak. – Mindebből mennyit beszélt meg a férjével, Mrs. Moorcroft? – Nem túl sokat. – Miért nem? – Hát csak… nem akarok tovább rontani a dolgokon, mielőtt… szóvalmielőtt nem tudom biztosan. Újra elfog a kétely: mit keresek itt? Mi értelme volt? Malcolm Kellawaybőven középkorú, mégis farmert hord, és ettől nem lesz meggyőző. Zavaróannőies mozdulatai vannak, ronda magas nyakú pulóvere, és tökéletesen kerekszemüvege, keret nélkül. A lencsék mintha azt mondanák, oo. Mit tud ez azember a lányomról, amit én ne tudnék? Mit mondhat nekem, amit én nemmondhatnék el magamnak? A szemüvege mögül rám néz és így szól: – Mrs. Moorcroft, talán idejetovábblépni azoktól a dolgoktól, amiket tudunk, azokhoz, amiket nem tudunk. – Rendben. – Vegyük szépen sorjában – mondja, és előredől. – Miután ma délelőttfelhívott, utánanéztem pár dolognak, és konzultáltam a Royal Infirmary-belikollégáimmal is. Sajnos, attól tartok, nincs megbízható módszer arra, hogy azegypetéjű ikreket meg lehessen különböztetni egymástól, pláne ilyenmeglehetősen egyedi körülmények között. Visszabámulok rá: – Hát a DNS-vizsgálat? – Nem, az sajnos, nem működik. Még ha lenne is – mondja szintenyöszörögve –, még ha lenne is kellő mennyiségű minta az elhunyt lányától,a standard DNS-vizsgálatok szinte biztosan nem mutatnak ki különbséget. Azegypetéjű ikrek már csak ilyenek, azonosak. Azonosak genetikai, fizikai éspszichikai értelemben egyaránt. Ez a rendőrségnek is gondot okoz, voltakesetek, amikor egy ikerpár mindkét tagja megúszta az ítéletet, merta rendőrség képtelen volt megállapítani, melyikük volt a tettes, holotta helyszínen vettek DNS-mintát. – Hát az ujjlenyomatok? Azok nem különböznek?

– Igen, ott néha adódik némi kis eltérés, a kéz- és lábujjak esetében még azegypetéjűeknél is, de természetesen az ön lánya… hamvasztás volt, ugye? – Igen, az. – És egyik lánytól sem vettek korábban ujjlenyomatot, igaz? – Nem, nem vettek. – Látja, hát ezért nehéz. Meglepően energikusat sóhajt, majd feláll, odalép az ablakhoz, és nézi,ahogy épp felkapcsolják az utcai világítást. Délután háromkor. – Megoldhatatlannak tűnő probléma ez, Mrs. Moorcroft. Ha mindkét lányélne, vannak más módszerek is arra, hogy meg tudjuk különböztetni őketegymástól, talán az arcukon levő erek elágazásával, termográfiával, deamikor az egyikük nem él, és az ember visszamenőleg akarja megoldania kérdést… akkor természetesen ez lehetetlen. Az anatómia sem segít. Megfordul, és szemügyre vesz, ahogy ott ülök a zavaróan mély bőrfotelben.Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, alig ér le a lábam a földre. – Lehet azonban, hogy mindez szükségtelen. – Tessék? – Gondolkozzunk pozitívan, Mrs. Moorcroft, nézzük a dolgot más oldalról,lássuk, mit mondhat a pszichológia. Tudjuk, hogy az ikertestvér elvesztésea megmaradt számára igen nagy csapás. Kirstie. Az én szegény kislányom. – Az ikertestvérüket elveszített egypetéjű ikreknek a nyolcas GEI-veszteségskálán négynél magasabb a pontszámuk. Sokat rágódnak, nagyonszenvednek a kétségbeeséstől, bűntudattól, a személyiség elvesztésétől. –Sóhajt egyet, majd folytatja: – Ennek a nagy bánatnak a fényében, különösen,ami a személyiség elvesztését illeti, igen nagy a valószínűsége annak, hogy azön lánya, Kirstie egyszerűen hallucinál, illetve téveszméi vannak. Azedinburgh-i egyetem orvosai kutatást végeztek az ikertestvérüket elveszítettikrek témájában. Azt állapították meg, hogy az élő ikerpárokkal valóösszehasonlításban a magukra maradt ikreknél megnő a pszichésrendellenességek valószínűsége. – Kirstie megőrült? A pszichiáter alakját keretbe foglalja a mögötte levő ablak.

– Nem őrült, csak zavart, talán súlyosan zavart. Gondolja csak el, min megykeresztül Kirstie egyedül: ő maga az élő emlékeztetője a meghalt testvérének.Valahányszor a tükörbe néz, a halott testvérét látja. És átveszi az ön és a férjehatározatlanságát is. Gondoljon arra is, mennyire félhet a közelgőszületésnapoktól, a viszonylagos magányban töltött élettől, miután születéseóta ikerként élt. Olyan magánnyal kell megbirkóznia, amilyent mi valószínűlegnem is tudunk felfogni. Megpróbálok nem sírni. Kellaway folytatja: – Mélységes mély lehet a zavar benne. Az életbenmaradt iker ráadásul a másik halála után bűntudatot, lelkifurdalást érezhet,amiért ő maradt életben. Ezt tovább fokozza, hogy látja a szülei fájdalmát,különösen akkor, ha a szülők közt viszály dúl. Az ilyen esetekben sajnos, eléggyakori a válás. – A szemembe néz, egyértelmű, hogy választ vár. – Mi nem veszekszünk – mondom, ez minden, ami kijön belőlem, ez ishalkan. – Szóval valamikor veszekedtünk, igen, volt egy nehezebb időszak,tudja, a házasságunkban, de ezen már túl vagyunk. A lányunk előtt nemszoktunk veszekedni. Nem, nem hiszem. Kellaway odamegy a másik ablakhoz, és az utcai lámpákat nézi, miközbenbeszél: – A bűntudat, a gyász és a hirtelen rászakadt magány különös módonboríthatja fel a megmaradt iker lelki egyensúlyát. Ha a gyászoló ikrekrőlszóló irodalmat megnézi, mint ahogy én is tettem, számtalan példát talál rá.Amikor az egyik meghal, a másik átveszi a jellemvonásait, hasonlíta meghaltra. Egy amerikai vizsgálatban szerepel egy ikerfiú, aki tizenkét éveskorában veszítette el a testvérét. Annyira kezdett hasonlítani meghalt bátyjára,hogy a szülők meg voltak győződve arról, hogy, mint mondták, „megszálltaa másik szelleme”. Egy másik esetben egy kamaszlány, akinek meghalta nővére, szándékosan felvette a nevét, hogy – és Kellaway félig megfordulés rám néz – ne kelljen többé önmagának lennie. Így mondta, nem akar többéönmaga lenni. Az elhunyt testvére akart lenni. Elhallgat. Érzem, válaszolnom kell. – Szóval azt gondolja, hogy Kirstie az Kirstie, csak – megpróbálok a lehetőlegnyugodtabban beszélni –, hogy megszabaduljon a bűntudattól és

a fájdalomtól, úgy tesz, mintha ő lenne Lydia, vagy azt hiszi, ő Lydia? – Nagyon nagy a valószínűsége szerintem. De ennél többet nem mondhatok,anélkül, hogy láttam volna. – De mi van a kutyával? Mi van Beanyvel? Kellaway visszamegy a forgószékéhez, és leül. – A kutya viselkedése bizonyos fokig érthetetlen. És önnek természetesenigaza van, a kutyák különbséget tudnak tenni az egypetéjű ikrek közötta szaguk alapján, még akkor is, ha ez a legjobb DNS-teszttel sem lehetséges.Mégis, az is ismert tény, hogy az életben maradt iker gyakran nagyon szoroskapcsolatba kerül a háziállatokkal. Az állat helyettesíti a meghalt testvért.Ezért azt gondolom, hogy Kirstie és Beany szorosabban kötődnek egymáshoz,Beany tehát, válaszul erre a bensőségesebb kapcsolatra, másképp viselkedik. Az eső most már az ablakot veri, én pedig nem tudom, mitévő legyek. Már-már elhittem, hogy az én drága Lydiám visszajött, és mégis, úgy tűnik, Kirstieaz, aki él. Csak beképzeltem az egészet. De vajon Kirstie is? Még jobbansajog a szívem. – Most mit tegyek, dr. Kellaway? Hogyan kezeljem a lányom zavartságát?A gyászát? – Legyen olyan normális, amilyen csak lehet. Viselkedjen úgy, mint most. – Elmondjam mindezt a férjemnek? – Ezt önre bízom. Lehet, hogy jobb lenne annyiban hagynia a dolgot, de ezttermészetesen önnek kell eldöntenie. – És aztán? Mi lesz aztán? – Biztosat nehéz lenne mondani. Én úgy vélem, hogy elmúlik ez a zűrösállapot, ha Kirstie látja, hogy önök Kirstie-nek tekintik, annak is szeretik, nemhibáztatják azért, hogy ő Kirstie, és akkor majd megint Kirstie lesz. Úgy beszél, mintha kinyilatkoztatna, olyan véglegesek a szavai. Világos,hogy vége a rendelésnek. Kellaway az ajtóhoz kísér, felsegíti a ballonomat,mint egy elegáns hotel portása, majd sokkal közvetlenebb hangon hozzáteszi:– Kirstie új iskolába fog járni? – Igen, a jövő héten kezd. Időt akartunk neki adni az átállásra. Tudja… – Ez nagyon jó, nagyon helyes. Az iskola fontos része a normalizálódásifolyamatnak, néhány hét után, remélem, sőt hiszem, hogy új barátai lesznek, és

elmúlik ez a zavarodottság. – Halvány, de egyértelműen őszinte a mosolya: – Tudom, hogy ez nagyon kegyetlen lehet a maga számára. Szinte azelviselhetetlenségig. – Egy pillanatra elhallgat, egymásra nézünk. – Magahogy van? Magáról nem is beszélt. Hihetetlenül fájdalmas év van ön mögött. – Hogy én? – Igen, maga. Megdöbbent a kérdés. Kellaway arcát fürkészem, szívélyes, profimosolyát. – Azt hiszem, én jól vagyok. A költözés elvonja a figyelmemet, és ez jó.Azt hiszem, működni fog. Csak szeretném, ha az egész már elmúlna. Még egyszer bólint, a szemüvege mögött látszik, elgondolkodik. – Kérem, tartsuk a kapcsolatot! Viszontlátásra, Mrs. Moorcroft. Ennyi. A rendelő ajtaja becsukódik mögöttem, én lemegyek az acél-falépcsőn a főbejárathoz, majd ki az esőáztatta glasgow-i utcára. Az utcai lámpák körül sejtelmes glória, szinte teljesen üresek az utcák, csakegy fekete ruhás nő küszködik az esernyőjével. Az is én vagyok. A Holiday Inn Express Hotel itt van mindjárt, a sarkon. Egész estea szobámban maradok, hozatok egy curryt, műanyag kanállal megeszema műanyag edényből a túlságosan kemény ágyamon, és apatikusan meredeka tévére. Próbálok nem gondolni Kirstie-re, természetfilmeket ésfőzőműsorokat nézek, míg el nem zsibbad az agyam. Nem érzek semmit. Sebánatot, se szorongást, csak nyugalmat. Talán elmúlt a vihar, talán mehettovább az életünk. Korai reggelim is épp olyan műanyag, mint a vacsorám volt, örülök, hogybeszállhatok a kocsiba és elindulhatok a vad északra. Ahogy a szürke tanácsiházak átadják a helyüket a zöld mezőknek, majd a nagyobb erdőknek, s végüla korai hósapkával fedett igazi hegyeknek, javul a hangulatom. Kellawaynek biztos igaza van, hiszen országos hírű gyermekpszichiáter. Kivagyok én, hogy vitába szálljak vele? Kirstie Moorcroft az Kirstie Moorcroft,nevetséges másra gondolni. A szegény kislányom össze van zavarodva ésbűntudatot érez. Ha hazamegyek, egy óra hosszat ölelgetem majd, és aztánújrakezdjük az életünket a hűvös és balzsamos levegőjű Hebridákon. Balra tőlem a Loch Linnhe kék és sötétszürke színben játszik, mögötte

a szigetekre vezető út sövényei, az út erdőn-mezőn kanyarog a Mallaig nevűhalászfaluig és kompkikötőig. Vezetés közben megnézem, hány óra. Azt mondták, hogy ha elkapoma Mallaig és Armadale közötti jó kompjáratot, akkor két órával lerövidül azút Ornsaybe, mert nem kell megtenni a kitérőt Kyle-ba. Lehúzódom egy leállósávba, és felhívom Carmacban azt a vidám hölgyeta komptársaságtól. Jó hírei vannak, a következő egykor indul, simán elérem.Telefonálok hát a Torran-szigeti házba, és a recsegésen át is meghallom, hogyAngus azt mondja: – Jól van, rendben, majd felveszlek a csónakkal. – Csónakkal? Végre van csónakunk? Recsegés. – Igen, egy kis… – Recsegés. – Hát ez remek… Sziszegés, recsegés, krrrrr. – Felveszlek Orsnayben a mólónál, amikor… – A légköri feltöltődés miattelhalkul Angus hangja. Ez a vonalas telefon hamarosan teljesen tönkremegy. – Fél háromkor, Angus! Fél háromkor. Akkor gyere elém Ornsaybe. Alig hallom, amit válaszol. Azt hiszem azt mondta, rendben. De van csónakunk! Van egy csónakunk! Amikor odaérek a mallaigi kikötőbe, a parti őrség tagjai, a csevegőhalászok és a vidám rákászok meg a kikötő mentén sorakozó csónakoklátványa meg az egész sürgés-forgás hirtelen jó kedvre derít. Gyorsanfelhajtok a kompra, és ott ülök félig mosolyogva, félig álmodozva, ahogykiadom a pénzt az ablakon a csinos, anorákos lengyel fiúnak, aki egy ügyesgépből jegyeket osztogat. Aztán kigurulok, és izgatottan vezetek a főúton Ornsay felé… vancsónakunk! Igazi, saját csónakunk. Gázt adok, és nagy lelkesen letudom azutolsó dombot is Ornsaytől délre. Közben egy nagy sivár, mocsaras helyre érkezem, ami fura módon mégisforgalmas, itt állnak meg a helyiek, mert itt van térerő, itt tudják elérni a netetaz okostelefonjaikon. Ez egyben az utolsó látható akadály is Ornsay előtt.Ahogy a másik oldalon ereszkedem lefelé, meglátom. Az új otthonomat.

Felgyorsul a szívverésem, ahogy illik. Torran. A szépséges Torran-sziget. Először érzek kötődést, amióta ideköltöztünk. Minden nyersesége éslerobbantsága ellenére oda vagyok az új otthonunk valódi szépségéért, a délfelé rohanó patakokért, Knoydart magányos méltóságáért. Szinte fáj eza szépség, mint a gyógyulás kínja. Nem akarok többé visszamenni Londonba. Itt akarok maradni. Torran-sziget, a mi szigetünk. Csapongó gondolataim közepette végighajtok a falun és a Selkie mellettiparkon. És valóban, ott áll Angus, karjával óvón átfogja a pink dzsekisKirstie vállát. A kislány bátortalanul mosolyog, Angus sehogy sem.Különösen néz rám és én tudom, hogy valami nincs rendben. – Szóval – mondom, és megpróbálom leplezni a félelmemet, hogy mostmeg mi lehet a baj –, mibe került? – Ötszáz fontba az invernessi Gaelforce szakboltban. Josh segített idehozni.Két és fél méteres, felfújható. Jó vétel volt. – Kicsit mereven, nem túlmeggyőzőn rám mosolyog, majd odavezet a mólóhoz, ahol egy rikítónarancsszínű, felfújható csónak ringatózik a nyugodt vízen. – Josh aggódik,hogy ez nem lesz elég jó, ha eljövünk bulizni a bárba. De ez baromság. – Akkor jó. Kirstie az egyik kezével Leót szorongatja, a másik az apja nagy kezében.Várja, hogy apával és anyával beszálljon a csónakba, és hazamenjen. Az apjafolytatja: – Láttam, hogy ilyennel mennek ki a jachtokhoz. És elég könnyűahhoz is, hogy egyedül ki lehessen húzni a partra. És mivel nincs biztonságosbikánk, ez fontos, nem? – Aha – mondom, mert fogalmam sincs, mit kéne válaszolnom, nem érteka csónakokhoz. Még mindig örülök neki, de valamit érzek a levegőben.Valami nincs rendben. – Én szállok be elsőnek – mondja Angus –, és majd besegítelek titeket. –Leszalad a kőlépcsőn, majd bemászik a csónakba, ami meginog a súlya alatt.Angus megfordul, kitárja a karját a lányunknak, és így szól: – Oké, Kirstie,gyere te elsőnek, anya előtt. Angusra nézek tágra nyílt szemmel, és gondolkodom.

Kirstie rám néz: – Képzeld el, hogy van egy kutyád meg egy macskád, megmég egy macskád, az egyiket úgy hívnák, hogy Helló, a másikat, Viszlát,a harmadikat meg Gyere ide, és te egy parkban volnál velük és kiabálnál. – És? Halkan kuncog magában, csillognak a fehér fogai, az egyik épp lötyög.Most már hangosan nevet. – Ha a parkban kiabálnál velük, anya, azt hogy helló, meg viszlát meg gyereide, akkor összevissza futkosnának, és nem tudnák, mit csináljanak. Megpróbálok mosolyogni. Ez az a fajta vicc, az a spontán értelmetlenség,amit Kirstie Lydiával szeretett játszani. Egyre különösebbfantáziaszüleményeik voltak, úgy nevettek rajtuk, mintha egyek lettek volna.És most már nincs, aki ezt játssza Kirstie-vel. Nevetek, de hamisan cseng. Kirstie rám néz, és most szomorúnak látom,a háttérben a hideg, kék hullámokkal. – Megint álmodtam – mondja. – Rossz álmom volt. Nagypapi ott volta fehér szobában. – Micsoda, drágám? – Sarah! – kiált rám Angus, a hangja élesebb, mint a tengeri szél. – Sarah! – Mi van? – Nem bírsz neki segíteni? – A szemembe néz, úgy folytatja: – SegítsKirstie-nek beszállni a csónakba. Megfogom a lányom kezét, beemelem a csónakba, majd utána beszállok énis. Kirstie szórakozottan, bánatosan nézi a hullámokat. Közel hajoloka férjemhez, úgy sziszegem a fülébe: – Mi történt? Megvonja a vállát, és suttogóra fogja. – Újabb rémálom. Az elmúlt éjjel. – Ugyanaz? – Igen, az arcok. De nem érdekes, el fog múlni. – Megfordul, erőltetettenfelcsillan a szeme és mosolyog. – Rendben, isten hozta önöket a Moorcroftfedélzetén. Indulás! Angus merev műmosolyáról a nekem háttal ülő lányom kis szőke fejérenézek, és a visszatérő álomra gondolok. Már hónapok óta időről időre előjön.Most meg a nagyapja is megjelent? Miért nem tartja ezt Angus fontosnak?

Ennek szimbolikus értelme van. Biztos jelent valamit, de nem tudok rájönni,mit. Angus beindítja a csónakmotort. Éles, metsző a szél. Kirstie áthajola csónak oldalán, a hullámokat nézi. Aggódom, hogy megfázik, mert nincsrajta a kapucnija. Sikeresen elérünk azonban a szigetre, Kirstie kiugrik, ésfelszalad az úton a házhoz, látszik rajta, örül, hogy itthon van. Beanya kedvenc helyén, a konyhaajtóban várja. Mintha nem akarna bemenni. Mi lemaradunk, mert Angus tanítgatja nekem, hogy kössem a csónakota világítótorony vaskorlátjához. – Nem, nem úgy – mondja. – Nézd, így csináld. Megpróbálom elsajátítani a csomókötést, de nem sikerül a félhomályban.Angus mosolyogva korhol. – Milverton, te aztán egy igazi szárazföldi patkány vagy. – Te meg, Gus, micsoda? Vén tengeri medve? Angus felnevet, és újra jobb köztünk a hangulat. Végül is sikerül a csomótis úgy-ahogy megkötnöm, bár nem vagyok benne biztos, hogy megjegyeztema módját. Bemegyünk, határozottan kellemes a hangulat. Olyanok vagyunk, mint egycsalád. Az ebédlőasztalon nagy kanna tea, öntünk a bögrékbe, süteménytmajszolunk és döntéseket hozunk. Mint egy házaspár, aki az otthonát rendezibe. A házat belengi a friss festék illata, Angus kimegy a kamrába, fát vág,tüzet rak, míg én a vacsorát főzöm. Arra gondolok, miközben a krumpliból kivágom a csírákat, és Ornsaypislákoló fényeit nézem, hogy az egyszerű életkörülményeink hogyan térítenekvissza minket a hagyományos férfi és női szerepekhez. Angus Camdenbengyakran főzött, de itt alig, azért, mert az erejét és az idejét kemény, férfiasmunkákra tartogatja. Favágás, nehéz tárgyak emelése, falazás. Én egy csöppet sem bánom ezt, sőt nagyon is tetszik. Egy férfi és egy nő egyszigeten, ahol csak önmagukra támaszkodhatnak, és csapatban dolgoznak, denői és férfi munkát végezve. Régimódi, lehet, de szexi. Vacsorához olcsó bort kortyolgatunk, megfogom Angus kezét, és aztmondom: – Ügyes voltál a csónakban. – Ő motyog valamit a víz veszélyeiről

és a zsákmányra váró cápákról. Nem tudom pontosan, mit mond, de tetszika dallama. Zsákmányra leső cápák közt élünk. A nagy tűz csöndben felemészti a fahasábokat, mi kinyitunk még egy üvegvöröset, Kirstie pedig boldogan vonul vissza a szobájába egy magazinnal.Angus előhoz egy könyvet a csomókötésről, és egy vékony kötéllelmegpróbálja nekem megtanítani a csomókat: csathurok, kikötői nyolcas,kötélvégi nyolcas. Annyi idő után újra ott ülünk összebújva a pléd alatt. Nézem a vékonyszürke kötelet, és megpróbálom a lehető legjobban csinálni, de a csomószétesik a kezem között, immár hetedjére. Angus türelmesen felsóhajt. – Még jó, hogy nem vagy oda a kötözős játékokért – mondja –, nem sokhasznodat lehetne venni. – De nem én kötném meg a csomókat, ugye? – mondom és ránézek. Kivár, majd felkacag, azzal a régi, ismerős, mély, nagyon szexi nevetéssel,aztán finoman megcsókolja a számat. Egy férj csókja, egy szerető csókja ez.És tudom, még mindig működik köztünk a kémia, az valahogy túlélt mindent.Boldog vagyok, vagy legalábbis nagyon közel járok a boldogsághoz. Az este hátralevő részében még dolgozunk a házon: Angus a fürdőszobátvakolja, és új csöveket rak be, én meg boldogan festem le a korábbi lakókfalfestményeit, egyszerűen nagyon rondák. Odaviszem a széket, hogy elérjem róla a második falfestményt, a bohócot.Aztán hirtelen megállok a festőhengerrel a kezemben, és felnézek. A bohócvisszanéz rám, szomorú, fehér arcával. Hirtelen a semmiből hatol belém a felismerés. A fehér szoba, a szomorú arcok, ahogy lenéznek. Az az állandó, ismétlődőrémálom. És még a nagypapa is. Rájöttem Kirstie álmára. Megint minden megváltozott, és én félek.

8. fejezetA férfi a feleségére nézett. Legalább már nem befőttesüvegből isszák a bort.Legalább már ezen túlléptek, van igazi borospoharuk. Ez már valami, de még nem elég. Ő körbejárta Skye-t, munkát keresett,bármilyet, mindegy, milyet, épített volna disznóólat vagy kerti sufnit is, vállaltvolna tetőtér-beépítést, ha kell. A feleségének nem kellett volna mástcsinálnia, csak kipakolni az edényeket, ami úgy tűnik, egy hónapjába került.Vagy hat napjába. Igen, keményen dolgoztak a házon együtt, és elég jólkijöttek, mindennek ellenére. És igen, Sarah-nak volt egy munkája Glasgow-ban, de mi is volt az valójában? Angus nem igazán hitte el. Imogen ködösített,amikor felhívta tegnap a Selkie-ből, és megkérdezte, mit keresett a feleségeGlasgow-ban. Igyekezett, hogy ne egy hajtásra igya ki a borát, és hallgatta, ahogy azasszony a telepátiáról beszél. Telepátia? Sarah ránézett, aztán folytatta. – Gus, gondolj csak bele. Mármint az álomba. Kirstie Lydiával álmodik.Azt álmodja, hogy Lydia a kórházban van. Ugye? Úgyhogy talán azt képzeli,hogy ő volt Lydia abban a rettenetes pillanatban, amikor felébredt ésmindnyájunkat látott, a családját, az ápolónőket, az orvosokat. A nagyapja isott volt a kórteremben. A kórházi fehér szobában. – De Sarah, én… – De Kirstie-nek fogalma sincs arról, hogy Lydia felébredt, hogy egyetlen,utolsó pillanatra a tudatánál volt. Soha senki nem mondta neki. Így aztán… –Az asszony teljesen pánikban volt. – Gus, hogyan másként tudott volnaa kórházról? Hogyan? – Sarah, nyugodj már meg. – De nem, komolyan, gondolj csak bele, kérlek! Angus a vállát vonogatta és nem szólt semmit, megpróbálta azarckifejezésével Sarah tudomására hozni, mi erről a véleménye.

– Angus! A férfi most sem válaszolt, szándékosan büntette a nőt a szótlanságával.Hirtelen érezte, hogy elönti a düh, amiért az asszony megpróbál mindentelrontani. Megint. Ráadásul épp, amikor kezdenek végre megállapodni. Letette a poharát, és az esőcsíkokat nézte az ebédlő ablakán. Hogyancsinálja meg a házat, hogy ne ázzék be, és a szél se süvítsen át rajta? Joshfigyelmeztette, hogy amikor megjönnek a szelek és az esők Skye-ba, a Torran-szigeti ház bent valójában hidegebb, mint kint, mert nedves, hiszen oly régenáll már fűtetlenül. – Angus, mondj valamit. – Miért? Miért, amikor ostobaságokat beszélsz? Angus megpróbálta visszafogni magát. Sarah utálta, ha rákiabál, és biztoselsírná magát, ha valóban kieresztené a hangját. Ez a basáskodó apja miattvan. Ráadásul hozzáment egy meglehetősen nyers férfihoz, aki kicsit hasonlítaz apjára. Sarah hibája lenne? Vagy éppenséggel senki sem hibás, csakmegismétlődnek a családi minták? Angus sem volt más, ő sem volt immúnisa gének és a környezet ismétlődéseivel szemben, abban a pillanatban épp egyrendes italt kívánt. Egy nagy pohár erős whiskyt, mint a sikertelen,káromkodós apja, aki havonta legalább egyszer alaposan elverte Angusanyját. Aztán beesett a folyóba és megfulladt. Helyes, te vén gazember, ottihatsz eleget. – Mi ez a baromság, Sarah? – Hogyan másképp tudhatta meg a lányod, hogy Lydia kórházban volt? – Honnan veszed, hogy erről álmodik? – Fehér szoba, szomorú arcok, lenéznek rá, és ott a nagyapja is. Annak kelllennie, Gus, mi más lehetne? Annyira éles a kép, rettenetes. Te jóságos ég! Már megint mindjárt zokogásban tör ki? Angus mintha kicsit akarta isvolna, hogy sírjon az asszony, úgy, ahogy ő is majdnem sírt, amikor Kirstieelmondta azt a bizonyos dolgot. Könnyű Sarah-nak. Angus ellenállt annak, hogy szembesítse az asszonyt az igazsággal. Ehelyetthatalmas kezét a felesége kis kezére tette, az apró, helyes, kis ügyetlen kezére,

amellyel nem tudott megkötni egy csúszócsomót, mégis, ő ezt a két kis fehérkezet szerette. Valamikor. Vajon képes lesz egyszer még rendesen szeretni?Kétségek nélkül, tisztán, harag és bosszúvágy nélkül? – Sarah, nem lehet, hogy az apád beszélt neki? Tudod, milyen néhány pohárután. Vagy a mamád. Az én bátyám. Bárki mondhatott valamit a kórházakróláltalában, és Kirstie meghallotta, aztán a többit hozzáképzelte. Gondold el,milyen rémes is lehet, már maga a fogalom egy gyereknek. Kórház.Kórtermek. Halál. Befészkeli magát a fejébe, és ezért álmodik vele. – De én nem hiszem, hogy bárki is mondta volna neki, vagy mondott volnaolyasmit, amit kihallgathatott. Csak a család tudta, hogy Lydia magához tért.Megkérdeztem őket. – Hogy mit csináltál? Csönd. – Megkérdezted az anyádtól és az apádtól? Újabb hallgatás. – Atyaúristen, Sarah! Te képes voltál felhívni embereket, elmesélni nekikezt az egészet, a mi magánéletünket? Hogy képzeled, hogy ez majd segít? A felesége kortyolt a borából, megrázta a fejét, az ajkát összeszorította,egész fehér volt az elfojtott feszültségtől. Angus a borospoharát bámulta. Teljesen hiábavalónak érzett mindent,mintha egy kádban ülne, a víz meg folyna le a lefolyón, amitől ő egyre jobbanfázik és elnehezül, akárha egy rút bolygóra röpítették volna. Dideregnek benta házban, belefulladnak a tennivalókba és a kihívásokba, és lehet, hogymindennek semmi értelme. Nem. Pozitívnak kell lennie. Kirstie miatt. Majd holnap újra megpróbálja. Talán megint elviszi a portfólióját abba azépítészirodába Portree-ben. Már majdnem felajánlottak neki egyrészmunkaidős állást. Csak kicsit noszogatni kell őket. Nézzék, valahafelhőkarcolókat terveztem, egy birkaóllal csak megbirkózom. Talán majdkönyörögni fog. Segítsenek, munkára van szükségem, tízezer kéne, merta lányom gyakorlatilag egy hűtőkamrában él. – Gus, rengeteg történet szól arról, hogy az ikrek közt működik a telepátia,valami kapcsolat, tudod, már beszéltünk erről… és, tudod, mindig ugyanazt

álmodják. Emlékszel, amikor egyszerre nevettek fel, nekünk meg fogalmunksem volt róla, min? Angus hátradőlt a székben és koszos kezével megtörölte a szemét. A házhangjaira figyelt. Kirstie a régi iPaddel játszott a szobájában. Angus hallottaa távoli kattogásokat és a számítógépes játék csilingelését, ami duettet énekeltaz ebédlő ablakát verő esővel. A lánya elveszett a komputervilágban, deAngus nem hibáztatta érte, jobb volt, mint a valóság. A valóság pedig az volt, hogy igen, Angus emlékezett, amikor Kirstie ésLydia egyszerre kacagtak fel valamin, látszólag minden ok nélkül. Persze,hogy emlékszik: döbbenten nézte őket, amikor az ikrek egyszer csak kuncognikezdtek, egészen máshol ültek, de ugyanabban az időben jött rájuk a nevetés,úgy, hogy láthatóan nem is szóltak egymáshoz. Néha olyankor is előfordult ez,amikor más-más szobában voltak. Átment az egyik helyiségből a másikba, ésazt látta, hogy pontosan egyformán kacagnak, nem tudni, miért. Angus annyi mindenre emlékezett. Amikor egyszer Lydia Roald Dahlkönyvét, a Szofi és a habót olvasta a szobájában, és kiderült, hogy Kirstielent a nappaliban ugyanazon az oldalon tart az olvasásban. Egyszer,emlékszik, jöttek haza az iskolából, Kirstie ment elöl, lassan, akár egytemetési menetben, totyogva, és akkor meglátta, hogy Lydia mögötte vagyharminc méterre ugyanúgy, szinte transzban lépdel. Miért csinálták ezt? Hogyráijesszenek az emberekre? Vagy valóban volt köztük valami lelki kapocs?Angus nem hitte, és nem is volt képes elképzelni. Utána is olvasott:ikertelepátia nem létezik, csak az azonos gének mindennapi csodái. Az esőverte ablaktáblát nézte. A kinti zord világ egyszerre vonzotta éstaszította. Egyik része ott kint akart lenni a szélben, a hidegben, bejárni a BlackCuillins ormait szélfútta arccal. De ő itt ül bent, és várja, hogy a feleségemegszólaljon. Sarah kiitta a borát, az üveg alját. Nyissanak ki még egyet?Angus mindig hagyta, hogy a nő irányítsa, mennyit iszik ő. Ám most még akartinni, délután ötkor. – Angus, kérlek. Csak gondolj bele. Nem lehet valamiféle telepátia? Ottvannak azok a finn ikrek, akik ugyanakkor haltak meg autóbalesetben. Mi voltaz, ha nem…?

– Tíz mérföldre egymástól, ugyanaznap este. Igen. És? – Hát nem döbbenetes? Nem bizonyít ez valamit? – Nem. – De… – Sarah, még ha volt is valamiféle mentális kapocs kettejük közt, amibennem hiszek, de ha volt is, Lydia több mint egy ÉVE halott. És az álmok csaknéhány hónapja kezdődtek. Mintha elállt volna az eső. A felesége ránézett. Angus folytatta: – Még ha azt gondolod is, hogy az ikrek képesekegymásnak álmokat küldözgetni a távolból, nem hiszem, hogy az éterenkeresztül is képesek lennének. Amikor az egyikük HALOTT. Te elhiszed ezt? Elhallgattak, majd Angus felkacagott. – Hacsak azt nem mondod, hogy Lydia kísértetként visszajár. Egy kisfantom, aki itt lebeg valahol, és az ikertestvérével beszél. Hol van most?A szekrényben, a hóna alatt a fejével? Tréfának szánta, vicces akart lenni. De beleszédült, amikor rájött, hogy az asszony elevenére tapintott. Sarahnem nevetett, a homlokát sem ráncolta, csak bámult rá, miközben újra eleredtaz eső és egyre jobban belevájta magát ennek a hülye háznak a vakolatába. – Basszus, csak nem hiszel a kísértetekben, Sarah? A rohadt életbe, szeddmár össze magad! Lydia meghalt, Kirstie pedig egy zavart és boldogtalankislány. Ennyi. Arra van szüksége, hogy a szülei normálisak legyenek. – Nem, nem kísértetek, valami más. – Micsoda? – Én… – Hogy mi? – Hát hogy… – elhallgatott. Angus úgy érezte, mindjárt üvöltenie kell. Mi a rosseb van? Elöntöttea düh. Alig bírta türtőztetni magát, de a lehető legnyugodtabb hangonmegkérdezte: – Mi az, Sarah? Mi az a nagy rejtély? – Nem… nem tudom. Az álmok… Mi van az álmokkal? – Azok csak kibaszott ÁLMOK! – kiáltotta, és fejét a két kezébe temette,kicsit túldramatizálva, de őszintén.

Egy ideig egyikük sem szólt semmit, majd Sarah felállt, és kivitte az üresborosüveget a konyhába. Amikor Angus utánanézett, látta, hogy a farmer csakúgy lóg rajta. Volt idő, amikor egy keféléssel levezették volna a feszültséget.És ő még mindig kívánta, még mindig, noha haragudott rá. Mi lenne, ha ágyba vinné? Mindig is vadul szeretkeztek, Sarah ígykedvelte. Ez volt az egyik ok, amiért Angus oda volt érte, a meglepő, állatiasszexualitásáért. Harapj meg, üss meg, kúrj meg. De ha most durva lenne vele,és ha felülkerekedne a lappangó dühe, hova vezetne az? Sarah visszajött a konyhából. Nem volt nála másik üveg bor. Angusnak, halehet, még rosszabb lett a kedve. Vajon kinyithat később még egy üveggel úgy,hogy Sarah ne lássa? Nem kéne ennyit innia. Kirstie-nek viszonylag józanapára van szüksége, akinek helyén van az esze. Valakinek vigyáznia kell rá. De annyira nehéz fenntartani a hazugságokat! Ráadásul ez a hely semsegített úgy, ahogy remélte. Elég rémes volt a november hideg szürkesége, ésez még csak a késő ősz. Milyen lesz vajon az igazi tél? Talán épp a szigorú,brutális időjárás jön majd a segítségükre, össze kell tartaniuk. Vagy az jelenti majd a végüket. Sarah csak járkált a szobában, nem ült le. – Sarah, van valami, amit nem mondasz el nekem? Egy ideje már ilyenvagy… talán Glasgow óta. Ha nem még korábban kezdődött. Mi történt? Semmi. – Sarah! – Sajnálom, hogy megemlítettem. Ki kell készítenem Kirstie ruháit, mégcsak ki sem pakoltam őket, csak ma reggel érkeztek, és… – Angus megfogtaaz asszony kezét. – Pár nap múlva kezd az új iskolában. A férfi megcsókolta a nő kezét, nemigen tudta, mi mást tehetne. Sarahazonban szótlan, bocsánatkérő mosollyal elhúzódott tőle, megfordult éskicsoszogott az ebédlőből a festetlen ajtón. Három zoknit viselt a hidegkőpadlón. Angus nagyot sóhajtva nézett utána. Kísértetek? Nevetséges. Ha csak ez lenne a probléma. A kísértetekkel könnyen elbánna. Mert azok nem léteznek. Angus úgy döntött, kemény fizikai munkával foglalja el magát, hogy

levezesse a szomorúságát, dühét. Az endorfinok talán majd jobb kedvrederítik. Fát kell vágni, és már alkonyodik. Átment a konyhán, ki az ütött-kopott hátsó ajtón, elhaladt a vödrök ésfelmosófák közt a kamra felé. Ahol minden éjjel eksztázisban tomboltaka patkányok. Mindenféle limlomot tároltak itt ebben a csűrszerű helyiségben, ócskabútorokat, amelyek arra vártak, hogy tűzifának hasogassa fel, és volt ott egykülönös zsák szén is, talán még a második világháborúból. Serpenyők ésüvegek halomban, mintha egész falvak menekültek volna ide, majd elmentekvolna, rengeteg nejlonzsák és kék nejlonzsinór tekercsekben, meg régiporcelánflakonok, a legtöbb törött. A nagymamája gyűjtögette őket, igaziszigetlakó volt. Megelőzte a korát, bár akkor még szükségből gyűjtött, nemdivatból, kimentett mindent, amit a partra vetett a dagály. Nézd csak, kisfiam,ez még jó lehet valamire. Ne dobjuk ki. Angus kiválasztott néhány hasábot, hogy felvágja őket, felrakta a műanyagvédőszemüvegét, egy nedves régi kesztyűt húzott a kezére, és beindítottaa villanyfűrészt. Két órán át berregett és fűrészelt a kamra harmincwattos égőjének fényénél.Ahogy a felhők eloszlottak, feljött a telihold Camuscross berkenyebokraifölött. Beany az orrával kinyitotta az ajtót, és belehempergett az illatosfűrészporba, majd leült a közepére, lassan csóválta a farkát, és nézte, ahogya sárga fűrészpor szerteszét szóródik. – Jól van, jól van, öregem. Minden rendben? A kutya szomorúnak tűnt. Szomorú volt, amióta csak ideköltöztek. Angusazt várta, majd tetszeni fog neki Torran, sőt hogy nagyon fogja élvezni, hogyaz egész szépséges sziget az övé, üldözheti a nyulakat, fókákat, madarakat. Aza sok a sáros, iszapos tócsa – hát csak jobb, mint Camden koszosbetonlabirintusa, nem? A kutya gyakran volt rosszkedvű, mint most is, orrát a mancsai közé dugta. Angus lerakta a fűrészt, három műanyag kád lett tele fahasábokkal. Levetteaz átizzadt védőszemüveget, és vastag kesztyűs kezével megvakargatta Beanyfüle tövét. – Mi van, öregem? Ez csak egy sziget?

A kutya felnyüszített. – Nem akarsz patkányt fogni, Beany? Rengeteg itt a patkány. Angus harapott egyet a levegőbe, majd a két öklével úgy tett, minthaelkapna valamit a kutya mancsával. Utánozta a kutyát. – Hamm. Nem kell patkány, Beany? Patkány? Hiszen te véreb vagy,patkányölők ivadéka. Vagy nem? Beany ásított egyet, majd megint a két szfinx módra tartott mancsa közédugta az orrát. Angust elöntötte az együttérzés hulláma. Szerette a kutyáját,hosszú, boldog órákat töltött vele a London környéki erdőkben sétálva. Nem értette, mitől változott meg a kutya hangulata. Visszagondolva rájött, hogy Beany különösen viselkedik, amióta csakidejöttek. Néha elbújik valamelyik sarokban, mintha félne, máskor meg nemakar bemenni a házba. És Sarah közelében más a viselkedése. Kirstie ésSarah közelében már régóta más. Vajon tanúja lehetett a kutya annak, ami Devonban akkor este valójábantörtént? Ott volt ő is akkor? Egy kutya képes emlékezni vagy felfogni egyilyen emberi történést? Angusnak meglátszott a lehelete a nedves, hideg levegőn. A kamrábannagyon hideg volt most, hogy már nem küzdött a fűrészeléssel. Annyira hideg,hogy az ablakok befagytak. Épp, mint amikor az ikrek születtek, az év leghidegebb napján. A jégvirágok repedéseit nézte. És hirtelen úgy tört rá a bánat, mint amikor a térde hátsó részét megrúgjavalaki. Mint a rögbiben, úgy, hogy lerogyott, meg kellett támaszkodnia a porosfahasábokból rakott halomban. Lydia, az ő kis Lydiája. Ahogy ott feküdt a kórházban, csövekkela szájában, kinyitotta bánatos szemét még egyszer utoljára, hogy elbúcsúzzon.Mintha bocsánatot kért volna. Lydia, az ő kis Lydiája, a drága kislánya. Ő is szerette, éppen úgy, mint Sarah, mégis, mintha az ő bánatát kisebbnekítélték volna. Az anya bánata valahogy fontosabb az emberek szemében, azasszonynak szabad volt összetörnie, neki lehetett sírnia, neki szabad volthónapokon át gyászolnia a kedvencét. Igen, ő elvesztette az állását, de végig

keresett munkát, míg gyászolt is. És nem az ő hibája volt. Ez volt benne azőrjítő. Sarah sokkal inkább hibás, mint ő, és ő meg akarta büntetni ezért. Miért is ne? Hiszen az ő lánya halt meg. Angus elővett egy kalapácsot a polcról, kicsit rozsdás, de gonosz szerszámvolt. Olyan, mintha alvadt vér száradt volna rá. Nehéz volt, épp megfelelőa súlya. Szinte kérte, hogy valaki sújtson le vele, hogy valamit hasítson kettévele. Mint egy görögdinnyét, ahogy szétfröccsen a puha belseje. Vajonragadna majd a kalapács feje? Elállt az eső, a tenger szürke volt az ablakból nézve. Angus kétségbeesettenbámulta a koszos, csupasz padlódeszkákat. Egy hosszú nyüszítés térítette észhez. Beany felemelt fejjel nézett rá,szomorú, mégis kérdő arckifejezéssel. Mintha megértette volna Angusabszurd, rettenetes gondolatait. Angus összeszedte magát, a kutyára nézett és így szólt: – Hé, Beany!Kimegyünk? Elkapunk egy fókát? A kutya halkan vakkantott egyet és csóválni kezdte a farkát; Angus óvatosanvisszarakta a kalapácsot a polcra.

9. fejezetLehetett volna bármelyik brit iskola. Alacsony, tágas épület volt,nagyobbacska játszótérrel, vidám színekkel kifestett hintákkal és csúszdákkal,meg az álmos, gondterhelt szülőkkel, akik bűntudatosan megkönnyebbültek,amikor letették a kicsiket. Csak az elhelyezkedése miatt más, mint a többi: balfelől tenger, a háttérben nagy, méltóságteljes hegyek, rajtuk néhol a decembereleji hó. És persze a csavarral felerősített tábla a kapun: RACHADH LUCHD-TADHAIL GU FAILTEACHE Alatta, kisebb betűkkel az angol fordítás: A LÁTOGATÓKNAK BE KELL JELENTKEZNIÜK A RECEPCIÓN. Kirstie szorosan fogja a kezemet, ahogy a kocsitól az áramvonalas városiautók és koszos Landroverek között az üvegajtó felé haladunk. A többi szülőkedvesen köszönti egymást abban az irigylésre méltó, nyugodt, beszélgetős-csevegős stílusban, amit én soha nem igazán tudtam elsajátítani, és itt,idegenek között még nehezebb lesz. Némelyik szülő gaelül beszél. Kirstie épp úgy hallgat, ahogy a mamája.Ideges és feszült, az új kék-fehér kylerdale-es egyenruhája van rajta a steppeltpink anorákja alatt. Amikor leveszem róla a dzsekit, az egyenruha kínosannagynak tűnik, lóg rajta, akár egy bohócon a ruha. A cipője is ormótlan,a haját pedig nem fésültem meg szépen. Rám tör a bűntudat. Vajon rossz méretű ruhát vettem? És miért nemfésültem meg rendesen? Annyira siettünk. Angus korán akart átkelni, Portree-ben kapott egy félállást egy építészeti vállalkozásnál, ami elég messze vanahhoz, hogy ha van munka, éjjelre is ott maradjon. Anyagilag ez jó, de aztjelenti, hogy a közlekedés bonyolultabb. Így aztán együtt mentünk ma reggel a kis csónakunkon. Sietnem kellett,fújtam egy kis hajbalzsamot Kirstie lenszőke hajára, és miközben a két térdemközé fogva fésültem, a játékával játszott és egy új, saját dalt dünnyögött. És most már késő, Kirstie haja kócos maradt. Eluralkodik rajtam a védelmező ösztön. Nem akarom, hogy kinevessék.

Amúgy is nagyon magányos lesz, az új iskolát már jóval a tanévnyitó utánkezdi, ráadásul a testvére nélkül. Meg persze az identitászavara… Néha úgybeszél magáról, hogy „mi”, nem pedig „én”. Van, hogy „a másik Kirstie”-kénthivatkozik magára. Ma reggel is ez volt. A másik Kirstie? Megdöbbentő és fájdalmas, ezért nem is reagáltam rá. Csak remélni tudom,hogy Kellawaynek igaza van, és az iskola, az új barátok és az új játékokizgalma majd megoldja. Szóval itt vagyunk. Bóklászunk az iskola ajtajánál, miközben a többi gyerek egyenesen azosztályába siet, beszélget, nevet, a műanyag hátizsákjával ütögeti a másikat.Toy Story, Moshi Monsters. Egy nagy orrú, nagy szemüveget és rendezettrakott szoknyát viselő nő megnyugtatóan rám mosolyog, és kitárja azüvegajtót. – Mrs. Moorcroft? – Igen! – Megnéztem magát a Facebookon, elnézést. Csak tudni akartam, milyenekaz új szülők. – Átható pillantást vet Kirstie-re. – Ő meg biztos a kis Kirstie.Kirstie Moorcroft – mondja és bevezet minket. – Épp olyan, mint a fotókon.Én Sally Ferguson vagyok. Örülök, hogy van egy új kislány az iskolában.Szólítson csak Sallynek – mondja ismét rám nézve. – Én vagyok aziskolatitkár. Azt várja, hogy mondjak valamit, de én képtelen vagyok rá. Mert Kirstiemegszólal. – Én nem Kirstie vagyok. Az iskolatitkár elmosolyodik, biztos azt hiszi, ez valami tréfa. Játék, mintamikor a gyerek elbújik a kanapé mögé, és egy bábot mutat fel maga helyett. – Kirstie Moorcroft. Láttuk a fotóidat. Biztos szeretni fogod ezt az iskolát,nagyon különleges nyelven tanítunk. – Én NEM Kirstie vagyok, hanem Lydia. – Jaj… – Kirstie meghalt. Én Lydia vagyok. – Kirrr… – A nő érthető módon össze van zavarodva és rám néz.

A lányom megismétli, jó hangosan: – Lydia. Én Lydia vagyok. Mi Lydiavagyunk. Lydia! Csönd van a folyosón, csak a lányom hangja hallatszik, ahogy eszelősenhajtogatja ezeket a szavakat. Sally Ferguson mosolya nagyon hamar lehervadaz arcáról. Riadtan összevonja a szemöldökét és rám néz. A falakon vidámszövegek virítanak gaelül. Az iskolatitkár még egyszer próbálkozik: – Hmm…szóval Kirss… A lányom úgy csap rá Sally Fergusonra, mintha darazsat látott volna. – Lydia! Hívjon Lydiának! Lydia! Lydia! Lydia! Lydia, Lydia, Lydia, Lydia,LYDIA! A nő hátrál, de a kislányom már nem bír magával. Úgy hisztizik, minta kétévesek a bevásárlóközpontban, csakhogy mi iskolában vagyunk,ő hétéves, és azt állítja, hogy ő a meghalt testvére. – Meghalt! Kirstie meghalt! ÉN LYDIA VAGYOK! Lydia. Lydia van itt! Mit tegyek? Abszurd, ahogy normálisan próbálok meg beszélgetni: – Hmmm, ez csak olyan… majd érte jövök… De alig hallható a küszködésem, mert a lányom újra felkiált: – Lydia,LYDIA LYDIA LYDIA LYDIA LYDIA… Kirrrrstie MEGHALT, és énGYŰLÖLÖM, én Lydia vagyok! – Kicsim, kérlek – mondom neki kedvesen. – Drágám, légy szíves… – Kirstie MEGHALT. Kirstie meghalt, megölték, megölték. ÉnLYDIIIIAAAA vagyok! És akkor, épp olyan gyorsan, mint ahogy jött, el is múlik az egész. Kirstiemegrázza a fejét, elfut a szemközti falig, és leül egy kis székbe, egy tabló alá,amelyen iskolás gyerekek a kertben dolgoznak, a kép alatt filctollal a felirat: AG OBAIR SA GHARRAD. A lányom szipogva, nagyon halkan megszólal: – Légy szíves, szólítsLydiának. Miért nem tudsz Lydiának hívni, anya? Hiszen az vagyok! Kérlek! –Könnyes kék szemét rám emeli: – Nem megyek iskolába addig, amíg nemhívsz Lydiának. Kérlek, anya! Meg vagyok bénulva, kérése szívbemarkolóan őszintének hallatszik. Nincsmás választásom. A csönd mintha örökké tartana. Vívódom, hiszen most a lehető legrosszabb

pillanatban kell mindent megmagyaráznom az iskolatitkárnak, és ahhozKirstie-nek be kell mennie az osztályába. – Jól van, jól – gügyögöm, akár egy gyerek. – Mrs. Ferguson, ő itt Lydia.Lydia Moorcroft. – Rettegve, dadogva hozzáteszem: – Szeretném beíratniLydia May Tanera Moorcroftot. Hosszú csönd. Sally Ferguson egyre zavartabban néz rám a vastagszemüvege mögül. – Tessék? Khmm. Lydia? De… – Elpirul, aztán benyúl egy nyitott tolóablakmögé, és kivesz egy papírlapot. – De itt világosan az áll, hogy KirstieMoorcroft fog ide járni – suttogja. – Ez áll a jelentkezési lapon. Kirstie,egyértelműen. Kirstie Moorcroft. Nagy levegőt veszek, mondani akarok valamit, de a lányom megelőz.Mintha hallotta volna, amit beszéltünk. – Lydia vagyok – mondja. – Kirstie meghalt, aztán feléledt és most megintmeghalt. Én Lydia vagyok. Sarah Ferguson újból elvörösödik, és nem szól semmit. Én túlságosanszédülök ahhoz, hogy mondjak bármit is, a mélységes abszurditásszakadékának szélén tántorgok. Összeszedem mégis magam, és így szólok: – Hadd menjen be Lydia az új osztályába, és akkor megmagyarázom. Újabb kétségbeesett csend. Hallom, ahogy a gyerekek vidáman énekelneka folyosón: Kinn a fákon újra szól a víg kakukkmadár… Szédülök attól, mennyire nem illenek össze a dolgok. Sarah Ferguson a fejét csóválja, majd közelebb lép hozzám és így szól: – Igen… ez lesz a legjobb. – Odafordul egy jóképű fiatalemberhez, aki szűkfarmert visel, és épp akkor lép be az ajtón. – Dan, Daniel, kérem, vezesseel… hmmm… Lydia Moorcroftot az új osztályába, a második osztály,a folyosó végén. Jane Rowlandson. Kinn a fákon újra szól a víg kakukkmadár. Dan lassan, kedvesen bólint, és leguggol Lydia mellé, mint a túlbuzgópincérlány, aki várja a rendelést. – Szia, Lydia. Velem jössz? Kinn a fákon újra szól a víg kakukkmadár.

– Lydia vagyok – mondja Kirstie és karját szorosan összefonja a mellén,ráncolja a homlokát, alsó ajkát előre biggyeszti. Olyan makacs arcot vág,amilyet csak bír. – Szólítson Lydiának. Kinn a fákon újra szól a víg kakukkmadár. Végül csak megindul. Lassan szétnyitja összefont karját, és megfogja Dankezét, együtt lépnek be egy újabb üvegajtón. Olyan picinek tűnik az őt elnyelőhatalmas ajtó mellett. Egy pillanatra megáll, megfordul, szomorú, riadt mosolyt küld felém, majdDan bekíséri a folyosóra… elnyeli őt az iskola. A sorsára kell bíznom, odafordulok hát Sally Fergusonhoz. – Meg kell ezt magyaráznom. Sally ünnepélyesen bólint: – Igen, jöjjön az irodámba, ott egyedül lehetünk. Ötven percbe telt, mire elmeséltem Sallynek tizenhárom hónapostörténetünk legfontosabb, mégis megrázó részleteit. A baleset, Lydia halála,Kirstie személyiségzavara. Sallyt annak rendje és módja szerint megrázta,amit mondtam, és együtt érez velem, ám csillogó szemmel hallgatjaa történetemet. Nyilván vittem némi színt egy amúgy szürke tanítási napba.Elmondhatja a férjének és a barátainak ma este: nem hiszitek el, ki jött be maaz iskolába, egy anya, aki nem tudja, melyik ikerlánya maradt életben, egyanya, aki azt szeretné tudni, hogy a lánya, akit halottnak vélt éselhamvasztották, valójában nem élt-e tizenhárom hónapon át. – Döbbenetes történet – mondja Sally Ferguson –, nagyon sajnálom. –Leveszi, majd újra felteszi a szemüvegét. – Különös, hogy nincs… szóvalnincs tudományos módja, annak, hogy… – Hogy megtudjuk? Vagy bebizonyítsuk? – Hát, igen. – Csak annyit tudunk… mármint úgy gondolom, hogy ha ő Lydia akar lennimost, akkor talán rá kell hagynunk. Ugye, nem baj? – Persze, hogy nem. Ha maga így szeretné. És a beiratkozással sem leszgond, hiszen – látszik, keresi a szavakat – a koruk azonos… szóval csak átkell javítanom a papírokat, de emiatt ne aggódjon.

10. fejezetA csónak ott vár, a Selkie parkolója melletti mólóhoz kikötve. Távolróla világítótorony és az őr háza: fehér, kedves, de eltörpül a Knoydart sötéthegyeinek árnyékában. Leállítom a Fordot és leparkolok. Vagy négyszer-ötször kell berántanom a motort, míg elindul. Korábban tízkellett hozzá. Kezdem megszokni, és jobban is kormányozom a csónakot. Márcsomót kötni is tudok. Kirstie kicsit vörös szemmel, de nyugodtan ül a csónak elejében, ahogya hűvös szélben pöfögünk. Először rám néz, aztán Salmadair sziklás partjára.Szőke haját megborzolja a szellő. Annyira szép a pisze orrú profilja a vízzelmint háttérrel. Imádom őt, az én kicsi lányomat. Szeretem, mert ő Kirstie, ésszeretem, mert Lydiára emlékeztet. Az egyik felem persze szeretné visszakapni Lydiát, nagyon örülne neki.Rettenetesen hiányzik Lydia, ahogy egész délutánokon át ülünk egymás mellettés olvasunk, vagy csak ülünk csöndben, boldogan. Kirstie mindig is sokkalkevésbé volt türelmes, állandóan ugrándozott. Csodával felér az a gondolat,hogy Lydia visszatérhetett. Lehet, hogy minden csoda ijesztő. De ha Lydiavisszajött, és ő ül itt most – akkor Kirstie az, aki meghalt. Miket gondolok… Ez Kirstie, és éppen most akarom bebizonyítani.Ráadásul nagyon kegyetlen módon. Ha bírok annyira könyörtelen lenni, hogykiderítsem. – Miért hívják ezt Salmadairnek, anya? Na, ez jó. Normális beszélgetés. – Azt hiszem, azt jelenti, a zsoltárok szigete, valaha kolostor állt itt. – Mikor? És mi az a kolostor? – Sok éve, talán ezer éve is, itt imádkoztak az emberek. – Mielőtt még mi kisbabák voltunk? Mintha meg sem hallottam volna a többes számot, bólintok. – Igen, jóval azelőtt. – És most már nincsenek ott apácák?