Szvetlana Alekszijevics - Csernobili ima

SZVETLANA ALEKSZIJEVICS CSERNOBILI IMA Európa Könyvkiadó Budapest, 2016

Copyright © Szvetlana Alekszijevics, 2013 Hungarian translation © Pálfalvi Lajos, 2016 T Belarusz... A világ számára terra incognita - ismeretlen, feltáratlan vidék. „Fehér Oroszország\" - valahogy így hangzik országunk neve angolul. Mindenki tudja, mi az, hogy Csernobil, de kizárólag Ukrajnához kötik. Beszélnünk kell még magunkról... Narodnaja gazeta, 1996. április 27.

1986. ÁPRILIS 27-ÉN, EGY ÓRA HUSZONHÁROM PERC ÖTVENNYOLC MÁSODPERCKOR robbanássorozat rombolta le a fehérorosz határ közelében lévő csernobili atomerőmű 4-es energiablokkját. A csernobili katasztrófa volt a XX. század legnagyobb technológiai katasztrófája. A tízmillió lakosú kis Fehéroroszország számára ez nemzeti tragédia volt, pedig a fehéroroszoknak nincs is atomerőművük. Agrárország most is, mint régen, a lakosság többsége falun él. A nagy honvédő háború idején 619 falut pusztítottak el a német fasiszták a lakosaikkal együtt fehérorosz földön. Csernobil után 485 falut és települést veszített az ország: hetvenet közülük már örökre földbe temettek. Minden negyedik fehérorosz meghalt a háború alatt, ma minden ötödik sugárszennyezett területen él. Ez 2,1 millió embert, köztük 700 ezer gyereket érint. A népességfogyás egyik fő oka a sugárzás. A Homeli és a Mahiljoui terület szenvedte meg leginkább a csernobili katasztrófát, itt 20 százalékkal több a halálozás, mint a születés. A katasztrófa következtében 50 x 106 Ci1 radionuklid került a légtérbe, ennek 70 százaléka jutott Fehéroroszországnak. Területének több mint 23 százaléka cézium-137 radionukliddal fertőzött, melynek sűrűsége itt meghaladja az 1 Ci/km2-t. Összehasonlításképpen: Ukrajnában a terület 4,8 százaléka fertőzött, Oroszországban pedig 0,5 százaléka. Több mint 1,8 millió hektár termőföldön haladja meg a sugárszennyezés az 1 Ci/km2- t. Mintegy 0,5 millió hektár stroncium-90-nel szennyezett legalább 0,3 Ci/km2 értékben. 264 ezer hektár termőföldet vontak ki művelés alól. Fehéroroszország az erdők országa. De az erdők 26 százaléka és a rétek több mit fele a Pripjaty, a Dnyeper és a Szozs árterében, sugárfertőzött területen található... Az állandó, kis dózisú sugárzás hatására évről évre emelkedik az országban a rákos megbetegedések száma, egyre több a szellemileg elmaradott, idegi-pszichikai rendellenességektől és genetikai mutációktól szenvedő gyerek... Csernobil (cikkgyűjtemény), Minszk, Belorusszkaja Enciklopegyija, 1996. 7., 24., 49., 101., 149. o. Az 1986. április 29-ei mérési adatok szerint magas háttérsugárzást tapasztaltak Lengyelországban, Németországban, Ausztriában,

Romániában, április 30-án pedig Svájcban és Olaszország északi részén, május l-jén és 2-án Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Nagy- Britanniában, Görögország északi részén, május 3-án pedig Izraelben, Kuvaitban, Törökországban... A nagy magasságba feljutott gáznemű és szálló anyagok elterjedése globális volt: május 2-án Japánban, május 4-én Kínában, május 5-én Indiában, május 5-én és 6-án pedig az Egyesült Államokban és Kanadában is regisztrálták ezeket. Egy hét sem kellett ahhoz, hogy Csernobil világméretű problémává váljon... A csernobili baleset következményei Fehéroroszországban (cikkgyűjtemény), Minszk, Mezsdunarodnij Viszsij Szaharovszkij Kolledzs po Ragyioekologiji, 1992. 82. o. A 4-es reaktor, a Fedélnek nevezett objektum továbbra is mintegy 200 tonna radioaktív anyagot rejt ólom-vasbeton belsejében. Ráadásul a fűtőanyag részben grafittal és betonnal keveredett. Senki sem tudja, mi történik most vele. Sietve építették a szarkofágot, a szerkezete egyedülálló, nyilván büszkék is rá a pétervári tervezőmérnökök. Harminc évig kellene szolgálnia. Csak éppen „távirányítással\" szerelték össze, a lemezeket robotok és helikopterek segítségével kapcsolták egymáshoz, ezért rések keletkeztek. Ma bizonyos adatok szerint a hézagok, repedések összterülete több mint 200 m2, ezekből továbbra is jutnak ki radioaktív aeroszolok. Ha északi szél fúj, délen erősödik az urán-, plutónium- és céziumtartalmú szolok aktivitása. Ennél is nagyobb baj, hogy derűs napokon, ha kikapcsolják a fényt a reaktorteremben, fentről beáradó fényoszlopot láthatunk. Mi ez? Az eső is becsorog. Ha pedig nedvességnek van kitéve a fűtőanyagot tartalmazó tömeg, beindulhat a láncreakció... A szarkofág olyan holttetem, amely lélegzik. Halált lélegzik. Meddig szolgálhat még? Ezt senki sem tudná megmondani, máig se lehet hozzáférni számos szerkezeti elemhez, így nem tudjuk megvizsgálni, meddig bírja. Azzal viszont mindenki tisztában van, hogy a Fedél lerombolásának az 1986-os állapotoknál is szörnyűbb következményei lennének... Ogonyok, 1996, 17., április

Csernobil előtt... nyolcvankét rákos megbetegedést jegyeztek föl százezer fehérorosz lakosra. Ma a következőképpen néz ki a statisztika: százezerből hatezer beteg. Majdnem hetvennégyszer több. Az elmúlt tíz évben 23,5 százalékkal emelkedett a halálozás. Tizennégy ember közül csak egy hal meg időskorában, a többi nagyrészt munkaképes korú, 46-50 éves. A legszennyezettebb területeken az orvosi vizsgálatok során megállapították, hogy tíz emberből hét beteg. Ha a falvakat járja az ember, döbbenten látja, hogy egyre nagyobb helyet foglalnak el a temetők... Sok számadat mindmáig ismeretlen... Annyira szörnyűek, hogy ezeket továbbra is titokban tartják. A Szovjetunió nyolcszázezer sorkatonát és szolgálatba behívott likvidátort küldött a katasztrófa helyszínére, az utóbbiak átlagéletkora harminchárom év volt. A fiúkat meg rögtön az iskola után vitték katonai szolgálatra... Csak Fehéroroszországban 115 493 személy neve szerepel a likvidátorok névsorában. Az Egészségügyi Minisztérium adatai szerint 1990 és 2003 között 8553 likvidátor halt meg. Naponta két ember... Így kezdődött a történet... Az 1986-os évben... A szovjet és a külföldi lapok címoldalára kerültek a riportok, melyekben a csernobili katasztrófáért felelős személyek peréről számoltak be... Most pedig... Képzeljenek el egy üres, négyemeletes házat. Lakók nélkül, de a holmijaik ott maradtak, a bútor meg a ruha, amit már nem használhat senki. Mert az a ház Csernobilban van... Pontosan ilyen házban, a halott városban tartottak sajtótájékoztatót azok, akik törvényt ültek a nukleáris katasztrófáért felelős személyek fölött. A legmagasabb szinten, az SZKP KB-ban döntöttek úgy, hogy a bűntény helyszínén kell kivizsgálni az ügyet. Csernobil városában. A helyi művelődési ház épületében tartották a pert. Hatan ültek a vádlottak padján: az atomerőmű igazgatója, Viktor Brjuhanov, Nyikolaj Fomin főmérnök, Anatolij Gyatlov helyettes főmérnök, Borisz Rogozskin műszakvezető, Alekszandr Kovalenko reaktorüzem-vezető és Jurij Lauskin, a szovjet Állami Atomenergia-felügyelet biztonsági felügyelője.

A nézőtéren üresek a székek. Csak újságírók ülnek ott. Egyébként sincsenek itt már emberek, „lezárták\" a várost mint „szigorú ellenőrzés alatt álló sugárzási zónát\". Nem lehet, hogy pont ezért választották ki a per helyszínének? Minél kevesebb a tanú, annál kisebb a visszhangja. Nincsenek tévékamerák, nincsenek nyugati újságírók. Persze mindenki azt szeretné, ha tízesével ülnének a vádlottak padján a felelős hivatalnokok, a moszkvaiakat is beleértve. A modern tudományt is felelősségre kellett volna vonni, de odafent csak „gyalogáldozatra\" voltak hajlandók. Az ítélet... Viktor Brjuhanov, Nyikolaj Fomin és Anatolij Gyatlov tíz évet kapott. A többiek büntetése enyhébb volt. Anatolij Gyatlov és Jurij Lauskin meghalt a börtönben az erős sugárzástól kapott betegségben. Nyikolaj Fomin főmérnök megőrült... Az erőmű igazgatója, Viktor Brjuhanov leülte mind a tíz évet, az utolsó percig. Szabadulása után családtagok és újságírók fogadták. Észrevétlen maradt az esemény. Kijevben él az egykori igazgató, egyszerű hivatalnokként dolgozik egy cégnél... Így végződik a történet... Ukrajna hamarosan grandiózus építkezésbe kezd. Új fedél készül a csernobili atomerőmű 1986-ban megsemmisült 4-es blokkját borító szarkofág fölé, amely a Boltív nevet kapta. A közeljövőben huszonnyolc ország több mint 768 millió dollárt fordít erre a célra. Az új fedélnek már nem harminc, hanem száz évig kell kitartania. Hatalmasabbat terveznek, mert akkora térfogatúnak kell lennie, hogy el tudják végezni az új hulladéktároló készítéséhez szükséges munkákat. Masszív alap kell: valójában mesterséges sziklaaljzatot kell kialakítani betonoszlopokból és lemezekből. Aztán el kell készíteni a tárolót, ahová átszállítják a régi szarkofág alól kitermelt radioaktív hulladékot. Az új fedél minőségi acélból készül, amely ellenáll a gamma-sugárzásnak. Csak fémből 18 ezer tonna kell... A Boltív az emberiség történetében példátlan építmény lesz. Különösen a két védőréteg magassága imponáló: eléri a százötven métert. A kinézete pedig az Eiffel-toronyra emlékeztet... Fehérorosz internetes lapok 2002 és 2005 között publikált anyagai alapján

M Nem tudom, miről meséljek... A halálról vagy a szerelemről? Vagy a kettő ugyanaz... Szóval miről? Nem sokkal azelőtt házasodtunk össze. Még kéz a kézben jártunk az utcán, akkor is, ha boltba mentünk. Mindig kettesben. Azt mondtam neki: „Szeretlek.\" De még nem tudtam, mennyire szeretem. Fogalmam sem volt róla... A tűzoltóegység szállásán laktunk, ahol szolgált. Az első emeleten. Még három fiatal család lakott ott, a konyha meg közös volt. Lent, a földszinten autók álltak. Piros tűzoltóautók. Ez volt a munkája. Mindig tudtam, hol van, mi történik vele. Valami zajt hallok az éjszaka közepén. Kiabálnak. Kinéztem az ablakon. Észrevett a férjem: „Csukd be a szellőzőablakot, és feküdj vissza! Tűz van az erőműben! Sietek majd haza.\" Nem láttam magát a robbanást. Csak a lángot. Mintha minden ragyogott volna... Az egész égbolt... Magasra csapnak a lángok. Korom. Borzasztó hőség. A férjem meg még mindig nincs és nincs. Azért volt kormos a füst, mert égett a bitumen, az erőmű födémét ugyanis bitumennel öntötték le. A férjem később úgy emlékezett erre, hogy olyan volt, mintha szurokban jártak volna. Elfojtották a tüzet, de aztán mégis szétterjedt, magasra csapott. Lerugdosták a forró grafitot... Nem vettek tűzálló védőruhát, úgy mentek el, ahogy voltak - egy szál ingben. Senki sem figyelmeztette a fiúkat, egyszerű tűzesethez hívták őket... Négy óra... Öt óra... Hat óra... Hatkor akartunk indulni a szüleihez. Krumplit vetni. Negyven kilométerre van Pripjaty városától Szpjarizzsa falu, ott laktak. Szántani, vetni, ezt szerette... Gyakran emlegette az anyja, hogy nem akarták elengedni az apjával a városba, még új házat is építettek. Aztán behívták katonának, moszkvai tűzoltóegységben szolgált, s miután hazatért, hallani sem akart másról, csak a tűzoltókról! Semmi más nem érdekelte. (Hallgat.) Néha mintha hallanám a hangját... Az eleven hangját... Még a fényképei sem hatnak rám úgy, mint a hangja. De sosem hív. Még álmomban sem... Ezért én hívom... Hét óra... Hét órakor mondták meg, hogy kórházban van a férjem. Odarohantam, de már rendőrkordon vette körül a kórházat, nem engedtek be senkit. Csak mentőautók érkeztek. Kiabáltak a rendőrök: „Ne közelítsék meg a mentőket, a megengedettnél nagyobb a sugárzásuk!\" Nem vagyok

egyedül, rohant ide minden asszony, akinek a férje az erőműben volt azon az éjszakán. Rögtön megkerestem azt az ismerőst, aki ebben a kórházban dolgozott. Elkaptam a köpenyét, amikor kiszállt a mentőből: „Engedj be!\" - „Nem lehet! Rosszul van. Mindegyikük rosszul van.\" Még mindig fogom a köpenyét: „Csak látni akarom.\" - „Na jó - mondja -, akkor rohanjunk. Kapsz tizenöt-húsz percet.\" Megpillantottam... Fölpuffadt, az arca is bedagadt... Szinte nem is látszott a szeme... „Tej kell neki. Sok tej! - mondta az orvosnő. - Igyon meg legalább három litert.\" - „De ő nem iszik tejet.\" - „Most majd fog.\" Ebben a kórházban egy idő után megbetegszik sok orvos, ápolónő, nővér. Meghalnak. De akkor még senki sem tudhatta ezt... Délelőtt tízkor halt meg Sasenok. Ő halt meg elsőként... Az első nap... Megtudtuk, hogy a romok alatt maradt egy ember - Valera Hodemcsuk. Nem is tudták kiszedni onnan. Bebetonozták. Még nem tudtuk, hogy ők még csak az elsők... Megkérdezem: „Vaszenyka, mit csináljak?\" - „Utazz el innen! Utazz el! Gyereked lesz.\" Terhes voltam. De hogy hagyhattam volna ott? Egyre csak arra kér: „Utazz el! Mentsd meg a gyereket!\" - „Előbb hozok neked tejet, aztán majd meglátjuk.\" Odarohan a barátnőm, Tanya Kibenok... Az ő férje is ugyanabban a teremben feküdt. Az apjával jöttek, autóval. Beülünk, elmegyünk a legközelebbi faluba tejért, lehet vagy három kilométerre a várostól... Veszünk sok tejet háromliteres dunsztosüvegekben... Hat üveggel, hogy elég legyen mindenkinek... De rettenetesen hánytak a tejtől... Újra meg újra elvesztették az eszméletüket, infúziót kellett adni nekik. Valami miatt azt állították az orvosok, hogy gázmérgezést kaptak, senki sem beszélt a sugárzásról. Tele lett a város katonai járművekkel, minden utat lezártak. Mindenütt katonák. Nem jártak a vonatok, a helyi és az országos járatok sem. Valamilyen fehér porral mosták az utcákat... Aggódtam, hogyan jutok el másnap a faluba, hogy frissen fejt tejet vehessek neki. Nem beszélt senki a sugárzásról. Csak a katonák jártak védőmaszkban... A város lakói kenyeret, nyitott papírzacskókba szórt cukorkákat vittek a boltokból. Süteményt árultak a standokon... Élte a maga életét a város, csak éppen... Valamilyen porral mosták az utcákat... Este nem engedtek be a kórházba. Körös-körül hatalmas tömeg... Ott álltam szemben az ablakával, odajött, és valamit kiabált nekem. Milyen kétségbeesett volt! Valaki meghallotta a tömegben: éjszaka Moszkvába

viszik őket. A feleségek mind egy csoportba verődtek össze. Döntöttünk: velük megyünk. „Engedjetek minket a férjeinkhez! Ehhez nincs jogotok!\" Ütöttük, karmoltuk őket. A katonák már kettős kordont vontak, eltaszítottak minket. Ekkor kijött egy orvos, és megerősítette a hírt, hogy Moszkvába viszik őket repülőgéppel, nekünk meg ruhát kell hoznunk nekik, mert elégett az, amit az erőműben viseltek. Már nem jártak a buszok, mi meg rohantunk, végig az egész városon... Mire visszaértünk, végigfutottuk az utat, táskával a kezünkben, már elment a repülő. Becsaptak minket. Hogy ne kiabáljunk, ne sírjunk... Éjszaka... Az utca egyik oldalán autóbuszok, több száz busz (már készültek a város kiürítésére), a másik oldalon meg több száz tűzoltóautó. Iderendelték mindenhonnan a járműveket. Fehér hab borítja az egész utcát. Abban járunk... Káromkodunk és sírunk... Kihirdették a rádióban, hogy kiürítik a várost három-öt napra, vigyünk magunkkal tréningruhát és meleg holmikat, mert erdőben fogunk lakni. Sátorban. Még örültek is az emberek: „Megyünk kirándulni! Ott ünnepeljük május elsejét.\" Nem mindennapi esemény. Készítettek az útra saslikot, vettek bort. Vittek magukkal gitárt, magnót. Csak azok sírtak, akiknek ott maradt a férjük. Nem emlékszem, hogyan értem oda... Mintha csak akkor tértem volna magamhoz, amikor megpillantottam az édesanyját: „Mama, Vászja Moszkvában van! Különgéppel vitték!\" Azért elvetettük a krumplit és a káposztát a kertben (egy héttel később kiürítették a falut!). Ki tudhatta? Ki tudhatta ezt akkor? Estefelé hányni kezdtem. A hatodik hónapban voltam. És rosszul vagyok, nagyon rosszul... Éjszaka azt álmodtam, hogy hív a férjem. Amíg életben volt, hívott álmomban: „Ljuszja! Ljuszenyka!\" A halála után már egyszer sem hívott. Egyszer sem... (Sír.) Reggel fölkelek, az jár a fejemben, hogy elmegyek Moszkvába egyedül... „Hová mennél ilyen állapotban?\" - siránkozik a mama. De aztán a papát is útnak indította velem: „Kísérjen el!\" Kivették a betétkönyvből minden pénzüket, ami csak volt. Mindent. Nem emlékszem az útra... Ez is kihullott az emlékezetemből... Moszkvában megkérdeztük az első rendőrt, melyik kórházban fekszenek a csernobili tűzoltók, ő pedig rögtön meg is mondta. Még csodálkoztam is, mert azzal ijesztgettek minket, hogy ez szigorúan titkos, államtitok. A hatos számú kórház - Scsukinszkaja metrómegálló.

Speciális radiológiai kórház, belépő nélkül nem lehet bemenni. Adtam pénzt a portásfülkében üldögélő asszonynak, mire azt mondta: „Menjél.\" Megmondta, melyik emelet. Megint megkértem valakit, könyörögtem... Aztán egyszer csak ott ülök a radiológiai osztály vezetőjénél, Angelina Konsztantyinovna Guszkova dolgozószobájában. Akkor még nem tudtam, hogy hívják, nem tudtam semmit megjegyezni. Csak azt tudtam, hogy látnom kell Vászját. Meg kell találnom. A doktornő rögtön megkérdezte: - Kedveském! Kedveském... Van gyereked? Hogyan ismerhetném be, hogy az elsőt várom?! Rögtön megértettem, hogy titkolnom kell a terhességemet. Mert nem engednek be hozzá! Jó, hogy ilyen vékonyka vagyok, nem látszott rajtam semmi. - Van - felelem. - Hány? Arra gondolok: „Azt kell mondanom, hogy kettő. Ha egy van, nem enged be.\" - Egy kisfiú és egy kislány. - Ha kettő van, akkor nyilván nem szülsz többet. Most pedig figyelj jól: a központi idegrendszer teljesen működésképtelen, a csontvelő úgyszintén... „Na jó - gondoltam -, kicsit ideges lesz.\" - Most pedig figyelj tovább: ha elsírod magad, rögtön kiváglak. Nem szabad megölelni és megcsókolni. Ne menj a közelébe. Fél órát adok. De tudtam, hogy már nem megyek el innen. Vagy ha mégis, akkor vele együtt. Megfogadtam! Bemegyek... A betegek meg az ágyukon ülnek, kártyáznak és nevetgélnek. - Vászja! - kiabálok neki. Megfordul: - Lebuktam, fiúk! Itt is rám talált! Röhejesen nézett ki a negyvennyolcas pizsamájában, mert ötvenkettes kellett volna neki. Rövid az ujja, az alsó is rövid. De már nem volt dagadt az arca... Adtak neki valamilyen oldatot... - Te meg hová tűntél el egyik pillanatról a másikra? - kérdezem. Ő pedig meg akar ölelni. - Ülj csak a helyeden! - mondja az orvos, és nem engedi hozzám. - Nem kell itt ölelgetni senkit.

Valahogy sikerült viccet csinálni a helyzetből. És akkor már összefutott mindenki, a többi teremből is átjöttek. Mindenki tőlünk való, csupa pripjatyi fiú. Huszonnyolc embert hoztak ide repülővel. - Mi újság odahaza? Mi újság nálunk, a városban? Azt felelem, hogy megkezdődött a kiürítés, mindenkit elvisznek a városból három-öt napra. A fiúk hallgatnak... Volt még ott két nő is, egyikük ügyeletes volt a portán a katasztrófa napján, és elsírta magát: - Istenem! Ott vannak a gyerekeim. Mi lehet velük? Kettesben akartam maradni vele, legalább egy pillanatra. A fiúk is megérezték ezt, mindenki kiment valamilyen ürüggyel a folyosóra. Ekkor megöleltem és megcsókoltam. Elhúzódott tőlem: - Ne ülj mellém! Hozz egy kisszéket! - Eh, hülyeség az egész - mondtam, és legyintettem. - Láttad, hol történt a robbanás? Mi van ott? Hisz ti érkeztetek oda elsőnek... - Minden valószínűség szerint szabotázs volt. Valaki szándékosan okozott kárt. A fiúk mind így gondolják. Így beszéltek akkor. Így gondolkodtak. Másnap, amikor megérkeztem, már mindenki külön kórteremben feküdt. Szigorúan megtiltották nekik, hogy kimenjenek a folyosóra, szót váltsanak egymással. Átkopogtattak a falon: pont - vonal, pont - vonal... Ezt azzal magyarázták az orvosok, hogy minden szervezet másképp reagál a sugárzás dózisaira, és amit az egyik kibír, az már erőn felüli lehet a másiknak. Ahol feküdtek, még a falak is olyan erősen sugároztak, hogy kiakadt a műszer. A kórteremtől balra, jobbra és az egy emelettel lejjebb lévő helyiségben úgyszintén... Kiköltöztettek onnan mindenkit, nem maradt egyetlen beteg sem... Alattuk meg fölöttük sem... Három napig laktam a moszkvai ismerőseimnél. Azt mondták: fogd a lábast, fogd a tálat, ne zavartasd magad, használj mindent, ami csak kell. Kiderült róluk, hogy milyen emberek... Ilyenek! Főztem húslevest pulykából, hat emberre. A mi fiainknak... A tűzoltóknak... Akik ugyanabban a váltásban voltak... Mind ügyeletes volt azon az éjszakán: Vascsuk, Kibenok, Tyityenok, Pravik, Tyiscsura. Vettem a boltban mindegyiküknek fogkrémet, fogkefét, szappant. A kórházban nem volt semmi ilyesmi. Kis törülközőket is vettem... Most csodálom csak igazán az ismerőseimet, mert persze féltek, hogyne féltek volna, mindenféle híresztelések terjedtek már, mégis maguktól ajánlottak föl mindent: ami csak kell, viheted. Vidd csak! Hogy van a férjed? Hogy vannak a többiek?

Életben maradnak?... (Hallgat.) Sok jó emberrel találkoztam akkor, nem őriztem meg mindenkit az emlékezetemben... Egyetlen pontra szűkült a világ. Ő... Csak ő... Emlékszem egy idősebb nővérre, aki erre tanított: „Vannak betegségek, amelyek nem gyógyíthatók. Ilyenkor csak ott kell ülni a beteg mellett, és simogatni a kezét.\" Korán reggel megyek a piacra, onnan meg az ismerősökhöz, húslevest főzök. Mindent lereszelni, áttörni, aztán szétönteni az adagokat. Valaki megkért: „Hozhatnál almácskát.\" Hat félliteres befőttesüveg leves... Mindig mind a hatnak! A kórházba... Ott ülök estig. Este pedig bumlizok megint a város túlsó végébe. Vajon meddig bírtam volna? De három nap elteltével azt mondták, lakhatok a nővérszállón, a kórház területén. Istenem, micsoda boldogság!! - De ott nincs konyha. Hogyan főzzek rájuk? - Már nem kell főznie. Már nem fogadja be a gyomruk a táplálékot. Kezdett megváltozni Vászja - most már mindennap más emberhez jöttem... Égési sebek kezdtek megjelenni rajta... A szájában, a nyelvén, az arcán; eleinte kicsik voltak, aztán egyre nagyobbak lettek. Nagy darabokban jött le a nyálkahártyája, vékonyka fehér hártyák. Az arcszíne... A teste színe... .Kékes... Vörös... Szürkésbarna... De az enyém, úgy, ahogy van, és szeretem! Ezt nem lehet elmondani! Ezt nem lehet leírni! Még túlélni se... Az mentett meg, hogy mindez villámgyorsan ment végbe, nem volt időm gondolkodni, sírni. Szerettem! Még nem tudtam, mennyire szeretem! Csak nem sokkal azelőtt házasodtunk össze, még nem is tudtunk eleget örülni egymásnak... Megyünk az utcán... Hirtelen megfogja a kezemet, és megforgat. És csókol, csak csókol. Emberek mennek el mellettünk, és mindnyájan nevetnek. A súlyos sugárbetegségben szenvedők klinikája - tizennégy nap... Tizennégy nap, amíg meghal a beteg... A szállóban rögtön az első nap megvizsgáltak sugárzásmérővel. Ruha, táska, pénztárca, cipő - minden „világított\". El is vettek tőlem rögtön mindent. Még a fehérneműt is. Csak a pénzhez nem nyúltak. Adtak helyette ötvenhatos kórházi köpenyt, pedig nekem negyvennégyes lett volna jó, és negyvenhármas papucsot kaptam harminchetes helyett. Azt mondták, vagy visszahozzák a ruhát, vagy nem, aligha lehet „megtisztítani\". Így jelentem meg előtte. Vászja megijedt: „Istenem, mi van veled?\" Mégiscsak kiokoskodtam, hogyan főzzek

húslevest. Bedugtam a dunsztosüvegbe a merülőforralót... Bedobáltam a tyúkhús darabkáit... Egészen aprókat... Aztán odaadta valaki a lábasát, talán a takarítónő vagy a szálló ügyeletes portása. Adott valaki húsvágó deszkát, azon aprítottam a friss petrezselymet. Nem mehettem ki a piacra kórházi köpenyben, valaki meghozta nekem a zöldséget. De hiába, mert Vászja már inni sem tudott... a nyers tojást sem tudta lenyelni... Én meg akartam venni neki valami finomságot! Mintha az segített volna. Rohantam a postára: „Lányok - kérlelem őket -, sürgősen telefonálnom kell a szüleimnek Ivano-Frankivszkba. Itt haldoklik a férjem.\" Valahogy rögtön kitalálták a telefonos kisasszonyok, hova valók vagyunk a férjemmel, és rögtön kapcsolták a számot. Apám, a nővérem meg a bátyám még aznap odarepült hozzám Moszkvába. Hoztak pár holmit. Meg pénzt. Május kilencedike... Mindig mondta nekem: „El sem tudod képzelni, milyen szép Moszkva! Különösen a győzelem napján, amikor tűzijátékot tartanak. Szeretném, ha látnád.\" Ott ülök mellette a kórteremben, és kinyitja a szemét. - Most nappal van vagy este? - Este kilenc. - Nyisd ki az ablakot! Kezdődik a tűzijáték. Kinyitottam az ablakot. Hetedik emelet, előttünk az egész város! Tüzes tollbokréta lövell az égbe. - Na ez az! Megígértem neked, hogy megmutatom Moszkvát. Megígértem, hogy egész életemben hozok neked virágot az ünnepekre... Visszanézek - három szál szegfűt húz elő a párnája alól. Adott pénzt a nővérnek, ő pedig megvette. Odafutottam, és megcsókoltam: - Egyetlenem! Szerelmem! Rám mordult: - Nem megmondták az orvosok, hogy tilos megölelni! Tilos megcsókolni! Megtiltották, hogy megöleljem. Megsimogassam... De én... Fölemeltem, és fölültettem az ágyon. Kicseréltem az ágyneműt, megmértem a lázát, kivittem az éjjeliedényt... Letörölgettem... Egész éjszaka mellette voltam. Figyeltem minden mozdulatát. Minden lélegzetét. Jó, hogy nem a kórteremben, hanem a folyosón történt... Megszédültem, megkapaszkodtam az ablakpárkányban... Épp akkor ment el mellettem egy orvos, és váratlanul megkérdezte: - Maga terhes?

- Nem, dehogy! - Úgy megijedtem, hogy még meghall minket valaki. - Ne akarjon becsapni - mondta sóhajtva. Úgy összezavarodtam, hogy nem is tudtam kérni tőle semmit. Másnap hívatnak a főnökasszonyhoz. - Miért csapott be? - kérdezte szigorúan. - Nem volt más kiút. Ha igazat mondok, hazaküldenek. Ez kegyes hazugság volt! - Mit művelt?! - De én ővele akarok... - Kedveském! Kedveském... Egész életemben hálás leszek Angelina Konsztantyinovna Guszkovának. Egész életemben! A többi feleség is Moszkvába utazott, de őket már nem engedték be. Csak az anyák voltak ott velem: az édesanyáknak megengedték... Vologya Pravik édesanyja egyfolytában Istenhez fohászkodott: „Inkább engem végy Magadhoz.\" Egy amerikai professzor, Gale doktor... Ő végezte a műtétet, a csontvelő-átültetést... Azzal vigasztalt: van remény, nem sok, de van. Bivalyerős szervezet, micsoda keménykötésű legény! Értesítették minden rokonát. A nővére és a húga Fehéroroszországból érkezett, az öccse pedig Leningrádból, ott töltötte a katonaidejét. Tizennégy éves volt Natasa, a húga, nagyon sírt és félt. De az ő csontvelője volt a legalkalmasabb... (Elhallgat.) Most már tudok beszélni erről... Korábban nem tudtam. Tíz évig hallgattam. Tíz évig... (Elhallgat.) Amikor megtudta, hogy a kishúgától akarnak csontvelőt venni, hallani sem akart róla: „Inkább meghalok. Hagyjátok, még kicsi.\" A nővére, Ljuda huszonnyolc éves volt, maga is ápolónő, tudta hát, mire vállalkozik. „Csak maradjon életben\" - mondta. Láttam a műtétet. Egymás mellett feküdtek az asztalokon. Nagy ablak volt a műtőben. Két óráig elhúzódott a műtét... Amikor befejezték, Ljuda rosszabbul volt, mint Vászja, tizennyolc szúrás volt a mellén, nehezen tért magához az altatásból. Máig is betegeskedik, rokkant... Szép, erős lány volt. Nem ment férjhez... Én meg járkáltam az egyik szobából a másikba, Vászjától Ljudához. Már nem rendes kórteremben feküdt a férjem, hanem speciális dekompressziós kamrában, áttetsző fólia mögött, ahová nem volt szabad bemenni. Ott voltak olyan különleges berendezések, amelyekkel lehetett injekciót adni, be lehetett tenni a katétert anélkül, hogy bemenne az ember a fólia mögé... Minden

tépőzárral, csipeszekkel működött, én pedig megtanultam használni ezeket... Csendben félrehúzom a fóliát, és bejutok hozzá... Végül már odatettek nekem egy kisszéket az ágy mellé. Olyan rosszul volt, hogy egy pillanatra sem mehettem már el mellőle. Állandóan hívott: „Ljuszja, hol vagy? Ljuszenyka!\" Csak hívott és hívott... Katonák szolgálták ki a többi dekompressziós kamrát, ahol a fiúk feküdtek, mert a civil ápolók megtagadták, védőruhát követeltek. Katonák vitték ki a kacsát. Fölmostak, ágyneműt cseréltek... Mindent ők csináltak. Honnan kerültek oda a katonák? Nem kérdeztem... Csak ő... Ő... És mindennap azt hallom: meghalt, meghalt... Meghalt Tyiscsura. Meghalt Tyityenok. Meghalt... Mintha kalapáccsal vernék a fejem búbját... Széklet naponta huszonötször-harmincszor. Vérrel és nyákkal keveredve. Kezdett repedezni a bőre a kezén és a lábán... Hólyagok borították az egész testét. Ha elfordította a fejét, hajcsomók maradtak a párnán... Mégis olyan drága nekem, olyan kedves... Még viccelni is próbáltam: „Kényelmesebb is így, nem kell fésűt hoznom.\" Hamarosan mindnyájukat megnyírták. Őt én magam nyírtam. Mindent én akartam csinálni, egyedül. Ha fizikailag bírtam volna, el nem mozdulok mellőle huszonnégy órán át. Sajnáltam minden pillanatot... Minden percért kár volt... (Eltakarja az arcát a két kezével, és hallgat.) Eljött Moszkvába a bátyám is, és megrémült: „Nem engedlek oda!\" Apám erre azt mondja neki: „Őt ne engednéd be? Akkor bemászik az ablakon! A tűzoltólétrán is följön.\" Kimentem... Visszajövök, ott egy narancs a kisasztalon... Nagy, nem sárga, hanem rózsaszín. Mosolyog: „Ezzel kínálnak. Fogd, a tiéd.\" Integet a nővér a fólia mögül, hogy nem szabad megenni azt a narancsot. Mert ott hevert mellette egy ideig, megérinteni is rémisztő, nem ám megenni. „Na, edd csak meg - kérlel. - Szereted a narancsot.\" Kézbe veszem a narancsot, ő meg közben lehunyja a szemét, és elalszik. Állandóan injekciókat kapott, hogy aludjon. Narkotikumokat adtak neki. A nővér rémülten néz rám... Én meg? Kész vagyok megtenni bármit, csak hogy ne gondoljon a halálra... És arra, hogy szörnyű a betegsége, hogy félek tőle... Egy beszélgetésfoszlány... Azt tanácsolja valaki nekem: „Nem szabad megfeledkeznie arról, hogy már nem a férjét látja maga előtt, akit szeret, hanem egy rendkívül fertőző radioaktív tárgyat. Maga nem öngyilkos. Szedje össze magát.\" Én pedig mint az őrült: „Szeretem! Szeretem!\"

Aludt, én meg azt suttogtam: „Szeretlek!\" Mentem a kórház udvarán: „Szeretlek!\" Vittem a kacsát: „Szeretlek!\" Felidéztem, hogyan éltünk Vászjával. A szállásunkon... Csak akkor aludt el éjszaka, ha fogta a kezemet. Ez volt a szokása: álmában fogta a kezem. Egész éjszaka. A kórházban meg én fogom a kezét, és nem engedem el... Éjszaka. Csend. Magunk vagyunk. Nagyon figyelmesen néz rám, és egyszer csak így szól: - Úgy szeretném látni a gyermekünket. Milyen lesz? - Milyen nevet adunk neki? - Hát, azt már neked kell kitalálnod, egyedül... - Miért találjam ki egyedül, ha egyszer ketten vagyunk? - Akkor ha fiunk születik, legyen Vászja, ha pedig kislány, Nataska. - Ezt mégis hogy gondolod, Vászja? Nekem már van egy Vászjám. Te! Nem kell nekem másik. Még nem tudtam, mennyire szeretem. Ő... Csak ő... Mintha megvakultam volna! Nem is éreztem a rúgásokat a szívem alatt... Pedig már a hatodik hónapban voltam... Azt hittem, ha egyszer bennem van, az én kicsikém, az védelmet jelent neki. Az én kicsikémnek... Egyik orvos sem tudott arról, hogy nála töltöm az éjszakát, a dekompressziós kamrában. Nem is sejtették. A nővérek engedtek be. Eleinte ők is győzködtek: „Fiatal vagy. Miket vettél a fejedbe? Ez már nem ember, hanem reaktor. Együtt égtek el.\" Én meg csak futottam utánuk, mint egy kiskutya... Órák hosszat álltam az ajtóban. Kérleltem őket, rimánkodtam. És akkor azt mondták: „Vigyen el az ördög! Te nem vagy normális.\" Reggel nyolc óra előtt, amikor kezdődött a vizit, mutatják a fólián át: „Tűnés!\" Fölszaladok a szállásra egy órára. Reggel kilenctől este kilencig pedig ott lehetek a belépővel. Térdig elkékült, megdagadt a lábam, olyan fáradt voltam. Erősebb volt a lelkem, mint a testem. A szerelmem... Amíg vele voltam... nem csinálták azt... De mikor kimentem, fényképezték... Ruha nélkül. Meztelenül. Csak egy vékony lepedő volt az ágyán. Mindennap cseréltem azt a lepedőt, estére mégis csupa vér volt. Fölemelem a férjem, és bőrdarabkák maradnak a kezemen, odaragadnak. Kérlelem: „Kedvesem! Segíts nekem! Támaszkodj a kezedre, a könyöködre, amennyire lehet, hogy ki tudjam simítani az ágyneműdet, ne maradjon rajta egyetlen ránc se.\" Mert már a legkisebb ránc is megsebezte. A húsig levágtam a körmöm, nehogy beleakadjon. A nővérek

közül senki sem mert odamenni, megérinteni, engem hívtak, ha kellett valamit csinálni. Ők meg... Fényképezték. .. Azt mondták, szüksége van rá a tudománynak. Én pedig mindegyiküket kivágtam volna! Ordítottam és ütöttem volna őket! Hogy tehetnek ilyet! Ha megtehetem, hogy nem engedem be őket... Ha... Kimegyek a szobából a folyosóra... És egyenest nekimegyek a falnak, a kanapénak, mert nem látok semmit. Megállítom az ügyeletes nővért, megkérdezem: „Belehal?\" Azt feleli: „Mégis mit gondoltál? Ezerhatszáz röntgent kapott, a halálos adag meg négyszáz.\" Ő is sajnálta Vászját, de másképp. Ő csak az enyém volt... A szerelmem. Miután mind meghaltak, fölújítás volt kórházban... Leverték a vakolatot a falakról, fölszedték a parkettát... Az ablaktokokat is kicserélték. Aztán már jött a vég... Csak töredékekre emlékszem. Elúszik minden... Éjszaka ott ülök mellette a kisszéken... Reggel nyolckor szólok neki: „Vászenyka, elmegyek. Pihenek egy kicsit.\" Kinyitja és becsukja a szemét, így jelzi, hogy elenged. Alighogy beérek a szállásra, bemegyek a szobámba, lefekszem a padlóra, mert az ágyra már nem tudtam, úgy fájt mindenem, már kopog is a nővér: „Indulj! Rohanj hozzá! Hív, gyere rögtön!\" Aztán azon a reggelen hívott Tanya Kibenok, könyörgött: „Gyere el velem a temetőbe. Nem bírom ki nélküled.\" Azon a reggelen temették Vitya Kibenokot és Vologya Pravikot. A férjem jó barátja volt Vityának, összejárt a két család. Egy nappal a robbanás előtt együtt fényképezkedtünk a szállón. Olyan fessek voltak a férjeink! Vidámak! Az volt az utolsó nap abból az életünkből... A Csernobil előttiből... Milyen boldogok voltunk! Visszaérek a temetőből, gyorsan hívom az ügyeletes nővért: „Mi van vele?\" - „Negyedórája halt meg.\" Micsoda? Egész éjszaka ott voltam nála! Az ablakban álltam, és kiabáltam: „Minek? Miért?\" Az eget néztem, és kiabáltam... Föllármáztam az egész szállót... Nem mertek odajönni hozzám... Észhez tértem: látnom kell még utoljára! Látnom kell! Levánszorogtam a lépcsőn... Ott feküdt még a dekompressziós kamrában, nem vitték el. Ezek voltak az utolsó szavai: „Ljuszja! Ljuszenyka!\" - „Épp csak elment egy pillanatra. Mindjárt jön vissza\" - nyugtatgatta a nővér. Ő meg sóhajtott még egyet, és elcsendesedett. Aztán már nem hagytam magára... Mentem vele a koporsóig... Bár nem is magára a koporsóra emlékszem, hanem egy nagy műanyag zsákra... Az a zsák... Megkérdezték a hullaházban: „Meg akarja nézni, milyen ruhát

adunk rá?\" Igen! Díszegyenruhába öltöztették, a mellkasára helyezték a tányérsapkát. Cipőt nem találtak neki, mert földagadt a lába. Mintha nem is láb lett volna, hanem bomba. Az egyenruhát is szétvágták, nem tudták ráhúzni, mert már nem volt ép a teste, egyetlen véres seb volt az egész tetem. Az utolsó két nap a kórházban... Fölemeli a kezét, elmozdul a csont, ingadozik, már nem tartják a test szövetei. A száján jöttek ki a tüdő és a máj darabkái... A belső szerveitől fuldoklott... Befáslizom a kezem, és a szájába dugom, kiszedem belőle ezt az egészet... Ezt nem lehet elmondani! Ezt nem lehet leírni!... Nem volt akkora cipő, amit rá tudtak volna húzni a lábára... Mezítláb tették a koporsóba... A szemem előtt... Díszegyenruhában helyezték a celofánzsákba, aztán bekötötték a zsák száját. És így tették be a fakoporsóba... És a koporsót még behelyezték egy zsákba... Áttetsző celofán volt, de olyan vastag, mint a viaszosvászon. Aztán mindezt cinkkoporsóba tették, alig tudták belepasszírozni. Csak a tányérsapka maradt a tetején. Mindenki eljött... Az ő szülei, az én szüleim... Vettünk Moszkvában fekete kendőket... Fogadott minket a rendkívüli bizottság. Mindenkinek elmondták ugyanazt: „Nem adhatjuk ki a férjük holttestét, mert erősen radioaktív, így különleges óvintézkedések mellett temetik egy moszkvai temetőben. Lehegesztett cinkkoporsóban, betonlemezek alá. És alá kell írniuk ezt a dokumentumot. Szükségünk van a hozzájárulásukra.\" Ha valaki felháborodott, haza akarta szállíttatni a koporsót, azzal győzködték, hogy ők már, úgymond, hősök, nem rendelkezhet velük a családjuk. Ők már állami emberek... Az állam rendelkezhet velük. Beültünk a gyászkocsiba... A rokonok meg a katonák. Egy ezredes adóvevővel... Rádión közlik vele: „Várja a parancsainkat! Várjon!\" Két- három órája cirkálunk a moszkvai körgyűrűn. Megint visszatérünk Moszkvába... Megszólal a rádió: „Nem hajthat be a temetőbe. Özönlenek ide a külföldi tudósítók. Várjanak még!\" A szüleim csendben vannak... Édesanyám fekete kendőben ül... Érzem, hogy elveszítem az önuralmamat. Hisztériás rohamot kapok: „Minek kell rejtegetni a férjemet? Mégis kicsoda ő? Gyilkos? Gazember? Börtöntöltelék? Kit temetünk?\" Mire édesanyám: „Csendesebben, kislányom, csendesebben.\" Megsimogatja a fejemet, megfogja a kezemet. Az ezredes bejelentkezik: „Kérek engedélyt behajtani a temetőbe. Hisztériás rohamot kapott a felesége.\" Katonák vettek körül a temetőben. Fegyveres kísérettel mentünk. A koporsót is kísérettel vitték. Senkit sem engedtek oda elbúcsúzni... Csak a

családtagokat... Villámgyorsan betemették a sírgödröt. „Gyerünk! Gyerünk!\" - parancsolgatott a tiszt. Még azt sem engedték, hogy átöleljem a sírt. Már tereltek is a buszokhoz minket... Pillanatok alatt megvették és hozták nekünk a jegyet a visszaútra... Másnapra... Egész idő alatt velünk volt egy civil ruhás, de katonás testtartású illető, aki még azt sem engedte meg, hogy kimenjünk a szobából, és vegyünk valami ennivalót az útra. Isten őrizz, nehogy beszéljünk valakivel; különösen rám vigyázott. Mintha tudtam volna akkor beszélni, amikor már sírni sem tudtam. Amikor elmentünk, az ügyeletes nővér megszámolta az összes lepedőt, az összes törülközőt... Rögtön berakta az egészet egy műanyag zsákba. Biztos elégették... A szállást mi fizettük. Tizennégy napra... Tizennégy nap a sugárfertőzésben szenvedő betegek klinikáján... Tizennégy nap után hal meg az ember... Otthon elaludtam. Hazamentem, és lerogytam az ágyra. Három nap, három éjjel aludtam. Nem tudtak fölkelteni... Mentőt hívtak. „Nem - mondta az orvos -, nem halt meg. Fölébred. Ez valami szörnyű álom.\" Huszonhárom éves voltam... Emlékszem, miket álmodtam... Odajön hozzám a halott nagymamám, abban a ruhában, amelyben eltemettük. És kezdi feldíszíteni a karácsonyfát. „Nagymama, mit keres itt nálunk ez a karácsonyfa? Hisz nyár van.\" - „Ez a rendje. Mindjárt jön hozzám a Vaszenykád.\" A második álmom... Beállít Vászja tiszta fehér ruhában, és hívja Natasát. A kislányunkat, akit még meg sem szültem. Már nagy, és csodálkozom: „Mikor nőtt meg ennyire?\" Vászja földobja a plafonig, mindketten nevetnek... Nézem őket, és arra gondolok, lám, ilyen egyszerű a boldogság. Ilyen egyszerű! Később azt álmodtam... Vászjával bandukolunk a vízen. Jó sokáig megyünk... Nyilván arra kért, hogy ne sírjak. Jelet adott odaátról. Odafentről. (Hosszú időre elhallgat.) Két hónappal ezután Moszkvába utaztam. Egyenesen a temetőbe mentem a pályaudvarról. Hozzá! És ott, a temetőben kezdődtek a fájások. Épp csak elkezdtem beszélni vele... Mentőt hívtak. Megadtam a címet. Ugyanazon a helyen szültem... Annál az Angelina Konsztantyinovna Guszkovánál... Már korábban figyelmeztetett: „Hozzánk gyere szülni!\" Mégis hová mehettem volna? Két héttel korábban szültem...

Megmutatták... Kislány... „Natasenyka - szólítottam. - A papa nevezett téged Natasenykának.\" Egészséges gyereknek látszott. Volt keze, lába... De májzsugorral született... Huszonnyolc röntgennel a májában... Szívhibával született... Négy óra múlva azt mondták, meghalt a kislány. És megint ugyanaz... nem adhatjuk oda magának! Hogyhogy nem adják?! Én nem adom oda maguknak! A tudomány miatt akarják elvenni, de én gyűlölöm a maguk tudományát! Gyűlölöm! Először elvette a férjemet, most meg még azt is várja... Nem adom! Én magam temetem el. A férjem mellé... (Suttogni kezd.) Még most sem a megfelelő szavakat mondom magának... Nem a helyes szavakat... Nem szabad kiabálnom az agyvérzés óta. Meg sírnom se. Pedig akarom... Azt akarom, hogy tudják ... Még nem vallottam be senkinek... Amikor nem adtam oda nekik a kislányomat, a kislányunkat... akkor hoztak nekem egy kosarat: „Itt van benne.\" Megnéztem: bepelenkázták. Ott feküdt pelenkában. És akkor elsírtam magam: „Tegyétek a férjem lábához. Mondjátok, hogy ő a mi Natasánk.\" Nem írták rá a sírra: Natasa Ihnatenko... Ott csak a férjem neve van... Neki még nem volt neve, semmije se volt... Csak a lelke... A lelkét temettem oda... Mindig két csokorral megyek oda: az egyik Vászjáé, a másikat neki teszem oda a sarokba. Térden csúszok a sír körül. Mindig térden... (Zavarosan.) Megöltem a kislányt... Én... ő... megmentett... A kislányom mentett meg, őt sújtotta az egész atomcsapás, mintha ő fogadta volna azt a csapást. Olyan kicsike. Picurka. (Nem kap levegőt.) Megmentett. De én mindkettejüket szerettem... Lehet-e... Lehet-e szerelemmel ölni? Ilyen szerelemmel! Miért járnak együtt? A szerelem és a halál. Mindig együtt vannak. Ki magyarázza el nekem? Ki súgja meg? Térden csúszok a sírhoz... (Hosszú időre elhallgat.) Kaptam lakást Kijevben. Egy nagy házban. Most ott lakik mindenki, aki eljött az atomerőműből. Csupa ismerős. Nagy a lakás, két szobám van, ilyenről álmodtunk Vászjával. Én pedig megtébolyodtam benne! Ahová csak nézek, minden sarokban őt látom. A férjem szemét... Belekezdtem a felújításba, hogy ne üljek tétlenül, hátha belefeledkezem egy kicsit. Így telt el két év... Megjelent álmomban... Megyek vele, de ő mezítláb jár. „Miért jársz mindig cipő nélkül?\" -„Hát azért, mert nincs semmim.\" Elmentem a templomba... Kiokosított az atyuska: „Kell venni egy nagy

papucsot, és bele kell tenni valakinek a koporsójába. És rá kell írni egy cédulára, hogy ezt neki küldi.\" Így is tettem. Elmentem Moszkvába, és rögtön indultam is a templomba. Moszkvában közelebb vagyok hozzá... Ott fekszik a Mityinói temetőben... Mondom a papnak, hogy így meg úgy, el kell juttatnom a papucsot. Megkérdezi: „És tudod, hogy kell ezt csinálni?\" Még egyszer elmagyarázta... Épp hoztak egy megboldogult öregapót a gyászszertartásra. Odamegyek a koporsóhoz, fölemelem a szemfedőt, és beteszem alá a papucsot. „Megírtad a cédulát?\" - „Igen, megírtam, de nem jelöltem meg, melyik temetőben fekszik.\" - „Ők ott mind ugyanabban a világban vannak. Megtalálják.\" Nem volt bennem életkedv. Ott állok éjszaka az ablakban, nézem az eget: „Vászenyka, mit tegyek? Nem akarok nélküled élni.\" Nappal elmegyek az óvoda mellett, megállok, és csak állok... Néztem volna a gyerekeket, néztem is... És belebolondultam! Éjszaka kérlelni kezdtem: „Vászenyka, gyereket szülök. Félek már egyedül. Nem bírom tovább, Vászenyka!\" Máskor meg így kérleltem: „Vászenyka, nekem nem kell férfi. Nálad jobb nem lehet senki nekem. Gyereket akarok.\" Huszonöt éves voltam... Találtam férfit... Mindent elmondtam neki... A tiszta igazat: egy szerelmem volt, egész életemre. Mindent feltártam előtte... Találkozgattunk, de sosem hívtam meg az otthonomba, nem tehettem. Ott van Vászja... Cukrászként dolgoztam. Készítem a tortákat, és folynak a könnyeim. Nem sírok, de folynak a könnyeim. Egyvalamit kértem a lányoktól: „Ne sajnáljatok. Ha sajnáltok, elmegyek.\" Nem kell sajnálni engem... Valamikor boldog voltam... Elhozták nekem Vászka kitüntetését. Vörös... Sokáig rá se tudtam nézni. Folynak a könnyeim... Fiút szültem. Andrij... Andrijko... Megállítottak egy-egy percre a barátnőim: „Nem szabad szülnöd.\" Az orvosok is ijesztgettek: „Nem bírja ki a szervezete.\" Aztán... Aztán meg azt mondták, hogy hiányzik majd a fél keze... A jobb keze... Mutatta a készülék... „És akkor mi van? - gondoltam. - Megtanítom bal kézzel írni.\" Ép gyerekem született... szép kisfiú... Már iskolába jár, ötös mindenből. Most van nálam valaki, akivel együtt lélegzem és élek. Fény az életemben. Gyönyörűen ért mindent: „Édesanyám, ha elmegyek a nagymamához két napra, akkor tudsz majd lélegezni?\" Nem tudok! Egy napra se merek elválni tőle. Mentünk az

utcán... Egyszer csak érzem, hogy összeesem... Akkor kaptam az első agyvérzést... Ott az utcán... „Édesanyám, hozzak vizet?\" -„Ne, csak állj itt mellettem. Ne menj sehová.\" És elkaptam a kezét. A többire nem emlékszem... A kórházban nyitottam ki a szemem... Úgy szorítottam Andrijko kezét, hogy alig tudták lefeszegetni róla az ujjaimat az orvosok. Még sokáig volt kék folt a kezén. Amikor most kimegyünk a házból, azt mondja: „Édesanyám, csak ne kapd el a kezem. Nem megyek mellőled sehová.\" Andrij is betegeskedik: két hét az iskolában, kettő meg otthon, az orvossal. Hát így élünk. Féltjük egymást. És a lakás minden zugában ott van Vászja... A fényképei. .. Éjszaka beszélek vele... Előfordul, hogy álmomban kér: „Mutasd a gyerekünket.\" Odamegyünk Andrijkóval... Ő meg a kislányt vezeti kézen fogva. Mindig a kislánnyal jön. Csak vele játszik... Hát így élek... A reális és az irreális világban, egyszerre. Nem tudom, hol érzem jobban magam... (Föláll. Az ablakhoz lép.) Sokan vagyunk itt. Az egész utca, így is nevezik - csernobili. Ezek az emberek egész életükben az erőműben dolgoztak. Sokan még most is járnak oda váltott turnusokban, mert most így működtetik az erőművet. Ott már nem lakik senki, és nem is fog soha. Mindannyian súlyos betegségekkel, rokkantsággal küszködnek, de nem hagyják ott a munkahelyüket, gondolni se mernek erre. Nincs életük a reaktor nélkül, a reaktor az életük. Most hol és kinek kellenének máshol? Gyakori a halálozás. Hirtelen halnak meg. Útközben: megy valaki, és összeesik, elalszik, és nem ébred föl. Virágot vitt az ápolónőnek, és megállt a szíve. Állt a buszmegállóban... Meghalnak, de igazából senki sem kérdezte ki őket. Arról, hogy mit éltünk át... Mit láttunk... Senki sem akar hallani a halálról. A szörnyűségekről... De én a szerelemről beszéltem magának... Arról, hogy mennyire szerettem... Ljudmila Ihnatenko, az elhunyt tűzoltó, Vaszil Ihnatenko felesége

A , Csernobil tanúja vagyok... Ez a XX. század legfontosabb eseménye, annak ellenére, hogy szörnyű háborúkról és forradalmakról marad emlékezetes ez a század. Több mint húsz év telt el a katasztrófa óta, és még mindig nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy miről teszek tanúságot: a múltról vagy a jövőről? Olyan könnyű lecsúszni a banalitásba... A borzalom banalitásába... De én úgy nézek Csernobilra, mint egy új történet kezdetére - ez nemcsak tudás, hanem előtudás is, mert az ember ennek hatására kezdte vitatni az önmagáról és a világról alkotott korábbi elképzeléseit. Amikor a múltról vagy a jövőről beszélünk, belesűrítjük ezekbe a szavakba az időről alkotott elképzeléseinket, ugyanakkor Csernobil mindenekelőtt az idő katasztrófája. A földünkön szétszórt radionuklidok ötven, száz, kétszázezer év múlva is létezni fognak... Sőt még tovább... Az emberélethez képest örökkévalók. Mit tudunk megérteni? Képesek vagyunk-e feltárni és felismerni valami értelmet ebben az előttünk még ismeretlen borzalomban? Miről szól ez a könyv? Miért írtam meg? Ez a könyv nem Csernobilről, hanem Csernobil világáról szól. Magáról az eseményről már több ezer oldalt írtak, több százezer méter filmszalagon örökítették meg. Engem viszont az foglalkoztat, amit elhallgatott történetnek, földi és időbeli létünk nyomtalan nyomainak nevezhetnék. Írok, és gyűjtögetem az érzések, gondolatok, szavak hétköznapiságát. Próbálom megragadni a lélek hétköznapi életét. Átlagemberek átlagos napját. Itt pedig minden rendkívüli: az esemény is, az emberek is, akik belakták az új teret. Csernobil számukra nem metafora, nem szimbólum, hanem a házuk. Hányszor próbálta el a művészet az apokalipszist, a világvége különböző technológiai változatait ajánlva, de most már nincsenek kétségeink afelől, hogy az élet sokkal fantasztikusabb. Egy évvel a katasztrófa után valaki megkérdezte tőlem: „Mindenki ír. Maga meg itt él, és nem ír. Miért nem?\" Én pedig nem tudtam, hogyan írjak erről, milyen eszközöket használjak, és honnan közelítsem meg. Amikor a korábbi könyveimet írtam, mások szenvedéseit figyeltem, most viszont az én életem is az esemény része lett.

Eggyé váltunk, nem tudunk távolságot tartani egymástól. Minden nyelven megszólalt Európában elveszett kis országom neve, amelyről korábban szinte semmit sem hallott a világ; átváltozott ördögi csernobili laboratóriummá, mi, fehéroroszok pedig csernobili nemzetté váltunk. Akárhol jelentem meg, mindenki érdeklődve nézett rám: „Á, maga oda való? Mi van ott?\" Persze lehetett volna gyorsan írni egy könyvet, amilyenek aztán egymás után jelentek meg - mi történt azon az éjszakán az erőműben, ki a bűnös, kik titkolták a világ és a saját népük elől a balesetet, hány tonna homok és beton kellett ahhoz, hogy fölépítsék a szarkofágot a halált lehelő reaktor fölé -, de valami visszatartott ettől. A kezemet fogva. Micsoda? Az az érzés, hogy itt valami titok van. Pillanatok alatt kialakult bennünk ez az érzés, és ez töltött be akkor mindent: a beszélgetéseinket, a tevékenységeinket, a félelmeinket, és elválaszthatatlan volt az eseménytől. Attól a szörnyűségtől. Kimondva vagy kimondatlanul mindannyian átéreztük azt, hogy beleütköztünk az ismeretlenbe. Csernobil rejtély, amelyet még meg kell fejtenünk. Kiolvasatlan jel. Lehet, hogy a XXI. századnak kell feltárnia ezt a titkot. Szembe kell néznünk ezzel a kihívással. Világossá vált, hogy a kommunista, nemzeti és új vallási kihívásokon kívül, amelyekkel szembe kell néznünk, amelyeknek meg kell felelnünk, újabb kihívások várnak ránk, sokkal brutálisabbak és totálisabbak, bár egyelőre még rejtve maradtak a szemünk elől. De Csernobil után valami már feltárult ebből... 1986. április 26., éjszaka... Egy éjszaka alatt kerültünk át a történelem egy másik helyére. Végrehajtottuk az ugrást, új valóságba kerültünk, amellyel nemcsak a tudásunk, hanem a képzeletünk sem tudott megbirkózni. Szétesett az idő... Egyik pillanatról a másikra használhatatlannak bizonyult a múlt: nem volt benne semmi, amire támaszkodhattunk volna, az emberiség (hitünk szerint) mindenütt jelen lévő archívumában nem találtunk kulcsot, amellyel kinyithatnánk ezt az ajtót. Azokban a napokban gyakran hallottam ilyet: „nem találok szavakat, melyekkel átadhatnám azt, amit láttam és átéltem\", „korábban nem meséltek nekem semmi ehhez hasonlót\", „egyetlen könyvben sem olvastam, egyetlen filmben sem láttam ilyet\". Szünet követte a katasztrófa idejét, ez a rés választotta el attól az időtől, amikor beszélni kezdtünk róla. A némaság pillanata... Mindenkinek megmaradt az emlékezetében. .. Valahol a csúcson hoztak valamilyen döntéseket, titkos utasításokat fogalmaztak meg, helikoptereket indítottak útnak, hatalmas mennyiségű

járművet, rengeteg felszerelést mozgattak; lent pedig várták a tájékoztatást, féltek, a szóbeszédre hagyatkoztak, de mindenki hallgatott arról, ami a legfontosabb: mi is történt itt valójában? Nem találtunk szavakat az új érzésekhez, és nem találtunk érzéseket az új szavakhoz, nem tudtuk még kifejezni magunkat, de egyre jobban belemerültünk az új gondolkodás atmoszférájába - így határozhatnám meg ma az akkori lelkiállapotunkat. Egyszerűen már nem értük be a tényekkel, kísértést éreztünk arra, hogy mögéjük nézzünk, föltárjuk a történtek értelmét. Traumatikus hatás! És kerestem ezt az új, traumatizált embert... Új szövegeket mondott... Néha mintha álmon vagy delíriumon szűrődtek volna át hozzánk a hangok egy párhuzamos világból. Csernobil közelében mindenki filozofálni kezdett. Filozófussá vált. Megint tele lettek emberekkel a templomok... Hívőkkel és olyanokkal, akik nemrég még ateisták voltak... Válaszokat kerestek, melyeket nem kaphattak meg a fizikától és a matematikától. Kitágult a háromdimenziós világ, én pedig nem találkoztam olyan vakmerőkkel, akik továbbra is készek lettek volna fölesküdni a materializmus bibliájára. Tiszta fényben ragyogott fel a végtelen. Elhallgattak a filozófusok és az írók, kizökkentek a kultúra és a hagyomány régi kerékvágásából. Azokban az első napokban sokkal érdekesebb volt öreg parasztokkal beszélgetni, mint tudósokkal, hivatalnokokkal és a váll-lapjukon sok csillagot hordó katonatisztekkel. Bár Tolsztoj és Dosztojevszkij nélkül éltek, internet sem volt, az ő tudatukba valahogy belefért az új világkép. Nem hasadt meg tőle. Biztos mindannyian alkalmazkodtunk volna valahogy az atomháború helyzetéhez (mint a hirosimaiak), mert pontosan arra készültünk. De nem katonai nukleáris objektumban történt a katasztrófa, mi pedig a korunk emberei voltunk, és elhittük, amit tanítottak nekünk: a szovjet atomerőművek a legbiztonságosabbak a világon, akár a Vörös térre is építhetnének ilyet. A háborús atom az Hirosima és Nagaszaki, a békés atom pedig a minden házban világító villanykörte. Még senki sem sejtette, hogy a háborús és a békés atom ikerpár. Cinkosok. Bölcsebbek lettünk, az egész világ bölcsebb lett, de csak Csernobil után. A fehéroroszok ma olyanok, mint az élő fekete dobozok, regisztrálják az információkat a jövőnek. Mindenki számára. Sokáig írtam ezt a könyvet... Majdnem húsz évig... Találkoztam és beszélgettem az erőmű egykori dolgozóival, tudósokkal, orvosokkal, katonákkal, áttelepítettekkel, a zóna illegális lakóival... Azokkal, akik

számára Csernobil a világuk lényeges része, minden meg van mérgezve bennük és körülöttük, nem csak a föld és a víz. Meséltek, és válaszokat kerestek... Együtt gondolkodtunk. Gyakran sietős volt nekik, féltek, hogy nem jutnak a végére, én pedig még nem tudtam, hogy a tanúságtételük ára az életük. „Jegyezze föl - hajtogatták -, nem mindent értettünk abból, amit láttunk, azért csak maradjon fenn. Majd elolvassa valaki, és megérti. Később... Majd az utánunk jövők...\" Nem ok nélkül siettek, sokan közülük már nincsenek az élők között. De tudtak jelet küldeni... Mindaz, amit tudunk a borzalmakról és a rémületről, mindenekelőtt a háborúhoz kötődik. A sztálini Gulag és Auschwitz a gonosz nem is olyan régi zsákmánya. A történelem mindig is háborúk és hadvezérek története volt, mondhatni, a háború volt a borzalmak mércéje. Ezért keverik olyan sokan a háború és a katasztrófa fogalmait... Csernobilban mintha a háború minden ismérvét láthattuk volna: sok katona, kiürítés, elhagyott házak. Megzavarták az élet rendjét. A csernobili újsághírek tele voltak háborús kifejezésekkel: atom, robbanás, hősök... Ezért nehezebb megérteni azt, hogy új történelemben létezünk... Megkezdődött a katasztrófák története... De az ember nem akar erre gondolni, mert sose töprengett el rajta, inkább a mögé rejtőzik, amit ismer. A múlt mögé. Még a csernobili hősöknek állított emlékművek is hasonlítanak a háborúsokra... Az első utam a zónába... Virágoztak a gyümölcsösök, boldogan ragyogott a napfényben a zsenge fű. Énekeltek a madarak. Olyan ismerős... ismerős... világ. Az első gondolatom: minden a helyén van, és minden olyan, mint azelőtt. Ugyanaz a föld, ugyanaz a víz, ugyanazok a fák. Az alakjuk, a színük, az illatuk is örök, ezen senki sem képes változtatni. De már első nap elmagyarázták: nem ajánlatos virágot szedni, jobb nem leülni a földre, nem szabad inni a forrásvízből. Estefelé figyeltem, ahogy a pásztorok a folyóhoz akarták hajtani a tikkadt csordát. Odamentek a vízhez a tehenek, de rögtön vissza is fordultak. Valahogy megérezték a veszélyt. Mesélték, hogy a macskák nem ették meg a döglött egereket, ott csúfkodtak mindenütt: a mezőn, az udvarokon. Halál rejtőzött mindenütt, de ez valamilyen más halál volt. Új maszkokat viselt, korábban ismeretlen külsőt öltött. Váratlanul ütött rajta az emberen, aki nem volt felkészülve minderre. Nem volt felkészülve mint biológiai faj, nem működött a természettől adott eszköztára, amely arra van beállítva, hogy meglásson, meghalljon, megérintsen valamit. Ez már

nem volt lehetséges, alkalmatlanná vált a szeme, a füle, minden ujja, már nem szolgálhatták, mert a sugárzás nem látszik, nincs szaga, nincs hangja. Testetlen. Egész életünkben harcoltunk, és készültünk a háborúra, annyi mindent tudtunk róla, most meg hirtelen beütött! Változott az ellenségkép. Más ellenség jelent meg nálunk. Ellenségek... Gyilkolt minket a frissen kizöldült fű. A kifogott hal, az elejtett vad. Az alma... Eddig engedelmes és barátságos volt körülöttünk a világ, most viszont rémületet keltett. Amikor elutaztak az öregek, fogalmuk sem volt arról, hogy ez örökre szól. Nézték az eget. „Süt a nap... Nincs se füst, se gáz. Nem lőnek. Miféle háború ez? És menekülni kell.\" Ismerős... ismeretlen... világ. Hogy foghatnánk fel, hol vagyunk? Mi történik velünk? Itt... Most... Nincs kitől megkérdezni... A zónában és körülötte... Megdöbbentett a hadifelszerelés óriási mennyisége. Katonák meneteltek vadonatúj géppisztolyokkal, teljes harci menetfelszereléssel. Nem a helikopterek és a páncélozott szállító harcjárművek maradtak meg a legjobban az emlékezetemben, hanem azok a géppisztolyok... A fegyver... Ember a zónában, puskával... Kire lőhetett volna ott, és kitől kellett volna védenie minket? A fizikától? A láthatatlan részecskéktől? Le kellett volna lőnie a fertőzött földet vagy fát? Magát az erőművet a KGB ellenőrizte. Kémeket és diverzánsokat kerestek, olyan mendemondák terjedtek, hogy a baleset a nyugati különleges szolgálatok előre eltervezett akciója, így akarták szétrobbantani a szocialista tábor egységét. Ébernek kell lenni. Ez a háború képe... Ez a háborús kultúra omlott össze a szemem előtt. Nem áttetsző világba léptünk be, ahol a gonosz nem ad semmiféle magyarázatot, nem leplezi le magát, és nem ismer semmilyen törvényt. Láttam, ahogy a Csernobil előtti ember átváltozott csernobili emberré. Nemegyszer... Itt van min elgondolkodni. Hallottam olyan véleményt, hogy öngyilkosságra emlékeztet a likvidátorok és a tűzoltók viselkedése, akik az első éjszakán oltották a tüzet az atomerőműben. Kollektív öngyilkosságra. A likvidátorok gyakran dolgoztak különleges védőruha nélkül, zokszó nélkül mentek oda, ahol „meghaltak\" a robotok. Titkolták előttük az igazságot, nem tudták, milyen magas dózisokat kapnak, ők pedig beletörődtek ebbe, aztán még örültek is, ha oklevelet és kitüntetést kaptak a kormánytól, boldogan vették át a sír szélén... Sokuknak már nem tudták átadni... Akkor hát mégis kik voltak: hősök vagy öngyilkosok? A

szovjet eszmék és nevelés áldozatai? Idővel valamilyen oknál fogva feledésbe merül, hogy ők mentették meg az országukat. Megmentették Európát. Csak egy pillanatra képzeljük el, mi történik, ha a többi három reaktor is fölrobban... Ezek az emberek hősök. Az új történelem hősei. A sztálingrádi vagy a Waterlooi csata hőseihez hasonlították őket, de ők valami többet mentettek meg, nemcsak a szülőhazájukat, hanem magát az életet. Az élet idejét. Az élő időt. Csernobillal az ember kezet emelt mindenre, Isten egész világára, ahol az emberen kívül még sok ezer más lény, állat és növény él. Amikor eljártam a likvidátorokhoz... Hallgattam a történeteiket arról, hogyan végezték (elsőként és először!) új emberi, nem emberi munkájukat: földbe temették a földet, vagyis különleges betonbunkerekbe földelték el a fertőzött rétegeket, minden lakójával - bogarakkal, pókokkal, lárvákkal - együtt. Különféle rovarokat temettek el, melyeknek még a nevét sem tudták. Nem emlékeztek rá. Ők egész másképp fogták föl a halált, náluk ez a madártól a pillangóig mindenre kiterjedt. Az ő világuk már egy másik világ volt - az élet új jogával, új felelősséggel és új bűntudattal. Állandóan jelen volt az idő témája a történeteikben, azt mondták, „először\", „soha többé\", „örökre\". Emlékezetükbe idézték, hogyan utaztak át az elhagyatott falvakon, ahol találtak néha egy-egy magányos öregembert, aki nem akart elmenni a többiekkel, vagy visszatért később az idegen tájakról: ott ültek esténként, gyújtóssal világítva, kaszáltak, sarlóval arattak, fejszével vágták a fát az erdőben, imádkoztak az állatokhoz és a szellemekhez. Istenhez. Olyan volt minden, mint kétszáz évvel azelőtt, miközben valahol a magasban űrhajók repültek. A farkába harapott az idő, összeért a kezdet és a vég. Akik ott voltak, azok számára Csernobil nem ért véget Csernobilban. Nem háborúból, hanem mintha egy másik világból jöttek volna haza. Megértettem, hogy teljesen tudatosan alakították át a szenvedésüket új tudássá, és megajándékoztak minket vele: nézzétek, valamit kezdenetek kell ezzel a tudással, valahogy hasznát kell vennetek. A csernobili hősök emlékműve... Az emberkéz alkotta szarkofág, amelybe a nukleáris tüzet rejtették. A XX. század piramisa. Kár az emberért a csernobili földön. De még nagyobb kár az állatért... Ez nem nyelvbotlás volt. Mindjárt megmagyarázom... Mi maradt a halott zónában, miután elhagyták az emberek? A régi templomok, mellettük a temetővel, és az állatoknak kialakított, biotemetőnek nevezett nyughelyek. Csak magát mentette meg az ember, minden mást elárult. Miután elhagyta

a falut, katonai vagy önkéntes egységek vonultak be, és lelőtték az állatokat. A kutyák pedig futottak, ha emberi hangot hallottak... és a macskák... A lovak sem értettek semmit... Pedig ők nem tehetnek semmiről - a háziállatok és a madarak sem, és némán haltak meg, ami még szörnyűbb volt. A mexikói indiánok valamikor régen, de még az őseink is, a keresztény kor előtti Ruszban bocsánatot kértek az állatoktól, amelyeket azért öltek meg, hogy megegyék őket. Az ősi Egyiptomban az állatnak joga volt panaszt tenni az emberre. Az egyik piramisban találtak egy papiruszt, amelyre a következőt írták: „Nem találták nyomát annak, hogy a bika egyszer is panaszt tett volna N.-re.\" Mielőtt belépett volna a holtak birodalmába, az egyiptomi ember fölolvasott egy imát, amely a következő szavakat is tartalmazta: „Nem bántottam semmilyen teremtményt. Nem vettem el állattól sem magot, sem füvet.\" Mit adott a csernobili tapasztalat? Odafordított-e minket e „más lények\" hallgatag és titokzatos világa felé? Egyszer láttam, ahogy a katonák bevonultak a faluba, ahonnan már elmentek az emberek, és tüzet nyitottak... Az állatok gyámoltalan rikoltozása... A maguk sokféle nyelvén rikoltoztak... Erről már írtak az Újszövetségben. Jézus Krisztus belép a jeruzsálemi szentélybe, és rituális áldozatra szánt állatokat lát: elvágták a torkukat, folyik a vérük. Jézus elkiáltja magát: „Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek.\" Még azt is hozzátehette volna, hogy vágóhídjává... A zónában hagyott több száz biotemető az ősrégi pogány áldozati helyekre emlékeztet. Csak melyik istennek áldoztak? A tudomány és a tűz istenének? Ilyen értelemben Csernobil messzebbre ment, mint Auschwitz és Kolima. A holokausztnál is messzebbre. Végességet sugall. A semmibe fúródik. Más szemmel nézem a világot magam körül... Kis hangya mászik a földön, és most már közelebb áll hozzám. Madár száll az égen, azt is közelebb érzem. Csökken a távolság köztünk. Nincs meg a korábbi szakadék. Mert mindez élet. Ez is megmaradt az emlékezetemben... Egy öreg méhész mesélte (aztán másoktól is hallottam erről): „Kimegyek reggel a gyümölcsösbe, hiányzik valami, egy ismerős hang. Nincs egy méhecske sem... Nem hallok egy méhet sem! Egyet sem! Micsoda? Mi ez? Másnap se röpültek ki. És harmadnap se... Aztán közölték velünk, hogy baleset történt az erőműben, az pedig ott van mellettünk. De sokáig nem tudtunk semmit. A méhek

tudták, mi nem. Most már, ha történik valami, figyelni fogom őket. Az életüket.\" Még egy példa... Beszélgettem horgászokkal a folyóparton, ők mesélték: „Vártuk, mikor adnak valami magyarázatot a tévében... Elmondták, hogyan menekülhetünk meg. A giliszták meg, a közönséges giliszták... rögtön lementek jó mélyre a földben, talán fél méter vagy akár egy méter mélyre is. Mi meg nem értettük az egészet. Csak ástunk és ástunk. Nem találtunk sehol egy gilisztát, amelyet horogra tűzhettünk volna...\" Ki volt közülünk itt előbb, kinek a léte biztosabb és állandóbb a földön? A miénk vagy az övék? Tanulhatnánk tőlük, hogyan éljük túl. És hogyan éljünk. Két katasztrófa rakódott egymásra, egy társadalmi - a szemünk láttára esett szét a Szovjetunió, víz alá süllyedt a gigantikus szocialista kontinens - és egy klasszikus: Csernobil. Két globális robbanás. Az első közelebb volt, érthetőbb. Az embereket lefoglalják a mindennapok, a napi teendők: miből vásároljanak, hová utazzanak? Miben higgyenek? Most milyen zászlók alá álljanak? Vagy azt kell tanulniuk, hogyan éljenek maguknak, hogyan éljék a saját életüket? Fogalmunk sincs erről, nem tudjuk, mert még sosem éltünk így. Ezt éli át mindenki külön-külön és együtt is. De Csernobilről szeretnénk elfeledkezni, mert kapitulált előtte a tudatunk. Ez a tudat katasztrófája volt. Képzeteink és értékeink világa a levegőbe repült. Ha legyőztük vagy megértettük volna Csernobilt, többet gondolnánk rá, és többet írnánk róla. Így mi az egyik világban élünk, a tudatunk pedig egy másikban létezik. Kicsúszik a kezünkből a valóság, nem avatkozik bele az emberek dolgába... Igen... Nem sikerül utolérni a valóságot... Egy példa... Mindmáig a régi fogalmakat használjuk: „messze - közel\", „mieink - idegenek\"... De mit jelent a messze és a közel Csernobil után, ha már a negyedik napon Afrika és Kína fölött szállt a csernobili felhő? Hirtelen olyan kicsi lett a Föld, már nem az, ami Kolumbusz korában volt. Végtelen. Most másként érzékeljük a teret. Csődbe ment térben élünk. Még egy példa... Az elmúlt száz évben hosszabb lett az emberélet, de így is milyen nyomorúságosan rövid a földünkön megtelepedett radionuklidok életéhez képest. Sokan közülük évezredekig élnek. Nem is tudunk ilyen messzire nézni! Az embernek más lesz az időérzéke mellettük. És mindez Csernobil műve. Annak a nyomai. Ugyanúgy másként tekintünk a múltra,

a tudományos-fantasztikus művekre, a tudásra. Hasznavehetetlennek bizonyult a múlt, a tudásból pedig csak a nemtudásunk tudása maradt meg. Az érzelmek is átalakulnak... Az orvos most a következőket mondja a haldokló férjről a feleségnek a szokásos vigasztaló szavak helyett: „Nem szabad közel menni hozzá! Tilos megcsókolni! Tilos simogatni! Ez már nem a szerető hitves, hanem sugármentesítésre váró tárgy.\" Itt Shakespeare is meghátrál. Akárcsak a nagy Dante. A kérdés: odamenni vagy nem menni oda? Megcsókolni vagy nem megcsókolni? Az egyik hősnőm (aki épp terhes volt akkor), odament és megcsókolta. És nem hagyta magára a férjét egészen a haláláig. Az egészségével és a gyereke életével fizetett érte. Hogyan kellett volna választania élet és halál között? A múlt és az ismeretlen jelen között? És ki veszi a bátorságot ahhoz, hogy elítélje azokat a feleségeket, akik nem ültek ott haldokló férjük és fiuk mellett? Egy radioaktív tárgy mellett... Az ő világukban megváltozott a szerelem és a halál. Minden megváltozott, minket kivéve. Legalább ötven év kell ahhoz, hogy történelemmé váljon egy adott esemény. Itt viszont el kell indulnunk a forró nyomon... A zóna... Külön világ... A tudományos-fantasztikus irodalom művelői találták ki először, de az irodalom elmaradt a valóságtól. Mi már nem hihetünk abban, amiben Csehov hősei hittek: száz év múlva az ember szép lesz! Az élet gyönyörűséges lesz! Ezt a jövőt elvesztettük. E száz év alatt volt sztálini Gulag, Auschwitz... Csernobil... És szeptember 11. New Yorkban... Felfoghatatlan, hogy férhetett bele minden egyetlen nemzedék életébe. Például apám életébe, aki most nyolcvanhárom éves. Ezt is kibírta az ember? Csernobilban leginkább az marad meg az ember emlékezetében, hogy milyen az élet „mindenen túl\": tárgyak ember nélkül, táj ember nélkül. Út a semmibe, a vezeték is a semmibe vész. Néha azon kezd gondolkodni az ember, hogy mi ez: a múlt vagy a jövő? Néha olyan érzésem volt, hogy a jövőről készítek feljegyzéseket...

ELSŐ FEJEZET A Monológ arról, hogy miért emlékeznek az emberek Nekem is van kérdésem. Egyedül nem tudok válaszolni rá... De maga írni akar erről... Erről? Én meg nem szeretném, ha ismernének. Ha tudnák, mit éltem ott át... Egyrészt vágyom rá, hogy föltárulkozhassak, kibeszéljem magam, másrészt meg olyan érzés ez, mintha levetkőznék, azt pedig nem szeretném. Emlékszik, mit írt erről Tolsztoj? Akkora megrázkódtatás érte Pierre Bezuhovot, hogy a háború után úgy érezte, örökre megváltozott ő is meg az egész világ is. De bizonyos idő elteltével azt veszi észre magán, hogy megint ugyanúgy szidja a kocsist, ugyanúgy zsörtölődik. Akkor meg miért emlékeznek az emberek? Hogy helyreállítsák az igazságot? Igazságot tegyenek? Szabaduljanak a múlttól, és felejtsék el? Mert felfogják azt, hogy grandiózus esemény résztvevői voltak? Vagy talán védelmet keresnek a múltban? Bár az emlék finom, illékony anyag, nem biztos tudás. Az ember csak sejt valamit magáról. Ez még nem tudás, hanem csak érzések. Szenvedtem, vájkáltam az emlékezetemben, és egyszer csak sikerült felidéznem... Gyerekkoromban éltem át a legszörnyűbb dolgokat... A háborút. .. Emlékszem, hogyan játszottunk kölyökkorunkban papás-mamást, levetkőztettük a kicsiket, és egymásra fektettük őket... Ők voltak az első gyerekek, akik a háború után születtek. Az egész falu tudta, milyen szavakat mondanak már, melyik kezdett már járni. A háború alatt megfeledkeztek a gyerekekről. Vártuk, hogy újra legyen élet. Papás- mamásnak neveztük a játékunkat. Látni akartuk az élet keletkezését... Nyolc-tíz évesek lehettünk... Láttam, ahogy megölte magát egy nő. A folyóparti bozótosban. Fogott egy téglát, és a fejét verte vele. Terhes volt a policájtól, akit az egész falu gyűlölt. Még gyerekkoromban láttam, hogyan jönnek világra a macskakölykök. Segítettem anyámnak kihúzni a borjút a tehénből, vittem

a kocánkat fedeztetni a kanhoz... Emlékszem... Emlékszem, hogyan hozták haza apámat, amikor meggyilkolták, rajta volt a pulóvere, még a mama kötötte, agyonlőtték golyószóróval vagy géppisztollyal, és véres cafatok látszottak ki a pulóver alól. Az egyetlen ágyunkon feküdt, nem volt más hely. Aztán eltemették a ház elé. Nem pehelykönnyű földbe, hanem nehéz agyagba. Cékla termett benne. Körös-körül harcok folytak. Döglött lovak és holttestek hevertek... Olyan erős tiltás alatt vannak ezek az emlékek, hogy sosem beszélek róluk hangosan... Akkoriban ugyanúgy vettem a halált, mint a születést. Nagyjából ugyanolyan érzés fogott el, amikor előbukkant a kisborjú a tehénből... Világra jöttek a macskakölykök. Meg amikor az a nő megölte magát a bozótosban... Mintha olyan érzésem lett volna, hogy a kettő egyforma, egy és ugyanaz. A születés és a halál... Emlékszem gyerekkoromból, milyen szag van a házban, amikor disznót vágnak... Épp csak megérintett ebben a beszélgetésben, én meg össze is csuklottam, zuhanok vissza oda. Abba a rémálomba... A borzalomba... Repülök... Emlékszem még, ahogy minket, kicsiket elvittek magukkal az asszonyok a fürdőbe. Sokuknak, köztük anyámnak is, leszakadt a méhe (ezt már mi is értettük), ezért rongyokat kötöztek magukra. Láttam... A kemény munkától szakadt le a méhük. Nem voltak férfiak, a fronton vagy a partizánharcban gyilkolták őket, ló sem volt, az asszonyok húzták az ekét. Fölszántották a kertjüket és a kolhoz földjét. Amikor felnőttem, és nővel voltam, eszembe jutott ez... Hogy mit láttam a fürdőben... El akartam felejteni. Mindent elfelejteni... Lassan el is felejtettem... Azt hittem, a legszörnyűbb dolog már megtörtént velem. Ez pedig a háború. És már védett, most már védett vagyok. Megvéd a tudásom meg az, amit ott... akkor... átéltem. De... Elmentem a csernobili zónába... Sokszor voltam már ott... És ott beláttam, hogy tehetetlen vagyok. És kikészülök ettől a tehetetlenségtől. Attól, hogy rá sem ismerek arra a világra, minden megváltozott. Még a gonosz is más. Már nem véd a múlt. Nem nyugtat meg... Nincsenek válaszok benne. Pedig korábban voltak... (Elgondolkodik.) Mért emlékeznek az emberek? Elbeszélgettem magával, és elmondtam valamit ezekkel a szavakkal... És megértettem valamit. Most már nem vagyok annyira magányos. És hogy van ez másoknál?

Pjotr Sz. pszichológus Monológ arról, hogy lehet beszélgetni az élőkkel és a holtakkal Éjszaka bejött a farkas az udvarra... Kinézek az ablakon - ott áll, és ragyog a szeme. A ragadozó tekintete... Mindenhez hozzászoktam. Hét éve élek egy szál magamban, hét éve már, hogy elmentek az emberek. Éjszaka megesik néha, hogy ülök virradatig, és csak gondolkodom, gondolkodom. Ma is egész éjszaka az ágyon ültem, görnyedeztem, aztán kimentem megnézni, hogyan süt a napocska. Mit mondhatok én magának? A legigazságosabb dolog a világon a halál. Még senki sem vett magának mentességet. Mindenkit befogad a föld: jókat, rosszakat, bűnösöket. Másutt hiába is keresnénk igazságot ezen a világon. Egész életemben tisztességesen, keményen dolgoztam. A lelkiismeretemre hallgattam. Mégsem jutott nekem igazság. Osztogatta valahol Isten, de mire rám került a sor, már nem maradt neki, nem tudott adni. A fiatal is meghalhat, az öregnek meg muszáj... Senki sem halhatatlan, a cár meg a kupec sem... Eleinte vártam az embereket, azt hittem, mindenki visszajön. Senki sem utazott el örökre. Csak egy időre mentek el. Most meg a halált várom. Nem nehéz meghalni, mégis rémület fogja el az embert. Nincs templom, nem jár ki ide az atyuska. Nincs kinek bevallani a bűneimet... Amikor először mondták, hogy sugárzás van nálunk, azt hittük, ez valamilyen betegség, és aki megkapja, rögtön meg is hal. De nem, azt mondják, az valami olyasmi, ami a földön is hever, meg be is megy a földbe, de nem lehet látni. Az állat talán látja és érzi, az ember nem. Pedig nem igaz! A saját szememmel láttam... Beterítette a kertemet az a cézium, ott virított, amíg csak el nem mosta az eső. Olyan a színe, mint a tintáé... Ott hevertek azok a rikító darabkák... Hazaszaladtam a kolhoz földjéről, és mentem a kertembe. Látok egy kék rögöt... Kétszáz méterrel odébb meg egy másikat. Akkora, mint a fejkendőm. Kiabálok a szomszédasszonynak, a többieknek is, körbeszaladtunk, megnéztünk minden kertet meg földet a közelben... Két hektár... Talán négy nagy darabot találtunk. Az egyik vörös volt... Másnap esett az eső. Már reggeltől. És ebédidőre eltűntek. Kiszállt a rendőrség, de már nem volt mit mutatni. Csak elmeséltük... Ekkora darabok... (Mutatja a két kezével.) Mint a fejkendőm. Kék és piros.

Nem nagyon féltünk ettől a sugárzástól... Ha nem látjuk, nem tudunk semmit, akkor talán félünk, de miután megnéztük, már nem volt olyan rémes. Táblákat helyeztek el a rendőrök és a katonák. A házak mellé meg az utcára - és ráírták: 70 curie, 60 curie... Egész életünkben a saját krumplinkon éltünk, aztán egyszer csak azt mondják: tilos! Még a hagymát meg a sárgarépát sem szabad megenni. Kinek siralom, kinek vigalom... Azt tanácsolták, gumikesztyűben dolgozzunk a kertben, és kössünk gézt az arcunk elé. Ha pedig kiszórjuk a hamut a kályhából, ássuk el. Temessük el. Ajaj... Akkor még eljött hozzánk egy nagy tudós, és azt mondta a klubban, hogy meg kell mosni a fát... Hihetetlen! Száradjon le a fülem! Azt mondták, mossuk ki a paplanhuzatokat, a lepedőket, a függönyöket... Pedig bent vannak a házban! A szekrényekben meg a ládákban... Milyen sugárzás lehet bent a házban? Az üveg mögött? Az ajtó mögött? Ekkora csudát! Keresse meg az ember a sugárzást az erdőben, a földeken... Lelakatolták a kutakat. „Piszkos\" a víz... Hogy lenne már piszkos, amikor olyan szép tiszta! A jó ég tudja, mi mindent összebeszéltek. Azt mondják, maguk mind meghalnak... El kell menniük... Ki kell üríteni a falvakat... Beijedtek az emberek. Halálra rémültek. Egyesek éjszaka elásták a holmijukat. Én is eltettem a ruhámat... A becsületes munkámért kapott vörös okleveleket meg a nehéz időkre félretett kopejkáimat. Micsoda keserűség! Megszakad a szívem! Úgy éljek, igazat beszélek! Itt meg azt hallom, hogy az egyik faluban a katonák evakuálták az embereket, de ott maradt egy öregapó az asszonnyal. Egy nappal azelőtt, hogy jött a rengeteg busz, és elvitték a falu népét, kivezették a tehénkét, és kiszöktek az erdőbe. Ott vészelték át. Mint a háború alatt. Amikor büntetésből fölégették a falut... Honnan jön ez a nyomorúság? (Sír.) Milyen hitvány életünk van. Szeretnék nem sírni, de maguktól folynak a könnyeim. Ó! Nézzen csak ki az ablakon: ideröpült egy szarka. Nem zavarom el őket. Bár előfordul, hogy elcsennek egy-egy tojást a pajtából. Mindegy, akkor se zavarom el. Most mindnyájunkra ugyanaz a nyomorúság szakadt. Semmit se zavarunk el! Tegnap ideszaladt egy nyúl... Bárcsak mindennap lenne még valaki itt a házban! Nem messze innen, a másik faluban is van egy öregasszony, aki egyedül él, mondtam neki, hogy költözzön hozzám. Segít nekem vagy nem, mit számít, legalább tudok szólni valakihez. Hívhatom... Éjszaka fáj mindenem. Zsibbad a lábam,

mintha hangyák futkosnának rajta, ilyenkor az ideg jár rajtam. Én meg a kezembe veszek valamit... Egy marék magot... És ripp-ropp. Ilyenkor megnyugszik az ideg. Eleget gürcöltem már, eleget bánkódtam életemben. Elegem van mindenből, már nem akarok semmit. Majd ha meghalok, akkor pihenek. Hogy mi lesz a lélekkel... a test legalább nyugalmat talál. Vannak lányaim meg fiaim is. Mind a városba mentek. Én nem akarok elmenni innen sehova. Hosszú életet adott a Jóisten, de a jó sorsot sajnálta tőlem. Tudom, hogy az öregasszony teher, a gyerekek tűrik, tűrik, aztán elegük lesz belőle. Öröm a gyerek, amíg kicsi. Az asszonyok, akik elmentek innen a városba, mind sírnak. Hol a menyük marja őket, hol a lányuk. Vissza akarnak jönni. Nekem itt van az uram... Itt nyugszik a temetőben... Ha nem itt feküdne, akkor valahol máshol lakna. Meg én is vele. (Hirtelen felvidul.) De hát miért kéne elmenni? Jó itt. Szépen hajt, virágzik minden. Megél itt minden a muslincától az erdei vadig. Elmondok én magának mindent... Annak idején szálltak a gépek, egyre csak szálltak. Mindennap. Alacsonyan, a fejünk fölött. Szálltak a reaktorhoz. Az erőmű felé. Nálunk meg - evakuálnak. Áttelepítés. Ostromolják a házikókat. Az emberek bezárkóznak, elbújnak. Bőg a jószág, sírnak a gyerekek. Háború! A napocska meg süt... Leültem, én nem megyek ki a házból, igaz, nem is zártam be kulcsra. Kopogtak a katonák: „Összepakolt a néni?\" Megkérdezem: „Erőszakkal megkötözik a kezemet meg a lábamat?\" Nem szóltak egy szót se, csak hallgattak, aztán elmentek. Fiatal legénykék. Gyerekek. Az asszonyok térden csúsztak a házuk előtt. Imádkoztak. A katonák karon fogták egyiket is, másikat is, és be az autóba. Én pedig megfenyegettem őket, hogy amelyik hozzám ér, ki akarja próbálni az erejét, az kap a furkósbottal. Káromkodtam! Mint a kocsis! Nem sírtam. Azon a napon egy csepp könnyet sem ejtettem. Ülök a házban. Kiáltást hallok. Valaki kiabál! Aztán megint csend lett... Elcsendesedett minden. Azon a napon... Az első nap nem mentem ki a házból... Azt mondták: oszlopban mentek az emberek... Meg a jószág is. Háború! Gyakran mondogatta az uram: ember tervez, Isten végez. Kinek mi van megírva a sors könyvében. Néhányan már meghaltak a fiatalok közül, akik elutaztak. Az új helyen. Én meg bottal járok. Tipegek. Ha elkeseredek, sírok egy kicsit. Üres a falu... Madár meg van mindenféle... Röpködnek... Még jávorszarvas is néz be hozzám, mintha mi sem lenne természetesebb... (Sír.)

Emlékszem mindenre... Az emberek elmentek, a macskákat, kutyákat meg itt hagyták. Első nap jártam a falut, öntöttem tejet minden macskának, a kutyáknak meg adtam egy falat kenyeret. Ott álltak az udvaruk előtt, és várták a gazdájukat. Sokáig várták az embereket. Az éhes macskák uborkát ettek... Paradicsomot... Őszig a szomszédasszony kapuja előtt kaszáltam a füvet. Kidőlt nála a kerítés, megszögeltem. Vártam az embereket... Volt a szomszédasszonynak egy kiskutyája, Bogárkának hívták. „Bogárka, szépen kérlek, ha embert látsz, ugass, hadd tudjak róla én is.\" Éjszaka azt álmodom, hogy engem is elvisznek... A tiszt kiabál: „Jöjjön ki a néni, mert mindjárt fölégetünk és eltemetünk mindent. Kifelé!\" És vezetnek valahová, valamilyen ismeretlen helyre. Nem tudom, milyen. Nem város, nem is falu. Nem is a föld... Történt egy ilyen eset. Volt egy nagyon jó macskám. Vászkának hívtam. Télen éhes patkányok támadtak rám, nem volt menekvés. Bemásztak a takarók alá. Hordóban volt a mag, lyukat rágtak rajta. Vászka mentett meg tőlük. Vászka nélkül nekem befellegzett volna... Beszélgettünk, együtt ebédeltünk. És akkor eltűnt Vászka... Lehet, hogy éhes kutyák támadtak rá, és megették? Mind éhesen szaladgált, amíg csak föl nem fordult, a macskák meg olyan éhesek voltak, hogy megették a kölykeiket. Nyáron nem, csak télen. Isten bocsássa meg! Egy asszonyt megmartak a patkányok... A saját házában. Vörös patkányok... Igaz vagy nem, azt beszélik. Mászkáltak itt csavargók... Mert az első években volt elég értékes holmi: ingek, blúzok, bundák. Csak el kell venni, már vihetik is az ócskapiacra. Ha pedig fölöntenek a garatra, dajdajoznak ám, az anyjuk keservit. Aztán az egyik leesett a bicikliről, és elaludt az utcán. Reggel meg csak két csontot találtak és a biciklit. Igaz lehet vagy nem? Meg nem mondom. Azt beszélik. Megél itt minden. Az égvilágon minden! Surran a gyík, brekeg a béka. És giliszta kúszik. Egér is van! Minden van! Különösen tavasszal jó. Szeretem az orgonavirágzást, a gyöngyvirágfa illatát. Amíg vitt a lábam, eljártam kenyérért, csak oda volt tizenöt kilométer. Egy fiatal nő futva is megteszi. Nem nagy dolog. A háború után átjártunk Ukrajnába búzáért. Harminc-ötven kilométerre. Egy puddal hoztak a többiek, én meg hárommal. Most pedig még az is megesik, hogy a házban sem tudok járni. A vénasszony nyáron is fázik a kemencesutban. Ha rendőrök jönnek a faluba ellenőrizni, hoznak nekem kenyeret. Csak hát mit ellenőriznek itt?

Én lakom itt egyedül a macskával. Most már van másik macskám. Ha dudálnak a rendőrök, mindketten örülünk. Rohanunk. Hoznak neki csontot. Tőlem pedig megkérdezik: „És ha megtámadják a banditák?\" - „Aztán milyen nagy zsákmányhoz jutnak nálam? Mit visznek el? A lelkemet? Nekem csak a lelkem van.\" Jó fiúk. Nevetnek. Hoztak nekem elemet a rádióba, most tudom hallgatni. Szeretem Ljudmila Zikinát, de mostanában olyan ritkán hallani. Biztos ő is megöregedett, mint én. Az uram szokta ezt mondogatni... Meg még azt is: vége a dalnak! Elmondom, hogyan találtam macskát. Hiányzott a Vászkám... Várok egy napig, két napig... Egy hónapig... Na, akkor teljesen magamra maradtam. Nincs senki, akihez egy szót szólhatnék. Járom a falut, benézek mások kertjébe, és hívom: Vászka, cicuskám... Vászka! Cicuskám! Eleinte még sok odaszaladt, aztán eltűntek. Kipusztultak. A halál nem válogat... Mindenkit befogad a föld... Én meg csak járom a falut. Két napig hívogatom. Aztán a harmadik nap - ott ül a bolt előtt. Egymásra néztünk... Ő is örül, én is örülök. Épp csak meg nem szólal. „Na, indulás - mondom -, megyünk haza.\" Csak ül... Miau... Kéreti magát: „Mi lesz veled itt egyedül? Megesznek a farkasok! Széttépnek. Menjünk. Van otthon tojás, szalonna.\" Hogyan magyarázzam el? A macska nem érti az emberi szót, de akkor hogyan értett meg engem? Én megyek elöl, ő meg szalad utánam. Miau... „Vágok neked szalonnát.\" Miau... „Ott élünk majd kettecskén.\" Miau... „Vászka lesz a neved.\" Miau... És már két telet kihúztunk együtt... Azt álmodom néha, hogy szólít valaki... Hallom a szomszédasszony hangját: „Zina!\" Aztán elhallgat... És megint: „Zina!\" Ha elkeseredek, sírok egy kicsit... Kimegyek a sírokhoz. Ott nyugszik az édesanyám... A kislányom. .. Tífuszban halt meg a háború alatt. Alighogy betettük a sírba, eltemettük, kibújt a napocska a felhők mögül. És csak ragyog, ragyog. Az ember legszívesebben visszamenne és kiásná. Az uram is ott van... Elüldögélek köztük. Sóhajtozom. Beszélgetni meg élőkkel és halottakkal is lehet. Én nem teszek különbséget köztük. Ezeket is, azokat is hallom. Amikor egyedül van az ember... És bánkódik... Közvetlenül a temető mellett lakott a tanító, Ivan Proharavics Haurilenka, aki elköltözött a fiához a Krímbe. Mellette pedig Pjotr Ivanavics Miuszki. Traktoros. Sztahanovista, valamikor mindenki kezét- lábát törte azért, hogy sztahanovista lehessen. Arany keze volt. Fogta a gyalut, és csipkét faragott a fából. Ha házat épített, az olyan lett, hogy az

egész falu csodálta. Tünemény! Jaj, milyen keserűség fogott el, elöntötte a vér az agyamat, amikor lerombolták azt a házat. Eltemették. Kiabált a tiszt: „Ne bánkódj, mama! Ez a ház »folton« áll.\" Részeg volt. Odamegyek hozzá, erre ő sírja el magát: „Menj innen, mama, menj! Menj már!\" Elhajtott. Valamivel odébb van Misa Mihaljou háza, aki kazánfűtő volt az állami gazdaságban. Misa nem sokáig húzta. Elment, és már meg is halt. Mellette volt Szcjapan Bihau állattenyésztő háza... Leégett! Gonosz emberek éjszaka fölgyújtották. Nem idevalósiak. Aztán már Szcjapan sem élt sokáig. Mahiljou környékén temették el, ott élnek a gyerekei. A második háború... Menynyi embert veszítettünk! Vaszil Makaravics Kavaljou, Anna Kocura, Makszim Nyicsiparenka... Valamikor vidáman éltünk, ünnepnap énekeltünk, táncoltunk. Szólt a harmonika. Most meg mint a börtönben. Előfordul, hogy becsukom a szemem, és járom a falut... Na, mondom nekik, miféle sugárzás lehet itt, amikor száll a pillangó, döngicsél a dongó. Meg az én Vászkám is egeret fog. (Sír.) Jaj, kedveském, megértetted, milyen nagy a bánatom? Elviszed az én keserűségemet az embereknek - én meg talán már nem is leszek... A földben találtok... A gyökerek alatt... Zinaida Jeudakimauna Kavalenka, a zóna illegális lakója Monológ az egész életről, az ajtóra írva Tanúságot akarok tenni... Ez akkor volt, tíz éve, és most is mindennap megtörténik velem. Most... Mindig velem van. Pripjaty városában éltünk. Pontosan abban a városban, amelyet most már az egész világ ismer. Nem vagyok író. De tanú vagyok. Tehát így volt... Kezdjük az elején... Éldegél az ember... Hétköznapi kisember. Olyan, mint mindenki körülötte - munkába megy, hazajön a munkából. Átlagos fizetést kap. Évente egyszer szabadságra megy. Van felesége. Gyerekei is vannak. Normális ember! És egy nap hirtelen csernobili emberré változik. Csodalénnyé! Valami olyasmivé, amit senki sem ismer, de mindenkit érdekel. Szeretne olyan lenni, mint mindenki, de már nem megy. Nem lehet, nincs visszatérés a korábbi világba. Más szemmel néznek rád. Kérdéseket tesznek fel: „Szörnyű volt ott? Hogyan égett az erőmű? Mit láttál? Egyáltalán lehetnek gyerekeid? Otthagyott a feleséged?\" Az első

szakaszban mind ritka példányokká változtunk. Maga a „csernobili\" szó is mindmáig olyan, mint egy hangjelzés. Mindenki fölkapja rá a fejét... Onnan jött! Ezek voltak az első nap érzései. Nem a várost veszítettük el, hanem az egész életünket... A harmadik napon hagytuk el a házat... Égett a reaktor... Emlékszem, azt mondta valaki az ismerősök közül: „Reaktorszag van.\" Leírhatatlan szag. De erről mindenki olvasott az újságokban. A rémségek gyárává változtatták Csernobilt, illetve valójában képregénnyé. Pedig meg kell érteni Csernobilt, mert együtt kell élnünk vele. Én csak a saját történetemet mondom el... Az úgy volt... Bemondták a rádióban: „Nem szabad vinni a macskákat!\" Potyognak a kislányom könnyei, úgy megrémült attól, hogy elveszti az imádott macskáját, hogy dadogni kezdett. Tegyük a bőröndbe a macskát! Nem akar bemenni a bőröndbe, kitépi magát. Mindenkit megkarmolt. „Nem szabad vinni semmilyen holmit!\" Nem viszek mindent, csak egyvalamit. Csak egyetlenegyet! Le kell vennem a lakásajtót, és el kell vinnem, nem hagyhatom itt. Bedeszkázom a bejáratot. A mi ajtónk... A talizmánunk! Családi ereklye. Ezen az ajtón feküdt az apám. Nem tudom, miféle szokás ez, nincs mindenütt így, nálunk viszont, ahogy édesanyám mondta, a háza ajtajára kell fektetni az elhunytat. Ott fekszik, amíg csak meg nem hozzák a koporsót. Egész éjszaka apám mellett ültem, ott feküdt ezen az ajtón... Nyitva volt a ház. Egész éjszaka. És bevágások vannak az ajtón, egészen a tetejéig... Hogyan nőttem... Jelölték: első osztály, második. Hetedik. Mielőtt elvittek katonának... Mellette pedig - hogyan nőtt a fiam... A lányom... Rá van írva az egész életünk erre az ajtóra, mint az ókori papiruszokra. Hogy hagyhatnám ott? Kértem a szomszédot, akinek volt autója: „Segíts!\" A homlokát kopogtatta: „Te aligha vagy magadnál, barátom.\" De elvittem. Az ajtót. Éjszaka. Motoron. Az erdei úton... Két évvel később hoztam el, addigra már rég kirabolták a lakásunkat. Kitakarították. Üldözőbe vettek a rendőrök: „Állj, vagy lövök! Állj, vagy lövök!\" Persze fosztogatónak néztek. Mintha lopnám az ajtót a saját házamból. Kórházba küldtem a lányomat meg a feleségemet. Mert fekete foltok jelentek meg a testükön. Hol kiütköztek, hol eltűntek. Akkorák, mint egy ötrubeles... De nem fájt semmijük... Megvizsgálták őket. Megkérdeztem:

„Tessék mondani, mi az eredmény?\" - „Nem tartozik magára.\" - „Hát kire tartozik?\" Azt mondta körülöttünk mindenki akkoriban: „Meghalunk, meghalunk... Kétezerre kihalnak a fehéroroszok.\" Hatéves lett a lányom. Pont a baleset napján. Lefektettem aludni, ő meg a fülembe súgja: „Papa, élni akarok, én még kicsi vagyok.\" Azt hittem, nem ért semmit... Megpillant az óvodában egy fehér köpenyes óvónőt vagy egy konyhás nénit az ebédlőben - rögtön hisztizni kezd: „Nem akarok kórházba menni! Nem akarok meghalni!\" Ki nem állhatta a fehér színt. Még az új házunkban is lecseréltük a fehér függönyöket. El tud képzelni hét kopasz kislányt egyszerre? Heten voltak a kórteremben... Nem, elég volt! Befejezem! Amikor mesélek, olyan érzésem van... azt súgja a szívem... árulást követek el. Mert úgy kell leírnom a kislányomat, mintha idegen lenne... A kínszenvedését... Megjött a feleségem a kórházból. .. Nem bírta tovább: „Jobb lenne, ha meghalna, ahelyett hogy így szenved. Vagy én halnék meg, hogy ne kelljen tovább néznem.\" Nem, elég volt! Befejezem! Képtelen vagyok rá. Nem! Az ajtóra fektettük a kislányomat... Az ajtóra, ahol egykor az apám feküdt. Amíg csak meg nem hozták azt a kis koporsót. .. Akkora volt, mint egy nagyobbacska baba doboza. Mint egy doboz... Tanúskodni szeretnék: a kislányom Csernobilba halt bele. Mert azt követelik tőlünk, hogy hallgassunk. Állítólag még nem mutatták ki tudományosan, nincs adatbázis. Évszázadokig kell várni. De az én emberéletem... Rövidebb ennél... Nem érem meg. Jegyezze föl. Legalább maga jegyezze föl: Kacjának hívták a kislányomat... Kacjusanykának... Hétéves korában halt meg... Mikalaj Famics Kaluhin, apa Egy falu monológja arról, hogyan hívják a lelkeket az égből, hogy együtt sírdogáljanak és ebédeljenek velük Beli Berah község, Narouljai járás, Homeli terület. Beszélnek: Hanna Paulauna Arcjusenka, Jeva Adamauna Arcjusenka, Vaszil Mikalajevics

Arcjusenka, Szojja Mikalajeuna Maroz, Nadzeja Bariszauna Nyikalajenka, Aljakszandr Fjodaravics Nyikalajenka, Mihail Martinavics Lisz. - Vendégek jönnek hozzánk... Jó emberek... Nem számítottunk találkozásra, nem volt semmilyen előjele. Megesik, hogy viszket az ember tenyere, aztán üdvözöl valakit. De ma nem jelezte előre semmi. Egész éjszaka énekelt a fülemüle, kivilágos kivirradtig. Jaj. Itt egy pillanat alatt összefutnak az asszonyok. Na, Nadzja már rohan is... - És túléltünk mindent, kibírtuk... - Jaj, nem akarok emlékezni. Rémület fog el. Elűztek minket, katonákkal űztek el. Rengeteg katonai járművel jöttek ide. Teherautókkal. Egy öregapó... Már feküdt. Haldoklott. Hová menne? „Fölkelek - mondta sírva -, és kimegyek a síromhoz. A saját lábamon.\" Mit fizettek a házakért? Mit? Nézze csak, milyen szép itt nálunk! Ki fizeti meg nekünk ezt a szépséget? Üdülőövezet! - Repülők, helikopterek, állandó robaj. Pótkocsis Kamazok ... Katonák. Na, gondoltam, kitört a háború. A kínaiakkal vagy az amerikaiakkal háborúzunk. - Megjön az uram a kolhozgyűlésről, és azt mondja: „Holnap elvisznek minket.\" Mire éri: „És mi lesz a krumplival? Nem szedtük föl.\" Kopog a szomszéd, aztán nekiállnak inni a család férfi tagjaival. Miután beittak, szidni kezdik a kolhozelnököt: „Nem megyünk és kész. A háborút is túléltük, ezek itt meg a sugárzással jönnek.\" Ha kell, a föld alá bújunk, de nem megyünk! - Eleinte azt hittük, mind meghalunk két-három hónap múlva. Úgy ránk ijesztettek. Agitáltak, hogy menjünk. De hála istennek, élünk! - Hála istennek! Hála istennek! - Senki se tudja, mi lesz a másvilágon. Itt jobb... Minden ismerősebb. Ahogy édesanyám mondogatta: cifrálkodol, vigadozol, és mész a saját fejed után. - Elmegyünk a templomba, imádkozunk. - Elvittek minket... Tettem egy zacskóba földet édesanyám sírjáról. Letérdeltem egy pillanatra: „Bocsáss meg, hogy itt hagyunk.\" Éjszaka mentem ki édesanyám sírjához, és nem féltem. Fölírták az emberek a nevüket a házikójukra. A gerendákra, a kerítésre. Az aszfaltra. - A katonák leöldösték a kutyákat. Lelőtték őket, ratatata! Azóta nem bírom hallgatni, ha élő teremtmény visong.

- Itt brigádvezető voltam. Negyvenöt évig... Sajnáltam az embereket. Vittük a lent, a saját termésünket Moszkvába, kiállításra. A kolhoz küldte. Hoztam jelvényt és vörös oklevelet. Itt tiszteltek: „Vaszil Mikalajevics... A mi Mikalajevicsünk...\" És ki lennék én ott, az új helyen? Öregapó... Itt fogok meghalni, az asszonyok hoznak nekem vizet, befűtenek a házban. Sajnáltam az embereket... Jönnek este az asszonyok a mezőről, és énekelnek, pedig tudom, hogy nem kapnak semmit a munkájukért. Egy strigula a munkanapért. Ők meg így is énekelnek. - Nálunk a faluban együtt élnek az emberek. Mint egy nagy család. - Azt álmodtam egyszer, amikor már a fiamnál laktam a városban, hogy várom a halált, egyre csak várom. És ráparancsolok a fiaimra: „Vigyetek el a halottaim sírjához, és álljatok ott velem, legalább öt percig a szülőházam mellett.\" És látom fölülről, ahogy hoznak ide a fiaim... - Lehet mérgezett, sugárszennyezett, akkor is ez a szülőföldem. Nem kellünk mi sehol másutt. A madárnak is kedves a fészke. - Majd én elmondom a végét... A fiamnál laktam a hatodik emeleten, odamegyek az ablakhoz, lenézek, és keresztet vetek. Mert mintha lovat hallanék. Meg kakast... És olyan keserűség fog el... Vagy az udvarunkról álmodom: kikötöm a tehenet, és fejem, fejem... Aztán fölébredek... Nem akarok fölkelni. Még ott vagyok. Hol itt vagyok, hol ott. - Nappal az új helyen éltünk, éjszaka meg odahaza. Álmunkban. - Télen hosszúak az éjszakák, csak ülünk, és megesik, hogy megszámoljuk, ki halt már meg. Sokan belehaltak a városban az idegességbe és a bánatba, pedig negyvenöt-ötven körül jártak. Ez lenne a halál ideje? Mi meg élünk. Mindennap imádkozunk Istenhez, és csak egyvalamit kérünk - egészséget. - Ahogy mondani szokás, mindenkinek a szülőhelye a szíve csücske. - Két-három hónapig feküdt az uram... Hallgatott, nem felelt nekem. Mintha megsértődött volna. Járok az udvaron, és amikor visszamegyek: „Hogy vagy, papa?\" Csak a tekintetét emeli föl a hangomra, de nekem máris könnyebb. Feküdjön csak, hallgasson, de legyen itt velem, a házban. Nem szabad sírni, amikor haldoklik valaki. Megszakítja az ember a haldoklását, és sokáig fog vesződni. Kivettem a szekrényből a gyertyát, és a kezébe tettem. Megfogta, és lélegzik... A tekintete, látom, zavaros... Nem sírtam... Csak egy dolgot kértem: „Add át odaát az üdvözletemet a kislányunknak és szeretett édesanyámnak.\" Imádkoztam, hogy együtt

lehessünk... Egyesek ki is könyörgik Istentől, de nekem nem adta meg a halált. Élek. - Én meg nem félek meghalni. Senki sem él kétszer. A levél is lehull, a fa is kidől. - Ne sírjatok, asszonyok. Egész életetekben élmunkások voltatok. Sztahanovisták. Túléltétek Sztálint. A háborút is! Ha nem nevettetek, nem mulattatok volna, már rég fölakasztottátok volna magatokat. Azt ismeritek, hogy két csernobili asszony beszélget? Azt mondja az egyik: „Állítólag nálunk most mindenki fehérvérűségben szenved.\" Mire a másik: „Ugyan már! Tegnap megvágtam az ujjam, és piros volt a vérem. - Ha otthon van az ember, a mennyekben jár. Idegenben pedig még a nap is másképp süt. - Arra tanított valamikor az édesanyám: fogd az ikont, és fordítsd meg, hadd lógjon úgy három napig. Akárhol is jársz, biztos hazatérsz. Volt két fejőstehenem és két üszőm, öt disznóm, libák, tyúkok. Kutya. A fejemet fogom, úgy járok a gyümölcsösben. Mennyi alma volt! Odaveszett minden, eh! - Lemostam a házikót, kimeszeltem a kemencét. Kenyeret és sót kell tenni az asztalra, meg egy tálat és három kanálkát. Annyi kanálkát, ahány lélek van a házikóban. Mindezt azért, hogy visszatérjen az ember... - Fekete volt a tyúkok taréja, nem pedig piros - a sugárzás miatt. És nem lett túró a tejből. Egy hónapig éltünk túró és sajt nélkül. Nem aludt meg a tej, porrá alvadt, fehér porrá. A sugárzás... - Nálunk a kertben is volt sugárzás. Kifehéredett az egész kert, tiszta fehér lett, mintha leszórták volna valamivel. Ilyen kis darabkákkal... Azt hittem, az erdőből hozhatott ide valamit a szél. - Nem akartunk elmenni. Jaj, mennyire nem akartunk! Beivott a nép... volt, aki az autó kerekei elé vetette magát. Végigjárta a főnökség a házakat, és mindenkit rábeszélt. Így szólt a parancs: „Ingóságokat nem lehet vinni!\" - Három napig nem itatták meg a marhákat. Nem is etették. Mehetnek a vágóhídra! Beállított az újság tudósítója: „Milyen a hangulat? Hogy vannak?\" Majdnem agyonverték a részeg fejőnők. - Az elnök katonákkal mászkál a házikóm körül. Ijesztgetnek: „Gyere ki, vagy rád gyújtjuk a házat! Na, ide egy kanisztert!\" Futkostam összevissza, hol egy terítőt, hol egy párnát fogtam...

- Mondja meg nekem, tudományosan, hogyan működik ez a sugárzás? Mondja meg az igazat, nekünk már mindegy, úgyis nemsokára meghalunk. - És mit gondoltok, ha egyszer láthatatlan, akkor Minszkben nincs is? - Hozott az unokám egy kiskutyát... Elneveztük Sugárnak, mert sugárzásban élünk. Hova tűnt ez a Sugár? Mindig láb alatt van... Félek, hogy kiszalad a faluból, és megeszik a farkasok. Aztán magamra maradok. - A háború alatt egyszer egész éjszaka dörgött az ágyú. Tüzeltek megállás nélkül. Ástunk magunknak az erdőben földkunyhót. Ott meg csak bombáznak és bombáznak. Fölégettek mindent, nemcsak a házakat, hanem még a kertet is, még a meggyfákat is elégették. - Csak háború ne legyen... Úgy félek tőle! - Megkérdezi egy hallgató a jereváni rádióban: „Meg szabad enni a csernobili almát?\" A válasz: „Igen, csak el kell ásni a csutkáját jó mélyre.\" A második kérdés: „Mennyi hétszer hét?\" A válasz: „Bármelyik csernobili kiszámolja neked az ujjain.\" Hahaha... - Adtak nekünk új házikót. Téglaépületet. Tudja, hét év alatt egyetlen szöget se vertünk a falba. Idegenben élünk! Minden idegen. Az uram csak sírt és sírt. Hét közben dolgozik a traktorral a kolhozban, várja a vasárnapot, akkor meg lefekszik, arccal a fal felé fordul, és sír. - Minket már nem ver át többet senki, nem megyünk mi a saját helyünkről sehová. Bolt nincs, kórház nincs. Világítás nincs. A petróleumlámpa és a gyújtós fényénél ülünk. De így is jó! Otthon vagyunk. - A városban a menyem porronggyal járkált utánam, letörölte a kilincset, a széket... És mindent az én pénzemen vettek, minden bútort meg a Zsigulit is. Elfogyott a pénz, a mama meg nem kell. - Elvették a gyerekeink a pénzt. Ami meg maradt, azt elvitte az infláció. Amit a gazdaságért meg a házikóért adtak. Az almafákért. - Megkérdezik a jereváni rádióban: „Mi az a radionyanya? - Hát a csernobili nagymama.\" Hahaha... - Két hétig gyalogoltam... És vezettem a tehenet... Az emberek nem engedtek be a házukba. Az erdőben éjszakáztam. - Félnek tőlünk. Azt mondják, fertőzöttek vagyunk. Miért büntetett minket az Úristen? Megharagudott? Nem emberi módon élünk, nem az isteni törvények szerint. Gyilkoljuk egymást. Ezért. - Eljöttek hozzám nyáron az unokáim... Az első években nem jöttek, ők is féltek. Most már látogatnak, már elfogadják az ennivalót, összepakolnak

mindent, amit kapnak. „Nagymama - kérdezték -, olvastad azt a könyvet Robinsonról?\" Egyedül élt, ahogy mi is. Emberek nélkül. Fél zacskó gyufát hoztam magammal. Fejszét és lapátot. Most meg van szalonna, tojás, tej - mind saját. Csak egyvalamit nem vethetek: cukrot. Föld van itt annyi, amennyit csak akar az ember! Akár száz hektárt is fölszánthat. Hatalom meg nincs semmilyen. Itt senki sem zavarja az embert. Nincs főnökség. Szabadok vagyunk. - A macskák is visszajöttek velünk. Meg a kutyák. Együtt jöttünk vissza. Nem engedtek be a katonák. Az OMON2 harcosai, így mi éjszaka... Az erdei ösvényeken. A partizánok útján. - Nekünk semmi sem kell az államtól. Magunk termelünk meg mindent. Csak hagyjanak békén! Nem kell se bolt, se busz. Kenyérért és sóért gyaloglunk húsz kilométert. Mi magunk, magunknak. - Csoportosan jöttünk vissza, mint a vándorcigányok. Három család... Itt pedig mindent szétloptak: szétverték a kemencét, levették az ajtót, elvitték az ablakokat. Fölszedték a padlót. Elvitték a villanykörtéket, a kapcsolókat, a konnektorokat. Nem maradt semmi, ami működött. Mindent ezzel a két kezemmel állítottam helyre, ezzel itt ni. Az ám! - Rikoltoznak a vadlibák, itt a tavasz. Eljött a vetés ideje. Mi meg itt vagyunk az üres házakban... Épp csak a tetők épek... - Ordítoztak a rendőrök. Idejárnak autóval, mi meg bevesszük magunkat az erdőbe. Mint a németek alatt. Egyszer az ügyésszel jöttek a nyakunkra, aki azzal fenyegetőzött, hogy bíróság elé állít minket. Azt mondom neki: „Lecsuktok egy évre, leülöm, aztán visszajövök ide.\" Nekik az a dolguk, hogy ordítozzanak, nekünk meg az, hogy hallgassunk. Kaptam kitüntetést mint élenjáró kombájnos, ez meg a tizedik paragrafussal fenyegetőzik... Mintha bűnöző lennék. - Minden éjszaka a házikóról álmodtam. Visszajöttem: hol a kertet ásom, hol az ágyneműt rendezem... És mindig találok valamit: hol egy pár cipőt, hol csirkéket... És hogy örülök mindennek! Hát akkor, a visszatérésre! - Éjszaka Istent kérleljük, nappal meg a rendőröket. Kérdezze csak meg, miért sírok. Magam sem tudom, miért. Örülök, hogy a házikómban lakom. - Túléltünk mindent, megszenvedtük a magunkét... - Mesélek magának egy viccet... Kijön a kormányrendelet a csernobiliaknak járó kedvezményekről... Akik az erőmű húsz kilométeres körzetében élnek, azoknak jár a nevük elé a „von\". Akik tíz kilométeren

belül laknak, azoknak az Őfényessége megszólítás jár. Akik pedig közvetlenül az erőmű mellett élték túl az egészet, azokat így kell szólítani: Ő Sugárzó Fensége. Hát így élünk mi, Őfényessége... Hahaha... - Elmentem az orvoshoz: „Kedveském, a lábam fölmondta a szolgálatot. Fájnak az ízületeim.\" - „Le kell adni a tehénkét, mamikám. Mérgezett a teje.\" - „Jaj, nem adom - siránkozom -, fáj a lábam, fáj a térdem, de a tehénkémet nem adom. Ő táplál engem.\" - Nekem hét gyerekem van. Mind a városban laknak. Egyedül vagyok itt. Ha nagyon vágyódom utánuk, leülök a fényképük alá. Beszélek hozzájuk. Mindenhol egyedül vagyok. Egyedül festettem ki a házat, hat doboz festéket használtam el. Szóval így élek. Négy fiút és három lányt neveltem föl. A férjem korán meghalt. Egyedül vagyok. - Egyszer az utamba akadt egy farkas: csak áll, én is állok. Nézzük egymást, aztán félreugrik. Eliszkolt. Megrémültem, égnek állt a hajam. - Minden állat fél az embertől. Ha nem bántjuk, ő is elkerül. Valamikor régen, ha az ember az erdőben járt, és hangokat hallott, rohant a többi emberhez, most meg elbújik az emberek elől. Ne adja Isten, hogy emberrel találkozzunk az erdőben! - Minden beteljesedik, ami a Bibliában írva van. Ott a mi kolhozunkról is meg van írva... Meg Gorbacsovról is... Hogy lesz egy nagyfőnök, jellel a homlokán, és a hatalmas állam szétesik. Aztán eljön az istenítélet. Aki városban él, mind elpusztul, a faluban egy ember marad. És örül, ha egy másik ember nyomára bukkan! Nem is emberre, csak a nyomára... - Nálunk petróleumlámpa van. Na ja... Az asszonyok már elújságolták magának. Ha disznót vágunk, levisszük a pincébe vagy elássuk a földbe. Három napig tartjuk ott. A kisüstit meg rozsból, a saját termésünkből főzzük. Adunk hozzá gyümölcsszirupot. - Van két zsák sóm. Nem pusztulunk el az állam nélkül! Rengeteg a fa, erdő vesz körül minket. Jó meleg a házikó. Ég a lámpa. Csuda jó minden! Tartok kecskét, gidát, van három disznóm, tizennégy tyúkom. Föld, széna - amennyi csak kell. Van víz a kútban. Szabadok vagyunk! Jó nekünk! Nem is kolhozunk van, hanem kommunánk. Kommunizmus! Még lovacskát is veszünk. És akkor már nem is kell nekünk semmi más... - Mi nem hazatértünk, hanem visszamentünk száz évet az időben, ahogy egy tudósító mondta, aki itt járt, és álmélkodott. Sarlóval aratunk, kaszálunk. Az aszfalton csépeljük ki a gabonaszemeket. Az uram kosarat fon. Én télen hímezgetek. Szövök.

- Tizenheten haltak meg a háborúban a famíliából. Megölték két bátyámat, a mama meg csak sírt és sírt. Egy öreg koldusasszony járta a falvakat. „Bánkódsz? - kérdezte a mamát. - Ne bánkódjál, aki másokért adta az életét, az szent ember.\" Én is mindenemet odaadnám a Hazáért... Csak ölni nem tudok. Tanítónő vagyok, azt tanítottam: szeressétek az embert. Mindig győz a jó. A gyerekeknek, a kicsiknek tiszta a lelkük. - Csernobil... A háborúk háborúja. Sehol sem talál menedéket az ember. Sem a földön, sem a vízben, sem az égen. - Rögtön kikapcsoltuk a rádiót. Nem hallgatunk semmilyen híreket, viszont nyugodtan élünk. Nem idegeskedünk. Járnak ide emberek, azt beszélik, mindenütt háború dúl. És állítólag véget ért a szocializmus, kapitalizmusban élünk. Visszajön a cár. Igaz ez?! - Hol vaddisznó jár az erdőből a kertbe, hol jávorszarvastehén... Ember ritkán néz be. Csak rendőrök... - Az én házikómba is nézzen be! - Meg hozzám is. Olyan régóta nem üldögélt egyetlen vendég sem a házikómban. - Keresztet vetek, és imádkozom... Uram! Kétszer verték szét a rendőrök a kemencémet. Traktorral vittek el. Én meg visszajöttem! Ha ideengednék az embereket, térden csúsznának haza. Széthordták a világban a bánatukat. Csak a halottakat engedik vissza. Idehozzák őket. Az élők meg éjszaka jönnek. Az erdőben... - Radunyicára3 mindenki tódul ide. Egytől egyig. A rendőrség névsor szerint engedi be őket, tizennyolc éven aluliak nem léphetnek be. Idejönnek, és boldogok, hogy kicsit álldogálhatnak a házikójuk mellett... A gyümölcsösben, az almafák alatt... Eleinte a temetőben sírdogálnak, aztán szétszélednek, mennek megkeresni a portájukat. Ráborulnak a kerítésükre, mint a síroknál a kis rácsokra. Megesik, hogy koszorút helyeznek a ház mellé. Fehér, hímzett vászontörülközőt4 akasztanak a kapura... Imádságot mond az atyuska: „Fivéreim és nővéreim! Legyetek türelemmel!\" - Tojást és zsömlét is visznek a temetőbe... Sokan palacsintát készítenek oda kenyér helyett. Kinek mi van... Mindenki a szeretteihez ül. Szólítgatják őket: „Nővérem, látogatóba jöttem hozzád. Gyere, ebédelj velünk.\" Vagy: „Édesanyánk... Édesapánk... Bácsikánk...\" Hívják a lelkeket az égből... Akinek idén halt meg valamelyik családtagja, az sír, akinek

korábban, az nem sír. Elbeszélgetnek, emlékeznek. Mindenki imádkozik. Még az is, aki nem tud. - Éjszaka pedig nem szabad siratni a halottakat. Ha lemegy a nap, már tilos. Uram, vedd magadhoz a lelküket. Az örök világosság fényeskedjék nekik! - Ki nem mulat, sírva vigad... Egy ukrán menyecske szép nagy piros almákat árul a piacon. Így kínálja: „Almácskát vegyenek! Csernobili almácskát!\" Azt tanácsolja neki valaki: „Asszonyság, ne vallja be, hogy csernobili az alma, mert a nyakán marad.\" - „Na ne mondja! Viszik, mint a cukrot! Ki az anyósának, ki a főnökének!\" - Van itt valaki, aki börtönből szabadult. Amikor amnesztiát hirdettek. A szomszéd faluban lakott. Az anyja meghalt, a házukat eltemették. Beállított hozzánk. „Adjon egy falat kenyeret meg egy darab szalonnát, gazdaasszony. Vágok magának fát.\" És így jár, kéreget. - Kupleráj az egész ország, és ide menekülnek az emberek. A többi ember elől. A törvény elől. És egyedül élnek. Idegenek... Durvák, barátságtalan a tekintetük. Ha berúgnak, gyújtogatnak. Amikor éjszaka alszunk, vasvilla meg fejsze van az ágyunk alatt. A konyhában, az ajtóban meg kalapács. - Tavasszal veszett róka szaladt ide. Ilyenkor nagyon hízelgő, és rá se tud nézni a vízre. Ha kitesz az ember az udvarra egy vödör vizet, nem kell félnie tőle! Elmegy magától. - Idejönnek... Filmeket forgatnak rólunk, de mi azokat sose látjuk. Se tévé, se villany nincsen nálunk. Csak azt nézhetjük, ami az ablakból látszik. És persze imádkozni kell. Azelőtt kommunisták voltak Isten helyett. Most csak Isten maradt. - Érdemei vannak mindannyiunknak. Én partizán voltam egy évig. Aztán amikor a mieink kiűzték a németeket, vittek a frontra. Ráírtam a nevemet a Reichstagra: Arcjusenka. Aztán letettem a katonaköpenyt, és építettem a kommunizmust. És hol van az a kommunizmus? - Itt nálunk van kommunizmus. Úgy élünk, mint a testvérek. - Amikor kitört a háború, abban az évben nem volt se gomba, se áfonya. Elhiszi? Még a föld is érezte a nyomorúságot... A negyvenegyes év... Jaj, emlékszem! Nem felejtettem el a háborút. Híre ment, hogy ide hajtották a foglyokat, és aki megismeri az emberét, az viheti. Fölpattantak az asszonyaink, és már rohantak is! Estére hazahoztak valakit, ki az emberét, ki idegent. De akadt egy hitvány féreg... Ugyanúgy élt, mint a többi, volt