A kertváros felett... A kertváros felett álmosan ült a Hajnal, apró felhőbáránykák tetején, szokásos kócosan, nézte az alvó várost, a szélén a mezők fölött megülő őszi párát, csodás volt...ekkor megszólalt a vadgalamb, lelkem beleborzongott, és újból elfogott valami bizonytalan nyugtalanság, az Idő mélyéről való, régi hangulat, emlék- özön: -Tanulj meg kérni-mondtad egyszer, sok és sok éve már-kérni tudni kell... Emlékszem ősz vége, vagy talán tél is volt már talán, kenyeret vettél, kilósat, jó illatút, szivecskés joghurtot, titkon csordult könnyem, mindennapos kenyérgondok ideje volt ez-a csók íze égett a számban, lelkem szárnyalt, mámor édes, mámor-ízű szerelem volt, fölé emelt a kínzó valóságnak. Gyöngyszín napok voltak, vártalak, mindenkor vártalak, a várakozás belém égett, hosszú évek sem tudták törölni végleg, zsigerből jött, ösztönösen, ha jelentkeztél rohantam mindenkit, mindent félre téve, néha még ma is mennék, rohannék, aztán lélek vállat vonok, elmúlt, már nem keresgélem a miérteket. Az Idő, mely vasfogával lassan, néha dühítőn gyorsan falja a perceket, ráncokat rajzol a bőrömre, izmokat lazít, fogakat pótoltat, csak a lélek látja gyermek magam, szőkén és barnulva, kisimulón boldogan. Tehetnék fel kérdéseket, hiúságból, kényszerből, kishitűségből, aztán lesöpröm magamról, és egyébként sem merném. A várakozás kővé dermedt szív-szilánkokat hagyott, fájón-szép ritka perceket,titkon elsírt könnyeket, miért jut eszembe olykor, nem tudom. Nem számolom már éveket, miért is tenném, elfogadom a jelen boldog-szép örömeit, felcsillanó gyöngyszín pillanatait a szeretetnek, a vágy ízét, a csók elsöprő erejét, az ölelés meghitt puhaságának mégis szilárd erejét, a barátságok színeit, összetartó erejét. Még mindenkor elvarázsol a város, lélek-otthonom mindenkor Krisztinaváros, simítja lelkem. \" Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak lelkünkben egy lenyomatot. Tátongó sebet, aminek sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása, a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek...de mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem.\" Nekem ezért van, hogy a szív ezen ritka lélek-pillanatait bizony ki kell írni, el kell mondani.
Anyámnak üzenem… Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra, hogy már nem fáj, csak kicsit talán, és sosem haragudtam, csak féltem.... Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra, hogy éveken át küszködtem és küzdöttem mindenféle hasonlóság ellen,nem én nem és soha nem leszek olyan,majd előkerült két régi fényképa lélek- könnyek újból és újból mossák a szívem....mert a vér az köt, nem ereszt, nem enged, hát fejet hajtok.... Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra,mert éveken, évtizedeken át kerültem minden fizikai kapcsolatot, majd a lelkieket kíméletlenül tapostam, hogy nem és nem kellett volna-talán-és ez már ki nem mondható, el sem gondolható....Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra,hogy a hátrahagyott káoszt igyekszem a tőlem telhetőn kisimítani, elfogadhatóvá, élhetővé tenni,s mert éveken át a lakásába sem tudtam belépni,már könnyebb egy kicsinyt.... Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra,hogy hiányzik, bármit is tett, mondott, gondolt, s jó, hogy halála előtt elmentem hozzá,úgy tudott elmenni, hogy mindent rendbe hozott talán... Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra, hogy köszönöm, hogy volt, bármilyen volt, itt volt,mert az Időben gyöngyszín nyomott hagyott,régi fényképek fakó hangulatát, eltűnt érzéseket,vágyakat, álmokat, hiszen ma nem lennék, bárki, aki vagyok,csetlő-botló a világban, olykor annyira bizonytalan, majd szárnyalón boldog, és néha bizony sírok...Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra, hogy remélem boldog, kísérje útjátSzeretet, Fény, kapjon meg mindent, amit itt lenntszeretett volna.... Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra, hogy a tűnődő időben született gondolatok talán nem örökkön valók, de igazak, gyöngyszíntiszta könnyel íródtak, belül sírós mosolygósok, szívből, játszi örömmel,lélek könnyűk, szabadon lebegők....kicsit talán boldogok....
Van, mikor... Van, mikor elfogynak a szavak. Van, hogy a lelkem szakad, szívem csordul. A lélek fájdalmaira nincsenek szavak. Fizikai, tehetetlen sajgás ez, szaladnék ki a látható világ széléig, hiszen oly sokszor jutottam már el ezidág. Van, mikor emberek, lelkek kerülnek közel hozzám, a sors, a bennem lakó Isten, a saját, különbejáratú fog kézen, vezet. Nem is kell, nem is lehet megmagyarázni. Az Élet, ami színes fátyol azoknak, akik élnek, mind tudják ezt. Emberek kísérnek az úton, amely innenső oldalról nézve talán hosszú, a végén talán túlsággal rövid is. Szeretem, ahogy van. Néha mázsás lélek-súlyokat cipelek, enyémek. Van, mikor elfogynak a szavak. Mikor munkából, sorsból, karmából, egyebekből olyan ember kerül melléd, kíséri életszakaszod rövidebb-hosszabb folyamatát, ami túlmutat köznapi dolgokon. Ezek mélyen az idő és a lélek útjainak kusza mélységeire mutatnak. Nekem Terike néni ilyen volt. Szerettem élete meséjét, humorral, mély lélek bölcsességgel átitatott mondatait, humorát, ártatlan nefelejcskék szemét. Sosem panaszkodott. Nem félt, hite, jelleme erősebb volt. Néztem, néha dühítő tehetetlenséggel, ahogy szökik belőle az élet, és én semmit sem tehetek. A fájdalmat a kék szemekben. Haldoklónak kezét fogni különös érzés. Most, hogy a lélek könnyei mossák arcom, most kérem a bennem lakó, elengedő, szeretettel teli, békés Istent, hogy legyen álma, útja Fénnyel, szeretettel teli. Köszönöm a hosszú, különös élet meséit, kiragadott mozzanatait, amiket megosztott velem, a jóságot, ami sosem hagyta el. Gondolataim közé újból felállt a Nincs. Kosztolányi Halotti beszéde illik hozzá, szerintem Ő is szeretné. Isten Önnel, Terike néni...
Csend ült a szívemen Csend ült a szívemen, fura félálmok hosszú sora után, rég elfeledett, elporlott ősök, palócok, ízes szavaikkal, nyílt szemükkel, tiszta szeretetükkel....fölém hajolt a somoskőújfalui temető szelíd lankáival, nagymamámék ma is álló régi háza-szoba, konyha-elhagyatva, magányosan sóhajt egyet, fölém hajolt a Karancs, ezerszín ősz-színbe öltözötten, Salgó vára, az újjáépített lakótornyával, ahová gyerekként mindig vittem követ, ahogy a hegy aljában kérte a tábla, hogy legyen miből újra építeni, színes virágcsokor az erdő legszebb virágaiból: a szelíd-könnyes emlékek...Eresztvény, az erdő, lábamhoz simuló, csodaszép rajzos ónémet juhászkutya, Dédmama ősz haja hosszú copfba fonva, kezébe fogta maszatos kislány kezem, most is érzem melegét...Itt vagyunk-súgják az ősök, érzed? Benne vagyunk a szállló porban, az úszó ökörnyálban, az erdő rozsdás faleveleiben, a meséket súgó fákban, erdei állatokat bújtató sűrűben, tiszta vizű locsogó patakokban, a Nap melegében, a falu megnyugtató, békés csöndjében, a szíved mélyén lapuló gondolatok kusza sűrűjében. Gondolatban megszámláltam közeli halottaim: hat szál gyertyát gyújtottam, és még egyet: Anyám, anyai nagyszüleim, apai nagyszüleim, Endre, egy pillanatra mind közel léptek, majd siettek tovább, oda, hova hosszú vándorlásuk után az emberek pihenni térnek...a külön gyertya a nem ismert, mégis most közel érzett ősöknek szólt, köszönöm nekik, hogy most vagyok, nők, férfiak hosszú sora, szenvedésekkel, örömökkel, felvillanó boldogságokkal, mesébe illő, nem ismert történetekkel, köszönöm mindőtöknek....
Hát ezért... Nemcsak azért vagyuk felelősek, amit teszünk, hanem azért is, amit nem teszünk meg. -Lao Ce Levél az ápolónőkhöz Ezt a szabadverset idős asszony írta, aki hosszú évekig Skóciában egy öregek otthonában élt. A nővérek, az ápolók, de még az orvosok is demensnek gondolták. Halála után találták meg ezeket a sorokat.... Lát engem, nővérke? Amikor rám néz, azt gondolja: mogorva öregasszony, lassú, mindenben bizonytalan, zavart tekintetű, aki mindent lepecsétel, amikor eszik, nem felel, amikor maga elégedetlenkedik, aki nem veszi észre, hogy fogytán van az ereje, kedve. Olyan, mintha nem is tudná mit csinál, minden lépcső magas neki, és nem látja hová, merre tart. Aki akarat nélkül tűri, hogy mindent más csináljon vele, etessék, fürdessék, egyebek. Ilyennek lát? Nyissa ki a szemét, nővérke, nézzen rám! Szeretném elmesélni ki vagyok én, aki itt csendben ül, akkor eszik és iszik, mikor maga nővérke úgy akarja. Nézzen rám! Tizenéves kislány vagyok, akit a szülei szeretnek! Tizenhat éves csinos lány, aki arról álmodik, hogy majd egy férfié lesz...Húszéves menyasszony, akinek szíve meglódul a gondolatra is, hogy hamarosan hűséget esküszik, és be is tartja. Huszonöt éves:kisbabája van. Harmincas: gyerekei cseperednek, önállósodnak. Negyvenes: gyerekei felnőttek, kirepültek a házból. Itt a férjem, még mindig örölünk egymásnak. Ötvenéves koromban jönnek az unokák, gyerekzsivajtól hangos a ház, újból vannak gyerekeink szerelmemnek és nekem. Sötét napok közelítenek, meghalt a férjem. Jövőm a magány, a szomorúság. Az enyéim a saját gondjukkal-bajukkal vívódnak. Az emlékeimnek élek és a szeretet van bennem. Az ember elszürkül, ha öreg és beteg, kicsit tán ütődötttnek is látszik. De hát egy öregasszony vagyok, bája tűnt-ereje fogyott. Ebben az öreg testben mégis egy fiatal lány lakik! Emlékszem örömeimre. Emlékszem fájdalmaimra. Szeretem és újra átélem az életem, mely gyorsan elrepült. Elfogadom a hideg tényt, hogy semmivel sem tudok szembeszállni.
Ha felnyílna a szeme, nővérke, sosem csak egy mogorva öregasszonynak látna. Jöjjön közelebb hozzám, nézzen rám! ....Ott álltam a Bajcsy kórház folyosóján és átsuhantak rajtam a szavak, miközben a sokadik nénikét mosdattam, és láttam milyen hálásak egy apró érintésért, egy pohár vízért, a simogatásért, szimplán emberi szavakért. Hát ezért életcélom, hivatásom segítés....
Szeretem ezt a Várost Szeretem ezt a Várost. Véremmé, lelkemmé vált. A lüktetés, a zaj, a szmog, az állandó éber feszültség, a morózus nyugdíjasok banyatankkal felszerelkezve, ádázul lökdösődve a buszon, villamoson, az örökkön ellenzék kisnyugdíjas, a sohase semmi nem jó, és pont most és pont így meg pláne nem, aztán egy mosolytól ellágyulnak, szemükről oszlik a düh-köd, hogy átadja magát az életem most és mindjárt elmesélem programnak...Budán élni életérzés, lehet Márai nem így mondta, tuti így gondolta...Szeretem a reggeli zsivalyt, lökdösődő diákok kamaszkorom borzalmas neonszíneibe, répafarmerébe öltözötten, jajj!!, na ilyen nem lesz nekem sohasedetöbbédetényleg...és gumicsizmám sem, amitől feláll a nem is létező szőr a karomon, lábamon, örök hála, Mama, neked köszönhetem, tőled örököltem. A tömeg közlekedik-tömegközlekedik...néha borzasztó, néha üdítőn feldobja a napot. A Várban és környékén dolgozván, ha van idő reggel megállok a reggeli szélben a Halászbástyánál, nincs egy szál túrista sem, nézem a rózsaszín szmogban fuldokló várost, vagy amikor végre tisztára fújja a szél, és messze ellátni, szívem csitul, lelkem rezdül, lehajol a Mátyás templom, szíven simogat. Az Ősz időnként végigszáguld a reggeli városon, leveleket színesre rajzol, homlokomra teszi hűvös Ősz ujját, a Vándorok ősi jelét, szívem dobogása gyorsul, üzen, szólít, hív a Vándorok ősi dala...nyughatatlan leszek, feszült, nincs helyem...aztán Krisztinaváros temlomában búgni kezd a harang, szívem csitul, hazavárnak a meséket suttogó utcák, derűs terek, hunyorgó lámpafény álmosan ásít rám, a Logodi utca, ahol lehajtott fejjel suttogom kedvenc versem, talán a költő is megáll egy pillanatra mellettem...majd angyal suhan át rózsaszín hajnalon, majd a Hajnal, nevetve, kócosan, zilált felhőruháját aranycakkosra hímezi a Nap, uszály méltósággal úszik lefelé a Dunán, aki mostanában a megnyugtató víz-illatát dobálja felém, a hidak összehajolnak, intenek, Buda az otthonon, a szűk hazám... A napi rutin néha elfásít, menni, tenni, segíteni, mosolyogni, fürdetni, tisztába tenni néniket, időnként elfog az érzés, mindünkre ez vár talán az út végén... Riadt, őzike-szép szemű gyerekek kisautókat tologatnak a kutya húgytól bűzlő aszfalton, szívemben szánalom, aztán ez is elmúlik, mennek tovább, a Déli Pályaudvarnál is bezár a Migration Aid helyi kirendeltsége, mindenki lenyugodhat a picsába, a hajléktalanok visszaköltöztek az aluljáróba, ugyanolyan szánalomra méltók, segítségért kiáltók: Ember! Ne hagyd!
Bármikor Te is ide kerülhetsz! Hamis, ferdített média, álhírek, kapkodod a fejed, igyekszel tájékozott lenni, nem megy, nem lehet igazságot tenni, véleményed persze lehet bármilyen. Rendkívül szerény megjegyzésem lenne: aki nagybetűsen, mellet verősen igaz magyarnak érzi magát, csupa nagybetűvel persze, az legalább a magyar helyesírás szabályait tartsa be, és ne óriási helyesírási hibáktól hemzsegő gyűlölettől fröcsögő kommenteket plakátoljon-posztoljon ki, zárójel vége. Ez is múlik tovább... Idős, háborút-poklot megélt nyugdíjasaim értetlenül állnak a mostani helyzet előtt-nekik a Média Szent, és nagybetűs, hiszen az újság is megírta! (sic!) aztán rám néznek, talán nem is engem látnak, rég elmúlt szeretteik árnya belengi a szobákat: -Editkém, a háborúban is csak azt tudott elmenni, menekülni akinek pénze volt...a többinek maradt a valóság, kinek milyen. Aztán a nap végén Krisztinaváros újból magához húz, vigasztal, ölel, suttog és simogat, álmokat, vágyakat rajzol, kisimít és felborzol, épp mi kedve van....Jó éjt mára, yerekek....
Az utolsó aranyszál A gondolatok szétszóródnak, a lélek fájdalom könnyei-gyémántszín cseppek- végigfolynak arcomon. A zilált hétköznapok, kusza hétvégék közé feláll néha a szó: Nincs, aztán folynak a percek tovább, hol lustán, hol vad patakként, kopott régi képek, szelíd, és fájó emlékek között. Mi tartja meg a gyerekkor gyöngyszín álom-buborékját, ha az utolsó aranyszál is elszakad? Gondolatban megállok a ház előtt, amelyben a gyerekkor nagy része telt, nekem mindenkor ugyanolyan marad, ma már tudom milyen védett falak között, a korán jött kamaszkor durván taszított ki onnan, nehéz felismerések, menekülés és nincs és nincs visszaút. Vak évek, rohanók, remény és álom nélküliek, teszed a dolgod, rosszul-jól, viszed szüleid hibáit tovább, szent meggyőződéssel, hogy te nem és nem leszel olyan...és bár örökkön küzdesz ellene, mégis megteszed, lélek-csapdákból nehezen menekülsz, bezársz néhány ajtót, és mégy és mégy és mégy tovább...mert élni kell. Köszönöm, Mama, a békés, szelíd gyerekkort, a feltétel nélküli szeretetet, a korlátok nélküli szabadságot, a józan ész határait, a játékokat, az együttlét minden örömét. Azt az édes, semmihez sem fogható nyugalmat, békét, amit mindig megtaláltam Veled, melletted. Legyen az örök álmod szép, utad kísérje fény, vigyázzák az angyalok. Bár az utolsó aranyszál elszakadt, a szeretet, a béke, a nyugalom itt maradt...köszönöm.
Szép remények függőhídja... \" Mert az embernek nem kell a nappal, ha a szívében meleg lámpafény gyúl ki és világol csendesen.\" / L.G. Gibbon/ A pillanat állt meg az időben... a levegő balzsamos, részegítő, tavasz-meleg, illata a lelkembe csorgott... a Város lüktetését figyeltem fent a magasból, a Vár élt, lüktetett, mesélt, gyönyőrű virágával szemérmesen, meghatón nyújtotta felém fa -karját a császárfa...a fű harsogó zöld, a százszorszép éjszakára becsukta szirmait. A Város lassan átöltözött, éjjeli fényekbe bújt, a párás, szmogos levegő szinte fojtogatón ült fölötte,így is szép volt, a Hold fátyolruhát öltött, a hidak fényruhába bújtak, lüktető zöld lézerfény játékkal bűvöltek..álltam, szívtam a balzsamos levegőt, hagytam a szívemben a zsongást, a nyüzsgést, lelkem kinyújtózott, a falak meséltek, kopott macskakövek régvolt emberek lába nyomát őrizték, kopott, középkori kapualjak örök-szép szerelmeket susogtak, csókok ízét őrizték. Szép remények függhídján sétáltam, mögöttem ködbe mosódott a múlt, a szívfájás, előttem a jövő bizonytalan fokai, a most, a pillanat függőhídján magabízón lépek, nem félek, hagyom a tiszta érzéseket lecsitulni. Adni, adni, súgja a szívem, és a szép remények függőhídja kiszélesül, arany-fény ragyogásával, puha szárnyával angyalom ölel át, érzem aurája vakító fényét, mély nyugalmát, átadom magam, élem a csodát, messze lent a hidakon a zöld lézerfények szemkáprázón játszanak...a császárfa csodás- lilás harangvirágai szégyenlősen bújnak a Halászbástya oldalához, olyan szép tiszta a Pillanat, eonok szállnak át időn-téren, rég volt emberek mosolya, öröme, fájdalmai mosódnak bele a térbe... a Duna fáradthatatlan locsog, viszi, hozza a Város szemetét, kishajók sietnek tova, a Parlament gőgösen nézi a Várat, nem alkuszik. Néha nyugtalan a szívem, fura utakra menne, nem találom helyem, magam, néha csak mennék, kifelé önmagamból, aztán egy pillanat, egy érintés visszavisz önmagamhoz, a világ helyreáll, az Élet, mint színes fátyol ölel, hív a magasság, repülnék, szállnék, mint a költő mondja: \"pattanó szívem feszítve a húrnak\"...
Tavasz van... \" A lélek belső zarándokútja alatt elnyert válaszok túlmutatnak mindazon, amit a külső érzékek és a hozzájuk kötött intellektus valaha is nyújthatnak.\" / Rudolf Steiner/ Gyöngyszín- perc pillanatok, villanások, érzések, érintés és a vele járó megejtő varázs...Tavasz illat, virágzó mandulafák rózsaszín szirmú csodája. Zsongító, érzékeket felkavaró, álomszép telihold, fénye túlcsordul szíven, átfolyik lelken, száll, énekel lelkemben a dal. Nyárkék égen nyargalászó bárányfelhő-csordák, siklóernyősök hada a Hármashatár-hegyen, szívemben a repülés hiánya---Csak a szelíden tiszta pillanatok simogatják így a lelkem, ringat a tavasz, a nap csókolja bőröm, a szél néha játszin, néha dühödten futkos a házak között, mérgesen tépi a házak tetejét, majd rácsodálkozik a tavaszi égre, lassan, simogatón lággyá válik, mesélnek szél ujjai a ruhám alá bújva, a hajam borzolva, hozza szívembe a sivatag képét...Calais-ban álltam talán ugyanígy, az Exupéry úton, néztem, bűvölten, ahogy a kétszárnyú repülő beköszönt, a komphajók búgtak, dízelolaj átható szaga, a kikötő remegett a lábam alatt, a tenger hullámzott, morajlott, sirályok feleseltek egymással, a napkelte a Csatorna felett olyan szívet markolón szép volt, sosem feledem, a mély, hullámzó sötétből lassan, bíbor-szépen ragyogott fel a sziget, a doveri fehér sziklák szikráztak a reggeli fényben, hófehéren, tömören, a tetején az erőd magabízón nézett rám, a tenger a nappal játszott, konténer hajók siettek távoli céljuk felé, a víz felcsapott a hajótest oldalán, sós íze megmaradt a számban, elbűvölten néztem a csodát, a sötétkékből kilépett Dover, a kikötő, tenger mosta, szél cibálta sziklafalában sok-sok titokkal, vitorlások hada egy másik, el nem érhet világ üzenetével....szívem visszahozott a budai csillagos ég alá, Krisztinaváros harangja megnyugtatón ölelt, és a tiszta, csillagokkal hintett bársony- ég alatt csöndes-halkan kinyitotta hatalmas, álomszép megigéző, varázsos virágát a tulipánfa....
Valami mozdult... \"Néha jó, néha rossz, néha nem, néha nem foglalkoztat semmi sem, végül minden úgyis a helyére kerül, s maradok aki voltam...\" / Vad Fruttik/ Valami mozdult a levegőben, az időben...megérzések furcsa had vonult át, érintett, suhant tova, zöld-arany ragyogás lehúnyt szemhéjam mögött. A levegőben üde, édes Tavasz illat, a Vár kora reggelenként bíborszép napkeltébe öltözött, messze keleten a fölszálló repülőket ezüst-csókkal köszöntötte a nap, csillanásnyi időre, szép volt, nagyon. A rigók szédülten a szerelemről, ébredésről dalolnak, a százszorszép cirmos kis virágai belesimulnak a megújhodó zöld fűbe, minden bolondul élni kezd... a szívem kinyílik, repülnék, szállnék valami bódult kábulatban, igézve bámulom a Hármashatár-hegy siklóernyőseit, szeretnék én is velük siklani, ehelyett a Vérmező bokrai közt sétálok, a Vár alatti kis utcákat bújom, hallgatom a Vár titokkal szőtt suttogó meséit a régvoltról, a napfény simogat, lágyan, mint a volt kedves ölelése, ami hiányként harap belém, megrázom magam, hallgatom napsütötte kőfalak meséjét, jó ülni fent a várban, jó sétálni az ódon utcákon, belesve ablakokon, elképzelve hogyan élnek, éltek itt emberek, a város alant kinyújtózik meseszép, szívem túlcsordul. Egy pillanatra magamhoz ölelem a várost minden szépségével, rosszával együtt, a napfény a lelkemig ér, mosolyt csal, jó így...
Kérdi a szél... \" Kérdi a szél, merre menjek?Hová tartsak, kit keressek? Nem tudom, csak vigyél oda, honnan csak a szél visz tova....\"/ N.Z./ Az álom puhán ölelt...félálom volt, néha olyan, mintha való lenne...gyerekkorom árvalányhajas, szélfútta, kőbányás, szakadékos, titok-teli Kopasz-hegyén...Arcom szél simította, nap csókolta, a felhők rohangásztak az égen...a világ kitárult, lefelé, messze a bujáki dupla hegycsúcs, órákon át néztem. Szerettem a szakadékok alján megbúvó kis vizeket, a gyíkokat, madarakat, a lüktető élő természetet. A kakukkfű varázs-nyár illatát, a folyton fújó szelet, nyargaló felhő csapatokat, ahogy fekete árnyékot húztak a földön. A kiharapott bensejű kőbányák napszítta oldalán a színeket, ahogy a hegy szinte szégyenlősen kitárta belsejét, és előbukkant a régmúlt. Ölyvek vijjogását, gyíkok surranását, szalmavirág megható rózsaszínét, árvalányhaj arany-selyem simítását. Vén mandulafák még mindig termő ágait, gyönyörű virágszirom esőjüket tavaszkor. Felhők egymást kergető játékát, esténként tűz melegét, szentjános bogarak imbolygó fényét, gyerekkor fura-fanyar ízét....aztán az álom csapongott tovább, meg nem oldott, le nem zárt kapcsolatok zavaros-kusza boglya kísért, a közelmúlt fájó hiánya belém mart, igyekeztem nem álomként érezni és menni tovább... belém harapott mégis valami fura-kósza hiányérzet, a Balaton hívó szava, az érintés hiánya...majd kinyitottam szemem, és az üres levegőt markoltam, fél-mosollyal, félig elengedve...
Lélek-sötét \" Nem kívánom tőled, hogy állandóan érts, vagy állandóan lelkesülj, hiszen nagyon is jól tudom, hogy még a legmámorosabb szerelem is számtalan belső sivatagon való átkelésből áll.\" / Exupéry: Citadella/ Újból a semmi ágán ül a szívem... Az átsírt lélek- szakító éjt felváltja a hajnal, megnyugvást most sem hoz. Jó lenne kifutni a világból, jó lenne beleüvölteni a lélek-sötétségbe, nem lehet, magamba bújnék, nem lehet, az árnyak a falakon járnak, kútmély a sötét, a szakadék széle...Kukk-sötét feketeség, belehullnak lélek-darabkáim, felcsillanó szikrák, fájó, rossz érzések, hamis szavak, mélyen-bántó igazságok. Holdezüst csorog a szívemen át, a magány felüvölt legbelül, majd csönd, néma, egyre halkuló, beletörödő sírás, fel-felszakadó lélek-sebek, félig kimondott mondatok, látszat-élet. Egy másik világ határa, újra és újra hív, csalogat a mély, belezuhanni, nem érezni, nem gondolni, lebegni a semmi ágán, lélek-üres hétköznapok, felvillanó álmok, békésen lágy simogató semmiben. Elbújni lehet, nem érdemes. Szemben állok a démonokkal: lélekgyilkos szavaik szívmélyig hatolnak, hagyom, hadd fájjon. Dobálják a fájón rosszat, az elmúlt hónapokat, a csillámló emlék-morzsákat, az elmúlt évek szívszaggatásait, röhögve csámcsogják, nyáluk habos, dobálják a szavakat: nem érsz semmit, hisz semmi vagy...lehajtom fejem, hagyom, hadd fájjon, jó lenne a semmi szélére ülni, lábat lóbálni, nem gondolni, nem érezni, csak lenni, feloldódni a semmiben...
Semmi szélén \" Úgy érezte az egész élete álom, s néha elgondolkodott afelől, vajon kinek az álma lehet, és hogy az illető élvezi-e.\" / Douglas Adams/ Semmi ágán ül a szívem, lelkem szétszórt, szakadék szélén billegek, óvatosan lépkedek, néha hív a mély, néha szólít a sötétség, időnként elbújnék önmagamba, semmi ágán hintázva, a lét puhaságán lebegni, tündék álmát vigyázni, alvó démonokat kerülgetni, az üresség szürke leplét kikerülni...néha nem lehet, néha kell a könny, a gyöngyszín, a lélek-tisztító, az arcomon végigpergő, a szívből jövő...az álmokra gondoltam, a tiszta, sőt letisztult vágyakra, néha, hogy letöröld könnyeim, hogy magadhoz húzz, ne félj, kicsim, itt vagyok...az üres levegőt markolom, a semmi szélén lépkedek, szétszórt, ködös napokat kergetek, néha úgy érzem hiábavaló bármit is teszek...a sajnálat elkerül, soha nem is szerettem, az nem oldja meg a gondokat...mintha lelöktek volna a hegy tetejéről, a cél előtt, még mielőtt az Aranykapu kinyílt volna...a miértek démonai nyálcsorgatva merednek rám, lélektelen szemükben közöny, minden félelmem, elhalasztott tetteim, félbehagyott dolgaim a sarkamban lihegnek, mennék, futnék, menekülnék, körbe állnak, szívem szakad, küzdenék, csak nincs ki ellen...a tehetetlenség lefogja kezem, vagyok, mert lenni kell és néha legbelül valami csöndesen kérdezi, biztos, hogy így jól van ez? ...
Újév, újhold... \" Megtanította arra az egyetlen dologra, amit a szerelemhez tudni kell: hogy az élet megtanulhatatlan.\" / Marquez/ Egyetlen könnycsepp volt csupán: gyémántszín szív-csepp, belesűrítve egy egész év, minden, ami már volt, megérintett, elvarázsolt, lehúzott és felemelt. Egyetlen könny-pillanatba zárva. Föl-fölvillanó képek, szépek, simogatók, a Balaton megejtő bája, Szigliget, a szavak, amik belém égtek, kitépett lélek- darabok, emlék-kockák. A lélek-fáradtságot nem engedem közel, bár a testem nem feltétlen engedelmeskedik. A célok közelebb hajoltak, suttogják az ismeretlen hívó szavát, a szél, az útra hívó nyugati szél újra és újra borzongatja szívem, repülnék, szállnék, vár a messzeség, idegen, mégis hazaváró fenyőerdők, magas hegyek hó illatát lopja mellém. Krisztinaváros meghatón ölel, ismerős házfalak susogják a titkaik, az elengedő szeretet erős védelmével. Arcok, képek, helyek sodródnak a lélek-hullámokon, a fájdalom is belém harap, majd az öröm cseppfolyós simogatása, a nem vagyok egyedül érzése. A könnycsepp végigpergett arcomon, végigfolyt szívemen, elengedtem, szívemben sosem volt harag, a volt dolgok pedig vár sosem lesznek újra, az \" Idő pedig jóvátenni semmit sem tud, legkevésbé önmagát.\" -Nincs baj-suttogja az angyalom legbelül, puha szárnya betakar, véd, óv, őriz...Mindent elengedtem a könnycseppel, elengedő szeretet erejével, bár még sokszor fel fog bukkanni, hiszem, hogy a lélek ereje átvisz mindenen. A valósággá vált hihetetlen most sem hagyott el, új képeket tesz elém. Igyekszem nem ventillálni, a régi ajtók bezáródására gondolok, majd, hogy az újak kinyílnak, félek, persze, lélek- darabokat szedegetek a sötétben, időnként a semmi szélén lebegek, nézem a démonokat, kárörvendőn hogy röhögnek, átmossa lelkem a sírás is néha, mert úgy könnyebb, letenni mindent ami rossz és fáj, mert az új napok igenis meghozzák az erőt és a békét, a benső csöndest, a szelíd várakozás mögött pedig az erőt adó álom tárja karját, ringat, mesél, vigasztal....
Hullámok \" Ismerek egy asszonyt, aki kilépett egy kapun. Ibsen kapuján. Tudom, mi történt Nórával, miután elment, és elhagyta a babaházat, s másokra bízta a döntést.\" / Liv Ullmann/ Igyekeztem nem gondolni semmire...az érzések hullámokban törtek rám, folytak át rajtam. A Dunát néztem, mint már oly sokszor, ha feldúlt, vagy szomorún bánatos voltam. A hullámok játékosan kapkodtak a parti kövekbe, a nap csókolt, ölelt, puhán, szelíden. A fény most is játszott, szétszabdalt kard-ezüst színnel, szemfájdítón szépen. Az éjszaka árnyai, sírása elmúlt, a várakozás szelídsége csendesítette. Egy gyémántszín könnycsepp maradt csupán, angyalom fejcsóválva törölte le..Semmi sem fáj, néha lehúz, majd a mindenen átívelő szeretet int: ne félj. Kormorán siklott a vízen, csőrében hal csillant ezüstösen. A hiány fogta a szívem, jó lett volna odabújni hozzád.A naplementékre gondoltam, a víz összeért az éggel, a csoda színeire, a lélek-simult, összebújós percekre, a képekre, amiket a szív és a lélek fényképezett le, és tett el a megfelelő helyre, hogy mindenkor elővehet legyen. A sirályok hagyták magukat a folyóval sodortatni, egy-egy folt volt csak a habcsillámok között. Luxushajó úszott méltósággal, nyilvánvaló lenézéssel egy másik élet sima gondtalanságát lehelve a partra. Az őszi nap lágyan simogatott, jó volt kinyújtózni, hallgatni a Dunát, lehúnyt szemhéjam alatt a színek vad villogását érezni, tétova vágy indult, majd megtorpant, és a szívemben az érzés: jó lenne odabújni hozzád...
Szív-varázs Balaton „ De már tudom, hogy nincs kis és nagy tenger, nincs kis és nagy távolság. Bennünk van valami végtelen és kötetlen.” / Márai Sándor/ Az Idő megállt, az öröm és boldogság gyöngyszín-szívpercei szétáradtak, mint mikor szél szórja szét a virágok magjait, a Balaton lágyan intett, felhőkön át és áttűzött a napfény, aranyszín glóriába fogta a gondolatot, a lelket, zeneként szállt a csönd, a mély, a benső békés, és a rózsaszín csíkos bárányfelhőkön a Hajnal, bársony kék fodros ruhácskájában, arany sugárszín pálcájával intett, haja lobogott utána a szélben, a tavon, a túlpart kék párában megmerülő hegyein át szállt az üzenet, puhán, lágyan, csöndesen: Béke. A tó pihent, lustán fecsegett a part menti kövekkel, elvarázslón pillanatonként más és más arcát mutatta, mesélt, ringatott, régvolt halászok, hajósok üzenetét susogta a parti nád, a madarak álmosan, reggeli pityegése beleolvadt a susogásba, lustán, fölényesen károgott egy varjú, a jegenyék ezüst levelei titkokat zizegtek, az Ősz üzenetét…Párás ködfoltok az elmúlás szelíd beletörődését zsongták, a túlpart harangszót sodort, a nap lágyan ölelte a hullámokat, szerelmesen játszott, évődött, ezüst fényben csillogott, hídját apróra zúzta, csillogott, fénylett, szemfájdított. A naplemente a szívet simogatta, a Balaton üzent, hívott, megtalált, elcsitult a lázas nyughatatlanság, a boldogság szétáradt, kezed a kezemben, átöleltél, minden bajtól védelmeztél a világ ellen,az ezüst levelű fákat fújta a szél, fülembe súgtad, és én teljes szívemmel és valómmal súgtam vissza a szót, s az érzést: szeretlek…
A csend beszél tovább \" A csend beszél tovább, helyettem ő mondja el...\" / Republic/ „ A csend beszél tovább, helyettem ő mondja el…” -/ Republic/ Ha megtehetnéd, hogy visszanézed, visszatekered életed filmjét, melyik részt, részét játszanád vissza? Vállalnád-e, hogy már soha nem úgy élnéd, mert nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba sem, és a szívszorító és mámorító percek szinte a mással történté válttá válnának? Néznéd-e, hogy öleled, csókolod akkori kedvesed, aki már csak kép a néha felrémlő, átsuhanó emlékek közt, és átélnéd-e vele a gyönyör perceit, így kihűlt szívvel is? Átélnéd-e még egyszer a fájdalmat, amit a szüléskor éreznéd, várva gyermeked előbukkanását, hogy magadhoz ölelhesd végre? Néznéd-e szüleid boldogságát, ahogy első, bizonytalan lépteid megteszed? Álltam az ablakban valami jóleső kábulatban, az érzések lustán folytak át rajtam…hagytam a szeretet szelíd ölelését, a vágy buja karmait, a szerelem ringatását, háttérben a Balaton ringott, beszélt, figyelt, szépségét árasztotta, gondolataim simította… S a csend beszél tovább…a túlsó partról magabízón integetnek a fények, a víz sima, rezzenetlen, a kelő nap a felhőuszályok közt vérnarancs színnel festi az ég alját, valahol messze, túl a felhők felett repülőgép zúg, lent a fűszálak végén harmatcseppben tükrözi magát vissza a nap, gyönyörködik, simogat, szívet szít, érinti a lelket, a vonat belezakatol a csendbe, jólesőn, lustán fekete macska nyújtózik a kertben, mindent megnéz, szemléz, tudomásul vesz. A varjak lustán kárognak a jegenyefán, az égalj világosodik, az Esthajnal búcsút vesz, int, belecsillámlik a fényözönbe…észrevétlen reggel lesz, kját, a tó pillanatonként más és más arcát mutatja, rezzenetlen nyár-kék égen bárányfelhő nyájakat terelget a déli szél, gyönyörű szép tiszta időben a nád suttog, mesél, énekel, Szigliget meghatón tárja fel rejtett szépségeit, titkait, a vár megigéz, a gyalogutak összefutnak, az ősz megsimogat, a fákat tarkára festi, a nap játszik a hullámokkal, fénysugarak szövik át a levegőt, festik aranyszínre a vizet, ragyogja be a lelket…
Szép \" Amiben élek, nem ház, hanem lelkiállapot.\" / Békés Pál/ \"Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság? - Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék. - Az álmoknak is van színe? - Az álmoknak? Azok alkonyszínűek. - Milyen színű az öröm? - Fényes, kis barátom. - És a magány? - A magány az ibolya színét viseli. - Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát. - És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet? - Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa. - Na és a szerelem? - A szerelem színe a telihold. - Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag. Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.\"
Lélek simogatás \" Úgy találtam rá, ahogy a dolgok értelmére talál rá az ember, s úgy megyek mellette, hogy végre fölfedezem a világ bensőségét.\" / Exupéry/ Heteken át kergetett kósza, kusza, zavaros gondolat halmazok. Könnyfakasztók, lehúzók, magányba fordítók. Úgy tudnak fájni, hogy minden beszürkül, önmagad fogja vagy csupán. Aztán észrevétlen változik: kimondod, amit rég szerettél volna, befogadásra talál, a béke észrevétlen csúszik be az ablakon... a nap szelíden csókol már, késő nyári selyemmel borít, lágyan ringat. A dolgok megint leegyszerűsödnek, minden a helyére kerül, újból a lét puhaságán ringatózom. A torokgombóc eltűnt, a szív megnyugodott, a forrongó, csapongó gondolat-tenger szelíden ringat csupán. Lassan szállva, észrevétlen állt meg az angyal mellettem, letörölte az éjszaka könnyeit, az átsírt hajnal szívszakadásait,gyémántszín ruhája vakítón ragyogott, nem szólt, nem beszélt, mosolygott, meghallgatta szívbéli könyörgésem, itt állt, aurája csillogott, palástjába burkolt, lágyan ringatott, mesélt, hagyta a békét, a hálát, a nyugalom tengerét ringatózni szívemben, hagyta a dallamot, a zenét, minden zengett, muzsikált...ha lehúznak a földi dolgok, a gondok, keresem a helyem, nyugtalan vagyok, megoldásokat faragok, a hétköznapok varázsai beszürkülnek, lélek- fázom, vacogok, magamba bújok, lélek-könyörgöm: -segíts, Angyalom!- majd napokig csönd, a test kínjai, lélek-fázós napok, bezárva, csapzottan, elesetten, kimondott szó és minden, minden a helyére kerül...az Angyal mosolyog, aranyszín aurája körbefog, táncol, ölel, tovalebben...
Az éjszaka pásztorai \" A képzeletbeli sokkal hatalmasabb, mint az anyagi világ. Mert semmi sem lehet jobb annál, ahogy elképzeled. Mert csupán a megfoghatatlan ötletek, elgondolások, hitek, fantáziák elég tartósak. A kövek elporladnak. A fa elkorhad. Az emberek, mint tudjuk meghalnak. De az olyan törékeny dolgok, mint egy gondolat, egy álom, egy legenda sohasem múlik el.\" - Chuck Palahniuk- Szétszabdalt hétköznapok, széttépett percek, a várakozás kínja, a bizonyság varázsa...a lebegés mámora, gyöngyszín-könnyek szakadó zápora. Az éjszaka pásztorai bahiai csillagéjes bársony köpenyükben, szemükben tűzzel, tánccal, varázzsal, lánggal, izzó vággyal, szerelemre éhesen, csöndesen, halk sóhajtással, kakaóföldek messzi illatával, ismeretlen bahiai istenek hívószavával, minden idegszálamban izzó és lüktető varázsosságával. A legnagyobb pásztor tüntetőn állt fölém, homlokomon a varázsjel újólag felizzott, lelkemben szállt, zsongott saját lélek-dalom, ringatott, mesélt. A várakozás kínja lecsendesült, szeliddé vált, a pásztor csillagfény szemében minden titkos-titkolt vágyam, csillagok üzenete, sejtelem, igézet, ígéret, végtelen nyugalom. Tenyere száraz, forró, lüktető, ahogy homlokomra helyezi, nem beszél, gondolatokkal üzen, ajkán játékos mosoly. Becsukom szemem, és máris dimenziókon esek át, ott állok a bahiai csillagfényes tengerparton, a lüktető bahiai éjszakában, a hullámok a talpam mossák, ismeretlen, kimondhatatlan bahiai istenek állnak fölöttem, varázskör, a megszokott, az istenek egy nevet, egy arcot, egy csókot, egy ölelést dobtak felém...érintés-lenyomatok, gondolat hullámok, érzések tengere áradt át rajtam...az álom nehezen engedett, ragacsos fél-álomban ringat egész nap, futnék, rohannék valami felé, ami rám vár, a megérzés fura íze, egy fura burokban mozogva, napokig rakosgatom magam köré...
Lehetek a tűz, lehetek a víz... \" Szemétre vetett kacatok közöttük turkál a szürke fény, széttépett mindennapok, ó, valakit várnak...ott várok a sorok között, talán egyszer rám találsz, üvöltök, integetek neked, de ha nem látsz: lehetek a víz, lehetek a tűz, lehetek a szél, ami Téged mindig űz, az árnyék, lehetek a fény, akkor sem értenél...\" / Zanzibár/ Eltűntek az átsírt hajnalok szívszakadásai, gyémántkönnyei, mert mindenen átragyog az új nap, minden bájával, keserveivel, harcokkal, rég eltemetettnek hitt reményeivel, ígéreteivel. Krisztinaváros nem enged, hálásan köszönöm minden nap, védőn ölel magához, szeret, szeretem, kopott bájával, mesét suttogó ódon, szemétszagú kapualjaival, könyörtelen valóságával, csillogásával, nyers, mellbevágó szegénységével és tüntető gazdagságával. Lelkemben lüktet a nyár, derűtől csillogón, kopott napok váltják a hamuszín estéket, mindenen átemelő benső derű, mosolyos, csöndes, halk énekű, röpke-tünde álmok, angyalszárny hűs érintése hajnalonta az arcomon, Iloár ölel, megérint, elsuhan...Egy arc áll fölém a félálomban, minden vonásával szívembe égetten, érzetten, szeretetten, mert minden elmúlik, minden változik, a szeretet marad...lenyomatva a szívemben, az agyam titkos rejtekében, mindenen át...hangja borzongat, jólesőn, simogatva, suttogja vágyaim, ismeri minden rezdülésem, együtt mozdul vágyaimmal, testünk összeszokott, a lelkünk is összeér...egy érintés, és minden felizzik, itt maradt illat- nyomok a lepedőn, hogy magamba szívhassam, ha nincs mellettem, minden felizzik, lángol...a kávé visszaránt a reggelbe, a mosoly, a derű marad, nem engedek rossz hangulatot közel, és nincs is mostanában....és ez így van jól.
Tiszta erővel... \" Mikor elengedem, aki vagyok, azzá válok, aki lehetnék.\" / Lao Ce/ A napok a nyár aranylón selyem puhaságával folytak szét, a forróság a szívemben dobogott. Az elmúlt hetek fojtógató, várakozó, kínzó előérzete lecsitult, a gombócot a torkomból lenyeltem...szuperhold van, nem látni, a Vár suttogón ölelt magához, mesélt, varázsolt, Holdistennő a holdkő medálommal játszott, felizzik a nyakamban, susog, bár most nem hallom...lelkemben suttog a város, súg, beszél, repesti vágyaim, kívánságaim, kéréseim. A lélek-fáradtság néha elkap, majd felváltja az izzó életöröm, mindennek örülök, és szétárad az éneklő belső csöndes- béke...valamiféle változás toporog a küszöbön, nem feltétlen hoz rosszat, néha megnyugtat, néha nyugtalanít. Hamis biztonságérzeteket kergetek, álmokat hajszolok, lélek-darabokat keresek...Megint elmúlt egy születésnapom, simogató kéz érzését hagyta bennem.Tomboló nyár van, simogató, szédítő. Újból fellázadtam a majd-dolgok ellen...nem hagyom magam, nem engedek, bár időnként elkap a lustaság, legyőzöm, hajt, űz valami, valami vad és ősi belső akarat, küzd az álmossággal, a mindennapi robot lélekölő rutinjával, a gyöngyszín percek hiábavaló keresésével, eltűntek, mint a hajnali harmat, mikor lecsókolja a kelő nap.Időnként könnyű vagyok, lebegek, a hódot üdvözlöm, aki a rakparton mellém ült, a túlsó partról dobszót sodor felém a szél. A Dunával a napfény csókolózott, szétszabdalta a fénysugarakat. A majd-dolgok a sarkamban lihegtek, lélek-szinten lázadtam fel ellenük. Egész életemben azt hallgattam, hogy majd és majd és majd. Majd, ha lesz rá pénzünk, majd, ha lesz rá időnk, majd ha megcsinálom, majd, ha elintézzük, majd visszajövünk, majd még egyszer megnézzük, majd elutazunk...közben elmúltak az évek, peregnek a percek, az elmúlt dolgokat, el nem intézett dolgokat, meg nem nézett filmeket, meg nem látogatott városokat, el nem sírt és elsírt könnyeket, be nem tartott kéréseket nem hozza vissza, semmi, de semmi...Tehát már nem hiszek a majd-dolgoknak, itt és most szeretnék tenni...
Tiszta erővel... \" Mikor elengedem, aki vagyok, azzá válok, aki lehetnék.\" / Lao Ce/ A napok a nyár aranylón selyem puhaságával folytak szét, a forróság a szívemben dobogott. Az elmúlt hetek fojtógató, várakozó, kínzó előérzete lecsitult, a gombócot a torkomból lenyeltem...szuperhold van, nem látni, a Vár suttogón ölelt magához, mesélt, varázsolt, Holdistennő a holdkő medálommal játszott, felizzik a nyakamban, susog, bár most nem hallom...lelkemben suttog a város, súg, beszél, repesti vágyaim, kívánságaim, kéréseim. A lélek-fáradtság néha elkap, majd felváltja az izzó életöröm, mindennek örülök, és szétárad az éneklő belső csöndes- béke...valamiféle változás toporog a küszöbön, nem feltétlen hoz rosszat, néha megnyugtat, néha nyugtalanít. Hamis biztonságérzeteket kergetek, álmokat hajszolok, lélek-darabokat keresek...Megint elmúlt egy születésnapom, simogató kéz érzését hagyta bennem.Tomboló nyár van, simogató, szédítő. Újból fellázadtam a majd-dolgok ellen...nem hagyom magam, nem engedek, bár időnként elkap a lustaság, legyőzöm, hajt, űz valami, valami vad és ősi belső akarat, küzd az álmossággal, a mindennapi robot lélekölő rutinjával, a gyöngyszín percek hiábavaló keresésével, eltűntek, mint a hajnali harmat, mikor lecsókolja a kelő nap.Időnként könnyű vagyok, lebegek, a hódot üdvözlöm, aki a rakparton mellém ült, a túlsó partról dobszót sodor felém a szél. A Dunával a napfény csókolózott, szétszabdalta a fénysugarakat. A majd-dolgok a sarkamban lihegtek, lélek-szinten lázadtam fel ellenük. Egész életemben azt hallgattam, hogy majd és majd és majd. Majd, ha lesz rá pénzünk, majd, ha lesz rá időnk, majd ha megcsinálom, majd, ha elintézzük, majd visszajövünk, majd még egyszer megnézzük, majd elutazunk...közben elmúltak az évek, peregnek a percek, az elmúlt dolgokat, el nem intézett dolgokat, meg nem nézett filmeket, meg nem látogatott városokat, el nem sírt és elsírt könnyeket, be nem tartott kéréseket nem hozza vissza, semmi, de semmi...Tehát már nem hiszek a majd-dolgoknak, itt és most szeretnék tenni...
Hát ezért... Nemcsak azért vagyunk felelősek, amit teszünk, hanem azért is, amit nem teszünk meg.-Lao Ce Nemcsak azért vagyuk felelősek, amit teszünk, hanem azért is, amit nem teszünk meg. -Lao Ce Levél az ápolónőkhöz Ezt a szabadverset idős asszony írta, aki hosszú évekig Skóciában egy öregek otthonában élt. A nővérek, az ápolók, de még az orvosok is demensnek gondolták. Halála után találták meg ezeket a sorokat.... Lát engem, nővérke? Amikor rám néz, azt gondolja: mogorva öregasszony, lassú, mindenben bizonytalan, zavart tekintetű, aki mindent lepecsétel, amikor eszik, nem felel, amikor maga elégedetlenkedik, aki nem veszi észre, hogy fogytán van az ereje, kedve. Olyan, mintha nem is tudná mit csinál, minden lépcső magas neki, és nem látja hová, merre tart. Aki akarat nélkül tűri, hogy mindent más csináljon vele, etessék, fürdessék, egyebek. Ilyennek lát? Nyissa ki a szemét, nővérke, nézzen rám! Szeretném elmesélni ki vagyok én, aki itt csendben ül, akkor eszik és iszik, mikor maga nővérke úgy akarja. Nézzen rám! Tizenéves kislány vagyok, akit a szülei szeretnek! Tizenhat éves csinos lány, aki arról álmodik, hogy majd egy férfié lesz...Húszéves menyasszony, akinek szíve meglódul a gondolatra is, hogy hamarosan hűséget esküszik, és be is tartja. Huszonöt éves:kisbabája van. Harmincas: gyerekei cseperednek, önállósodnak. Negyvenes: gyerekei felnőttek, kirepültek a házból. Itt a férjem, még mindig örölünk egymásnak. Ötvenéves koromban jönnek az unokák, gyerekzsivalytól hangos a ház, újból vannak gyerekeink szerelmemnek és nekem. Sötét napok közelítenek, meghalt a férjem. Jövőm a magány, a szomorúság. Az enyémeim a saját gondjukkal-bajukkal vívódnak.Az emlékeimnek élek és a szeretet van bennem. Az ember elszürkül, ha öreg és beteg, kicsit tán ütődötttnek is látszik. De hát egy öregasszony vagyok, bája tűnt-ereje fogyott. Ebben az öreg testben mégis egy fiatal lány lakik! Emlékszem örömeimre. Emlékszem fájdalmaimra. Szeretem és újra átélem az életem, mely gyorsan elrepült.Elfogadom a hideg tényt, hogy semmivel sem tudok szembeszállni. Ha felnyílna a szeme, nővérke, sosem csak egy mogorva öregasszonynak látna. Jöjjön közelebb hozzám, nézzen rám! ....Ott álltam a Bajcsy kórház folyosóján és átsuhantak rajtam a szavak, miközben a sokadik nénikét mosdattam, és láttam milyen hálásak egy apró érintésért, egy pohár vízért, a simogatásért, szimplán emberi szavakért. Hát ezért életcélom, hivatásom segítés....
Az útra hívó nyugati szél.. \" Földi életünk rövid ideje alatt megtanuljuk azt is, hogy kevés dolog egyértelmű. Az élet nehéz pillanataiban nehéz tiszta körvonalakat húzni. Leghőbb álmaink elérése is igen sok áldozatot követel.\" / Liv Ullmann/ A Vándor észrevétlen állt meg előttem, a levegő felizott, a macskám a hasamon kinyújtózott, a Vándor gyermek-tiszta kék szem ében némi fáradtság, csillagvilágok üzenete, egy kis rosszallás. Szólni nem szólt, egyik kezét csapongó szívemre tette, csituljon az eszeveszett dobogása, másikat a harmadik szememre, a gondolatai szétáradtak bennem: -Hová tűntek a gyöngyszín percek a napjaidból, az álmaid a nappalaidból, a szívedből?-A dobogás vált erőssé, a varázskör fellángolt, ahogy körbehúzta...egy szemvillanás volt csupán, megint: az útra hívó nyugati szél üvöltött a fülembe, a sivatag szele újra borzolta, szerelmesen simogatta hajam, játszott vele, ölelt, a tenger ringatott, ütemre, az ősök, a vándorok énekét dalolta szívembe, gondolataim közé...-Várunk-suttogták a habok, sóhajtotta a sivatag, a Vándor gyermek-tiszta kék szemében csillagvilágok üzenete, megértés, tűnődés. A varázsjel a homlokomon lüktetett, égetett, nem fájt, a Hajnal piszok-szürke fátyolon tört át, magához húzott, vigasztalt, mint igaz szerelmed minden ölelése, érintése...csókkal utamra engedett... Itt és most \"-Te mit szoktál csinálni akkor, ha minden összedőlt körülötted, és mélyen magad alatt vagy?--Uram, én olyankor dolgozni szoktam.\" / Updike/ Mindig a nyugalomra és biztonságra vágytam. Mindig. Éveken át éltem vibráló feszültségben, állandón ugrásra készen, egy veszett állat állandó ugrási kényszerével, hajszolva, űzve, hajszolva, űzetve. Számosszor értem a szakadék szélére, a teljes kétségbeesés határára. Átlépni a vonalat egyszer mertem. Mélyüres feketeségből bukkantam fel, semmi sem változott. Évek alatt beszűkültek igazán nem is lévő emberi kapcsolataim, bár sosem vágytam nagy baráti körre, egy-egy ember megmaradt mellettem. Talán nem is volt, nincs is többre szükség. Gyerekként, kamaszként, felnőttként soha nem volt hivatástudatom. Majd negyven évnek kellett eltelnie mire tudatosodott: életcélom, hivatásom a segítés. Adni és adni. Próbálok nehezen küszködve megtanulni dolgokat. Sokszor hibát hibára halmozva. Jót akarok, mégis néha a fordítottja működik. Nem próbálom sem bűntelennek, sem hibátlannak mutatni magam. A hiábavalóságoknak soha, semmilyen értelme nincs. Mégis vannak a szívmélyen lapuló kérések, kívánságok, amiket csak a párnáknak sírok el.Iloár angyaltestvérem ilyenkor áttölel, néha érzem is, neki, csak neki üvöltöm el a lélek-mélyem kéréseit, csak ő látja, hallja szívmélyi zokogásom, hogy reggel a munkatársnőm mosolyogva mondja:-milyen kipihent vagy!-Soha, senki nem tudja az átsírt hajnalok szívszakadásait.Életemben egyszer, egyetlenszer vetettem le minden lélek-szirom virágruhámat. Héjról héjra, tudva mindez édeskevés. Az igaz szerelem mindig szívszakító. Nekem beteljesületlen is. Nincs ezzel semmi baj. Ez is elmúlik. Mint az ölelés gyöngyszín, önfeledt pillanatai, a teljes öntudatvesztés, feloldozás, feloldás,
odaadás...Aztán jön a reggel, betemetem, előhúzom mosolyom, hivatástudatom, munkamániám, és belevágok a napba. A hétvégék néha hosszúak, a tanulás, néha kimozdulás segít. A macskám sokat segít. A hasamhoz gömbölyödik, vagy az ölembe simul, végtelen nyugalmával kiveszi belőlem a feszültséget, fáradtságot, fájdalmat. Nem tudom hihetek-e bárkinek. Hiszen van tükröm. Naív vagyok, időnként megégettem magam. Apró dolgok ezek, mégis az apró dolgok fájnak a legjobban. Eljöttem az előző életemből, hogy a céljaim megvalósítsam. Sokszor szárnyalók a napok, néha nehezek, földre húzók. Szeretem ezt a várost, és ha néha idegennek érzem magam, csak a belső bizonytalanságom miatt van. Mindig ide vágytam. Hát itt vagyok. Bízom és remélek. Felállok, mert fel kell, és menni kell tovább. Rossz tulajdonságom a sok közül, hogy akkor is küzdöm, ha nyilvánvaló, hogy vesztettem. És nem hátranézni, vagy nem olyan sokszor. Néha nem megy. Leragadni a múlt ragacsos-méz ingoványában lehet, de nem visz előre. Már nem lehet megváltoztatni. Időnként a szép emlékek ezüst fénypalástba vonnak, a rosszak feketébe. Lehetetlen néha nem emlékezni. A sajátjaim. Jönnek szépen a nyomomban. Megyek a jövő felé, van célom, emberek jönnek velem, néha megfogják a kezem, néha elengedik, segítenek. Pénzistennel nem vitatkozom. Vele nem lehet. A harcot feladtam, bár eleve nem is vívtam vele. A mai napig nem szeretem. Ha volt kifolyt néha a kezem közül, vagy görcsösen próbáltam magtartani. Egyik sem jó megoldás. A macskámnak szilveszterkor megígértem valamit. Be fogom tartani. Oscar Wilde mondta: \"Ha Isten meg akar büntetni bennünket minden kérésünket teljesíti.\"-Nekem csak azokat kell, amiket tiszta szívvel kértem. És ha belegondolok, azok eddig valóra váltak....
Napok romjai \" Az elszalasztott alkalmakra gondoltam. Sokszor másokra hagytam a döntést, mert féltem, mert elbizonytalanodtam, vagy mert egyszerűen szerelmes volt. A meg nem történt dolgok, a kihasználatlan lehetőségek is részei az ember életének. \" / Liv Ullmann/ Gondolat-démonok őrizték álmom, a veríték végigcsorgott hátamon, riadtam, szívem csitultával tüntetőn megálljt parancsoltam...a feszültség lassan kúszott ki izmaimból, az állkapcsom szorítása is lassan enyhült, feszültség-gombócokat nyeltem a kávéval....a szorítás lassan enyhült, felváltotta valami vad, dühös, ádáz és mégis jó-kedv, gyöngyszín mosoly csillámlott...A háztetőket kelő nap csókolta, bíborszép színpalástban a Hajnal, szokás szerint kócosan, álmos-szépen, lassan lépkedett a mohos kőkerítéseken, megállt a lüktető város felett, roppant gonddal színeket válogatott majd belevillant a sápadt reggeli zűrzavarba, fáradt-nyűgös arcokon tapogató napkarok simogatták, szél futott az utcákon unottan görgetve az üres dobozokat, kiürült vodkás üveg a kerítés mellett, az éjszaka mohón üres vágyaival, felszínes mámorával, virágok dideregtek a parkokban, fázósra húzva össze magukat, a tavaszi dühös rigófüttyöt nem tudta elnyomni az erősödő forgalom, a fák sóhajtottak, kinyújtóztatták ágaik, aggódón-féltőn óvták kipattanó rügyeiket, Tavasz tündére mosolyogva kémlelt be az esőfoltos ablakon, szíven csókolt, vágyat szított, reményt dobott, a hetek maró ürességét, a magány sötétjét felváltotta, kicserélte, színes álmokat szőtt, lélek-szép ritka pillanatokat, aranyló napkeltéket, bársony-szép napnyugtot, nyugtalan szívem lefogta, zsongott minden, álom lépdelt végig, megnyugtatott, elvarázsolt.... logoldal: ide lehet tartalmat feltölteni, írni!
Írni...Írni? \" Vannak pillanatok az életben, amiket soha nem lehet elfelejteni. Vannak pillanatok, amelyek, mint parányi tűk megakadnak az ember húsában és idegszálaiban. Amik oly élesen és mélyen vágódnak be az emlékezetbe, hogy az idő sohasem tudja kimosni belőlük. Halk pillanatok ezek, csak a halk pillanatok fúródnak ilyen mélyre...Csak azok a pillanatok örökkévalók, amiket nem lehet elmondani. Ezek a kis meztelen pillanatok szemérmesen elbújnak a szívben, így élik magányos életüket.\" / Zilahy Lajos/ T.N.-nek Ha mostanság tollat veszek kezembe, mégha oly virtuálisat is, rögvest szigorún áll elém, fölém, szinte kézzelfoghatón T.N. asztrálteste, magas, vékony alakja, orromba kúszik feledhetetlen, lábam meggyengítő illata, a ritka-szép pillanataink, az első csókja a Sástó hátterével, végigfolyik a borzongás a hátamon, a hiány belémmar, Nincs feláll a gondolatok közé...mély borzongató hangja, ahogy kiabál a telefonba, hogy hagyjam az álomvilágot, a tündéket, a Holdat, az egész hóbelebancot, és éljek a Földön végre, álljak sok lábra álmok, vágyak, mesék nélkül, mert ezek nincsenek és különben is nőjek már fel...hónapok óta, ha villan egy érzés, ha szív aembe símul egy gondolat, megsímogat a Nap, a szél, suttognak a régi házfalak, ez a kép, a hangja üvölt át a gondolatokon, és képtelen vagyok leírni...sok-sok hónap múlt el, az íráskényszer szétfeszít, én úgy vagyok én- magam, hogy hagyom a meséket dalolni a szívemben, a föld felett járni, szeretni, adni, angyalnak lenni, majd lezuhanni...lélek-gödrökbe esni, kimászni, küzdeni, pénzzel, bajjal, gondokkal, álmokkal és vágyakkal...szőkén és szelíden, mint a szél...és mint mindig, megtaláltam azokat a szavakat, amiket én már leírni nem tudok, de tökéletesen kifejez... \" Ő mégis elvitte szerves részemet, amit csak akkor kaptam vissza, amikor ismét eggyé váltunk, amikor szemembe nézett és megérintett. Mert ezért a pillanatért a világ minden szenvedését átéltem volna, ezért a pillanatért végigszenvedném az életemet újra és újra. Mert szerelmes voltam. Mert szerelmes vagyok. És ha szerelmes vagy, egyetlen pillanatért adod az életed. Persze ez a szerelem lehetett volna boldog, lehetett volna beteljesült szerelem. De nem volt az. Az én sorsom nem a boldog, beteljesült szerelem. De akkor is hálát adok neki, amiért megismerhettem amiért olyan érzéseket, olyan pillanatokat adott, amelyeket nélküle soha nem éltem voltam át. Gazdaggá tett, a világ leggazdagabb emberévé. Ha mi nők valóban virágok vagyunk, akkor hiszem azt, hogy általa a legillatosabb virággá teljesedtem. \" / Tomán Edina/
Ez még a tavalyi ősz... \" Mindenkinek meg kellene tanulnia, mi az a kegyelem, és mi az alázat. És mindenkinek el kellene sírnia szörnyű tévedéseit. Térdre rogyva, büszkeségét elhajítva, megtörve és megalázkodva. Szégyenkezve és bűnbánón. Meg kellene állnia egy percre, ott a szabad ég alatt, ott, ahol nem vagyunk a minden, hanem mi csak a felesleges és zavaró tényezők vagyunk. És leguggolva, fejet hajtva az erdő előtt, el kellene sírnunk a bocsánatkérésünket. \" / Tomán Edina/ Az ősz tűnődőn simított hajamba, játszin, könnyeden, fázós ködöt szitált rám, színes falevelekkel szórt tele, közel hajolt, egészen, szív-mélyig, súgva kérdezett....a válasz könnycseppjeit fejcsóválva itatta le...az íráskényszer szétfeszít, a változás a szívemben lüktet, Krisztinaváros sóhajt bennem, körülöttem....félek, suttogom a Vérmező fáinak, az utakat borító levélkupacoknak, a minden hajnalban felém intő Magdolna toronynak, az ismerősként befogadó budai utcácskáknak, az Alagútnak, Dérynének...nem felelnek, megvan nekik a saját gondjuk, bajuk, az Ősz még egyszer felteszi a kérdést, mosolyt csal arcomra, szívembe, csapongó gondolataimba, vakon vágyódó szívembe...Carriere gondoltam, a soha el nem érhető boldogságra, nyugtalan szívemre, örökös belső bizonytalanságomra...talán, hogy senkinek hinni nem tudok már, a szív kelepcéit próbálom kikerülni, Szindbádra gondolok, a perzsa királyfira, az Ezeregyéjre, amit olyan sokat olvastam...az utcák magabiztosan hajolnak fölém, otthon érzem magam, minden bizonytalanságom ellenére. A Város lényem lett, az útra hívó nyugati szél dobogása a szívemig nem ér már...szeretem a körúti nyüzsgést, az állandó lüktetést, és mégis megérit az soha be nem teljesülő vágyakozás, és rámtör, hogy hiába adok, kevés, mindenkor kevés is volt, jó szeretnék lenni és nem tudok...
Talán mégsem álom.. \" Egyetlen gondolat is képes átfesteni szemünkben a világot.\" / Theodore Dreiser/ \" A városnak is megvannak a ravasz cselfogásai, éppen úgy, mint a végtelenül kisebb és sokkalta emberibb csábítónak. Hatalmas erők működnek, melyek a művelt ember megindító kifejezőképességével egyenértékűen csábítanak. Ezernyi lámpa ragyogása sokszor éppen úgy hat, akár egy hízelgő szempár vonzó csillogása. Az egyszerű, egészséges lélek vesztét felerészben az emberfeletti erők okozzák. \" / Theodore Dreiser/ Az a fajta mámoros ujjongás, ami a nagy baj elmúltával szakad ki a szívből, a nagyon nagy baj, és nagyon nagy öröm kísérői... Az éjszaka, a narancs telihold zsongott a szívemben, a boldogság örömcseppjei szétáradtak a lelkemben, úgy öleltelek, éreztem szíved, magamba szívtam illatod, az ölelés meghittsége megérintett...A város lüktetése, éjszakai fénye elnyomta a csillag-pettyes nyári éjboltot, innen nem látszik a Tejút, csak a narancsvérszín telihold szórta szét varázsát... a szédület nem múlt, varázs-felhőt borított rám, a zajos forgatagban otthon éreztem magam, néztem a szégyenlős kisfiús mosolyt, hagytam az érzéshullámokat a lelkemben szétáradni, a szív- varázst, a boldogság felhőjét...Mindenütt a könnyed életérzés, a pillanat varázsa, a most, a perc lüktetése, a Király utca meghökkentő kettőssége: az elegáns házak, a magabízó templom a tömör, fejfájós estéli harangzúgásával, a mindenen átható vizeletszag, a szmog, a pizzaszelet illata, a fiatalok önhittsége, a lakatlanok nyomora egy képpé állt, a templom lépcsőjén ülve, majszolva, falva a friss meleg tésztát, arra gondotam, soha ne múljon el és mindenkor legyenek ilyen boldog, cseppfolyós öröm-pillanatok: a szívemben zene, a lelkemben ujjongás, szemedben a bűvölet, belebújtam ölelésedbe, a karod erejére bíztam magam...majd egy másik kép a Citadella tetején, az éji Budapest a lélekszép fényeivel, a csillogó bájával, a szívemig ható nyughatatlanságával- az a fajta nyughatatlanság, ami a szívmélyen lapul, átadva magam a városnak a lényemmé vált, a pesti forgatag zsongása, a Gödör fényei, a megható igyekezeted, hogy jól érezzem magam..hiszen Te is tudod, milyen kevés kell a ritka és boldog pillanatokhoz, a kezem a tenyeredbe simul, és megsimogatod ujjaim, az álmos-meghitt budai kis utcán az átfogó csönddel, lábujjhegyen suhanva ne zavarjuk a békés polgár csöndet...ide nem hat át a vagány pesti nyüzsgés, itt a komoly, összehúzott szemű házak között suttogva sétál a béke és
a csönd, karonfogva a családi idillt, és a derűs jólétet sugárzó ablakokbólkiszűrődő hegedű hangját...a kép a múltból. És ugyanúgy érzem magam mostan is...a gyerekkor álmos bűvöletéből felbukkanó kép, a hovatartozás képe, ahogy a nagyszüleim között alszom kislányként, a boldog derű, az otthon illata, a patikatisztaságú bányászlakás ragyogón, mindig frissen mosott függönyeivel, ablakaival, minden évben újramázolt zöld és fehér keretével..a kisszobába beszűrődő autólámpák villanásával, ahogy egyik faltól a másikig vándorolt a fénysugár, felébresztett, nem bántott, odébb állt...hazaértem, suttogják az összehajló budai házak a csöndes álmos valójukkal, az ásító pincéikkel, a lakóik mosolyával, hazaértél susogja a pest éj- varázs, befogadtalak, magadra találtál....
Szelíd, szép.. \" Vigyázzunk ezért a szavakra, amelyek agyunkban elhangzanak. Gondolkodni annyi, mint mágiát gyakorolni.\" / Szepes Mária/ Gondolat-óceánon átúszó, tovatűnő, cikázó érzelmek, érzések, felvillanó emlékek, fájók és szépek, simogatás-kép, suttogás-visszhang, szívmarkoló kép...a falu álmos-csöndes, Ladomány, megkapón szép, mély, igaz békéjét semmi sem töri, apró hófehér templom a tolnai dombok közt vigyázva , megbújva, lakosainak száma 13 fő, nem számítva a kutyákat, és az egy darab macskát, amit láttam...az a fajta végtelen, rendíthetetlen nyugalom, szívnyugtató, kisimító, lélek-békét hozó, megnyugszik a gondolat a szív csitultával, hiszen a dolgok eredendőn szépek, vigyázó szem figyeli lépted, angyalos a csönd, figyel a lélek...mohos kőkereszten időtlen Krisztus néz rád szenvedőn, alul évszám, tovatűnt időt lebbennő, nevek, melyek a régmúltba vesztek, hársfák mosolya, mély kút kukk-csenddel, titkokkal, diófák suttogása, méhek szorgos dongása...az idő megint megállt egy pillanatra, Kosáryné Réz Lola Ulrik inasa néz ki az öreg veranda alól, int, dimenziót vált, sváb ősök árnya libeg a kihalt utcán, nem érti a csöndet, hiszen itt élet-zsivaly folyt, míg szívét és lelkét tudta...méltósággal simul a kőkereszthez, néz felém szigorún majd belekáprázik a gyilkos-meleget kajánul sugárzó napba, a nyár tombol, bennem is...szívemben ujjong, majd az ismert lélek-kettőség szigorún megint- hiányérzetek sajdulnak, és megint csak a szépekre és jókra gondolok..szív- képek villannak, vágyak, mély hála, titkos vágy, szívből jövő, teljesülő... fűzfa templom-oltár szép csöndje álom utakra visz, felszikrázik a gondolat, apró madárként szívemre boglárkalepkekék öröm ül, ha becsukom a szemem újra látom a színek kavalkádját...írni, súgja a szívem...írni...álmosít a falu-csönd, halkan tiszta-szépen zeng a lélek-muzsika bennem, csak én hallom, enyém..távol-messze Iloár, aurája aranyszép, lélek érinti szárnyaim, csókot dob, illan, a nyár kitárja tüzes nap-karját, átfon, kócos, szőke, sudár szép, nevet, táncol, szívembe súgja: -élj csak, élj...-s bólogat..
Hullámok... Az ember birodalma bent van, önmagában. -Exupéry Egy villanás volt megint: egy érzés-hullám, amely szelíden vett hátára, ringatott, mint igaz szív-szerelmesed, ringatott, mint a selyem-kék Balaton, ahogy játszin sötétítette magát felhő árny-játékkal itt-ott csodaszép felszínét, vitorlások hószín foltjai, a széllel szerelmeskedő, ölelkező víz fodros hullámai... a boldogság, amely úgy áradt szét bennem, mint a ragyogó nyári nap, felhőtlenül, kinyílva, megkapó természetességgel, semmi kétség, semmi gond, semmi szégyenérzés... -Ne engedj el, kérlek- súgtam a vakítón nyári napnak, a varázs Bakonynak, ne engedj el, kérlek, súgtam Kapolcsnak, a dombok közt szelíden megbúvó csodaszép falunak, apró, meszelt-fehér templomában naív Krisztus, gyalulatlan padjain sok nemzedék álmai, kérései, vigaszt vágyó gondolatai..apró gyerek méretű faragott fa-sakk, kültéri, a helyiek arcáról mintázva, színes vásári forgatagba merültem, élveztem, mint a gimnazista zenekar klezmert játszó bravúros játékát..meseszép tűzzománc angyalkák kértem vásárfiaként, kaptam, ránézek, a pillanat varázsát hozza tűzzománc mosolyában...a szelíd, tiszta szép boldogságot, kaptam és kaptam, adni és adni szeretnék...
Lebegve \" Nincs a világon olyan nagy baj, amin egy csoda ne segítene.\" / Müller Péter/ -Nézd-suttogta a Hajnal, és igaz szívvel szőtt álmaimból szőtt Holdistennő- palástot borított rám,szikraeső hullt, magához ölelt a végtelen....a csillagok még közelebb hajoltak, Krisztinaváros álomképeit figyelték, az éjszaka felszikrázott, majd belesápadt a hajnali színözönbe, Holdistennő itt hagyta palástját, szív- derűből font, ezüst káprázatát, Hajnal büszke-szépen, királynői fejtartással vonult be, szívfájdítón szép napkeltét húzott maga után, leírhatatlan, szívvel érezhető színekkel, álmodozós, tünde mesés, ragyogót...kacagott, mert elbűvölten néztem, hiszen minden reggel elbűvöl, csak nem minden reggel ér a szívmélyig... A rakparton ültem, szemben az országunk háza, méltóságos, büszke, kicsit lenéző is talán, minden nap találkozom vele, minden nap bólintok, köszönök felé, hálát adva a jósorsnak, az igaz embernek, az isteneknek, Ritának, a szentnek, hiszen itt lehetek, ahová mindig is vágytam. A Duna örvényes, piszok-barna hullámain játszik a napfény, ezüst kardokkal szabdalja a hullámokat, a szél bele-belekap a folyóba, a rakpart köveihez csodálkozva dobja ki a szemetet, a faágakat, hordalékokat..a Duna sietősen fecseg még egy kicsit a partmenti kövekkel, és tovasiet, ezer a dolga, uszályokat visz, és hoz, kirándulóhajókat, kacsapárt etet a Margit-híd lábánál...sokáig nem jöttem rá, hol laknak, a híd alsó részén, háborítatlanul, mit sem törődve a zajjal, tömeggel...a város él, lüktet, suttogja titkait, lehajol hozzám, átölel, befogad... a csodák varázsfelhője elborít, felemel, könnyed lebegést ad...köszönöm...
Mint a szél... \" Az ember akkor válik szabaddá, ha életének értelme van.\" / Exupéry/ \"Íme a sivatag, ahol az est ráteszi hűvös kezét a háborgó szívre, magára eszmél a gondolat.\" / Albert Camus/ Krisztinaváros harangja belezúgott a hajnali madárszóba, a reggel magához ölelt, a kelő nap aranysugárba font, a Vár felett bohó vidám rózsaszínbe öltözött bárányfelhők kergették egymást, Hajnal bíborruhásan búcsúzott, lélek-csókot dobott...az álmaim felett őrködtem, sorra vizsgálgattam, tetteim helyességét, lélekszikláim pakolásztam...kisimultam, feloldódtam, a betegség íze is kifutott a számból, a lüktetés, a város szíve együtt dobbant velem...hiányérzeteket űztem el magamtól, a napsugarak szelíden cirógatták bőröm, magamba szívtam a napfény ízét, hagytam, hogy csókolja bőröm, szerelmesen öleljen magához...a nyár szétáradt, hívott, suttogott, a Duna meséket mesélt, a Rakpart csalogatón üzent...helyem van, érzem, az ódon házak között, a szennyes-piszkos, mégis hívogató Duna hullámoknál, a Margitsziget szelíd szépségénél, a Körút lüktető életénél...sétálok a mesélő házak között, az embereket figyelem, a mosolyok erejét megnyugatón viszonzom...szívem csitul, lelkem simul...hazaértem...és ez az érzés a nyugalom tengerével simogat, erőt ad, bátorságot, szelíd magabízást, álmok kézenfogható valóságát, a hétköznapok varázsait...szív-varázs fog körül, bár sokszor bizonytalan vagyok és maradok is...a közelgő születésnapomra gondolok, anyámra, és fura szívfájással gondolok rá, könnyem csordul...a nagymamámra gondolok, a tőle kapott rengeteg szeretetre, amit nem tudok viszonozni és lelkiismeretfurdalás mar miatta...előre nézek, a cél nem délibáb immár, az erővonalak bátorítón zúgnak...Krisztinaváros magához von, suttog, susog, énekel...
Hangulat... \" Ritkán értjük meg, hogy az ember sose kétségbeesésből hagy fel addigi életével. A meggondolatlanságok és a kétségbeesések más életek felé vezetnek, és csak a föld tanulságaihoz való forró ragaszkodást jelzik. De megeshet, hogy a tisztánlátás bizonyos fokán az ember úgy érzi bezárult a szíve, és anélkül, hogy lázadna vagy követelőzne, hátat fordít addigi életének, vagyis ténykedéseinek,\" / Albert Camus/ \" Lehet nem vagyok hős, de nem vagyok gyáva sem, mert van bátorságom a szenvedélyeimhez.\" /Márai Sándor/ Van-e jogunk ítélkezni a szív döntései ellen? Talán nincs, talán van, ki tudja... Könyvek hangulata, édes-bús sóhaja fonódott körém- Knittel Via Malá-ja, borús bája, Dreiser Carris Drágám-jának realisztikus varázsa, szívet tépő igazságaival...ha nem tudom leírni a csapkodó gondolatok össze s visszaságát, ha szívem csordul, s az érzelmek hullámai túlfolynak lelkemen, és csendben lecsukott szemmel hallgatom az öröm cseppfolyós énekét, a lélek-szikrák felvillanó pukkanását, színes kavalkádja a néma boldogságnak, szivárványszín cseppek a levél végén, arany ragyogása a derűs, meghitt napoknak, egy kutya megható feltétel nélküli szeretete, egy család feltétel nélküli befogadása, mosolya, kézzel fogható harmóniája az igazi összetartás erejének, a békének, a szelíd mosolyok mögött nem feszül várakozás, átváltoztatás, megváltoztatás, kétkedés, csak elfogadás...Imbolyog lelkem két világ között, lebegek a a tiszta boldogság csillogón fodormentes taván, időnként lehúznak a szív magam pakolászta kősziklái, könnyem csordul, hiányérzetek marnak belém, majd kisimulok újból, átadom a helyem, magam a szív-varázsnak, a derűs léleknek, a lélek derűjének...hagyom az aranyló napokat csendben lefolyni, érezni, érezni magam, a simogatás erejét, a nyárelő tarka derűjét, az ölelés meghittségét, elsuttogom a vízzöld falaknak, Budának, a Várnak, a Krisztina körútnak, a bongó templomoknak, hogy békét leltem az ódon utcákban, az mesélő-vén házakban, a mosolyokban....
Gyere! \"Az ember mindenért felelős, ami vele történik. A bölcs ennek tudatában van, és nem veti el többé a szenvedés magvait. Inkább az öröm magvait veti el. Előbb- utóbb mindent le kell aratnod, amit elvetettél. Ezt jelenti a menny fogalma: a bölcs elveti az üdvösség, a szeretet, a könyörületesség magvait, melyek egy napon kertté fejlődnek. (...) Ha egyre csak az öröm, a szépség, a tánc, a dal, a meditáció, az ima magjait hinted szét, akkor hamarosan létrehozol egy várkertet az igazság virágaiból - létrehozod a Paradicsomot.\" (Osho) -Gyere-suttogta az Élet, és részegítő vad, mámoros virágillatot dobott felém, érzékeim pattanásig feszültek, kinyíltak, nőiségem megnőtt, -hirtelen, mint a víz alól feltörő titokzatos buborékok, egyszerre elkezdett bennem és köröttem élni minden-zene áradt szét bennem-csak én hallottam, mosolyom szétáradt, fénylő selyem gyöngyszín nevetés pattanó szikrái, szédítő rumba és szamba vérforraló ritmusát dobolta vissza szívem, belül újból a piros ruhát viseltem, mint egykor, amiben élő, szép és virágzó nő vagyok és voltam, lelkem vette magára újból, szívemben szenvedély, lüktetés, mélység és magasság, a repülés mindent söprő varázsa, lelkem titok-sarkában az alig érintések, cirógatások, simogatások emlékei- a Jorge Amado által leírt, vágyott, nyomot hagyó vágyakozás a bahiai lüktető vérvörös telihold után, a kakaó ismeretlen vad illata után, az esőerdő Esőangyalos tája után, a végigtáncolt-megismételhetetlen szédületet adó szombat éj után-az emelkedett hangulat szivárványszín gyöngyei, önfeledt nevetése után, újból és újólag vágyom a színes fátyolt, mely nemcsak Shelley szerint az Élet... A hetek tomboló feszültsége, új varázsa lelkemben dalol, a történések felgyorsultak, a Város mely 22 éve otthonom, végre elengedett, még utolsó védőbástyáival is kapaszkodott belém, mély bíborszín barátságot a szerelem, titkával, szelíden ringató erejével,szívfájdítót, fura kettős érzeteket hagyót, aranyszín hetek követték egymást, - a Város így búcsúzott, gyöngyszínszikrás tiszta nevet és, biztonságérzet...erős, stabil hálója...-majd a másik oldal tomboló, mély, örvénylő, félelmetes megbánása, hiszen nem akarok bántani senkit..az Aranykapu felragyogott, kitárult, hívott, üzent, és én büszként, feltartott fejjel léptem át-Budapest azonnal befogadott, magába zárt, elbűvölt és elvarázsolt- fülledt vizeletszagú utcái ismerősként hajolnak fölém, ódon házai meséket suttognak körém, ötperces sétával a Várban vagyok, a látvány szívet csordító,
mámorító...napokig a hidakat jártuk, különös, hogy a Dunának nincs víz illata, mint a rajongva szeretett Tiszának, el nem tévedtünk, sodródtunk a lüktetéssel, a Város erejével, szépségeivel, bájával és taszításával... A szoba idegen, nem találom helyem, tiszta üde-zöld, hiányzik a napkelte, mert ez déli fekvésű, hiányzik Lukretia Borgia fényselyem bundája, bújóssága, még vadsága is...nem mertem elhozni, hiszen ez nem az én lakásom...félek, néha nem is kicsit, de ez a félelem természetes, talán az újtól, talán csak az ősi régi bennem rejlő félelem...sok-sok félelem sziklát levetettem, törtem össze, nem nézve hátra csak előre és bízva és töretlen hittel az újban a szépben, a saját magam igazában meggyőződve menni...előre menni...időnként becsukni szemet, szívet, lelket is, könnyeket befelé nyelni, bánatutcán végigmenni, hagyni az aranyszín szárnyaló napokat, lélel-lebegni, hinni, bízni, remélni...adni, megtanulni kapni és nem bántani akaratlan sem...négy emelet magas fák szűrik meg a déli fényt, elvadult kert, macskák, hársillat, orgona illata, csöndesen tűnődve kúszó borostyán mászik fölfelé lassan...angyalszárnyam a földön, megbuktam megint a élet-erdőn, ember maradtam újból...
áldott \"Legyen ünnep a szívben és ünnep a Földön...\" \"Az élet arra való, hogy nagy dolgoknak feláldozzák,egyébként semmi értelme. Az áldozat ad és teremt mindent. A lét titka az áldozatban rejlik. Áldozati tűzben kell elégnie önzésünknek, mohó vágyainknak, félelmeinknek, reményeinknek és hitetlenségünknek. Amit adunk, önmagunkból kell adnunk, úgy, hogy még forró a vágyainktól, kegyeletünktől, vérünktől, verejtékünktől és könnyeinktől. Az áldozók élén jár a Messiás. Csak az követheti őt a tüzes úton, aki áldoz, s mint Ő, életét adja a barátaiért.\" Az igazi szeretetben az a legnehezebb, hogy hagyja menni a másikat a maga útján. Segíteni lehet rajta, de megváltani nem, és ha a szakadék vonzza, nem tudod az útját állni. Sajnos. Attól még nagyon szereted. Fájdalmasan és reménytelenül.-Müller Péter
Utca, utca, bánatutca... \"Aki a könnyeit adja, az ad a legtöbbet.\" / Wass Albert/ Egy villanás ismét, és mint a tűz árad végig rajtam az érintésemlék-kedves és szép- mint a régi emlékek, amikről a felejtés puha szárnya lemosta a fájdalmakat-mégis szívfájdítón könnyet csal a szemembe, mert a hiány még mindig néha megkísért, bár már nem fáj olyannyira, nem szorítja vasabroncsba lelkem-bőröd illatát érzem, tenyeredben elfér a kezem, álmodban öntudatlan simogatod, ez a simogatás-emlék égett szívembe és jött elő a felejtés mohos- kopott kútjából, előlépett, kézzel foghatóvá vált, és mint a tenger morgó hullámai árasztanak el ismét---kiszakított, helyreégett szívdarabkák, nevetés- hullámok. Kemény voltam, nem engedtem a könnyeket, mégis végigfolynak arcomon, majd lefelé a szívmélybe... nem engedem a sötétet, csak a szépekre gondolok...Szeretni valakit, valamiért--\"Szeretsz, mert szeretsz, a szeretetnek nincs semmiféle észoka.\" -mondja Exupéry, és igaza van. S ez így van jól talán. Talán nem is kell keresnünk a miérteket mindenkor és hagyni a bánatfelhőket elúszni, hogy a szív szép emlékei színes szappanbuborékok varázsfelhőjébe burkoljanak, simogassanak, ringassanak...Elengedem magam végre, a feszültség elúszik, a lelkem kisimul, az emlék tovaszáll, itt hagyva illatod, a tenyered melegét, néztem ahogy alszol, öntudatlan simogatásod, ahogy álmodban magahoz húztál és suttogtad, hogy szeretsz, s a szívem túlcsordult, könnyem ismét folyt, most az örömtől... szép emlék, időnként felbukkan és melegít...köszönöm.
Vannak az életednek... \" Igaz ugyan, hogy túl későn jön rá az ember, a legdöntőbb különbség a boldogság és az öröm között az, hogy a boldogság szilárd, az öröm pedig cseppfolyós. \" / Salinger/ Vannak az életednek, mint mindenkiének, azon pillanatai, amikor úgy érzed semmiképp sem lehet rosszabb...ekkor a Sors aranynyilú, kaján vigyorú istene harsány kacagással kilövi nyilát, a Sorsodét, és súgja, mindközben rázza a visszafolytott röhögés: -hidd el nekem, kedvesem, mindig, mindenkor lehet rosszabb...- a választás ilyenkor is többféle lehet: a.) magad mellé esel, nyüszítve a sarokba vonulsz, bőszen önsajnálsz, várod a bekövetkezhetetlennek hitt, mégis bekövetkezhető dolgokat, sorra elveted a lehetőségeket... b.) bősz anyatigrincsként nekimész minden létező falnak, küzdesz, harcolsz, lázadsz, áttörsz minden létező akadályt, könnyed magabiztonsággal játszva megoldod a gondokat... c.) bölcs mosolyú keleti bölcsnek álcázva mélyen magadba merülve tűnődsz- meditálsz, talán kizárod a külvilágot is, az adott feladatra koncentrálsz, és talán beugrik a megoldás... d.)éjjelente izzadva ébredsz zaklatott, kiegyensúlyozatlan álmaidból, ahol a problémák szürke ruhás rémként üldöznek, utól sem érnek, a stressz alattomosan rágja szét lelked és fogalmad sincs mikor is nevettél utoljára tiszta szívvel, igazán... A Tavasz magához húzta lelkem, észrevétlen lopódzott szívembe a tulipánfa csodálatos szín-szív-varázsával, a vadszilva tomboló virágillatával, a mezők szívet simító zöldjével, a kék égen rohanó felhőbárányok szélűzte játékos rohanásával, a vadgalambok minden tavaszkor érzett lélekborzoló hangjával...tűnődve, néha tépődve nézem a Hajnalt, varázsos színeit, tiszta-szép vágyakat hozó leheletét, könnyű kedvét, hallom suttogását...bolondos, vad színmámorában benne van a válasz minden kételyemre, minden kérdésemre...
Mindig a fény felé... \" - Te mit szoktál csinálni akkor, ha minden összedőlt körülötted, és mélyen magad alatt vagy? -Uram, én olyankor dolgozni szoktam.\" / Updike/ \" Benned annyi szépség van, meg kell tanulnod kimutatni. Tudd, hogy mit akarsz, még ha rossz is az elgondolásod. Gyakorolnod kell a türelmet is, amikor úgy érzed szeretnéd feladni.2 / Ingmar Bergman/ -Figyelsz? Gyere, ülj le mellém, ölelj és hallgasd- Te, aki ismered a várakozás minden kínját és feszültségét, csak és kizárólagosan azon gondolkozol, minden idegszálad egyetlen pontra koncentrálva pattanásig feszül...belül szétrobban, a világod apró kaleidoszkóp szikráiként röpül szét és azon tűnődsz csak, hogy a várakozás ne legyen hiábavaló...mert akkor minden, miben eddig hittél és bíztál ugyancsak szétesik, és semmi, de semmi nem marad, mint a gödör alján önnönmagad nyüszítve keresgető magad, bezárt ajtók, alabástrom csigaház, kristály-piramis falak, útvesztők kijárat nélkül, süketen a szeretetre, a külvilág megszűnik, szíved szakad, az üresség tátongó fekete mélye elnyel-zuhansz, fejjel előre valami kocsonyás lében, nincs alja, nincs kiterjedése, nincs egyszerűen semmilye...elnyel, elzár, magához köt, nem ereszt, köd-hideg hálója megfojtja szíved, ember-robotként a napokat tolod magad előtt, nem látsz, nem látod, nem érzel, nem érzékeled...-Gyere, ölelj még, nem, nem hagyom abba, komor mese ez, előkotorva a szív mélyéről, valóságos...-a várakozás fekete hollója az ablakodban ül, a szürkeség lélekölő démona a falról lelép, eléd áll, próbálsz vele szembe nézni, és megijedsz a látványtól, amit a vak-halott szem visszatükröz: mert minden kimondott félelmed, minden elkövetett gonosz rossz tetted látod viszont...-Gyere még, hagyd most a poharat, köszönöm, nem kérek, figyelj még, a mese ímhol folytatódik...apró, csillámló lélek-öröm. tétova, tünde szárnyon libbenő, arany-szín röppenet: a Remény halk szavú, tiszta, csengő mosolyú angyalkája körbeleng, elűzi a szív rosszízű démonait, végigsimít, elvarázsol.. A Hajnal fázósan húzta magára jégszilánkos felhőruháját, nem válogatott a színekben, az unalom-szürke fátyolfelhő réteget többszörösen körbetekerte magán, fakó-rózsaszín ködfelhőn át hallgatta a tavaszt bízó rigófüttyöt, a tündöklő hóvirágok halk énekét, a fák tavasz zsongását... A Sárhegyet néztem tűnődő-mélán siklatta le magáról félelem-szürke felhőruháját, a rózsaszínből bíbor-kavalkádba csapó csoda káprázatot, szívembe mosolyt csempésző Hajnal káprázatos búcsúját, aranyhajával végigsimított, utamra engedett...
Csak a szívemen át \" Csak a szívemen át, csak a szívemen át visz az utam tovább...\" / Republic/ \" Nem hiszek a tündérekben, akkor sem, ha léteznek.\" / Behan/ \" Hová tűnt az álom nappalaimból?\" / Márai Sándor/ Igen, csak a szívemen át...tétova, szálldosó, csapongó gondolatfelhők- kirobbanó életöröm minden bajon át-sugárzása, bizonytalan bánat-köd szívet húzó nyomása.. Vajon mennyit érnek a kimondott szavak? Vagy talán mégis a tettek erejében lehet csak bízni? A kimondott szó súlya árnyként húz a léleknek sötétjébe, titok- ajtókon át a szívfeketeségbe, rossz, hamis gondolatok árnyerdejébe, titkos Másik életek túloldalára---aztán a kimondott szó igaz ereje repít a felgőbárányos csillámló boldog kékségbe, a szívet simogató boldogság arany-mezejére, a barátság és szeretet összefonódó színes fátyolával beborít a szív-palást, alabástrom csigaház mögé láthatatlan-téphetetlen kötődései a szív igaz erejének, a csöndes szeretetnek...Angyalszárny simít végig, tünékeny álomfelhőből kilépő aranyhajszín angyaltestvérem, Iloár, vakító fény-aurája körbefog, felemel minden fölé, bíztat és bátorít, suttog érthetetlen, mégis érző angyalnyelven mit is tegyek...Kusza erővonalai a bizonytalan, állandón változó jövőnek...újra egy kép, most a Városé, amelynek magához gúzsolt hálója itt és ott szakadozik már, egy, a retinámra égett kép. A Barátok Temploma lehullott vakolatú, tömör hitet sugárzó épületegyüttese, előtte a felújított mégsem szép park csupa kő tere, a pillanat, amikor a Város elengedte szívem, már nem kötött húzón magához, lélek-búcsút intett, visszavár, felszikrázott gyémántszín jégkristályok égni látszottak az aranyszín napfényben, szemem csuktam, szívem tártam, a harangszó lélekmélyig ért...egyenként szív-simogattam a Város templomait, kopott utcáit, megtört arcú, fáradt embereit, a parkok fáit, madarait- visszavárunk, -súgták a bokrok, a szél a harangtoronyból, szívem darabja itt marad, hiszen annyi évet éltem itt-mennem kell-súgtam Ritának, és a templomnak, bólintottak némán, mélán, tűnődve és szánakozva is talán- visszavárunk-mondta Rita alabástrom palástjában, kezében kálával-köszönöm- súgta vissza a szívemmel, mosolyommal és különös, bohó boldogság áradt végig rajtam, az indulás sürgető láza, mikor még a pontos dátumot nem tudod, csak azt, hogy mész... a várakozás bódító feszültsége, az utazás izgalma... különös,jó érzés...
Félek... Régen írtam már... \"Nem az a kérdés, hogy van-e bennünk félelem, hanem, hogy a félelem markában tart-e bennünket.\" / Jorge A. Livraga/ \"Menj, szedd össze a holmid-aki az álmait követi nem tétlenkedhet.\" / Paolo Coelho/ Félek-suttogtam a falaknak, a macskakarom nyom-mintás téglatapétának, az angyalszárnnyal megbűvölt tükörnek, hogy a Másik oldal ne tegyen látogatást, kény és kedv szerint...Félek-suttogtam magam elé, de nem volt arca és teste a félelemnek...volt valami a lélek mélyen, ami mint lelkiismeretfurdalás nyomta szívem, megfogalmazni mégsem tudtam- mintha valami megváltozott volna- talán másabb, rosszabb, vagy tán jobb lett, ki tudná ezt elmondani, talán, mert angyal szerettem volna lenni, és ember maradtam-esendő-bukott angyal, szomorún földre lógó szárnyakkal..az elmúlt év szívet markoló, összetört álmaira gondoltam, a jó és rossz dolgaimra egyaránt, ki tudja ez is megítélni, hiszen ez is mindenkinek más...Az óvó-féltő álmaimra gondoltam, majd az időnként boldogan szárnyaló bűbájos tünde napokra, a könnyed ezüst derűre, az önfeledt kacagásra, szívderűre, szárnyalásra, mosolyokra, ölelésre, a biztatásra... a csókok erejére, az ölelés puha szárnyára... kértem Holdistennőt, majd Ritát, a szentet, hogy segítsenek... adni, elfogadni, -nehéz, mint igazán kinyílni, levetni virágszirmaid, lélekmélységekig levetkőzni... A félelem maradék nélkül elmúlt, kisimult, átadva helyét valami furcsa lebegésnek, névtelen, színtelen, megfoghatatlan, elvarázsoló valaminek, az utak megnyíltak ismét, tennem kell amit kell, mert a Lehetőség és a Pillanat fogja kezem...hiszen nem engedhetem meg, hogy elfeledjem álmaim és tennem kell és mennem érte, felé, utána, követni az útjelző táblákat, legyőzni a lélekgyilkos mindennapok démonjait, amelyek közönybe, lélektelen szürkeségbe nyomnak... Órákig bambulom a sötétet, befelé bámulok, a tévé villantja rám színes képeit, agyamig fel nem ér..szavakon merengek, a könnyed szárnyaláson, a félelem múltával és azóta is bennem érzett hurrá-optimizmuson- a jó fog történni, tudom- érzésén, ami a fagyos hideg napok fölé emel, nem szeretem a hideget, megyek valami felé, érzem, hogy jó lesz, jobbá és szebbé tesz engem, a dolgaim is...könnyebbé... megyek-suttogom a sötétnek, az álmaim tengerének, a
könyveknek, a hajnali derűnek, a csodaszín napkeltéknek, a lélekszürke hidegnek, a testet-lelket megfárasztó hidegnek... megyek! \" Kockáztatnunk kell-mondta. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen. ...Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek. A boldogság sokszor áldás-de általában meg kell harcolnunk érte...A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után.\" / Paolo Coelho: A Piedra folyó partján ültem és sírtam/
Álmodtam egy világot... \" Ne dajkáld tovább semmivé lett álmaid. Keress új mesét.\" / Farkas István/ Mottó: \" Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt. Adj erőt, hogy betudjak lépni, van hitem a magas falak előtt...\" /Edda/ Igen, valóban, álmodtam egy világot: sajátot, külön bejáratút, varázsost, és csábítót, szürke köznapokból kiszakítót...magán világ, fantázia szülte álmokkal, álmokkak teli fantáziával, világ, mely kisimult, erővonalai simák, nem vibrálnak szüntelen, nem húznak le hamis ígéretekkel, ál-vágyakkal, suta reményekkel. Világ-álom, álom-világ aranykapuja tárva, félszegen, sután lépdelek a kavicsos úton, kezem fogja Exupéry, Szabó Magda, Marquez s még ezernyi más író, okos gondolataik érzéseim testet öltése, elmondják, leírják amit én csak megfogalmazni próbálok...a szilveszteri fogadalmakat az idén elhagytam, talán csak próbálok talpon maradni, szeretni, adni, mosolyogni...megvannak még álmaim, vágyaim, reményeim, bizalmam adtam, adom, s semmit nem kérek cserébe, nyugalmat szeretnék csak semmi mást. Kosztolányi örök-szép verse keringett bennem napokig, majd megkérdeztem. Akarsz-e játszani?-velem: a válaszon megilletődtem, az új év új kihívásokat hoz, új terheket, új jókat is talán, és el kellett gondolkoznom mi is legyen a régivel, a többivel, szilveszter- újév hajnalán ajtón kívül rakott rossz beidegződésekkel, félig-rosszul kért álmokkal, nem teljesíthető várásokkal...másik utat kell járnom, tudom, a cél sokszor délibábost játszik megint, nem adom fel, hiszen hív a sivatag, vár az útra szólító nyugati szél, és a csalóka rigófüttyös, tavasz illatú szélben nehéz sóhajjal elengedett fájdalmakat felváltja a szív-derű, a mosoly, a kilátástalanság nehéz-bűzös levegőjét a tiszta-halk bizalom, az erővonalak zúgva rendbe szerveződnek, kérem a Holdistennőt, Iloárt, angyal-testvéremet, Ritát, a Lehetetlen Dolgok Szentjét, a csoda napkeltéket, a varázs-mesés napnyugtákat legyenek velem, bátorítsanak, kisérjenek néha fájó, könnyes bánat-utcákon, emelkedett hangulatú öröm estéin, vágytól vibráló teliholdas éjeken, szerelmetes puha-szép délutánokon, csöndes, befelé hallgató esős vasárnap délutánokon, hársillatú, vibráló-rezgő esőillattal terhes júniusi nyár estéken, azúrkék, álló levegőjű fülledt, szívet nyomó augusztusi délben, a mindennapok percrohanós munkanapjain, a Tisza hazaváró, megnyugtató víz-illatában- igen álmodtam egy világot-magamnak, kapuja nyitva, állandón, itt nincs záróra, bármikor, bárhol visszahúzódhatok, belemerülhetek, sivatag borzolja hajam, a
homok illata a számban, a tenger moraja a szívemben, repülés mámora, az ejtőernyős ugrás az érzékszerveimben, és Esőangyal kitárja szárnyát, smaragd ragyogás tölti el bensőm, mosolyom benső, kisugárzó... világom adom...
Search
Read the Text Version
- 1
- 2
- 3
- 4
- 5
- 6
- 7
- 8
- 9
- 10
- 11
- 12
- 13
- 14
- 15
- 16
- 17
- 18
- 19
- 20
- 21
- 22
- 23
- 24
- 25
- 26
- 27
- 28
- 29
- 30
- 31
- 32
- 33
- 34
- 35
- 36
- 37
- 38
- 39
- 40
- 41
- 42
- 43
- 44
- 45
- 46
- 47
- 48
- 49
- 50
- 51
- 52
- 53
- 54
- 55
- 56
- 57
- 58
- 59
- 60
- 61
- 62
- 63
- 64
- 65
- 66
- 67
- 68
- 69
- 70
- 71
- 72
- 73
- 74
- 75
- 76
- 77
- 78
- 79
- 80
- 81
- 82
- 83
- 84
- 85
- 86
- 87
- 88
- 89
- 90
- 91
- 92
- 93
- 94
- 95
- 96
- 97
- 98
- 99
- 100
- 101
- 102
- 103
- 104
- 105
- 106
- 107
- 108
- 109
- 110
- 111
- 112
- 113
- 114
- 115
- 116
- 117
- 118
- 119
- 120
- 121
- 122
- 123
- 124
- 125
- 126
- 127
- 128
- 129
- 130
- 131
- 132
- 133
- 134
- 135
- 136
- 137
- 138
- 139
- 140
- 141
- 142
- 143
- 144
- 145
- 146
- 147
- 148
- 149
- 150
- 151
- 152
- 153
- 154
- 155
- 156
- 157
- 158
- 159
- 160
- 161
- 162
- 163
- 164
- 165
- 166
- 167
- 168
- 169
- 170
- 171
- 172
- 173
- 174
- 175
- 176
- 177
- 178
- 179
- 180
- 181
- 182
- 183
- 184
- 185
- 186
- 187
- 188
- 189
- 190
- 191
- 192
- 193
- 194
- 195
- 196
- 197
- 198
- 199
- 200
- 201
- 202
- 203
- 204
- 205
- 206
- 207
- 208
- 209
- 210
- 211
- 212
- 213
- 214
- 215
- 216
- 217
- 218
- 219
- 220
- 221
- 222
- 223
- 224
- 225
- 226
- 227
- 228
- 229
- 230
- 231
- 232
- 233
- 234
- 235
- 236
- 237
- 238
- 239
- 240
- 241
- 242
- 243
- 244
- 245
- 246
- 247
- 248
- 249
- 250
- 251
- 252
- 253
- 254
- 255
- 256
- 257
- 258
- 259
- 260
