gemnek egy végső, sérthetetlen menedéke ez a csend, és nem elmebetegség, mint Cuevas doktor állította. Férula gondozta, olyan megszállottan, aho- gyan azelőtt anyánkat, úgy ápolta, mintha magatehetetlen volna, sohasem akarta egyedül hagyni, elhanyagolta Blancát, aki egész nap bőgött, mert vissza szeretett volna menni Tres Maríasra. Clara kövér, néma árnyékként bolyongott a házban, buddhista közönyt mutatott minden iránt, ami körül- vette. Engem észre sem vett, úgy ment el mellettem, mintha csak egy bútor- darab volnék, és ha szóltam hozzá, továbbra is mintha a holdon járna, mint- ha meg sem hallana, vagy nem is ismerne. Többé nem aludtunk együtt. A tétlen városi élettől, az otthon valószerűtlen légkörében fuldokoltam, és az idegeim pattanásig feszültek. Igyekeztem lekötni magam, de hiába: állandó- an harapós kedvemben voltam. Naponta utánajártam az üzleti ügyeimnek. Ekkor kezdtem a Kereskedelmi Börzén spekulálni, órákig tanulmányoztam a nemzetközi értékpapírok emelkedését, esését, pénzbefektetéseket eszkö- zöltem, társaságokat, behozatali üzleteket alapítottam. Sokat időztem a klubban. Még a politika iránt is érdeklődni kezdtem, eljártam tornázni, és az óriás termetű tréner olyan izmok edzésére kényszerített, amelyeknek még a létezését sem sejtettem. Azt tanácsolták, hogy masszíroztassam magam vele, de sohasem volt ínyemre, hogy szolgakezek érintsenek. De mindez nem töltötte ki a napomat, nyugtalan voltam, unott, szívesen visszamentem volna vidékre, de nem mertem magára hagyni a házat, a sok hisztériás nő között szükség volt egy higgadt férfi jelenlétére. Azonkívül Clara túlságo- san elhízott. Óriási hasát alig bírta el törékeny csontváza. Szégyellte magát, nem akarta, hogy meztelenül lássam, de a feleségem volt, és nem engedhet- tem, hogy előttem szemérmeskedjék. Fürdettem, öltöztettem, ha Férula meg nem előzött, és kimondhatatlanul sajnáltam, mert olyan kicsiny volt és olyan vékony azzal a borzalmas pocakkal, és a szülés pillanata vészesen kö- zelgett. Gyakran nem hagyott aludni a rettegés, hogy belehalhat a szülésbe, bezárkóztam Cuevas doktorral, és megvitattuk, hogyan könnyíthetnénk raj- ta. Abban állapodtunk meg, hogy ha nem megy simán minden, legjobb lesz ismét császármetszést alkalmazni, de én nem akartam, hogy bevigyék a kli- nikára, az orvos pedig megtagadta, hogy újra az ebédlőasztalon vágja fel a hasát, mint az első alkalommal. Azt mondta, hogy a házban nincs megfelelő felszerelés, a klinika viszont akkoriban a fertőzés melegágya volt, ahol töb- ben haltak meg, mint ahányan megmaradtak.
Egy nap, már csak egy kevés hiányzott a szülés időpontjáig, Clara min- den előzetes bejelentés nélkül kilépett brahmai méltóságából, és beszélni kezdett. Egy csésze csokoládét kért és azt, hogy vigyem el sétálni. Nagyot dobbant a szívem. A ház megtelt vidámsággal, pezsgőt bontottunk, a vázák- ba mindenfelé friss virágot tetettem, kaméliát hozattam, a kedvenc virágát, és azzal árasztottam el a szobáját, de asztmát kapott tőle, és nem győztük elég gyorsan kidobálni. Rohantam, hogy egy gyémántbrosst vegyek neki a zsidó ékszerészek utcájában. Clara túláradó köszönetet mondott, nagyon szépnek találta, de egyszer sem láttam rajta. Gondolom, valami elképzelhe- tetlen helyre dugta el, azután elfelejtkezett róla, erre a sorsra jutott szinte valamennyi ékszer, melyet hosszú közös életünk során vettem neki. Elhív- tam Cuevas doktort, aki teázás ürügyén meg is érkezett, valójában azért, hogy megvizsgálja Clarát. Bekísérte a szobájába, és azután közölte velünk, Férulával és velem, hogy úgy látja, Clara kigyógyult a lelki válságból, de nehéz szülésre kell felkészülnünk, mert nagyon nagy a magzat. Ebben a percben lépett be Clara a szalonba, és meghallotta az utolsó mondatot. – Minden jól fog menni, ne aggódjanak – szólt. – Remélem, ezúttal egy fiú lesz, és a nevemet viseli majd – tréfáltam. – Nem egy, ketten vannak – válaszolta Clara. – Az ikrek Jaime, illetve Nicolás névre hallgatnak – fűzte hozzá. Ez már sok volt nekem. Feltehetően az utóbbi hónapok visszafojtott fe- szültsége robbant ki belőlem. Dühös lettem, hiszen ezek idegen kereskedő- nevek, az én családomban senkit sem hívtak így, és az övében sem, hábo- rogtam, hogy legalább az egyiket Estebannak kell keresztelni, mint engem és mint apámat, de Clara elmagyarázta, hogy az ismétlődő nevek zavart okoznak a naplójában, és szilárdan kitartott az elhatározása mellett. Hogy megijesszem, egyetlen ökölcsapással összetörtem a porcelánvázát, azt hi- szem, az utolsó emlék volt a dédapám korából, a régi szép időkből, de nem rendült meg tőle, Cuevas doktor pedig a teáscsészéje mögé rejtette mosoly- gását, amitől még mérgesebb lettem. Elmentem a klubba, jól bevágtam ma- gam után az ajtót. Azon az éjszakán leittam magam. Aztán, részben bosszúvágyból, rész- ben, mert szükségem volt rá, elmentem a város leghírhedtebb bordélyházá- ba, melynek hangzatos történelmi neve volt. Hangsúlyozom, hogy nem va- gyok kurvapecér, egész életemben csak akkor fanyalodtam a rosszlányokra, amikor hosszú időn át magányos voltam. Nem tudom, mi történt velem az-
nap, Clara felingerelt, tomboltam, sehogy sem bírtam magammal, így aztán elcsábultam. A Cristóbal Colón akkoriban is virágzó üzem volt, de még nem szerzett nemzetközi hírnevet, mint később, amikor az angol hajózási társaságok térképein és a turistakalauzokban is szerepelt, és filmezték a te- levíziónak. Egy csavart lábú francia bútorokkal berendezett szalonba lép- tem, ahol egy hazai matróna fogadott, aki azonban tökéletesen utánozta a párizsi kiejtést; rögtön az árlistával kezdte, majd megérdeklődte, hogy van-e valaki, akit kiszemeltem magamnak. Mondom, hogy csupán a Vörös Lám- pácskára és az északi bányatelepülések nyomorúságos bordélyaira korláto- zódik tapasztalatom, így hát akármelyik fiatal és egészséges nő megfelel ne- kem. – Nagyon rokonszenves nekem, möszjő – mondta a nő. – A ház legkivá- lóbbját hozom önnek. Hívásra egy fekete bársonyruhába gyömöszölt lány libbent oda, a túl szűk ruha alig bírta összetartani nőiességének dús idomait. Haját féloldalt fésülve hordta, ez a frizura sohasem tetszett nekem, és léptei nyomán borzalmas pézsmaillat lebegett a levegőben, hogy szinte mellbe vágott. – Örülök, hogy látom, gazda – köszönt rám, és én csak most ismertem fel, mert Tránsito Sotónak csak a hangja maradt a régi. Kézen fogva vitt be egy sírkamraszerű szobába, az ablakokon sötét füg- gönyök, természetes fénysugár emberemlékezet óta nem hatolhatott be oda, de az én szememben a Vörös Lámpácska visszataszító berendezéséhez ké- pest olyan volt az a szoba, mint egy palota. Saját kezűleg bontottam ki Tránsito Sotót a fekete bársonyruhából, szétkócoltam szörnyű frizuráját, és megállapítottam, hogy az elmúlt évek alatt megnőtt, meghízott, megszépült. – Látom, sokat fejlődtél – mondtam elismerően. – Hála az ötven pesójának, gazda. Jó szolgálatot tett, hogy elindulhassak – felelte. – Most már visszaadhatom, kikerekítve, mert az infláció miatt nem ér már annyit, mint azelőtt. – Inkább légy kedves hozzám, Tránsito! – nevettem rá. Teljesen levetkőztettem, és láttam, hogy szinte semmi más nem maradt abból a szögletes térdű és könyökű girhes lányból, aki a Vörös Lámpácská- ban dolgozott, csak fáradhatatlan szerelmi kedve és rekedt madárhangja. Testét szőrtelenítette, és a bőrét citrommal és platánmézzel kente, míg olyan puha és fehér nem lett, mint a csecsemőké, ahogyan ő maga mesélte nekem. Körmét vörösre lakkozta, és a köldöke köré egy kígyót tetováltatott, amely
olyan volt, mintha megelevenedett volna, amikor a lány hastáncot járt, míg testének többi része meg sem moccant. Mialatt kígyózásával bűvölt, sorsá- nak alakulásáról is beszámolt. – Ha a Vörös Lámpácskában maradok, mi lett volna belőlem, gazda? Már fogatlan vénség volnék. Ebben a foglalkozásban gyorsan tönkremegy az ember, ezért ápolnia kell magát. Én bizony nem csatangolok az utcán! Az nagyon veszélyes, sohasem szerettem. Az utcanőnek strici kell, különben megnézheti magát. Le se köpik. De minek adjam oda a nehezen összegür- cölt pénzemet egy férfinak? A nők ebből a szempontból nagyon ostobák. A hagyományok rabjai. Ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat, szüksé- gük van férfira, nem veszik észre, hogy éppen a férfiaktól kell tartaniuk. Nem tudnak egyedül megállni a lábukon, fel kell hogy áldozzák magukat valakiért. A kurvák a legrosszabbak, gazda, higgye el nekem. Egész életü- ket átdolgozzák egy striciért, örülnek, ha megveri őket, büszkék, ha látják, hogy milyen fessen öltözik, hogy aranyfogai vannak és gyűrűi, és ha el- hagyja őket, továbbáll egy fiatalabbal, megbocsátanak neki, hisz „férfi”. Nem, főnök, én nem ilyen vagyok. Engem sem tartott el senki, bolond vol- nék mást kitartani. Magamnak dolgozom, és amit keresek, magamra köl- töm, kedvem szerint. Nem volt könnyű, nekem is meg kellett küzdenem érte, mert a nyilvánosházak tulajdonosnői nem szívesen tárgyalnak nőkkel, jobban szót értenek a stricikkel. Nem segítenek. Nincsenek tekintettel az emberre. – De úgy látszik, itt megbecsülnek téged, Tránsito. Azt mondták nekem, hogy te vagy a legkülönb a házban. – Az is vagyok. Becsukhatnák a boltot, ha én nem volnék, úgy dolgozom, mint a barom – mesélte a lány. – A többiek már olyanok, mint a mosogató- rongy, főnök. Ide már csupa vénség jár csak, nem úgy, mint azelőtt. Korsze- rűsíteni kell a boltot, hogy idevonzza a köztisztviselőket, akik nem tudnak mihez kezdeni ebédidőben, és a fiatalokat, a diákokat. Fel kell újítani a be- rendezést, hogy szebb, derűsebb és tisztább legyen a ház. Alaposan ki kell takarítani. Akkor az ügyfelek nagyobb bizalommal lennének, nem félnének, hogy valami nemi betegséget kapnak, igaz? Ez itt valóságos disznóól. Soha- sem takarítanak. Nézze csak, emelje fel a párnát, biztosan ott mászik egy poloska. Mondom én a madámnak, de rám se fütyül. Nincs érzéke az üzlet- hez. – Neked van?
– Hát persze, főnök! Millió dolog megfordul a fejemben, mindig azon gondolkodom, hogy hogyan kellene a Cristóbal Colónt fejlesztem. Én szív- vel-lélekkel végzem a munkámat. Mert nem az a fajta vagyok, aki csak pa- naszkodik, és a balszerencsét okolja, ha rosszul megy a sora. Láthatja, mire vittem! Már én vagyok a legjobb. Ha nekifekszem, az én házam lesz a leg- különb az országban, esküszöm. Nagyon jól mulattam. Becsültem, hiszen oly sokszor láttam a becsvágyat reggelenként a tükörben, amikor borotválkoztam, hogy már másokban is felismertem. – Pazar ötlet, Tránsito. Miért ne nyitnál saját üzletet? Majd én adom a tő- két hozzá – ajánlottam lelkesen; káprázatosnak találtam, hogy üzleti érde- keltségemet ebbe az irányba is kiterjesszem. Tökrészeg lehettem! – Nem, főnök, köszönöm – válaszolta Tránsito, lakkozott körmével a kí- gyóját simogatva. – Mi hasznom lenne belőle; megszabadulok az egyik ka- pitalistától, és aztán a másik csapdájába esem. Szövetkezetet kell alapítani, a madám pedig menjen a pokolba. Sohasem hallott még ilyesmiről? Vigyáz- zon, megnézheti magát, ha a birtokán a béresek szövetkezetbe tömörülnek, akkor magának vége lesz. Én meg akarom szervezni a kurvák szövetkeze- tét. Vagy inkább a kurvák és a homokosok szövetkezetét, az még jobb üzlet. Mi magunk adjuk a tőkét és a munkát. Minek a főnök, csak hogy szívja a vérünket? Féktelenül, vadul szeretkeztünk; annyi időn át eveztem a kék selyem sze- líd vizének vitorlásán, hogy lassan elfelejtkeztem erről a nyers szenvedély- ről. A feldúlt takarók és párnák között, a puszta érzéki vágy tobzódásában szinte önkívületben, ismét húszévesnek éreztem magam, és elégedett vol- tam, hogy ezt a szilaj, feszes nőstényt a karomban tartom, aki nem hal bele, ha megnyergelik, erős kanca ez, akin kímélet nélkül lovagolhat az ember, és nem kell a kezét túl nehéznek, a hangját túl durvának, a lábát túl nagynak, a szakállát érdesnek éreznie, aki hozzá hasonló, akinek a füle eltűri a bárdo- latlan szavakat, akit nem kell gyengéden elringatni, akit nem kell udvarlás- sal meghódítani. Később boldogan elernyedve pihentem mellette még egy darabig, és bámultam feszes csípőjét és kígyójának remegését. – Még találkozunk, Tránsito – mondtam, amikor átadtam a fizetséget. – Ugyanezzel búcsúztam én is, főnök, emlékszik? – válaszolta, míg kí- gyójának hullámzása végleg elsimult.
Valójában nem szándékoztam újra felkeresni. Jobban szerettem volna el- felejteni. Meg sem említettem volna ezt az epizódot, ha Tránsito Soto nem játszik olyan fontos szerepet a későbbiekben; mert ahogyan mondtam, nem vagyok én kurvapecér. De ez a történet sohasem íródhatott volna meg, ha ő nem siet a segítségünkre, hogy megmentsen bennünket és ezzel az emlékeinket. Pár nap múlva, amikor Cuevas doktor már lélekben felkészült, hogy is- mét felnyitja Clara hasát, hirtelen elhunyt Severo és Nívea del Valle; szá- mos gyermeket és negyvenhét élő unokát hagytak hátra. Clara mindenkinél hamarabb, álmában értesült a halálukról, de nem mondta el senki másnak, csak Férulának, ő pedig azzal nyugtatgatta, hogy a terhesség nagymérték- ben megviseli az idegeket is, attól álmodik ilyen rosszakat. Még nagyobb gonddal törődött vele, édes mandulaolajjal kenegette a hasát, hogy ne ma- radjon csíkos a bőre, lépes mézet tett a mellbimbójára, hogy ki ne repedez- zen, őrölt tojáshéjat etetett vele, hogy jó teje legyen, és ne szuvasodjék a foga, betlehemi imákat mondott érte, hogy könnyebben szüljön. Két nappal az álom után Esteban Trueba a megszokottnál hamarabb tért haza, sápadtan, letörten. Karon fogta Férulát, és bezárkózott vele a könyvtárba. – Az apósomék baleset áldozatai lettek – közölte röviden. – Nem akarom, hogy Clara a szülés előtt megtudja. Falat kell vonni köré, se újság, se rádió, se látogatók, semmi! Ügyelj a cselédekre, hogy egyik se kottyantsa ki. De hiábavalónak bizonyult az igyekezete, Clara jóstehetségével szemben tehetetlen volt. Felesége aznap éjjel ismét a szüleiről álmodott, egy hagy- maföldön jártak, és Níveának nem volt feje, így hát Clara megsejtette, hogy mi történt, nem kellett az újságban olvasnia vagy a rádióban meghallania. Felriadt, és nagyon izgatottan kérte Férulát, hogy segítsen neki felöltözni, mert el kell mennie, hogy megkeresse az anyja fejét. Férula rohant Esteba- nért, ő meg elhívta Cuevas doktort, aki az ikrek épségét is kockáztatva, ak- kora adag nyugtatót adott be Clarának, amekkorát a dühöngő őrülteknek ad- nak; két napon át aludnia kellett volna tőle, de egyáltalán nem hatott rá. A del Valle házaspár pontosan úgy halt meg, ahogyan Clara megálmodta, és ahogyan Nívea tréfából gyakran jósolgatta. – Egy nap kitörjük a nyakun- kat ezen a pokoli gépezeten – mondogatta Nívea, és rámutatott a férje ócska tragacsára. Severo del Vallénak kora ifjúságától kezdve a modern találmányok voltak a gyengéi. Az automobil sem volt kivétel. Akkoriban, amikor még minden-
ki gyalog, lovas kocsin vagy biciklin járt, ő megvette az első gépkocsit, közvetlen azután, hogy az országba érkezett, és mint érdekességet mutogat- ták az egyik belvárosi kirakatban. A mechanika csodája volt, a gyalogosok ámulatára öngyilkos sebességgel tizenöt, de még húsz kilométert is megtett óránként, és csak azok káromkodtak miatta, akiket bevert sárral, vagy akik nyelhették a port, amit kavart. Kezdetben közveszélyesnek ítélték, és har- coltak ellene. Az újságok hasábjain kiváló tudósok fejtegették, hogy az em- beri szervezet nem arra teremtődött, hogy óránként húsz kilométeres sebes- séggel változtassa a helyét, ráadásul ez az új anyag, amit beletesznek az au- tóba, és amit benzinnek hívnak, meggyulladhat, és láncreakciójaként leég- het az egész város. Az egyház is beleszólt az ügybe. Restrepo atya, aki Cla- ra nagy csütörtöki felháborító viselkedése óta rajta tartotta a del Valle csalá- don a szemét, kinevezte magát a tisztes erkölcsök védőjének, és gallego hangját fölemelte az „amicis rerum novarum”, vagyis az olyan új dolgok barátai ellen, mint amilyen ez az ördögszerkentyű is; Illés tüzes szekeréhez hasonlította, amely eltűnt az égben. De Severo nem törődött a botránnyal, és nemsokára más urak is követték a példáját, úgyhogy nemsokára az auto- mobil már nem számított újdonságnak. Tíz év óta használta a kocsit, és nem is akarta kicserélni akkor sem, amikor a városban már korszerűbb, biztonsá- gosabb és gyorsabb kocsik közlekedtek, ugyanabból a meggondolásból ra- gaszkodott hozzá, mint amiért felesége sem akarta addig kiselejtezni a hin- tót, amíg a lovak nyugodtan meg nem vénülnek, és ki nem múlnak. A Sun- beam autó ablakain csipkefüggöny díszlett: kétoldalt egy-egy kristályváza – a virág Nívea gondja volt – belül csiszolt faburkolata és orosz bőrülése volt, kívül pedig úgy csillogtak rajta a bronzdíszítések, mint az arany. Bár angol gyártmány volt, indián névre, Covadongának keresztelték. Ha nem lett vol- na annyi baj a fékekkel, igazán remek autó lett volna. Severo büszke volt a műszaki érzékére. Többször szétszedte a kocsit, majd megpróbálta össze- rakni, aztán többnyire rábízta Gran Cornudóra, az olasz szerelőre, ő volt a legjobb a szakmában. A gúnynevét – Felszarvazott – annak a tragédiának köszönhette, mely árnyékot vetett egész életére. Azt híresztelték, hogy a fe- lesége megundorodott tőle, mert akárhogyan felszarvazta a férjét, ő még célzást sem tett rá, így aztán az asszony egy viharos éjjel elhagyta, de mi- előtt elment, szerzett néhány kosszarvat a hentestől, felkötözte őket a mű- hely ajtajának rácsa fölé. Másnap, amikor az olasz megérkezett a munkahe- lyére, egy tereferélő csoportot talált ott: őt csúfolták a gyerekek és a szom-
szédok. Ez a dráma nem csökkentette szakmai becsületét, de a Covadonga fékjét ő sem tudta rendbe hozni. Severo úgy oldotta meg a dolgot, hogy mindig tartott az autóban egy nagyobb követ, és amikor lejtőn kellett meg- állnia, az egyik utas a lábféket nyomta, a másik pedig gyorsan kiszállt, és a kerekek elé tette a követ. Ez a módszer általában bevált, csak azon a végze- tes vasárnapon nem, mely a sors akaratából életük utolsó napja lett. A del Valle házaspár éppen kirándulni ment, nem szerettek szép, verőfényes napo- kon a városban maradni. A fékek egyszer csak végképp felmondták a szol- gálatot, a kocsi nekilódult, és sebesen gurult lefelé a hegyen, mielőtt még Nívea kiugorhatott volna, hogy a kerekek elé tegye a követ, vagy Severo úrrá lehetett volna a kormányon. Severo megpróbálta irányítani vagy lefé- kezni, de az ördög már a hatalmába kerítette a gépkocsit, mely vadul szá- guldott, aztán nekiütközött egy vasszerkezetet szállító vontatónak. Az egyik vaslemez betörte a szélvédőt, és szabályosan lefejezte Níveát. Elgurult a feje, sokáig keresték az erdőkerülők, a rendőrök, a szomszédok, akik önként vettek részt a kutatásban, de hiába, pedig két napon át még kutyákkal is nyomoztak utána. Harmadik nap bűzleni kezdtek a tetemek, így hát el kel- lett temetni őket, úgy, ahogy voltak; pompás temetést rendeztek nekik; ott volt az egész del Valle nemzetség, és hihetetlen sok barát, ismerős, a nők szövetsége is kivonult, hogy búcsút vegyen Nívea földi maradványaitól, akit akkoriban az ország első feministájaként tiszteltek, és akiről politikai ellenfelei megjegyezték, hogy ha már életében elvesztette a fejét, érthető, hogy a halálba se viheti magával. Clarát házifogságban tartották, cselédek hada őrizte, és Férula is vigyázott rá, Cuevas doktor pedig gyógyszerekkel tömte, ezért nem vehetett részt a temetésen. Semmi olyat nem mondott, ami elárulta volna, hogy tud arról a szörnyűségről, az elveszett fejről, nem akar- ta megijeszteni a rokonait, akik igyekeztek megkímélni ettől a végső meg- rázkódtatástól; de amikor véget ért a temetési szertartás, és az élet látszólag visszatért a rendes kerékvágásba, Clara megpróbálta rábeszélni Férulát, hogy kísérje el, keressék meg együtt az anyja fejét, és a sógornője hiába diktálta belé a kotyvalékot, pirulákat, nem tett le a szándékáról. Férula vé- gül megadta magát, belátta, hogy hiába is mondaná, hogy az elveszett fej csak rémálom volt, akkor már jobb, ha inkább segít neki, mielőtt bánatában elemésztené magát. Megvárták, míg Esteban Trueba elmegy otthonról, ak- kor Férula felöltöztette Clarát, és rendelt egy bérkocsit. Clara kissé homá- lyos utasítást adott a sofőrnek:
– Hajtson csak előre, majd én mutatom az utat – szólt, mert csupán az ösztönére hagyatkozhatott, hogy meglássa a láthatatlant. Kijutottak a városból a nyílt mezőre, ahol már csak elszórtan álltak a há- zak, és lankás dombok, szelíd rétek váltogatták egymást. Aztán Clara inté- sére rátértek egy mellékútra, és egy nyírfasorban, hagymaföldek mentén folytatták az útjukat; végül Clara egy cserjés mellett megálljt parancsolt a sofőrnek. – Itt van – jelentette ki. – Lehetetlen! Nagyon messze vagyunk a baleset helyétől! – kételkedett Férula. – Mondom, hogy itt van – hajtogatta Clara, és azzal az óriási hasával óva- tosan és nagy üggyel-bajjal kikászálódott a kocsiból, a sógornője pedig imát mormolva követte, és a férfi is, aki mit sem sejtett az úti célról. Clara meg- próbált behatolni a bokrok közé, de nem tudott az ikrek miatt. – Legyen olyan kedves, uram, bújjék be itt, és ha talál egy női fejet, adja ide nekem – mondta a sofőrnek. A férfi bemászott a csipkebokrok alá, és megtalálta Nívea fejét, olyan volt, mint egy magányos sárgadinnye. A hajánál fogva megragadta, és négykézláb kúszott kifelé vele. Mialatt a férfi egy közeli fának támaszkodva hányt, Férula és Clara letisztogatták Níveáról a földet, orrából, föléből, szá- jából kiszórták a kavicsokat, majd megigazgatták kissé összeragadt haját, de nem tudták lezárni a szemét. Becsavarták egy kendőbe és visszatértek a ko- csihoz. – Igyekezzék, kérem, mert az hiszem, szülni fogok! – mondta Clara a so- főrnek. Még idejében ágyba fektették az anyát. Férula sietve előkészített min- dent, egy szolgáló elszaladt Cuevas doktorért és a bábáért. Clara a kocsi rá- zásától, az utóbbi napok izgalmától és az orvos kotyvalékaitól most könnyen szült, nem úgy, mint ahogyan az első gyermekét szülte; összeszorí- totta a fogát, belekapaszkodott a vitorlás árbocrúdjaiba, és átadta magát a feladatnak, hogy a kék selyem szelíd vizén világra hozza Jaimét és Nicolást, akik gyorsan megszülettek nagyanyjuk éber tekintete előtt, aki továbbra is nyitott szemmel figyelte őket a komódról. Férula a nyirkos tarkójukra ta- padt hajfürtöknél megragadta és egyenként előráncigálta a magzatokat; Tres Maríason megfigyelte, hogy ezt csinálják akkor is, ha borjak vagy csikók születnek. Mire a doktor és a bába megérkezett, eldugta az ágy alá Nívea fe-
jét, hogy elkerüljék a kellemetlen magyarázkodást. Amikor végre befutot- tak, már nem sok tennivalójuk akadt, mert az anya nyugodtan pihent, és a csecsemők is, bár olyan parányiak voltak, mintha hét hónapra születtek vol- na, mindketten épen, egészségesen aludtak kimerült nagynénjük karjában. Nívea feje gondot okozott, nem tudták, hogy hová tegyék, nehogy szem előtt legyen. Végül Férula egy kalapdobozba helyezte, kendőkbe takarva. Gondolkodtak rajta, hogyan temethetnék el annak rendje és módja szerint, de rengeteg iratra, engedélyre lett volna szükség, hogy felnyittassák a sírt, és beletegyék a hiányzó testrészt, meg aztán féltek a botránytól, amely ki- tört volna, ha nyilvánosságra kerül, hogy hogyan lelte meg Clara a fejet ott, ahol a kopók csődöt mondtak. Esteban Trueba nem akart nevetségessé vál- ni, egész életében ettől rettegett, ezért olyan megoldást keresett, mely nem ad tápot a pletykának, mert tudta, hogy felesége különös viselkedésén egye- sek szívesen köszörülik a nyelvüket. Már amúgy is híre járt Clara szokatlan képességeinek, hogy például érintés nélkül tudja mozgatni a tárgyakat, és a legfurcsább dolgokat is előre megjósolja. Valaki előbányászta Clara gyer- mekkori némaságának a történetét is, meg Restrepo atya vádját, a szent fér- fiúét, akit az egyház az ország első boldoggá avatottjává kívánt emelni. A Tres Maríason töltött pár év arra jó volt, hogy kissé elüljön a rosszindulatú fecsegés, és az emberek felejtsenek, de Trueba tudta, hogy bármi csekélység elég volna, például anyósának a feje, hogy ismét lábra kapjon a szóbeszéd. Csupán emiatt történt és nem lustaságból, amellyel évekkel később vádol- ták, hogy a kalapdoboz az alagsorba került, és ott várt a fej megfelelő alka- lomra, hogy keresztényi módon eltemethessék. Clara gyorsan felépült a kettős gyermekágyból. A csecsemők gondozását a sógornőjére, no meg Dadusra bízta, aki régi gazdáinak halála után a Tru- eba családhoz szegődött, hogy továbbra is ugyanazt a nemzetséget szolgál- ja, ahogyan mondogatta. Arra született, hogy más gyermekét ringassa, más levetett göncét viselje, mások maradékát egye, kölcsönkapott érzésekért, bánatokért éljen, más otthonának fedele alatt vénüljön meg, és majd egy na- pon a hátsó udvar mélyén, a kamrácskájában hunyja le örökre a szemét, ahol még az ágy sem az övé, és a köztemető közös sírjában hantolják el. Majd hetvenéves volt, de rendületlenül iparkodott, fáradhatatlanul tevé- kenykedett, az évek észrevétlenül múltak el felette, mumusnak álcázva für- gén ugrott elő a rejtett zugokból, ahová elbújt, hogy megijessze Clarát, ha rájött a némaság és a palatábla-mánia, keményen ráncba szedte az ikreket,
gyöngéden babusgatta Blancát, éppúgy, mint hajdan a kislány anyját és nagyanyját. Rászokott, hogy szüntelenül fohászokat mormoljon, mert ami- kor rájött, hogy egyetlen igazi hívő lélek sincs a házban, magára vállalta, hogy imádkozzék a család élő tagjai helyett, és természetesen az elhunyta- kért is, így aztán még a halálukban is szolgálta őket. Vénségére gyakran megfeledkezett róla, hogy kiért is imádkozik, de azért buzgón folytatta, mert hitt benne, hogy valakinek majd csak hasznára válik. Egyedül csak az ájtatoskodásban értettek egyet Férulával. Minden másban vetélytársak vol- tak. Egy pénteki nap délutánján három áttetszően sovány dáma kopogtatott be a nagy sarki ház kapuján, vékony kezük, ködös tekintetük, divatjamúlt virá- gos kalapjuk volt, és mintha erdei ibolya-parfümben fürödtek volna, átható illatuk beivódott a szobákba, és a ház még napok múltán is virágillatot árasztott. A három Mora nővér volt. Clara kinn volt a kertben, és szemláto- mást egész délután őket várta; amikor jöttek, épp a két fiát szoptatta, Blanca pedig a lábánál játszadozott. Összenéztek, felismerték egymást, mosolyog- tak. Szenvedélyes szellemi kapcsolat kezdődött közöttük, mely folytatódott egész életükön át, sőt ha igazán úgy történt minden, amint megjósolták, ak- kor a túlvilágon is. A három Mora lány a spiritizmus és a természetfölötti jelenségek meg- szállottja volt; egyedül nekik volt cáfolhatatlan bizonyítékuk rá, hogy a lé- lek anyagi testet ölthet, hála egy fényképnek, mely egy asztal körül ábrázol- ja őket: a fejük fölött ködös ektoplazma lebeg, egyes hitetlenek ugyan a fénykép előhívásakor keletkezett foltnak mondták, mások pedig fényképé- szeti trükknek tartották. Csupán a beavatottaknak elérhető misztikus csator- nákon át szereztek tudomást Clara létezéséről, telepatikus úton érintkezésbe léptek vele, és rögtön megérezték, hogy ő az asztráltestvérük. Tapintatos kérdezősködéssel megszerezték földi címét, és megjelentek nála, jótékony fluidummal átitatott és maguk kitalálta mértani alakokkal, kabalisztikus szá- mokat ábrázoló kártyáikkal, hogy leleplezzék a hamis parapszichológuso- kat, no meg egy tálca finom süteménnyel, amit Clarának vittek ajándékba. Ettől a naptól kezdve meghitt barátnők lettek, lehetőleg minden pénteken összejöttek, szellemeket idéztek, kabalákat és konyhai recepteket cseréltek. Rájöttek, hogyan lehet a szellemi energiát a nagy sarokházból a város másik végébe továbbítani – mert a Mora lányok ott laktak, egy régi malomban, ab- ban alakították ki különös lakásukat –, és onnan visszafelé is, hogy a min-
dennapi élet nehéz helyzeteiben támogathassák egymást. A Mora lányoknak sok ismerősük volt, szinte mindenkit ismertek, aki hasonló dolgok iránt ér- deklődött, így aztán egyre többen jöttek el a pénteki összejövetelekre, ahol saját ismereteikkel és delejes fluidummal bővítették a kört. Esteban Trueba látta, hogyan jönnek-mennek a házban, nem bánta, de azt kikötötte, hogy tartsák tiszteletben a könyvtárszobáját, ne használják a gyerekeket pszicho- lógiai kísérleteikhez, és legyenek diszkrétek, mert nem akar botrányt. Féru- la helytelenítette Clarának ezt a tevékenységét, amely szerinte nem fér össze a vallással és a jó erkölccsel. Tisztes távolságból figyelte a szeánszo- kat, sosem vett részt bennük, de miközben kötögetett, a szeme sarkából oda-odasandított, készen rá, hogy közbelépjen, ha Clara túlságosan transzba jönne. Megfigyelte, hogy némelyik ülés nagyon kimeríti a sógornőjét, pél- dául amikor ő volt a médium, és ebben a szerepében pogány nyelveken és idegen hangon beszélt. Dadus is felügyelt rájuk, azzal az ürüggyel, hogy ká- vét szolgál fel nekik, és keményített alsószoknyáinak szigorú suhogásával, monoton imádkozásával és csattogó fogsorával mindig elriasztotta a szelle- meket; de ő nem azért járt-kelt közöttük, hogy megóvja Clarát a saját túlzá- saitól, hanem azért, hogy el ne lopják a hamutartókat. Clara hiába magya- rázta neki, hogy ezek a látogatók egyáltalán nem a hamutartókért jönnek, és ráadásul egyikük sem dohányzik. Dadus szemforgató csibésznek tartotta mindegyiküket, kivéve az elragadó Mora kisasszonyokat. Dadus és Férula utálták egymást. Versengtek a gyerekek szeretetéért, ci- vakodtak, hogy ki óvja meg Clarát az esztelen különcségektől, állandó néma csatát vívtak a konyhában, a folyosókon, a kertben, de sohasem Clara előtt, mert abban egyetértettek, hogy őt kímélniük kell. Férulának Clara iránti szeretete odáig fajult, hogy az már nem is illett egy sógornőhöz, hi- szen olyan féltékeny volt rá, mint egy követelődző férj. Az idők folyamán elveszítette tartózkodását, és ezer aprósággal fejezte ki imádatát; mindez nem kerülte el Esteban figyelmét. Amikor a férj vidékről hazajött, Férula mindig megpróbálta meggyőzni, hogy Clara épp abban az időszakban van, amelyet ő „rossz pillanatok”-nak nevezett; azért mondta, hogy Esteban ne aludjon Clara ágyában, és csak ritkán és rövid ideig legyen vele. Úgy érvelt, mintha Cuevas doktor tanácsait tolmácsolná, de amikor az orvostól megkér- dezték, kiderült, hogy Férula koholmánya az egész. Mindenfélét kieszelt, csak hogy közéjük álljon, és ha mégsem sikerült, akkor a gyerekeket uszí- totta, hogy hívják el az apjukat sétálni, vagy kérjék meg az anyjukat, hogy
olvasson nekik; mondják azt, hogy lázasak, és ápoltassák magukat, vagy kérjék meg a szülőket, hogy játsszanak velük: „Szegénykéknek szükségük van a mamára és a papára, hiszen egész nap annak a tudatlan vénségnek a kezére vannak bízva, aki maradi zagyvaságokkal tömi a fejüket, a babonái- val bolondítja el őket; Dadust intézetbe kellene adni, azt beszélik, hogy Is- ten Szolgálólányainak van egy ilyen menhelye kiszolgált öreg cselédek szá- mára, igazán nagyszerű, ott úgy bánnak velük, mintha nagyságák volnának, nem kell dolgozniuk, jó kosztot kapnak, ez lenne az emberséges megoldás, hiszen szegény Dadus már nem való semmire”, mondogatta. Esteban nem tudta, hogy mi az oka, de kezdte kényelmetlenül érezni magát a saját ottho- nában. A feleségét egyre távolibbnak, furcsábbnak és elérhetetlenebbnek ta- lálta, sehogy sem tudott kapcsolatot teremteni vele, sem ajándékokkal, sem gyöngédségének félénk megnyilvánulásaival, de még az asszony közelségé- től mindig fellángoló féktelen szenvedélyével sem. Az évek során szerelme nőttön-nőtt, és végül valóságos rögeszme lett belőle. Azt szerette volna, ha Clara semmi másra nem gondol, csakis őrá, ha nincs semmi más az életé- ben, csak az, amit vele meg tud osztani, ha mindent elmond neki, ha nincs semmije, csak az, amit tőle kap, ha teljesen tőle függ. De a valóság nem ez volt, Clara, mint aki repülőn jár, elrugaszkodott a földtől, úgy, mint a nagybátyja, Marcos; a tibeti tudományokban kereste az Istent, és a háromlábú asztalokat táncoltatva tanácskozott a szellemekkel; két koppantás azt jelentette, hogy igen, három azt, hogy nem, másvilági üzeneteket fejtett meg, melyekből még az esőzésekről is felvilágosítást ka- pott. Egy alkalommal a szellemek hírül adták neki, hogy a kémény alatt kincs van elrejtve, mire lebontatta a falat, de nem találtak ott semmit, azután lebontatta a lépcsőt is, de ott sem, így hát a nagyszalon felét leromboltatta, de hiába. Végül kiderült, hogy a szellem összezavarodott, mert Clara már úgy átalakíttatta a házat, és nem értek vele semmit, hogy végül rájött a szel- lem, hogy a régi spanyol aranypénzek nem a Trueba-házban, hanem az utca túloldalán, az Ugarte család házában vannak elrejtve, mert ők nem akarták lebontatni az ebédlőt, mivel nem hittek a spanyol kísértet meséjében. Clara nem tudta befonni Blanca haját, mielőtt a kislány iskolába indult, erről Fé- rula vagy Dadus gondoskodott, de azért ragyogó kapcsolatban volt a lányá- val, pont úgy, mint egykor Nívea vele; meséltek egymásnak, a különös bő- röndökből előkerült mágikus könyveket olvasták, családi fényképeket néze- gettek, Clara továbbadta lányának az anekdotákat a nagybácsikról, mesélt
arról, akit a szelek bántottak, meg arról a másikról, a vakról, aki úgy hullt le a nyárfáról, mint a száraz falevél, sétálni mentek, hogy a Kordillerákban gyönyörködjenek, vagy megszámolták a bárányfelhőket, közös nyelvet ta- láltak ki, a té helyett ent, az er helyett elt mondtak, végül úgy beszéltek spa- nyolul, mint a kínai mosodás. Jaime és Nicolás nem nagyon érintkezett a két nővel, úgy nevelték őket, az akkori idők elvei szerint, „hogy igazi férfi legyen belőlük”. A lányokat nem kell nevelni, ők már a születésük pillana- tában nők, a génjeikben hordozzák a női tulajdonságokat, így aztán nincs is szükségük rá, hogy az élet viszontagságai formálják ki őket. Az ikrek meg- erősödtek és eldurvultak, miközben a koruknak megfelelő játékokkal szóra- koztak, gyíkokra vadásztak, és megkurtították a farkukat, egereket fogtak, és megfuttatták őket, vagy pillangókat, és leszedték a hímport a szárnyuk- ról, később egymást öklözték, rúgták, szintén annak a kínai mosodásnak az útmutatása szerint, aki korát megelőzve elsőként terjesztette az országban a sok ezer éves hagyományra visszatekintő harci játékokat; bemutatta, hogy a tenyerének élével el tud tömi egy téglát; saját iskolát akart nyitni, de senki sem érdeklődött, ezért kellett mások szennyesét mosnia. Az évek során az ikrekből igazi férfi lett, annyira, hogy meglógtak az iskolából, és a szemét- telep környékén csavarogtak, ahol anyjuk ezüst evőkészletét pár perces til- tott szerelemre cserélték egy hatalmas nőszeméllyel, akinek akkora volt a melle, mint egy holland tehén tőgye, így hát mindkettőjüket elringathatta, mindketten fulladozhattak hónaljának nyirkos húsában, mindkettőt szétla- píthatta elefántizmaival, és mindkettőt a gyönyörök magasságába repíthette nemiségének sötét, nedvdús, meleg üregében. De mindez sokkal később volt, és Clara sohasem szerzett tudomást róla, így aztán nem is jegyezhette fel a füzetében, hogy én egy szép napon elolvashassam. Más úton értesül- tem róla. Clarát nem érdekelte a háztartás. Csak bolyongott a szobákban, nem so- kat törődött vele, hogy mitől van olyan tökéletes rend és tisztaság. Asztal- hoz ült, de eszébe sem jutott, hogy ugyan ki készítette el az ételt, vagy hogy hol veszik a hozzávalókat, egyre ment neki, hogy ki szolgálja fel, mindig el- felejtette a cselédek nevét, sőt néha még a saját gyerekei nevét is, mégis úgy látszott, hogy mindenütt jelen van, mint valami jótékony, vidám szellem, még az órák is ütni kezdtek, ha elhaladt mellettük. Mindig fehérben járt, mert úgy látta, hogy ez az egyetlen szín, mely nem zavarja a sugárzást, egy- szerű ruhákat viselt, melyeket Férula varrt saját varrógépükön, azokat szíve-
sebben hordta, mint a pompás, drágakövekkel hímzett fodros öltözékeket, melyeket a férje ajándékozott neki azért, hogy elkápráztassa velük, és diva- tosan öltözzön. Esteban dühöngött kétségbeesésében, hogy a felesége ugyanazzal a ro- konszenvvel kezeli, mint bárki mást, ugyanazon a becéző hangon cirógatja, mint a macskáit, és hogy képtelen rá, hogy észrevegye, ha ő fáradt, szomo- rú, vagy épp jókedvű és szerelmeskedni kíván; arra azonban mindig rájött a férjét körülvevő sugárzásból, ha Esteban valami disznóságra készült, vagy ha harag ágaskodott benne, és pár csúfondáros szóval rögtön leszerelte. El- keserítette, hogy Clara sohasem látszik igazán hálásnak, és mintha sohasem volna szüksége arra, amit ő nyújt neki. Az ágyban is szórakozott volt, derűs, mint minden másban, egyszerű, üdítő, de távoli. Tudta, hogy az asszony hajlandó elvégezni azokat a tornagyakorlatokat, melyeket a férfi a könyv- tárban lévő szekrényben rejtegetett könyvekből lesett el, de Clarával még a legförtelmesebb bűnök is újszülöttek csintalankodásának hatottak, mert képtelenség volt a vétkes gondolat sójával meghinteni vagy a behódolás borsával fűszerezni őket. Mérgében néha visszaesett a régi bűnbe, és lete- pert egy-egy tenyeres-talpas cselédlányt a cserjésben, kényszerű elválásaik alkalmával, amikor Clara a gyerekekkel a fővárosban maradt, és őt vidékre szólították a tennivalók, de csöppet sem könnyebbült meg tőle, rossz szájíze maradt utána, tartós gyönyört sem jelentett, már csak azért sem, mert tisztá- ban volt vele, hogy ha elmondaná az asszonyának, Clara csak azon botrán- kozna meg, hogy rosszul bánt egy másik nővel, de semmi esetre sem a hűt- lenségén. A féltékenység, mint sok más jellegzetesen emberi érzés, hiány- zott Clarából. Esteban kétszer-háromszor a Vörös Lámpácskába is elment, de aztán felhagyott vele, mert nem ment neki a rosszlányokkal, és le kellett nyelnie a megaláztatást, a foga között eldünnyögött kifogással, hogy túl sok bort ivott, vagy megártott neki az ebéd, meg hogy napok óta meg van fázva. Tránsito Sotót sem kereste fel többé, mert félt, hogy rászokik. Kielégületlen vágy forralta vérét, olthatatlan tűz, szomjazott Clarára, és soha, még a leg- hevesebb, hajnalba nyúló éjszakákon sem tudott kielégülni. Elerőtlenedve, kimerülten aludt, szíve csaknem szétpattant a mellében, de még álmában is nyugtalanította, hogy az asszony, aki mellette pihen, igazából nincs ott vele, mert lélekben olyan ismeretlen tájakon jár, ahová ő sohasem juthat el. Néha elhagyta a türelme, megrázta Clarát, és mérgében komisz szemrehányások- kal árasztotta el, de végül az ölébe rejtett arccal, zokogva kért tőle bocsána-
tot a durvaságáért. Clara megértette, de nem tudta meggyógyítani. Esteban Trueba életében a Clara iránt érzett mértéktelen szerelem volt a leghatalma- sabb érzés, még veszett dühénél és gőgjénél is nagyobb volt, és fél évszázad múltán is megrendülten, sóváran hívogatta az asszonyt. Aggastyán korában, egészen az utolsó leheletéig így szólongatta az ágyában. Férula ármánykodásaitól csak súlyosbodott Esteban szorongó lelkiállapo- ta, vergődése. Minden akadály kihozta a sodrából, mellyel testvére keresz- tezte a Clarához vivő utat. Képes volt a saját gyermekeit is utálni, mert az anyjuk figyelmét elvonták tőle; második nászútra vitte Clarát, ugyanazokra a helyekre, ahol először jártak, hétvégén hotelekbe szöktette, de minden hi- ábavaló volt. Férulára fogta, hogy ő tehet róla, ő ültette el a feleségében a rontás csíráját, azért nem tudja Clara szeretni; nemtelen simogatásával ő orozza el tőle azt, ami őt illetné, mint férjet. Hullasápadt lett, amikor Férulát azon kapta, hogy Clarát fürdeti, kikapta a kezéből a szivacsot, és gorombán kiutasította a nővérét, aztán kirántotta Clarát a vízből, a magasba emelte, megrázta, és megtiltotta neki, hogy még egyszer füröszteni hagyja magát, hiszen ez az ő korában már romlottság, de míg szárítgatta, és a köntösébe bugyolálva ágyba vitte, úgy érezte, hogy nevetségessé tette magát. Ha Féru- la egy csésze csokoládét vitt a feleségének, kikapta a kezéből azzal az ürüggyel, hogy nem kell úgy bánni Clarával, mintha beteg volna; ha meg- csókolta, amikor jó éjszakát kívánt, arrébb lökte, mondván, hogy nem egészséges csókolózni; ha a legjobb falatokat neki válogatta ki a tálból, Est- eban mérgesen felpattant az asztaltól. A két testvér nyílt vetélytárssá lett, gyűlölettel méregették egymást, fondorlatokkal próbálták lejáratni a mási- kat Clara előtt, kémkedtek, szemmel tartották egymást. Esteban elhanyagol- ta a birtokot, már nem járt oda. Második Pedro Garcíára bízott mindent, még az importteheneket is; már nem kereste a barátok társaságát sem, nem golfozott, nem dolgozott, éjjel-nappal a testvére lépteit vigyázta, hogy ne közelíthessen Clarához. Az otthon levegője elviselhetetlen lett abban a foj- togató légkörben, még Dadus is úgy járkált, mint egy kísértet. Clara volt az egyetlen, aki nem figyelt fel rá, hogy mi történik körülötte, ártatlan szórako- zottságában semmit sem vett észre. Esteban és Férula gyűlölködése sokáig lappangott, de aztán egyszerre ki- tört. Kezdetben csak valami leplezett rosszkedv volt köztük, apróságokon marakodtak, de aztán egyre nőtt a harag, végül betöltötte a házat. Azon a nyáron Estebannak el kellett utaznia Tres Maríasra, mert éppen aratáskor
Második Pedro García leesett a lóról, és törött koponyával az apácák kórhá- zában kötött ki. Alighogy az intéző felépült, Esteban rögtön visszatért a fő- városba, de senkit sem értesített hazatéréséről. Szörnyű előérzettel ült a vo- natban, azzal a be nem vallott óhajjal, hogy bárcsak valami dráma fogadná, pedig nem is sejtette, hogy míg ezt kívánta, a dráma már megkezdődött. Délután érkezett a városba, de egyenesen a klubba ment, és néhány parti briscát játszott, majd megvacsorázott: nem csillapodott a türelmetlensége, nyugtalan volt, bár nem tudta, mi vár rá. Vacsora alatt kicsit rengett a föld, a csillárok a kristályok szokásos csilingelésével himbálóztak, de föl sem né- zett senki, nyugodtan vacsoráztak tovább, a zenészek folytatták a muzsikát, még egy hamis hangot sem fogtak; csak Esteban Trueba riadt fel, mintha fi- gyelmeztetést kapott volna, gyorsan befejezte az evést, kérte a számláját, és távozott. Férula általában uralkodott az idegein, de a földrengéseket sohasem tudta megszokni. A Clara által megidézett szellemektől már nem félt, és a mezei egerektől sem, de a földrengés velőig ható rettegéssel töltötte el, és még ak- kor is reszketett, amikor már rég véget ért. Azon az estén még nem feküdt le, beszaladt hát Clara szobájába; az asszony már megitta a hársfateát, és békésen aludt. Férula, hogy ne érezze magát olyan elhagyatottnak, mert félt és fázott, óvatosan melléje bújt, vigyázva, hogy fel ne ébressze, közben hal- kan imádkozott, hogy az enyhe remegésből ne legyen földrengés. Esteban Trueba ott találta. Mint egy gonosztevő, titkon lopózott be a házba, lámpát sem gyújtott, úgy osont föl Clara hálószobájáig, és mint az orkán rontott rá a szunyókáló nőkre, akik nem tudták, hogy visszajött Tres Maríasról. Olyan veszett dühvel vetette magát a nővérére, mintha az a felesége csábítója vol- na, kiráncigálta az ágyból, kivonszolta a folyosóra, lelökdöste a lépcsőn, és vadul betuszkolta a könyvtárszobába, mialatt Clara a szobája ajtajából kiál- tozott, és nem értette, hogy mi történik. Amikor Esteban kettesben marad Férulával, rázúdította a kielégületlen férj keserű haragját, olyan szavakat or- dított a nővérének, amilyeneket ki sem lett volna szabad ejtenie előtte, transzvesztitától utcanőig mindennek elmondta, azzal vádolta, hogy perver- zitásával megrontotta a feleségét, vénkisasszonyos simogatásával elcsábí- totta, holdkórossá, szórakozottá, némává, spiritisztává tette leszboszi prakti- káival, megvádolta, hogy a távollétében kéjeleg vele, még a gyermekeit, otthona tisztességét és anyjuk szent emlékét is bemocskolja, kijelentette, hogy torkig van a gonoszságával, hogy kidobja házából, takarodjék azon-
nal, és ne kerüljön többé a szeme elé, megtiltotta, hogy a feleségéhez és a gyermekeihez közeledni merészkedjék, de egyszersmind megnyugtatta, hogy míg ő él, Férula semmiben sem szenved hiányt, illő módon élhet, úgy, amint már megígérte neki, de ha még egyszer észreveszi, hogy a családja körül ólálkodik, megöli, szétveri a fejét. Anyámra esküszöm, hogy megöl- lek! – Megátkozlak, Esteban! – kiáltotta Férula. – Örökké magányos légy, úgy zsugorodjék össze a tested, ahogy a lelked összezsugorodott, és úgy pusz- tulj el, mint a kivert kutya! Hálóingben kirohant a nagy sarokházból, örökre elment, semmit sem vitt magával. A következő nap Esteban Trueba felkereste Antonio atyát, és elmondta neki, hogy mi történt, bár nem tért ki a részletekre. A pap türelmesen végig- hallgatta, szenvtelen pillantással, mint aki már tud a dologról. – Mit kívánsz tőlem, fiam? – kérdezte, amikor Esteban befejezte a mon- dókáját. – Arra kérem, minden hónapban továbbítson a nővéremnek egy borítékot, melyet önnek átadok. Nem akarom, hogy anyagi gondjai legyenek. De kije- lentem, hogy nem szeretetből teszem, hanem csak az ígéretemet teljesítem. Antonio atya átvette az első borítékot, egy mélyet sóhajtott, és áldásra emelte kezét, de Esteban hirtelen sarkon fordult, és kiment. Clarának nem adott magyarázatot róla, hogy mi történt a nővére és őközte. Csak azt közöl- te vele, hogy kihajította Férulát a házából; aztán megtiltotta Clarának, hogy jelenlétében kiejtse a nővére nevét, de figyelmeztette, hogy ha még maradt benne némi tisztesség, akkor azt ajánlja, hogy a háta mögött se tegye. Kido- bálta Férula ruháit, mindent, ami rá emlékeztetett, és úgy könyvelte el, mint aki meghalt. Clara megértette, hogy hiába faggatná. Bement a varrószobába, hogy megkeresse a bűvös ingáját, annak segítségével szokott kapcsolatot teremte- ni a szellemekkel, és koncentrálni. Kiterítette a város térképét a földre, fél- méternyire fölé tartotta az ingát, és várt, hogy annak kitérése megjelölje só- gornőjének tartózkodási helyét, de miután egész délután hiába kísérletezett, rájött, hogy Férulának nincs állandó lakhelye, így semmire sem jut ezzel a módszerrel. Mivel az inga csődöt mondott, kocsiba szállt, az utcákon bo- lyongott, hogy megtalálja, azt remélte, hogy ösztönösen odatalál a sógornő- jéhez, de most az ösztöne is cserbenhagyta. A háromlábú asztalt is segítsé-
gül hívta, hátha valamelyik szellem útbaigazítja, és a város zegzugos utcáin elvezeti Férulához, de mindhiába; aztán gondolatának erejével kereste, de nem kapott választ, és hiába rakosgatta, a tarokk-kártyák sem világosították fel. Ekkor a hagyományos eszközökhöz folyamodott, elkezdte keresgélni a barátnőknél, a kereskedőknél, érdeklődött mindenkinél, aki kapcsolatban volt vele, de senki sem látta. Vizsgálódásai során végül eljutott Antonio atyához. – Ne kutasson többé utána, asszonyom – mondta neki a pap. – Ő nem akar találkozni önnel. Clara akkor megértette, hogy miért nem vált be egyik csalhatatlan mód- szere sem. „A Mora testvérek igazat mondtak – gondolta magában. – Azt, aki nem akarja, hogy megtalálják, nem lehet megtalálni.” Esteban Trueba életének az a korszaka nagyon gyümölcsöző volt. Mint- egy varázsütésre minden vállalkozását siker koronázta. Elégedett volt az életével, hiszen gazdag ember lett belőle, ahogyan eltervezte. Több bánya kitermelési jogát is megszerezte, azonkívül gyümölcsöt exportált, és egy építkezési vállalatot is alapított; a Tres Marías tanyából pedig olyan hatal- mas és pompás földbirtok lett, hogy nem volt párja a környéken. Az egész országban dühöngött a gazdasági válság, de ő meg sem érezte. Az északi tartományokban a salétromcsőd a munkások ezreit döntötte nyomorba. A munkanélküliek éhező tömege – asszonyokkal, gyerekekkel, öregekkel – egyszer csak felkerekedett, és elindult munkát keresni. Végül a főváros kö- zelében kötöttek ki, és lassanként nyomornegyedek gyűrűjével vették körül a várost; berendezkedtek, ahogyan tudtak, kartonpapírból és falemezekből összetákolt vityillókban, a szemét és pusztaság közepén. Aztán elindultak, hogy valami kenyérkereset után nézzenek, járták az utcákat, de nem jutott mindenkinek munka, és idővel ezek az eltompult, éhező, fázó, rongyos, nyomorult emberek már nem is munkáért, hanem csak alamizsnáért rimán- kodtak. Rengeteg koldus volt mindenfelé. Később pedig rengeteg tolvaj. Ráadásul olyan kegyetlen hideg volt abban az évben, mint még soha. A fő- városban havazott, és az újságokban az első oldalon írtak erről a szokatlan természeti jelenségről, de olyan lelkesen, mintha valami örömteli esemény- ről számoltak volna be, de a város peremén, a nyomornegyedekben lilára fagyva ébredtek fel a gyerekek. Már a jótékonykodás sem segített, hiszen olyan sokan nélkülöztek.
Abban az évben kiütéses tífuszjárvány tört ki. Ez az újabb sorscsapás kezdetben csak a szegényeket sújtotta, de aztán másokat is, mintha az Isten büntetése lett volna. A járvány a nyomornegyedekben ütötte fel a fejét; a hi- deg tél, a rossz táplálkozás és a csatornák szennyes vize okozta. Először a munkanélküliek kapták meg a betegséget, de aztán mindenfelé elterjedt. A kórházakban nem volt elég hely. A betegek réveteg tekintettel botorkáltak az utcán, vadul vakaróztak, és tetveikkel megfertőzték az egészségeseket is. A járvány egyre jobban dühöngött, minden házat, iskolát, gyárat megfertő- zött, végül már senki sem érezhette biztonságban magát. Mindenki rettegés- ben élt, és azt figyelte, hogy vajon mikor észleli magán a szörnyű betegség első tüneteit. A fertőzöttek előbb vacogtak, úgy érezték, hogy a hideg a csontjukig hatol, majd rövidesen kábulatba estek. Az emésztő láztól olya- nok lettek, mint az eszelősök, foltok lepték el a testüket, véreset kakáltak, és lázálmukban tűzvészt meg hajótörést emlegettek, aztán egyszer csak össze- csuklottak, mint egy rongybaba; a szájuk keserű volt, mint az epe, a testük merő seb, csupa vörös, kék, sárga meg fekete fekély, még a belüket is ki- hányták, és Istenhez fohászkodtak, hogy könyörüljön rajtuk, és végre vegye magához őket, mert nem bírják tovább, szétrobban a fejük, úgyis már csak hálni jár beléjük a lélek a sok hasmenéstől és rettegéstől. Esteban azt javasolta, hogy az egész család költözzék falura, hogy meg- meneküljenek a ragálytól, de Clara hallani sem akart róla. Rengeteg dolga volt, hiszen segítenie kellett a szegényeken, és ennek a feladatnak sohasem érhetett a végére. Hajnalban ment el hazulról, és néha csak éjfél felé tért meg. Az összes szekrényt kiürítette a házban, elhordogatta a gyerekek ruhá- it, az ágyról a takarókat, még a férje kabátjait is elvitte. A kamrát is kifosz- totta, aztán megbízta Második Pedro Garcíát, hogy a tanyáról rendszeresen küldjön csomagot, sajtot, tojást, szárított húst, gyümölcsöt és baromfit, ő pedig szétosztotta a nélkülözők között. Lefogyott, zörögtek a csontjai. Éj- szakánként újra alvajáróként bolyongott. Férula távozása az egész családot megrendítette, még Dadus is meg volt szeppenve, pedig ő már alig várta, hogy végre elérkezzék ez a perc. Amikor eljött a tavasz, és Clara kicsit lélegzethez jutott, ismét elrugaszkodott a va- lóságtól, és beleveszett az álmok világába. Egyáltalán nem törődött a ház- tartással, pedig már nem számíthatott a sógornőjére, aki kifogástalan szer- vezéssel mindig rendet tudott teremteni abban a rettenetes zűrzavarban. Clara Dadusra meg a többi cselédre bízta a házat, ő pedig újra visszatért a
szellemek világába és a lelkigyakorlatokhoz. A füzetei, amelyek az akkori életéről szólnak, kuszák és zavarosak, csupa krikszkraksz az egész, pedig mindig nagyon szép, gyöngybetűs kézírása volt; de akkoriban vagy olyan apró betűkkel írt, hogy alig lehet elolvasni a szöveget, vagy olyan öles be- tűkkel, hogy csak három szó fért el egy oldalon. A következő évek során Clara és a Mora nővérek körül kialakult egy kis csoport, Gourdieff tanítványai, meg rózsakeresztesek, spiritiszták, lump bo- hémek, kik naponta háromszor ott étkeztek a házban, és hol azzal töltötték az idejüket, hogy a háromlábú asztal segítségével kimerítő beszélgetéseket folytattak a szellemekkel, hol meg azzal, hogy a Clara körül legutoljára fel- tűnt megvilágosodott költő verseit olvasták. Esteban eltűrte ezeket a hóbor- tos betolakodókat, mert már régen rájött, hogy nem érdemes beleszólnia a felesége életébe. Elhatározta, hogy legalább a fiúgyermekeket távol tartja ettől a szemfényvesztéstől, így hát beadta Jaimét és Nicolást egy angol vik- toriánus nevelőintézetbe, ahol a legkisebb csínytevés miatt is mindjárt le- húzták róluk a nadrágot, és jól elnáspángolták őket, különösen Jaimét, aki kigúnyolta az angol királyi házat, és már tizenkét éves korában érdeklődve olvasta Marxot, azt a zsidót, aki miatt mindenütt a világon kitört a forrada- lom. Nicolás viszont Marcosra, a kalandorszellemű nagybácsijára ütött, ő is szeretett horoszkópot készíteni, például az anyjáét is megcsinálta, de ezt még abban a szigorú intézetben sem tartották bűnnek, legfeljebb különcség- nek, így aztán őt sokkal ritkábban büntették meg, mint a testvérét. De Blanca, az más volt, az ő nevelésébe nem szólt bele az apja. Azt gon- dolta, hogy egy lánynak úgyis az a sorsa, hogy előbb-utóbb férjhez megy, és aztán már csak a társaságban kell tündökölnie, ott pedig még talán a javára is válik, hogy – persze ugyanolyan kacéran – még a holtakkal is el tud társa- logni. Úgy vélekedett, hogy a mágia, csakúgy, mint a vallás és a konyha, jellegzetesen női dolog, talán ezért rokonszenvezett a Mora nővérekkel; a hímnemű szellemidézőket azonban éppúgy megvetette, mint a papokat. Clara mindenhova úgy ment, hogy ott volt vele a szoknyájába kapaszkodó lánya, bevitte a pénteki összejövetelekre is, úgy nevelte, hogy Blanca min- dig közvetlen, szinte családias kapcsolatban volt a szellemekkel, a titkos társaságok tagjaival és azokkal az ágrólszakadt művészekkel, akiket anyja segített. Akárcsak Clara régen, a némaságának idején, amikor elkísérte any- ját a szegényekhez, most Blanca kísérte el őt, hogy ajándékot és vigaszt osszanak.
– Ez csak arra jó, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket, lányom – ma- gyarázta Blancának. – De a szegényeken nem segít. Nem jótékonyságra van szükségük, hanem igazságra. Ebben a kérdésben voltak a legkomiszabb viták közte és Esteban közt, mert a férjének egészen más véleménye volt erről a kérdésről. – Igazság! Az talán igazságos, hogy mindenkinek egyformán legyen? A lustáknak éppúgy, mint a dolgosoknak? A butáknak ugyanúgy, mint az ér- telmeseknek? Még az állatok világában sincs így. Itt nem a gazdagokról és a szegényekről, hanem az erősekről és a gyengékről van szó. Egyetértek, hogy mindenkinek egyformán lehetőséget kell kapnia, de ez a népség a kis- ujját sem mozdítja. Nagyon könnyű kinyújtani a kezet és alamizsnáért kö- nyörögni! Én hiszek benne, hogy aki dolgozik, annak meglesz a jutalma. Ennek a filozófiának köszönhetem, hogy elértem azt, amit elértem. Soha- sem kértem senkitől semmit, nem követtem el semmiféle tisztességtelen dolgot; íme a bizonyíték, hogy bárki más utánam csinálhatja. Az én sorsom is úgy indult, hogy azt hittem, egész életemben szegény, szerencsétlen jegy- ző leszek. Ezért nem tűrök bolsevik nézeteket a házamban. Menjenek és jó- tékonykodjanak a nyomornegyedekben, ha akarnak! Az igen, az rendben van: hozzátartozik a kisasszonyok neveléséhez. De ne jöjjenek nekem ugyanazokkal a marhaságokkal, mint amiket Harmadik Pedro García be- szél, mert azt nem tűröm! Harmadik Pedro García valóban a társadalmi igazságosságról szónokolt Tres Maríason. Ő volt az egyetlen, aki szembe mert szállni a gazdával, hiá- ba korbácsolta meg az apja, Második Pedro García, ahányszor csak rajta- kapta. Még nagyon fiatal volt, amikor engedély nélkül bejárt a faluba, hogy könyveket kölcsönözzön, olvassa az újságokat, és elbeszélgessen a tanító- val, aki lelkes kommunista volt, és akit néhány év múlva megöltek, golyót röpítettek a szeme közé. Harmadik Pedro García éjjel is gyakran elszökött, bement Santa Lucasba, a kocsmába, mert ott találkozhatott a szakszerveze- tiekkel, akik sört kortyolgatva világmegváltó eszméket cseréltek, vagy a ha- talmas, nagyszerű José Dulce Maria atyával, a spanyol pappal, akinek tele volt a feje forradalmi eszmékkel, és azért száműzték a jezsuiták arra az isten háta mögötti helyre, de ő ott sem hagyott fel vele, hogy bibliai példázatok- ból szocialista röpiratokat szerkesszen. Amikor Esteban Trueba felfedezte, hogy az intézőjének fia felforgató irodalmat terjeszt a béresek között, beren-
delte az irodájába, és az apja szeme láttára kegyetlenül megkorbácsolta kí- gyóbőr lovaglóostorával. – Ez az első figyelmeztetés, te taknyos szarházi! – mondta neki parázsló tekintettel, de fel sem emelte a hangját. – Ha még egyszer rajtacsíplek, hogy megzavarod az embereim fejét, lecsukatlak, én mondom. Az én birtokomon nem tűrök felforgatókat, mert itt én parancsolok, és jogom van olyan embe- reket alkalmazni, akik nekem tetszenek. Te pedig nem tetszel, és ezt jól vésd az agyadba! Apádra való tekintettel megtűrlek, mert ő régóta hűséggel szolgál, de úgy vigyázz, hogy még nagyon rosszul járhatsz. Takarodj elő- lem! Harmadik Pedro García hasonlított az apjára. Barna bőrű, kemény vonású arcát mintha kőből faragták volna, nagy, szomorú szeme volt, durva szálú, fekete haja és kefefrizurája. Csak két embert szeretett, az apját és a gazda lányát, akihez attól a pillanattól vonzódott, amikor, még kisgyerek koruk- ban, meztelenül aludtak az ebédlőasztal alatt. Blancának is az volt a végze- te. Ahányszor csak Tres Maríasra utazott, a szünidőben, már útközben – míg szívta a port, amit a rengeteg málhával megrakott kocsik vertek fel – szíve olyan hangosan dobogott a vágytól, mint egy afrikai dob. Elsőként ug- rott ki a hintóból, futásnak eredt a ház felé, és mindig ott találta Harmadik Pedro Garcíát, ugyanazon a helyen várt rá, ahol először találkoztak, a kü- szöb mellett; félig-meddig az ajtó árnyékában rejtőzött félénken és komo- lyan, kopott nadrágban és mezítláb; koravén tekintete az utat fürkészte, hogy ő mikor érkezik már. Amikor meglátta, rohant, hogy megölelje, csó- kolóztak, kacagtak, szeretettel paskolták egymást, a földön hemperegtek, a hajuknál fogva összekapaszkodtak, boldogan visongtak. – Megállj, kisbogaram! Hagyd ezt a rongyost! – kiáltozott Dadus, és megpróbálta szétválasztani őket. – Engedd csak, Dadus, hiszen gyerekek, és szeretik egymást – mondta Clara, mert ő jobban megértette őket. A gyerekek elszaladtak, aztán elbújtak, és elmesélték egymásnak, hogy mi történt velük, mióta nem voltak együtt, hiszen azóta hónapok teltek el. Pedro szégyenlősen adta oda a lánynak a kis faállatkákat, amelyeket neki faragott, és Blanca is átnyújtotta ajándékait a fiúnak; hol egy virág alakú he- gyezőt, hol egy kis mágnest, amely csodálatos módon magához vonzotta a rozsdás szögeket a földről. Azon a nyáron, amikor Blanca elvitte magával Marcos bácsi bőröndjeiből a mágikus könyvek egy részét. Harmadik Pedro
tíz év körül járt, és még nyögdécselve olvasott, de a kíváncsiság meghozta azt az eredményt, amelyet a tanítónő nádpálcája sem tudott elérni. A nyarat olvasással töltötték, leheveredtek a folyóparti nádasban, a fenyveserdőben vagy a búzakalászok között, és megvitatták Sandokan vagy Robin Hood virtusát, a Fekete Kalóz balszerencséjét vagy az Ifjúság Kincsestárának épületes történeteit; A Spanyol Királyi Akadémia nagyszótárából kinézett csúnya szavakat, a vérkeringési rendszer képét, mely egy embert ábrázolt, akinek nem volt bőre, de alsónadrágja igen, és kilátszott a szíve meg az ér- rendszere. E néhány hét alatt a fiú falta a könyveket. A fantasztikus történe- tek végtelen világában kalandoztak, ahol manók, tündérek éltek, hajótöröt- tek, akik felfalták egymást, sorshúzással döntötték el, hogy ki legyen az ál- dozat, tigrisek, melyeket megszelídít a szeretet; feltárultak előttük a bámu- latos találmányok, a föld és az állatvilág csodái, a keleti országok, ahol a palackban szellemek, a barlangokban sárkányok, a toronyban raboskodó ki- rálykisasszonyok laknak. Gyakran meglátogatták az öreg Pedro Garcíát, akinek érzékeit eltompította a kor, lassan megvakult, égszínkék hártya fedte szembogarát, „a felhők leszálltak a szememre”, mondta. Nagyon megkö- szönte Blancának és Harmadik Pedrónak, hogy eljöttek hozzá, pedig a fiú az unokája volt, de ezt már elfelejtette. Meghallgatta a történeteket, amelye- ket a mágikus könyvekből olvastak fel neki, a fülébe ordították őket, mert azt is elmondta az öreg, hogy a fülében zúg a szél, attól süket. Cserébe meg- tanította őket, hogy mit tegyenek a mérges rovarok csípése ellen, és mind- járt bizonyította is, hogy milyen jó orvosságot talált ki, egy eleven skorpiót tett a karjára. Arra is megtanította őket, hogy kell vizet fakasztani. Száraz ágat két kézre markolva, egyik végét a földhöz érintve, egyre csak a vízre gondolva, meg arra, hogy milyen szomjas a gally, néma csendben addig lé- pegetni, míg hirtelen remegni kezd a bot, mert megérzi a nedvességet. Ott kell ásni, magyarázta az öreg, de bevallotta, hogy ő nem ezt a módszert al- kalmazta, amikor a kutak helyét kijelölte Tres Maríason, mert neki nincs szüksége botra. Az ő csontjai úgy kiszikkadtak, már olyan szomjasak, hogy amikor áthalad a föld alatti víz fölött, bármilyen mélyen van is az a víz, fi- gyelmeztetik rá a csontjai. A mezők, rétek füveit is megmutogatta nekik, megszagoltatta, megkóstoltatta, végigsimogattatta velük, hogy megismer- kedjenek természetes illatukkal, ízükkel, alakjukkal, anyagukkal, hogy meg tudják különböztetni őket egymástól, és megtanulják gyógyhatásukat: van olyan, amelyik megnyugtatja az elmét, kiűzi az ördögi rontást, kitisztítja a
szemet, erősíti a gyomrot, serkenti a vérkeringést. Olyan nagy tudású volt ezen a téren, hogy az apácakórház orvosa is gyakran felkereste, hogy a ta- nácsát kikérje. Mégis hiábavaló volt minden tudománya, a lányát nem tudta meggyógyítani görcsös kólikájából, az vitte Panchát a sírba. Tehénganét etetett vele, de mivel az nem segített, lócitromot adott neki, becsavarta Panchát pokrócokba, és addig izzasztotta, míg csont-bőr nem lett a lánya, az egész testét bedörgölte lőporos pálinkával, de hiába; Panchának szüntelen hasmenése volt, mely elemésztette a testét, és olthatatlan szomjúsággal gyö- törte. Pedro García belátta, hogy nem boldogul vele, és engedélyt kért a gazdától, hogy bevigye a lányát szekéren a faluba. A két gyermek elkísérte. Az apácakórház orvosa gondosan megvizsgálta Panchát, és megmondta az öregnek, hogy a lánya menthetetlen, ha előbb viszik be, ha nem izzasztja, még tehettek volna valamit érte, de most már nem marad meg benne a fo- lyadék, olyan a teste, mint a kiszáradt növény. Pedro García megsértődött, és még akkor is tagadta a kudarcát, amikor lányának pokrócba csavart holt- testét hazavitte, a két ijedt gyerek kíséretében, letette Tres Marías udvará- ban, és dohogva szidta azt a tudatlan orvost. Szép helyre temették a csöpp kis temetőben, az elhagyott templom mellé, a vulkán tövében, hisz vala- hogy mégiscsak a gazda asszonya volt, és ő szülte az egyetlen fiút, aki a gazda nevét, ha nem is a családi nevét, viselte, és az ő leszármazottja az az unoka, a különös Esteban García, akinek szörnyű szerepet szánt a sorsa a család történetében. Egy napon az öreg Pedro García elmesélte Blancának és Harmadik Pe- drónak a tyúkok történetét, amelyek összefogtak a róka ellen, mert az min- den éjjel betört a tyúkólba, és elrabolta a tojásaikat, felfalta a csibéiket. Ele- gük volt a róka szemtelenségéből, így hát a tyúkok csapatostul vártak rá, és amikor a róka besurrant a tyúkólba, körülfogták, elálltak az útját, nekiestek, és úgy megcsipkedték, hogy a végén nem volt se holt, se eleven. – Akkor aztán a róka a lába közé kapta a farkát, és eliszkolt, a tyúkok meg utána – fejezte be az öreg. Blanca jót nevetett, és kijelentette, hogy ez lehetetlen, mert a tyúkok os- tobának és gyengének születnek, a róka pedig ravasznak és erősnek, de Har- madik Pedro García nem nevetett. Egész délután gondolkodott, eltöprengett a tyúkok és a róka történetén, talán abban a pillanatban született meg a gye- rekben a férfi.
5 / A SZERELMESEK Blanca nem élt át különösebb megrázkódtatásokat gyerekkorában: forró nyarakat töltött a tanyán, Tres Maríason – ott fedezte föl annak a vele együtt növekvő érzésnek az erejét –, téli hétköznapjai a fővárosban teltek, ahol éppúgy élt, mint a vele egykorú és hasonló társadalmi helyzetű többi lány, bár Clara egyénisége sajátos színt vitt az életébe. Dadus naponta ágyba vitte neki a reggelit, felrázta mély álmából, végignézte rajta az egyenruhát, fel- húzta lecsúszott zokniját, feltette a kalapját, ráadta a kesztyűjét és a kendő- jét, elrendezte a könyveket az iskolatáskájában, közben halk fohászokat mormolt a megholtakért, vagy Blancának osztogatta fennhangon az intel- meket, hogy ne hagyja az apácáktól elámítani magát. – Azok mind elfajzott nők – figyelmeztette –, kiválasztják a jó családból való legszebb és legértelmesebb lánykákat, aztán kolostorba dugják őket; leborotválják a novíciák fejét, és kényszerítik szegénykéket, hogy eladásra szánt tortákat süssenek, és idegen vénségek ápolásával vesztegessék el a fi- atalságukat. Mindig a sofőr vitte el a kislányt az iskolába, ahol misehallgatással és a kötelező szentáldozással kezdték a napot. Blanca ott térdepelt a padban, be- lélegezte a tömjénfüstöt és Maria liliomainak átható illatát, és szenvedett a gyötrő émelygéstől, bűntudattól és unalomtól. Ezt az egyet nem kedvelte az iskolában. Egyébként szerette a magas kőfolyosókat, a makulátlan már- ványpadlózatot, a csupasz fehér falakat, a bejáratot őrző vas Krisztust. Ér- zelmes, romantikus teremtés volt, nehezen barátkozott, kedvelte a magányt; könnyekig meg tudott hatódni a kertben virágzó rózsák illatától, vagy a munkájuk fölé görnyedő apácák enyhe fehérnemű és szappanszagától, vagy amikor hátramaradt, az üres termek szomorkás csöndjében elmélázott. Fé- lénk, szomorkás kislány volt. Csak a tanyán hangzott fel vidám kacagása, amikor napbarnított bőrrel, langyos gyümölccsel teli pocakkal futkározott a szérűn Harmadik Pedróval. Anyja szerint ez volt az igazi Blanca, a másik, a városi, olyan volt, mint aki téli álmát alussza. A nagy sarokházban uralkodó állandó jövés-menés közepette csak Dadus vette észre, hogy Blanca már nem kislány többé, hanem igazi nő. Felserdült, egyik napról a másikra. A Truebáktól örökölte spanyol-arab vérét, előkelő
tartását, gőgös nevetését, olajos bőrszínét és azt a sötét mediterrán szemét, amelyet azonban – anyai örökségként – annyi gyöngédség párázott be, amennyi egyetlen Truebában sem volt soha. Nyugodt kis teremtés volt, egy- magában is elmulatott, tanult, babázott, és soha semmi jelét nem mutatta, hogy érdekelné a spiritizmus, mint az anyját, vagy netán hajlama volna a dühkitörésekre, mint az apjának. Tréfásan azt mondogatták a családban, hogy jó néhány nemzedék óta ő az első épeszű ember köztük, mert Blanca valóban csodálatosan kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak látszott. Tizenhá- rom éves korában kezdett kifejlődni a melle, karcsúsodni a dereka, meg- nyúlt, sudár lett, mint televény talajon a növény. Dadus kontyba fonta a ha- ját, és elkísérte, hogy megvegyék az első melltartót, az első selyemharis- nyát, az első női ruhát és a parányi törülközőgarnitúrát a „meskulanciához”, ahogy Dadus mondta. Ezalatt Blanca anyja folytatta a székek táncoltatását szerte a házban, Chopint játszott a lezárt zongorán, és gyönyörű, bár rímte- len és kissé zavaros költeményeket szavalt egy fiatal Költőtől, akit akkor kapott szárnyára a hírnév, és akit Clara szívesen látott az otthonában. Így aztán nem is vehette észre a lányán mutatkozó változásokat, sem az iskolai egyenruha feslő varrásait, és arra sem figyelhetett fel, hogy Blanca almaar- ca milyen finom és nőies lett; mert Clarának inkább a titkos sugallatokon és a delejes áramokon járt az esze, nem pedig a centiken és kilókon. Egy nap, amikor utcai ruhában ment be hozzá a lánya a varrószobába, Clara csak nézte azt a szép magas, barna kisasszonyt, és elámult: ez volna az ő kicsiny Blancája? Átölelte, összevissza csókolta, és figyelmeztette, hogy nemsokára menstruálni fog. – Ülj csak le, majd elmagyarázom, hogy mi is az tulajdonképpen – szólt Clara. – Ne fáradjon vele, mama, lassan egy éve, hogy minden hónapban meg- jön – nevetett Blanca. A kapcsolatuk nem sokat változott most, hogy a lányka felcseperedett, hi- szen kölcsönösen elfogadták egymást, feltétel nélkül, és az élet csaknem va- lamennyi jelenségén együtt tudtak csúfolódni. Abban az évben korán beköszöntött a nyár, és úgy fojtogatta a száraz, fül- ledt hőség a várost, akár valami rossz álom; így hát elhatározták, hogy pár héttel előbb utaznak le Tres Maríasra. Blanca, mint minden évben, most is türelmetlenül várta a pillanatot, hogy viszontlássa Harmadik Pedrót, és mi- előtt kiszállt volna a hintóból, most is először őt kutatta a szokott helyén.
Felfedezte rejtőzködő árnyékát az ajtó mögött, kiugrott a kocsiból, és sza- ladt, hogy oly sok hónap álmodozása és sóvárgása után átölelje, de megle- petten látta, hogy a fiú hátat fordít neki, és elmenekül. Blanca egész délután kereste, bejárta a búvóhelyeiket, kérdezősködött, ki- áltozott utána, elment érte az öreg Pedro García házába, de hiába; végül, amikor beesteledett, csalódottan feküdt le, nem is vacsorázott. Hatalmas bronzágyában, értetlenül és bánkódva, belefúrta fejét a párnába, és vigaszta- lanul zokogott. Dadus egy pohár mézes tejet vitt be neki, és azon nyomban kitalálta, hogy miért kesereg. – Nagyon örülök! – mondta kaján nevetéssel. – Már kinőttél abból a kor- ból, hogy egy ilyen bolhás takonypóccal játszadozz! Fél óra múlva, amikor bejött az anyja, hogy búcsúcsókot adjon neki, a szívszaggató zokogás végső, fuldokló rohamában találta. Clarából, a szóra- kozott angyalból egy pillanat alatt egyszerű földi halandó lett, és átélte a ti- zennégy évesek első szerelmi csalódásának végtelen fájdalmát. Szívesen faggatta volna, de Blanca annyira büszke volt, vagy inkább máris annyira nő, hogy nem magyarázkodott; így hát az anyja csak némán ült az ágyán, és addig simogatta, míg a kislány meg nem nyugodott. Aznap éjjel Blanca rosszul aludt, még hajnal volt, amikor a csupa árnyék, tágas szobában felébredt. Az első kakasszóig a kazettás mennyezetet bá- multa, akkor fölkelt, és elhúzta a függönyt, hogy a hajnal gyönge fénye és a nappali világ korai neszei beáradjanak a szobába. Aztán odament a szek- rény tükörajtajához, és figyelmesen szemügyre vette magát. Levetette a há- lóingét, és életében először jól megnézte a testét. Látta, hogy mennyire megváltozott, és rájött, hogy ez lehetett az oka a barátja menekülésének. Fi- noman elmosolyodott, de ez már újfajta mosoly volt, asszonyi mosoly. Be- lebújt a tavalyi kopott nyári ruhájába, mely alig érte át a derekát, felkapta a köpenyét, és kiosont a házból lábujjhegyen, hogy fel ne költse a családot. Kinn most ébredezett a mező az éjszakai kábultságból; a nap már átdöfte fénylő sugaraival a Kordillerák csúcsait, és melengette a földet; a harmat- cseppekből felszálló habos fehérség lassan elmosta a körvonalakat, és me- sebeli látomássá varázsolta a tájat. Blanca a folyónak vette útját. Békesség uralkodott körülötte, csak a léptei alatt ropogtak halkan a lehullott levelek és a száraz gallyak, más nesz nem hallatszott a tágas, alvó vidéken. Az el- mosódó nyárfasor, az aranyló búzamezők, az áttetsző reggeli égbe vesző tá- voli, lilás hegycsúcsok mint valami régi emlék képei merültek fel benne,
mint valami, amit már régen, egyszer, pontosan ilyennek látott, mintha ezt a pillanatot valamikor átélte volna már, A finoman szemerkélő éjszakai eső feláztatta a földet, lemosta a fákat; Blanca érezte, hogy nedves a ruhája, és hideg a cipője. Beszívta a párázó föld, a rothadó levelek és a humusz illatát, és ismeretlen, érzéki boldogság töltötte el. A folyóhoz érve meglátta a pajtását: ott ült, ugyanazon a helyen, ahol már oly sokszor adtak egymásnak találkát. Abban az évben Harmadik Pedro nem nőtt annyit, mint ő, barna bőrű, pókhasú, vézna kisfiú maradt; fekete szemében koravén bölcsesség. Mikor észrevette Blancát, felállt, és a lány látta, hogy barátja fél fejjel kisebb, mint ő. Zavarban voltak, s úgy méreget- ték egymást, mint akik életükben először találkoznak. Egy ideig nem moz- dultak – olyan hosszú volt az a perc, mint az örökkévalóság szoktatták ma- gukat a változáshoz, ahhoz a furcsa idegenséghez, de akkor egyszer csak csiripelni kezdett egy veréb, és ezzel visszatért az elmúlt nyár. Ismét gyer- mekké lettek, akik együtt futkároznak, ölelkeznek, kacagnak, felbuknak, hemperegnek a kavicsos lejtőn, és egymás nevét suttogják, mert nem tud- nak betelni a boldogsággal, hogy újra együtt lehetnek. Végre lecsillapodtak. A lány haja avarral volt tele, és a fiú egyenként szedegette ki a leveleket. – Gyere, mutatok valamit – szólt Harmadik Pedro. Kézen fogva vezette. Együtt ballagtak, ízlelgették a friss hajnali levegőt, tocsogtak a latyakban, letördelték a gyönge hajtásokat, és kiszívták a ned- vüket, egymásra néztek és felnevettek, de egy szót sem szóltak, míg a távoli méntelephez nem értek. A nap már a vulkán fölé emelkedett, de a nappal még nem űzte el egészen az éjszakát, a föld még ásítozott. Pedro intett a lánynak, hogy hasaljon le a földre, és maradjon csöndben. Kúszva közeled- tek egy cserjéshez, majd egy rövid kitérő után Blanca meglátta azt a vala- mit. Szép deres kanca állt a domboldalon, és éppen ellett. A gyerekek moz- dulatlanul, lélegzetüket is visszafojtva lestek, hogyan liheg, erőlködik, aztán megjelent a kiscsikó feje, majd hosszas vajúdás után az egész teste. Az új- szülött a földre pottyant, és az anyja addig nyalogatta, míg olyan tiszta és fényes nem lett, mint a lakkozott fa, majd az orrával böködte, bátorította, hogy álljon fel. A csikó megpróbálta, de gyönge csüdje megroggyant: fekve maradt, és gyámoltalanul bámult az anyjára, az meg egyszer csak felnyerí- tett, a reggeli napot üdvözölte. Blanca úgy érezte, hogy a boldogságtól összeszorul a szíve, és elfutotta szemét a könny.
– Ha nagy leszek, hozzád megyek feleségül, és itt fogunk élni Tres Marí- ason – suttogta. Pedro szomorú, öreges tekintettel nézett rá, és tagadóan rázta a fejét. Sok- kal kisebb volt, mint Blanca, de azért már tudta, hogy hol az ő helye a vi- lágban. Azt is tudta, hogy szeretni fogja ezt a lányt, amíg csak él, és hogy ennek a reggelnek az emléke egész életében el fogja kísérni, és majd ezzel a képpel hunyja le örökre a szemét. Azon a nyáron még gondtalan gyerekek voltak, de azért olykor már fel- ébredt a lányban a nő, a fiúban a férfi. Egyik nap tyúkokat riogattak, tehe- neket hajkurásztak, így futkároztak, mint két kölyök, pukkadásig itták ma- gukat frissen fejt langyos tejjel, amitől fehér habbajszuk lett, cipót loptak, azon melegében, ahogy kiszedték a kemencéből, fára másztak, és kunyhót építettek maguknak a gallyak között; de másnap elbújtak az erdő legsűrűbb rejtekében, levélágyat vetettek, és azt játszották, hogy házasok, és addig si- mogatták egymást, míg egészen elgyengültek tőle. Még elég ártatlanok vol- tak ahhoz, hogy kíváncsiskodás nélkül levetkőzzenek egymás előtt, és mez- telenül fürödjenek a folyóban, úgy, ahogy régebben tették; fejest ugrottak a hideg vízbe, és a meder fehér kövein sodortatták magukat az árral. De már nem mindent csináltak együtt úgy, mint azelőtt. Szemérmesebbek lettek. Már nem versenyeztek, hogy ki tud nagyobb tócsát pisilni, és Blanca sem beszélt a sötét foltokról, melyek havonta összepecsételték a bugyiját. Fi- gyelmeztetés nélkül is rájöttek, hogy mások előtt nem bizalmaskodhatnak egymással. Amikor Blanca délutánonként kisasszonyruhába bújt, és limoná- dét kortyolgatva ott ült a verandán a családdal, Harmadik Pedro csak messziről leste őket, nem ment közelebb hozzájuk. Most már inkább elbúj- tak, amikor játszani akartak. És ha megláthatták őket, nem járkáltak kézen fogva, sőt látszólag nem is törődtek egymással, hogy ne vonják magukra a figyelmüket. Dadus fellélegzett, de Clara gondosabban ügyelt rájuk. A vakáció véget ért, és a Trueba család visszatért a fővárosba, sok-sok befőttesüveget, gyümölcsösládát, sajtot, pácolt baromfit, nyulat és tojással teli kosarat vittek magukkal. Míg felrakták mindezt a kocsira, mely a vonat- hoz vitte őket, Blanca és Pedro elbújtak a magtárban, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Ez alatt a három hónap alatt a pajtáskodásból sodró szenvedély lett, mely életük végéig fogva tartotta őket. Idővel ez a szerelem szilárd és sebezhetetlen lett, de már akkor is ugyanolyan mély és biztos érzés volt, amilyen később is mindvégig. Egy gabonarakás tetején, a magtár aromás
porszagát belélegezve, a deszkaréseken besziporkázó reggel aranyos fényé- ben csókolták, nyalogatták, harapták, szívták egymást, zokogtak, és itták összefolyó könnyüket, örök hűséget esküdtek, és megállapodtak a titkos- írásban, amellyel a távollét hónapjai alatt érintkezhetnek. Akik átélték azt a pillanatot, mind egyetértettek, hogy nyolc óra körül járt, amikor Férula egészen váratlanul megjelent a házban. Mindannyian lát- ták keményített blúzában, kulcscsomóval a derekán, vénkisasszonyos konttyal, úgy, ahogyan megszokták őt. Akkor lépett be az ebédlőbe, amikor Esteban épp a sültet kezdte feldarabolni, és rögtön felismerték, bár már hat éve nem látták, és nagyon sápadt volt, meg is öregedett. Egy szombati na- pon történt, amikor Jaime és Nicolás is kijött az intézetből, és a családdal töltötte a hétvégét; így hát az ikrek is ott ültek az ebédlőben. Márpedig na- gyon fontos, hogy ők mit mondanak, mert az egész családból csak ők mene- külhettek meg a háromlábú asztal, a mágia és a spiritizmus hatásától, hiszen megvédte őket az angol internátus józan, merev légköre. Hirtelen hideg áramlatot éreztek az ebédlőben, Clara kérte is, hogy zárják be az ablakokat, mert azt hitte, hogy huzat van. Azután kulcszörgést hallottak, és szinte ugyanabban a pillanatban kinyílt az ajtó, és megjelent Férula, némán és va- lami különös kifejezéssel az arcán; épp akkor lépett be Dadus a salátástállal a konyhából; Esteban Trueba keze a sültvágó késsel és villával megállt a le- vegőben, a döbbenettől bénultan; a három gyerek pedig kórusban kiáltotta, hogy „Férula néni”. Blanca még fel is állt, hogy üdvözölje, de Clara, aki mellette ült, kinyújtotta a kezét, és a karjánál fogva visszahúzta. Valójában Clara volt az egyetlen, aki már az első pillanatban rájött, hogy mi történik, hiszen ő otthonosan mozgott a szellemek világában; bár a sógornőjén külső- leg semmi sem árulta el az igazi állapotát. Férula egyméternyire az asztaltól megállt, és üres, közönyös szemmel végignézte őket, azután közelebb lépett Clarához; az asszony felállt, de nem mozdult, csak behunyta a szemét, és úgy kapkodta a levegőt, mint amikor asztmás rohama volt. Férula odament hozzá, átfogta vállát, és csókot lehelt a homlokára. Az ebédlőben csak Clara lihegése hallatszott és a kulcsok fémes csörömpölése Férula derekán. Mi- után Férula megcsókolta a sógornőjét, ellépett mellőle, és kiment ugyanott, ahol bejött; halkan csukta be az ajtót maga mögött. Az ebédlőben a család mereven, mozdulatlanul ült, akár egy rémálomban. Dadus hirtelen elkezdett reszketni, de úgy, hogy a salátáskanalak leestek a földre: az ezüst koppaná- sától mindenki felrezzent. Clara kinyitotta a szemét. Még mindig nehezen
lélegzett, arcán és nyakán csöndesen gördültek végig a könnyei, átáztatták a blúzát. – Férula meghalt – közölte. Esteban Trueba az abroszra ejtette a húsvágó eszközöket, és kirohant az ebédlőből. Még az utcán is a testvérét szólongat- ta, de nyomát sem találta. Ezalatt Clara elküldött egy szolgálót kabátokért, és mire a férje visszajött, ő már bele is bújt a kabátjába, és a kezében volt az autókulcs. – Menjünk el Antonio atyához – mondta a férjének. Csöndben tették meg az utat. Esteban nehéz szívvel, nyugtalanul vezette a kocsit, sokáig keres- gélte Antonio atya régi plébániáját a szegénynegyedben, ahová oly régóta nem tette be a lábát. A pap épp egy leszakadt gombot varrt fel kopott reve- rendájára, amikor beléptek hozzá a hírrel, hogy Férula meghalt. – Nem lehet! – kiáltott fel. – Két napja látogattam meg, és úgy láttam, jól van, testileg is, lelkileg is. – Vezessen hozzá bennünket, atyám, kérem – könyörgött Clara. – Tudom, hogy mit beszélek. Meghalt. Clara rábeszélésére Antonio atya elkísérte őket. Keskeny utcákon át ve- zette őket Férula lakásáig. A vénlány magányos éveiben egy bérkaszárnyá- ban lakott, ahová fiatal korában imádkozni járt, bár akikért fohászkodott, legszívesebben elzavarták volna. Már jó néhány sarokkal előbb ki kellett szállniuk a kocsiból, mert az utcák egyre szűkebbek lettek, és látták, hogy ott csak gyalog vagy kerékpárral lehet közlekedni. Elindultak hát gyalog, a tócsákat kerülgetve, mert a csatornákból kiöntött a szennyvíz, szeméthal- mok között botladoztak, amelyeken, mint megannyi néma árnyék, macskák kapirgáltak. Roskatag házak sorakoztak egymás mellett, mind egyformák, szegényes, szűkös betonlakásokkal; egyetlen kopott, szürkésbarna ajtajuk volt és két ablakuk, melyekről lemállott a festék a nedvességtől; a házak közt drótokat feszítettek ki, amelyekre ruhát teregettek, de most éjjel üresen himbálóztak a sötétben. A sikátor közepén egy magányos kút állt, az látta el vízzel az ott élő családokat, és csupán két lámpa pislákolt a házak közt hú- zódó folyosón. Antonio atya ráköszönt egy öregasszonyra, aki a kút mellett várta, hogy a csapból csordogáló nyomorúságos vízsugár megtöltse a vöd- rét. – Látta-e ma Férula kisasszonyt? – kérdezte a pap. – Otthon kell lennie, atyám. Nem láttam az utóbbi napokban – válaszolta az öregasszony.
Antonio atya rámutatott az egyik lakásra, amely éppolyan volt, mint a többi, nyomorúságos, omladozó, piszkos, de az volt az egyetlen, melynek két cserép díszítette a bejáratát, csenevész labélia, a szegények virága nőtt bennük. A pap bekopogott. – Menjenek csak be nyugodtan! – kiabált a vénség a kút mellől. – A kis- asszony soha nem zárja kulcsra az ajtót! Nincs semmije, amit ellophatná- nak! Esteban Trueba benyitott, szólította a testvérét, de nem mert beljebb men- ni. Clara lépte át először a küszöböt. Sötét volt, csak a jól ismert levendula- és citromillat fogadta őket. Antonio atya gyufát gyújtott. A fellobbanó láng gyönge fénykört vágott a sötétbe, de mielőtt szétnézhettek vagy beljebb lép- hettek volna, sercegve kialudt. – Várjanak itt – mondta a pap. – Ismerem a járást. Tapogatózva előrement, és kis idő múlva gyertyát gyújtott. Alakja fur- csán megnyúlt, az arcvonásai is eltorzultak a derékmagasságban tartott gyertya lebegő fényében, óriássá nőtt árnyéka táncolt a falon. Clara aprólé- kosan feljegyezte a naplójában a jelenetet, részletesen leírta a sötét helyisé- get, a penésztől foltos falakat, a piszkos kis mellékhelyiséget, ahol nem volt folyóvíz, a konyhát a kevéske száraz kenyérrel és a majdnem üres teásdo- bozzal. Clara úgy találta, hogy Férula lakása egyébként is beleillik abba a rémálomba, mely akkor kezdődött, amikor a sógornője megjelent a nagy sa- rokház ebédlőjében, hogy elbúcsúzzék tőle. Az volt az érzése, mintha egy zsibárusnál vagy valami ócskásnál járna, vagy egy nyomorult vándor szín- ház díszletei közt. Régimódi ruhák lógtak a falba vert szögeken, molyette tollboa, prémfoszlányok, hamis nyakékek, kalapok, amilyeneket fél évszá- zada nem hord már senki, kifakult alsószoknyák, málló csipkék, valaha fényűző, de már megkopott viseletek. Ki tudja, honnan odakerült tengerna- gyi egyenruha és püspöki palást, groteszk békességben; évek óta por lepett mindent. A földön bársonycipők összevissza, estélyi táskák, díszes övek, sérvkötő, de még vadonatúj kadétkard is. Hervatag parókák, festékes tége- lyek, üres palackok, képtelen dolgok mindenfelé. Csak két helyiség volt, keskeny ajtó választotta el őket. A másik szobá- ban ott feküdt az ágyban Férula. Olyan elegáns volt, mint egy osztrák her- cegnő, molyos bársonyruha, sárga, taft alsószoknya volt rajta, a fején vala- mi lehetetlen, szoros, bodros paróka díszelgett, mint egy operaénekesi kel- lék. Senki sem volt mellette, senki sem tudta, hogy haldoklik, úgy számítot-
ták, hogy már több órája halott, mert a patkányok már kikezdték a lábfejét, és lerágták az ujjait. Nagyszerű volt királynői vigasztalanságában, arcáról olyan nyugodt, szelíd derű áradt, amilyen soha keserves élete során. – Szívesen járt használt ruhában, amit az ószerestől vett, vagy a szemét- ből kotort ki, festette magát és parókát viselt, de soha senkinek sem ártott, ellenkezőleg, élete utolsó napjáig rózsafüzért imádkozott a bűnösökért – mondta Antonio atya. – Hagyjanak magamra vele – kérte Clara határozott hangon. A két férfi kilépett az előtérbe, ahol már gyülekeztek a szomszédok. Cla- ra levetette fehér gyapjúkabátját, felgyűrte a ruhaujját, és odament a sógor- nőjéhez; gyöngéden lehúzta róla a parókát, és látta, hogy már csaknem ko- pasz a szerencsétlen öregasszony. Megcsókolta homlokát, ahogyan Férula homlokon csókolta őt pár órával előbb otthonuk ebédlőjében, és nyugodtan hozzákezdett a halottmosdatáshoz. Levetkőztette, megmosta, végigszappa- nozta, nem hagyta ki testének egyetlen porcikáját sem, bedörzsölte kölni- vízzel, bepúderezte, pár szál haját gyöngéden megkefélte, a leghóbortosabb elegáns rongyokba öltöztette fel azok közül, amiket ott talált, ráadta énekes- nő-parókáját, halálában viszonozta Férulának mindazt a végtelen gondosko- dást, amellyel őt körülvette, míg élt. Asztmájával kínlódva szorgoskodott, és Blancáról mesélt neki, hogy már valóságos kisasszony, az ikrekről, a nagy sarokházról, a tanyáról, „és látnád csak, hogy mennyire hiányoztál ne- künk, sógorasszony, milyen nagy szükségem lett volna rád, hogy törődj a családdal, hiszen tudod, hogy én nem értek a háztartáshoz, a kamaszok ki- bírhatatlanok, hanem Blanca tündéri, és a hortenziák, amelyeket te magad ültettél Tres Maríason, már csodaszépek, van köztük néhány kék is, mert rézpénzt kevertem a trágya közé a földbe, hogy ilyen színű virágok is nyíl- janak, ilyen titokzatos a természet, és ahányszor vázába teszem a virágokat, mindig eszembe jutsz, de ha nincsenek hortenziák, akkor is eszembe jutsz mindig, Férula, mert hidd el, mióta elmentél tőlünk, senkitől sem kaptam annyi szeretetet, mint annak idején tetőled”. Amikor befejezte az öltöztetést, akkor is vele maradt még egy darabig, beszélt hozzá, simogatta, azután behívta a férjét és Antonio atyát, hogy elin- tézzék a temetést. Egy kekszes dobozban ott találták érintetlenül a borítéko- kat, bennük a pénzt, amit Esteban havonta küldött azokban az években a nővérének. Clara átadta a papnak jótékonysági célra, biztosra vette, hogy Férula is arra szánta.
A pap ott maradt a halottal, hogy a ok ne gyalázhassák tovább. Éjfélre járt, amikor elmentek tőle. A kapuban már összeverődtek a bérkaszárnya la- kói, hogy megvitassák az újságot. Utat kellett törniük, félretolni a kíváncsis- kodókat, elriasztani a kutyákat, mert azok is ott szaglásztak az emberek kö- zött. Esteban öles léptekkel igyekezett kifelé, karon fogta és szinte vonszol- ta Clarát, még azt sem bánta, hogy angol szabónál varratott, remek szürke nadrágját telifröcsköli szennyvízzel. Haragudott a nővérére, hogy még holta után is sikerült neki bűntudatot ébresztenie benne, ugyanúgy, mint amikor még kisfiú volt. Eszébe jutott a gyerekkora, amikor Férula olyan gondosko- dással vette körül, hogy örökre adósává tette, és az egész élete is kevés lett volna, hogy mindezt meghálálja neki. Ismét elfogta saját méltatlanságának a tudata, amely annyit kínozta a nővére jelenlétében, utálta önfeláldozását, szigorát, szegénységi fogadalmát, konok szüzességét, mert úgy érezte, mindezzel csak őt akarta büntetni, az öccsét, az önzéséért, az érzékiségéért és a hatalomvágyáért. „Vigyen el az ördög, átkozott némber!” – morogta, és a világért se ismerte volna el, de még a szíve mélyén sem, hogy azután sem tudta meghódítani a feleségét, hogy Férulát kidobta a házából. – Miért élt így, hiszen rengeteg pénze volt?! – dühöngött. – Mert minden másban hiányt szenvedett – felelte csendesen Clara. Blanca és Harmadik Pedro postán váltottak lángoló üzeneteket a távollét hónapjaiban, a fiú egy női nevet írt a borítékra, a lány pedig, amint megkap- ta a leveleket, rögtön elrejtette őket. Dadus ugyan elcsípett egyet-kettőt, csakhogy ő nem tudott olvasni; de hát amúgy is titkosírást használtak, így aztán úgyse értette volna a leveleket, szerencséjére, mert bizonyára szívro- hamot kapott volna tőlük. Blanca télen, az iskolai kézimunkaórákon egy skót gyapjúpulóvert kötött a fiú méretére. Éjjel az ágyában magához ölelte a pulóvert, belélegezte a gyapjú szagát, és azt álmodta, hogy Pedro fekszik mellette. A fiú pedig dalokat szerzett a gitáron, Blancának szánta őket, és ha véletlenül talált egy kis fadarabot, mindjárt kifaragta a lány arcát, így töltöt- te a telet, a lány angyali emlékét nem tudta elválasztani a vérét forraló és csontjáig hatoló viharoktól, melyek megváltoztatták hangszínét, és ame- lyektől pelyhedzeni kezdett az álla. Nyugtalanul vergődött férfiasodó testé- nek követelődzése és az édes érzelem között, melyen még most is ott voltak a nyár ártatlan gyermekjátékainak színei. Mindketten gyötrő türelmetlen- séggel várták a nyarat, és amikor végre eljött és találkoztak, már kicsi volt Pedrónak a pulóver, amit Blanca kötött, bele se tudott bújni, az alatt a né-
hány hónap alatt kinőtt a gyerekkorból, és igazi férfi lett belőle, a kislány pedig most már nevetségesnek találta a hajnalról és a virágokról szóló dalo- kat, amiket a fiú neki írt, mert időközben belőle is igazi, érett nő lett. Harmadik Pedro sovány maradt, sörtehajú, szomorú szemű, de megválto- zott hangja rekedtes, szenvedélyes lett, ezzel vált híressé, amikor a forrada- lomról dalolt. Keveset szólt, komoran, nehézkesen beszélt, de a keze lágy volt és gyöngéd, hosszú művészujjaival szobrászkodott, panaszos dalokat csalt ki a gitár húrjaiból, vagy rajzolt, ugyanazzal a könnyedséggel, mint amellyel megzabolázta a lovakat, vagy favágásnál a fejszét forgatta, vagy az ekeszarvát tartotta. Tres Maríason ő volt az egyetlen, aki szembe mert szállni a gazdával. Az apja, Második Pedro ezerszer is megmondta neki, hogy ne nézzen úgy Trueba szeme közé, ne feleseljen vele, inkább kerülje el; féltő buzgalmában még jól meg is verte, hogy konokságát megtörje. De a fiú lázadozott. Tízéves korában már annyit tudott, mint Tres Maríason a tanítónő, tizenkét éves korában pedig kiharcolta, hogy lovon vagy gyalog bejárhasson a falusi gimnáziumba, pedig házikójukból hajnali ötkor kellett indulnia, akár esett, akár fújt. Elolvasta, majd ezerszer újraolvasta a Marcos bácsi varázslatos bőröndjeiből előkerült mágikus könyveket meg az ivóból ismerős szakszervezetiektől kölcsönzött műveket, és azokat is, melyeket José Dulce Maria atyától kapott; a pap abban is segítette, hogy természetes adottságait kifejlesztve versbe szedje a gondolatait, és dalokat szerezzen. – Édes fiam, az anyaszentegyház jobbra tart, de Jézus Krisztus mindig a bal oldalon állt – mondta neki talányosan, miközben kortyolgatták a miseb- ort, amit Harmadik Pedro tiszteletére vett elő. Így történt, hogy egy nap Esteban Trueba, aki ebéd után ott pihent a ve- randán, egyszer csak meghallotta, hogy Pedro valami tyúkokról énekel, me- lyek összefogtak, hogy együttes erővel legyőzzék a rókát. A gazda tüstént hívatta a fiút. – Dalold el nekem is! Hadd halljam! – parancsolta. Harmadik Pedro gyöngéden a kezébe vette a gitárt, egy széknek támasztotta a lábát, és bele- vágott a húrokba. Keményen szembenézett a gazdával, és bársonyos hangja szenvedélyesen szárnyalt a délutáni pihenő kábult nyugalmában. Esteban Trueba nem volt ostoba, megértette a kihívást. – Ahá! Úgy látom, a világ legnagyobb bolondsága is belefér egy dalba – dohogta. – Tanulj inkább szerelmes nótákat!
– Nekem tetszik, gazda. Egységben az erő, ahogyan José Dulce Maria atya mondja. Ha még a tyúkok is szembe mernek szállni a rókával, mi min- denre lennének képesek az emberek! Azzal fogta a gitárt, és faképnél hagyta a gazdát, mielőtt még az válaszol- hatott volna, mert mérgében a torkán akadt a szó, és agyát elöntötte a vér. Ettől kezdve Esteban Trueba nem bízott benne, ezért mindig szemmel tar- totta, figyelte. Megpróbálta megakadályozni, hogy bejárjon a gimnáziumba, olyan nehéz munkára fogta, hogy egy meglett embernek is sok lett volna, de a fiú kifogott rajta, korábban kelt, későn feküdt, így aztán mindent el tudott végezni. Abban az évben történt, hogy Trueba megverte Pedrót, az apja sze- me láttára, mert a fiú a béresek között a falusi szakszervezet új tanait hirdet- te, vasárnapi pihenőnapot, bérminimumot, nyugdíjat, betegbiztosítást, a ter- hes nőknek szülési szabadságot, szabad választást, és ami még súlyosabb: parasztszervezeteket követelt, hogy szembe tudjanak szállni a birtokosok- kal. Azon a nyáron, amikor Blanca megérkezett Tres Maríasra, hogy ott vaká- ciózzon, alig ismerte meg Harmadik Pedrót, mert a barátja tizenöt centit nőtt; már egyáltalán nem hasonlított arra a pocakos kisfiúra, akivel a gye- rekkori nyarakat töltötte. Kiszállt a hintóból, lesimította szoknyáját, de most nem szaladt oda Pedróhoz, hogy átölelje, mint máskor, csak egy fejbiccen- téssel üdvözölte; hanem azért a szeme elmondta neki mindazt, amit nem szánt a többiek fülének, és amit a titkosírással írt szemérmetlen leveleiben már úgyis bevallott. Dadus a szeme sarkából figyelte a jelenetet, és gúnyo- san mosolygott. Aztán ahogy elment Harmadik Pedro mellett, ráfintorított. – Tanuld meg, te taknyos, hogy magadhoz valókkal kezdj, ne kisasszo- nyokkal – sziszegte a foga közt. Aznap este Blanca a családdal együtt vacsorázott az ebédlőben – tyúkle- vest ettek, Tres Maríason mindig azzal fogadták őket –; a türelmetlenség legkisebb jele sem látszott rajta a vacsora utáni hosszú csevegés közben, amikor apja a konyakját kortyolgatva, importált tehenekről és az aranybá- nyáról beszélt. Megvárta, hogy anyja jelt adjon a távozásra, aztán lassan fel- állt, mindenkinek jó éjszakát kívánt, és a szobájába ment. Életében először kulcsra zárta az ajtaját. Egy ideig ruhástul ült az ágyon, addig várakozott ott a sötétben, amíg a szomszéd szobában elcsendesedtek az ikrek, megszűnt a szolgálók járkálása, és az ajtó meg a tolózár nyikorgása jelezte, hogy a ház nyugovóra tért. Akkor kinyitotta az ablakát és kiugrott, letaposva a horten-
ziákat, melyeket Férula néni ültetett sok évvel azelőtt. Derült éjszaka volt, tücsökciripelés és békabrekegés hallatszott. Az udvaron a télire aszalódó barack édes illata terjengett, Blanca mélyet szippantott belőle. Kicsit várt, hogy szeme megszokja a sötétséget, aztán elindult, de nem jutott messzire, mert hirtelen meghallotta az éjszakára szabadon engedett házőrző kutyák dühös csaholását. Ez a négy véreb úgy nőtt fel, hogy mindig láncon tartot- ták őket, és napközben most is mindig be voltak zárva, úgyhogy Blanca még nem látta őket közelről, így aztán nem ismerhették őt. Egy pillanatra hatalmába kerítette a vakrémület, már azon a ponton volt, hogy fejvesztett sikoltozásba kezd, de akkor hirtelen eszébe jutott, hogy az öreg Pedro Gar- cía azt mondta egyszer: a tolvajok meztelenre szoktak vetkezni, mert akkor nem támadják meg őket a kutyák. Blanca nem tétovázott, villámgyorsan le- rángatta magáról a ruháját – pedig reszketett a rémülettől –, aztán hóna alá kapta, és lassú léptekkel elindult, miközben azért fohászkodott magában, hogy az állatok valahogy meg ne szimatolják, hogy mennyire fél tőlük. A kutyák csaholva ugrándoztak körülötte, de ő nem törődött velük, nyugodtan ment tovább. A szelindekek ekkor még közelebb nyomultak hozzá, és meg- zavarodva vicsorogtak rá, de Blanca nem állt meg. A legelszántabb még meg is szaglászta. Ott érezte langyos leheletét a háta közepén, mégsem for- dult vissza. Egy darabig morogták, ugatták, követték, végül ráuntak és el- kullogtak. Blanca megkönnyebbülten felsóhajtott; érezte, hogy egész testé- ben reszket, és hogy elönti a veríték, nekidőlt hát egy közeli fának, hogy ki- fújja magát, és elmúljék a lábából a gyöngeség. Azután sietve felöltözött, és futni kezdett a folyó felé. Harmadik Pedro ugyanott várta, ahol az elmúlt nyáron találkozgattak, és ahol sok-sok évvel ezelőtt Esteban Trueba megfosztotta Pancha Garcíát alá- zatos szüzességétől. Amikor Blanca meglátta a fiút, arcába szökött a vér. A távollét hónapjai alatt Pedro megemberesedett, megedződött a nehéz mun- kában, mialatt a lány a zárda és az otthon falai közt békésen éldegélt, és ro- mantikus álmokat szövögetett, illetve kötögetett a skót gyapjúfonalból, ha- nem az álombeli kép nem egészen olyan volt, mint ez a magas fiatalember, aki most az ő nevét suttogva hozzá lépett. Harmadik Pedro kinyújtotta felé- je a kezét, és megérintette a nyakát, valahol a füle alatt. Blanca édes forró- ságot érzett, mely a csontját is átjárta, a lába elgyöngült, behunyta a szemét, szinte elalélt. Pedro gyöngéden vonta magához és átölelte, a lány pedig oda- bújt hozzá, egy férfihoz, akit nem ismert, hiszen annyira más volt, mint az a
vézna gyerek, akivel kimerülésig simogatták egymást néhány hónappal az- előtt. Beszívta új illatát, hozzádörgölőzött érdes bőréhez, végigtapogatta azt az erős, szikár testet, és nagyszerű, tökéletes béke töltötte el, olyan érzés, mely csöppet sem hasonlított a fiú izgalmához. Nyelvükkel keresték egy- mást, mint már máskor is, most mégis újdonságnak hatott, aztán egy kétség- beesett csókban összeforrva elzuhantak, és ott hemperegtek a puha, nedves földágyon. Most fedezték fel igazán egymást, néma gyönyörűséggel. A hold befutotta égi pályáját, de ők nem látták, azzal voltak elfoglalva, hogy szinte a másik bőrébe bújva, telhetetlen mohósággal kifürkésszék egymás legrej- tettebb titkait. Attól az éjszakától kezdve Blanca és Harmadik Pedro mindig ugyanazon a helyen és ugyanabban az órában találkoztak. A lány nappal hímzett, olva- sott, unalmas akvarelleket festegetett a ház körül. Dadus pedig boldog volt: végre nyugodtan tudott aludni. Clara azonban megérezte, hogy valami külö- nös történik, mert új színt vett észre a lánya sugárzásában, és úgy vélte, tud- ja az okát. Harmadik Pedro ugyanúgy dolgozott a határban, mint régen, és a faluból sem maradt el, továbbra is találkozott a barátaival. Estére holtfáradt volt, de ha arra gondolt, hogy együtt lesz Blancával, visszatért az ereje. Nem csoda, hiszen tizenöt éves volt. Így telt el a nyár, és hosszú évek múl- tán is úgy emlékeztek azokra a forró éjszakákra, mint életük legszebb kor- szakára. Ezalatt Jaime és Nicolás is igyekezett kihasználni a szünidőt; mindent vé- gigcsináltak, ami az angol internátusban tilos volt, rekedtre ordították ma- gukat, semmiségeken összeverekedtek, taknyos, koszmós csibész lett belő- lük, térdükön var, hajukban tetű, falták a frissen szüretelt gyümölcsöt, és te- leszívták magukat szabadsággal. Pitymallatkor eltűntek, és napnyugtával kerültek elő, kővel nyúlra vadásztak, inuk szakadtáig hajszolták a lovakat, és meglesték az asszonyokat, akik a ruhát sulykolták a folyóban. Így telt el három év a földrengésig, mely mindent megváltoztatott. A szünidő végén az ikrek – Dadus és a városi cselédség kíséretében és a cso- magok nagy részével – korábban visszatértek a fővárosba. A fiúk egyenesen az internátusba mentek, Dadus pedig a szolgálókkal együtt rendbe hozta a nagy sarokházat a gazdáék fogadására. Néhány napig még Blanca is vidéken maradt a szüleivel. Akkor történt, hogy Clarának rémálmai voltak; alvajáróként bolyongott a folyosókon, és mindig sikoltozva ébredt. Nappal is úgy járkált, mint aki meghibbant, és
baljós jeleket olvasott ki az állatok viselkedéséből: úgy tetszett neki, hogy a tyúkok nem tojnak naponta, a tehenek riadtan tiporják egymást, a kutyák a halált vonítják, a patkányok, a pókok és a kukacok előmásznak a rejtekeik- ből, a madarak elhagyják a fészküket, és csapatostul röpülnek el, mialatt éhes fiókáik csipognak a fákon. Mint egy megszállott, úgy leste a vulkánból felszálló vékony fehér füstoszlopot, és aggodalmasan fürkészte az ég szín- változásait. Blanca nyugtató főzeteket és langyos fürdőket készített neki, Esteban pedig a régi homeopatikus pasztillákhoz folyamodott, hogy meg- nyugtassa, de az álmok folytatódtak. – Megmozdul a föld – mondta Clara egyre sápadtabban, egyre izgatottab- ban. – Az istenért, Clara! Hiszen mindig mozog! – nyugtatta Esteban. – Ez más lesz. Tízezer halott lesz. – Az egész országban sincs annyi ember – tréfálkozott a férje. A kataklizma hajnali négykor kezdődött. Clara kevéssel előbb egy rémsé- ges, lidérces álomból riadt fel; felpuffadt lovakról, szökőárba vesző tehe- nekről, kövek alatt nyöszörgő emberekről álmodott, arról, hogy megnyílt a föld, és az üreg egész házakat nyelt el. Rémülettől szederjesen ébredt, és Blancához szaladt. De Blanca, mint minden éjjel, most is kulcsra zárta az ajtaját, és az ablakon keresztül kisurrant a folyóhoz. A szünidő végére a nyári kalandból sodró erejű szenvedély lett, és a fiatalok minden percet ki- használtak, hogy fékevesztetten szeretkezzenek, hiszen tudták, hogy nemso- kára ismét el kell válniuk, a lánynak vissza kell térnie a városba. Egész éjjel a folyóparton maradtak, nem éreztek sem hideget, sem fáradtságot, kétség- beesetten ölelkeztek, és Blanca mindig csak a hajnal derengő fényénél lopa- kodott vissza a házba, aztán az ablakon át a szobájába, és alighogy hazaért, máris hallotta a kakas kukorékolását. Így történt, hogy amikor aznap Clara be akart menni a lánya szobájába, zárt ajtót talált. Dörömbölt, de nem jött válasz, kirohant hát, megkerülte a házat, és akkor meglátta, hogy tárva-nyit- va az ablak, és hogy Férula hortenziáit valaki letaposta. Rögtön megértette, hogy mi okozza Blanca szokatlan kisugárzását, karikás szemét, étvágytalan- ságát, hallgatagságát, reggeli aluszékonyságát; már tudta, hogy mire vélje azokat az alkonyati vízfestményeket: egyetlen pillanat alatt felfogta. És ak- kor abban a pillanatban rengeni kezdett a föld. Clara érezte, hogy a föld megrázkódik, és ő nem bír megállni a lábán. Térdre esett. A tetőcserepek meglódultak, és fölsiketítő lármával záporoztak körülötte. A ház vályogfala a szeme láttára hasadt szét, mintha fejsze vágta
volna ketté, a föld megnyílt, úgy, ahogy álmában, és kisvártatva egy hatal- mas repedés tátongott a lába előtt; a hasadék növekedett, elnyelte a tyúkó- lat, a mosodát is, teknőstül, és az istállók egy részét. A víztartály imboly- gott, majd földre zuhant, ezer liter vizet zúdítva a tyúkokra, amelyek még nem pusztultak el, s amelyek most ijedt tikácsolással verdestek a szárnyuk- kal. A távolban a vulkán, mint egy dühös sárkány, füstöt és tüzet okádott. A láncaikról elszabadult kutyák őrjöngve rohangáltak fel-alá, az összeomlott istállóból kiszabadult lovak rémülten nyerítettek, és megbokrosodva vágtat- tak ki a szabad mezőre, a nyárfák részegen dülöngéltek, néhány gyökerestül kifordult a földből; ágaikon feldúlt madárfészkek. A legszörnyűbb a föld méhéből feltörő morajlás volt, hosszan hangzott, mintha egy lassan haldok- ló óriás zihálna, iszonyattal töltötte be a mindenséget. Clara a ház felé von- szolta magát, Blancát hívogatta, de hangját elnyelte a föld halálhörgése. Látta, hogy a béresek kétségbeesetten kirohannak a házakból, az égre kiál- toznak, összekapaszkodnak, kihajigálják a gyermekeket, kirugdalják a ku- tyákat, kivonszolják az öregeket, a téglák és cserepek robajában megpróbál- ják menteni szegényes motyójukat, a föld mélyéből előtörő dübörgés pedig nem akart megszűnni, mintha a világvége jött volna el. Esteban Trueba épp abban a pillanatban jelent meg az ajtóban, amikor a ház megroppant, mint a tojáshéj, és hatalmas porfelhőt kavarva, összedőlt; maga alá temette a törmelékhegy. Clara odakúszott, kiabált, szólongatta, de nem jött válasz. A földrengés első hulláma egy percig tartott, a legerősebb volt, amelyet valaha is följegyeztek abban a katasztrófák sújtotta országban. Minden összedőlt, ami állt, és ha mégis talpon maradt valami, az leomlott attól a ki- sebb erejű rengéssorozattól, amely világos virradatig rázkódtatta a világot. Tres Maríason várták a napfelkeltét, hogy összeszámolják a halottakat, kiás- sák a romhalmaz alatt nyöszörgőket, köztük Esteban Truebát; tudták, hogy hol temette maga alá az épület, mégsem remélték, hogy életben találják. Négy ember dolgozott Második Pedro irányításával, hogy ellapátolják on- nan a rászakadt por-, cserép- és vályoghegyet. Clara felhagyott angyali szó- rakozottságával, és úgy emelgette le róla a köveket, mint egy férfi. – Ki kell húznunk! Még él, és hall bennünket! – bizonygatta Clara, lelket öntött a többiekbe, hogy folytassák a mentést. Mire megpirkadt, épségben előkerült Blanca és Harmadik Pedro. Clara nekiesett a lányának, lekent neki pár pofont, aztán örömében sírva átölelte,
hogy megmenekült, és mellette van. – Ott az apád! – mutatott a törmelékhalomra. A két fiatal is hozzálátott a többiekkel együtt, és egy óra múlva, amikor a nap, ennyi szörnyűség láttán, mégis kisütött, kihúzták sírjából a gazdát. Alig maradt ép csontja, de élt, és a szeme nyitva volt. – Be kell vinnünk a faluba, hogy megnézzék az orvosok – mondta Máso- dik Pedro. Éppen azon vitatkoztak, hogyan szállítsák, hogy törött csontjai ki ne bújjanak a testből, mint egy lyukas zsákból, amikor odaért az öreg Pedro García, aki vakságának, vénségének hála, nagyobb megrázkódtatás nélkül vészelte át a földrengést. Lekuporodott a sérült mellé, és nagyon óvatosan megvizsgálta, végigtapogatta a testét, öreg ujjával – ő azzal látott –, de úgy, hogy egyetlen porcikája, egyetlen törött csontja sem kerülte el a figyelmét. – Ha megmozdítják, belehal – vélekedett. Esteban Trueba nem vesztette el az eszméletét, jól hallott minden szót; eszébe jutott a hangyavész, és megértette, hogy egyetlen reménye az öreg- ben van. – Bízzanak csak rá, tudja ő, hogy mit csinál – motyogta. Pedro García kért egy takarót, aztán a fiával meg az unokájával együtt rá- csúsztatták a gazdát; majd nagyon óvatosan föltették egy rögtönzött műtő- asztalra; ott helyben fabrikálták össze, a rémálom kellős közepén, ahol vala- ha a kert volt, de most csupán egy kis üres térség: állattetemek hevertek, si- valkodó gyerekek, nyüszítő kutyák, imádkozó asszonyok kavarogtak körü- löttük. A romok közül egy borostömlő is előkerült, Pedro García háromfelé osztotta a tartalmát, egyharmadával lemosta az összetört testet, a másikkal megitatta Estebant, a maradékot pedig ő kortyolgatta el, mielőtt hozzálátott, hogy egyenként összerakja a gazda csontjait, türelemmel, nyugodtan, meg- nyújtva ezt, összébb tolva amazt, sorban a helyére tette mindegyiket, sínbe rakta, lepedőcsíkokkal rögzítette, közben a betegeket pártfogoló szentekhez litániázott, varázsigéket mormolt, a Szent Szüzet hívta segítségül, és szem- rebbenés nélkül, a vakok üdvözült arckifejezésével tűrte Esteban Trueba üvöltését, vad káromkodását. Pusztán tapintással úgy helyreállította, hogy az orvosok, akik később megvizsgálták, hitetlenkedve álmélkodtak. – Én meg sem próbáltam volna – ismerte be Cuevas doktor, amikor meg- nézte a sebeket. A földrengés pusztítása mély gyászba borította az országot. Nemcsak a föld rázkódott, míg a talajjal egyenlővé nem tett mindent, a tenger is mér- földekre visszahúzódott, majd egyetlen óriás hullámot vetve zúdult vissza,
és a parttól nagyon távoli dombokra ültette fel a hajókat; falvakat, utakat öntött el, állatokat sodort magával, és Délen több szigetet méteresnél mé- lyebb víz alá süllyesztett. Mint sebzett dinoszauruszok, úgy rogytak le vagy kártyavárként dőltek össze az épületek, a halottak száma ezrekre rúgott, nem akadt család, ahol ne sirattak volna valakit. A sós tengervíz tönkretette a termést, városnegyedeket, falvakat emésztett el a tűzvész, és az istencsa- pások betetőzéseként láva és hamu ömlött a vulkán közelében fekvő telepü- lésekre. Az emberek nem mertek a házban aludni, rettegtek, hogy megis- métlődik a katasztrófa, a pusztaságban vertek sátrat, vagy az utcákon és a tereken aludtak. A katonaságnak kellett rendet teremtenie a felfordulásban, akit lopáson kaptak, azt teketória nélkül főbe lőtték, mert amíg a keresztény hívők zsúfolásig megtöltötték a templomokat és bűnbocsánatért könyörög- tek, hogy a haragvó Istent esedezésükkel lecsillapítsák, a tolvajok a romok között kutattak, és ha kilátszott a törmelék alól egy aranykarikás fül vagy egy aranygyűrűs ujj, mindjárt lenyisszantották, azzal sem törődtek, hogy halott-e az áldozat, vagy csak betemette az omladék. Fertőzés terjengett, járványok törtek ki az országban. A világ többi részét túlságosan elfoglalta a háború, alig vették tudomásul, hogy a földnek e távoli zugában megbolon- dult a természet, azért még így is érkezett gyógyszer, takaró, élelmiszer meg építőanyag, de ezek a küldemények eltűntek az államigazgatás titokzatos útvesztőiben, olyannyira, hogy a jobb üzletekben még évek múlva is árultak amerikai húskonzervet meg európai tejport, de olyan áron, mintha valami ínyencség volna. Esteban Trueba négy hónapot töltött pólyák, sínek, flastromok és kapcsok között mereven, tehetetlen mozdulatlanságra kárhoztatva; vad viszketés gyötörte, türelmetlenség emésztette. Rossz természete olyan kibírhatatlanná vált, hogy senki sem tudta elviselni. Clara a tanyán maradt és ápolta, de Blancát, amikor megindult a közlekedés és helyreállt a rend, visszaküldték az intézetbe, mert az anyja nem ért rá, hogy vele is foglalkozzék. Dadust a fővárosban, az ágyában érte a földrengés, és bár ott sokkal eny- hébb volt, mint délen, ő mégis belehalt a rémületbe. A nagy sarokház úgy recsegett-ropogott, mint a dióhéj, a falak megrepedtek, az ebédlő nagy kris- tály csillárja lezuhant, és ezernyi csengettyű csilingelésével ízzé-porrá tört. Egyéb kár nem esett, de Dadus halála súlyos csapás volt. A cselédek, ami- kor túljutottak az első riadalmon, észrevették, hogy a vénasszony nem me- nekült ki velük együtt az utcára. Bementek, hogy megkeressék, meg is talál-
ták a szobájában: a priccsen feküdt kiguvadt szemmel, és pár szál haja ég- nek állt a rémülettől. Azokban a zűrzavaros napokban még méltó temetést sem kaphatott, pedig megérdemelte volna; nem volt se gyászbeszéd, se sira- tás, mert nagyon gyorsan kellett eltemetni. A számos gyerek közül, akiket annyi szeretettel másoknak nevelt fel, egy sem kísérte el utolsó útjára. A földrengés olyan jelentős változást hozott a Trueba család életében, hogy attól kezdve aszerint osztályozták az eseményeket, hogy előtte vagy utána történtek-e. Tres Maríason ismét Második Pedro García lett az intéző, mivel a gazda nem tudott kimozdulni az ágyból. Neki kellett megszerveznie a munkásokat, visszaállítani a nyugalmat, újjáépíteni a tönkrement birtokot. Azzal kezdték, hogy elhantolták a halottakat, ott, ahol régen is temettek, a vulkán lábánál, mert csodával határos módon a temetőt kikerülte a lávafo- lyam, amikor lezúdult az átkozott hegy lejtőjén. Az új síroktól némileg ün- nepélyesebb lett a szegényes temető, még egy nyírfasort is ültettek oda, hogy árnyékot adjon a látogatóknak. Egyenként újjáépítették a téglaházakat – pontosan olyanok lettek, mint amilyenek voltak –, újra felépítették az is- tállókat, a tejüzemet, a magtárakat; felszántották a földeket, hogy majd vet- ni tudjanak, és hálát adtak az égnek, hogy a láva és a hamu a másik oldalra ömlött, és így a birtok megmenekült. Harmadik Pedrónak le kellett monda- nia a falubeli ismerősök meglátogatásáról, mert az apja megkövetelte, hogy mellette legyen. A fiú nem szívesen segített az apjának, azt mondta, hogy ha inuk szakadtáig dolgoznak, azzal csak a gazda vagyonát gyarapítják, ők azonban éppolyan nyomorúságban élnek, mint azelőtt. – Mindig így volt ez, fiam. Nem változtathatod meg Isten akaratát – intet- te le az apja. – De bizony, mindent meg lehet változtatni, apám. Vannak, akik ezen munkálkodnak, de ide még a híre sem jut el. Nagy dolgok készülnek a vi- lágban – érvelt Harmadik Pedro, és gyorsan eldarálta, amit a kommunista tanítótól és José Dulce Maria atyától hallott. Második Pedro erre már nem felelt neki, megállás nélkül dolgozott to- vább. De később hajlandó volt szemet hunyni, amikor a fia, kihasználva a gazda betegségét, és hogy már nem néztek úgy a körmére, megszegte a pa- rancsot, és terjeszteni kezdte a tanyán a szakszervezet tiltott kiadványait és a tanító politikai újságjait, meg a spanyol pap különös bibliamagyarázatait. Esteban Trueba parancsára az intéző megkezdte az udvarház újjáépítését, pontosan olyanra, amilyen eredetileg volt. Még a szalmából és agyagból
vert vályog helyett sem alkalmazták a korszerűbb téglát, és a régi keskeny ablakok sem lettek szélesebbek. Csak annyit változtattak a kényelem kedvé- ért, hogy bevezették a meleg vizet a fürdőszobákba, és a régi fafűtéses konyhatűzhelyet felcserélték petróleumosra, de azzal meg egyetlen szakács- nő sem tudott megbarátkozni, így aztán kirakták a hátsó udvarba tyúkülő- nek. Addig is, amíg a ház elkészült, felhúztak egy bádogtetős deszkabódét, és abban helyezték el Esteban betegágyát; így a gazda láthatta az ablakon át, hogy haladnak a munkálatok, onnan aztán ordíthatott, parancsolgatha- tott, és közben forrt benne a méreg, hogy ágyhoz van kötve, és csak fekszik tehetetlenül. Clara sokat változott azokban a hónapokban. Vállvetve dolgozott Máso- dik Pedro Garcíával, hogy mentsék a még menthetőt. Életében először inté- zett anyagi ügyeket segítség nélkül, hiszen már sem a férjére, sem Férulára, sem Dadusra nem számíthatott. Végre felébredt a hosszan tartó gyerekkor- ból, hiszen addig mindig óvták, vigyáztak rá és gondoskodtak róla, és nem is tudta, hogy mi a kötelesség. Esteban Truebának most az lett a rögeszmé- je, hogy minden étel megárt neki, ha nem a felesége főzi, így hát Clara a nap nagy részét a konyhában töltötte, tyúkot kopasztott, és erőlevest készí- tett a betegnek, vagy épp kenyeret dagasztott. Ráadásul ő volt az ápolónő is, szivaccsal mosdatta Estebant, kötést cserélt, ágytálazott. A férje pedig nap- ról napra mérgesebb, követelődzőbb lett, tégy ide egy párnát, ne oda, fel- jebb, hozz bort, de ne ilyet, mondtam, hogy fehérbort akarok, nyisd ki az ablakot, zárd be, itt fáj, ott fáj, éhes vagyok, melegem van, vakard meg a hátam, ne ott, hanem lejjebb. Clara jobban félt tőle, mint amikor erős, egészséges férfi volt, és a vágyódó hím illatával tört be békés életébe; vil- lámló haragja, kegyetlen háborgása, nagyúri pökhendisége, zsarnok szeszé- lyei felbolygatták azt a törékeny egyensúlyt, melyet Clara a földöntúli szel- lemekkel és a szükséget szenvedő földi lelkekkel tartott fenn. Utálni kezdte. Alighogy összeforrt a csontja, és meg tudott mozdulni, Esteban viharos vá- gyat érzett, hogy magához ölelje a feleségét, és ahányszor csak elment mel- lette az asszony, meg-megpaskolta: beteges zaklatottságában összetévesztet- te a tenyeres-talpas cselédlányokkal, akik még legénykorában konyhában és ágyban egyaránt kiszolgálták. Clara úgy találta, hogy nem neki való már az effajta enyelgés. A sok szerencsétlenség hatására egyre inkább a szellemi dolgok felé fordult, és talán a kora miatt, no meg azért is, mert nem szerette a férjét, arra a megállapításra jutott, hogy az érzékiség állatias, durva dolog,
csak sajog tőle a dereka, és feldúlja az ágyat. Elég volt néhány óra, s a föld- rengés lerántotta a földre, az erőszak, a halál, a hétköznapi gondok szintjére, és ráébresztette, hogy vannak elemi szükségletek is, amelyekről azelőtt fo- galma sem volt. Most bizony semmi hasznát sem vette a háromlábú asztal- nak, de annak sem, hogy ki tudja olvasni a jövendőt a tealevelekből, hiszen most az volt a fontos, hogy a cselédséget megvédje a járványtól meg a fejet- lenségtől, a földeket az aszálytól meg a csigáktól, a teheneket a száj- és kö- römfájástól, a tyúkokat a píptől, a ruhákat a molylepkéktől, a gyermekeit az elhagyatottságtól, a férjét pedig a haláltól meg a saját fékevesztett indulatá- tól. Clara nagyon fáradt volt. Magányosnak érezte magát, és meg volt zava- rodva; ha döntenie kellett, csupán Második Pedro García segítségére szá- míthatott. Ez a hallgatag, hűséges ember mindig kéznél volt, ha hívta, ő volt az egyetlen szilárd pont abban a viharos forgatagban, amivé az élete lett. Estefelé gyakran megkereste, és megkínálta egy csésze teával. Fonott nád- székben ültek a tornácon, és várták, hogy az este feloldja bennük a nappal feszültségét. Nézték, ahogy az éj sötét sátra ráterül a pusztára, és felragyog- nak az első csillagok; csak a békák kuruttyoltak, ők hallgattak. Sok megbe- szélnivaló, sok megoldásra váró gond, sok eldöntendő kérdés várt rájuk, de azt a félóra csendet mindketten megérdemelt jutalomnak érezték, lassan kortyolták a teát, hogy tovább tartson, és a másik életére gondoltak. Tizenöt éve ismerték egymást, minden nyáron találkoztak, de összesen sem sokat beszéltek. Második Pedro García szemében a gazda felesége valami tün- döklő nyári káprázat volt, akinek nem való az a nehéz, keserves élet; egé- szen más volt, mint a többi asszony, akit ismert. Még ha tésztát dagasztott, vagy az ebédre szánt tyúkkal vérezte be a kötényét, ő akkor is délibábnak látta a napfény káprázatában. Csak alkonyatkor, azokban a nyugodt percek- ben, amikor a teaivás örömében osztoztak, csak akkor látta őt a maga embe- ri mivoltában. Titokban hűséget esküdött neki, és mint egy kamasz, arról ábrándozott, hogy feláldozza érte az életét. Annyira tisztelte az asszonyt, mint amennyire gyűlölte Esteban Truebát. Amikor bevezették hozzájuk a telefont, még sok minden hiányzott ahhoz, hogy az udvarház lakható legyen. Esteban Trueba már négy éve harcolt, hogy vonalat kapjon, de éppen akkor szerelték be a készüléket, amikor tető sem volt a házon, ami megvédte volna a telefont az időjárás viszontagságai- tól. Nem sokáig élvezhették, de egyszer-kétszer azért felhívhatták az ikre- ket, hallhatták a hangjukat, úgy, mintha egy másik égitestről érkezett volna,
fülsiketítő recsegés közepette, és a telefonos kisasszony közbeszólásaival, aki részt vett a beszélgetésben. Arról is telefonon értesültek, hogy Blanca beteg és az apácák nem vállalják a felelősséget érte. Makacs köhögés és gyakori láz kínozta. A gümőkórtól mindenki rettegett, nem volt család, ahol ne sirattak volna el egy tüdővészest, ezért Clara elhatározta, hogy elutazik hozzá. Még aznap, amikor Clara vonatra ült, Esteban Trueba szétverte a te- lefont; ugyanis elkezdett csengeni, mire a gazda rákiabált, hogy máris megy, hallgasson el, de a készülék csak csengett tovább, ő pedig szitkozód- va nekiesett a botjával, és közben kificamította a kulcscsontját, amit pedig annyi vesződséggel rakott helyre nemrég az öreg Pedro García. Clara életében először utazott egyedül. Évek óta járt ezen az útvonalon, de mindig szórakozottan, mert mindig számíthatott valakire, aki a prózai részletekkel törődött, míg ő az ablakon át a tájban gyönyörködött. Második Pedro kivitte az állomásra, és elhelyezte a vonaton. Búcsúzáskor Clara elő- rehajolt, csókot lehelt a férfi arcára, és rámosolygott. Hazafelé Második Pedro az arcán tartotta a kezét, a széltől is óvta annak a könnyed érintésnek a helyét, de nem mosolygott, mert szomorú volt. Clara inkább az ösztönére hagyatkozott, semmint a helyismeretére vagy a logikájára, mégis késedelem nélkül odatalált a lánya iskolájához. A rendfő- nöknő spártai szigorra valló irodájában fogadta, ahol egy hatalmas vérző Krisztus volt a falon; sehogy sem illett hozzá az a vörös rózsacsokor, mely ott virult az asztalon. – Orvost hívtunk, Trueba asszony – mondta az apáca. – Semmi baja a kislány tüdejének: de mégis jobb lesz, ha magával viszi Blancát, a vidéki le- vegő használni fog neki. Mi nem vehetünk magunkra ekkora felelősséget, ugye megérti? Aztán csengetett, és kisvártatva belépett Blanca. Soványabb és sápadtabb lett, és a szeme alatt lila árnyék volt; ettől minden anya megrémült volna, de Clara rögtön tudta, hogy a lánya betegsége nem a testében, hanem a lelké- ben lakik. A rémes szürke egyenruhában kisebbnek látszott, pedig nőies formái ugyancsak kidomborodtak benne. Blanca meglepődött, amikor meg- látta az anyját, úgy élt az emlékezetében, mint egy fehér ruhás, vidám, szó- rakozott angyal, és íme, pár hónap alatt tevékeny asszony lett belőle, a ke- zén bőrkeményedések, és mély ráncok a szája szögletében. Az ikreket is meglátogatták az angol intézetben. A földrengés óta most találkoztak először; csodálkozva állapították meg, hogy az egész ország te-
rületén alighanem az az öreg épület az egyetlen hely, amelyet nem érintett a katasztrófa, és ahol mintha nem is hallottak volna róla. Tízezer halott? Oda se neki; szorgalmasan daloltak tovább, folyt a krikettjáték, és csakis a Nagy-Britanniából három hét késéssel érkező hírek tudták megrendíteni őket. Anya és lánya meglepetten hallgatta, hogy a két fiú, aki Amerika e tá- voli csücskében született, és akinek mór és spanyol vér csörgedezik az erei- ben, oxfordi hangsúllyal beszél spanyolul; és az náluk az érzelem legszélső- ségesebb megnyilvánulása, ha csodálkozva felhúzzák a bal szemöldöküket. Csöppet sem hasonlítottak azokra a féktelen, tetves kölykökre, akik a nyá- ron voltak kinn a tanyán. „Remélem, hogy ennyi angolszász hidegvértől sem hülyülnek meg egészen”, dadogta Clara, amikor elbúcsúzott a fiaitól. Most, hogy Dadus meghalt – aki hajlott kora ellenére a nagy sarokház lel- ke volt, és a gazdák távollétében mindenért felelt –, a cselédség szétzüllött. Amint felügyelet nélkül maradtak, elhanyagolták a munkájukat, lustálkod- tak, pletykáltak egész nap, közben pedig kiszáradtak a növények, mert senki sem locsolta őket, és pókhálók lepték be a sarkokat. Olyan siralmas állapot- ban volt a ház, hogy Clara elhatározta, lezárja, és szélnek ereszti a cselédsé- get. Hozzáláttak Blancával, hogy lepedőbe burkolják a bútorokat, naftalint szórjanak mindenüvé. Kinyitották a kalitkákat: a törpepapagájok, kanárik, tengelicek, pacsirták vaksi részegséggel keringtek a szabadság kék egén, végül elröpültek a világ négy égtája felé. Blancának feltűnt, hogy míg szor- goskodnak, egyetlen kísértet sem lép elő a függönyök mögül, és hatodik ér- zéke a rózsakeresztesek jöttét sem jelzi, de még egy éhező poétáét sem, akit hozzájuk hajt a szükség. Az anyja már egészen olyan volt, mint egy közön- séges, hétköznapi asszony. – Nagyon megváltozott, anyám – jegyezte meg Blanca. – Nem én változtam meg, lányom, hanem a világ körülöttünk – mondta Clara. Mielőtt elhagyták a házat, bementek Dadus szobájába, amely a cselédud- varból nyílt. Clara kinyitogatta a fiókokat, kivette a kartontáskát, mely fél évszázadon át szolgált a jó asszonynak, és átnézte a ruhásszekrényét. Csak néhány ruhája volt, meg egy-két félretaposott spárgasaruja, és mindenféle méretű doboza, szalaggal, gumigyűrűvel átkötve, azokban őrizte a kis kár- tyákat, értesítőket az első áldozásról, keresztelőről, hajfürtöket, levágott körmöket, kifakult fényképeket, parányi, elkoptatott babacipőket. A del Valle család gyermekeinek emlékei és a Trueba csemetéké, kiket a karján
ringatott, a keblén dajkált. Az ágy alatt Clara megtalálta azokat a maskará- kat is, amelyekkel Dadus ki akarta őt gyógyítani a némaságból. Ült a priccsen, ölében ezekkel a kincsekkel, és hosszan, keservesen siratta a jósá- gos öregasszonyt, aki arra áldozta az életét, hogy a másokét kényelmessé te- gye, és egymagában halt meg. – Hányszor akart engem megijeszteni, végül ő halt meg rémületében – je- gyezte meg Clara. Átvitette Dadus holttestét a Katolikus Temetőbe, a del Valle család mau- zóleumába, mert tudta, hogy a dadájának nem esik jól, hogy evangélikusok és zsidók közé temették, és még a halálában is szívesebben van együtt azok- kal, akiket életében szolgált. Egy csokor virágot tett a sírkő mellé, aztán ki- mentek Blancával az állomásra, hogy visszatérjenek Tres Maríasra. A vonatút alatt Clara sorra elbeszélte a családi eseményeket, apja egész- ségéről is beszámolt a lányának, aztán várta, hogy Blanca feltegye neki az egyetlen kérdést, amelyről jól tudta, hogy lánya mennyire szeretné feltenni, de Blanca nem említette Harmadik Pedro Garcíát, és Clara sem mert beszél- ni róla. Azt gondolta, hogy ha nevén nevezik a bajt, akkor testet ölt, és töb- bé nem lehet figyelmen kívül hagyni; de ha a ki nem mondott szavak köré- be vonják, akkor az idő múlásával, talán magától is megszűnik. Az állomá- son Második Pedro várta őket a hintóval, és Blanca meglepődött, hogy egész úton fütyörészik, mert az intéző hallgatag ember hírében állt. Esteban Truebát egy kék plüssfotelben ülve találták, amire biciklikereket szereltek, addig is, míg meg nem érkezik a tolószék. Már régebben megrendelte a fő- városból, és Clara most magával hozta a poggyászában. Erőteljes botütések- kel s gorombaságokkal irányította a ház építését, ez annyira lekötötte, hogy csak egy szórakozott csókkal fogadta őket, és elfelejtette megkérdezni, hogy van Blanca. Aznap este egy gyalulatlan faasztalon ettek a petróleumlámpa fényénél. Blanca látta, hogy az anyja szolgálja fel az ételt, egyszerű cseréptányérok- ban, azokat is kézművesek formázták, mint a téglát, mert az étkészlet is odaveszett a földrengéskor. Nem volt már Dadus, hogy a konyhai ügyeket irányítsa, így aztán az étkezés igénytelenebb, egyszerűbb lett; csak sűrű len- cselevest, kenyeret, sajtot és birsalmabefőttet ettek, ez a vacsora még az in- tézeti böjtös kosztnál is szegényebb volt. Esteban kijelentette, hogy amint lábra tud állni, személyesen megy a fővárosba, és a legfinomabb, legdrá- gább dolgokkal rendezi be a házat, mert már torkig van vele, hogy ebben a
pokoli országban a természeti erők átkozott hisztériája miatt úgy kell élnie, mint egy parasztnak. Az asztalnál folytatott beszélgetésből Blanca csak egyetlen dologra figyelt fel, arra, hogy az apja elkergette Harmadik Pedro Garcíát, és szigorúan megparancsolta, hogy be ne tegye többé lábát a bir- tokra, mert azon kapta a fiút, hogy kommunista eszméket terjeszt a béresek között. Amikor ezt meghallotta, Blanca elsápadt, és kanalából a leves az ab- roszra csurgott. Csak Clara vette észre zavarodottságát, mert Esteban elme- rült a szokásos monológjában, a hálátlan gonoszokról szónokolt, akik bele- harapnak a kézbe, mely enni ad nekik: – Mindez az ördögi zugpolitikusok műve! Mint amilyen ez az új szocia- lista jelölt, ez a báb, akinek van mersze hozzá, hogy tehervonaton bejárja az országot keresztül-kasul, és mindenféle bolsevik szöveggel fellázítsa a bé- kés embereket; de jobban jár, ha nem tolja ide a képét, mert amint leszáll a vonatról, fasírtot csinálunk belőle; már felkészültünk a fogadására, a kör- nyéken egyetlen birtokos gazda sincs, aki ne így gondolkodna; nem tűrjük el, hogy itt mifelénk a tisztességes munka ellen papoljanak, és azzal etesse- nek bennünket, hogy a legszorgalmasabbaknak nem jár jutalom, olyan nincs, hogy a sok henyélő ugyanazt érdemli, mint amit mi, akik napkeltétől napnyugtáig dolgozunk, és tudjuk, hogy fektessük be a tőkénket; mi vállal- juk a kockázatot és a felelősséget, mert ha a lényeget nézzük, nekem aztán mesélhetik, hogy a föld azé, aki megműveli, ez is csak azt bizonyítja, hogy nincs igazuk, hiszen itt én vagyok az egyetlen, aki tud dolgozni, itt minden pusztaság volt, amíg ide nem jöttem, és nélkülem most is az volna; Krisztus sem azt mondta, hogy osszuk meg a lustákkal verejtékes munkánk gyümöl- csét; és akkor ez a taknyos, szarházi Harmadik Pedro ilyet mer követelni az én birtokomon; csak azért nem eresztettem golyót a szeme közé, mert az ap- ját sokra tartom, és mert voltaképpen a nagyapjának köszönhetem az élete- met, de azt megmondtam, hogy ha az a zsivány még egyszer beteszi a lábát a birtokomra, puskatussal verem szét a pofáját! Clara nem vett részt a beszélgetésben. Már százszor hallotta ezt a szónok- latot, és most azzal volt elfoglalva, hogy hordta-vitte a tálakat, és a szeme sarkából a lányát figyelte; de amikor felvette a levesestálat, hogy kivigye a megmaradt lencsét, meghallotta a férje utolsó szavait. – Úgysem tudod megakadályozni, Esteban – mondta –, hogy a világ meg- változzék. Ha elkergeted Harmadik Pedro Garcíát, akkor majd akad más, aki elhozza az új eszméket Tres Maríasra.
Search
Read the Text Version
- 1
- 2
- 3
- 4
- 5
- 6
- 7
- 8
- 9
- 10
- 11
- 12
- 13
- 14
- 15
- 16
- 17
- 18
- 19
- 20
- 21
- 22
- 23
- 24
- 25
- 26
- 27
- 28
- 29
- 30
- 31
- 32
- 33
- 34
- 35
- 36
- 37
- 38
- 39
- 40
- 41
- 42
- 43
- 44
- 45
- 46
- 47
- 48
- 49
- 50
- 51
- 52
- 53
- 54
- 55
- 56
- 57
- 58
- 59
- 60
- 61
- 62
- 63
- 64
- 65
- 66
- 67
- 68
- 69
- 70
- 71
- 72
- 73
- 74
- 75
- 76
- 77
- 78
- 79
- 80
- 81
- 82
- 83
- 84
- 85
- 86
- 87
- 88
- 89
- 90
- 91
- 92
- 93
- 94
- 95
- 96
- 97
- 98
- 99
- 100
- 101
- 102
- 103
- 104
- 105
- 106
- 107
- 108
- 109
- 110
- 111
- 112
- 113
- 114
- 115
- 116
- 117
- 118
- 119
- 120
- 121
- 122
- 123
- 124
- 125
- 126
- 127
- 128
- 129
- 130
- 131
- 132
- 133
- 134
- 135
- 136
- 137
- 138
- 139
- 140
- 141
- 142
- 143
- 144
- 145
- 146
- 147
- 148
- 149
- 150
- 151
- 152
- 153
- 154
- 155
- 156
- 157
- 158
- 159
- 160
- 161
- 162
- 163
- 164
- 165
- 166
- 167
- 168
- 169
- 170
- 171
- 172
- 173
- 174
- 175
- 176
- 177
- 178
- 179
- 180
- 181
- 182
- 183
- 184
- 185
- 186
- 187
- 188
- 189
- 190
- 191
- 192
- 193
- 194
- 195
- 196
- 197
- 198
- 199
- 200
- 201
- 202
- 203
- 204
- 205
- 206
- 207
- 208
- 209
- 210
- 211
- 212
- 213
- 214
- 215
- 216
- 217
- 218
- 219
- 220
- 221
- 222
- 223
- 224
- 225
- 226
- 227
- 228
- 229
- 230
- 231
- 232
- 233
- 234
- 235
- 236
- 237
- 238
- 239
- 240
- 241
- 242
- 243
- 244
- 245
- 246
- 247
- 248
- 249
- 250
- 251
- 252
- 253
- 254
- 255
- 256
- 257
- 258
- 259
- 260
- 261
- 262
- 263
- 264
- 265
- 266
- 267
- 268
- 269
- 270
- 271
- 272
- 273
- 274
- 275
- 276
- 277
- 278
- 279
- 280
- 281
- 282
- 283
- 284
- 285
- 286
- 287
- 288
- 289
- 290
- 291
- 292
- 293
- 294
- 295
- 296
- 297
- 298
- 299
- 300
- 301
- 302
- 303
- 304
- 305
- 306
- 307
- 308
- 309
- 310
- 311
- 312
- 313
- 314
- 315
- 316
- 317
- 318
- 319
- 320
- 321
- 322
- 323
- 324
- 325
- 326
- 327
- 328
- 329
- 330
- 331
- 332
- 333
- 334
- 335
- 336
- 337
- 338
- 339
- 340
- 341
- 342
- 343
- 344
- 345
- 346
- 347
- 348
- 349
- 350
- 351
- 352
- 353
- 354
- 355
- 356
- 357
- 358
- 359
- 360
- 361
- 362
- 363
- 364
- 365
- 366
- 367
- 368
- 369
- 370
- 371
- 372
- 373
- 374
- 375
- 376
- 377
- 378
- 379
- 380
- 381
- 382
