Isabel Allende - Kisertethaz

rancsot, labdát és egy gitárt vittek magukkal. Egyik gyereknek se tűnt fel különösebben, hogy útközben felvettek egy szőke férfit. Alba vezette a gye- rekekkel teli teherautót, ugyanazon az úton, ahol Jaime bácsival járt annak idején. A járőrök kétszer is megállították őket, átkutatták az elemózsiás ko- sarakat, de a gyerekek ragályos jókedve, a csomagok ártatlan tartalma el- oszlatta a katonák gyanakvását. Baj nélkül eljutottak arra a helyre, ahová a fegyvereket elrejtették. A gyerekek rablópandúrt és bújócskát játszottak. Miguel futballozott velük, és amikor elfáradtak, körbeültette őket és mesélt nekik, végül addig énekeltek, amíg teljesen berekedtek. Később térképet rajzolt a helyről, hogy az éjszaka leple alatt majd visszataláljon oda a társai- val. Jól sikerült kirándulás volt, legalább pár órára elfelejtették a harcok rémségeit, élvezték a langyos magaslati napfényt, hallgatták a gyerekek zsi- bongását, akik, hónapok óta először, teli pocakkal futkostak a sziklák kö- zött. – Miguel, úgy félek – szólalt meg Alba. – Sohasem élhetünk már normá- lis életet? Miért nem megyünk külföldre? Miért nem szökünk meg most, amíg lehet? Miguel némán rámutatott a gyerekekre, és Alba megértette. – Akkor engedd meg, hogy veled menjek! – könyörgött, mint már annyi- szor. – Aki nincs kiképezve, az nem jöhet velünk, pláne most. És legkevésbé egy szerelmes nő – mosolygott Miguel. – Többet ér, ha folytatod a munká- dat. Most ezeken a szegény gyerekeken kell segítened, amíg jobb világ nem köszönt rájuk. – Legalább azt mondd meg, hogy hol talállak! – Ha elkap a rendőrség, sokkal jobb, ha nem tudsz semmit – felelte Migu- el. A lány megremegett. A következő hónapokban Alba a ház ingóságait kezdte eladogatni. Elein- te csak az elhagyott szobákból és a pincéből merte elhordani a holmikat, de amikor onnan már mindent eladott, a szalonból kezdtek eltünedezni az antik karosszékek, a barokk konzolasztalkák, a koloniálszekrények, a faragott spanyolfalak, de még az ebédlőből is az asztalnemű. Trueba szenátor észre- vette, de nem szólt semmit. Sejtette, hogy az unokája valami tiltott dolgot művel, és hogy a pénz is ugyanoda kell, ahová az ellopott fegyverek vándo- roltak, de nem akart tudni semmiről, féltette ingatag nyugalmát, hiszen régi

világa már amúgy is romokban hevert. Érezte, hogy az események irányítá- sa kicsúszott a kezéből. Már csak az érdekelte, hogy ne veszítse el az uno- káját, ő volt az egyetlen, aki még az élethez kötötte. Ezért akkor sem szólt semmit, amikor sorra eltűntek a házból a képek, a régi szőnyegek, mert Alba eladta őket az újgazdagoknak. Nagyon öreg volt és nagyon fáradt, nem érzett elég erőt magában, hogy harcoljon. Már nem voltak olyan hatá- rozott elvei, mint régen, és már nem látta olyan pontosan, hogy hol a határ a jó és rossz között. Ha éjjel elbóbiskolt, lidérces álmaiban a lángba borított téglaházak kísértették. Úgy gondolta, hogy ha egyetlen örököse az ablakon akarja kidobálni az értékeket, ám tegye, hiszen neki már úgysincs sok hátra, és a sírba úgyse vihet mást magával, csak a szemfödőt. Alba szeretett volna beszélni vele, de az öreg hallani sem akart az éhező gyerekekről, akik az ő Aubussongobelinjéért naponta egy tál lencsét ehettek, könyörületből, sem a munkanélküliekről, akik egy hétig élhettek az ő márványkő kínai sárkányá- ból. Továbbra is azt hajtogatta, hogy mindez a nemzetközi kommunizmus galád hazugsága, de még ha igaz volna is, ami persze képtelenség, akkor sem Alba kötelessége, hogy mindenkinek a gondját magára vegye, hanem a kormányé vagy végső esetben az egyházé. De amikor egy nap hazatért, és látta, hogy eltűnt Clara portréja, amely ott lógott a bejárattal szemben, úgy gondolta, hogy betelt a pohár, és elővette az unokáját. – Hová az ördögbe tetted a nagyanyád arcképét?! – üvöltötte. – Az angol konzulnak adtam el, nagyapa. Azt ígérte, hogy egy londoni múzeumban helyezi el. – Megtiltom, hogy bármit kivigyél a házból! Holnaptól bankszámlád lesz a szerencsétlen flótásaid megsegítésére – mordult rá a nagyapja. Esteban Trueba hamarosan tapasztalta, hogy Alba a legdrágább nő az éle- tében, mert egy háremre való kurtizán sem került volna annyiba, mint az ő zöld loboncos unokája. Nem tett neki szemrehányást, mert ismét szerencsés korszak virradt rá; minél többet költött, annál több pénze maradt. Mivel a politizálás tilos volt, minden idejét az üzleti ügyeire fordíthatta, és úgy szá- mított, hogy a jövendölések ellenére gazdag emberként hal meg. Új bank- ügyletekbe fektette a pénzét, amelyek azzal kecsegtették, hogy egyik napról a másikra többszörösen megtérülnek, és mesés vagyon hullik az ölébe. De rajtakapta magát, hogy ez a gazdagság mérhetetlenül feldühíti, mert könnyen jutott hozzá, és a költekezésben sem lelt gyönyörűséget, de még unokájának szemkápráztató tékozlása sem tudta leapasztani a zsebét. Lelke-

sen újjáépítette Tres Maríast, még fejlesztette is, de más vállalkozás nem ér- dekelte, mert rájött, hogy hála az új gazdasági rendszernek, fölösleges tör- nie magát és termelni, hiszen a pénz egyre több pénzt szül, és a bankszám- lája úgyis napról napra gyarapszik, pedig ő a kisujját sem mozdítja. Amint ezzel számot vetett, valami olyasmit csinált, amire régen álmában sem gon- dolt volna; minden hónapban egy csekket küldött Harmadik Pedro Garcíá- nak, aki Blancával együtt Kanadában élt száműzetésben. Boldogok voltak, és a beteljesült szerelem békességében kibontakozott az egyéniségük. Pedro forradalmi dalokat írt a munkásoknak, a diákoknak és mindenekfelett a nagypolgároknak, akik felkapták és divatossá tették, lefordították a dalait angolra és franciára, jóllehet a tyúkok meg a rókák jóval póriasabb állatok, melyekből teljesen hiányzik a jeges északi ország sasainak és farkasainak zoológiai fensége. Blanca a nyugodt boldogságtól, életében először, vas- egészségnek örvendett. Hatalmas kemencét építtetett az otthonukban, és ab- ban égette ki a betlehemi szörnyeit, amelyek nagyszerű áron keltek el mint indián népművészet, éppen úgy, ahogy huszonöt évvel azelőtt Jean de Sat- igny megjósolta, amikor exportálni akarta Blanca agyagfiguráit. Ezekből az üzletekből meg a nagyapja csekkjeiből, no meg a kanadai állam segélyéből egész jól meg tudtak élni, és Blanca óvatos előrelátással gondosan elrejtette a feneketlen gyapjúzoknit Clara ékszereivel. Bízott benne, hogy sohasem kell eladnia őket, és egy szép napon majd mind Albáéi lesznek. Esteban Trueba nem sejtette, hogy a politikai rendőrség figyeli a házát, egész addig, amíg egy éjjel elhurcolták Albát. Aludtak már, és véletlen sze- rencse folytán épp senkit sem rejtegettek az üres szobákban, abban a labi- rintusban. Az öreg arra ébredt, hogy puskatussal verik a ház kapuját, és vi- lágosan megérezte a közeli sorscsapást. Alba már előbb felriadt; amikor meghallotta a fékcsikorgást, a dübörgő lépteket, a gyors parancsszavakat, már elkezdett öltözködni; kétsége sem volt, hogy ütött az órája. Azokban a hónapokban Trueba szenátor is megtanulta, hogy hiába támo- gatta a puccsot, még az ő tiszta politikai múltja sem nyújt biztonságot a ter- rorral szemben. De azt mégse képzelte volna soha, hogy a kijárási tilalom leple alatt fél tucat állig felfegyverkezett civil ruhás betörjön az otthonába, tiszteletlenül kirángassák az ágyából, és karjánál fogva a szalonba vonszol- ják; még papucsba bújni és sálba burkolózni se engedték. Látta, hogy a töb- biek berúgják Alba ajtaját, és géppisztollyal a kezükben berontanak hozzá; az unokája teljesen felöltözve, sápadtan, de nyugodtan, állva fogadta őket,

mégis ráfogták a fegyvert, és durván kilökdösték a szalonba, majd ráparan- csoltak, hogy menjen oda az öreg mellé, és ne merjen mozdulni. Alba né- mán engedelmeskedett, sem a nagyapja háborgása, sem a katonák erősza- kossága nem hozta ki a sodrából; pedig nagy pusztítást vittek véghez a ház- ban, betörték az ajtókat, puskatussal söpörték ki a szekrényeket, összetörték a bútorokat, felhasogatták a matracokat, és parancsokat üvöltve rugdalták a falakat; bujkáló gerillákat kerestek, elrejtett fegyvereket vagy egyéb áruló nyomokat. A cselédeket is kirángatták az ágyból, és bezárták őket az egyik szobába, melynek ajtajába egy fegyveres őrt állítottak. A könyvtárszobában felborították az állványokat, a szenátor féltve őrzött műtárgyai dübörögve gurultak szét a földön. Aztán kihordták Jaime barlangjából a könyveket, az udvaron lelocsolták benzinnel, és meggyújtották a gyalázatos máglyát; a lángok martaléka lett minden, Marcos dédnagybácsi varázsbőröndjei a má- gikus könyvekkel, Nicolás ezoterikus kiadványai, a bőrkötéses Marx-köte- tek, de még a nagyapa operapartitúrái is; a botrányos tűzvész pernyével és füsttel árasztotta el a kerületet; békésebb időkben ilyenkor már régen riasz- tották volna a tűzoltókat. – Azonnal adjanak ide minden jegyzetfüzetet, címtárat, csekkfüzetet, minden személyes iratot – parancsolta az egyik civil ruhás, ő lehetett a pa- rancsnok. – Trueba szenátor vagyok! Az istenért, ember, hát nem ismer meg?! – ki- abálta a nagyapa kétségbeesetten. – Ezt nem tehetik velem! Hogy képzelik, hogy csak úgy betörnek ide?! Nekem Hurtado tábornok a barátom! – Pofa be, vén szaros! Amíg nem kérdezlek, ki ne merd nyitni a szád! – torkolta le durván a parancsnok. Át kellett adnia íróasztalának tartalmát, egy tasakba rakták, amit érdekes- nek találtak. A csoport egyik fele a házban kutatott, azalatt a többiek a könyveket dobálták ki az ablakon, le az udvarra. A szalonban négy vigyor- gó alak maradt, gúnyolódtak, fenyegetőztek, felrakták a lábukat az asztalra, és üvegből nyakalták a skót whiskyt; összetiporták Trueba szenátor klasszi- kus lemezgyűjteményét; Alba úgy számolt, hogy legalább két órája dúlják már a házat. Reszketett, de nem a hidegtől, hanem félelmében. Számított rá, hogy egy napon mindez bekövetkezik, mégis mindvégig élt benne a képte- len remény, hogy befolyásos nagyapja meg tudja védeni. De ahogy most rá- pillantott a nyomorult, beteg kis öregemberre, aki összetörten gubbasztott a dívány sarkában, látta, hogy nem várhat tőle segítséget.

– Itt írd alá! – parancsolt a parancsnok Truebára, és orra alá dugott egy papírt, – Nyilatkozat arról, hogy bírói végzés alapján vagyunk itt, igazoltuk magunkat, és szabályszerűen jártunk el, tisztelettel és illendően végeztük a feladatunkat, nincs semmi panaszod, írd alá! – Soha! – kiáltotta mérgesen az öreg. A férfi hirtelen megfordult, és pofon vágta Albát. A lány a földre zuhant. Trueba szenátor moccanni sem tudott a felháborodástól és az iszonyattól; végre megértette, hogy őt is elérte a végzet, pedig majdnem kilencven éven át mindig a saját törvénye szerint élt. – Tudtad, hogy az unokád egy gerilla kurvája? – kérdezte a parancsnok. Trueba szenátor letaglózva aláírta a papírt. Azután nehézkesen odaván- szorgott az unokájához, átölelte, és tőle szokatlan gyöngédséggel simogatta meg haját. – Ne aggódj, leánykám. Minden rendbe jön, nem bánthatnak, ez csak té- vedés lehet, légy nyugodt – suttogta. De a parancsnok durván félrelökte az öreget, és kiadta a parancsot az el- vonulásra. Két briganti megragadta Alba karját, és elvonszolták a lányt. Utolsó pillantásával a nagyapján csüggött, aki holtsápadt volt és reszketett; mezítláb, hálóingben állt a küszöbön, és biztatta Albát, hogy másnap kisza- badítja, személyesen fog beszélni Hurtado tábornokkal, és bárhová került is, megkeresteti az ügyvédekkel és hazahozza. Albát feltették a teherautóra; jobbról az a férfi ült mellette, aki megütötte, balról egy másik, aki fütyörészve vezetett. Mielőtt leragasztották a szemét, végignézett az üres, néma utcán, és csodálkozott, hogy a lármára, könyv- égetésre egyik szomszéd sem jött ki a házból. Nyilván ők is a redőny résein át kémlelnek kifelé, a függöny ráncai mögül – ahogy ő is oly sokszor tette vagy fejükre húzzák a párnát, hogy ne halljanak semmit. A teherautó elin- dult; Alba friss vakságában mindjárt elveszítette tér- és időérzékét. Érezte, hogy egy nagy, nyirkos kéz gyömöszöli, csipkedi a combját, egyre feljebb tapogatja; érezte, hogy egy büdös száj az arcába szuszog, és azt lihegi, hogy majd én megmelegítlek, te kurva, majd meglátod; röhögtek, trágárságokat beszéltek, az autó pedig ment, kanyargott, és Albának végtelen hosszúnak tűnt az út. Nem tudta, hogy hová viszik, mígnem vízcsobogást hallott, és az autó kereke fapadlón gördült. Abból megértette, hogy mi vár rá. Kétségbe- esetten hívta a háromlábú asztal egykori szellemeit, akik a nagyanyja cukor- tartóját megtáncoltatták, a kísérteteket, akik meg tudják fordítani a végzet

kerekét, de úgy látszott, hogy sorsára hagyták, mert a teherautó feltartóztat- hatatlanul haladt az útján. Hirtelen előreesett a durva fékezéstől, nyikorogva tárult fel egy nehéz vaskapu, majd becsukódott mögötte. Akkor elkezdődött az a rémálom, amit a nagyanyja már a születésekor kiolvasott a horoszkóp- jából, és amit Luisa Mora is előre megjósolt. A férfiak lerángatták a kocsi- ról. Kettőt sem léphetett; az első ütés a bordáját érte, térdre esett, nem ka- pott levegőt. Akkor a hónaljánál fogva jó darabig vonszolták a földön. Lá- bát előbb csupasz föld, majd cement horzsolta. Aztán felállították. – Ez itt Trueba szenátor unokája, ezredes úr – hallotta. – Látom – válaszolta egy másik hang. Alba azonnal felismerte Esteban García hangját, és megértette, hogy a férfi azóta várja ezt a percet, amióta egyszer réges-rég a térdére ültette, még egészen kicsi lány korában.

14 / ÜTÖTT AZ ÓRA Alba összekuporodott a sötétben. A ragasztószalagot levették a szeméről, most egy pólyakötés volt rajta, jó szorosan. Félt. Nicolás bácsi gyakorlataira gondolt, amelyekkel arra akarta megtanítani, hogy ne féljen a félelemtől, és összpontosított, hogy úrrá legyen a reszketésén, és hogy bezárja a fülét a külvilágból érkező rémisztő lárma elől. Megpróbálta felidézni a Miguellel átélt boldog perceket, hogy becsapja a vánszorgó időt, hogy erőt merítsen ahhoz, ami vár rá, biztatta magát, hogy néhány órát csak kibír anélkül, hogy az idegei felmondanák a szolgálatot, hiszen a nagyapja biztosan minden kö- vet megmozgat, és latba veti minden tekintélyét, hogy kimentse onnan. Arra gondolt, hogy egyszer ősszel a tengerparton sétáltak Miguellel, még jóval azelőtt, hogy az események vihara fenekestül felforgatta a világot; amikor még a dolgokat nevükön nevezték, és a szavak egyértelműek voltak, a nép, a szabadság, az elvtárs szó csakugyan népet, szabadságot és elvtársat jelen- tett, és nem megbélyegzést. Megpróbálta újraélni a pillanatot, a párolgó vö- rös földet, a fenyő- és eukaliptuszerdő dús illatát, ahol a hosszú forró nyár után belesüppedtek a porhanyós, száraz levélszőnyegbe, és a vörhenyes fény rézsútosan szilánkolt át a fák koronáján. A hűs csendre próbált emlé- kezni, a pompás pillanatra, amelyben mintha ők ketten lettek volna a föld urai, húszévesen, előttük állt az élet, a nyugodt boldogság ígéretével, és az erdő illatától, a szerelemtől mámorosan nem létezett a múlt, nem rémisztett a jövő, csupán a jelen pillanat gazdagsága létezett; bámulták, szaglászták, csókolták, kutatták egymást, körülölelte őket a fák között suhogó szél, a kö- zeli hullámverés moraja, amint a meredek sziklaparthoz verődve, jó szagú tajtékot vetve zubogott, ők pedig, mint a sziámi ikrek, ketten egy poncsóban összebújva viháncoltak, és megesküdtek, hogy örökké így lesz, és őszintén hitték, hogy az egész világmindenségben ők, csakis ők fedezték fel a szerel- met. Alba sikoltásokat és elnyújtott hörgést hallott, miközben a rádió teljes hangerővel bömbölt. Az erdő, Miguel, a szerelem belevesztek rettegésének sötét vermébe, belenyugodott, hogy hiába keres kibúvókat, szembe kell néznie a sorsával.

Úgy számolta, hogy eltelt egy éjszaka, és a következő nap jó része, ami- kor először nyitották rá az ajtót, és két férfi kiráncigálta a cellájából. Bántal- mazták, fenyegették, úgy kísérték García ezredes elé, akit bekötött szemmel is felismert, mert áradt belőle a gonoszság, pedig a férfi még meg sem szó- lalt. García két keze közé fogta Alba arcát; a lány ott érezte vaskos ujját a nyakán és a fülén. – Most szépen megmondod nekem, hogy hol a szeretőd – mondta. – Ak- kor sok kellemetlenségtől megkímélhetsz mindkettőnket. Alba megkönnyebbülten sóhajtott. Eszerint Miguelt nem tartóztatták le. – WC-re kell mennem – válaszolta olyan határozott hangon, ahogy csak tudta. – Látom, nem akarsz együttműködni velem, Alba. Kár – suttogta García. – Így a fiúk kénytelenek lesznek teljesíteni a kötelességüket, és én nem tu- dom megakadályozni. Rövid csend következett, és a lány emberfeletti erőfeszítéssel próbált a fenyőerdőre, Miguel szerelmére emlékezni, de a gondolatai összegabalyod- tak, nem tudta, vajon nem álmodik-e, nem tudta, hogy honnan jön az az un- dorító szag, az izzadságnak, a vérnek, a székletnek meg a vizeletnek ez az elegyes bűze, és hogy honnan jön a sportriporter hangja, aki valami finn gó- lokról számol be – holott neki semmi köze a futballhoz – meg a többi, köze- li, tisztán kivehető üvöltés. Vadállati pofon terítette le a földre, aztán egy durva kéz talpra állította, erőszakos ujjak a mellébe vájtak, szétmorzsolták a mellbimbóját, és akkor a rémület végképp úrrá lett rajta. Ismeretlen hangok faggatták, Miguel nevét megértette, de azt már nem, hogy mit kérdeznek, csupán megállás nélkül ismételte a kínzások fölé magasodó nemet, mialatt ütötték, tapogatták, letépték a blúzát, már nem is gondolt semmire, csak azt ismételgette, hogy nem, nem és nem; számítgatta, meddig bírja erővel, és nem sejtette, hogy ez még csak a kezdet; aztán egyszerre érezte, hogy el- ájul, és a férfiak békén hagyják; elnyúlt a földön, de nem sokáig. Rövidesen újra hallotta García hangját, kitalálta, hogy ő segíti fel, leülteti egy székre, eligazítja a ruháját, ráadja a blúzát. – Úristen! – szólt. – Nézd csak, hogy helybenhagytak! Pedig én figyel- meztettelek, Alba. Most próbálj megnyugodni, adok egy csésze kávét. Alba zokogásban tört ki. A langyos folyadék magához térítette, bár nem érezte az ízét, mert a vérével keveredett. García tartotta a csészét, olyan óvatosan itatta, mint egy betegápoló.

– Kérsz egy cigarettát? – WC-re akarok menni – mondta a lány, keservesen, szótagonként nyög- ve ki a szavakat feldagadt ajkával. – Természetesen, Alba. Kikísérlek a WC-re, azután pihenhetsz. A barátod vagyok, tökéletesen megértem a helyzetedet. Szerelmes vagy belé, azért vé- ded. Én tudom, hogy neked semmi közöd a gerillákhoz. De a fiúk nem hall- gatnak rám, hiába beszélek nekik; nem nyugszanak, amíg meg nem mon- dod, hogy hol van Miguel. Valójában már a nyomában vannak, tudják, hol van, és el is fogják csípni, de bizonyítékot akarnak, hogy te nem tartozol a gerillákhoz, megértetted? Ha menteni próbálod és nem fogsz beszélni, to- vábbra is gyanúsítani fognak. Mondd meg nekik, amit tudni akarnak, akkor én magam viszlek haza. Nos, ugye megmondod? – WC-re akarok menni – ismételte Alba. – Látom, konok vagy, akár a nagyapád. Rendben van. Kimehetsz a WC- re. Adok egy kis időt, hogy gondolkodj – mondta García. Kikísérték a WC-re; már azzal sem törődött, hogy egy férfi tartja közben a karjánál fogva. Azután visszavitték a cellába. A négyszögletes, szűk ma- gánzárkában össze akarta szedni a gondolatait, de a fájdalom, a verés, a szomjúság, a halántékát szorító kötés elgyötörték, szenvedett, a rádió fülsi- ketítő ordításától, a közeledő lépések rettenetétől, a megkönnyebbüléstől, amikor távolodtak, a sikoltásoktól, a pattogó parancsoktól. Összekuporodott a földön, úgy, mint egy magzat a méhben, és átadta magát az ezernyi kínnak és fájdalomnak. Órákig feküdt így, talán napokon át. Kétszer kivezették a dögvészes latrinára, de mosdani nem tudott, mert nem volt víz. Alig egy percet adtak neki, odaültették egy másik félig béna, néma emberi lény mel- lé; férfi volt vagy nő, nem tudta megállapítani. Kezdetben sírt, kesergett, mert Nicolás bácsi arra nem oktatta ki, hogyan viselje el a megaláztatáso- kat, holott azokat még a fájdalomnál is tűrhetetlenebbnek érezte; később már a saját tisztátalanságába is beletörődött, pedig eleinte rögeszmésen kí- vánta a mosakodást. Zsenge kukoricát, egy darabka csirkehúst és még fagy- laltot is kapott, ízükről, szagukról, hőmérsékletükről következtette ki, hogy mit eszik, pillanatok alatt, kézzel tömte magába az ételt, bár csodálkozott a börtönben szokatlan fényűző vacsorán. Később megtudta, hogy a kínzó- kamrák lakói a kormány új székhelyéről kapják az élelmet, vagyis az ideig- lenes épületből, mert a régi elnöki palotából csak romhalmaz maradt.

Megpróbálta számon tartani a letartóztatás óta eltelt napokat, de a ma- gány, a sötét, a félelem összezavarták tér- és időérzékét: azt képzelte, hogy egy szörnyetegekkel zsúfolt barlangban van, és már azt hitte, hogy megmér- gezték, attól olyan erőtlenek a tagjai, attól kóvályog úgy a feje; elhatározta hát, hogy nem eszik, nem iszik többet, de az éhség és a szomjúság megcsú- folták az akaratát. Nem értette, hogy a nagyapja miért nem jön már érte, hogy kiszabadítsa. Világos pillanataiban tisztában volt vele, hogy mindez nem valami lidérces álom csupán, és nem tévedésből tartják fogságban. De Miguelnek még a nevére sem akart emlékezni. Amikor harmadszor vezették Esteban García elé, már nem táplált illúzió- kat, mert cellájának falán át hallotta, hogy mi zajlik a szomszédban, ahol más foglyokat vallattak. Már nem is próbálta felidézni szerelmük emlék-er- dejét. – Elég időd volt, hogy gondolkodj, Alba. Most kettesben nyugodtan elbe- szélgetünk, te megmondod, hogy hol tartózkodik Miguel, és egykettőre túl leszünk az egészen – biztatta García. – WC-re akarok menni – válaszolta Alba. – Látom, hogy tréfát űzöl velem, Alba – szólt a férfi. – Nagyon sajnálom, de mi itt nem vesztegethetjük az időt. Alba nem válaszolt. – Vetkőzz le! – mondta García, most már más hangon. De Alba nem engedelmeskedett. Durván lerángatták a ruháját, lehúzták a bugyiját, hiába rúgkapált. De serdülőkori emléke, García undorító csókja a kertben, felszította gyűlöletét, erőt adott neki. Küzdött ellene, ordított, zo- kogott, bevizelt, okádott, amíg bele nem fáradtak az ütlegelésbe, és rövid időre abba nem hagyták, akkor nagyanyjának megértő szellemeihez fohász- kodott, kérte őket, hogy segítsenek neki meghalni. De senki sem segített neki. Aztán két kéz felrángatta a földről, majd négy kéz ráfeszítette egy vaspriccsre, amely fagyos volt, és kemény, a rugói felsértették a hátát; szíj- jal lekötözték a bokáját és a csuklóját. – Utoljára kérdezem, Alba! Hol van Miguel? – hallotta García hangját. Némán megrázta a fejét. Egy másik szíjjal a fejét is lekötötték. – Ha hajlandó leszel beszélni, emeld fel az egyik ujjad – mondta García. Aztán Alba egy másik hangot hallott: – Majd én kezelem a gépet.

Akkor vad fájdalom rántotta össze a testét, oly szörnyű fájdalom, hogy soha, míg élt, nem tudta elfelejteni. Feneketlen sötétségbe zuhant. – Nem megmondtam, hogy vigyázzatok rá, barmok! – hallotta még Este- ban García hangját, de már nagyon messziről; aztán érezte, hogy szétfeszí- tik a szemét, de semmit sem látott, csak összefolyó fényeket, majd beleszúr- tak a karjába, és újra elveszítette az eszméletét. Egy évszázad múltán Alba nyirkosan, meztelenül ébredt. Nem tudta, hogy izzadság, víz vagy vizelet lepi-e a testét, nem bírt megmozdulni, nem emlékezett semmire, még arra sem, hogy mi idézte elő azt a borzalmas rosszullétet, amitől olyan lett, mint egy darabka húscafat. Szaharai szomjú- ság kínozta, vízért könyörgött. – Türelem, elvtársnő – szólalt meg mellette valaki. – Bírd ki reggelig. Ha vizet iszol, rángógörcsöt kapsz, és meghalhatsz. Kinyitotta a szemét, amely már nem volt bekötve. Halványan derengett neki, hogy egy ismerős arc hajol fölé, és a kéz is ismerős, amely egy kendőt borított rá. – Emlékszel még rám? Ana Díaz vagyok. Diáktársak voltunk az egyete- men. Nem ismersz meg? Alba tagadólag intett, majd újra behunyta a szemét, és átadta magát a ha- lál édes képzetének. De órák múlva felébredt; minden porcikája sajgott. – Mindjárt jobban leszel – biztatta a nő; Alba arcát simogatta, és nyirkos hajtincsét kisimította a szeméből. – Ne mozdulj, próbálj elernyedni. Én itt maradok melletted. Pihenj. – Mi történt? – motyogta Alba. – Nagyon elbántak veled, elvtársnő – felelte a másik bánatosan. – Ki vagy? – kérdezte Alba. – Ana Díaz. Egy hete vagyok itt. Az élettársamat is elfogták, de még él. Mindennap egyszer látom, amikor WC-re viszik őket. – Ana Díaz? – motyogta Alba. – Személyesen. Az egyetemen nem nagyon barátkoztunk, de hát sohasem késő elkezdeni. Bizony nem hittem volna, hogy itt találkozom veled, grófnő – mondta kedvesen. – Te ne beszélj, próbálj inkább aludni, akkor gyorsab- ban múlik az idő. Lassan mindenre vissza fogsz emlékezni, ne aggódj. Az elektrosokk teszi. De Alba nem alhatott, mert kinyílt a fogda ajtaja, és bejött egy férfi. – Kösd be a szemét! – utasította Ana Díazt.

– Könyörgök!... Nem látja, hogy milyen gyönge? Engedje, hogy pihenjen még egy kicsit... – Tedd, amit parancsoltam! Ana a priccs fölé hajolt, és bekötötte Alba szemét. Levette róla a kendőt, és megpróbálta felöltöztetni cellatársát, de az őr durván félrelökte; majd karjánál fogva felrántotta Albát, és felültette. Bejött egy másik őr is, aki se- gített neki, együtt cipelték ki a lányt, mert nem tudott lábra állni. Alba úgy érezte, hogy haldoklik, vagy talán már meg is halt. Tudta, hogy egy hosszú folyosón viszik, mely visszhangzott a lépteiktől. Valaki megfogta az arcát, és fölemelte a fejét. – Megitathatják. Aztán mosdassák meg, és adjanak neki még egy injekci- ót. Próbálják meg, le tud-e nyelni egy korty kávét, és hozzák vissza – mondta García. – Felöltöztessük, ezredes úr? – Nem kell. Alba sokáig ki volt szolgáltatva Garcíának. A férfi néhány nap múlva rá- jött, hogy a lány fölismerte, de azért tovább óvatoskodott, olyankor is bekö- tötte szemét, amikor csak ketten voltak. Naponta hozták, vitték a foglyokat. Alba hallotta a járműveket, a sikoltásokat, a kapu csukódását, és megpró- bálta számba venni a foglyokat, de képtelenség volt. Ana Díaz úgy gondol- ta, hogy kétszázan lehetnek. Garcíának nagyon sok dolga volt, de azért min- den áldott nap látni akarta Albát, és hol embertelenül megkínoztatta, hol meg eljátszotta neki a jó barátot. Néha úgy tett, mintha őszintén sajnálná a lányt, és saját kezűleg kanalazgatta a levest Alba szájába, de másnap ürü- lékkel teli lavórba nyomta a fejét, amíg el nem ájult az undortól. A lány megértette, hogy García nem Miguel búvóhelyét igyekszik kiszedni belőle, hanem a születése óta elszenvedett sérelmekért akar bosszút állni rajta, és semmiféle vallomás nem változtathatna a sorsán, hiszen ő García ezredes magánfoglya. Lassan engedni kezdett lelkében a rettegés szorítása, s ahogy félelme alábbhagyott valamelyest benne, már részvétet is tudott érezni a többiek iránt, a karjuknál felakasztottak, az új foglyok és az iránt az ember iránt, akinek összebilincselt lábán teherautóval hajtottak keresztül. Hajnal- ban minden foglyot kitereltek az udvarra, és kényszerítették őket, hogy vé- gignézzék a szörnyű jelenetet, ami ugyancsak az ezredes bosszúja volt vala- mi személyes ügy miatt azon az emberen. Alba hosszú idő után először jött ki a félhomályos cellából, és a hajnal első szelíd sugara meg a kövek között

meggyűlt éjszakai eső zúzmarája elviselhetetlenül vakították. Kivonszolták a szerencsétlen férfit, aki semmiféle ellenállást sem tanúsított, sőt még a lá- bán sem bírt megállni, és otthagyták az udvar közepén. Az őrök arcát kendő fedte, hogy abban a valószínűtlen esetben, ha egyszer netán megváltozna a helyzet, ne ismerhessék fel őket. Amikor a teherautó motorja felbőgött, Alba behunyta a szemét, de a fülét nem zárhatta el az üvöltés elől, az örök- ké ott vibrál majd az emlékezetében. Amíg együtt voltak, Ana Díaz segített neki, hogy kitartson. Kemény nő volt, nem tudták megtörni. Elszenvedett minden kegyetlenséget: megerő- szakolták az élettársa szeme láttára, együtt kínozták őket, mégsem vesztette el sem a mosolyát, sem a reménységét. Még akkor sem, amikor átszállítot- ták a politikai rendőrség titkos klinikájára, mert az egyik veréstől elveszítet- te fiúmagzatát, akit a méhében hordott, és csaknem elvérzett. – Nem fontos, majd egyszer lesz másik – mondta Albának, amikor visszatért a cellába. Alba akkor éjjel hallotta először sírni, bár a takarójába temette az arcát, abba fojtotta bánatát. Odament hozzá, átölelte, ölében ringatta, letörölte a könnyeit, gyengéd szavakat suttogott neki, ami csak eszébe jutott, de aznap éjjel nem termett vigasz Ana Díaz kínjára, így Alba csak karjába véve altat- gatta, hintáztatta, mint egy kisdedet, és forrón kívánta, hogy bárcsak magára vehetné ezt a szörnyű gyötrelmet, és könnyíthetne a társnőjén. A pirkadat fénye összegömbölyödve találta őket, úgy aludtak, mint két kis állat. Nap- közben türelmetlenül lesték a pillanatot, amikor a férfiak hosszú sorban a WC felé vonulnak. Bekötött szemmel lépkedtek a fegyveres őrök felügyele- tével, és tájékozódásul mindegyik az előtte lévő vállán tartotta a kezét. Köz- tük volt Andrés is. A parányi rácsos ablakon keresztül lestek őket, olyan kö- zel voltak hozzájuk, hogy ha kinyújthatták volna a kezüket, megérinthették volna a férfiakat. Ahányszor elhaladtak előttük, Ana és Alba kétségbeesett erővel énekeltek, és női hangok szárnyaltak a többi cellából is. A férfiak ki- húzták magukat, arrafelé fordították a fejüket, Andrés mosolygott. Tépett ingén rászáradt vérfoltok voltak. Az egyik őr meghatódott az asszonyok himnuszától. Éjjel, konzerves do- bozban, három szál szegfűt adott nekik, hogy díszítsék fel az ablakukat. Máskor azt mondta Ana Díaznak, hogy önkéntes segítséget kér, aki kimos- ná egy fogoly ruháját, és kitakarítaná a celláját. Andréshez vezette Anát, és

pár percre magukra hagyta őket. Amikor Ana Díaz átszellemült mosollyal visszatért, Alba nem mert szólni hozzá, nehogy megzavarja a boldogságát. Egy nap García ezredes azon kapta magát, hogy úgy simogatja Albát, mint egy szerelmes, és a gyerekkoráról mesél neki, arról az időről, amikor ott, a tanyán, csak messziről nézte, amint Alba kézen fogva sétált a nagyap- jával, keményített köténykében, zöld copfjával, ő pedig mezítláb dagasztot- ta a sarat, és megesküdött rá, hogy egy szép napon keservesen megfizetteti vele a fennhéjázását, és bosszút áll rajta mostoha zabigyereksorsáért. Alba meztelen volt, és reszketett az undortól és a hidegtől, de mintha ott se volna, meg sem hallotta a férfi szavait, érintését sem érezte, csak mereven állt; az ezredes mégis megijedt magától, mert észrevette, hogy hóhérpáncélja repe- dezik. Elrendelte, hogy zárják be Albát a kutyaólba, és dühös elszántsággal ott akarta felejteni. A kutyaól parányi cella volt, levegőtlen, sötét és fagyos, mint a sír. Összesen hat ilyen büntetőzárka volt; egy üres víztároló gödörben alakítot- ták ki őket. A foglyok csak rövid ideig voltak ott, mert senki sem bírta so- káig, pár nap múlva szinte megtébolyodtak, félrebeszéltek, már az időt sem érzékelték, vagy egyszerűen haldokoltak. Alba összekuporodott a parányi sírgödörben, mert apró termetével sem tudott felülni vagy kinyújtózni; de azért kezdetben még megpróbálta összeszedni magát, hogy meg ne őrüljön. A magányban tudta meg, hogy mit jelent neki Ana Díaz. Aztán mintha na- gyon halk kopogtatást hallott volna, talán a szomszédos cellából jött, de csakhamar nem törődött vele, mert úgy vélte, hogy hiába is válaszolna, őrajta az sem segítene. Akkor feladta a harcot, mert el volt szánva rá, hogy egyszer s mindenkorra véget vet ennek a kínlódásnak; nem evett többé, és csak akkor nyelt le egy korty vizet, amikor már nem volt a maga ura. Meg- próbálta visszatartani a lélegzetét, nem mozdult, már csak a halált várta. So- káig gubbasztott így. Amikor majdnem elérte a célját, egyszer csak megje- lent előtte Clara, a nagyanyja, akinek már oly sokszor könyörgött, hogy szánja meg, és segítsen neki meghalni; igazán nem nagy kérés volt, hiszen a halál úgyis ott ólálkodott körülötte, az lett volna csoda, ha életben marad. Maga előtt látta a nagyanyját, éppolyan volt, mint Alba gyerekkorában, fe- hér vászonköntös és téli kesztyű volt rajta, fogatlan szájával kedvesen mo- solygott rá, mogyorószemében huncut csillogás. Clara azt sugalmazta neki, hogy kezdjen el jegyzetelni, csak úgy fejben, papír és ceruza nélkül, így legalább gondolatban kitörhet abból a kutyaólból, és megmenekülhet. Azt

tanácsolta, hogy írja meg a tanúvallomását, azért, hogy majd egyszer fény derüljön a borzalmas titokra, hogy a világ tudomást szerezzen erről a sok kegyetlenségről, hogy miféle szörnyűségeket kellett átélnie, miközben so- kan semmiről sem akarnak tudni, és úgy élnek, mintha mi sem történt vol- na, nem akarják látni a tengernyi könnyet, nem akarják hallani a jajszava- kat, és behunyják a szemüket, hogy ne kelljen tudomást venniük az igazság- ról, arról, hogy néhány saroknyira világuktól mások épp hogy csak élnek még, vagy elpusztulnak a reménytelen sötétségben. „Nagyon sok dolgod van, hagyd az önsajnálatot, igyál egy kis vizet, és kezdj írni”, mondta Clara az unokájának, azzal eltűnt, úgy, ahogy jött. Alba meg akarta fogadni a nagyanyja tanácsát, de amikor gondolatban je- gyezgetni kezdett, a kutyaól rögtön megtelt a történetének szereplőivel, máris ott lökdöstek, tolakodtak körülötte, és elárasztották Albát a saját kis történeteikkel, hibáikkal, erényeikkel, így aztán nem tudta olyan pontosan rögzíteni az eseményeket, ahogy szerette volna, megzavarták a tanúvallo- mását, uszították, követelőztek, sürgették, ő pedig kétségbeesetten igyeke- zett feljegyezni mindent, de ha betelt egy lap és újat kezdett, az előző kitör- lődött belőle. Ez a tevékenység lefoglalta. Eleinte könnyen elveszítette a fo- nalat, amint az új gondolatok felidéződtek, megfeledkezett az előbbiekről. Elég volt a legkisebb szórakozottság, ijedség vagy fájdalom, és elbeszélésé- nek pamutgombolyaga összegabalyodott. Később kitalált egy kulcsot, amelynek segítségével visszatalált a sorrendhez, akkor aztán úgy elmerült a történetében, hogy nem evett, nem vakarózott, saját bűzétől sem irtózott, nem panaszkodott, egytől egyig minden baját, fájdalmát el tudta felejteni. Híre ment, hogy haldoklik. Az őrök kinyitották a kutyaól csapóajtaját, és könnyedén kiemelték pehelysúlyú testét. Ismét García ezredes elé vitték, akiben új erőre kapott a gyűlölet; de Alba már nem ismerte meg a férfit. Ki- siklott a keze közül. A Cristóbal Colón szálló még mindig olyan volt kívülről, mint egy jelleg- telen iskolaépület: pontosan, mint az emlékeimben. Ki tudja, hány éve jár- tam ott utoljára, mégis azt képzeltem, hogy most is Musztafa siet majd elé- bem, mint hajdanán, a kékesfekete bőrű néger, azzal a ragyogó ezüst fogso- rával, keleties ruhában, nagyvezíri udvariasságával; ő volt az országban az egyetlen igazi néger Tránsito Soto szerint, a többit csak befestették feketére. De nem így történt. A portás egy kicsiny szobába vezetett, leültetett, és kér- te, hogy várjak. Pár perc múlva a festői Musztafa helyett egy fehér galléros,

kék egyenruhás asszony jött elő, olyan volt, mint egy ápolt, bánatos vidéki nagynéni; amikor meglátta, hogy milyen elesett vénség vagyok, csodálkoz- va vállat vont. Egy szál piros rózsa volt a kezében. – Egyedül jött az úr? – kérdezte. – Hát persze hogy egyedül jöttem! – kiáltottam. Az asszony átnyújtotta a rózsát, és megkérdezte, hogy melyik szobát kí- vánom. – Nekem mindegy! – mondtam meglepetten. – Szabad az Istálló, a Templom és az Ezeregyéjszaka. Melyiket óhajtja? – Az Ezeregyéjszakát – vágtam rá találomra. Egy hosszú folyosón vitt végig; zöld lámpák és piros nyilak mutatták, hogy merre kell menni. Botomra támaszkodva, nehezen csoszogtam utána. Kis udvarba értünk, ahol képtelen csúcsívekkel, tarka üvegablakokkal egy furcsa kis mecset emelkedett. – Ez az. Ha inni kíván valamit, rendelje meg telefonon – mondta. – Tránsito Sotóval kívánok beszélni, azért jöttem – szóltam. – Nagyon sajnálom, de a hölgy nem foglalkozik civilekkel. Csak a hadse- reg tagjaival. – Beszélnem kell vele! Mondja meg neki, hogy Trueba szenátor vagyok. Ismer engem. – Senkit sem fogad, már megmondtam önnek – vitatkozott a nő keresztbe font karral. Felemeltem a botomat, és megfenyegettem, hogy ha tíz perc múlva nem lesz itt Tránsito Soto személyesen, összetöröm az ablakokat és mindent, ami ebben a Pandora szelencéjében található. Az egyenruhás asszony rémülten hátrált. Kinyitottam a mecset ajtaját, és beléptem: az Alhambra silány után- zata volt. Hamis perzsaszőnyeggel borított kerámialépcső egy kupolás tető- zetű, hatszögletes szobába vezetett, ahová mindent bezsúfoltak, amiről azt hitték, hogy Arábia háremeit díszíthetik; látszott, hogy sosem jártak ott: da- masztpárnák, üveg füstölőedények, csengettyűk, bazári csecsebecsék. Az ügyesen elhelyezett tükrökből sokszorosan visszaverődő oszlopok között egy kék mozaik fürdőmedencét láttam: nagyobb volt, mint a hálószoba, ak- kora, hogy még egy tehén is megmerülhetett volna benne, pompásan csinta- lankodhattak hát benne a huncut szeretők. Csöppet sem hasonlított a régi Cristóbal Colónra, amelyet ismertem. Üggyel-bajjal leereszkedtem a kerek ágyra, hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Vén csontjaim sajogtak. Felnéztem, a kupola tükre visszaverte a képemet: egy szánalmas, töpörödött

vénség; hófehér sörény; keserű ráncoktól barázdált, szomorú arca akár egy bibliai pátriárkáé. „Hogy eljárt az idő”, sóhajtottam. Tránsito Soto kopogta- tás nélkül lépett be. – Örülök, hogy látom, gazda – köszöntött, ahogy régen. Szép, karcsú, idős hölgy lett belőle; szigorú kontyot viselt, fekete gyapjúruháját pompás kettős gyöngysor díszítette, méltóságteljes volt és komoly, külseje inkább zongoraművésznőre vallott, sem mint bordélyosnőre. Nehezen tudtam összeegyeztetni az egykori nővel, kinek köldöke körül kígyó tekergőzött. Fölálltam, hogy üdvözöljem, és nem tudtam tegezni, úgy, mint azelőtt. – Nagyon csinos, Tránsito – dicsértem; közben kiszámoltam magamban, hogy több mint hatvanöt éves lehet. – Nem panaszkodhatok, gazda. Emlékszik? Amikor megismerkedtünk, megmondtam, hogy egyszer még gazdag leszek – mosolygott. – Örülök, hogy sikerült magának. Leültünk egymás mellé a kerek ágyra. Tránsito Soto konyakot töltött mindkettőnknek, és elmondta, hogy a kurvák és buzik szövetkezete tíz hosszú éven át nagyszerűen ment, de az idők változtak, és ők kénytelenek voltak alkalmazkodni, mert a fellazult erkölcsök, a szabad szerelem, az anti- bébi-tabletták meg egyéb újdonságok folytán már senki sem szorult a pros- tituáltakra, csak a tengerészek és az idősebbek. „Az illedelmes leánykák ingyen is lefekszenek, képzelje csak, micsoda tisztességtelen verseny”, mesélte Tránsito. Elmondta, hogy a szövetkezet a csőd szélén állt, így hát a tagoknak valami jobb, jövedelmezőbb foglalkozás után kellett nézniük; még Musztafa is visszatért a hazájába. Akkor az a mentő ötlete támadt, hogy találkahelyet csinál a házból, olyan szállodát, ahol a titkos párocskák kellemes körülmények között szerelmeskedhetnek, és ahová egy férfi sem szégyelli bevinni menyasszonyát az első randevún. Nincs szükség nőkre. Azt az ügyfél hozza. Ő maga rendezte át az épületet, szabadjára eresztve a képzeletét, no meg a vendégek ízlését számba véve, úgy hát jó üzleti érzékének hála, minden kis zugból eredeti környezetet ala- kított ki, és nemsokára a Cristóbal Colónból a veszendő lelkek és titkos sze- relmesek paradicsoma lett. Tránsito Soto francia szalonokat rendezett be kárpitozott bútorokkal, egy istállót friss szénával és papírmasé lovakkal, amelyek festett üvegszemük- kel egykedvűen bámultak a szerelmesekre, kőkorszakbeli cseppkőbarlango- kat leopárdbőrrel bevont telefonnal.

– Mivel úgy látom, nem szerelmeskedni jött, gazda, menjünk inkább az irodámba, és hagyjuk szabadon ezt a szobát az ügyfeleknek – javasolta Tránsito Soto. Útközben elmondta, hogy a katonai puccs után a politikai rendőrség néhányszor házkutatást tartott a garniszállóban, de ahányszor csak kirángatták a párocskákat az ágyból, és rájuk szegezett géppisztollyal a szalonba terelték őket, mindig ott találtak egy-két tábornokot is a vendégek között, így aztán abbahagyták a kellemetlenkedést. Tránsitónak kitűnő kapcsolata volt az új kormánnyal, éppúgy, mint a régi- vel. Elmesélte, hogy a Cristóbal Colón virágzó üzlet lett; minden évben felújít valamit a berendezésen: például a hajótöröttek polinéz szigete helyett egy szigorú szerzeteskolostort épített, vagy egy barokk hintaszék helyére egy kínpadot állított fel a szobában, ahogy a divat megkívánta; egy szokványos méretű helyiségbe rengeteg mindent be tud építeni, hála a tükröknek és a fortélyos fényhatásoknak, amelyek megnövelik a teret, megváltoztatják az éghajlatot, megállítják az időt, és a végtelenség érzetét keltik. Beléptünk az irodába, amely olyan volt, mint egy pilótafülke; innen irá- nyította Tránsito, egy bankár rátermettségével, különös intézményét. El- mondta, hogy hány lepedőt mosnak, mennyi WC-papírt használnak, és hány liter szeszes ital, hány fürjtojás fogy naponta – az ugyanis jót tesz a férfias- ságnak –, mekkora a személyzet, mennyi villany-, víz- és telefonszámlát fi- zet, hogy mi mindenre van szükség, hogy a tiltott szerelmek eme rendkívüli anyahajóját ügyesen elkormányozza. – És most, gazda, árulja el, hogy mit tehetek önért – tért a tárgyra Tránsi- to Soto, kényelmesen hátradőlve dönthető pilótaszékében, s közben a gyöngysorával játszott. – Gondolom, azért jött, hogy viszonozzam a szíves- ségét, amiért már vagy fél évszázada adósa vagyok, igaz? Én csak erre a kérdésre vártam: felnyitottam előtte szorongásaim zsilip- jét, szünetet sem tartva rázúdítottam a bánatomat, semmit sem hallgattam el abból, ami történt, elmeséltem elejétől végig. Elmondtam, hogy Alba uno- kám egyetlen kincsem kerek e világon, hogy összement már testem is, lel- kem is, úgy, ahogy Férula megjövendölte, amikor megátkozott, már csak az van hátra, hogy úgy pusztuljak el, mint egy kivert kutya, csak az a zöld hajú unokám maradt már meg nekem, egyes-egyedül csak ő érdekel, pedig sze- rencsétlen idealistának sikerült, ő a család balkezese, az a fajta, aki magá- nak keresi a bajt, fájdalmat okozva azoknak, akik szeretik; arra vállalkozott,

hogy szökevényeket juttatott be a követségekre, de biztos, hogy csak meg- gondolatlanságból tette, nem gondolt rá, hogy az ország háborút visel a nemzetközi kommunizmus ellen, vagy talán a saját népe ellen, ki tudja, de hát mindenképpen háború van, és az ilyen tevékenységgel szemben a tör- vény keményen lép fel; de Alba mindig a holdban jár, tudomást sem vesz a veszélyről, nem rosszaságból, épp ellenkezőleg, végtelen jó szíve hajtja, a nagyanyja is ilyen volt, aki még most is, a hátam mögött, a szegények ügyé- ben kóborol a ház elhagyatott szobáiban, az én Clarám, aki látnok volt; és akármelyik fickó, ha bemeséli Albának, hogy üldözik, könnyen ráveszi őt, hogy a saját bőrét vigye a vásárra miatta, nem számít, hogy akkor látja elő- ször; én megmondtam neki, sokszor figyelmeztettem, hogy kelepcébe csal- ják, egyszer majd kiderül, hogy akit marxistának hitt, az a rendőrség embe- re, de ő rám se hederített, amikor óvatosságra intettem, egész életében csak a saját feje után ment, még nálam is konokabb, de még ha így állnak is a dolgok, attól, hogy néha-néha menedéket nyújtott egy-két szegény ördög- nek, még nem gonosztevő, azért még nem kellett volna letartóztatniuk, fi- gyelembe sem véve, hogy az én unokám, a Köztársaság szenátorának az unokája, a Konzervatív Párt köztiszteletben álló tagjáé, ezt nem tehetik az én családom tagjával, az én házamban, mert az ördögbe is, akkor mit mű- velhetnek másokkal, hogy ha olyan valaki, mint én, az is ilyen könnyű zsák- mány, ez azt jelenti, hogy senki sincs biztonságban, akkor semmit sem ért az a húsz év a Kongresszusban, és az összeköttetéseim, hogy mindenkit is- merek az országban, legalábbis aki számít, magát Hurtado tábornokot is, bi- zalmas jó barátom, de ebben az esetben semmit sem jelentett, még a kardi- nális sem tudta kideríteni, hogy hol az unokám, képtelenség, hogy Alba el- vesszen, mintha valami gonosz varázslat tüntette volna el, hogy egy éjjel csak elhurcolják, és többé semmit sem tudok róla, egy hónapja kutatom, már belebolondulok, ilyesmivel járatja le magát külföldön a katonai junta, ezzel ad okot az ENSZ-nek, hogy az emberi jogokkal piszkálódjanak, kez- detben meg sem hallgattam, ha a kínzásokról, az eltűntekről beszéltek, de most már nem hihetem továbbra is azt, hogy kommunista hazudozás, ha maguk a gringók is, a katonák legfőbb támaszai, akik harci gépeket, repülő- ket és pilótákat küldtek, hogy lebombázzák az elnöki palotát, fel vannak há- borodva az öldöklésen, no nem mintha ellenezném az elnyomást, tisztában vagyok vele, hogy eleinte határozott fellépésre volt szükség, hisz rendet kellett teremteni, de túlságosan eljárt a kezük, túlzásba viszik a belső biz-

tonság meséjét, hogy fel kell számolni az ideológiai ellenséget, így minden- kit kivégeznek lassanként, ezzel már senki sem érthet egyet, még én magam sem, pedig elsők között voltam, aki tyúktollat dobáltam a kadétokra, és tá- mogattam a puccsot, másoknak a fejében még fel sem villant a gondolat, amikor én tapsoltam neki, ott voltam a hálaadó istentiszteleten is a katedrá- lisban, épp ezért nem fogadhatom el, hogy ilyesmik forduljanak elő az én hazámban, hogy az emberek csak úgy eltűnjenek, hogy véres erőszakkal hurcolják el az unokámat otthonról, és nekem tehetetlenül kelljen végignéz- nem, itt sohasem történtek ilyenek, ezért, pontosan ezért kellett idejönnöm, és beszélnem magával, Tránsito, elképzelni sem tudtam ötven éve, amikor maga még csenevész kislány volt a Vörös Lámpácskában, hogy egy napon majd térden állva kell könyörögnöm, hogy tegye meg nekem, és segítsen megtalálnom az én unokámat, azért merem ezt kérni, mert tudom, hogy jó kapcsolatban van a kormánnyal, beszéltek magáról nekem, biztos vagyok benne, hogy senki sem ismeri jobban a hadsereg vezetőit, tudom, hogy maga rendezi a mulatságaikat, hogy olyan helyre is eljut, ahová nekem nincs bejárásom, ezért kérem, tegyen valamit az unokámért, még mielőtt késő lesz, mert már hetek óta le sem hunytam a szemem, már minden hiva- talt végigjártam, minden minisztériumot, minden régi barátot, és senki sem tudott segíteni rajtam, már nem is fogadnak, órákon át várakoztatnak az elő- szobában, engem, azok, akikért annyit tettem, könyörgök, Tránsito, kérjen tőlem, amit csak akar, még most is gazdag ember vagyok, pedig a kommu- nizmus idején nehéz idők jártak rám, eltulajdonították a földemet, nyilván ön is hallotta, biztosan látta a tv-ben és az újságokban, igazán botrányos, hogy azok a tudatlan parasztok felfalták a tenyészbikáimat, a versenykancá- imat pedig befogták szántani, egy évbe sem telt, és Tres Marías romokban hevert, de most rengeteg traktort vásároltam, és újból felvirágoztatom a bir- tokot, ahogy egyszer már megtettem, amikor még fiatal voltam, most is véghezviszem, pedig már öreg vagyok, de még nem tehetetlen, azoknak a nyomorultaknak, akik bitorolták az én birtokomat, az én tulajdonomat, most felkopik az álluk, bármilyen munkát elvállalnának, hogy éhen ne haljanak, éhenkórász népség, szegények, nem az ő bűnük, őket elámították azzal az átkozott agrárreformmal, a lelkem mélyén megbocsátottam már nekik, vissza is fogadnám őket Tres Maríasra, még egy újsághirdetést is feladtam, hogy visszahívjam őket, egy nap majd visszatérnek, én nem tehetek mást, kinyújtom feléjük a kezem, hiszen olyanok, mint a gyerekek, nos hát, jól

van, de nem ezért jöttem, hogy erről beszéljek magával, Tránsito, nem aka- rom az idejét rabolni, az a lényeg, hogy jól megy nekem, üzleti ügyeim vi- torlái dagadnak, így hát mindent megadhatok magának, bármit kérjen is, csak találja meg Alba unokámat, mielőtt az az őrült újabb levágott ujjakat küldözgetne nekem, vagy levágott füleket, mielőtt megbolondulok, vagy megöl az infarktus, bocsásson meg, hogy így viselkedem, reszket a kezem, nagyon ideges vagyok, nem értem, mi volt ez, kaptam egy csomagot és ben- ne három levágott emberi ujj, tőből lemetszve, ördögi tréfa, keserves emlé- ket ébreszt, de annak az emléknek semmi köze Albához, az én unokám ak- kor még meg sem született, igaz, nekem sok ellenségem van, minden politi- kusnak vannak ellenségei; nincs abban semmi rendkívüli, hogy valami el- mebeteg a bosszantásomra ujjakat küld nekem postán, épp akkor, amikor kétségbe vagyok esve Alba letartóztatása miatt, azért csinálja, hogy borzal- mas gondolatokat ültessen el a fejemben, mintha nem volnék már úgyis a szakadék szélén, hiszen már mindent megmozgattam, különben nem zavar- nám magát, könyörgök, Tránsito, a régi barátságunkra kérem, könyörüljön rajtam, szerencsétlen, megtört öregember vagyok, szánjon meg, és keresse meg Albát, az unokámat, még mielőtt darabokban küldik el nekem postán, zokogtam. Tránsito Soto többek közt azért jutott el odáig, ahol most tart, mert min- dig állta a szavát. Gondolom, kihasználta, hogy ismeri a hatalmon lévők cselekedeteinek legtitkosabb mozgatórugóit, így visszafizethette azt az öt- ven pesót, amit valaha kölcsönadtam neki. Két nap múlva telefonált: – Tránsito Soto vagyok, gazda. Teljesítettem a megbízatásomat – mondta.

15 / EPILÓGUS Múlt éjjel meghalt a nagyapám. Nem úgy halt meg, mint egy kivert kutya – mindig attól rettegett –, hanem békésen, a karomban szenderült el, hol Clarának, hol Rosának nevezett, fájdalom és szorongás nélkül, tudatosan és derűsen távozott, világosabb elmével, mint valaha, és boldogan. Most a sze- líd vizek vitorlásán nyugszik, és mosolyog, míg én a nagyanyám kőrisaszta- lánál írok. Széjjelhúztam a kék selyemfüggönyöket, hogy a vidám reggeli verőfény beáradjon a szobába. Az ablakban, a régi kalitkában egy új kanári dalol, és a szoba közepéről Barrabás üvegszeme les rám. Nagyapám mesél- te, hogy Clara elájult, amikor ő, hogy a kedvében járjon, a lába elé terítette az állat bőrét, mint valami szőnyeget. Még a könnyünk is potyogott, annyit nevettünk ezen, és lementünk a pincébe, hogy megkeressük szegény Barra- bás földi maradványait, mely felismerhetetlen biológiai minőségében is büszkén dacolt az idővel; felvittük hát, és leterítettük oda, ahová fél évszá- zada a nagyapám tette, annak az asszonynak a tiszteletére, akit életében leg- jobban szeretett. – Maradjon csak itt, hiszen mindig is itt lett volna a helye – mondta. Egy napfényes téli reggelen érkeztem haza, szekéren, amit egy sovány gebe hú- zott. Amikor behajtottunk az utcánkba, azt gondoltam, hogy ez az évszáza- dos gesztenyesor, meg ezek az előkelő paloták talán még sosem láttak ilyen szegényes fogatot; de amikor megálltunk a nagyapám háza előtt, az a nyo- morúságos jármű bizony nagyon is illett hozzá. A nagy sarokház omlatag vénsége engem is meglepett, különös látványt nyújtott azokkal a furcsa tol- dalékokkal, francia stílust utánzó cifraságával és a homlokzatot befutó her- vatag borostyánnal. A kertben burjánzott a dudva, a törött zsalugáterek nyi- korogtak a szélben. A kapu tárva-nyitva állt, mint mindig. Csöngettem, az- tán csoszogó lépteket hallottam, majd egy ismeretlen cselédlány ajtót nyi- tott. Csak bámult rám, nem tudta, hogy ki vagyok, de nekem megcsapta az orrom a csodálatosan ismerős illat, a jól ismert, finom dohszag: hazaértem. Könny szökött a szemembe. Futottam a könyvtárba, megéreztem, hogy ott vár rám a nagyapám, szokása szerint ott gubbasztott a karosszékében. Meg- lepődtem, hogy milyen öreg, töpörödött és reszketeg, csak fehér oroszlánsö- rénye volt a régi, no meg az a vastag ezüstbot, ami most is ott volt a kezé-

ben. A nyakába borultam, és sokáig öleltük, csókoltuk egymást, halkan is- mételgettük, hogy nagyapa, Alba, Alba, nagyapa; de amikor meglátta a ke- zemet, sírva fakadt, káromkodva csapkodta a botjával a bútorokat, éppen úgy, mint régen, mire én felnevettem; lám, mégsem olyan elaggott, mint első pillantásra hittem. Még aznap el akarta hagyni velem az országot. Féltett. De megmagyaráz- tam neki, hogy távol a hazától olyanok lennénk, mint a karácsonyra kivá- gott szegény fenyőfák, melyek egy darabig még ott díszelegnek a szobában, de már nincs gyökerük, és hamarosan elszáradnak. – Ne nézz engem bolondnak, Alba – mondta a nagyapám, és rám szegez- te a tekintetét. – Valójában Miguel miatt akarsz itt maradni, igaz? Összerezzentem. Sohasem beszéltem neki Miguelről. – Amikor megismertem, rögtön tudtam, hogy el nem vonszollak innen, lánykám – szomorkodott. – Megismerted? Hát él, nagyapám? – ráncigáltam a ruhájánál fogva. – A múlt héten még élt, akkor láttam utoljára – bólintott. Elmondta, hogy miután letartóztattak, egy éjjel megjelent Miguel a nagy sarokházban. A nagyapám csaknem agyvérzést kapott rémületében, de az- tán megértette, hogy közös cél fűzi össze őket: ki kell szabadítaniuk. Migu- el gyakran visszatért, és bátorította, hogy egyesült erővel majd csak megta- lálnak. Miguel ötlete volt, hogy keresse fel Tránsito Sotót; a nagyapámnak sohasem jutott volna eszébe. – Hallgasson rám, uram. Én tudom, hogy kinek a kezében van a hatalom ebben az országban. Az embereink mindenhová beszivárogtak. Ha ebben a pillanatban valaki segíthet Albán, az csakis Tránsito Soto lehet – bizonygat- ta. – Ha sikerül kiragadnunk a politikai rendőrség karmai közül, fiam, el kell mennie innen. Menjenek együtt. Én megszerzem a menleveleket, és pénz- ben sem szenvednek hiányt – javasolta nagyapa. De Miguel úgy nézett rá, mintha az öregnek elment volna az esze; elma- gyarázta neki, hogy őt ideköti a hivatása, nem menekülhet el innen. – Tehát bele kellett törődnöm, hogy itt fogsz maradni, a történtek ellenére is – sóhajtott nagyapa, és átölelt. – És most mondj el mindent részletesen. Mindent hallani akarok. Így hát elmeséltem az egészet. Elmondtam, hogy amikor elfertőződött a kezem, elvittek a rendőrség titkos kórházába, ahová azokat a rabokat kül-

dik, akiknek az esetében azt diktálja az érdekük, hogy ne hagyják őket meg- halni. Ott egy magas, elegáns orvos látott el, nyilvánvalóan éppúgy gyűlölt engem, mint García ezredes; megtagadta, hogy fájdalomcsillapítót adjon. Amikor kezelt, mindig előadta nekem, hogy szerinte hogyan kellene az egész országban, és ha egy mód van rá, az egész világon végleg felszámolni a kommunizmust. De ezen túl békén hagyott. Hetek óta először feküdtem tiszta lepedős, napfényes szobában, és eleget kaptam enni. Rojas, a beteg- ápoló, egy tagbaszakadt, kerek képű, csupa szív ember, akinek kék köpenye mindig csupa piszok volt, nagyon rendesen bánt velem. Megetetett, közben régi futballmeccsekről beszélt, olyan csapatokról, amelyekről sosem hallot- tam, de órákig elszórakoztatott; fájdalomcsillapítót szerzett, és titokban nyomta belém, amíg megnyugodtam. Rojas a szerencsétlen kiszolgáltatot- tak végtelen sokaságát ápolta azon a klinikán. Rájött, hogy legtöbbjük nem gyilkos, se nem hazaáruló, így aztán jól bánt a rabokkal. Amikor sikerült valakit összefoltoznia, újból visszavitték. „Olyan ez, mintha homokot szór- nék a tengerbe”, mondogatta szomorúan. Megtudtam, hogy sokan kérték, segítsen nekik meghalni, és azt hiszem, hogy legalábbis egy esetben, meg is tette. Rojas pontosan feljegyezte, hogy kiket kezeltek a kórházban, de könyv nélkül is emlékezett a nevekre, a dátumokra, a körülményekre. Meg- esküdött, hogy sohasem hallott Miguelről, és ez erőt adott nekem, segített, hogy életben maradjak, bár gyakran sötét depresszióba estem, és egyre azt hajtogattam, hogy meg akarok halni. Ő beszélt nekem Amandáról. Akkor- tájt tartóztatták le, amikor engem. Mikor Rojashoz került, már nem lehetett segíteni rajta. Meghalt, de nem árulta el az öccsét, betartotta, amit sok-sok évvel azelőtt ígért, amikor először vitte Miguelt az iskolába. Csak az vi- gasztal, hogy sokkal gyorsabban ment el, mint a kínzói szerették volna, mert a szervezetét legyengítették a kábítószerek, és Jaime halála óta teljesen elhagyta magát, vigasztalhatatlan volt. Rojas gondosan ápolt, lement a lá- zam, a kezem is kezdett gyógyulni, magamhoz tértem, már nem volt több ürügy, hogy ott tartson; de nem adtak újra Esteban García kezére, amitől rettegtem. Feltételezem, hogy ekkor lépett közbe a gyöngysoros asszony jó- tékony befolyása, akit később meglátogattam a nagyapával, és megköszön- tük neki, hogy megmentette az életemet. Négy férfi jött értem, éjszaka. Ro- jas felébresztett, segített öltözködnöm, és jó szerencsét kívánt. Hálásan csó- koltam meg.

– Isten áldja, kicsike! Cserélje a kötést, de ne vizezze össze; és ha újra belázasodik, az azt jelenti, hogy újra elmérgesedett a seb – szólt utánam az ajtóból. Egy szűk fogdába vittek, az éjszaka hátralévő óráit ott töltöttem egy szé- ken ülve. Másnap a női fogolytáborba szállítottak. Sohasem fogom elfelej- teni azt a percet, amikor levették a szememről a kötést; egy világos, négy- szögletes udvarban álltam, rengeteg asszony volt körülöttem, és az Örömó- dát énekelték nekem. A barátnőm, Ana Díaz is köztük volt, boldogan sza- ladt oda hozzám, és átölelt. Hamarosan lefektettek, aztán elmondták, hogy mi a napirend, és mi lesz az én dolgom. – Amíg meg nem gyógyulsz, neked nem kell mosni vagy varrni; a gyere- kekre fogsz vigyázni – mondták. Elég keményen ellenálltam a pokolnak, de amint emberek közé kerültem, összeroppantam. Elég volt egy gyöngéd szó, és sírógörcsöt kaptam; egész éjjel nyitott szemmel feküdtem a sötétben, a sok asszony között, akik fel- váltva virrasztottak mellettem, egyetlen pillanatra sem hagytak egyedül. Nem engedték, hogy gyötrődjem, nyugtatgattak, ha előjöttek a rossz emlé- kek, és képzeletemben megjelent García ezredes, hogy újabb kínzásoknak vessen alá, vagy Miguel miatt fogott el a sírás. – Ne gondolj Miguelre – biztattak. – Nem szabad a szeretteinkre gondol- nunk, sem a falon túli életre. Ez az egyetlen mód, hogy túléljük. Ana Díaz szerzett egy iskolásfüzetet, és nekem ajándékozta. – Írj le mindent; meglátod, ha kiöntöd a lelked, megkönnyebbülsz; majd velünk énekelsz, és még varrni is segítesz nekünk – buzdított. Én csak ráztam a fejem és megmutattam neki a kezemet; de ő a másik ke- zembe adta a ceruzát, és azt tanácsolta, hogy írjak bal kézzel. Lassan hozzá- szoktam. A kutyaólban elkezdett történetet próbáltam sorba rendezni. A társnőim segítettek, amikor elfogyott a türelmem, és kiesett a ceruza a ke- zemből. Megtörtént, hogy keserűségemben elhajítottam az egészet, de aztán rögtön felvettem a földről, és óvatosan kisimítottam a füzetet, hiszen nem tudhattam, hogy mikor jutok másikhoz. Sokszor ébredtem szomorúan, bal- sejtelmek gyötörtek, befordultam a fal felé, senkihez sem akartam szólni, de ők nem hagytak, felráztak, erőltették, hogy dolgozzam, legalább meséljek a gyerekeknek. Gondosan cserélték a kötésemet, és elébem tolták a papírt. „Ha akarod, elmondom az én esetemet, azt írd meg”, biztattak, és nevet- géltek, tréfálkoztak, bizonygatták, hogy minden történet egyforma, jobb

lenne inkább szerelmes elbeszélést írni, mert azt mindenki szívesebben ol- vasná. Kényszerítettek, hogy egyek. Szigorú igazságossággal osztották ki az adagokat, mindenkinek szüksége szerint, nekem kicsit többet, mert azt mondták, hogy csont és bőr vagyok, és így még a legkiéhezettebb férfi sem vetne rám szemet. Összerázkódtam, de Ana Díaz figyelmeztetett, hogy nem én vagyok az egyetlen nő, akit megerőszakoltak, és ezt éppúgy el kell felej- teni, mint a többi borzalmat. A nők egész nap teli torokból énekeltek. A csendőrök meg döngették a falat. – Pofa be, kurvák! – Hallgattassatok el bennünket, vadállatok; lássuk, be mertek-e jönni! – és még hangosabban énekeltek, de az őrök nem jöttek be, mert már megta- nulták, hogy úgysem tudják elhallgattatni őket. Megpróbáltam leírni a női fogda apró eseményeit, például azt, hogy az Elnök húgát is letartóztatták, hogy elvették a cigarettánkat, hogy új foglyo- kat hoztak, meg hogy Adrianának újabb rohama volt, és rávetette magát a gyerekeire, meg akarta ölni őket, alig tudtuk megmenteni a kis ártatlanokat; egyiket az egyik, másikat a másik karomba vettem, és Marcos bácsi varázs- bőröndjeinek csodálatos meséit mondtam el nekik, amíg el nem aludtak, közben arra gondoltam, hogy milyen sors vár ezekre a csöppségekre, akik a börtönben nőnek fel, egy megzavarodott anya mellett, idegen anyák védő- szárnyai alatt, akik még nem veszítették el a hangjukat, és még mindig van erejük bölcsődallal és vigasztaló simogatással álomba ringatni őket; elgon- dolkodva írtam, és közben azon töprengtem, hogy vajon Adriana fiai meg- hálálhatják-e valaha ezeket a dalokat és cirógatásokat, az őket elringató asszonyok fiainak vagy unokáinak. Csak pár napig voltam a koncentrációs táborban. Szerda délután csend- őrök jöttek értem. Egy pillanatra úrrá lett rajtam a vakrémület, azt hittem, hogy Esteban Garcíához visznek, de a társnőim megnyugtattak, hogy ha egyenruhában vannak, akkor nem tartoznak a politikai rendőrséghez, ettől visszatért belém a lélek. Otthagytam nekik a gyapjúkabátomat, hogy fejtsék szét, és kössenek valamit belőle Adriana gyerekeinek, és nekik adtam az összes pénzt is, ami nálam volt, amikor letartóztattak, mert az apró-cseprő dolgokban aggályosan becsületes katonák visszaadták. Nadrágomba dugtam a füzetet, és sorban átöleltem mindegyiküket. Amikor kiléptem, a társnőim kórusa kísért, hogy lelket öntsenek belém; mindig így szárnyalt a daluk, akár érkezett, akár távozott valaki a táborból. Sírtam. Boldog voltam velük.

Elmondtam a nagyapámnak, hogy egy zárt teherautón hoztak, bekötött szemmel, a kijárási tilalom idején. Reszkettem, hangosan vacogott a fogam. Az egyik férfi, aki ott ült mellettem, hátul, a kezembe nyomott egy szem cukorkát, és bátorítólag megveregette a vállam. – Ne féljen, kisasszony. Nem lesz semmi baja. Elengedjük, és pár óra múlva már a családjával lesz – suttogta. A Misericordia negyed szeméttelepénél tettek ki. Aki a cukrot adta, lese- gített. – Legyen óvatos a kijárási tilalom miatt – súgta a fülembe. – Pirkadatig maradjon itt. Felbőgött a motor; azt gondoltam, hogy eltipornak, aztán majd megjele- nik az újságokban, hogy közlekedési baleset áldozata lettem, de a jármű el- hajtott, hozzám sem ért. Vártam, dermedten a hidegtől és a félelemtől, vé- gül rászántam magam, és levettem a szememről a kötést, hogy lássam, hol vagyok. Körülnéztem. Künn a szabad mezőn, egy szeméttel borított térsé- gen álltam, patkányok futkároztak a hulladék között. A bágyadt holdfény- ben egy nyomorúságos település körvonalait vettem észre, bádoglemezzel fedett deszka- és kartonviskókat. Tudtam, hogy várnom kell, amíg megvir- rad, ahogy az őr tanácsolta. A szeméttelepen töltöttem volna az éjszakát, ha egy kisfiú a közelembe nem lopakodik a sötétben, és titokzatosan integetve oda nem hív magához. Nem volt sok vesztenivalóm, így hát bukdácsolva el- indultam feléje. Amikor odaértem, láttam a képén, hogy nagyon fél. Kendőt borított a vállamra, és kézen fogva húzott maga után, egész a kunyhókig: útközben nem szólt egy szót sem. Összegörnyedve osontunk, kerültük a nyílt utcákat, és azt a pár lámpát, ami világított; néha kutyaugatás verte föl a csöndet, de senki sem dugta ki a fejét az ablakon. Átmentünk egy földes ud- varon, ahol néhány ruhadarab lógott a drótkötélen, az ínség lobogói; aztán beléptünk egy ütött-kopott kunyhóba, mely pontosan olyan volt, mint a töb- bi azon a környéken. Csupasz körte világította meg a sivárságot. A szívem elszorult a szörnyű nyomor láttán: egy gyalulatlan fenyőfa asztal, két dur- ván ácsolt szék, ennyi volt a berendezés, meg egyetlen ágy, amelyben egy- más hegyén-hátán több gyerek szuszogott. Egy sötét bőrű, apró anyóka jött elém, a lábán keresztül-kasul kidudorodtak az erek, és az arcát mély ráncok barázdálták, mégsem látszott öregnek; jóságos tekintete volt. Amint rám mosolygott, láttam, hogy pár foga hiányzik. Odajött hozzám, de nem mert

megölelni, csak egy félszeg, suta mozdulattal megigazította rajtam a ken- dőt. – Hozok teát. Cukrom nincs, de azért jót tesz, ha iszik valami meleget – szólt. Elmondta, hogy hallották a teherautót, és tisztában vannak vele, hogy mit jelent, ha a kijárási tilalom idején ezen az isten háta mögötti környéken furi- káznak. Vártak egy kicsit, aztán amikor hallották, hogy az autó elment, a kisfiú kilesett, hogy megnézze, mit hagytak itt. Azt hitték, hogy egy halottat találnak. – Időnként idedobják nekünk a halottakat, akiket agyonlőttek, csak azért, hogy megfélemlítsenek bennünket – magyarázta. Végigbeszélgettük az éjszakát. Nyugodt, bölcs, gyakorlati észjárású asszony volt – sok ilyen nő van a mi országunkban –, akinek minden férfitól, akivel összehozza a sors, gyereke születik, és aki szárnya alá veszi az elhagyott kicsinyeket is, vagy a még szegényebb rokonokét, és egyáltalán bárkit, akinek anyára, nővérre vagy nagynénire van szüksége; olyan asszony volt, aki idegen életek tartóoszlo- pa, aki felneveli a gyerekeket, és ha felnőnek, nyugodt szívvel válik meg tő- lük, és szemrehányás nélkül int búcsút a férfiaknak is, ha valami fontosabb dolog elszólítja őket. Azokhoz hasonlított, akiket a népkonyhákról ismer- tem, meg Jaime bácsi kórházából; olyan volt, mint azok az asszonyok, akik járják a plébániákat, hogy az eltűntek után kutassanak, vagy a hullaházakat, hogy elsirassák a halottaikat. Figyelmeztettem, hogy nagy veszélybe sodor- ja magát, ha segít rajtam, de ő csak mosolygott. Akkor rádöbbentem, hogy García ezredesnek és a társainak meg vannak számlálva a napjai, mert so- sem fogják tudni megtörni ezeknek az asszonyoknak a lelkét. Reggel elkísért a keresztkomájához, aki lovas szekérrel fuvarozni szo- kott. Megkérte, hogy hozzon haza; hát így érkeztem meg. Útközben megfi- gyelhettem, hogy micsoda különbségek vannak a városnegyedek közt: ott vannak a szörnyű nyomortanyák, melyeket deszkafallal kerítettek be, hogy elrejtsék őket; aztán ott a belváros szürke kőrengetege; majd az előkelő ne- gyedek angol kertjei, az ápolt parkok, a felhőkarcolók ragyogó üvegfelüle- tei, az utcákon bicikliző pirospozsgás szőke kisfiúk. Itt még a kutyák is bol- dogan csaholnak, minden tiszta és gondozott, itt nyugalom és béke honol, a könnyen felejtők lelkiismeretének magabiztos békéje. Ebben a kerületben mintha más országban járnánk.

Nagyapa szomorúan hallgatta végig a történetemet. Egész világa, min- den, amiben hitt eddig, recsegve-ropogva omlott össze. – Ha már itt maradunk Miguel miatt, kicsit rendbe hozzuk a házat – szó- lalt meg végül. Így is tettünk. Eleinte napokon át kucorogtunk a könyvtárszobában, attól féltünk, hogy visszajönnek értem, szorongtunk, hogy ismét García elé hur- colhatnak; de aztán meggyőztük magunkat, hogy nincs rettenetesebb annál, mint hogy a rettegéstől rettegünk, ahogy Nicolás bácsi mondta, így aztán el- határoztuk, hogy ezentúl használni fogjuk az egész házat, és visszatérünk a megszokott életünkhöz. Nagyapa szerződtetett egy vállalkozót, és a szak- munkások csakhamar megszállták a házat; padlástól a pincéig minden falat lecsiszoltak, lemosták az ablakokat, festettek, fényeztek, fertőtlenítettek, rendbe hozták az egész épületet. Fél tucat kertész traktorral irtotta ki a gyo- mot, bálákban hordták oda a gyepet, a gringóknak ezt a bámulatos találmá- nyát, aztán leterítették, úgy, mintha szőnyeg volna, és alig egy hét múlva már sudár nyírfák rezegtették ezüstlevelüket, és a zenélő szökőkutakban víz csobogott; az olimposzi szobrok is végre büszkén kihúzhatták magukat, mert lemosták róluk a sok-sok év alatt rájuk rakódott galambpiszkot. Elsé- táltunk nagyapóval, és vásároltunk néhány madarat a kalitkákba, amelyek a nagyanyám halála óta üresen álltak; mert Clara, amikor érezte, hogy meg fog halni, kitárta az ajtajukat, és a madarak elrepültek. Teliraktam friss vi- rággal a vázákat, gyümölccsel a tálakat; ismét úgy illatozott minden, mint régen, amikor szellemek kóboroltak a házban. Nagyapával karonfogva vé- gigsétáltunk a szobákon, közben meg-megálltunk, és felelevenítettük a helyhez kötődő emlékeket, üdvözöltük a letűnt idők láthatatlan kísérteteit, akik a viszontagságok ellenére is kitartottak. Nagyapám ötlete volt, hogy írjuk meg ezt a történetet. – Legalább nem szakadnak el végleg a gyökerek, ha egy napon el kell menned innen, kislányom – mondta. Elfelejtett, titkos zugokból előhalásztuk az ősrégi albumokat, és most itt van előttem egy halom fénykép a nagyanyám íróasztalán: itt a szép Rosa egy kopott hintán; aztán anyám és Harmadik Pedro García, négyéves koruk- ban Tres Marías majorsági udvarán, amint kukoricát szórnak a tyúkok elé; itt meg a nagyapám mint délceg fiatalember, akkor még egy méter nyolcvan centi magas volt; íme hát a bizonyíték, hogy Férula átka beteljesedett, úgy ment össze a teste is, mint a lelke; ez meg itt Jaime és Nicolás bácsi, egyik

szelíd, szomorkás, érzékeny óriás, a másik karcsú, könnyed, játékosan víg kedélyű; Dadusról is van egy kép, meg del Valle dédapámékról is, akik au- tóbalesetben haltak meg, csak a nemes Jean de Satignyról nincs, róla nem maradt semmi kézzelfogható emlék; lassan már kételkedni kezdek, hogy lé- tezett-e egyáltalában. A nagyapám segítségével kezdtem el írni, aki már kilencvenéves volt, mégis rábízhattam magam az emlékezetére az utolsó pillanatig. Több oldalt ő írt saját kezűleg, és amikor úgy érezte, hogy mindent elmondott, lefeküdt Clara ágyára. Leültem melléje, és ott is maradtam, míg nemsokára szelíden érte jött álmában a halál: mosolyogva fogadta. Talán azt álmodta, hogy a fe- lesége simogatja a kezét, ő csókolja homlokon, mert az utolsó napokban Clara egyetlen percre sem hagyta magára, ott suhogott körülötte mindenütt a házban; ott állt a háta mögött, amikor a könyvtárban olvasott, lopva bele- nézett a könyvbe; este melléfeküdt, és göndörkés fürtökkel koronázott fejét a vállára hajtotta. Eleinte csak titokzatos kisugárzás volt, de ahogy végképp elpárolgott a nagyapám gonosz indulata, mely egész életen át háborgatta, egyszerre megjelent Clara, szélesen mosolyogva és fehér fogait csillogtatva; ugyanolyan szép volt, mint fiatal korában: és friss röptétől még a szellemek is felneszeltek. Ő is segített nekünk a történet megírásában, és hála a jelen- létének, Esteban Trueba boldogan halt meg, az ő nevét suttogta: Clara, Cla- ra, Clara. Még a kutyaólban a fejembe véstem, hogy ha majd egy nap ott áll előt- tem legyőzötten García ezredes, bosszút állok rajta mindazokért, akik bosszúért kiáltanak. De most már félek, hogy elpárolgott belőlem a gyűlö- let. Az otthon töltött pár hét alatt elhamvadt bennem a harag zsarátnoka. Gyanítom, hogy mindaz, ami történt, nem volt véletlen, hanem már a szüle- tésem előtt meg volt írva a sors könyvében: Esteban García is. Kusza, csámpás betűkkel, meglehet, de hát egyetlen tollvonás sem haszontalan. Azon a napon, amikor a nagyapám a folyóparti cserjésben leteperte Esteban García nagyanyját, Pancha Garcíát, egy láncszemet kalapált a beteljesülen- dő események láncolatához. Később a megerőszakolt asszony unokája kö- veti el az erőszakot tevő unokáján ugyanazt, és negyven év múltán talán az én unokám dönti a folyóparti sás közé az övét, és az eljövendő századokban így szövődik vég nélkül ez a vérrel, könnyel, szerelemmel írt történet. Már a kutyaólban eszembe jutott, hogy egy fejtörő játékot illesztgetek össze, ahol minden darabnak megvan a maga helye. Mielőtt összeállt a kép, értel-

metlennek látszott, de biztos voltam benne, hogy ha sikerül befejeznem, minden részlet értelmet nyer, még García ezredes is. Némely pillanatban úgy érzem, hogy mindezt már átéltem egyszer, és ugyanezeket a szavakat már leírtam valamikor, de aztán rájövök, hogy nem én voltam, hanem az az asszony, aki mindent feljegyzett a füzetekben, azért, hogy majd én merít- hessek belőlük. Írok, ahogy ő is írt, mert az emlékezet gyönge, és egyetlen emberöltő túlságosan rövid, túl gyorsan lepereg ahhoz, hogy észrevegyük az összefüggéseket, fölmérhessük a cselekedetek következményeit; hiszünk az idő fogalmában, a jelenben, a múltban és a jövőben, pedig lehetséges, hogy minden egyszerre történik, ahogy a három Mora nővér mondta, akik minden idők szellemeit egyszerre tudták látni a térben. Clara, a nagyanyám, azért vezette a füzeteket, hogy a dolgokat igazi összefüggésükben lássuk; no meg így fogott ki a feledésen. Most már hiába kutatok magamban a gyű- lölet után, nyomtalanul elpárolgott. Elszállt a haragom, amint meg tudtam magyarázni magamnak, hogy miért élnek olyan emberek a földön, mint García ezredes és a hozzá hasonlók; amint meg tudtam érteni a nagyapámat; és amint mindenről tudomást szereztem Clara füzeteiből, anyám leveleiből, Tres Marías könyvviteléből és még sok más iratból, melyek mind itt hever- nek a kezem ügyében, az asztalon. Aligha bosszulhatok meg mindenkit, akiket meg kellene bosszulnom, hiszen akkor az én bosszúm is ugyanannak a könyörtelen szertartásnak lenne a részévé. Bízom benne, hogy az én hiva- tásom az élet, és nem az a föladatom, hogy tovább szítsam a gyűlöletet, ha- nem hogy teleírjam ezeket a lapokat, amíg Miguelre várok, amíg eltemetem a nagyapámat, aki itt pihen mehettem a szobában, és amíg a jobb idők vir- radtában reménykedem, hiszen a méhemben már itt fejlődik a magzat, aki akár erőszakban fogant, akár Miguel szerelméből, mindenképpen az én gyermekem. A nagyanyám ötven éven át írta a feljegyzéseit ezekbe a naplófüzetekbe. Hála valamelyik cinkos kísértet bűvészkedésének, csodálatosképpen meg- menekültek a gyalázatos máglya tüzétől, amelyben annyi családi irat el- emésztődött. Itt vannak a lábamnál, színes szalagokkal átkötve, az esemé- nyek szerinti és nem időrendi sorrendben, úgy, ahogy Clara itt hagyta, ami- kor elment. Azért írta, hogy a segítségükkel megőrizzem a múlt emlékeit, és túléljem a rémületemet. Itt van az első húszlapos irka; milyen kedves, gye- rekes írása volt! Így kezdődik: „Barrabás tengeri úton érkezett a családba...”

TARTALOM 1 / A SZÉP ROSA 2 / A TRES MARÍAS 3 / CLARA, A LÁTNOK 4 / A KÍSÉRTETEK KORA 5 / A SZERELMESEK 6 / A BOSSZÚ 7 / A FIVÉREK 8 / A GRÓF 9 / ALBA BABA 10 / A HANYATLÁS KORA 11 / AZ ÉBREDÉS 12 / AZ ÖSSZEESKÜVÉS 13 / A RÉMURALOM 14 / ÜTÖTT AZ ÓRA 15 / EPILÓGUS