Isabel Allende - Kisertethaz

rá, hogy ő különb, mert a gazda vére folyik az ereiben. Bámulta a könyvtá- rat, és úgy érezte, hogy mindjárt megfullad. A falakat fényezett mahagóni- állványok borították, kivéve a kandalló két oldalán, ahol elefántcsont szob- rokkal és különleges keleti kövekkel zsúfolt vitrinek álltak. A könyvtár két- szer olyan magas volt, mint a többi helyiség, ez volt az építész egyetlen sze- szélyes ötlete, és Truebának tetszett. Kovácsoltvas csigalépcső vezetett az emeleti galériára, ott is könyvespolcok, körös-körben. Itt voltak a ház leg- jobb festményei, mert Esteban Trueba a saját szentélyének, irodájának és menedékének rendezte be ezt a szobát, és azokkal a tárgyakkal vette körül magát, amelyeket nagy becsben tartott. A földtől a plafonig érő állványok könyvektől és művészi tárgyaktól roskadoztak. A spanyol stílusú, súlyos íróasztal mellett hatalmas fekete bőrfotelek álltak háttal az ablaknak; a tölgyfa parkettát négy perzsaszőnyeg fedte; a pergamen-ernyős olvasólám- pákat pedig úgy helyezték el, hogy Esteban bárhová ül, elég világos legyen az olvasáshoz. A szenátor szívesen tartotta itt titkos tanácskozásait, itt zaj- lott minden cselszövés és üzletkötés, Trueba magányos óráiban ide zárkó- zott be, hogy nyugodtan kiadja a mérgét, csalódását vagy szomorúságát. A parasztfiú mindezt persze nem tudhatta; de azt sem tudta, hogy melyik lábá- ra álljon a perzsaszőnyegen, sem azt, hogy mit kezdjen a félelemtől izzadó kezével. A nyomasztóan lenyűgöző főúri könyvtárszoba pontosan megfelelt a gazdáról őrzött képének. Reszketett a gyűlölettől és a félelemtől. Sohasem járt még ilyen helyen, eddig azt hitte, hogy a legfényűzőbb hely kerek e vi- lágon a San Lucas-i mozi, ahová egyszer a tanítónő az egész osztályt elvitte Tarzan-filmet nézni. Nem egykönnyen szánta el magát, és a családját is ne- hezen győzte meg, hogy egymagában, pénz nélkül eljöjjön a messzi fővá- rosba, és beszéljen a gazdával. Nem bírt már nyárig várni, hogy akkor mondja el neki, ami a szívét nyomja. Hirtelen megérezte, hogy nézik. Meg- fordult, és egy hímzett zoknis, copfos kislánnyal találta magát szembe, aki az ajtóból figyelte őt. – Hogy hívnak? – tudakozódott a leányka. – Esteban García – felelte ő. – Engem Alba Truebának hívnak. Jegyezd meg a nevemet. – Meg fogom jegyezni. Hosszú ideig bámulták egymást, aztán a lányka felbátorodott, és közelebb merészkedett. Elmagyarázta, hogy még várnia kell, mert a nagyapja nem jött meg a parlamentből, aztán azt mondta, hogy a konyhában minden a feje

tetején áll az ünnepség miatt, de azért majd később szerez neki néhány süte- ményt. Esteban García már otthonosabban érezte magát. Leült az egyik bőr- fotelba, lassacskán odacsalogatta a lánykát, és a térdére ültette. Albán érezni lehetett a hajkenőcs friss, édes szagát, mely összekeveredett a kicsi termé- szetes illatával. A siheder Alba nyakához dugta az orrát, és mélyen beszívta a tisztaság és jólét ismeretlen aromáját, amelytől, maga sem értette, miért, könnyek szöktek szemébe. Úgy érezte, hogy majdnem annyira gyűlöli ezt a csöppséget, mint az öreg Truebát. A lányka megtestesítette mindazt, amiből ő kimaradt, amit ő sosem érhet el. Szerette volna bántani, összetörni, de ugyanúgy vágyódott arra is, hogy tovább szagolhassa, gyermeki csacsogá- sát hallgassa, puha bőrét érezze a tenyere alatt. Simogatta selymes, gödrös térdét, ott, ahol a hímzett zokni végződött. Alba tovább csicsergett a sza- kácsnőről, aki az ünnepi vacsorához diót dugott a csirke farába. A fiú le- hunyta a szemét, és reszketett. Egyik kezével megfogta a kislány nyakát – hajfonatai csiklandozták a csuklóját –, és gyöngéden megszorította; tudta, hogy olyan zsenge, hogy ha kicsit erősebben markolná, máris megfojthatná. Szerette volna megtenni, élvezte volna, hogyan vergődik, rugdalózik a tér- dén, levegő után kapkodva. Azt kívánta, hogy hörögjön, hogy haljon meg a karjában; szerette volna levetkőztetni, már a gondolattól is heves izgalomba jött. Másik kezével benyúlt a keményített szoknyácska alá, a lányka comb- ját tapogatta, és a batiszt fehérnemű csipkéjével, a gyapjúbugyi gumijával matatott. Lihegett. De maradék józan eszével még felfogta, hogy a szakadék szélén áll. A gyermek elhallgatott, és nagy fekete szemével nyugodtan né- zett rá. Esteban García megfogta a kislány kezét, és rászorította ágaskodó nemi szervére. – Tudod-e, mi ez? – hörögte rekedten. – A hímvessződ – felelte a kislány; Jaime bácsi orvosi könyvében már lá- tott ilyet, meg Nicolás bácsin is, amikor ázsiai testgyakorlatokat végezve meztelenül sétált. A fickó meghökkent. Felugrott, és a kislány a szőnyegre huppant. A kö- lyök megdöbbent, reszketett a rémülettől, keze, térde megroggyant, égett a füle. Abban a percben meghallotta Trueba szenátor lépteit a folyosón, és pár pillanat múlva, mielőtt a fiú visszanyerhette volna lélekjelenlétét, az öreg belépett. – Miért van itt ilyen sötét? – dörögte földrengéshez hasonló hangon.

Trueba felgyújtotta a lámpákat, de nem ismerte meg a fiatalembert, aki kiguvadt szemmel meredt rá. Kitárta a karját az unokája felé, Alba rövid másodpercekre menekülőn hozzábújt, mint egy megvert kutya, de aztán gyorsan kiszabadította magát, majd kiment, és becsukta az ajtót. – Hát te kicsoda vagy? – nézett rá szúrós szemmel a másik unokájára. – Esteban García. Nem emlékszik rám, gazduram? – dadogta a fiú. Ekkor felismerte azt az álnok kölyköt, aki évekkel azelőtt elárulta Harmadik Pe- drót, és felszedegette a földről az amputált ujjakat. Már tudta, hogy nem egykönnyen szabadul tőle, ha nem hallgatja meg, bár szokás szerint a bére- sek ügyeit Tres Marías intézőjének kellett megoldania. – Mit akarsz? – kérdezte. Esteban García habozott, nem találta a szavakat, melyeket pedig hónapok óta fontolgatott és be is tanult, mielőtt a gazda elé merészkedett. – Halljam hát, de szaporán, mert nem érek rá – sürgette Trueba. García hebegett-habogott, de aztán csak előállt a kéréssel: sikerült elvé- geznie a gimnáziumot, és most a csendőrtisztképzőbe szeretne ajánlást kap- ni, és állami ösztöndíjat is szeretne, hogy kifizethesse a tanulmányi költsé- geket. – Miért nem maradsz falun, úgy, mint apád és nagyapád? – faggatta a gazda. – Kérem, uram, ne haragudjon, de én csendőr szeretnék lenni – rimánko- dott Esteban García. Truebának eszébe jutott, hogy még adósa a vérdíjjal, amiért elárulta Har- madik Pedro Garcíát, és úgy döntött: itt a jó alkalom, most letudhatja adós- ságát, és egyúttal egy lekötelezett szolgát szerez a csendőrségen. „Sosem tudhatja az ember, még szükségem lehet rá”, gondolta. Leült a hatalmas író- asztal mögé, fogta a parlament hivatalos, fejléces ívpapírját, és megfogal- mazta a szokásos ajánlást, aztán átadta az előtte álló várakozónak. – Fogd, fiam. Örülök, hogy ezt a foglalkozást választottad. Ha már fegy- veresen akarsz járni, jobb, ha csendőrként és nem bűnözőként teszed, mert így büntetlenséget élvezel. Felhívom Hurtado parancsnokot, a barátomat, hogy kapj ösztöndíjat. Ha szükséged lenne valamire, értesíts. – Nagyon köszönöm, gazduram. – Ne köszönj semmit, fiam. Szívesen segítek az embereimnek. – Barátsá- gos vállveregetéssel búcsúzott el tőle. – És miért kereszteltek Estebannak? – kérdezte már az ajtóban.

– Ön miatt, uram – válaszolt elvörösödve a fiú. Trueba egy másodpercig sem töprengett ezen. A béresek gyakran keresz- telték tiszteletből az uruk nevére a gyereküket. Clara épp azon a napon halt meg, amikor Alba hétéves lett. A halál első intését csak ő fogta fel. Akkor titkon intézkedni kezdett, hogy nyugodtan tá- vozhasson. Tapintatosan szétosztotta a ruháit a cselédek és a rengeteg nyo- morgó közt, akiket gyámolított, csak a legszükségesebbet tartotta meg. El- rendezte a papírjait, és az elfelejtett zugokból összeszedte a füzeteket, a naplójegyzeteit. Színes szalagokkal kötötte össze őket, az események sze- rint csoportosítva és nem időrendben, mert sohasem gondolt rá, hogy dá- tummal lássa el a feljegyzéseit, és az utolsó órák sietségében már nem akart időt vesztegetni ilyesmire. A füzetek keresése közben előkerültek az éksze- rei is, cipődobozokból, harisnyászacskókból, szekrények aljából, ahová még akkoriban tette őket, amikor a férje ilyen ajándékokkal próbálta elnyerni a szerelmét. Mindet beletette egy régi gyapjúzokniba, biztosítótűvel összetűz- te, és átadta Blancának. – Őrizd meg ezt, leányom. Én sohasem szerettem a sok cicomát, de te egy nap még hasznát veheted. Blanca elmondta a dolgot Jaiménak, aki figyelni kezdte az anyját. Észre- vette, hogy Clara látszólag úgy él, mint régen, de szinte semmit sem eszik. Néhány kanál méz és tej, ennyi a napi eledele. Keveset is alszik, csak ír, ír, éjszakákon át, és a házban kóborol. Szemlátomást kezd elszakadni a világ- tól, egyre könnyebb, áttetszőbb, szárnyalóbb lesz. – Egy nap végleg elröpül – mondta Jaime aggódva. Clara hirtelen fulladni kezdett. Úgy érezte, hogy egy megvadult ló vágtat a mellében, és alig kapott levegőt, akár egy széllel szemben száguldó lovas. Azt mondta, az asztmától van, de Albának feltűnt, hogy nem hívja őt a kis ezüstcsengővel, hogy ölelésével meggyógyítsa. Egy reggel látta, hogy a nagyanyja különös derűvel nyitogatja a madárkalitkákat. Clara ezután kis cédulákat írt a szeretteinek, akik sokan voltak, és a leve- leket titokban az ágya alá dugta egy dobozba. Másnap nem kelt fel, és ami- kor a szobalány bevitte a reggelijét, nem engedte elhúzni a függönyt. Már a fénytől is búcsúzott, hiszen nemsokára hozzá kell szoknia a sötétséghez. Szóltak Jaiménak, aki bement hozzá, és ott maradt, amíg Clara bele nem egyezett, hogy megvizsgálja. Nem talált semmi rendellenességet, mégis, most már biztosan tudta, hogy az anyja meg fog halni. Széles, álszent mo-

sollyal indult kifelé, de amikor eltűnt Clara szeme elől, a falnak kellett tá- maszkodnia, mert a lába reszketett. Senkinek sem mondta el a házban. Kihí- vott egy szakorvost, aki tanára volt az egyetemen, és aki még aznap meg is jelent Truebáék otthonában. Megvizsgálta Clarát, és helybenhagyta Jaime véleményét. Akkor összehívták a családot, és kertelés nélkül bejelentették, hogy az asszony legfeljebb még két-három hétig élhet, és csak annyit tehet- nek érte, hogy szeretettel veszik körül: legalább boldogan haljon meg. – Azt hiszem, elhatározta, hogy meghal, és a tudomány nem ismer gyógyszert erre a bajra – mondta Jaime. Esteban Trueba megragadta a fia nyakát, és majd megfojtotta; aztán ki- dobta az orvost, és a szalonban bottal szétverte a lámpákat és a porcelándí- szeket. Majd a földre rogyva nyöszörgött, mint egy gyermek. Alba ekkor lé- pett be, és amikor meglátta a nagyapját, aki most akkora volt, mint ő, oda- ment hozzá, és csodálkozva nézte; látta, hogy sír, hát átölelte. Az öreg zo- kogásából tudta meg, mi történt. Az egész házban csak ő nem veszítette el nyugalmát, hiszen már régen gyakorolta, hogyan kell elviselni a szenvedést, és a nagyanyja is gyakran beszélt neki a halálról és a vele kapcsolatos féle- lemről. – Amikor meghalunk, akkor is csak az ismeretlentől félünk, éppúgy, mint a születésünk pillanatában. De ennek a félelemnek semmi köze a valóság- hoz, ez belőlünk fakad. Meghalni annyi, mint megszületni: változás csupán – mondta Clara. Hozzáfűzte, hogy amilyen könnyedén kapcsolatot tud teremteni a túlvilá- gi lelkekkel, egészen biztos benne, hogy az e világi lelkektől se kell elsza- kadnia; ezért azt szeretné, hogy ha majd eljön a perc, a kislány ne siránkoz- zék, hanem nyugodtan várjon, hiszen nekik a halál nem elválást, hanem még szorosabb egyesülést jelent. Alba tökéletesen megértette. Nem sokkal ezután Clara édes álomba merült, és csak nehéz, erőlködő lé- legzése mutatta, hogy él. A légszomjtól nem esett kétségbe, mert nem har- colt az életéért. Unokája egész idő alatt vele maradt. Ágyat kellett vessenek neki mellette a földön, mert nem akart kimenni, és amikor erőszakkal ki akarták vinni, életében először rúgott, harapott. Azt hajtogatta, hogy a nagy- anyja mindenről tud, és szüksége van rá. Valóban így volt. Kevéssel a vég előtt Clara magához tért, és nyugodtan megszólalt. Mindjárt megérezte, hogy Alba fogja a kezét. – Meg fogok halni, igaz, lánykám? – kérdezte.

– Igen, de ne félj, mert én veled vagyok – válaszolta a kislány. – Jól van. Vedd ki az ágy alól azt a dobozt, és oszd szét a cédulákat, mert már nem tudok mindenkitől elbúcsúzni. Azzal Clara lehunyta a szemét, elégedetten felsóhajtott, és úgy ment el, hogy nem is nézett vissza. Az egész család ott állt körülötte. Jaime és Blan- ca a virrasztástól beesett arccal, Nicolás szanszkrit imákat mormolva, Este- ban összeszorított szájjal és ököllel, valami végtelen, kétségbeesett dühvel, és a kis Alba, az egyetlen, aki nyugodt maradt. Ott voltak a szolgálók is, meg a Mora nővérek, és néhány ágrólszakadt művész, aki az utolsó hóna- pokban a házban tengette életét, aztán a pap, akit a szakácsnő hívott oda, és aki semmit se tehetett, mert Trueba nem engedte, hogy gyóntatással és szenteltvíz szórással zavarja meg a haldokló utolsó óráját. Jaime a test fölé hajolt, hátha halványan megdobban még a szív, de már nem hallott semmit. – Anya elment – zokogta.

10 / A HANYATLÁS KORA Nem tudok beszélni róla. De megkísérlem leírni. Húsz év telt el azóta; és én nagyon hosszú időn át szenvedtem. Azt hittem, hogy sohasem fogok megvigasztalódni, de most, közel a kilencvenhez, már tudom, hogy mit akart mondani, amikor megígérte nekünk, hogy nem lesz semmi baj, hiszen kapcsolatban lesz velünk: nagy gyakorlata van az ilyesmiben. Régebben el- veszettként bolyongtam, mindenütt őt kerestem. Minden este lefekvéskor azt képzeltem, hogy velem van, éppen úgy, mint amikor még minden foga megvolt, és szeretett engem. Eloltottam a villanyt, behunytam a szemem, és a szobám csendjében megpróbáltam felidézni az alakját; hívtam, szólongat- tam, és nemcsak ébren, hanem, mint mondják, álmomban is. Aznap éjjel, amikor meghalt, bezárkóztam vele. Oly sok évig nem is be- széltünk egymással, és most ismét együtt pihentünk a kék selyem szelíd vi- zének vitorlásán, ahogy az ágyát nevezte, én pedig mindent elmondtam neki, amit azelőtt nem mondhattam el, mindent, amiről hallgatnom kellett az óta a rettenetes éjszaka óta, amikor megütöttem. Levettem a hálóingét, és gondosan megvizsgáltam a testét, a betegség nyomát kerestem rajta, hogy mi okozta a halálát, de semmit sem találtam, így hát megértettem, hogy egyszerűen betöltötte hivatását ezen a földön, és elröpült egy másik dimen- zióba, ahol az anyag súlyától megszabadult lelke végre boldogan szárnyal- hat. Nem torzult el, semmi szörnyű nem volt a halálában. Hosszasan vizs- gáltam, hiszen már oly sok éve nem volt alkalmam, hogy kedvemre néze- gessem, és ez alatt az idő alatt a feleségem sokat változott, ahogy mi mind- annyian, ha megöregszünk. Szépnek találtam, mint mindig. Az évek során lefogyott, és én mindig azt hittem, hogy meg is nőtt, de most rájöttem, hogy ez csupán érzékcsalódás volt, mert nem ő lett magasabb, hanem én mentem össze. Azelőtt óriásnak éreztem magam mellette, de most, hogy melléfe- küdtem az ágyba, láttam, hogy majdnem egyformák vagyunk. Haja, az a ra- koncátlan, dús bozont, mely annyira elbűvölt, amikor feleségül vettem, most szelíd fürtökben, ezüstösen ragyogott alvó arca körül. Nagyon sápadt volt, a szeme árnyékos, és én először vettem észre rajta, hogy a szája szög- letében meg a homlokán leheletfinom, apró ráncok vannak. Egyébként kis- lánynak látszott. Hideg volt, de kedves, mint mindig, és most nyugodtan be-

szélhettem hozzá, simogathattam, sőt egy kicsit még aludtam is mellette, amikor az álom legyőzte a kínt; hiszen mi mindig egyek voltunk, és a kö- nyörtelen halál sem tudta elragadni tőlem. Végre kibékültünk. Mikor hajnalodott, öltöztetni kezdtem, hogy mindenki szép rendben talál- ja. Ráadtam fehér köntösét, amely ott lógott a szekrényben; mikor kinyitot- tam a szekrényt, meglepődtem, hogy milyen kevés ruhája van a feleségem- nek, mert én mindig elegáns asszonynak tartottam. Elővettem egy pár gyap- júzoknit, és ráadtam, hogy meg ne fagyjon a lába, mert nagyon fázékony volt. Aztán kikeféltem a haját: előbb úgy gondoltam, hogy kontyot fésülök neki, ahogy ő szokta, de alighogy lesimítottam, újra szétzilálódtak azok a rakoncátlan fürtök, és olyan bájosan keretezték az arcát, hogy inkább szaba- don hagytam őket: így még szebbnek láttam. Kerestem az ékszereit, hogy ráadjak néhányat, de egyet sem találtam; lehúztam hát a jegygyűrűmet, az eljegyzésünk óta először, és azt adtam rá, mert ő azóta nem viselte a magá- ét, mióta szakított velem. Elrendeztem a párnákat, és kisimítottam a lepe- dőt; pár csöpp kölnit is hintettem a nyakába, azután kitártam az ablakot, hogy beáradjon a reggel. Amikor minden készen volt, kinyitottam az ajtót, hogy a gyerekeim és az unokáim is elbúcsúzhassanak tőle. Mosolygósnak, tisztának, szépnek találták, olyannak, amilyen mindig is volt. Én közben megint összementem, vagy tíz centivel alacsonyabb lettem, csónakáztam a cipőmben, és a hajam teljesen megőszült; de már nem sírtam. – Temessétek el – mondtam. – És tegyétek mellé az anyósom fejét is, már jó ideje ott kallódik a pincében – fűztem hozzá, és kicsoszogtam, mert fél- tem, hogy leesik a cipőm. Így tudta meg az unokám, hogy az a disznóbőr kalaposdobozban heverő valami, amivel annyi furcsa játékot eszelt ki, és amivel a házikóit díszítette a pincében, nem más, mint dédanyjának, Níveának a feje, amit oly sokáig nem temettünk el: eleinte azért, hogy elkerüljük a botrányt, később meg azért, mert a házban uralkodó rendetlenségben egészen megfeledkeztünk róla. De most is a legnagyobb titokban rendeztük el a dolgot, hogy ne ad- junk okot a szóbeszédre. Amikor a temetkezési vállalat alkalmazottai bele- tették Clarát a koporsóba, és feldíszítették a szalont – igazi ravatalozókápol- na lett belőle a fekete függönyökkel és gyászleplekkel, a csöpögő gyertyák- kal és a zongorán felállított oltárral –, Jaime és Nicolás felhozta a pincéből a nagymama fejét – mely időközben megsárgult, és rémült tekintetével

olyan volt, mint egy porcelánbaba és elhelyezte a koporsóban, hogy végre nyugalmat találjon legkedvesebb lánya mellett. Clara temetése nevezetes esemény volt. Magam se értettem, hogy honnan került elő az a rengeteg ember, akik mind megsiratták a feleségemet. Nem tudtam, hogy mindenkit ismert. Végeláthatatlan sorban jöttek, hogy kezet szorítsanak velem, a kocsisor elzárta a temető felé vezető összes utat; a leg- szokatlanabb gyászmenet volt, amelyben felvonultak a nyomorgók, az isko- lások, a munkás szakszervezetek, az apácák, a mongoloid gyerekek, a bo- hémek és a spiritiszták küldöttei. Csaknem az összes béres is eljött Tres Maríasról, sokan életükben először utaztak vonaton és teherautón, de mind el akarta búcsúztatni. A tömegben megláttam Második Pedro Garcíát, aki- vel évek óta nem találkoztam. Elindultam feléje, hogy üdvözöljem, de nem nézett rám, hiába intettem neki. Lehajtott fővel odalépett a nyitott sírhoz, és egy hervadozó mezeivirág-csokrot ejtett Clara koporsójára; olyan volt az a virág, mintha valami idegen kertből lopták volna. Sírva nézett utána. Alba ott állt mellettem a gyászszertartás alatt, és fogta a kezemet. Végig- nézte, amint leeresztik a koporsót a földbe, az ideiglenes sírba, aztán türel- mesen hallgatta a véget nem érő gyászbeszédeket, melyekben nagyanyjának ezernyi jó tulajdonsága helyett olyan erényeit magasztalták, melyek véletle- nül hiányoztak belőle; aztán, amikor hazaértünk, Alba máris szaladt, és be- zárkózott a pincébe, várta, hogy megjelenjen előtte Clara szelleme, ahogy a nagyanyja megígérte neki. Ott találtam rá, mosolyogva aludt Barrabás mo- lyos maradványain. Aznap éjjel nem tudtam elaludni. Kavarogtak a gondolataim, hol Rosa, a zöld hajú jelent meg előttem, hol Clara, a látnok; a két nővér, akiket annyira szerettem, életem két nagy szerelme. Hajnal felé elhatároztam, hogy ha már életükben egyik sem volt igazán az enyém, legalább a halálban legyenek mellettem, elővettem hát az íróasztalomból néhány ív papírt, és nekifogtam, hogy megtervezzek egy hozzájuk méltó pompás mauzóleumot; úgy gondol- tam, hogy lazacszínű olasz márványból lesz, akárcsak a két szobor, melyek Rosát és Clarát fogják ábrázolni, angyalszárnyakkal, hiszen angyalok vol- tak, és örökre azok is maradnak. Majd egy napon engem is oda temessenek, kettejük közé. Szerettem volna mielőbb meghalni, mert úgy éreztem, hogy a feleségem nélkül semmit sem ér az élet. Nem tudtam, hogy még sok tennivalóm lesz itt a földön. De szerencsére Clara visszatért, vagy talán el sem ment egé-

szen. Néha azt hiszem, hogy az öregség megzavarta az eszemet, hiszen mégiscsak tudomásul kellene vennem, hogy már húsz éve eltemettem a fe- leségemet. Ilyenkor az a gyanúm, hogy látomásaim vannak, mint egy hold- kóros vénembernek. De ezek a kétségek eloszlanak, amikor látom, hogy itt lépked mellettem, és hallom, hogy kacag a teraszon; tudom, hogy velem van, és már megbocsátotta a múltbéli durvaságomat; most közelebb van hozzám, mint bármikor azelőtt. Él és velem van az én Clarám, az én tün- döklő kalárisom... Clara halála teljesen feldúlta a nagy sarokház életét. Új korszak kezdő- dött. Vele együtt eltávoztak a szellemek is, meg az a sok vendég, és eltűnt a vidámság is, mely Clara életében mindig beragyogta a házat, mert ő nem hitt benne, hogy ez a világ siralomvölgy, épp ellenkezőleg, az volt a véle- ménye, hogy az Isten is tréfából teremtette, így hát ostobaság volna túl ko- molyan vennünk. Alba már pár nap múlva felfigyelt a pusztulásra. Látta, hogyan terjed, lassan, de kérlelhetetlenül. Még nem tűnt fel senkinek, ami- kor ő már leolvasta a virágokról, melyek ott hervadoztak a vázákban, és émelyítően édeskés illatuk betöltötte a levegőt; már mind elszáradtak, szir- maik lehullottak, és csak fonnyadt száruk meredezett, de sokáig senkinek sem jutott eszébe, hogy összeszedje és kidobja őket. Alba nem vágott le több virágot, hogy feldíszítse velük a házat. Később a növények is elpusz- tultak, mert senki sem gondolt rájuk, nem öntözték őket, nem beszélgettek velük, ahogy Clara tette. A macskák is suttyomban elhagyták a házat, ugyanolyan csöndesen, ahogy jöttek, vagy ahogy megszülettek a padlászu- gokban. Esteban Trueba feketébe öltözött; abból az egészséges, életerős fér- fiból egyetlen éjszaka alatt egy dadogó, ügyefogyott, töpörödött öregember lett, csak könnyen fellobbanó haragja maradt a régi. Szigorú gyászt viselt élete végéig, még akkor is, amikor már senki sem hordott ilyet, mert kiment a divatból, csak a szegények húztak fel a karjukra egy fekete szalagot a gyász jeleként. Az inge alatt, a szíve tájékán egy kis szarvasbőr zacskó ló- gott aranyláncon. A felesége műfogsorát hordozta benne, mert úgy érezte, hogy szerencsét hoz neki és megbocsátást a bűneire. A családtagok most, hogy Clara már nem volt, értelmetlennek találták, hogy együtt legyenek: szinte semmi mondanivalójuk sem volt egymásnak. Trueba is rájött, hogy már csak az unokája köti az otthonához. Az elkövetkező évek során a ház egyre romosabb lett. Senki sem törődött a kert ápolásával, nem locsolták, nem gyomlálták; birtokba vették a mada-

rak, felverte a gaz, elnyelte a feledés. Nemcsak a Trueba kívánsága szerint épült és a francia királyi paloták kertjeit utánzó mértani park ment tönkre, hanem Clara birodalma is, ahol egykor valami varázslatos összevisszaság és bőség uralkodott; a buján tenyésző virágok, az elvadult filodendronbokrok mind kiszáradtak, elrothadtak, eldudvásodtak. A fakó szobrokat, az éneklő szökőkutakat betemette a száraz avar, a madárpiszok és a moha. A repede- zett, koszos pergolákban férgek tanyáztak, és a szomszédok odadobták a szemetet. A parkot úgy benőtte a bozót, mint az őserdő elhagyott falvait, ahová csak dzsungelkéssel lehet behatolni. A barokk stílusban metszett élő lugas reménytelen állapotba jutott, letarolták a csigák, elpusztították a növé- nyi kártevők. A szalonokban a függönyök lassanként leszakadtak a tartó- rúdról, porosan és kifakultan lógtak, mint a vénasszony pendelye. A búto- rok is siralmas látványt nyújtottak a kiálló rugókkal. Alba rajtuk ugrált, há- zikót és barlangot épített belőlük, a szalonban lógó nagy gobelin versailles-i pásztoridillje sem maradt makulátlan, mert Nicolás és az unokahúga dárdái- nak volt a céltáblája. A konyhát zsír és korom lepte be, halomban álltak ott az újságkötegek meg az üres edények, mert hol volt már az az idő, amikor nagy tálakban karamellkrémet kavargattak, és sültek ínycsiklandó illata ter- jengett. A ház lakói beletörődtek, hogy majd mindennap csicseriborsót és köleskását esznek, mert senki sem mert a sarkára állni a bibircsókos sza- kácsnéhaddal szemben, akik csak civakodtak és zsarnokoskodtak, hiába cserélgették őket az odaégett lábasok birodalmában. A földrengésektől, no meg Esteban Trueba ajtócsapkodásától és botjától megrepedtek a falak, szi- lánkokra hasadtak az ajtók, leszakadtak a redőnyök, de senki sem látott hoz- zá, hogy megjavítsa őket. A csapok csöpögtek, a vezetékek szivárogtak, a tetőcserepek összetörtek, a falakon penészes foltok jelentek meg a beázás- tól. Csak Clara kék selyemtapétás szobája maradt ugyanolyan, mint régen volt. Most is ott voltak a világos bútorok, a két fehér pamutruha, a kanári üres kalitkája, a befejezetlen kötések a varrókosárkában, a csomag kártya, a háromlábú asztal, és ott voltak a füzetkötegek is, melyekbe Clara ötven éven át feljegyezte az élete eseményeit, és amelyeket, sok-sok év múlva – nagy magányomban, abban az üres, néma házban, melynek meghaltak vagy eltűntek a lakói – én szedtem össze, és én olvastam végig az utolsó betűig, hogy felépítsem belőlük ezt a történetet. Jaiméból és Nicolásból végképp kiveszett a családias érzés, nem szánták apjukat, aki magányában hasztalan próbált megbarátkozni velük, hogy áthi-

dalja a szakadékot, amelyet egy életen át tartó rossz kapcsolat mélyített ki. Otthon éltek, mert nem akadt kényelmesebb hely, ahol ehettek és alhattak volna, de mint az árnyék, közönyösen jöttek-mentek a házban, nem törődtek a pusztulással. Jaime apostoli hivatástudattal gyakorolta foglalkozását, ugyanazzal a konok kitartással, amellyel az apja dolgozott azon, hogy Tres Maríast megmentse a végső romlástól, és vagyont gyűjtsön; ő ereje legjavát a kórháznak adta, és a szabad óráit a szegények ingyenes kezelésére áldoz- ta. – Javíthatatlan, örök vesztes vagy, fiam – mondta Trueba, és felsóhajtott. – Semmi érzéked a valósághoz. Még mindig nem tudod, hogy mi az élet. Nem létező utópiákat kergetsz. – Az, hogy segíts felebarátodon, valódi érték, apám. – Nem. A jótékonyság, éppúgy, mint a te szocializmusod, a gyengék ko- holmánya, hogy rászedjék és kihasználják az erőseket. – Nem hiszek az erősekről és a gyengékről szóló elméletében – ellenke- zett Jaime. – Pedig ez a természet törvénye. Vadonban élünk. – Igaz, mert akik a játékszabályokat felállítják, úgy gondolkodnak, mint maga; de nem lesz ez mindig így. – Így lesz, mert mi vagyunk a győztesek. Tudjuk, hogyan kell érvénye- sülnünk ebben a világban, és kihasználni a hatalmunkat. Hallgass rám, fiam, fontold meg: nyiss magánklinikát, én segíteni foglak. De hagyj fel a szocialista bolondériával! – prédikált Esteban Trueba, de süket fülekre ta- lált. Mióta Amanda eltűnt az életéből, Nicolás szemlátomást kiegyensúlyozot- tabb lett. Az indiai élmények hatására a szellemi vállalkozások felé fordult. Felhagyott a fantasztikus kereskedelmi kalandokkal, amelyek kora ifjúságá- ban izgatták a képzeletét, és már az sem igen érdekelte, hogy minden nőt megkapjon, aki csak az útjába kerül; most már csupán az az egyetlen vágy fűtötte, amely mindig is élt benne: hogy a kitaposott ösvényekről letérve, valami szokatlan úton-módon jusson el Istenhez. És akárcsak régen, amikor a flamenco táncot tanította, és oly sok tanítványt csalogatott magához sze- mélyes vonzerejével, most is rengeteg követőre talált. Nagy részük a jólét- től megcsömörlött fiatal volt, akik, mint ő is, csak lődörögtek, és megfelelő filozófiát kerestek rá, hogy távol tartsák magukat a „földi vásártól”. Köréje sereglettek, hogy magukba szívják azt a több ezer éves bölcsességet, amit

Nicolás Keleten sajátított el. Időről időre összegyűltek a ház félreeső, elha- gyatott szobáiban, Alba dióval kínálta őket, és illatos füvekből teát szolgált fel nekik, míg ők keresztbe font lábbal ültek a földön, és meditáltak. Ami- kor Esteban Trueba megtudta, hogy ezek a dicső ifjak a háta mögött besur- rannak a házába, és nemcsak a köldöküket bámulják, hanem az első szóra ledobálják a ruhájukat is, kijött a sodrából, és elkergette őket, botjával és a rendőrséggel fenyegetőzve. Nicolás ráébredt, hogy pénz nélkül nem lehet az igazság apostola, így aztán elhatározta, hogy szerény tiszteletdíjat fog szed- ni a tanítványaitól. A pénzen kibérelt egy házat, ahol életre hívta a megvilá- gosodottak körét. A törvényes előírásoknak megfelelően bejegyzett névre is szüksége volt az egyesületnek, elnevezte hát a Semmivel Egyesülők Szö- vetségének, vagyis SESZ-nek. De az apja továbbra sem hagyta békén, mert már az újságok is foglalkoztak Nicolásszal, lefényképezték a tanítványokat, akik ágyékkötőjükkel és borotvált koponyájukkal, üdvözült arckifejezésük- kel nevetségessé tették a Trueba nevet. Alighogy kitudódott, hogy a SESZ prófétája Trueba szenátor fia, az ellenzék kapva kapott az alkalmon, gúnyo- lódtak rajta, és a fiú szellemi kalandja hatásos politikai fegyvernek bizo- nyult az apa ellen. Trueba egykedvűen tűrte egy darabig; de amikor egy nap hazament, és ott találta Albát, az unokáját, fényesre borotvált fejjel, amint szakadatlanul a szent szót ismételgeti: Om, akkor betelt a pohár. Úgy dühbe gurult, mint még soha. Rajtaütött a fia gyülekezetén az erre a célra szerződ- tetett két pribékkel, összetörték a szegényes berendezést, és kis híján a bé- kés híveket is; de akkor az öreg rájött, hogy ismét elvetette a sulykot, véget vetett a további rombolásnak, és kiparancsolta a pribékeket. Amikor kettes- ben maradt a fiával, nagy nehezen legyűrte fergeteges dühét, és elfojtott in- dulattal morogta, hogy elege van a fiú bohóckodásából. – Ne kerülj a szemem elé, amíg az unokám haja ki nem nőtt! – tette hoz- zá, aztán bevágta maga után az ajtót. Nicolás csak másnapra ocsúdott föl. Akkor kidobálta a törmeléket, ame- lyet apja haramiái hagytak a helyiségben, kitakarított, közben légzőgyakor- latokat végzett, hogy a haragnak még a szikráját is kiűzze a lelkéből, és szellemét is megtisztítsa. Azután ágyékkötőbe öltözött tanítványaival felvo- nultak a parlament rácsos kerítése elé, és feliratos táblákon szabad vallás- gyakorlást és az állampolgári jogok tiszteletben tartását követelték. Amikor odaértek, fasípokkal, kolompokkal, rögtönzött gongokkal akkora lármát csaptak, hogy leállt a forgalom. Amint elég nagy tömeg verődött össze, Ni-

colás még azt a kis ruhát is levetette, és pőrén, mint egy újszülött, lefeküdt az úttest közepén, karját kereszt alakban kitárta. A fékcsikorgás, dudálás, ordítozás, fütyülés az épületbe is behallatszott. A parlamenti ülést félbesza- kították – épp a földbirtokosok jogát vitatták, hogy vajon lezárhatják-e szö- gesdróttal a földjeik mellett vivő dűlőutakat –, a képviselők kicsődültek a balkonra, és élvezték a rendkívüli cirkuszt, hogy Trueba szenátor fia ázsiai zsoltárokat énekel pucéran. Esteban lerohant a parlament széles lépcsőjén, és azzal az elhatározással csörtetett az utca felé, hogy megöli a fiát, de nem jutott túl a rácson, mert érezte, hogy szíve szétrobban dühében, és szeme elé vörös köd ereszkedik. Összeesett. Nicolást a rendőrség rabszállítója, Trueba szenátort pedig a Vöröskereszt mentőautója vitte el. Trueba még három hétig szédelgett, kis híján sírba vit- te a dolog. Alighogy lábra állt, fülön fogta Nicolást, és feltette egy repülő- gépre, külföldre zavarta azzal, hogy az életben meg ne lássa többé. Bősége- sen ellátta pénzzel, abból berendezkedhetett, és hosszú időn át megélhetett. Jaime szerint azért, mert nem akarta, hogy külföldön is ostobaságokat kö- vessen el, és lejárassa az apját. A következő években Esteban Trueba csak hébe-hóba kapott hírt a család fekete bárányáról, akivel Blanca levelezett, így tudta meg, hogy Nicolás is- mét gyülekezetet szervezett Amerikában, és olyan sikerrel oktatta a semmi- vel való egyesülést, hogy megszedte magát, nem úgy, mint a léggömbbel meg a csirkés szendviccsel. Végül a saját rózsaszín csempés uszodájában lubickolt a tanítványaival, és polgártársainak tisztelete övezte; és, bár nem úgy gondolta a dolgot, az istenkeresés révén jókora vagyonra tett szert. Est- eban Trueba, persze, egy szót sem hitt belőle. A szenátor megvárta, hogy kissé kinőjön az unokája haja, nehogy azt higgyék: ótvaros volt, azután elvitte az angol iskolába, ahol kisasszonyokat neveltek, mert a fiainál tapasztalt kétes eredmény nem ingatta meg hitét, hogy az ő módszerük a legjobb. Blanca helyeselte, mert úgy gondolta, hogy nem elég a jó csillagállás ahhoz, hogy lánya érvényesüljön az életben. Alba megtanulta a kollégiumban, hogy megegye a vízben főtt zöldséget és a koz- más rizst, elviselje a hideg udvart, himnuszokat énekeljen, lemondjon a vi- lági hívságokról, csak a sportról nem. Megtanították Bibliát olvasni, teni- szezni és gépelni. Egyedül ennek vette hasznát a sokéves idegen nyelvű ok- tatásból. Alba elviselhetetlennek érezte az iskolai élet egyhangúságát, hi- szen ő addig szabadon élt, senki sem beszélt neki bűnről és illemszabályról;

nem tudta elhatárolni az emberi létet az istenitől, a valóságost a valószerűt- lentől; látta az egyik nagybátyját, amint meztelenül ugrál a folyosón, mert karatét gyakorol, és a másikat, amint maga alá temeti a könyvhegy; szemta- núja volt, hogy a nagyapja botjával töri-zúzza a telefont és a terasz virág- cserepeit, és hozzászokott, hogy az anyja kereket old a bohóctáskájával, a nagyanyja pedig háromlábú asztalt táncoltat, és Chopint játszik a lezárt zon- gorán. Unatkozott az órák alatt. Szünetekben az udvar félreeső szögletébe húzódott, ahol nem láthatták; reszketett a vágytól, hogy a társai őt is hívják játszani, de közben azért fohászkodott, hogy senki se fedezze fel. Anyja fi- gyelmeztette, hogy ne próbálja osztálytársainak elmagyarázni, amit az em- beri test sajátságairól tud Jaime bácsi könyveiből, és a tanárnőknek se fejtse ki az eszperantó fölényét az angol nyelvvel szemben. De hiába óvta és intet- te, a kollégium igazgatónőjének nem sok idejébe és fáradságába került, hogy új tanítványuk különcségeit észrevegye. Pár hétig figyelte, és amikor biztos volt a kórismében, behívta az irodájába Blanca Truebát, és a lehető legudvariasabb formában kifejtette, hogy a kislányról tökéletesen lepereg a szokásos angol nevelési módszer, ezért inkább a spanyol apácák iskolájába kellene beíratni, ahol talán jobban megbirkóznak holdkóros képzeletével, és rossz modorán is csiszolnak majd. De Esteban Trueba nem tűrte, hogy őt holmi Miss Saint John lehengerelje, és minden befolyását latba vetette, hogy az unokáját ne csapja ki. Mindenáron azt akarta, hogy tanuljon meg angolul. Meg volt győződve róla, hogy az angol fontosabb a spanyolnál, amit másodrendű nyelvnek tartott, mely csak házi használatra és mágiára al- kalmas, meg a fékezhetetlen szenvedélyek kifejezésére, haszontalan vállal- kozásokra, de a tudomány és a technika világában nem sokat ér, és ő azt szerette volna, ha Alba azokban diadalmaskodik. Mert végül – az új idők szele őt is meglegyintette – belátta, hogy nem minden nő teljesen ostoba, és úgy gondolta: Alba túl jelentéktelen, semhogy jó partit csináljon, arra vi- szont képes lehet, hogy végzettséget szerezzen, és megálljon a talpán, mint egy férfi. Ezen a ponton Blanca véleménye egyezett az apjáéval, mert a sa- ját bőrén tapasztalta, hogy milyen hátrányos az életben a hiányos képzett- ség. – Nem akarom, hogy olyan szegény légy, mint én, sem azt, hogy arra szo- rulj, hogy egy férfi tartson el – biztatta a lányát, amikor Alba sírt, mert nem akart iskolába menni.

Nem vették ki az iskolából, és ő tíz évig egyfolytában szenvedett tőle. Alba csak egyetlen emberbe, az anyjába kapaszkodhatott azon a süllyedő hajón, amivé a nagy sarokház lett Clara halála után. Blanca egy oroszlán el- szántságával küzdött a romlás és a hanyatlás ellen, de látszott, hogy alulma- rad az egyre növekvő pusztulással szemben. Egyedül ő próbálta otthonossá tenni a nagy hodályt. Trueba szenátor ott lakott, de már nem hívta oda a ba- rátait és az ismerős politikusokat, bezárta a szalonokat, csak a könyvtárt és a hálószobáját használta. Úgy járkált a házban, mint aki se lát, se hall. Poli- tikai és üzleti ügyei teljesen lefoglalták, állandóan utazott, új választási had- járatot pénzelt, földet és traktorokat vásárolt, versenylovakat tenyésztett, arannyal, cukorral, papírral spekulált. Észre sem vette, hogy a falról lemál- lott a festék, a bútorok roskadoznak, és hogy a konyha olyan lett, mint a szemétdomb. Nem akadt meg a szeme az unokája kirojtosodott mellényén, sem a lánya elnyűtt ruháján vagy a házimunkától és az agyagtól kirepede- zett kezén. Nem fösvénységből; egyszerűen nem érdekelte többé a család. Néha fölrázta magát a közönyéből, ilyenkor aránytalanul nagy és pompás ajándékkal lepte meg az unokáját, de ezzel csak elmélyítette az ellentétet bankszámlájának láthatatlan gazdagsága és otthonának szűkösködése kö- zött. Váltakozó nagyságú összegeket adott Blancának, de sohasem annyit, hogy az asszony rendbe hozhatta volna ezt a hatalmas, düledező, sötét és széljárta házat, a valaha előkelő és barátságos villát. Blancának sohasem volt elég a pénz, amit apjától kapott, Jaimétől kellett kölcsönkérnie, és akár- hogy kuporgatott, számolgatott, a hónap végére mindig felgyűltek a fizetet- len számlák; végül elszánta magát, és elment a zsidó negyedbe, eladott a negyedszázada ugyanott vásárolt ékszerekből, amelyeket Clara a gyapjú- zokniban ráhagyott. Blanca otthon kötényben és háncspapucsban járt – összetéveszthették a pár megmaradt cseléddel –, ha pedig elment, egy agyon vasalt fekete kosz- tümöt és fehér selyemblúzt vett fel. Alba, mióta nagyapja megözvegyült, és már nem törődött vele, a távoli unokatestvérektől örökölt ruhákat hordta, de az egyik kicsi volt neki, a másik nagy; néha akkora kabátja volt, mint egy katonaköpeny, alatta pedig szűk és rövid ruhát viselt. Jaime szeretett volna segíteni rajtuk, de a lelkiismerete azt diktálta, hogy fontosabb, ha a jövedel- méből az éhezőket segíti, hogy legyen betevő falatjuk, és nem a testvérét és az unokahúgát, azért, hogy fényűzőbben élhessenek.

Nagyanyja halála után Albát rémálmok gyötörték, sokszor riadt fel kiál- tozva és láz hevítette testtel. Azt álmodta, hogy a családjából mindenki meghalt, ő pedig egyedül ődöng a nagy házban, csak a folyosókon bolyon- gó fakó kísértetek a társai. Jaime azt javasolta, hogy költözzék át Blanca szobájába, hátha ott megnyugszik. Attól kezdve, hogy Alba közös hálószo- bában aludt az anyjával, mindennap titkolt türelmetlenséggel várta a lefek- vést. Összekuporodott a takaró alatt, és onnan leste, mikor végez az anyja a napi tennivalóival, és mikor bújik már ágyba végre. Blanca előbb megtisztí- totta az arcát és rózsaszínű és rózsaillatú Hárem krémmel, amelyről azt tar- tották, hogy csodát tesz a nők bőrével, majd százszor is végighúzta a kefét hosszú gesztenyeszínű haján, amelybe már néhány ezüstszál vegyült; de még csak ő vette észre. Hajlamos volt a megfázásra, ezért télen-nyáron gyapjú hálókabátot viselt, ő maga kötötte szabad idejében. Ha esett, még kesztyűt is vett, hogy a nedves agyagtól csontjaiba költözött sarkvidéki hi- deget átmelegítse, mert hiába volt minden, sem Jaime injekciói, sem Nico- lás akupunktúrás kezelése nem szüntette meg a fájdalmait. Alba elnézte, ahogy jön-megy a szobában, hosszú apácahálóingében, mely lágyan hul- lámzott a teste körül, a kibontott haja alatt, a tiszta ruha meg a Hárem krém finom illatfelhőjében; közben valami összefüggéstelen monológba bonyoló- dott, zúgolódott a zöldségárak miatt, vagy azt panaszolta, hogy mindig be- teg és fáradt, már nem bírja a háztartás gondjait; majd Harmadik Pedróról szőtt költői álmokat, hol alkonyati felhők között, hol Tres Marías aranyló búzatábláiban képzelte maga elé. Amikor befejezte szokásos esti szertartá- sát, ágyba bújt, és eloltotta a villanyt. Aztán a két ágy közti kis résen átnyúl- va megfogta a lánya kezét, és olyan történeteket mesélt neki, amelyeket a Marcos dédnagybácsi varázslatos bőröndjéből előkerült mágikus könyvek- ben olvasott, és ha kihagyott az emlékezete, új mesék születtek. Így aztán Alba megismerkedhetett a herceggel, aki száz évet átaludt, meg a sárká- nyokkal birkózó kisasszonyokkal, és az erdőben tévelygő farkassal, akit egy kislány ok nélkül kibelezett. De ha Alba újra hallani akarta ezeket a szörnyű történeteket, az anyja nem tudta még egyszer elmondani neki, mert ahogy elmondta, azonmód el is felejtette őket; ezért aztán a kislány inkább leírta a meséket. És ezután mindent feljegyzett, amit fontosnak tartott, ugyanúgy, ahogy Clara, a nagyanyja tette. Majdnem két év kellett hozzá, hogy a sírkamra felépüljön, pedig én mindjárt Clara halála után hozzáfogtam a munkálatokhoz; csak hát közben

újabb és újabb, költségesnél költségesebb ötleteim támadtak, például ara- nyozott gót betűs sírkövet akartam, meg üvegkupolát, hogy besüssön a nap; egy elmés szerkezetet is csináltattam, amely, akárcsak a római szökőkutak, állandó és finom permettel öntözte a parányi belső kertet, ahová rózsákat és kaméliákat ültettettem, a szívemet birtokló két nővér kedvenc virágait. De a legnagyobb gondot a szobrok okozták. Jó néhány tervet visszautasítottam, mert én nem valami ostoba angyalszobrokra gondoltam, hanem Rosa és Clara hű képmását szerettem volna látni, az ő arcvonásaikat, kezüket, még- pedig életnagyságban. Egy uruguayi szobrász végre megértette, hogy mit akarok, és a szobrok úgy sikerültek, ahogy elképzeltem. Amikor minden el- készült, váratlan akadályba ütköztem: nem vihettem át Rosát az új mauzóle- umba, mert a del Valle család nem engedte. Mindent kitaláltam, hogy meg- győzzem őket, ajándékokat küldtem nekik, sőt még a politikai hatalmammal is megpróbáltam nyomást gyakorolni rájuk, de hasztalan. Sógoraim hajlít- hatatlanok maradtak. Azt hiszem, valahogy a fülükbe jutott, hogy mi történt Nívea fejével; nyilván megorroltak rám, hogy annyi időn át a pincében tar- tottam. Konokságuk láttán szóltam Jaiménak, hogy készülődjön, mert el kell kísérnie a temetőbe: ellopjuk Rosa tetemét. Meg sem lepődött. – Ha nem megy szép szóval, majd boldogulunk erőszakkal – mondtam a fiamnak. Ahogy ilyen esetekben szokás, éjjel mentünk oda, és megvesztegettük a temetőőrt, ahogy én tettem annak idején, amikor Rosa mellett akartam ma- radni a temetés utáni első éjszakán. Begyalogoltunk a ciprusfákkal szegé- lyezett úton – vittük a szerszámokat is –, megkerestük a del Valle család sír- helyét, és hozzákezdtünk a gyászos munkához, hogy felnyissuk. Óvatosan elmozdítottuk a sírkövet Rosa nyugvóhelyéről, és kiemeltük a fülkéből a fe- hér koporsót; sokkal nehezebb volt, mint hittük, a temetőőrt kellett segítsé- gül hívnunk. Nehezen mozogtunk a szűk helyen, egymást akadályoztuk a szerszámainkkal a karbidlámpa gyönge fényénél. Azután visszatettük a fül- kére a követ, hogy senki se gyanítsa, hogy üres. Izzadtunk, mire végére ju- tottunk. Jaime volt olyan körültekintő, hogy egy pálinkásbutykost is hozzon magával; jól meghúztuk, hogy lelket öntsön belénk. Bár egyikünk sem volt babonás, ott, a halottak városában, a sok kereszt, sírkő és kripta közt idege- sek lettünk. Leültem a sírbolt bejáratánál, hogy a lihegésem alábbhagyjon, és arra gondoltam, hogy ugyancsak megöregedtem, ha egy láda megmozdí- tásától így kalapál a szívem, és fénylő pontok ugrálnak előttem a sötétben.

Behunytam a szemem, és Rosára gondoltam, tökéletes arcvonásaira, tejfe- hér bőrére, tengeri szirén hajára, mézszínű szemére, amelynek pillantásától csődület támadt, a gyöngyház rózsafüzérrel összekulcsolt kezére, meny- asszonyi koszorújára. Felsóhajtottam a szépséges szűz emlékétől, aki meg- szökött tőlem, és aki annyi éven át várt rám, hogy megkeressem és elvi- gyem az őt megillető helyre. – Nyissuk föl, fiam. Látni akarom Rosát – mondtam Jaiménak. Nem is próbált lebeszélni róla, hiszen ismert, és érezte a hangomon, hogy hajthatatlan vagyok. Odavilágítottunk a lámpával, és ő türelemmel csavar- gatta ki az időtől berozsdált bronzcsavarokat; végre leemelhettük a koporsó- fedelet, olyan nehéz volt, mintha ólomból lett volna. A karbidlámpa fehér fényében megpillantottam Rosát, a gyönyörűt, menyasszonyi narancsvirág- gal ékesített zöld hajával; éppolyan felkavaró volt a szépsége, mint sok-sok évvel azelőtt, amikor az apósomék ebédlőasztalán feküdt a fehér koporsó- ban. Elragadtatva bámultam, és nem is csodálkoztam, hogy nem fogott rajta a múló idő; éppolyan volt, mint az álmaimban. Ráhajoltam, és a koporsó üvegfedelén át megcsókoltam örök szerelmem sápadt ajkát. Abban a pilla- natban egy szélroham söpört végig a ciprusok közt, orvul besurrant a kopor- só résein át, amely addig légmentesen le volt zárva, és az érintetlen szépsé- gű menyasszony egy szempillantás alatt, mintegy varázsütésre, finom szür- ke hamuvá omlott szét. Amikor felemeltem a fejem, és kinyitottam a sze- mem, ajkamon még a hűvös csókkal, a szép Rosa már nem létezett! Egy csontváz feküdt a helyén, tátongó szemüreggel, arccsontjára száradt elefánt- csontszínű bőrfoszlánnyal és a nyakszirtjén penészes fürtökkel. Jaime és az őr gyorsan lezárták a fedelet, rátették a koporsót a taligára, és odatolták a lazacszínű mauzóleumhoz, Rosa és Clara közös sírhelyéhez. Én azonban ott maradtam a ciprusok közt, egy sírkövön üldögéltem, és a holdat bámultam. „Férulának igaza volt – gondoltam. – Magamra maradtam, és testem-lel- kem összezsugorodik. Már csak az kell, hogy megdögöljek, mint egy ku- tya.” Trueba szenátor kitartóan harcolt politikai ellenfeleivel, akik napról napra közelebb kerültek a hatalom megszerzéséhez. Amíg a többi konzervatív pártvezér meghízott, megöregedett, és vég nélküli bizantinus beszédekre fe- csérelte az idejét, ő dolgozott, tanult, és keresztül-kasul végigjárta az orszá- got, személyesen vett részt a véget nem érő választási hadjáratban, nem tö-

rődött sem hajlott korával, sem ropogó csontjaival. Minden parlamenti vá- lasztáson újra megválasztották szenátornak. De nem a hatalom, a vagyon vagy a tekintély érdekelte; csakis az a rögeszméje sarkallta, hogy kiirtsa a „marxista rákfenét”, ahogy ő nevezte, amely lassanként már a falvakba is beszivárgott. – Még a kövek alatt is kommunisták lapulnak – mondogatta. De mások- nak nem ez volt a véleménye. Maguknak a kommunistáknak sem. Megmo- solyogták a dührohamait, régimódi botját, meg hogy akár egy gyászos var- jú, mindig a világvégéről károg. Amikor elvbarátai orra elé tolta a statiszti- kákat, az utolsó választások eredményét, azok csak legyintettek, vénembe- res akadékoskodásnak vették. – Ha majd egy nap nem tudjuk megkaparintani az urnákat, mielőtt meg- számolják a szavazatokat, elmehetünk a pokolba! – hajtogatta Trueba. – A marxisták még sehol sem győztek népszavazással. Legföljebb forra- dalom útján, de ebben az országban ilyesmi nem eshet meg – intették le. – Amíg egyszer meg nem esik! – őrjöngött Trueba. – Nyugodj meg, ember. Nem engedjük, hogy megessék – csillapították. – A marxizmusnak semmi esélye itt nálunk, Latin-Amerikában. Nem látod, hogy nem számol a dolgok mágikus oldalával? Istentagadó elmélet, amel- lett túlságosan gyakorlati és funkcionális. Itt nem lehet sikere! Még Hurtado ezredes sem tartotta veszélyesnek a kommunistákat, pedig ő mindenütt a haza ellenségei után szimatolt. Többször is kifejtette Truebá- nak, hogy az egész Kommunista Párt csak néhány éhenkórászból áll; nem számottevő erő, és Moszkvából irányítják őket jobb ügyhöz méltó buzga- lommal. – Moszkva az Óperencián is túl van, Esteban. Fogalmuk sincs, hogy mi folyik ebben az országban – mondta neki Hurtado ezredes. – Egyáltalán nem veszik figyelembe a mi viszonyainkat, bizonyság rá, hogy még a mese- beli Piroskánál is jobban tévelyegnek. Nemrég kiáltványt tettek közzé, fel- szólították a parasztokat, a tengerészeket és az indiánokat, hogy alakítsák meg az első nemzeti szovjetet, hát ez, akárhogy nézzük is, csak ostoba tréfa lehet. Mit tudnak a parasztok a szovjetről?! A tengerészek meg a tengert járják, és jobban érdeklik őket a külföldi kikötők bordélyházai, mint a poli- tika. Hát még az indiánok! Legfeljebb ha kétszázan lehetnek. Nem hinném, hogy többen élték túl a múlt századi öldöklést; de ha szovjetet akarnak ala- kítani a rezervátumban, lelkük rajta – gúnyolódott az ezredes.

– Igaz, de a kommunistákon kívül ott vannak a szocialisták, a radikálisok, meg egyéb csoportok! Nagyjából egykutya mind – válaszolta Trueba. Trueba szenátor szemében minden politikai párt, kivéve a saját pártját, potenciálisan marxista volt, és nem tudta világosan megkülönböztetni az egyik ideológiáját a másikétól. Nem habozott, hogy nyilvánosan is kifejtse álláspontját, ahányszor csak alkalma kínálkozott, ezért párthíveit kivéve mindenki a bolond reakciós oligarchia festői megtestesítőjét látta benne. A Konzervatív Pártnak kellett visszatartania, hogy ne járjon el a szája, ne fe- csegjen ki mindent. Nekikeseredett vitézként kiállt a porondra, és harcolt a sajtóértekezleteken, az egyetemen, a népgyűléseken, ahová senki más nem mert elmenni, ő ott küzdött rendíthetetlenül fekete ruhájában, oroszlánsöré- nyével, ezüstbotjával. A karikaturisták céltáblája volt, annyiszor kifiguráz- ták, hogy népszerűvé tették, minden választáson neki volt köszönhető, hogy a Konzervatív Párt elsöprő győzelmet aratott. Fanatikus, erőszakos és mara- di volt, de senki sem képviselte nála állhatatosabban a család, a hagyomány, a magántulajdon tiszteletét, a rendet. Az utcán mindenki felismerte, viccek születtek a rovására, és történetek keringtek, amelyeket neki tulajdonítottak. Azt beszélték, hogy amikor szívrohamot kapott, mert a fia meztelenre vet- kőzött a parlament előtt, a köztársasági elnök magához hívatta, és felaján- lott neki egy nagyköveti tisztséget Svájcban, ahol korának megfelelő rang- ban és nyugalomban visszanyerheti az egészségét. Azt híresztelték, hogy Trueba szenátor erre akkorát csapott az államfő asztalára, hogy még a nem- zeti zászlócska és a Haza Atyjának mellszobra is felborult. – Még holtan sem megyek el innen, excellenciás uram! – üvöltötte. – Mert ha én nem vigyázok, a marxisták kihúzzák ön alól a széket! Ő volt az első, aki egy ügyes húzással „a demokrácia ellenségeinek” bé- lyegezte a baloldalt; nem sejtette, hogy évek múlva a diktatúra is ezt fújja majd. Szinte minden idejét és vagyona nagy részét a politikai harcra áldoz- ta. Észrevette, hogy bár állandóan új üzleteket köt, Clara halála óta a vagyo- na egyre fogyatkozik, de nem esett kétségbe, a dolgok természetes, meg- dönthetetlen rendjének fogadta el, hogy amíg a felesége élt, szerencsét su- gárzott rá, de mióta meghalt, már nem érvényesül jótékony hatása. Azonkí- vül kiszámította, hogy abból, amije van, gazdag emberként élhet, amíg meg nem hal, hiszen nem sok van már hátra neki ezen a világon. Öregnek érezte magát, és úgy gondolta, hogy három gyereke közül egyik sem érdemli meg az örökséget, az unokája jövőjét pedig Tres Maríasszal biztosítva látta, ha-

bár a birtok már nem hajtott annyi hasznot, mint régen. Hála az új utaknak és az autónak, a régi kalandos vonatozás helyett most már hat óra alatt oda- érhetett volna Tres Maríasra; de mindig el volt foglalva, és nem talált alkal- mas időpontot, hogy odautazzék. Időnként magához hívatta számadásra az intézőt, de ezek a látogatások napokig rosszkedvűvé tették. Az intézőjét az örökös borúlátása tette tönkre. Csupán a szerencsétlenségekről és az elemi csapásokról számolt be a gazdának: a földieper elfagyott, a baromfiak ta- konykórt kaptak, a szőlő lerohadt. Ezért aztán a földbirtok, aminek Trueba hajdan a gazdagságát köszönhette, most inkább teher volt, és a szenátor gyakran más üzletből vont el pénzt, hogy a telhetetlen birtokba ölje, mert félő volt, hogy megint visszatér az az ínséges korszak, amelynek ő vetett ott véget. – Oda kell mennem, hogy rendet teremtsek. Hiányzik a gazda szeme – dünnyögte. – Tótágast áll minden a faluban, gazduram – figyelmeztette gyakran az intéző. – A béresek lázadoznak. Mindennap újabb követeléssel állnak elő. Az ember azt mondaná, hogy úgy akarnak élni, mint a gazda. Legjobb vol- na eladni a birtokot. De Trueba hallani sem akart az eladásról. „A föld az egyetlen, ami meg- marad akkor is, amikor már minden elveszett”, ismételgette ugyanazt, amit huszonöt évesen válaszolt az anyja és a nővére noszogatására. De évei gya- rapodtával és politikai elfoglaltságai közepette Tres Marías is, mint sok minden más, amit azelőtt fontosnak tartott, érdektelenné vált. Csak jelképes érték volt a szemében. Az intéző igazat mondott: azokban az években nyugtalanság uralkodott, minden a feje tetején állt. Úgy, ahogy Harmadik Pedro García hirdette, és hála a rádió csodájának, bársonyos hangja az ország legelhagyatottabb zu- gába is eljutott. Pedro harminc-egynéhány éves korára is megőrizte nyers paraszti külsejét, ez volt a stílusa, de élettapasztalata és a siker lecsiszolták érdességét, és az eszméi is letisztultak. Vad hegylakószakállt és prófétasö- rényt viselt; maga vágta az apjától örökölt borotvával, jó pár évvel meg- előzte a divatot, amely később a protestáló dalénekesek között dühöngött. Durva vászonnadrágban és indián papucsban járt, télen pedig nyersgyapjú poncsót vett magára. Ez volt a harci öltözéke. Így jelent meg a színpadon és a lemezei borítólapján is. A politikai szervezetekből kiábrándult, két-három alapelvből alakította ki a saját filozófiáját. Anarchista volt. Kezdetben csak

a tyúkokról és a rókákról énekelt, később az életet, a barátságot, a szerelmet és a forradalmat dicsőítette a dalaiban. Zenéje nagyon népszerű lett; Trueba szenátor konoksága kellett hozzá, hogy valaki ne vegyen tudomást a létezé- séről. Az öreg betiltotta a rádiót a házban azért, hogy az unokája ne hallgat- hassa az olyan színdarabokat és hangjátékokat, amelyekben az anyák elve- szítik fiaikat, és csak évek múltán kapják vissza, meg azért is, hogy ellensé- gének felforgató dalai ne ártsanak az ő emésztésének. A hálószobájában tar- tott egy modern készüléket, de csak híreket hallgatott rajta. Nem sejtette, hogy Jaime fiának Harmadik Pedro García a legjobb barátja, és azt sem, hogy Blanca, ahányszor bohóctáskájával a kezében, kifogásokat hebegve, elmegy otthonról, ővele találkozik. Azt sem tudta, hogy napsugaras vasár- napokon Pedro elviszi Albát kirándulni a hegyekbe; ülnek a csúcson, a vá- rost nézik, kenyeret és sajtot falatoznak, és mielőtt a hegy lejtőjén legurulva hancúroznának, mint boldog kutyakölykök, Pedro a szegényekről, az elnyo- mottakról, a kétségbeesettekről beszél a kislánynak, csupa olyan dologról, amelyeknek létét Trueba szenátor szívesen eltitkolta volna az unokája elől. Harmadik Pedro figyelte Alba fejlődését, igyekezett közel kerülni hozzá, de nem árulhatta el neki, hogy ő az apja, mert Blanca e tekintetben hajlítha- tatlan maradt. Azt mondta: Albát már annyi meglepetés érte, hogy az is cso- da, hogy viszonylag normális gyerek, ezért semmi szükség rá, hogy még a származásával is megzavarják. Okosabb, ha a hivatalos változatot hiszi, azonkívül nem szeretné megkockáztatni, hogy szóba hozza a dolgot a nagy- apjának, mert abból csak katasztrófa származnék. A kislány szabad szelle- me, vitatkozókedve mindenképpen örömmel töltötte el Harmadik Pedrót. – Ha nem az én lányom volna, megérdemelné, hogy az legyen – mondta büszkén. Harmadik Pedro a hosszú évek folyamán sem szokta meg a legényéletet, bár sikere volt a nőknél, főleg a ragyogó fiatal lányok rajongtak érte, gitár- jának panaszától szerelemre lobbantak. Sokan erőszakkal törtek be az életé- be. Ő pedig felfrissült a szerelmüktől. Amíg együtt voltak, igyekezett bol- doggá tenni őket futó pillanatokra, de már az ábránd születésekor búcsúzko- dott, és végül gyengéden elvált tőlük. Gyakran megtörtént, hogy ha valame- lyikük elaludt és mellette szuszogott az ágyban, ő lehunyt szemmel Blancá- ra gondolt – érett, telt testére, dús, langyos mellére, ajkának finom ráncaira, árnyékos arab szemére és a visszafojtott kiáltás a mellére nehezedett. Meg- próbált más nőkkel élni, sok utat bejárt, sok testet kipróbált, hogy eltávolod-

jék tőle, de a legbensőségesebb pillanatban, a magány szorongatásában, a halál sejtésében mindig Blanca maradt az egyetlen. Másnap reggel hozzá- kezdett, hogy gyöngéden lefejtse magáról legújabb szerelmesét, és amint szabaddá vált, visszatért Blancához, soványabban, karikásabb szemmel, bűntudatosabban, mint azelőtt, gitárjának új dalával és kifogyhatatlan simo- gatásaival. De Blanca már hozzászokott a magányhoz. Végül megtalálta lelki békéjét a nagy ház ezer tennivalója és kerámiaműhelyének képzeletszülte állatai kö- zött, mert betlehemeiben csak a Szent Család felelt meg a biológia törvé- nyeinek, de ők is elvesztek a szörnyek Harmadik sokaságában. Egyetlen szerelemre született, és Pedro volt az egyetlen férfi az életében. Rendíthe- tetlen érzelmének ereje mentette meg a középszerűségtől, sorsának szomo- rúságától. Akkor is hű maradt hozzá, amikor a férfi eltűnt, mert épp valami simahajú, hosszúlábú nimfa után járt; és nem szerette kevésbé emiatt. Elein- te azt hitte, hogy belehal, ahányszor csak Pedro eltávolodott tőle, de hamar észrevette, hogy a kimaradásai sóhajtásnyiak csupán, és kivétel nélkül min- dig még szerelmesebben, még kedvesebben tér vissza hozzá. Blanca jobban kedvelte ezeket a lopott légyottokat a kedvesével a garniszállókban, mint a házasság hétköznapjait, az elsekélyesedést, mint együtt megvénülni a hó- napvégi gondok leverő szomorúságától, mint a vasárnapok unalmát, az éb- redés szájszagával, az öregedés zsörtölődéseivel. Néha kísértést érzett, hogy fogja bohóctáskáját, meg ami még megmaradt a gyapjúzokni tartalmából, és lányával együtt végleg Pedróhoz költözik, de mindig elgyávult. Talán félt tőle, hogy ez a nagyszerű, annyi nehéz próbát kiállt szerelem nem élné túl a legszörnyűbb megpróbáltatást; az együttélést. Alba gyorsan nőtt, és Blanca megértette, hogy már nem sokáig háríthatja el a szeretője követeléseit azzal a kifogással, hogy a lányára kell vigyáznia, mégis, ameddig lehetett, igye- kezett elodázni a döntést. Valójában nem csak a megszokástól félt; Harma- dik Pedro életmódja is elriasztotta, az egyszerű deszka és bádogkunyhó a munkásnegyedben, ahol többszáz, éppen olyan szegényes ház állt, mint az övé, a döngöltföldes szoba, ahol nincs víz, és csak egy csupasz égő lóg le a mennyezetről. Pedro az asszony kedvéért otthagyta a külvárost, beköltözött a központba, egy lakásba, így felemelkedett a középosztály színvonalára, bár ezt sohasem kívánta, és nem is akart közéjük tartozni. De Blancának ez sem volt elég. A lakást visszataszítónak, sötétnek és szűknek, az épületet gyanúsnak ítélte. Arra hivatkozott: nem tűrheti, hogy Alba ott nőjön fel, az

utcán és a lépcsőházban játsszon a többi gyerekkel, és állami iskolába jár- jon. Így múlt el Blanca ifjúsága, lassan érett korba lépett, és beletörődött, hogy az az egyetlen öröme, amikor lopva kiosonhat hazulról legjobb ruhájá- ban, parfümösen, ledér fehérneműben, amely elbűvölte Harmadik Pedrót, de ő szégyentől lángvörösen a szekrény mélyébe dugdosta, és közben azon törte a fejét, hogy milyen magyarázatot makogna, ha valaki megtalálná. Ez a gyakorlatias és az élet minden vonatkozásában két lábbal a földön álló asszony a gyermekkori szenvedélyét átlényegítette, és ilyen tragikus formá- ban folytatta. Képzeletével táplálta, idealizálta, vadul védelmezte, megtisz- tította a prózai valóságtól, igazi regényes szerelemmé változtatta. Alba megtanulta, hogy nem szabad emlegetnie Harmadik Pedro Garcíát, mert tapasztalta, hogy mit vált ki neve a családban. Ösztönösen érezte, hogy valami szörnyű dolog történt a levágott ujjú ember, aki anyját szájon csó- kolja, és a nagyapja között, de a kérdésére mindenki, még Harmadik Pedro is, kitérő választ adott. A hálószoba meghittségében Blanca néha története- ket mesélt a férfiról, és dalait megtanította a lányának, de figyelmeztette, hogy ne dúdolgassa a házban. De azt nem árulta el neki, hogy Pedro az apja, sőt mintha még maga is megfeledkezett volna róla. Blanca, ha a múlt- ra gondolt, csak erőszakra, elhagyatottságra és bánatra emlékezett, még ab- ban sem volt biztos, hogy a dolgok úgy történtek, ahogy ő gondolja. Már el- mosódott benne a múmiák, a fényképek és a XV. Lajos kori cipőt viselő, szőrtelen indián esete, minden, amiért férje házából elmenekült. Annyiszor elmesélte, hogy a gróf láztól halt meg a sivatagban, hogy végül maga is el- hitte. Évek múltán, amikor a lánya elújságolta, hogy Jean de Satigny porhü- velye a hullaház jégszekrényében fekszik, nem is örült, mert már régen öz- vegynek érezte magát. Hazugságát sem magyarázta meg. Elővette régi feke- te kosztümjét, feltűzte kontyát, és kikísérte a franciát Albával együtt a Köz- ponti Temetőbe, ahol a nincstelenek nyugszanak; a grófot egy közös sírba tették, mert Trueba szenátor nem adott helyet vejének a lazacszínű mauzóle- umban. Anya és lánya egyedül követték a fekete koporsót, azt is Jaime nagylelkűségéből vásárolták. Kissé nevetségesnek érezték magukat a tűző nyári napfényben, kezükben a hervadt virágcsokorral, amint könnyek nélkül temetik a magányos halottat. – Úgy látom, apámnak még barátai sem voltak – jegyezte meg Alba. Blanca még ekkor sem vallotta be az igazat a lányának.

Amikor Clarát és Rosát elhelyeztem a mauzóleumomban, egy kicsit meg- nyugodtam, mert arra gondoltam, hogy előbb-utóbb mindhárman ott le- szünk együtt a többi szeretett lénnyel, anyámmal, Dadussal és még Férulá- val is, aki, remélem, megbocsátott már nekem. Nem gondoltam, hogy még hosszú évekig élni fogok, hogy még ilyen sokáig kell várniuk rám. Clara szobáját kulcsra zártam. Nem akartam, hogy bárki belépjen, hogy bármit elmozdítsanak, azt szerettem volna, hogy ahányszor csak kívánom, ott találkozhassam a szellemével. Álmatlanság kezdett gyötörni, úgy, mint minden öreget. Éjszakánként a házban bóklásztam, nem jött álom a sze- memre, csoszogtam lötyögős papucsomban és régi püspöklila köntösömben – érzelmességből még ma is őrzőm –, a sorsom ellen háborogtam, igazi zsémbes vénember módjára. De a napvilággal visszatért az életkedvem is. A reggelinél mindig keményített ingben, gyászruhában, frissen borotválva jelentem meg, és nyugodtan elolvastam az újságot az unokámmal, aztán üz- leti ügyekkel foglalkoztam, elintéztem a levelezésemet, majd elmentem ha- zulról. Többé nem étkeztem otthon, még szombat-vasárnap sem, mert Clara csillapító jelenléte nélkül értelmetlenné vált, hogy örökösen a gyerekeim- mel civódjam. Mindössze két barátom volt, ők segítettek feledni a gyászomat. Együtt ebédeltünk, golfoztunk, dominócsatákat vívtunk. Velük tárgyaltam meg az üzleti ügyeimet, politizáltunk, és néha családi dolgokról is beszélgettünk. Egy délután, amikor kicsit jobb hangulatban találtak, meghívtak a Cristóbal Colónba, remélték, hogy talán egy kedvemre való nő visszaadja a régi kedé- lyemet. Mindhárman öregek voltunk már az ilyenféle kalandokhoz; de azért megittunk néhány pohárral, és elindultunk. Pár éve már jártam a Cristóbal Colónban, de csaknem elfelejtettem. Az utóbbi időben turista-látnivaló lett ez a bordély, vidéki urak csupán azért utaztak a fővárosba, hogy meglátogassák, és utána a barátaiknak meséljenek róla. Odaértünk a nagy, régi épülethez, kívülről ősidők óta nem változott rajta semmi. A portás fogadott bennünket, bekísért a nagyszalonba; még emlékeztem rá abból az időből, amikor a francia, jobban mondva a franciás kiejtéssel beszélő madám volt a tulajdonos. Egy iskolás lánynak öltözött fi- atal nő egy pohár ingyenborral kedveskedett nekünk. Az egyik barátom át akarta ölelni a csípőjét, de ő közölte, hogy a kiszolgáló személyzethez tarto- zik; várjuk meg a hivatásos nőket. Pár perc múlva széthúzták a függönyt, és akkor egy régi arab udvartartás látványa tűnt a szemünk elé: meg egy hatal-

mas néger férfi, aki annyira néger volt, hogy kékesen csillogtak olajos iz- mai; sárgarépaszínű, fényes selyembugyogó, ujjatlan mellény, lila lamétur- bán és török papucs volt rajta, az orrában aranykarika. Amikor elvigyoro- dott, aranyfogak villantak meg a szájában. Bemutatkozott: ő Musztafa, és átnyújtott egy fényképalbumot, hogy abból válasszunk. Szívből nevettem, úgy, mint régen nem, mert nagyon mókás ötletnek találtam, hogy katalógus- ba foglalják az örömlányokat. Átlapoztuk az albumot, volt abban kövér, so- vány, hosszú és rövid hajú lány, nimfának vagy amazonnak öltözve, mások apácának vagy udvarhölgynek, mégsem tudtam választani, mert arcuk úgy hatott rám, mint az ünnepély után letiport virágok. Az album utolsó három lapján görög tunikás, babérkoszorús fiúk hamis hellén romok között játsza- doztak, kövér fenekük, hosszú szempillájuk nagyon taszító volt. Közvetlen közelről még sohasem láttam olyan buzit, aki nem is tagadta, hogy az, csak Carmelót, aki japán nőnek öltözött a Vörös Lámpácskában, ezért nagyon meglepett, hogy az egyik barátom, egy családapa és kereskedelmi tőzsde- ügynök, a nagyseggű fiúk egyikét választotta. A kamasz, mintegy varázs- ütésre, előbújt a függöny mögül, és kacarászva, nőiesen riszálva magát, ké- zen fogta és elvezette a barátomat. A másik barátom inkább egy hájas oda- liszkot kívánt, de nem hinném, hogy nagy hőstetteket vitt volna végbe vele, hajlott korára és ösztövér termetére való tekintettel; mindenesetre eltűntek a függöny mögött. – Látom, az úr nehezen tud dönteni – próbált segíteni Musztafa igen ba- rátságosan. – Engedje meg, hogy a ház legjobbját ajánljam önnek. Afroditét fogom bemutatni. Afrodité belépett a szalonba, a fején háromemeletes hajbodorral; a tüllre- dők és a vállától térdig lecsorgó szőlőfürtök nem sokat takartak rajta. Trán- sito Soto volt, és az ízléstelen szőlőfürtök meg a cirkuszi tüllfelhő ellenére valóban volt benne valami mitológiai. – Örülök, hogy látom, gazda – köszöntötte Estebant. Elvitt a függöny mögé; a kurta belső udvarba jutottunk, a labirintus szívé- be. A Cristóbal Colón két vagy három régi házból állt, átjáró udvarok, fo- lyosók, hidak kötötték össze őket, Tránsito Soto egy elég jellegtelen, de tiszta szobába vezetett, ahol csak az erotikus falfestmények hatottak kirívó- an – egy középszerű festő csinálta őket, a pompeji freskók gyönge másola- tai voltak –, meg a kissé kopott, rozsdás, folyóvizes, nagy fürdőkád. Elis- merően füttyentettem.

– Változtattunk egyet s mást a berendezésen – jegyezte meg Tránsito. Az- zal levetette a szőlőfürtöket meg a tüllt, és úgy állt ott előttem, ahogy emlé- keztem rá, csak még kívánatosabban és kevésbé sebezhetően, de a szemé- ben ugyanaz a törekvő akarat csillogott, amely már akkor is megkapott, amikor megismertem. Elmesélte, hogy a prostituáltak és a buzik szövetke- zete nagyszerűen bevált. Együttes erővel kipofozták romjaiból a Cristóbal Colónt – mert a hajdani álfrancia madám tönkretette –, és addig dolgoztak, míg társadalmi esemény, történelmi emlék rangjára emelkedett, amelynek híre a matrózok közt szájról szájra járt a távoli tengereken. A sikert nagy- részt azoknak a maskaráknak köszönhették, melyek feltüzelték a vendég ér- zéki képzeletét, éppúgy, mint a kurvakatalógus, amelyet sokszorosítottak, és vidéken is terjesztettek, így a férfinépben vágyat gerjesztettek, hogy utaz- zon oda, és megismerje a híres bordélyt. – Hülyeség ezekben a rongyokban és ezekkel a szőlőkkel mászkálni, gaz- da, de a férfiak ezt szeretik. Azután elmesélik, és az másokat is idevonz. Jól megy nekünk, jó üzlet ez, és itt senki sem érzi úgy, hogy kizsákmányolják. Társak vagyunk. Ez az egyetlen olyan nyilvánosház az egész országban, amelynek saját négere van, mégpedig valódi. A többiek, akiket máshol lát- hat, mind festve vannak, nem úgy Musztafa, ő, még ha smirgliznék, akkor is fekete maradna. És nálunk tisztaság van. Itt még a WC-ből is ihatnának a vendégek, mert azt is fertőtlenítjük, ami eszébe sem jutna senkinek; és mindannyiunk egészségét rendszeresen ellenőrzik. Itt nincs nemi betegség. Tránsito már az utolsó leplét is levetette, pompás meztelensége elkábított, csak halálos fáradtságot éreztem. Szívem kimerült a bánattól, petyhüdt fér- fiasságom, mint kókadt virág, céltalan lógott a lábam közt. – Ajaj, Tránsito! Azt hiszem, öreg vagyok én már ehhez – dadogtam. De Tránsito Soto ringatni kezdte a köldöke köré tetovált kígyót, hasának lágy hullámzásával hipnotizált, rekedt madárhangjával elandalított, miközben a szövetkezet jótéteményeiről és a katalógus előnyeiről beszélt. Megnevette- tett, és éreztem, hogy a nevetésem lassan-lassan balzsamként kezd hatni. Ujjammal követni próbáltam a kígyó vonaglását, de cikcakkozva kisiklott alóla. Megbabonázott, hogy ennek az asszonynak, aki már túl van nem az első, de a második virágzásán is, ilyen sima maradt a bőre, és ilyen kemény az izma: úgy mozog tőle a hüllő, mintha élne. Lehajoltam, hogy megcsókol- jam a tetoválást, és elégedetten éreztem, hogy Tránsito nem használ kölnit. Hasának meleg, biztos illata orromon át egészen hatalmába kerített, kihűlt-

nek hitt véremben forróságot ébresztett. Egyre csak beszélt, míg szétnyitotta a combját, izmainak lágy oszlopát úgy tárta szét, mintha csak kényelmeseb- ben helyezkednék el. Elkezdtem csókolgatni, és addig szagolgattam, túrtam, nyalogattam, míg elfelejtettem a gyászomat, éveim súlyát, és a vágy a régi erővel támadt fel bennem, majd anélkül, hogy simogatásaimat, csókjaimat abbahagytam volna, lerángattam magamról a ruhát, és kétségbeesett bol- dogsággal vettem tudomásul kemény férfiasságomat, belemerültem abba a langyos, adakozó állatba, amelyet odakínált, miközben rekedt madárhangjá- nak csicsergésével elringatott, istennőkarjával átölelt, és erős csípőjével ad- dig hintáztatott, amíg a józan valóság elmerült a kirobbanó kéjben. Azután mindketten elnyúltunk a langyos fürdővízben; a lélek lassan visszatért a testembe, és csaknem gyógyultnak éreztem magam. Egy pilla- natra átvillant a képzeletemen, hogy Tránsito az az asszony, akire mindig is szükségem volt, hogy mellette visszatér hajdani erőm, az az idő, amikor még könnyedén felkaptam a tenyeres-talpas parasztlányokat a levegőbe, hogy lovam farán a bozótba vágtassak velük, hiába kapálóztak ellene. – Clara... – suttogtam önkéntelenül, és ekkor éreztem, hogy egy könny- csepp csordul végig az arcomon, aztán egy másik és még egy, míg a vissza- fojtott sóvárgás és szomorúság könnyárrá, zokogássá szakadt fel belőlem; Tránsito Soto ismerte már ezt, nagy tapasztalata volt a férfibánatokban. Megvárta, hogy kisírjam magamból az utóbbi évek minden nyomorúságát, magányát, azután anyai gyöngédséggel kisegített a kádból, megszárított, megmasszírozott, míg olyan puha lettem, mint a tejbe mártott kalács, aztán betakart, amikor lehunytam szemem az ágyban. Homlokon csókolt, és láb- ujjhegyen kisurrant. – Ki lehet az a Clara? – mormolta kifelé menet.

11 / AZ ÉBREDÉS Alba tizennyolc éves lehetett, amikor végleg búcsút mondott a gyermek- korának. Abban a percben, amikor ráébredt, hogy nővé lett, bezárkózott a régi gyerekszobájába, amelynek a falán még mindig ott volt az a freskó, amit sok-sok évvel azelőtt kezdett el festeni. Addig keresgélt az öreg festé- kesdobozokban, míg talált egy kevés használható piros és fehér festéket, gondosan összekeverte őket, és egy nagy, rózsaszínű szívet festett az utolsó üresen maradt falfelületre. Szerelmes volt. Amikor elkészült a festéssel, a szemétbe dobta a dobozokat meg az ecseteket, és leült, s miközben hossza- san bámulta a rajzokat, végiggondolta bánatainak és örömeinek történetét. Megállapította, hogy inkább boldog élete volt, mint boldogtalan, és egy mély sóhajjal elbúcsúzott a gyermekkorától. Abban az évben sok minden megváltozott az életében. Befejezte a közép- iskolát, és filozófiát meg zenét akart tanulni; a filozófia csakugyan érdekel- te, de a zenét csak azért találta ki, hogy bosszantsa a nagyapját, akinek az volt a véleménye, hogy a művészet merő időpocsékolás, és aki folyton azt prédikálta az unokájának, hogy jobban érvényesül, ha szabad foglalkozást választ, vagy tudományos pályára lép. A szerelemről és a házasságról is megpróbálta lebeszélni Albát, ugyanolyan konok kitartással, amilyennel Ja- imét meg arra akarta rábeszélni, hogy keressen magának egy jóravaló menyasszonyt, és nősüljön meg végre, különben még agglegény marad. Azt mondta, hogy minden férfinak szüksége van feleségre, de egy olyan nő, mint Alba, csak ráfizethet a házasságra. Nagyapja intelmei azonban egysze- riben elszálltak Alba fejéből azon az esős, hűvös, emlékezetes délutánon, amikor az egyetemi büfében meglátta Miguelt. Miguel lázas tekintetű, sápadt fiú volt, utolsó éves jogász; mindig kopott nadrágot és bányászcsizmát viselt. A baloldali diákok vezére volt, és egy végzetes szenvedély fűtötte: igazságot akart. Ez azonban nem akadályozta meg benne, hogy észrevegye, hogy Alba figyeli. Felnézett, és a tekintetük találkozott. Elragadtatva bámulták egymást, és attól kezdve keresték az al- kalmat, hogy együtt lehessenek, könyvekkel megrakodva sétáltak a nyárfa- sorban, vagy Alba nehéz gordonkáját vonszolták magukkal. A lány már az első találkozáskor észrevette, hogy a fiú egy kis jelvényt hord a kabátujján,

amely egy felemelt öklöt ábrázol. Elhatározta, hogy nem árulja el Miguel- nek, hogy ő Esteban Trueba unokája, és életében először azt a vezetéknevet használta, amely az igazolványában volt: Satigny. Gyorsan rájött, hogy oko- sabb lesz, ha a többiek előtt sem dicsekszik a nagyapjával. De azzal annál inkább büszkélkedhetett, hogy Harmadik Pedro García a barátja, mert ő na- gyon népszerű volt a diákok körében, akárcsak az azóta világhírűvé lett Költő is, akinek a térdén lovagolt pici korában, és akinek a versei a fiatalok ajkán és a falfeliratokon terjedtek. Miguel mindig a forradalomról beszélt. Azt mondta, hogy az erőszak rendszerével szemben a forradalmi erőszakot kell alkalmazni. Albát azon- ban nem érdekelte a politika; ő csak a szerelemről szeretett volna beszélget- ni. Már torkig volt a nagyapja szónoklataival, a Jaime bácsival való vesze- kedéseivel, a választási hadjáratokkal. Életében csak egyszer vett részt poli- tikai megmozdulásban, amikor az évfolyamtársaival együtt kivonult – bár nem volt tisztában a tüntetés céljával és kővel dobálták meg az Egyesült Ál- lamok követségét; azután az oktatást egy hétre felfüggesztették, és a nagy- apja másodszor is majdnem infarktust kapott. De az egyetemen nemigen le- hetett kimaradni a politikából. Alba is, mint minden fiatal, aki abban az év- ben kezdte az egyetemet, nagyon élvezte a kávéházban átvirrasztott éjsza- kákat, a szenvedélyes, világmegváltó vitákat, és akárcsak a többieket, őt is megfertőzték az új eszmék. Késő éjjel ért haza, kesernyés szájjal, ruháját át- járta az áporodott dohányfüst, és a hősiesség lázában nem kételkedett ben- ne, hogy ha elérkezik a perc, az életét adná az igaz ügyért. De Albát a Mi- guel iránti szerelem fűtötte és nem a politikai meggyőződés, amikor évfo- lyamtársaival együtt elfoglalták az egyetemet, és torlaszokat emeltek, hogy támogassák a munkások sztrájkját. Napokon át harci készültségben éltek, lángoló szónoklatokat tartottak, szidalmakat kiabáltak az ablakból a rend- őrökre, amíg végképp be nem rekedtek. Barikádokat építettek homokzsá- kokból és a díszudvar felszedett kőkockáiból, eltömték az ablakokat és az ajtókat, erődítménnyé akarták változtatni az épületet, de börtön lett belőle, mert a diákoknak nehezebb volt kijutni, mint a rendőrségnek behatolni. Alba életében először maradt ki éjszakára. Miguel a karjában ringatta, ott feküdtek társaikkal együtt az újságkötegek és az üres sörösüvegek közt, mind fiatalok voltak, csapzottak, a szemük vörös volt az álmatlanságtól és a füsttől, kicsit éhesek is voltak, de csöppet sem féltek, mert inkább játéknak tűnt az egész, semmint háborúnak. Az első nap úgy el voltak foglalva a ba-

rikádok építésével, a békés ellenállás megszervezésével, a jelmondatos táb- lák megfestésével és a telefonálgatással, hogy nem maradt idejük kétségbe- esni, amikor a rendőrség elzárta a vizet, és kikapcsolta az áramot. Attól a pillanattól, hogy elfoglalták az egyetemet, Miguel irányította az akciót, egy tanár, Sebastián Gómez segédletével, aki béna lába ellenére vé- gig kitartott. Aznap éjjel énekeltek, hogy lelket öntsenek magukba, és ami- kor belefáradtak a szónoklatokba, vitákba és a dalokba, kisebb csoportokra szakadtak, és leheveredtek a földre, hogy a lehetőségekhez képest jól tölt- sék az éjszakát. Utoljára Miguel pihent le; szemlátomást csak ő tudta, hogy ilyen helyzetben mit kell csinálni. Megszervezte a víz elosztását – még a WC-tartályokból is kimerték a vizet –, sőt hamarjában felállított egy kony- hát is, senki sem tudta, hogy kitől szerezhetett neszkávét, kekszet és néhány doboz sört. Másnap borzalmas bűz áradt a vécékből, melyeket már nem le- hetett lehúzni; Miguel megszervezte a takarítást, aztán megparancsolta, hogy ne használják többé a vécét, inkább ássanak egy gödröt a kertben, az egyetem alapítójának kőszobra mellé, és odajárjanak ki. Csoportokba osz- totta a fiúkat, és egész nap ellátta őket munkával; de olyan ügyesen irányí- totta őket, hogy észre sem vették, hogy ő a parancsnok. Úgy érezték, mintha önként és közösen döntenének mindenben. – Lehet, hogy hónapokig itt maradunk! – jegyezte meg Alba, aki valóság- gal élvezte az ostromállapotot. Az utcán felsorakoztak a rendőrség páncélautói, körülvették az öreg épü- letet. Feszült várakozás kezdődött, de napokig semmi sem történt. – Az egész ország diáksága csatlakozni fog hozzánk, a szakiskolák meg a szakszervezetek is. Talán a kormány is megbukik – vélekedett Sebastián Gómez. – Azt nem hiszem – mondta Miguel. – Az a fontos, hogy szilárdan kitart- sunk, és addig nem szabad elhagynunk az épületet, míg eleget nem tesznek a dolgozók követelésének. Szemerkélt az eső, és korán besötétedett a világítás nélküli épületben. Meggyújtottak néhány konzerves dobozból fabrikált olajégőt és egy füstöl- gő mécsest. Alba azt hitte, hogy a telefont is kikapcsolták, de amikor felvet- te a kagylót, kiderült, hogy van vonal. Miguel elmagyarázta, hogy a rendőr- ség nyilván lehallgatja, hogy mit beszélnek, és figyelmeztette őket, hogy le- gyenek óvatosak. Alba mégis hazatelefonált, és közölte a családjával, hogy a társaival marad, mert vagy győznek, vagy meghalnak: de amint kimondta,

maga is érezte, hogy milyen nevetséges. Nagyapja kikapta Blanca kezéből a telefont, és azon a vészjósló hangon, amit az unokája nagyon jól ismert, ki- jelentette, hogy egy órája van rá, hogy hazaérkezzen valami elfogadható magyarázattal, hogy miért maradt ki egész éjszakára. Alba feleselni kezdett, hogy nem tud, de nem is akar kimenni. – Semmi keresnivalód ott azokkal a kommunistákkal! – bömbölte Este- ban Trueba. De rögtön meglágyította a hangját, és kérlelni kezdte Albát, hogy hagyja ott őket, még mielőtt a rendőrök behatolnak az épületbe, mert ő mint szenátor értesült róla, hogy a kormány nem fogja sokáig eltűrni a lá- zadást. – Ha nem hagyják el az egyetemet szépszerivel, akkor bevetik a ro- hamosztagot, és kiverik őket onnan – fejezte be Trueba. Alba kilesett a homokzsákok és deszkák mögül az ablakon, és látta az ut- cán felállított tankokat, a kettős rendben sorakozó rohamsisakos, gumibo- tos, gázálarcos harci készültséget. Beismerte, hogy a nagyapja nem túlzott. A többiek is kikukucskáltak, néhányan reszkettek. Valaki megjegyezte, hogy valami új bombát használnak, amely rosszabb, mint a könnyfakasztó gránát, mert borzalmas hasmenést okoz, és még a legbátrabbak se tudják so- káig elviselni a fájdalmat és a szégyent. Alba elszörnyedt a gondolattól. Ne- hezen fojtotta vissza a könnyeit. Máris hascsikarása volt, és azt hitte, hogy a félelem okozza. Miguel átölelte, de ez sem vigasztalta meg. Mindketten fá- radtak voltak, és az éjszakai kényelmetlenség testüket, lelküket összetörte. – Nem hiszem, hogy be mernek jönni – mondta Sebastián Gómez. – Már úgyis elég baja van a kormánynak. Nem kezdenek ki velünk. – Nem ez lenne az első alkalom, hogy diákokra lőnek – jegyezte meg va- laki. – A közvélemény nem tűrné – vitatkozott Gómez. – Ez itt demokrácia. Nem diktatúra, és soha nem is lesz az. – Az ember mindig azt hiszi, hogy ilyesmi csak másutt történhet meg – mondta Miguel. – De csak addig, míg egyszer velünk is megtörténik. A délután különösebb esemény nélkül telt el, és éjjel mind nyugodtabbak voltak, pedig már jó ideje tűrték a kényelmetlenséget és az éhséget. A tan- kok szilárdan kitartottak a helyükön. A hosszú folyosókon és a tantermek- ben a fiatalok társasjátékkal, kártyával szórakoztak, a földön pihentek, vagy köveket, botokat gyűjtöttek a védelemhez. Kimerültség látszott az arcokon. Alba hasa egyre hevesebben görcsölt, s a lány arra gondolt, hogy ha holna- pig nem oldódik meg a helyzet, nincs más hátra, ki kell mennie a kerti gö-

dörhöz. Esett az eső, és az utcán zavartalanul folyt a város mindennapi éle- te. Látszólag senki sem törődött vele, hogy a diákok ismét sztrájkolnak, és az emberek úgy mentek el a tankok mellett, hogy rá sem néztek az egyetemi épület homlokzatára kifüggesztett feliratokra. A szomszédság gyorsan hoz- zászokott a felfegyverzett csendőrség jelenlétéhez, és amikor elállt az eső, a gyerekek kijöttek a házakból, és ott labdáztak, szemben az egyetemmel, az üres téren, a csendőrség gyűrűjében. Alba néha úgy érezte, hogy egy vitor- lás hajón áll, kinn a tükörsima tengeren, szellő sem rezzen, végtelen, néma várakozásban, órák óta mozdulatlanul kémleli a látóhatárt. Az első nap vi- dám bajtársiassága ingerlékenységbe csapott át, állandóan vitatkoztak, és ahogy múlt az idő, egyre elviselhetetlenebb lett a helyzet. Miguel átkutatta az épületet, és elhozott minden ennivalót a büféből. – Majd ha vége lesz, kifizetjük az üzletvezetőnek. Ő is éppolyan dolgozó, mint a többi – mondta. Hideg volt. Csak Sebastián Gómez nem panaszkodott, még a szomjúság- ra sem. Mint Miguel, ő is fáradhatatlan volt, bár kétszer olyan idős volt, és tüdőbajosnak látszott. A tanárok közül egyedül ő maradt a diákokkal, ami- kor elfoglalták az épületet. Mondták, hogy azért béna a lába, mert Bolíviá- ban gépfegyverrel beleeresztettek egy sorozatot. Olyan ideológus volt, aki lángra gyújtotta az ifjúság lelkét, bár többségükben kialudt a tűz, amint el- hagyták az egyetemet, és beilleszkedtek abba a világba, amelyet fiatalságuk hevében meg akartak változtatni. Alacsony, sovány férfi volt, sasorrú, ritkás hajú; szüntelenül lobogott benne a szenvedély. Ő ragasztotta rá Albára a „grófnő” gúnynevet, mert az első napon a nagyapjának az a képtelen ötlete támadt, hogy autón, sofőrrel viteti el a lányt az egyetemre, s a tanár meglát- ta. Csúfolódása véletlenül telibe talált: Gómez nem tudhatta, hogy ha netán Albának egyszer eszébe jutott volna utánanézni Jean de Satigny nemesi cí- mének – ami soha meg sem fordult a fejében –, kiderült volna, hogy ez is azok közé a ritka dolgok közé tartozik, amelyek valódiak voltak a francia grófban, aki nevet adott neki. Alba nem haragudott rá a gúnynév miatt, sőt néha arról ábrándozott, hogy elcsábítja a bátor tanárt. De Sebastián Gómez már sok olyan lánnyal találkozott, mint amilyen Alba volt, és jól tudta, hogy érdeklődésük csupán abból az együttérzésből és kíváncsiságból fakad, amit nyomorék lába kelt az emberekben. Így telt el az egész nap, a rohamosztag tankjai nem moccantak a helyük- ről, és a kormány nem engedett a munkások követelésének. Albában felme-

rült a kérdés, hogy mi az ördögöt keres ő itt ezen a helyen, hasában a mind elviselhetetlenebb fájdalommal, és már-már rögeszmés vágy kínozta a fo- lyóvizes fürdésért. Ahányszor kinézett az utcára, és meglátta a csendőröket, az ijedségtől kiszáradt a szája. Ekkor már azt is tudta, hogy valódi megpró- báltatások idején nem segítenek Nicolás bácsi gyakorlatai: azok csak a kép- zelt szenvedéseket enyhítik. Két óra múlva Alba érezte, hogy valami lan- gyosan csordogál a lába közt, s a nadrágján vörös folt jelent meg. Elfogta a vakrémület. Egész idő alatt ettől félt, ez a gondolat majdnem annyira gyö- törte, mint az éhség. Az a folt olyan volt a nadrágján, mint valami zászló. Nem is próbálta elrejteni. Megsemmisülten félrehúzódott egy sarokba. Ki- csi korában a nagyanyja arra oktatta, hogy az emberi szervezet működése természetes dolog, és a menstruációról is ugyanolyan nyugodtan beszélhet az ember, mint mondjuk a költészetről; de később a középiskolában azt ta- nították neki, hogy nem illik megnevezni az emberi test váladékait, nedveit, kivéve a könnyeket. Miguel észrevette szégyenét és zavarát, kiment, és a rögtönzött segélyhelyen vatta után kutatott; szerzett néhány zsebkendőt, de hamar kiderült, hogy nem lesz elég, és éjjel Alba sírt a szégyentől és a fáj- dalomtól, az erős vérzés, amely csak nem csillapodott, megrémítette, mert máskor sohasem tapasztalt ilyet. Attól félt, hogy szétpattant valami a bense- jében. Ana Díaz, egy diáklány, aki, akárcsak Miguel, a felemelt ököl jel- vényt viselte a karján, megjegyezte, hogy csak a gazdag lányok ilyen ké- nyesek, mert a proletárasszonyok akkor sem nyögnek így, ha szülnek; de amikor látta, hogy Alba már holtsápadt és a nadrágja merő vér, elment és megkereste Sebastián Gómezt. De most ő sem tudta, hogy mitévők legye- nek. – Így van ez, ha a nők beleártják magukat a férfiak dolgába – tréfálkozott. – Ugyan! Akkor van ez így, ha a burzsujok a nép dolgába ártják bele ma- gukat – felelte felháborodottan a diáklány. Sebastián Gómez odasántikált a sarokba – Miguel oda ültette le Albát –, és mankójára támaszkodva nagy üggyel-bajjal lecsusszant a lány mellé. – Grófnő, haza kell menned. Itt úgysem vesszük hasznodat, inkább ter- hünkre vagy – mondta. Albát a megkönnyebbülés hulláma öntötte el. Nagyon meg volt rémülve; de most becsülettel távozhat, anélkül hogy gyávának bélyegeznék. Kicsit még vitatkozott ugyan Sebastián Gómezzel, hogy mentse a látszatot; de az- tán hagyta, hogy meggyőzzék, és Miguel már indult is kifelé egy fehér

zászlóval, hogy tárgyaljon a csendőrökkel. Mindenki őt leste, amint az üres térségen keresztülment. A csendőrök felzárkóztak, és a hangszórón át meg- parancsolták neki, hogy álljon meg, a zászlót tegye le a földre, és tarkóra tett kézzel lépjen közelebb. – Akár a háborúban – jegyezte meg Gómez. Kicsit később visszajött Miguel, és felsegítette Albát. Ugyanaz a lány, aki az előbb rosszallotta Alba nyűgösködését, most karon fogta a beteget, és hármasban távoztak az épületből, a barikádokat és homokzsákokat kerülget- ve, a rendőrök reflektorainak vakító fényében. Alba alig bírt menni, szé- gyenkezett, és forgott vele a világ. Egy őr félúton elébük ment; de Alba csak akkor vette észre a zöld egyenruhás férfit és a rászegeződő pisztolyt, mikor már csak pár centiméterre volt tőle. Felnézett, és tekintete a barna arcból rámeredő apró patkányszembe ütközött. Rögtön tudta, hogy ki áll előtte: Esteban García. – No lám, kihez van szerencsénk: Trueba szenátor unokája! – kiáltotta gúnyosan García. Miguel így tudta meg, hogy a lány nem mindenben volt őszinte hozzá. Becsapva érezte magát; átadta Albát a csendőrnek, aztán sarkon fordult, és rá sem nézett többé; a fehér zászlót a földön húzta maga után, úgy ment el Ana Díazzal, aki éppúgy meg volt lepve és éppolyan dühös volt, mint ő. – Mi bajod? – kérdezte García, és pisztolyával Alba nadrágjára bökött. – Abortuszod volt? Alba fölemelte a fejét, és a csendőr szeme közé nézett. – Ez nem tartozik magára. Vigyen haza! – parancsolta azon az ellentmon- dást nem tűrő hangon, ahogy a nagyapja szokott az alantas népséggel be- szélni. García tétovázott. Régóta nem hallott civil szájából parancsot, és most kí- sértést érzett, hogy börtönbe dugja a lányt, és addig hagyja rohadni egy cel- lában, véresen, mocskosan, míg térden állva nem fog könyörögni neki; de a kiképzésen a fejébe verték, hogy vannak, akik nála sokkal hatalmasabbak, és nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy büntetlenül azt tegye, amit akar. És Tres Marías is eszébe jutott, a gyerekkora, amikor Alba, ke- ményített ruhácskájában, limonádét szürcsölt a teraszon, míg ő mezítláb szuttyogott a baromfiudvarban és az orrát szívta, és még mindig jobban ret- tegett az öreg Truebától, mint amennyire arra vágyott, hogy az unokáját megalázza. Nem állta a lány tekintetét; végül alig észrevehetően biccentett

neki. Aztán félig megfordult, odavakkantott néhány szót két csendőrnek, akik felemelték Albát, és elvitték a rohamkocsiig. Így került haza. Amikor Blanca meglátta, azt hitte, hogy bevált a nagyapa jóslata, és a rendőrök rátá- madtak a diákokra. Sikoltozni kezdett, és csak akkor hagyta abba, amikor Jaime megvizsgálta Albát, és biztosította, hogy a lány nem sérült meg; azt mondta, hogy pár injekció és egy kis pihenés után kutya baja lesz. Alba két napig ágyban maradt, azalatt vége lett a sztrájknak, a diákok bé- kével hazamentek. Az oktatásügyi minisztert felmentették tisztségéből, és áthelyezték a földművelésügyi minisztériumba. – Ha jó volt oktatásügyi miniszternek, pedig be sem fejezte a tanulmá- nyait, akkor jó lesz földművelésügyi miniszternek is, még ha életében sem látott eleven tehenet – jegyezte meg Trueba szenátor. Amíg Alba az ágyat nyomta, azon gondolkodott, hogy milyen körülmé- nyek között ismerte meg Esteban Garcíát. Gyerekkori emlékeinek nagyon távoli képei közt kutatva felrémlett előtte a barna fiatalember a könyvtár- szobában; a kandallóban hatalmas fenyőhasábok ropogtak, gyantás illatot árasztva, délután volt, vagy már este, és ő a térdén lovagolt. De ez a kép csak átsuhant az agyán, abban sem volt biztos, hogy nem álmodta-e. Az első határozott emléke későbbről származott. Pontosan tudta a napot is, mert akkor töltötte be tizennegyedik évét, és anyja még fel is jegyezte a ne- vezetes eseményt abba a fekete albumba, amelyet a nagyanyja kezdett el, még amikor megszületett az unokája. Az ünnepélyes alkalomra begöndörí- tették a haját: kabátban ült a teraszon, és Jaime bácsira várt, hogy elmenje- nek ajándékot venni. Nagyon hideg volt, de ő szerette a téli kert látványát. Leheletével melengette a kezét, és felgyűrte a gallérját, hogy ne fázzon a füle. Közben az ablakon keresztül látta, hogy a nagyapja a könyvtárban be- szélget egy férfival. Az ablak párás volt, de felismerte a csendőregyenruhát, és kíváncsi volt, hogy mit keres náluk egy csendőr, mit akarhat tőle a nagy- apja. A férfi mereven ült a szék szélén, háttal az ablaknak, olyan ünnepélye- sen, mint aki nyársat nyelt, akár egy ólomkatona. Alba bámulta őket egy ideig, majd úgy gondolta, hogy már jönnie kell a nagybátyjának, és elébe indult a kertben, a kezét dörzsölgetve; amikor a félig beomlott lugashoz ért, lesöpörte a kőpadról a nyirkos faleveleket, aztán leült és várt. Kicsit később ott találta Esteban García, aki kijött a házból, és útja a kerten át vitt. Amikor meglátta a lányt, hirtelen megtorpant. Körbesandított, habozott, azután elin- dult feléje.

– Emlékszel még rám? – kérdezte García. – Nem... – bizonytalankodott a lány. – Esteban García vagyok. Tres Maríasból ismerjük egymást. Alba gépiesen elmosolyodott. Rossz emlékeket idézett fel benne az a fér- fi. Volt valami nyugtalanító a szemében, amit nem tudott megnevezni. Gar- cía arrébb söpörte a leveleket, és leült melléje a lugasba, de olyan közel, hogy a combjuk összeért. – Olyan ez a kert, mint egy őserdő – szólt, és lehelete Alba arcát érte. Levette a csendőrsapkáját, és a lány látta, hogy rövidre vágott kemény üs- tökét brillantinozza. García hirtelen átfogta a vállát. A bizalmas mozdulat zavarba hozta a kislányt, egy pillanatra megbénult, de aztán gyorsan hátra- hajolt, hogy kibújjon a férfi öleléséből. A csendőr megszorította a vállát, olyan erősen, hogy Alba a vastag kabátszöveten keresztül is érezte az ujjait. Szíve vadul vert, és az arcát elöntötte a vér. – Megnőttél, Alba, már kész nő vagy – lihegte a fülébe a férfi. – Tizennégy éves vagyok, ma van a születésnapom – dadogta a kislány. – Hát akkor megajándékozlak valamivel – szólt Esteban García sunyi vi- gyorral. Alba el akart fordulni tőle, de a férfi két kezébe fogta az arcát, és kény- szerítette, hogy a szemébe nézzen. Ez volt az első csók az életében. Forró- ság öntötte el; állatiasnak találta Estebant, érdes, rosszul borotvált bőre fel- dörzsölte az arcát, avas dohány- és hagymaszag áradt belőle, és durvaság. García nyelvével az ajka közé próbált hatolni, és közben annyira megszorí- totta az arcát, hogy Alba szája önkéntelenül szétnyílt. A férfi nyelve olyan volt, mint valami nyálas, langyos, meztelen csiga; Alba gyomra görcsbe rándult a hányingertől, öklendezett, kidülledt szemmel nézte Garcíát. Látta az egyenruha durva szövetét, a nyakát vadul markoló ujjakat, amelyekkel egyre jobban szorította, miközben csókolta a száját. Alba azt hitte, hogy a férfi meg akarja fojtani: olyan erővel lökte el magától, hogy sikerült kisza- badulnia. García felállt a padról, csúfondárosan mosolygott. Arcán vörös foltok égtek, és izgatottan lihegett. – Tetszett az ajándékom? – röhögött. Alba látta, hogy nagy léptekkel átvág a kerten, ő meg leült és sírt. Érezte, hogy bemocskolták, megalázták. Berohant a házba, szappanozkodott, kefél- te a fogát, mintha ezzel az emlékezetéből is kitörölhette volna azt a ször- nyűséget. Amikor Jaime megérkezett és rátalált, Alba a nyakába csimpasz-

kodott, ingébe temette az arcát, és azt mondta, hogy nem kér semmilyen ajándékot, mert elhatározta, hogy apácának megy. Jaime nevetni kezdett, jó- ízű, lelke mélyéről feltörő kacagással, nagyon ritkán látta őt ilyennek, mert a nagybátyja hallgatag ember volt. – Esküszöm, hogy úgy lesz! Apácának megyek! – zokogta Alba. – Ahhoz újra kellene születned – intette le Jaime. – Különben sem enged- nélek, legfeljebb a holttestemen át! Alba nem látta többé Esteban Garcíát – csak amikor az egyetem előtt összetalálkoztak –, de sohasem tudta elfelejtem. Senkinek sem beszélt az undorító csókról, sem az azt követő álmairól, amelyekben a férfi zöld polip- ként jelent meg, mely a karjaival a nyaka köré tekeredett, nyálas tapogató- csápjait pedig beledugta a torkába, hogy megfojtsa. Ahogy minderre visszagondolt, Alba rádöbbent, hogy ez a lidércnyomá- sos álom már évek óta, szünet nélkül kísértette tudat alatt, és García tovább- ra is az a sötétben megbúvó bestia, aki lesben áll, hogy az életútja valame- lyik fordulóján rávesse magát. Nem is sejtette, hogy megérezte a jövőt. Miguel kiábrándult Albából, és dühös volt rá, amikor megtudta, hogy Trueba szenátor unokája; de amikor másodszor találkozott vele, éppen a büfé mellett, ahol annak idején megismerkedtek, és látta, hogy Alba úgy bolyong a folyosókon, mint egy elveszett lélek, elpárolgott a haragja. Úgy gondolta, hogy igazságtalanság az unokát hibáztatni nagyapjának az elvei- ért, így aztán csakhamar ismét együtt lehetett őket látni, amint összeölelkez- ve sétálgatnak. Egy idő után már nem érték be a vég nélküli csókolózások- kal, és akkor Miguel szobájában kezdtek találkozgatni. Szerény panzió volt, ahol szegény diákok laktak, egy idős házaspár vezette, akik szerettek leske- lődni. Leplezetlen ellenszenvvel fürkészték Albát, amikor Miguellel kézen fogva felmentek a szobába, s a lánynak, aki amúgy is nehezen gyűrte le fé- lénkségét, valóságos kínszenvedés volt elviselni szúrós, rosszalló pillantá- sukat, és ez tönkretette a találka örömét. Hogy fürkésző tekintetüket elke- rülje, szívesen ment volna máshová, de attól, hogy egy garniszállóba sur- ranjanak be, hasonló okból idegenkedett. – Te vagy a legrosszabb nyárspolgár, akit ismerek – nevette ki Miguel. A fiúnak néha sikerült egy motort kölcsönöznie, ilyenkor meg tudtak szökni pár órára; öngyilkos sebességgel száguldoztak, a fülük megfagyott, de a szí- vüket vágy hevítette, míg lovagoltak a motoron. Szerették az elhagyatott téli tengerpartot; a nedves homokban lépkedtek, lábuk nyomát felnyalták a

hullámok, sirályokat riogattak, és teli tüdővel szívták be a sós levegőt. Nyá- ron inkább az erdő sűrűjét választották, ahol büntetlenül hancúrozhattak, ha kikerülték a cserkészek és a kirándulók ösvényeit. De Alba hamarosan rá- jött, hogy a saját otthona volna a legbiztosabb hely, hiszen a magányos labi- rintus hátsó szobáiban senki sem jár, ott háboríthatatlanul szerelmeskedhet- nek. – Ha a szolgálók zajt hallanak, majd azt hiszik, hogy visszatértek a szel- lemek – mondta Alba, és elmesélte Miguelnek a nagy sarokház dicső múlt- ját a hazajáró lelkekkel és a repülő asztalokkal. Amikor először vezette be a fiút a hátsó kerti kapun át, a bozótban utat törve, a madárpiszoktól és mohától mocskos szobrokat kerülgetve, Miguel nagyon meglepődött a hatalmas és szomorú ház láttán. „Én már régebben is jártam itt”, mormolta, de csak ködösen emlékezett, hiszen az a rémmesébe illő vadon és a gyászos hodály már alig hasonlított ahhoz a káprázatos kép- hez, amit gyerekkora óta kincsként őrzött szívében. A szerelmesek sorban kipróbálták az összes elhagyatott szobát, végül a pince mélyén raktak fészket maguknak lopott csókjaikhoz. Alba évek óta nem járt ott, már meg is feledkezett róla, de amint kinyitotta az ajtót, és megcsapta orrát az a jellegzetes szag, újra olyan varázsos vonzerővel hatott rá, mint régen. Bámulatos nászkuckót tákoltak ott össze, mindenféle lim- lomból, ládából, Nicolás könyveinek eladatlan példányaiból, a letűnt idők bútoraiból és drapériáiból. Közepére ágyat rögtönöztek egymásra rakott matracokból, és leterítették molyrágta bársonyterítőkkel. Az utazóládák mé- lyéről számtalan kincset előbányásztak. Topázszínű régi damasztfüggöny lett a lepedőjük; aztán szétfejtették Clara pazar chantillyi csipkeruháját, azt, amit Barrabás halálának napján viselt, és szúnyoghálót szabtak belőle: az anyag már kifakult, de a plafonról leereszkedő pókok ellen tökéletesen megfelelt. Gyertyával világítottak, és nem törődtek sem a rágcsálókkal, sem a hideggel, sem a síri, dohos levegővel. A pince örökös félhomályában pő- rén mászkáltak, dacolva a nyirkos levegővel és a léghuzattal. Az ebédlőből elcsent kristálypoharakból fehér bort kortyolgattak, és közben aprólékos gonddal számba vették egymás testének legrejtettebb zugait és a gyönyör számtalan formáját. Csintalan kölyökként viháncoltak. Alba alig ismert rá a kedves és szerelmes, nevetgélő, pajkos fiúban, a véget nem érő bacchaná- hák hősében az igazságot szomjazó forradalmárra, aki titokban a lőfegyve- rek használatát tanulgatta, és forradalmi terveket kovácsolt. Egymást múl-

ták felül a találékonyságban: Alba ellenállhatatlan csábítási trükköket, Mi- guel pedig mind újabb és csodálatosabb szeretkezési módokat talált ki. Mintha csillapíthatatlan szomjúság varázslata szállta volna meg őket, a szenvedély rabságában éltek. Minden idő, minden szó kevés volt, hogy leg- bensőbb gondolataikat, legrégebbi emlékeiket is megosszák egymással, hogy testestül-lelkestül birtokba vegyék egymást. Alba elhanyagolta a csel- lóját, már csak a topázszínű ágyon meztelenül kuporogva játszott rajta, és az egyetemi előadásokon réveteg tekintettel üldögélt. Miguel is elhalasztot- ta a szakdolgozat beadását, elmaradozott a politikai összejövetelekről, mert folyton együtt kellett lenniük; a ház lakóinak a legkisebb figyelmetlenségét is kihasználták, hogy lesurranjanak a pincébe. Alba hazudni és alakoskodni kezdett. Azzal a kifogással, hogy éjszaka is tanulnia kell, kiköltözött a kö- zös hálószobából – mert nagyanyja halála óta Alba egy szobában aludt any- jával –, és a kertre nyíló földszinti szobában rendezkedett be, hogy az abla- kon át belopja Miguelt, és az alvó házon át lábujjhegyen leosonjanak va- rázslatos búvóhelyükre. De nemcsak éjjel találkoztak. Szerelmes türelmet- lenségében Miguel olykor nappal is megkockáztatta, hogy eljöjjön; mint egy tolvaj, úgy lopakodott a kerti bozóton át a pinceajtóig, ahol Alba már szívrepesve várta. Mintha búcsúznának, olyan kétségbeesetten kapaszkod- tak egymásba, s cinkos izgalommal bújtak be kuckójukba. Alba életében először szerette volna, ha szépnek születik, és először saj- nálta, hogy semmit sem örökölt családjának káprázatos asszonyaitól, csu- pán a szép Rosa hagyta rá hajának tengerialga-árnyalatát, de mivel bájának többi összetevője hiányzott belőle, az is inkább a fodrász baklövésének ha- tott. Amikor Miguel kitalálta szomorkodásának okát, kézen fogta, és a rej- tekhelyük egyik szögletében álló nagy velencei tükörhöz vitte; leporolta a törött kristályt, azután meggyújtotta az összes gyertyát, amennyi csak volt, és köréje rakta. A lány megnézte magát a tükör ezer szilánkjában. A gyer- tyafénytől bőre valami valószínűtlen árnyalatot kapott, olyan lett, mint a vi- aszfiguráké. Miguel simogatni kezdte, és Alba látta, hogy változik meg las- san az arca a tükör kaleidoszkópjában, hogy szépül percről percre, míg vé- gül a világ legszebb asszonya nézett vissza rá, most, hogy Miguel szemével tudta nézni magát. Több mint egy évig tartott ez a mámor. Aztán Miguel végre befejezte a szakdolgozatát, diplomát szerzett, és munkát keresett. Amikor a kielégíthe- tetlen szerelmi éhség kissé lecsillapodott bennük, lehiggadtak, és újból ma-

gukra találtak, visszatértek a megszokott életmódjukhoz. A lány, bár nehe- zen, de ismét az egyetemi tanulmányainak szentelte a figyelmét, mert az események felgyorsultak, és az ideológiai harc részekre szabdalta az orszá- got. Miguel kibérelt egy kis lakást, közel a munkahelyéhez, azontúl ott ta- lálkoztak és szerelmeskedtek, mert az előző évben addig ugrándoztak csu- paszon a pincében, amíg mindketten krónikus hörghurutot kaptak, és ez nagymértékben csökkentette a föld alatti paradicsom vonzerejét. Új fészkük berendezésében Alba is segédkezett, hímzett párnákkal tette barátságosab- bá, és a falakat teleragasztotta politikai plakátokkal; végül megpendítette, hogy szívesen odaköltözne hozzá, és akkor mindig együtt lehetnének, de Miguel határozottan ellenezte. – Rövidesen nagyon rossz világ jön, szerelmem – mondta. – Nem lehetsz velem, mert amint szükség lesz rá, beállok gerillának. – Mindenüvé követlek – ígérte a lány. – Ilyesmit nem szerelemből tesz az ember, hanem politikai meggyőződés- ből, az pedig belőled hiányzik – felelte Miguel. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy műkedvelőkkel kezdjünk. Alba kegyetlennek találta a választ, és jó néhány évnek kellett eltelnie, hogy megértse, milyen véresen komoly dologról volt szó. Trueba szenátor már elég öreg volt hozzá, hogy visszavonuljon, de ez eszébe sem jutott. Naponta elolvasta az újságokat, közben a foga közt dünnyögött. Sok minden megváltozott azokban az években, és érezte, hogy az események túlnőnek rajta; nem készült fel rá, hogy ilyen sokáig él, és hogy egyszer ennyi új dologgal fogja szembe találni magát. Amikor meg- született, még villany sem volt a városban, és lám, megérte, hogy a tv-ben nézheti, amint egy földi halandó a Holdon sétál; és bár hosszú életében sok- sok váratlan dologgal találkozott, arra mégsem számított, hogy egy napon majd a forradalommal kell szembenéznie, amely a szeme előtt bontakozott ki, és hamarosan az egész országot megrengette. Csak Jaime nem beszélt vele az alakuló eseményekről, mert nem akart veszekedni az apjával, inkább hallgatott, mert régen rájött, hogy így kényel- mesebb. Olyan szófukar volt, akár egy trappista szerzetes, de ha Alba oly- kor-olykor meglátogatta könyvekkel zsúfolt barlangjában, bezzeg megeredt a nyelve. Unokahúga hálóingben állított be hozzá, haja még nedves volt a zuhanyozástól; lekuporodott az ágy végébe, és derűs történetekkel szóra- koztatta a nagybátyját, aki szerinte mágnesként vonzotta a mások bajait és

orvosolhatatlan nyomorúságát, így hát szüksége volt valakire, aki a tavasz- ról és szerelemről mesél neki. De sokszor hiába volt a jó szándék, mert Al- bának szüksége volt rá, hogy mindent, ami a szívét nyomja, megvitasson a nagybátyjával. Sohasem értettek egyet. Ugyanazokat a könyveket olvasták, de ha együttesen elemezni próbálták közös olvasmányaikat, a véleményük szöges ellentétben volt egymással. Jaime kigúnyolta az unokahúga politikai nézeteit meg szakállas barátait, és szidta a lányt, amiért éppen egy kávéházi terroristába szeretett bele. A családban csak ő tudott Miguelről. – Mondd meg annak a taknyosnak, hogy jöjjön el a kórházba, és csak egy napig dolgozzon velem, majd meglátjuk, hogy utána lesz-e kedve szónokla- tokra és röpiratokra pocsékolni az idejét. – De hiszen ő nem orvos, hanem ügyvéd, bácsikám – felelte Alba. – Az mindegy. Szükség van ott mindenkire. Még egy vízvezeték-szerelőnek is hasznát vennénk. Jaime biztos volt benne, hogy oly sokéves küzdelem után végre győznek a szocialisták. Úgy vélte, hogy a nép végre felismerte, hogy mi az érdeke, és rádöbbent a saját erejére. Alba Miguelt szajkózta, aki szerint csakis erő- szakkal lehet legyőzni a burzsoáziát, Jaime azonban irtózott minden szélső- ségtől, és kitartott amellett, hogy csak az önkényuralmak ellen folytatott ge- rillaháborúknak van létjogosultsága, amikor már csak a fegyverek segíthet- nek, de egy olyan országban, ahol népszavazással is el lehet érni a változást, ott az erőszak őrültség. – De bácsikám, erre még nem volt példa, ne légy ilyen naiv – feleselt Alba. – Sohasem engedik meg, hogy győzzenek a te szocialistáid! Megpróbálta kifejteni neki Miguel álláspontját; hogy lehetetlen kivárni a történelem lassú előrehaladását, a nép nevelésének, szervezkedésének ne- hézkes folyamatát, mert a világ ugrásszerűen fejlődik, ők meg hátul kullog- nak; és hogy a radikális változások sohasem születtek szépszerivel, erőszak nélkül. A történelem is ezt bizonyítja. A vita egyre hosszabbra nyúlt, zava- ros szónoklatokba bonyolódtak mind a ketten, kimerülten vádolták egy- mást, hogy az öszvérnél is makacsabbak; de azért csókkal kívántak jó éjsza- kát egymásnak, és azzal a tudattal, hogy milyen nagyszerű ember a másik. Egy este a vacsoránál Jaime kijelentette, hogy most a szocialisták fognak győzni, de mivel húsz év óta ezt jósolgatta, senki sem hitt neki. – Ha élne az anyád, azt mondaná, hogy azok győznek, akik mindig is győztek – intette le megvetően Trueba szenátor.

Jaime tudta, hogy mit beszél. Az Elnökjelölt mondta neki. Évek óta bará- tok voltak, Jaime gyakran meglátogatta, éjszakánként sakkoztak. A szocia- listák már tizennyolc éve mindig őt jelölték köztársasági elnöknek. Jaime kamaszkorában látta először, gomolygó vonatfüstben állt az apja háta mö- gött egy választási kampány alkalmával. Az Elnökjelölt akkoriban még erő- teljes fiatalember volt, arca, mint a vadászkutyáé, lelkesítő beszédeit a föld- birtokosok hurrogása és füttykoncertje kísérte, míg a parasztok némán áll- tak, és bensőjüket emésztette a harag. Akkoriban történt, hogy a Sánchez testvérek felakasztottak egy szocialista vezért az útkereszteződésben, Este- ban Trueba pedig megkorbácsolta Harmadik Pedrót az apja szeme láttára, mert a fiú José Dulce Maria atya felforgató szavait és Biblia-változatait ter- jesztette a béresek között. Jaime és az Elnökjelölt barátsága véletlenül kez- dődött; egy vasárnap éjjel őt küldték ki a kórházból valakihez, akit otthon sürgősen el kellett látnia. Mentővel érkezett a megadott címre, becsöngetett, és az Elnökjelölt nyitott ajtót személyesen. Jaime könnyen felismerte, hi- szen sokszor látta az arcképét, és alig változott azóta, hogy a vonaton látta. – Jöjjön, doktor úr, már várjuk – köszöntötte az Elnökjelölt. Azzal bevezette a személyzeti szobába, ahol a lányai egy fuldokló nőn próbáltak segíteni, aki lila arccal, kiguvadt szemmel feküdt, iszonyatosan megdagadt nyelve kilógott a szájából. – Halat evett – magyarázták. – Hozzanak oxigént, a mentőkocsiban van – kérte Jaime, mialatt injekciót szívott fel. Ott virrasztottak az ágy mellett az Elnökjelölttel, amíg a nő lélegzése újra egyenletes nem lett, és a nyelvét vissza nem tudta húzni a szájába. A szocia- lizmusról és a sakkról beszélgettek, így kezdődött a barátságuk, Jaime az anyja nevén mutatkozott be, azt használta mindig, és nem is gondolt rá, hogy az Elnökjelölt másnap úgyis megtudja a párt biztonsági embereitől, hogy ő a legvadabb politikai ellenfelének, Trueba szenátornak a fia. Az El- nökjelölt azonban sosem említette neki, és Jaime egészen az utolsó óráig – amikor utoljára szorítottak kezet a tűzvész és a becsapódó lövedékek roba- jában – nem tudta, hogy lesz-e valaha is elég bátorsága hozzá, hogy bevallja neki az igazat. Hosszú évek bukásainak tapasztalatára támaszkodva, és mert ismerte a népet, az Elnökjelölt előbb tudta, mint bárki más, hogy most győzni fog. El- mondta Jaiménak, de hozzáfűzte, hogy ez bizalmas közlés, azért nem ter-

jesztik, hogy a jobboldal pökhendi magabiztossággal, megosztott erőkkel induljon a választásokon. Jaime azt válaszolta, hogy még ha kikürtölnék, akkor sem hinné el senki, maguk a szocialisták sem, és próbaképpen el- mondta az apjának. Jaime továbbra is napi tizennégy órát dolgozott a kórházban, vasárnap is; nem vett részt a politikai küzdelemben. Elborzadt, hogy milyen erőszakos irányt vesz a harc, hogy az erők a legszélsőbb végletekig polarizálódnak, és középen csak a határozatlanok, az ingatagok maradnak, akik arra várnak, hogy nagyjából kialakuljon, ki lesz a győztes, és akkor rá szavazzanak. Ki- tért az apja útjából, aki minden találkozásukat arra használta fel, hogy a nemzetközi kommunizmus cselszövéseire figyelmeztesse a fiát, és a hazát fenyegető káoszra, ha netán a baloldal győz a választásokon, ami persze le- hetetlen, Jaime csak akkor vesztette el a türelmét, amikor a várost ellepték azok az uszító plakátok, amelyeken egy kétségbeesett terhes anya hiába próbálja kitépni a fiát egy kommunista katona kezéből, aki Moszkvába akarja hurcolni gyermekét. Trueba szenátornak és a párthíveinek a megfé- lemlítési hadjárata volt ez, külföldi szakértők bevonásával, akiket kimon- dottan erre a célra hívtak be az országba. Ez már sok volt Jaiménak. Elhatá- rozta, hogy nem él tovább egy födél alatt az apjával; bezárta a barlangját, és elvitte ruháit; ettől kezdve a kórházban aludt. A választások előtti hónapokban felgyorsultak az események. Minden fa- lon a jelöltek képe díszelgett, repülőkről röpcédulákat szórtak, az a nyomta- tott szemét úgy hullt az égből, mint a hó, elborította az utcákat; a rádióadók politikai jelszavakat bömböltek, és a különböző irányzatok hívei képtelen fogadásokat kötöttek. Éjszaka a fiatalok bandákba verődve rátámadtak azokra, akik másképp gondolkodtak, mint ők. Nagyszabású gyűléseket ren- deztek, hogy felmérjék a pártok népszerűségét, de mindig mindegyikre egy- formán özönlött a tömeg. Alba eufóriás volt, ám Miguel elmagyarázta neki, hogy ez az egész választási cirkusz bolondság, hiszen egyre megy, hogy ki fog győzni, mert csak a cégér változik, a cég a régi marad; választási urnák- nál nem születhet forradalom, csak ha a nép a vérét ontja érte. A demokrati- kusan és teljes szabadságban kivívott békés forradalom eszméje egyszerűen fából vaskarika. – Ez a szegény fiú meghibbant! – kiáltott fel Jaime, amikor Alba ezt el- mondta neki. – Győzni fogunk, és akkor megsütheti a tudományát.

Mindaddig Jaiménak sikerült elkerülnie, hogy találkozzék Miguellel. Nem akarta megismerni. Felzaklatta a titok, amelybe az unokahúga beavat- ta, és még önmagának sem vallotta be, de féltékeny volt. Ő segítette Albát a világra, a térdén lovagoltatta, olvasni tanította, iskoláztatta, együtt ünnepel- ték meg minden születésnapját; mintha az apja volna, úgy érzett iránta, és ha akarta, ha nem, felzaklatta, hogy asszonnyá érett. Észrevette, hogy meg- változott az utóbbi években, de hamis magyarázatokkal áltatta magát, pedig orvos létére oly sok embert megfigyelhetett, és élettapasztalata megtanítot- ta, hogy csupán a szerelemtől ragyognak így a nők. Látta, hogy Albából egyik napról a másikra érett nő lett; levedlette bizonytalan csitri formáját, és kielégült, derűs asszonyi testet öltött. Jaime vadul és ostobán azt remélte, hogy az unokahúga szerelme csak múló fellángolás, mert a lelke mélyén se- hogy sem tudott beletörődni, hogy a lánynak más férfira is szüksége lehet, nemcsak őrá. Mégsem térhetett ki végleg a találkozás elől, meg kellett is- mernie Miguelt. Egy nap Alba elmondta, hogy beteg a fiú nővére. – Szeretném, ha beszélnél Miguellel, bácsikám. Majd ő elmondja, hogy mi van a nővérével. Ugye, megteszed értem? – kérlelte Alba. Amikor egy környékbeli kávézóban megismerkedtek, a feltörő rokon- szenvhullám Jaime minden gyanakvását elsöpörte, elfeledtette előítéleteit, mert a vele szemben ülő férfi, aki idegesen kavargatta a kávéját, egyáltalán nem úgy festett, mint egy vérszomjas terrorista, ahogy elképzelte, inkább egy megszeppent, reszkető fiú volt, és miközben a nővére betegségének a tüneteit magyarázgatta, a könnyeivel küszködött, melyek elhomályosították a szemét. – Vezessen hozzá – mondta Jaime. Miguel és Alba a bohémnegyedbe kísérték. A belvárosban, alig pár mé- ternyire a csupa acél és kristály felhőkarcolóktól, meredek utcák kapasz- kodtak a domboldalra, ahol festők, keramikusok, szobrászok laktak. A régi házakban vertek tanyát, azokat osztották fel parányi műtermekké. Az ipar- művészek műhelyének üvegtetői az égre nyíltak, és a sötét udvari lyukak- ban az alkotás paradicsomában és a nyomor poklában tengődtek a művé- szek. A szűk utcákban gondtalanul játszottak a gyerekek, a hosszú köntöst viselő gyönyörű nők a hátukon cipelték vagy a csípőjükre kötve hordozták a csecsemőjüket, és a szakállas, aluszékony, közönyös férfiak a ház sarkánál vagy az ajtóküszöbökre kiülve szemlélték az életet. Egy francia stílusú ház előtt álltak meg, a díszítése egy habostortára hasonlított, pufók angyalok le-

begtek a frízeken. Keskeny lépcsőn mentek fel, valaha vészkijáratnak épült, de amikor felszabdalták az épületet, ez maradt meg egyetlen feljáratnak. Amint egyre feljebb értek, a lépcsőfordulónál megcsapta őket a fokhagyma- bűz és a marihuána meg a terpentin szaga. Miguel megállt a legfelső emele- ten egy narancssárgára festett keskeny ajtó előtt; elővette kulcsát, és kinyi- totta. Jaime és Alba azt hitték, hogy egy galambdúcba jutottak. A szoba kör alakú volt, és valami képtelen bizánci kupola koronázta, üvegablakain át a tekintet a város tetőerdeje fölött pásztázhatott, és az ember közel érezte ma- gához a felhőket. Az ablakpárkányon galambok fészkeltek, a madárpiszok- tól és a rátapadt tollaktól márványossá vált az üveg. Az asztal mellett, az egyetlen széken egy nő ült, a pongyolájára hímzett szomorú sárkány szálai már foszladoztak. Pár másodpercbe tellett, amíg Jaime felismerte. – Amanda... Amanda... – dadogta. Húsz éve nem látta, akkor Nicolás iránti szeretetük többet nyomott a lat- ban, mint amit egymás iránt éreztek. Az egykori atlétatermetű, barna bőrű fiatalember, aki mindig olajozott és nedves hajjal sétált fel-alá, és fennhan- gon tanulta az orvostudományt, kissé hajlott hátú férfivá lett, hiszen folyton a betegágyak fölé görnyedt, a haja megszürkült, és komoly arcán fémkere- tes szemüveget viselt, de lényegében a régi maradt. De ahhoz, hogy most Amandára ráismerjen, valamikor nagyon kellett szeretnie őt. A nő sokkal idősebbnek látszott a koránál, és nagyon sovány volt, aszott, sárga bőre a csontjára tapadt, a keze ápolatlan, ujja foltos a nikotintól. Fásult, fénytelen szeme vörös volt, és kitágult pupillájától gyámoltalan és rémült volt a tekin- tete. Jaimét és Albát meg sem látta, a pillantása csak Miguelt fogadta be. Fel akart állni, de megbotlott, és megtántorodott. Öccse odaugrott, felfogta, és a mellére ölelte. – Ismerik egymást? – csodálkozott Miguel. – Igen, nagyon régóta – válaszolta Jaime. Úgy gondolta, hogy most fölösleges volna a múltat emlegetni, hiszen Mi- guel és Alba még túl fiatalok hozzá, hogy megértsék a helyrehozhatatlan veszteség keserűségét, amely abban a percben elöntötte. Egyetlen pillanat alatt kitörölte szívéből a cigánylány képét, magányos életének egyetlen sze- relmét, amelyet annyi éven át őrzött. Segített Miguelnek lefektetni a nőt az ágynak is szolgáló díványra, és párnát dugott a feje alá. Amanda összehúzta köntösét, erőtlenül védekezett, összefüggéstelenül motyogott. Görcsösen rángatózott, és úgy zihált, mint egy kimerült kutya. Alba szörnyülködve

nézte; csak amikor már behunyt szemmel, nyugodtan feküdt, akkor ismert rá arra a mosolygó nőre, akinek a fényképét Miguel mindig a levéltárcájá- ban hordta. Jaime tőle szokatlan hangon beszélt hozzá, és lassanként sike- rült is megnyugtatnia, gyöngéd, atyai mozdulattal simogatta, ahogy néha az állatokat szokta, amíg a beteg lecsillapodott, és végül megengedte, hogy fel- húzza karján a kínai köntöst. Amikor előtűnt csontvázszerű karja, Alba mil- lió apró sebhelyet látott rajta, szederjes foltokat, a tűszúrások nyomát, né- melyik el volt gennyesedve. Később meglátta, hogy a lába szára és combja is ugyanúgy össze van szurkálva. Jaime szomorúan nézte, abban a percben átérezte a magárahagyatottság, a szerelmi csalódások, a nyomor éveinek szörnyű kálváriáját, amelyet ez a nő végigjárt, mire a kétségbeesésnek ebbe az állapotába süllyedt. Visszagondolt rá, hogy milyen volt fiatalon, mennyi- re elbűvölte őt hajfürtjeinek repdesése, színes üveggyöngyeinek csilingelé- se, csengő kacagása, hogy ártatlanságában mindenféle ostoba eszmét befo- gadott, és ábrándokat kergetett. Átkozta magát, hogy elengedte, hogy mind- ketten eltékozolták fiatal éveiket. – Kórházba kell szállítani. Csak elvonókúrával lehet megmenteni – mondta. – Sokat fog szenvedni – fűzte hozzá.

12 / AZ ÖSSZEESKÜVÉS Ahogy az Elnökjelölt előre megjósolta, a szocialisták, szövetségben a többi baloldali párttal, megnyerték a választást. Ragyogó szeptemberi reg- gelen kezdődött a szavazás, és zavargások nélkül zajlott le. A konzervatí- vok, akik emberemlékezet óta hozzászoktak a hatalomhoz, bár az utóbbi években számot vethettek erejük gyengülésével, már hetekkel előbb győzel- mi ünnepre készültek. Az üzletekből kifogytak az italok, a piacokon elkap- kodták a friss tengeri csemegéket, a cukrászdák két műszakban dolgoztak, rengeteg tortát és süteményt sütöttek, hogy eleget tehessenek a rendelések- nek. Az előkelő negyedekben nem riadtak meg a vidéki választások rész- eredményeitől, melyek a baloldalnak kedveztek, mert mindenki tudta, hogy úgyis a fővárosi szavazatok döntenek. Trueba szenátor pártjának székházá- ban tökéletes nyugalommal figyelte a választási eredményeket, és jókedvű- en, féktelenül hahotázott, ha az emberei közül valaki idegeskedett az ellen- zék jelöltjének tagadhatatlan előretörése miatt. A győzelem előlegeként megtörte szigorú gyászát: egy szál piros rózsát tűzött a gomblyukába. Tele- víziós interjút készítettek vele, így az egész ország hallotta a nyilatkozatát: „Győzünk, mint mindig” – mondta, és felemelve a poharát, gőgösen felkér- te a hallgatóit, hogy koccintsanak „a demokrácia védelmezőjére”. A nagy sarokházban Blanca, Alba és a cselédség teát kortyolgatva, pirí- tóst rágcsálva, a tv előtt ültek, és az eredményeket jegyezték, hogy az utolsó fordulót nyomon követhessék, amikor a nagyapa megjelent a képernyőn, vénebben és elszántabban, mint valaha. – Gutaütést fog kapni – mondta Alba – mert ezúttal az ellenzék fog győz- ni. Hamarosan mindenki előtt világossá vált, hogy már csak a csoda változ- tathat az eredményen, mely egyre jobban kirajzolódott a nap folyamán. Az előkelő negyed fehér, kék és sárga palotáiban lehúzogatták a redőnyöket, el- torlaszolták az ajtókat, és sietve bevették a jelöltjük képmását és zászlaját, amellyel túl korán díszítették fel a házukat. Közben a nyomornegyedekből és munkáskerületekből családostul tódultak az utcára az apák, a nagyapák és a gyerekek, vasárnapi ruhában, vidáman indultak a belváros felé. Vitték a táskarádiót is, hogy hallják a legfrissebb eredményeket. Az előkelő negyed

néhány idealizmustól fűtött diákja gúnyos fintort vágott a rokonaira, akik gyászos képpel ülték körül a televíziót, és az utcára sietett. A gyárnegyedek dolgozói rendezett sorokban, felemelt ököllel vonultak, és a választási kam- pány rigmusait dalolták. A belvárosban gyülekeztek, és egy emberként kiál- tották: „Az egységes nép legyőzhetetlen!” Aztán fehér zsebkendőt lobogtat- va várták az eredményt. Éjfélkor már mindenki tudta, hogy a baloldal győ- zött. A szétszórt csoportok egyetlen pillanat alatt egyesültek, és egyre sza- porodtak, az emberár felduzzadt, az utcák megteltek túláradóan boldog em- berekkel, akik örömükben ugráltak, kiabáltak, ölelkeztek, kacagtak. Fáklyá- kat gyújtottak, és a hangzavar, az utcabál ujjongó, de fegyelmezett karneváli menetté alakult, a hömpölygő tömeg megindult a polgárság kényes, tiszta sugárútjain. Szokatlan látvány volt: az egyszerű emberek gyári bocskorban, az asszonyok karon ülő gyerekekkel, meg az ingujjas diákok, mind nyugod- tan vonultak a kiváltságosak pompás városrészeiben, ahová azelőtt csak rit- kán merészkedtek be, és ahol idegenek voltak. Harsogó daluk, lépteik dü- börgése, fáklyáik visszfénye behatolt a csöndbe borult bezárt házakba; ott benn pedig reszkettek, mert végül maguk is elhitték a saját maguk koholta rémhíreket, és meg voltak győződve róla, hogy a csőcselék most darabokra tépi őket, vagy a legjobb esetben is, a vagyonuktól megfosztva Szibériába száműzi mindnyájukat. De az üvöltő sokaság nem tört tel egyetlen ajtót sem, nem tiporta szét az ápolt kerteket. Vidáman vonultak tovább, és egyet- len ujjal sem értek hozzá az utcán parkoló luxusautókhoz; csak körbejárták a tereket, parkokat, ahová régen a lábukat sem tehették be, rácsodálkoztak a kirakatokra, melyek úgy ragyogtak, mint karácsonykor, és olyan árukat kí- náltak, amelyekről azt sem tudták, hogy mire valók, majd békésen folytat- ták az útjukat. Amikor a menet elhaladt a ház előtt, Alba kiszaladt az utcára; csatlakozott a tömeghez, és teli torokkal énekelt. A lelkes felvonulás virra- datig hömpölygött az utcákon. A villákban bontatlan maradt a pezsgő, az ezüsttálakon érintetlenül bágyadoztak a rákok, és a tortákat ellepték a le- gyek. Pirkadatkor, amikor a tömeg kezdett szétszéledni, Alba felfedezte Miguel jellegzetes alakját; zászlót lobogtatva kiáltozott. Furakodott, ordított, de a fiú nem hallhatta meg a hangját abban a lármában. Amikor Alba elébe állt, és Miguel végre észrevette, a mellette álló ember kezébe nyomta a zászlót, aztán karjába kapta szerelmét, és a magasba emelte. Kimerültek voltak mind a ketten, csókolóztak, sírtak örömükben, a könnyeik összefolytak.