De aztán lassan-lassan a paraszti környezet magához idomította, és ő bele- nyugodott, hogy nem született ficsúrnak, különösképp hogy senki sem mél- tányolta az erőfeszítését. Nem borotválkozott, hajat is csak akkor vágott, ha már a válláig ért, és csak azért fürdött, mert már sehogy sem tudott leszokni róla, de a ruháját elhanyagolta, és a viselkedése is eldurvult. Szinte vadem- ber lett belőle. Alvás előtt olvasott egy kicsit vagy sakkozott, és odáig fejlő- dött, hogy néha már csalás nélkül is nyerni tudott a sakk-könyv ellen, és ha mégis veszített, nem bosszankodott. De hiába fáradt el a munkában, csak nem csitult el benne az érzéki vágy. Elkezdődtek a rossz éjszakák, a takarót túl súlyosnak, a lepedőt túl lágynak érezte. Még a lova is csúffá tette, egy- szerre átváltozott pazar nősténnyé, izgalmas, kemény, vad izomtömeggé, és addig lovagolta, míg a saját csontját morzsolta szét rajta. Kertjének langyos, illatos dinnyéi is úgy felizgatták már a képzeletét, mint megannyi hatalmas kebel, és végül azon kapta magát, hogy a hátaslovának pokrócába temetve az arcát, az állati izzadság fanyar, savanykás szagában élete első fizetett szeretőinek távoli és tiltott illatát kutatja. Éjszakáit lidércek hevítették, rot- hadó tengeri állatok, hatalmas húsdarabok, felnégyelt ökrök, vér, ondó, könny. Feszülten ébredt, lába között hímvesszője, mint a vas, veszettebb volt a kedve, mint valaha. A folyóban keresett enyhülést, rohant és meg- mártózott a jéghideg vízben, csupaszon lubickolt, még a lélegzete is el- akadt, de ekkor úgy érezte, hogy láthatatlan kezek simogatják a combját. Legyőzötten tűrte, hogy sodorja az ár, öleljék a hullámok, ebihalak csókol- gassák bőrét, és a parti nád korbácsolja. Kényszerítő szükséglete hamarosan olyan makaccsá vált, hogy már nem nyugtatta meg sem az éjjeli fürdés a fo- lyóban, sem a fahéjas tea, az sem, ha tűzkövet rakott a lepedője alá, de még az a szégyenletes művelet sem, amit olyan kergülten gyakorolnak a kisfiúk az intézetben, hogy megvakulnak és elkárhoznak. Amikor aztán észrevette magán, hogy már parázna szemmel nézi nemcsak az udvaron kapirgáló csir- kéket, hanem a kertben pucéron játszadozó kisdedeket, sőt még a nyers ke- nyértésztát is, be kellett ismernie, hogy követelőző férfiasságát nem tudja szenteltvízzel csillapítani. Egészséges ösztöne megsúgta, hogy asszony után kell néznie, és amint megszületett benne ez az elhatározás, érezte, hogy emésztő vágya elcsitul, és mintha még a rosszkedve is enyhült volna. Aznap reggel – ilyesmi rég nem fordult elő vele – mosolyogva ébredt. Az öreg Pedro García látta, amint fütyörészve indult az istállók felé, és nyugtalanul megcsóválta a fejét.
A gazda egész nap a szántás után járt, csak nemrég tisztították meg azt a földdarabot, hogy kukoricát vessenek majd bele. Aztán Második Pedro Gar- cíával egy tehén borjazásánál segédkeztek, kínlódott az állat, mert farfekvé- sű volt a borja, egész könyökig bele kellett nyúlniuk, hogy megfordítsák a borjút, és kibújjék a feje. A tehén elpusztult, hiába erőlködtek, de a gazdát még ez sem hozta ki a sodrából. Elrendelte, hogy üvegből táplálják a borjút, aztán megmosakodott egy vödörben, és újra lóra ült. Rendszerint abban az órában szokott vacsorázni, de most nem volt éhes. Egyáltalán nem sietett, mert már kiszemelt magának valakit. Már többször látta azt a lányt, amint taknyos kisöccsét cipelve magával, egy zsákot vitt a hátán vagy kútvízzel teli korsót a fején. Akkor figyelt fel rá, amikor a lapos kövek fölé hajolva a patakban mosott, elnézte vizesen csillogó barna lábszárát, durva parasztkezét, ahogyan a kifakult rongyokat paskolta. Nagycsontú volt, az arca széles és bronzszínű, sötét bőrű, kedves és derűs, vastag, húsos ajkai között még minden foga ép, és ha nevetett, megfényesedett tőle, de nagyon ritkán tette. Kora ifjúságának szépségében virult, bár ő már látta rajta, hogy korán el fog hervadni, mint azok az asszo- nyok, akik arra születtek, hogy sok gyermeket szüljenek, pihenés nélkül dolgozzanak, és halottakat temessenek. Pancha Garcíanak hívták, tizenöt éves volt. Amikor Esteban Trueba a lány keresésére indult, már alkonyodott, és hűs szellő fújdogált. Lépésben lovagolt végig a hosszú nyárfasoron, mely ketté- osztotta a határt, és minden útjába kerülőtől megkérdezte, hogy nem látták- e Panchát, mígnem rábukkant a kunyhójuk felé vezető úton. Egészen meg- görnyedt a vacsora főzéséhez gyűjtött rőzseköteg alatt, mezítláb ment, a fe- jét lehajtotta. Abban a pillanatban, hogy észrevette a lányt, rögtön rátört a türelmetlen vágy, amely hónapok óta gyötörte. Ügetésbe fogott, és amikor utolérte, mellette lovagolt tovább; a lány hallotta a lódobogást, de mintha észre sem venné, csak ment, ment, és mint törzsének asszonyai, ősi szokás szerint meghajtotta fejét a hím előtt. Esteban lehajolt, elkapta tőle a nagy köteget, feltartotta a levegőbe, azután vadul az árokpartra hajította, majd fél karjával átfogta a lány derekát, és állati lihegéssel maga mellé emelte a nye- regbe; Pancha pisszenés nélkül tűrte. Megsarkantyúzta a lovát, és elvágta- tott a folyó felé. Némán szálltak le a lóról, és egy ideig csak méregették egymást. Esteban kicsatolta széles bőrövét, mire a lány riadtan hátrált, de ő durván elkapta. Összeölelkezve zuhantak az eukaliptuszlevelekre.
Esteban nem vetette le a ruháját. Lerohanta a lányt, és vadul magáévá tet- te, céltalan brutalitással. Későn jött rá, a ruháján maradt vérfoltokról, hogy a lányka még szűz volt, de hát Pancha csak egy béres lánya volt, no meg sür- gette régóta követelőző étvágya, így hát nem sokat teketóriázott. Pancha García nem védekezett, nem panaszkodott, szemét sem hunyta le. Ott ma- radt hanyatt fekve, rémült arccal meredt az égre egészen addig, míg érezte, hogy a férfi kielégült sóhajjal elnyúlik a földön mellette. Akkor csendesen sírni kezdett. Őelőtte anyja, anyja előtt nagyanyja ugyanezt a szukasorsot szenvedte el. Esteban Trueba felhúzta a nadrágját, becsatolta a derékszíját, felsegítette a szepegő lányt, és lovának tomporára ültette. Elindultak vissza- felé. Ő fütyörészett, a lány sírdogált. Mielőtt otthagyta a viskójuknál, a gaz- da szájon csókolta. – Azt akarom, hogy holnaptól a háznál szolgálj – mondta. Pancha rábólintott, és lesütötte a szemét. Anyja is, nagyanyja is a gazda házában dolgozott. Azon az éjszakán Esteban Trueba úgy aludt, mint a tej, nem álmodott Ro- sával. Másnap reggel hatalmasnak, erősnek érezte magát, tele volt energiá- val. Dudorászva indult a határba, és hazatértekor Pancha szorgalmasan ke- vergette a tejeskását a rézüstben. Este türelmetlenül várta a lányt, és amikor az öreg udvarház elcsendesedett, és csak a patkányok éjszakai neszezése hallatszott, megérezte, hogy a lány ott áll a küszöbön. – Gyere, Pancha – hívta. Nem parancs volt, inkább kérlelés. Ez alkalommal Esteban nem esett neki; lassan ölelte, hogy ne csak ő, ha- nem a lány is élvezzen. Türelmesen simogatta, átitatódott testének illatával, hamulúggal mosott, szenes vasalóval kisimított ruhájának füstszagával, és megismerkedett sima fekete hajának tapintásával, bőre legrejtettebb zugai- nak selymességével, teste más részének kemény érdességével, üde ajkával, nyugodt ágyékával, széles csípőjével. Békésen ölelte, és bevezette a leg- ősibb, legtitokzatosabb tudományba. Akkor éjjel boldog volt talán, és még néhány éjszakán át; mint két kutyakölyök, úgy hancúroztak a nagy ková- csoltvas ágyban, már az első Trueba abban aludt, bicegett is kissé, de azért állta a szerelmi ostromot. Pancha Garcíának megnőtt a melle, kigömbölyödött a csípője. Esteban Truebának egy időre elpárolgott a rosszkedve, és érdeklődni kezdett bérese- inek sorsa iránt. Meglátogatta őket nyomorult viskóikban. Egyik helyen fel- fedezte a félhomályban, hogy az újságpapírral kibélelt ládában együtt alszik
a csecsszopó fiúcska a kölyökkutyával. A másik családnál négy éve haldok- lott az öregasszony, és a felfekvéstől kisebesedett hátából csupaszon állt ki a csont. Egy kopár udvarban látott egy félkegyelmű kamaszt, akinek kötél volt a nyakában, azzal kötözték oda egy karóhoz, nyáladzott, és képtelen badarságokat hordott össze, pőrén ült, és öszvérhez illő nemi szervét fárad- hatatlanul dörzsölte a földhöz. Esteban akkor először ébredt tudatára, hogy nem a föld, nem is az állatok vannak a legkétségbeejtőbb állapotban, hanem a Tres Marías lakói, akik védtelen elhagyatottságban élnek, amióta apja el- kártyázta az anyja hozományát és örökségét. Belátta: legfőbb ideje, hogy egy kis civilizációt vigyen abba az isten háta mögötti zugba, amely ott van valahol a tenger és a Kordillerák között. Tres Maríason lázas tevékenység kezdődött, ami felrázta ezt a kábult tu- nyaságot. Esteban Trueba kemény munkát követelt a parasztoktól, úgy dol- goztak, mint még soha. Férfi, asszony, öreg és gyermek, aki csak lábra tu- dott állni, mind a gazdának robotolt, mert Esteban pár hónap alatt akarta jó- vátenni sok év hanyagságát. Magtárat és kamrákat építtetett, hogy télre élel- met raktározzanak, lóhúst sózatott, disznót füstöltetett, cukrozott gyümöl- csöt és befőttet készíttetett az asszonyokkal. Felújíttatta a tehénistállót, ami azelőtt mocskos trágyadomb volt, és a tehenek mindjárt több tejet adtak. Hozzáfogott egy hat tantermes iskola építéséhez, mert fűtötte a becsvágy, hogy Tres Maríason minden gyermek és felnőtt megtanuljon írni, olvasni és számolni, bár annak már nem volt híve, hogy egyéb ismeretekre is szert te- gyenek, mert minek tömnék meg a fejüket olyan eszmékkel, melyek nem il- lenek a helyzetükhöz és a körülményeikhez. Csakhogy hiába igyekezett, nem tudott tanítót szerezni, senki sem akart az isten háta mögötti tanyára költözni, attól pedig visszarettent, hogy ő maga oktassa betűvetésre őket, cukorkát és verést ígérve ő maga csalogassa a kicsinyeket az iskolába, így aztán feladta ezt az ábrándot, és más célra használta fel az iskolát. Férula, a nővére mindig elküldte neki a fővárosból azokat a könyveket, amikre szük- sége volt. Gyakorlati szakkönyv volt mind. Megtanulta belőlük, hogyan kell például injekciót adni, vagy hogy hogyan kell detektoros rádiót szerkeszte- ni. Az első jövedelméből olcsó szövetet és egy varrógépet vásárolt, meg egy kis homeopatikus gyógyszertárat pasztillákkal és kézikönyvvel, hogy tudja, melyik mire jó, aztán vett még egy lexikont és egy egész rakomány ábécés- könyvet, füzetet és ceruzát. Egy hatalmas ebédlő tervét is dédelgette, ahol minden gyermek napjában egyszer rendes táplálékhoz jutna, hogy erősek,
egészségesek legyenek, és akkor kiskoruktól kezdve dolgozhassanak, de ké- sőbb belátta, hogy bolond ötlet arra kényszerítem a gyermekeket, hogy egy tál ételért a birtok legtávolibb részéről is begyalogoljanak, így hát inkább varróműhelyt építtetett. Pancha Garcíát bízta meg, hogy a varrógép titkának végére járjon. A lány eleinte a közelébe sem akart menni annak az ördögi izgő-mozgó szerkentyűnek, de a gazda hajlíthatatlan volt, így aztán végül mégis megtanulta a kezelését. Trueba szatócsboltot is szervezett. Szerény üzlet volt, ahol a béresek megvehették a legszükségesebb dolgokat, és így nem kellett szekéren bemenniük San Lucasba. A gazda nagykereskedelmi áron szerezte be az árut, és ugyanannyiért adta tovább a munkásainak. Be- vezetett egy utalványrendszert, amely eleinte hitelként szolgált, később a forgalomban lévő pénzt helyettesítette. A béresek mindent megvehettek a szatócsboltban a rózsaszínű cédulákért, amelyeket munkabér helyett kaptak. A hírhedt papírdarabkákon kívül minden dolgozót megilletett egy darabka föld, hogy a szabad idejében megművelje, évente és családonként hat tyúk meg a szükséges adag vetőmag, a termésből annyi, amennyi fedezte a szük- ségletüket, a napi kenyér- és tejadag, meg ötven peso, amit karácsonykor és a nemzeti ünnepeken osztottak szét a férfiak között. Az asszonyok nem ré- szesültek ebben a juttatásban, bár fej fej mellett dolgoztak a férfiakkal, de nem számítottak családfenntartónak, kivéve az özvegyeket. Mosószappant, nyersgyapjút a szövéshez és tüdőerősítő szirupot ingyen kapott mindenki, mert Trueba nem szerette maga körül a piszkos, vacogó és beteg embereket. Egy nap a kiegyensúlyozott étkezésről olvasott a lexikonban, akkor kezdő- dött a vitaminmániája, mely egész életén át megmaradt. Dührohamot ka- pott, ha észrevette, hogy a parasztok csak a kenyeret adják oda a gyermeke- iknek, és a disznókkal etetik meg a tejet és a tojást. Kötelező előadásokat tartott az iskolában, a vitaminokról beszélt nekik, és egyúttal tájékoztatta őket azokról az eseményekről, amiket a detektoros rádiójában hallott, ha nagy nehezen el tudott csípni valamit. Hamarosan megunta, hogy egy drót- szállal üldözze a hullámokat, így aztán rendelt a fővárosból egy világvevő rádiót és két óriási telepet. Azzal már összefüggő híreket is tudott fogni a tengerentúlról, fülsiketítő recsegés-ropogás közepette. Így értesült az euró- pai háborúról, és az iskolai táblára felfüggesztett térképen követte a csapa- tok előrenyomulását, és gombostűvel kijelölte a mozgásukat. A parasztok ámultak-bámultak, nem értették, hogy mire való beledöfni a gombostűt a kék színbe és másnap átszúrni a zöldbe. Nem tudták elképzelni a világot a
táblára akasztott papír méretében, sem a hadseregeket a gombostűfejnyire zsugorítva. A háború, a tudományos eredmények, az ipari fejlődés, az arany ára, a divathóbortok valójában hidegen hagyták őket. Tündérmesék voltak, semmiben sem befolyásolták szűkös létüket. A hidegvérű hallgatóság szenvtelenül fogadta a távoli és idegen híreket, és a rádiókészülék tekintélye gyorsan odalett, amikor kiderült, hogy még az időjárást sem tudja megjósol- ni. Csak Második Pedro Garcíát érdekelték az éterből érkező üzenetek. Esteban Trueba sok-sok órán át üldögélt vele, előbb a detektoros rádió, majd a telepes mellett, lesték a névtelen, távoli hangot, a csodát, mely összeköti őket a civilizációval. Mégsem kerültek közelebb egymáshoz. Tru- eba tudta, hogy ez a bárdolatlan paraszt mindegyiknél értelmesebb. Egyedül ő tudott olvasni, és vele három mondat után sem szakadt meg a beszélgetés. Ő hasonlított legjobban ahhoz, akit barátnak nevezhetett volna száz kilomé- teres körzetben, de fensőbbséges gőgjében nem ismerte el semmi más eré- nyét, csak azokat, amelyek egy jó béreshez illettek. Képtelenségnek tartotta, hogy alantas emberekkel bizalmaskodjék. Második Pedro viszont gyűlölte őt, bár sohasem adott nevet a lelkét perzselő viharos érzésnek, amely egé- szen összezavarta. Félelem és dühös csodálat vegyült benne. Tudta, hogy sohasem merne szembeszállni vele, hiszen ő a gazda. Sejtette, hogy egész életén át tűrnie kell dühkitöréseit, goromba parancsolgatását, dölyfösségét. Azokban az években, amikor Tres Marías még kietlen puszta volt, magától értetődött, hogy ő vállalja annak az ottfelejtett kis közösségnek a vezetését. Megszokta, hogy tisztelik, hogy parancsol, hogy ő dönt mindenben, és csak a csillagos ég van a feje fölött. A gazda jöttével megváltozott az élete, de nem tagadhatta, hogy most nem éheznek, hogy jobban élnek, biztonságban és védettségben. Trueba néha gyilkos fényt látott megvillanni Második Ped- ro szemében, de sohasem vádolhatta arcátlansággal. Mukkanás nélkül enge- delmeskedett, panasz nélkül dolgozott, becsületes volt és hűségesnek lát- szott. Ha meglátta Panchát, a húgát, amint ott jöttment a főnök házának fo- lyosóján, a kielégült nőstény lusta mozgásával, csak lehajtotta a fejét, és hallgatott. Pancha García fiatal volt, a gazda életerős. Kapcsolatuk gyümölcsét, amit előre meg lehetett jósolni, pár hónap múlva mindenki láthatta. A lány barna lábán a vénák úgy kidudorodtak, mintha giliszták lettek volna, mozgása las- súbb, tekintete távolibb lett, már nem érdekelte a csintalankodás a ková- csoltvas ágyban, hamarosan megvastagodott a dereka, mellét lehúzta az ölé-
ben növekedő új élet terhe. Esteban elég későn vette észre, mert rá sem né- zett, amióta az első fellángolás elmúlt, már nem cirógatta. Csak higiénikus eszköznek használta, amitől feloldódik az egész napi feszültség, ami után nyugodtan alszik. De elérkezett a perc, amikor Pancha terhessége előtte is nyilvánvaló lett. Undorodott tőle. Hatalmas tartálynak tekintette, és nem tudta fiának elfogadni a formátlan kocsonyás anyagot, amely kitöltötte. Pancha elhagyta az udvarházat, visszatért a szülei viskójába, ahol nem fag- gatták. Továbbra is a gazda konyháján dolgozott, kenyeret dagasztott, a var- rógéppel foglalatoskodott, és egyre formátlanabb lett az anyaságtól. Már nem szolgált fel Esteban asztalánál, kerülte őt, már nem volt közös dolguk. Egy héttel azután, hogy nem hált többé vele, Trueba ismét Rosával álmo- dott, és arra ébredt, hogy nedves a lepedője. Kinézett az ablakon, és a szeme megakadt egy karcsú lánykán, aki frissen mosott ruhát teregetett. Nem lehe- tett több tizenhárom-tizennégy évesnél, de egészen fejlett volt. Megfordult, és őt nézte asszonyos pillantással. Pedro García látta, hogy a gazda fütyörészve megy az istállók felé, és nyugtalanul ingatta a fejét. A következő tíz év során Esteban Truebából a környék legnagyobb tiszteletben álló földesura lett; téglaházat építtetett a béreseinek, tanítót szerzett az iskolába, akik az ő földjén dolgoztak, mind- jobban éltek. Tres Marías jó befektetés volt, már nem kellett hozzá az aranytelér jövedelme, ellenkezőleg, a birtok volt a fedezet a bánya kiakná- zási jogának meghosszabbítására. Trueba komisz természetéről legendák keringtek, már önmagának is terhére volt. Senkivel sem bocsátkozott vitá- ba, nem tűrt ellenvetést, bármiféle különvéleményt kihívásnak tartott. Fék- telenül bujálkodott. Egyetlen süldő lány sem jutott menyecskesorba úgy, hogy ki ne próbálta volna az erdőben, a folyóparton vagy a kovácsoltvas ágyban. Mikor nem akadt kívánatos nőszemély Tres Maríason, a szomszé- dos uradalmakban portyázgatott, egykettőre megerőszakolta a lányokat a szabad ég alatt, többnyire estefelé. Még azzal sem törődött, hogy lopva kö- vesse el tettét, mert senkitől sem tartott. Nagy ritkán előfordult, hogy egy- egy testvér, apa, férj vagy gazda beállított Tres Maríasra, hogy számon kér- jék az őket ért sérelmet, de megveszekedett gorombaságától elrettenve, ezek az igazságot vagy bosszút szomjazó látogatások elmaradoztak. Állatiassá- gának híre járt, messzi vidékre elterjedt, és irigy bámulatot keltett a maga- fajta hímek között. A parasztok rejtegették lányaikat, de hasztalan rázták öklüket, nem szállhattak szembe vele. Esteban Trueba volt az erősebb, és
büntetlenséget élvezett. Kétszer is előfordult, hogy összelőtt parasztteteme- ket találtak más tanyákon, és kétség sem fért hozzá, hogy a tettest Tres Ma- ríason kell keresni; de a vidéki csendőrség csak arra szorítkozott, hogy ik- tatták a halálesetet, és a félig írástudatlan emberekre jellemző, nehézkes ákombákommal hozzáfűzték, hogy az áldozatot lopáson kapták. Az ügy ez- zel lezárult. Trueba tovább munkálkodott, nőttön-nőtt szoknyavadász fene- gyerek hírneve, a környéken zabigyerekeket vetett, gyűlöletet aratott, bűnt bűnre halmozott, de mindez nem ejtett csorbát az önbecsülésén, mert a szí- ve megkérgesedett, és lelkiismeretét a haladás ürügyével altatta el. Második Pedro García és az apácakórház öreg lelkésze hiába próbáltak hatni rá, hogy nem a téglaházaktól vagy a liter tejtől lesz valaki jó gazda és jó keresztény, hanem ha a rózsaszín papírok helyett tisztességes fizetést ad, a cselédeinek nem kell éjt nappá téve, inuk szakadtáig dolgozniuk, és ha a béresei egy ke- vés megbecsülést, emberi hangot is kapnak tőle. Trueba meg sem hallgatta az ilyen, szerinte kommunista ízű beszédet. – Kótyagos nézetek – dohogta. – Bolsevik nézetek, arra valók, hogy elle- nem lázítsák a béreseket. Nem veszik észre, hogy ezeknek a nyomorultak- nak sem műveltségük, sem tudásuk, hogy felelősséget vállaljanak, olyanok, akár a gyerekek. Honnan tudnák, hogy mi jó nekik? Mihez fognának nélkü- lem? Lám, ha hátat fordítok nekik, mindent elvisz az ördög, rögtön valami ostobaságot csinálnak. Nagyon tudatlanok. Az én embereimnek jó dolguk van, mit akarnak még? Semmijük sem hiányzik. Ha panaszkodnak, az csak a hálátlanságukat bizonyítja. Téglaházban laknak, gondom van rá, hogy megtöröljék a taknyos kölykeik orrát, kipusztítsák a férget a kicsinyeikből, mindenkit beoltsanak, és egytől egyig megtanuljanak olvasni. Van-e még egy birtok errefelé, ahol saját iskolájuk van? Nincs! Ha csak tehetem, papot hívok, hogy misét mondassak nekik, hát minek prédikál nekem a plébános az Igazságról? Nem kellene beleártania magát olyasmibe, amihez nem ért, és nem az ő hatásköre. Szeretném látni, mi lenne, ha ő állna ennek a birtok- nak az élén. Megnézném, hogy akkor is így kényeskedne-e! Ezekkel a sze- gény ördögökkel kemény kézzel kell bánni, csak azt értik meg. Ha ellágyul az ember, nem tisztelik. Nem tagadom, gyakran nagyon szigorú voltam, de mindig igazságos. Nekem kellett megtanítanom őket mindenre, még enni is, mert ha rájuk hagyom, csak kenyéren élnek. Ha nem ügyelek, a tejet és a to- jást a disznóval etetik meg. A feneküket sem tudják kitörölni, és szavazati jogot akarnak! Még itt, a ház körül se ismerik ki magukat, akkor hogy érte-
nének a politikához? Képesek lennének a kommunistákra szavazni, mint a bányászok északon, akik a sztrájkjaikkal tönkreteszik az egész országot, pont akkor, amikor a legjobb ára van az ércnek. Rájuk küldenem a katona- ságot, így intézkednék én északon, rájuk lövetnék, hátha okulnak belőle egyszer s mindenkorra. Sajnos, erre mifelénk az emberek csak a furkósbotra hallgatnak. Nem Európában vagyunk. Itt erőskezű kormányra, erőskezű gazdára van szükség. Nagyon szép lenne, ha mind egyenlőek volnánk, de nem vagyunk. Ez nyilvánvaló. Itt csak én tudok dolgozni, álljon elő, aki mást mond. Én kelek fel elsőnek, én fekszem le utolsónak ezen az átkozott földön. Ha magamat nézném, itt hagynám a fenébe az egészet, és úgy élnék a fővárosban, mint egy herceg, de maradnom kell, mert ha csak egy hétig hiányzom, minden tönkremegy, és ezek a szerencsétlenek éhen vesznek. Emlékezzenek csak, hogy milyen volt ez a föld, mikor idejöttem kilenc vagy tíz éve: kopár pusztaság. Romhalmaz volt, keselyűk tanyája. Senki földje. A szántók helyén ugar. Senkinek sem jutott eszébe, hogy csatornát építsen. Megelégedtek vele, hogy néhány koszos salátát elültettek a kertjük- be, és minden mást pusztulni hagytak. Én kellettem ide, hogy a rend, a tör- vény és a munka uralkodjék. Hát hogyne lennék büszke rá? Olyan jól dol- goztam, hogy már megvettem a szomszédos két uradalmat is, az én birto- kom a legnagyobb és leggazdagabb a környéken, mindenki irigyli, mert pél- dás mintagazdaság. Most, hogy az országút is itt van mellette, kétszer annyit ér, mint régen; ha eladnám, mehetnék Európába, megélnék a kama- tokból, de nem megyek, itt maradok, töröm magam. Ezekért az emberekért teszem. Mihez fognának nélkülem? Hisz igazság szerint még arra sem jók, hogy a parancsot teljesítsék; mondtam én mindig: olyanok, mint a gyere- kek. Egy sincs köztük, aki végezné a dolgát, ha nem állok mögötte, és nem ösztökélem. És akkor még azt akarják bemesélni nekem, hogy mind egyfor- mák vagyunk! Megpukkadok a nevetéstől, a pokolba is!... Anyjának, nővérének ládaszám küldözgette a gyümölcsöt, sózott húst, sonkát, friss tojást, élő és pácolt baromfit, lisztet, rizst, zsákokban babot, borsót, házi sajtot, és annyi pénzt, amennyire csak szükségük volt, hiszen elég gazdag volt. Tres Marías és a bánya úgy termelt, ahogyan kellett, elő- ször, mióta Isten megteremtette azt a földet, ahogyan büszkén hangoztatta mindenkinek, aki meghallgatta. Ester asszonynak és Férulának mindent megadott, azt is, amit sohasem kértek, de hosszú évek óta egyszer sem ju- tott ideje rá, hogy meglátogassa őket, vagy legalább benézzen hozzájuk,
amikor északra utazott. Úgy elfoglalta a gazdaság, az újonnan vásárolt föl- dek, az új üzletek, amelyeket meg akart kaparintani, hogy igazán nem vesz- tegethette idejét az anyja betegágyánál. Különben is ott volt a posta, így hát levelezhettek, meg a vonat, azzal küldhette nekik, amit csak akart. Minek is találkozott volna velük? Levélben is mindent megírhatott nekik. Írt is mindenről, csak arról nem, amit nem akart az orrukra kötni, egy szót sem ejtett a rengeteg zabigyerekről, akikből annyi született, hogy az már boszorkányságszámba ment. Elég volt egyszer ledöntenie egy lányt a szé- rűn, és az máris teherbe esett, az ördög se látott még ilyen termékenységet, meg volt győződve róla, hogy a porontyok fele nem is tőle van. Ezért elha- tározta, hogy az lesz a legokosabb, ha nem tekinti őket a gyerekeinek, akár az ő fiai, akár nem, a Pancha García fiát kivéve, aki az ő nevét kapta, és aki- nek az anyja kétségkívül szűz volt, amikor magáévá tette. Ezért, akárhány- szor beállított hozzá egy asszony a gyermekével a karján, azzal, hogy törvé- nyesítse vagy legalább segítse a gyereket, az anya markába nyomott némi pénzt, és útjára bocsátva megfenyegette, hogy ha még egyszer zavarogni merészel, lovaglóostorral veri ki a házból, akkor majd elmegy a kedve tőle, hogy minden útjába kerülő férfi előtt riszálja a farát, és aztán alaptalanul vá- daskodjon. Így aztán sohasem tudta meg, hogy hány fia van valójában, de nem is érdekelte. Úgy gondolta, hogy ha majd gyereket akar, a saját társa- dalmi osztályából keres magának feleséget, az egyház áldásával, mert csak azok a gyerekek számítanak, akik az apjuk nevét viselik, a többiek olyanok, mintha nem is léteznének. Nehogy megtörténjék az a szörnyűség, hogy mind egyforma joggal születnek, egyformán örökölnek, mert akkor mindent elvisz az ördög, és a civilizáció visszajut a kőkorszakba. Eszébe jutott Ní- vea, Rosa anyja, aki saját politikai kampányt indított, azután, hogy férje el- borzadt a mérgezett pálinkától, és lemondott a politikáról. Odaláncolta ma- gát más hölgyekkel együtt a Kongresszus és a Legfelső Bíróság vasrácsos kerítéséhez, kínos botrányt kavartak, nevetségessé tették a férjüket. Esteban azt is tudta, hogy Nívea éjszakánként kijár és szüfrazsett plakátokat ragaszt a városban a falakra, és képes vasárnap délben, fényes nappal a belvárosban söprűvel, hálósapkában sétálgatni, követelve, hogy a nőknek és a férfiaknak egyenlő jogaik legyenek, hogy a nők is szavazhassanak, egyetemre járhas- sanak, hogy minden gyermek egyenlő jogokat élvezzen, még ha törvényte- len, akkor is.
– Ennek az asszonynak megzápult az agya! – vélte Trueba. – Hiszen ez természetellenes volna. Az asszonyok azt sem tudják, hogy mennyi kétszer kettő, akkor hogyan vehetnének szikét a kezükbe! Az anyaság, az otthon, az az ő feladatuk. Ha így haladunk, egy szép napon majd azt kívánják, hogy képviselő, bíró, de még köztársasági elnök is lehessen belőlük! Zavart és felfordulást keltenek, ami csak katasztrófához vezet. Illetlen gúnyiratokat tesznek közzé, rádióban szónokolnak, nyilvánosan láncra verik magukat, a rendőrségnek kovácsot kell hívni, hogy leverje a lakatot a láncról, és bör- tönbe kerülhessenek, de meg is érdemlik. Kár, hogy mindig akad befolyásos férj, gyenge kezű bíró, felforgató szellemű képviselő, aki szabadlábra he- lyezi őket. Kemény kéz, az kell ide is! Európában befejeződött a háború, de a halottakkal zsúfolt vagonok iszo- nyatos, távoli jajkiáltása még nem csendesült el. Onnan érkeztek a felforga- tó eszmék, ellenőrizhetetlenül szellőztette őket a rádió, a távíró, a teherhajó- kon érkező kivándorlók, a szülőföldjét elhagyó dermedt tömeg, mely mene- kült az éhségtől, a bombák robbanásától, a szántóföldek barázdáiban rotha- dó halottak emlékétől. Elnökválasztás volt abban az évben, és az esemé- nyek aggodalomra adtak okot. Az ország felébredt. Végighullámzott a né- pen az elégedetlenség, és az oligarchikus társadalom szilárd szerkezetét ost- romolta. A falusiakat mindenféle baj elérte: aszály, csigavész, száj- és kö- römfájás. Északon a munkanélküliség, a fővárosban pedig a távoli háború éreztette hatását. Nyomorúságos év volt, már csak a földrengés hiányzott, az lett volna a kegyelemdöfés. De a hatalom és a vagyon birtokosa, a felső tízezer tudomást se vett róla, hogy milyen veszély fenyegeti helyzetének kényes egyensúlyát. A gazda- gok szórakoztak, járták a charlestont, a foxtrottot az új dzsessz ritmusára, és a néger kumbiát; mindez csodálatosan illetlen volt. Ismét hajóra szálltak és elindultak Európába azok, akik a háború négy éve alatt kénytelenek voltak lemondani az utazásról, mások Észak-Amerikát hozták divatba. Újdonság volt a golf a legjobb társaság járt össze, és bottal ütögetett egy golyócskát, úgy, ahogyan kétszáz évvel azelőtt az indiánok tették ugyanazon a helyen. A hölgyek térdig érő hamis gyöngysort akasztottak a nyakukba, bili formájú kalapokat húztak a fejükbe egész le a szemükig, fiúsan rövidre vágatták a hajukat, úgy kifestették magukat, mintha utcalányok volnának, fűző nélkül jártak és vadul cigarettáztak. A férfiak az új amerikai találmányért bolon- dultak: délelőtt megérkeztek a gépkocsik az országba, délutánra már mind
elkelt, pedig valóságos kis vagyonba kerültek; lármásan okádták a füstöt, és minden eresztékükben recsegve, öngyilkos sebességgel rohangásztak azo- kon az utakon, amelyeket lovak és más állatok vontatta természetes jármű- vek közlekedésére építettek, de semmiképpen sem az ilyen ördög-szekerek- nek. A játékasztaloknál örökségeket, könnyen szerzett háborús vagyonokat tékozoltak el, vedelték a pezsgőt, a kényesebb és romlottabb ízlésű embe- reknek pedig ott volt az új mámor, a kokain. A kollektív őrület nem ismert határokat. De falun még csak álmodoztak ezekről az új automobilokról, akárcsak a rövid szoknyáról, ott csak az volt a fontos, hogy ne szaporodjanak el a csi- gák, ne legyen száj- és körömfájás, mert akkor jó évet zárhatnak. Igaz, Este- ban Trueba és a környékbeli földbirtokosok rendszeresen összejöttek a falu- si klubban, hogy a választások előtt megtervezzék a politikai tennivalókat. Hanem a parasztok pontosan úgy éltek, mint a spanyol gyarmatosítás korá- ban, nem hallottak se a szakszervezetekről, se a vasárnapi munkaszünetről, se a munkabérminimumról, pedig itt-ott már felbukkantak az új baloldali pártok küldöttei a birtokokon, egyik kezükben a Bibliával, a másikban mar- xista röplapokkal, és hirdették az igét, arra buzdították a parasztokat, hogy józan életet éljenek, és egyszersmind haljanak meg a forradalomért. A föl- desurak a munkaebédek után mindig nagy dorbézolást csaptak, vagy kakas- viadalt rendeztek, aztán estefelé megrohamozták a Vörös Lámpácskát, ahol a tizenkét éves örömlányok és Carmelo, a falu és a bordélyház egyetlen bu- zija táncolt nekik az özönvíz előtti zenegép hangjára Sofía éber őrködésé- vel, aki ugyan már kiöregedett az efféle viháncolásból, de ahhoz még elég erős volt, hogy vaskézzel igazgassa az intézményt, és megakadályozza, hogy a csendőrök odadugják az orrukat, és visszaéljenek a türelmével, vagy hogy a földesurak megfeledkezzenek magukról, és fizetés nélkül üzekedje- nek. Mind közül Tránsito Soto táncolt a legszebben, ő bírta legjobban a ré- szegek féktelen pajzánságait, fáradhatatlan volt; a tibeti lelkületű lány soha semmiért sem panaszkodott, mert míg vékonyka serdülő testét átengedte ügyfelének, lelke távoli vidékeken kóborolt. Esteban Trueba kedvelte őt, mert nem finnyáskodott szerelmi újításai vagy durvasága miatt, rekedt ma- dárhangján énekelt neki, és mert egyszer azt mondta magáról, hogy ő még sokra fogja vinni, és ez mulattatta. – Nem maradok egész életemben a Vörös Lámpácskában, főnök. Elme- gyek a fővárosba, hogy gazdag és híres legyek – mondta.
Esteban azért járt a bordélyházba, mert ez volt az egyetlen szórakozóhely a faluban, de nem kedvelte a rosszlányokat. Nem szeretett fizetni olyasmi- ért, amit ingyen is megszerezhetett. Tránsito Sotót mégis becsülte. A lány megnevettette. Egy napon, szeretkezés után rájött a nagylelkűség, bár ritkán fordult elő vele, és megkérdezte Tránsito Sotót, hogy örülne-e, ha megajándékozná va- lamivel. – Adj nekem kölcsön ötven pesót, főnök! – vágta rá gondolkodás nélkül a lány. – Sok pénz az. Mit kezdesz vele? – Vasúti jegyet, piros ruhát, magas sarkú cipőt és egy üveg parfömöt ve- szek, és kidaueroltatom a hajamat. Ez minden, ami az induláshoz szüksé- ges. Majd visszafizetem, főnök. Kamatostul. Esteban odaadta neki az ötven pesót, mert aznap adott el öt bikaborjút, és ki volt tömve a zsebe: meg azért is, mert a testi kielégülés érzelmessé tette. – Csak azt sajnálom, hogy nem találkozunk többé, Tránsito. Megszokta- lak. – Már hogyne találkoznánk, főnök. Az élet hosszú, és sok kacskaringója van. Ezek a lakomák a klubban, meg a kakasviadalok és a bordélyházi esték végül mégis hasznosnak bizonyultak: az urak kieszeltek egy nem igazán eredeti, de ravasz tervet, hogy hogyan szavaztassák meg a parasztokat. Ün- nepséget rendeztek nekik, húsos pogácsával és sok borral, levágattak né- hány ökröt, és míg sült a hús, és andalító gitárzene szólt, eldörögtek néhány hazafias szónoklatot, és megígérték nekik, hogy ha a konzervatív jelöltre szavaznak, akkor ajándékot kapnak, de ha egy másik párt jelöltje lesz a győztes, akkor le is út, fel is út. Azonkívül eldöntötték, hogy majd őrt állnak a szavazóurnák mellett, és megvesztegetik a rendőrséget. Az ünnepség után felpakolták a parasztokat néhány szekérre és úgy vitték őket szavazni, aztán jól a körmükre néztek, nagy tréfálkozás és nevetgélés közepette, ez egyszer még bizalmaskodtak is velük, hogy így komám, úgy komám, számíthatsz rám, énbennem nem fogsz csalódni, meg hogy no, gazdácska, hékás, ez már igen, ilyen a jó hazafi, nézd meg a liberálisokat meg a radikálisokat, azok mind ostoba fajankók, hát még a kommunisták, azok az istentagadó kurafi- ak, akik felfalják a gyerekeket.
A választás napján minden tervszerűen zajlott, tökéletes rendben. A had- sereg biztosította a demokratikus szavazást, minden békésen folyt, szép ta- vaszi nap volt, verőfényesebb és vidámabb, mint a többi. – Példát mutattunk ennek az indián-néger kontinensnek, ahol egymás után robbantják ki a forradalmakat, csak azért, hogy megbuktassanak egy diktátort, és aztán egy másikat ültessenek a helyére. A mi országunk nem ilyen, itt igazi köztársaság van és sok öntudatos honpolgár, itt a Konzervatív Párt tiszta győzelmet aratott, és nincs szükség egy tábornokra, hogy rend és nyugalom legyen; a mi országunk nem olyan, mint azok a kis helyi diktatú- rák, ahol egymást gyilkolják, és közben a gringók elhordják az ország összes nyersanyagát – fejtette ki Trueba a klub ebédlőjében, ahol pohárkö- szöntőt mondott, amikor értesült a választási eredményekről. Három nappal ezután – amikor már visszatért a hétköznapok megszokott rendje – megérkezett Tres Maríasra Férula levele. Esteban Trueba aznap éj- jel Rosával álmodott. Ilyesmi már régen nem fordult elő vele. Rosa haja a hátára omlott, olyan volt, akár a szomorúfűz lombja, s mint valami növényi sátor, egész a derekáig beborította; a bőre kemény volt és hideg, a színe és a tapintása akár az alabástrom. Meztelen volt, és egy bugyrot vitt a karjában, úgy ment, mint egy alvajáró, zöld ragyogás lebegett körülötte, dicsfény övezte a testét. Látta, hogy lassan közeledik, és amikor hozzá akart érni, Rosa ledobta a bugyrot, amely nekiütődött Esteban lábának. Ő lehajolt, fel- emelte, és egy kislányt látott benne, akinek a szeme helyén csak egy gödör volt, és aki papának szólította őt. Szorongva ébredt, rosszkedvűen járt-kelt egész délelőtt. Ettől az álomtól már jóval azelőtt nyugtalan volt, hogy Féru- la levelét megkapta volna. Kiment a konyhába, hogy megreggelizzék, ahogy szokott, és belebotlott egy tyúkba, amely a morzsákat szedegette fel a földről. Akkorát rúgott bele, hogy az állatnak felszakadt a hasa, és kifordul- tak a belei; Esteban nézte, ahogy röpködnek a tollak, aztán a tyúk, néhány szárnycsapás után, kimúlt a konyha közepén. Esteban ettől sem csillapodott le, még jobban forrt benne az indulat, úgy érezte, megfullad mérgében. Lóra kapott és elvágtatott, hogy ellenőrizze a marhák billogozását. Eközben ért vissza Második Pedro a házba, a San Lucas-i állomáson volt, csomagot adott fel, és a falu felé került, hogy megnézze a postát. Férula levelét hozta. A boríték egész délelőtt a bejárati asztalon feküdt. Amikor Esteban Tru- eba hazatért, egyenesen fürödni ment, mert izzadt volt és poros, még érezte a bőrén a rémült marhák összetéveszthetetlen szagát. Azután íróasztalához
ült, átnézte a számlákat, és elrendelte, hogy tálcán vigyék oda vacsoráját. Testvére levelét késő estig nem vette észre, csak akkor találta meg, amikor lefekvés előtt körbejárt a házban, és szokása szerint megnézte, hogy eloltot- ták-e a lámpákat, bezárták-e az ajtókat. Férula levele most is olyan volt, mint amilyeneket máskor szokott kapni tőle, de ahogy kézbe vette, tudta, még mielőtt kinyitotta volna, hogy a tartalma megváltoztatja az egész életét. Rosszat sejtett, mint amikor évekkel azelőtt egy táviratot kapott a nővérétől, amelyben Rosa halálhíre volt. Halántéka lüktetett a baljós előérzettől, mikor felnyitotta. A levél szűk- szavúan közölte, hogy Ester Trueba asszony haldoklik, és már meg sem is- meri őt, Férulát, aki annyi éven át gondoskodott róla, rabszolga módjára ki- szolgálta; most meg csak hallgathatja, hogy éjjel-nappal, szívszaggató ri- mánkodással folyton csak az ő Esteban fiát hívja, mert nem akar meghalni, mielőtt láthatná. Esteban igazából sohasem szerette az anyját, aki mindig inkább feszélyezte; de ez a hír mégis megrázta. Belátta, hogy már nincs több kifogás, mindenképpen meg kell látogatnia, eljött az idő, hogy vissza- térjen a fővárosba, és még egyszer, utoljára szembenézzen azzal az asszonnyal, aki lidércnyomásként kísértette avas orvosságszagával, halk nyögésével, végeláthatatlan imádkozásával; hiszen ez a szenvedő asszony volt az oka, hogy tilalmakkal és rettegéssel volt tele a gyerekkora, és fele- lősséggel és bűntudattal a férfikora. Behívta Második Pedro Garcíát, és elmagyarázta, hogy mi a helyzet. Az- tán bevitte az irodába, és megmutatta neki az elszámolási könyveket meg a szatócsbolt számláit. Átadta neki a kulcsokat is, kivéve a borospincéét, és kijelentette, hogy ettől a perctől kezdve a visszatértéig ő a felelős minde- nért, ami Tres Maríason történik, és ha elkövet valami ostobaságot, lakolni fog. Második Pedro átvette a kulcsokat, a hóna alá csapta az elszámolási könyvet, és elmosolyodott, de a tekintetében nem volt egy csöppnyi derű sem. – Mindent megteszek, gazdám, ami csak telik tőlem – vonta meg vállát. Másnap Esteban Trueba sok-sok év óta először tette meg visszafelé az utat, mely vidékre vezette az anyai házból. Szekéren ment, két csatos bő- röndjével, a San Lucas állomásig, és az angol vasúti társaság idejéből szár- mazó első osztályú fülkében zötyögött ismét végig a hosszú úton, a Kordil- lerák lábánál elterülő síkságon. Behunyta a szemét, és aludni próbált, de az anyja arca elűzte az álmát.
3 / CLARA, A LÁTNOK Clara tízéves korában úgy gondolta, hogy nem érdemes beszélni, és né- maságba zárkózott. Élete ugyancsak megváltozott. A család orvosa, a kövér és nyájas Cuevas doktor megpróbálta kigyógyítani a betegségéből saját gyártmányú pasztillákkal, vitaminszirupokkal, boraxmézzel, amivel a torkát borogatta, de eredménytelenül. Észrevette, hogy nemcsak a gyógymódja ha- tástalan, hanem ráadásul a jelenlétével rémületbe kergeti a kislányt. Amikor Clara meglátta az orvost, sikoltozni kezdett, és mint egy űzött vad menekült előle, elbújt a legtávolabbi zugba; így hát abbahagyta a gyógykezelést, és azt ajánlotta Severónak és Níveának, hogy vigyék el Rostipovhoz, a román- hoz, aki az évad szenzációja volt. Rostipov varietészínházakban kereste a kenyerét, illuzionista trükköket mutatott be, és hihetetlen hőstetteket vitt végbe, például kifeszített egy drótkötelet a székesegyház tornyának a csú- csától az Hermandad Gallega kupolájáig, keresztül a téren, és ott sétált fenn a levegőben, csak egy hosszú rúddal egyensúlyozott. Léha foglalkozása el- lenére Rostipov tudományos körökben is nagy hírnévre tett szert, mert sza- bad óráiban hisztériás betegeket gyógyított mágneses pálcákkal és hipnoti- kus álommal. Nívea és Severo elvitték Clarát a rendelőjébe, amit a román hevenyészve rendezett be a szállodában. Rostipov gondosan megvizsgálta Clarát, és végül kijelentette, hogy az eset nem az ő hatáskörébe tartozik, minthogy a kislány azért nem beszél, mert nincs kedve hozzá, és nem azért, mert nem tud beszélni. De mivel a szülők annyira könyörögtek neki, csinált néhány pirulát valami lila porcukorból, és előírta, hogyan kell Clarának szednie, hozzáfűzvén, hogy ez egy szibériai orvosság, amit a süketnémáig gyógyítására használnak. De most nem hatott a szuggesztió, különben is a második üvegcsét egy óvatlan pillanatban felfalta Barrabás. Igaz, a csoda- szer a bestián sem okozott észrevehető elváltozást. Severo és Nívea ezután mindenféle házi módszerrel próbálkoztak, fenyegetéssel, könyörgéssel, még koplaltatták is a lányukat, hátha az éhség rákényszeríti, hogy kinyissa száját és vacsorát kérjen, de ez sem segített. Dadusnak az az ötlete támadt, hogy jól ráijeszt, és így majd szóra bírja a kislányt, kilenc éven át kétségbeesetten törte fejét az új meg új rémisztgeté- seken, de csak annyit ért el velük, hogy végül Clarát már semmivel se lehe-
tett meglepni vagy megijeszteni. Clara hamarosan nem félt semmitől, meg sem rezzent, ha például angolkóros, hullaszínű szörnyek jelentek meg a szobájában, és nem sikított, ha vámpírok és démonok kopogtattak be az ab- lakán. Dadus hol fej nélküli kalóznak öltözött, hol a Londoni Torony hóhér- jának, majd meg farkasnak, nagyszarvú ördögnek, a pillanat sugallata sze- rint és a rémtörténetek illusztrációiból kapott ihlet alapján, melyeket, bár nem tudott olvasni, épp erre a célra vásárolt. Nesztelenül osont végig a fo- lyosókon, és aztán a sötétben rátámadt a kislányra, az ajtó mögé bújva voní- tott, és az is szokása lett, hogy eleven férgeket dugdosott az ágyába, de mindeme szörnyűséggel se tudott egyetlen szót sem kihúzni belőle. Clara néha elveszítette a türelmét, levágta magát a földre, és rúgkapálva kiálto- zott; de egyetlen értelmes szót sem mondott semmilyen ismert nyelven, oly- kor pedig a mindig nála lévő palatáblára rótta fel a legszörnyűbb sértéseket, melyektől a meg nem értett szegény dada a konyhában sírta ki magát. – Én jót akartam, angyalkám! – zokogott Dadus, véres lepedőbe csavar- va, kormos arccal. Nívea megtiltotta neki, hogy tovább rémisztgesse a lányát. Észrevette, hogy a nyugtalanság csak növeli Clara különleges képességeit, és felzaklat- ja a kísérteteket, akik állandóan a kislány körül ólálkodtak. Ráadásul ezek a vérszomjas, ijesztő jelenségek megtámadták Barrabás idegrendszerét is, a kutyának ugyanis sohasem volt jó szaglása, így hát képtelen volt rá, hogy felismerje Dadust az álruhában. Barrabás ültő helyében bevizelt, rémes po- csolyákat hagyott maga körül, és egyre gyakrabban csikorgatta a fogát. De ha az anyai éberség kicsit alábbhagyott, Dadus rögtön kihasználta az alkal- mat, és mindent megtett, hogy ugyanazzal a gyógymóddal gyógyítsa ki Cla- rát a némaságból, mint amivel a csuklást szokták megszüntetni. Clarát kivették a zárdából, ahol az összes del Valle lány nevelkedett, és házi tanárokat szereztek neki. Severo Angliából hozatott nevelőnőt, Miss Agathát; magas volt és borostyánszínű, lapátkeze, akár egy kőművesé, de nem bírta az éghajlatváltozást, a csípős ételeket, a sótartó folytonos röpkö- dését keresztül-kasul az ebédlőasztalon, így visszatért Liverpoolba. Az őt követő svájci nevelőnő sem járt több szerencsével, a francia pedig, aki az országba akkreditált nagykövet és a család közti jó kapcsolat révén érkezett, olyan rózsásnak, gömbölyűnek és édesnek bizonyult, hogy rövidesen teher- be is esett, és amikor nyomozás indult az ügyben, kiderült, hogy a papa nem más, mint Luis, Clara legidősebb fivére. Severo meg sem kérdezte a véle-
ményüket, ripsz-ropsz összeházasította őket, és Nívea meg a barátnői jósla- ta ellenére nagyon boldogan éltek. E tapasztalatok alapján Nívea meggyőzte a férjét, hogy egy jóstehetséggel megáldott kis teremtésnek nem is olyan fontos idegen nyelveket tanulnia, sokkal okosabb, ha inkább zongorázni és hímezni tanítják. A kis Clara sokat olvasott. Könyvimádata nem tett különbséget, éppúgy kedvelte a Marcos bácsi titokzatos bőröndjeiből előkerülő mágikus könyve- ket, mint a Liberális Párt dokumentumait, melyeket az apja íróasztalán ta- lált. Számtalan füzetet teleírt egyéni észrevételeivel, feljegyezte bennük a fontosabb eseményeket is, ennek köszönhető, hogy nem merültek a feledés ködébe, és így most én is felhasználhatom őket, hogy megidézzem a múltat. Clara látnok volt, ismerte az álmok jelentését. Ez az adottság vele szüle- tett, neki nem kellett bonyolult, kabalisztikus tanulmányokat végeznie, mint Marcos bácsinak, aki sokkal több erőfeszítéssel sokkal kevesebbre jutott. Az első, aki felfigyelt Clarának erre a képességére, Honorio volt, a háziker- tész, aki egy napon azt álmodta, hogy kígyók másznak a lába körül, és hogy megszabaduljon tőlük, addig rugdosta őket, míg tizenkilencet megölt belő- lük. Elmesélte a lánykának, miközben a rózsákat metszette, épp csak hogy elszórakoztassa, mert nagyon szerette, és sajnálta, hogy néma. Clara előhúz- ta a köténye zsebéből a kis palatáblát, és felírta rá Honorio álmának jelenté- sét: „Sok pénz üti a markod, de nem fog sokáig tartani; könnyedén megsze- rezheted, csak tedd meg a tizenkilencest.” Honorio nem tudott olvasni, de Nívea tréfálkozva és nevetve felolvasta neki az üzenetet. A kertész úgy tett, ahogyan az álom tanácsolta, és nyolcvan pesót nyert a titkos játékbarlang- ban, amely a szénraktár mögött volt. Vett rajta egy új ruhát, felejthetetlen dorbézolást csapott a barátaival, és egy porcelánbabát ajándékozott Clará- nak. A kislánynak ettől kezdve sok dolga akadt, rengeteg álmot megfejtett az anyja tudta nélkül, mert amint Honorio esetének híre járt, folyton faggat- ták az emberek, például arról, mit jelenthet, ha álmukban hattyúszárnyon röpködnek egy torony fölött; vagy ha csónakkal sodródnak az árban, és közben egy szirén valami özvegyasszony hangján énekel; ha a hátukon összenőtt ikergyerekek születnek és mindkettőnek kard van a kezében; Cla- ra pedig habozás nélkül rótta a táblácskájára, hogy a torony az a halál, és aki fölötte röpköd, az megmenekül egy halálos balesetből; a hajótörött, aki a szirén énekét hallja, elveszti a munkáját, ínséget szenved, de egy asszony
segít rajta, és üzletet köt vele; az ikrek férj és feleség, kiket csak a közös sors kényszere tart össze, de egymást sebzik kardcsapásaikkal. Clara nemcsak az álmokból jósolt. Jövőbe látott, és megsejtette az embe- rek szándékát; ez a képessége egész életén át végigkísérte, és idővel még jobban kifinomult. Előre bejelentette a keresztapja, don Salamon Valdés ha- lálát, aki árutőzsdeügynök volt, és mivel úgy hitte, mindene elveszett, fel- akasztotta magát elegáns irodájának csillárjára. Ott találták meg Clara hatá- rozott útmutatása szerint, bánatos kosképével, pont úgy, ahogyan Clara le- rajzolta a palatáblájára. Megjövendölte, hogy az apja sérvet fog kapni, és előre megjósolta a földrengéseket és minden különleges természeti jelensé- get, például azt is, amikor először és utoljára esett a hó a fővárosban, és a szegények megfagytak a nyomornegyedekben, a gazdagok kertjeiben pedig elhervadtak a rózsák; meg tudta mondani az iskolás lányok gyilkosának a nevét, sokkal hamarabb, mint hogy a rendőrség megtalálta volna a második tetemet, de senki sem hitt neki, és az apja sem akarta, hogy a lánya olyan bűnügyekkel foglalkozzék, amelyekhez a családnak semmi köze sem volt. Clara az első pillanatban észrevette, hogy Cetulio Armando rászedi az apját az ausztrál birkaüzlettel, mert kiolvasta a csalót körülvevő sugárzásból, leír- ta apjának, de ő nem ügyelt rá, és amikor végre eszébe jutott legkisebb lá- nyának a figyelmeztetése, már a fél vagyona elúszott, és a társa valahol a Karib-tengeren hajózott, és gazdag ember volt, nagy fenekű néger nők sze- rájával szórakozott, és a saját jachtján süttette hasát a nappal. Clarának az a képessége, hogy a tárgyakat úgy mozgatja, hogy hozzájuk sem ér, nem múlt el a menstruációval, ahogyan Dadus jövendölte, sőt, idő- vel olyan tökélyre vitte, hogy akkor is tudott zongorázni, ha a zongora fede- le le volt hajtva. Igaz, azt nem tudta megcsinálni, hogy a hangszer magától átmenjen a szalon egyik sarkából a másikba, pedig nagyon szerette volna. Ilyen furcsaságokra pazarolta idejét és erejét. Idővel olyan ügyes lett, hogy meglepő nagy százalékban eltalálta a kártyalapokat, és testvéreinek mulatta- tására bűvészmutatványokat talált ki. Apja megtiltotta neki, hogy kártyát vessen, és hogy megidézze a kísérteteket, mert a kóbor szellemek zavarták a többi családtagot, és halálra rémisztették a cselédeket; de Nívea úgy vélte, hogy minél több korlátozást és ijesztgetést kell elviselnie a legkisebb lányá- nak, annál holdkórosabbá válik, ezért elhatározta, hogy békén hagyja spiri- tisztajátékaival, nem bánta, hogy barlangi csendjében Püthiát játssza, elfo- gadta olyannak, amilyen, és feltétel nélkül szerette. Clara úgy nőtt fel, mint
a vadvirág, és Cuevas doktor hiába javasolta az Európából hozott új gyógy- módokat, a hideg fürdőt és az elektrosokkot, amelyekkel ott a bolondokat kezelték. Barrabás éjjel-nappal Clara nyomában járt, kivéve párzás idején, amikor a természetes nemi vágy elszólította. Egyébként mindig ott volt mellette, akár egy hatalmas árnyék, ugyanolyan némán, mint a kislány; ha Clara le- ült, mindjárt elnyúlt a lábánál, éjjel pedig mellette aludt, és úgy szuszogott, mint egy gőzmozdony. Annyira eggyé vált az úrnőjével, hogy amikor Clara éjjeli alvajáró körútra indult az otthonában, a kutya ugyanabban az állapot- ban követte. Teliholdas éjszakákon megszokott látványt nyújtottak a folyo- sókon sétálva, kislány- és kutyakísértetként lebegtek a sápadt fényben. Ahogy a kutya nőtt, szemlátomást egyre szórakozottabb lett. Sohasem ta- nulta meg, hogy az üveg átlátszó, és izgatottan vágtatva mindig nekirontott az ablakoknak, ártatlanul, épp csak hogy elkapjon egy legyet. Óriási csö- römpölés és üvegszilánközön közepette átesett a másik oldalra, és meglepő- dött, szomorú pofát vágott. Akkoriban Franciaországból hajón szállították az ablaküveget, és Barrabás rossz szokása, hogy folyton nekiment az abla- koknak, sok bosszúságot okozott, de aztán Clara végül is azt találta ki, hogy egy macskát fest az ablaküvegre. Amikor Barrabás felnőtt, elhagyta azt a kölyökkori szokását, hogy a zongora lábával paráználkodjék, és fajfenntartó ösztöne csak akkor lépett működésbe, ha tüzelő szukát szimatolt a közel- ben. Olyankor semmi se tudta visszatartani, se lánc, se kapu, minden akadá- lyon áttört, kirohant az utcára, és két-három napra nyoma veszett. Visszaté- résekor mindig maga után vonszolt egy szegény nőstényt; Barrabás mérték- telen kansága átdöfte, szinte felnyársalta. El kellett dugni a gyerekek elől a förtelmes látványt, a kertész hideg vízzel locsolta az üzekedő párt, míg vég- re a vízözön, a rugdosás és a szitokáradat következtében Barrabás megvált a partnerétől, és otthagyta a haldoklót a ház udvarán, ahol aztán Severónak kellett megadnia neki a kegyelemlövést. Clara kellemesen töltötte a háromudvaros, hatalmas szülői házban a ser- dülés éveit, egymással versengve ajnározták idősebb testvérei és Severo, akinek ő volt a kedvence, és Nívea meg Dadus is, aki, ha épp nem akart mumus lenni, a leggyöngédebb gondoskodással vette körül. Már csaknem minden testvére megnősült vagy szárnyra kelt, ki utazgatott, ki vidéken dol- gozott, és a népes családnak otthont adó nagy ház csaknem üresen állt, sok szobát le is zártak. A lányka szabad idejét, már amennyit a nevelők meg-
hagytak neki, betöltötték az olvasmányai és a legkülönbözőbb tárgyak érin- tés nélküli mozgatása; néha Barrabásszal futkározott, vagy jóstehetségét gyakorolta, és kötni tanult, mert ez volt az egyetlen kézimunka, amit el tu- dott sajátítani. Ama csütörtök óta, amelyen Restrepo atya ördöngösnek, megszállottnak bélyegezte, a gyanú árnyéka vetődött rá, szüleinek szeretete és testvéreinek tapintata ugyan igyekeztek ezt eloszlatni, de különös képes- ségének híre járt, és a hölgyek teáin sugdolóztak róla. Nívea észrevette, hogy a lányát senki sem hívja meg, még az unokatestvérei is kerülik. Anyja teljesen neki szentelte magát, hogy pótolja a barátokat, és ez sikerült is, mert Clara vidám volt, és későbbi éveiben élete ragyogó korszakaként em- legette a gyermekkorát, hiába volt néma és magányos. Mindvégig kedves emléke maradt, ahogyan a délutánokat együtt töltötték az anyjával a kis var- rószobában; Nívea a szegényeknek ruhát varrt a gépen, és közben mesét mondott, vagy családi dolgokról regélt. A falon lógó dagerrotípiákra muta- tott, és felelevenítette a múltat: – Látod ezt a komoly urat a kalózszakállával? Mateo bácsi ő, aki azért ment Brazíliába, hogy smaragdkövekkel üzleteljen, de aztán egy tüzes mu- latt lány szemmel verte, amitől kihullt a haja, letöredezett a körme, kilazul- tak a fogai. Csak a vudu varázsló tudott segíteni rajta, amikor felkereste a koromfekete néger sámánt, kapott tőle egy amulettet, és attól újra megerő- södött a foga, kinőtt a körme, és bozontos lett a haja. Nézd csak meg, kislá- nyom, több haja van, mint egy indiánnak: ő az egyetlen olyan kopasz a vilá- gon, akinek kinőtt a haja. Clara mosolygott, de nem szólt semmit, és Nívea tovább mesélt, mert már hozzászokott a lánya hallgatásához. Másrészt sosem hagyott fel a re- ménnyel – hiszen annyi mindent tölt a buksijába –, hogy előbb-utóbb csak kérdez majd valamit, és azzal visszanyeri a hangját. – Ez pedig Jüan bácsi – mondta. – Nagyon szerettem őt. Egyszer hango- san szellentett, és ez lett a halálos ítélete; szörnyű szerencsétlenség volt. Egy vidéki ebéden történt. Illatos tavaszi nap volt, együtt volt az összes unokatestvér, muszlinruhás lányok, virág- és szalagdíszes kalapokkal, és a fiúk is a legjobb vasárnapi ruhájukban feszítettek. Jüan levetette fehér ka- bátját – mintha ma is magam előtt látnám! – felgyűrte az ingujját, és kecse- sen, egyetlen lendülettel felugrott egy faágra, hogy bátor akrobataművésze- tével kivívja Constanza Andrade csodálatát; ő volt a Szüret Királynője, és attól kezdve, hogy Jüan megpillantotta, vége lett a nyugalmának, emésztette
a szerelem. Jüan két tökéletes fordulatot tett, teljes kört írt le, és a követke- ző mozdulatnál hangosan szellentett. Ne nevess, Clarita! Borzasztó volt. Zavart csend támadt, aztán a Szüret Királynője féktelen kacagásban tört ki. Jüan felvette a kabátját, halottsápadt lett, majd sietség nélkül otthagyott bennünket, és mi soha többé nem láttuk. Mindenütt keresték, még az ide- genlégióban is, az összes konzulátuson kérdezősködtek utána, de se híre, se hamva azóta se. Én azt hiszem, hogy beállt missziósnak, elment a Húsvét- szigetre leprásokat ápolni, a föld legtávolabbi csücskébe, hogy felejteni tud- jon, és őt is elfelejtsék, mert arrafelé nem járnak hajók, az a hely még a hol- land térképeken sem szerepel. Azóta mégis Fingós Jüannak hívja mindenki. Nívea ezután az ablakhoz vitte a lányát, és rámutatott a kiszáradt nyárfa- csonkra. – Hatalmas fa volt – kezdte. – Kivágattam, mielőtt a legelső fiam szüle- tett. Azt mondják, akkorára nőtt, hogy a tetejéről az egész várost látni lehe- tett; de az egyetlen, aki felmászott a hegyébe, nem láthatta, mert az vak volt. A del Valle családban minden férfinak fel kellett másznia erre a fára, mielőtt az első hosszúnadrágba belebújt volna, hogy megmutassa a bátorsá- gát. Valamiféle felavatási szertartás volt ez. A fa telis-tele volt jelöléssel. Magam láttam, amikor kidöntötték. A középső vezérágtól kezdve öles volt, mint egy kémény, onnan már látszottak a nagyapák kézjegyei, mert a ma- guk korában mind megmásztak. A törzsbe vésett kezdőbetűkből tudni lehe- tett, hogy ki kúszott magasabbra, kiben volt több mersz, no meg azt is, hogy kik voltak azok, akik megálltak, megrettentek. Egy nap Jerónimóra került a sor, a vak unokabátyra. Habozás nélkül kúszott fölfelé, találomra becsülte fel az ágakat, nem látta a magasságot, így hát nem volt tériszonya. Feljutott a csúcsra, de nem tudta befejezni monogramjának J betűjét, mert mint érett gyümölcs, úgy hullt le a fáról, fejjel ért földet az apja és a bátyja lába előtt. Tizenöt éves volt. Elvitték lepedőbe csavart tetemét az anyjának, és a sze- rencsétlen asszony szemen köpte azokat a férfiakat, és matrózkáromkodáso- kat zúdított rájuk, elátkozta őket, mindenkit, aki arra biztatta a fiát, hogy másszon fel a fára; végül kényszerzubbonyban vitték az asszonyt a kegyes- rendi apácákhoz. Tudtam, hogy egyszer az én fiaimra is sor kerül, ha foly- tatják ezt a barbár hagyományt. Ezért vágattam ki a jegenyenyárfát. Nem akartam, hogy Luis és a többi fiam úgy nőjön fel, hogy ott fenyegessen az ablakuk alatt annak a vesztőhelynek az árnyéka.
Clara néha elkísérte az anyját, és két-három szüfrazsett barátnőjét, amikor gyárakat látogattak, ahol ládára állva lelkesen szónokoltak a munkásnők- nek, mialatt a munkavezetők és a tulajdonosok tisztes távolból gúnyosan és ellenségesen figyelték őket. Bár Clara éretlen volt és teljesen járatlan a vi- lág dolgaiban, mégis érzékelte, hogy milyen képtelen ez a helyzet, le is írta az egyik füzetben, hogy mennyire visszatetszőnek találta, amikor az anyja és a barátnői drága prémben, antilopcipőben az elnyomásról szónokoltak, egyenlő jogokat követeltek a szomorú, elfásult munkásnőknek, akik durva vászonkötényük mögé rejtették fagyott, vörös kezüket. A gyárból a szüfra- zsettek egyenesen az Armas téri cukrászdába mentek, és teázgatva, süte- ményt majszolva megtárgyalták, hogy hogyan halad a kampány, és ez a lé- haság egy hajszálnyit se térítette el őket lángoló eszméiktől. Más alkalom- mal az anyja magával vitte a nyomornegyedekbe, a bérkaszárnyákba, ilyen- kor megrakták a kocsit élelmiszerrel és ruhaneművel, a ruhákat Nívea és a barátnői varrták a szegényeknek. A kislány akkor is meglepő jó ösztönnel jegyezte fel a naplójába, hogy jótékonysággal nem lehet megszüntetni a ha- tártalan igazságtalanságot. Clara bensőséges és vidám kapcsolatban volt az anyjával, és Nívea, bár tizenöt gyermeket nevelt fel, úgy bánt vele, mintha ő lett volna az egyetlen; a meghitt szálak olyan erősen összefűzték őket, hogy ezt a jó viszonyt mint családi hagyományt a következő nemzedékekre is örökül hagyták. Dadusból idővel olyan asszony lett, akinek nincs kora, ifjúságának erejét érintetlenül hagyták a múló évek; képes volt bújócskázni, ugrabugrálni, hogy elriassza Clara némaságát; egész nap fakanállal kavargatta a pokoli tűz mellett a rézüstben bugyborékolva pöfögő birsalmát a leghátsó udvar- ban, és amikor besűrűsödött az édes, topázszínű folyadék, különféle for- mákba öntötte, aztán Nívea szétosztotta a szegények között. Dadus meg- szokta, hogy gyermekhad veszi körül, és amikor a többiek felnőttek és kire- pültek, minden gyengédségét Clarára zúdította. Bár a kislány már kinőtt ab- ból a korból, úgy fürösztötte, mint egy apróságot, a zománc fürdőkádban jázmin- és bazsalikomfőzettel locsolgatta, szivaccsal dörzsölte, gondosan beszappanozta, fülének, lábának egyetlen kis hajlatát sem hagyta ki, kölni- vízzel illatosította, hattyúprém pamaccsal hintőporozta, végtelen türelem- mel kefélgette a haját, míg fénylő és hajlékony lett, mint a tengeri növé- nyek. Öltöztette, megvetette ágyát, tálcán vitte be a reggelijét, hársfateát ita- tott vele idegnyugtatónak, kamillát, ha fájt a gyomra, citromot, hogy a bőre
áttetsző és hamvas maradjon, rutafőzetet készített neki, ha az epéje bántotta, és mentát, hogy üde legyen a lehelete, addig-addig, hogy egy angyali szép- ségű tüneményt varázsolt a lánykából; ha végigment a folyosón, virágillat lengett körülötte, frissen keményített alsószoknyája ropogott, fejét a göndör fürtök és szalagok mint glória övezték. Clara a családi ház falai között serdült fel a gyermekkorból, a bámulatos históriák és a csendes nyugalom világában, ahol nem óra és naptár mérte az időt, ahol a tárgyak saját életet éltek, ahol az eltávozottak együtt ültek az asztalnál az élőkkel, és társalogtak velük, múlt és jövő szerves egységbe ol- vadt, de a jelen valósága úgy hatott, mint törött tükrök kaleidoszkópja, amelyben bármi megtörténhet. Gyönyörűséggel olvasom az abból az időből származó füzeteket, mert megelevenedik bennük az a mágikus világ, amely- nek már vége. Clara az élet kegyetlenségétől védetten, a neki teremtett vi- lágban élt, ahol az anyagi dolgok közönséges igazsága összekeveredett az álmok kavargó, zavaros igazságával, ahol a fizika és logika törvényei nem mindig érvényesültek. Clarát életének ebben a szakaszában úgy lefoglalta ez a képzeletbeli világ, olyan elégedett volt, a levegő, a víz és a föld szelle- meinek társaságában, hogy kilenc éven át nem érezte fontosnak, hogy be- széljen. Már senki sem remélte, hogy hallhatja a szavát, de egyszer csak a születésnapján, amikor elfújta a tizenkilenc gyertyát a csokoládétortán, újra megcsendült a hangja; oly sok időn át hallgatott, hogy most úgy szólt, mint egy lehangolódott, rozsdás hangszer. – Rövidesen férjhez megyek – szólalt meg. – Kihez? – kérdezte Severo. – Rosa vőlegényéhez – felelte Clara. Csak ekkor döbbentek rá, hogy újra beszél, annyi év után először, és ez a csoda megrendítette az egész házat, mindenki zokogott. Egymást hívogatták telefonon, a hír elterjedt a városban, megtanácskozták Cuevas doktorral, aki nem is akarta elhinni, és a nagy felfordulásban, hogy Clara beszél, minden- ki elfelejtkezett arról, amit mondott, nem is jutott eszükbe mindaddig, míg két hónap múlva meg nem jelent Esteban Trueba, akit Rosa temetése óta nem láttak, és meg nem kérte Clara kezét. Esteban Trueba leszállt az állomáson, és ő maga vitte a bőröndjét. A vas- kupola a Victoria pályaudvart utánozta, az angolok építették, amikor még koncessziójuk volt a vasútra, semmit sem változott azóta, hogy utoljára, évekkel azelőtt ott járt, kormos üvegablakok, cipőtisztító gyerekek és édes-
ségárusok, a hordárok sötét sapkáján az angol korona jelvénye, senkinek sem jutott eszébe, hogy inkább a nemzetiszínű jelvényre cserélje ki. Kocsit bérelt, és bemondta anyja házának címét. A várost ismeretlennek érezte, tó- tágast állt a modernizálástól, csodák csodája a nők a lábikrájukat mutogat- ják, a férfiak pedig mellényben és vasalt nadrágban jártak, a munkások óriá- si dübörgéssel gödröket ástak az útburkolatban, fákat döntöttek ki, és a he- lyükbe oszlopokat állítottak, oszlopokat döntöttek le, és a helyükbe épülete- ket emeltek, épületeket döntöttek le, és a helyükbe fákat ültettek, kikiáltók zsivajoztak, csodálatos késfenőket, pirított földimogyorót, drót és zsineg nélkül mozgó bábut kínálgattak versengve, tessék, tessék, győződjék meg saját maga, nyugodtan vegye kézbe, pecsenyesütők, gyárak szennyes förge- tege, összeütköztek az autók és a lovas kocsik, no meg a vérvontatású villa- mos, ahogyan a kivénhedt gebékkel húzatott tömegközlekedési eszközt ne- vezték, nyüzsgő, lihegő sokaság, szekérzörgés, jövésmenés, mindenki ro- han, türelmetlen, mert lejár a munkaidő. Esteban rosszul érezte magát. Most sokkal gyűlöletesebb volt a város, mint ahogyan emlékezett rá; felidézte a falusi nyárfasort, az esőzésekkel mért lassú járású időt, a szántóföldek vég- telen magányát, a hűs nyugalmú folyót, csöndes otthonát. – Pocsék ez a város – szögezte le. A kocsi lassú ügetésben vitte el a ház- hoz, ahol nevelkedett. Megrendítette, hogy mennyire lezüllött az utóbbi években a kerület, amióta a gazdagok rájöttek, hogy magasabban óhajtanak lakni, mint mások, így aztán a város a Kordillerák lejtőin felfelé terjeszke- dett. A térből, ahol gyermekkorában játszott, nem maradt semmi, a sivár he- lyen piaci targoncák ácsorogtak a szemétdombok között, amelyekben kóbor kutyák turkáltak. A házuk pusztulóban volt. Minden részén meglátszott, hogy kikezdte az idő. A színes metszett üvegajtó, melyre egzotikus mada- rak voltak festve, kiment a divatból és megkopott, éppúgy, mint a golyót tartó női kezet formázó rézkopogtató. Bekopogott és várt, véget nem érőnek érezte az ácsorgást, aztán egy rántással felnyílt az ajtó; a kilincsre egy spár- ga volt kötve, ami a lépcső tetejéig húzódott. Anyja az emeleten lakott, a földszintet kiadta egy gombkészítőnek. Esteban elindult fölfelé a nyikorgó lépcsőn, amely régen lehetett kifényesítve. A vén szolgáló, kinek létezéséről tökéletesen megfeledkezett, odafenn várta, és könnyes meghatódottsággal fogadta, éppen úgy, mint tizenöt éves korában, amikor a közjegyzőségről tért haza, ahol birtokátírási papírokat és meghatalmazásokat másolt idege- neknek, azzal kereste meg a család kenyerét. Semmi sem változott, a búto-
rok a régi helyükön álltak, Estebannak mégis az volt az érzése, hogy min- den megváltozott, a folyosó fapadlója kopott volt, néhány betört ablak üve- gét kartonpapírral pótolták, a kókadt, poros páfrányok rozsdás bádogdobo- zokban, lepattogzott cserepekben hervadoztak; a poshadt ételszagtól és a pi- sibűztől felfordult a gyomra. „Micsoda szegénység!” – gondolta Esteban, és nem értette, hová került a pénz, amit a nővérének küldött azért, hogy rang- jukhoz illően éljenek. Férula szomorú arccal jött elé, hogy üdvözölje. Nagyon megváltozott, a teltformájú nő, akit évekkel azelőtt itt hagyott, csúnyán lefogyott, és az orra hatalmasnak látszott szögletes arcában; búskomor és eszelős hatást keltett, erős levendulaillatot és avítt ruhaszagot árasztott. Szó nélkül átölelték egy- mást. – Anya hogy van? – kérdezte Esteban. – Gyere, nézd meg, vár téged – szólt Férula. Egymásból nyíló szobák során mentek át, mindegyik egyforma volt: sö- tét, gyászos falak, magas mennyezet, keskeny ablakok, a tapétán kifakult virágok, bágyatag hajadonok és minden mocskos a parázstűzhely kormától, az idő és a szegénység patinájától. Valahonnan, nagyon messziről egy rá- dióbemondó hangja hallatszott, Ross doktor piruláit ajánlgatta; kicsik, de hatásosak, megszüntetik a szorulást, az álmatlanságot, a szájszagot. Ester Trueba asszony hálószobájának zárt ajtaja előtt megálltak. – Itt van – mondta Férula. Esteban benyitott, és szüksége volt néhány má- sodpercre, míg hozzászokott a szeme a sötétséghez. Orvosság- és rotha- dásszag csapott az orrába, édeskés izzadságszag, nyirkos szellőzetlenség és még valami, amit nem tudott azonosítani, de ami rögtön rátapadt, mint a jár- vány: az oszlásnak indult hús szaga. A fénysugár vékonyan szilánkolt a fé- lig nyitott ablakon át, látta a széles ágyat, abban halt meg az apja, abban aludt az anyja az esküvője óta, fekete fából faragták, az ágy mennyezetén egy pár domborművű angyalfigura és néhány vörös brokátcafrang díszlett a sok használattól hervadtan. Anyja félig ült. Tömör hústömb volt, torz zsír- és ruhapiramis, melynek tetején parányi, kopasz fej ült, meglepően élénk, kék, ártatlan kifejezésű, édes szempárral. Az artritisztól egészen megbénult, nem tudta hajlítani az ízületeit, sem elfordítani a fejét, az ujjai horgassá vál- tak, mint egy megkövesedett őslény karmai: hogy ülni tudjon az ágyban, a hátával egy ládának dőlt, azt pedig egy fagerenda támasztotta meg, melyet a
fal mellé helyeztek. Le lehetett olvasni az évek múlását a falról, a gerenda a szenvedés és a kínok árkát véste bele. – Mama... – suttogta Esteban, és hangja megtört a visszafojtott zokogás- tól, hirtelen eltűntek a szomorú emlékek, a nyomorúságos gyermekkor, az avas szag, a fagyos reggelek, a zsíros levesek, a beteg anya, az apa hiánya, a düh, mely attól kezdve rágta belsejét, hogy értelme nyiladozni kezdett, mindez feledésbe merült, kivéve azt a pár ragyogó percet, amikor ez az ágy- ban fekvő ismeretlen asszony a karjába ölelte őt, lázas homlokát simogatta, bölcsődalt énekelt neki, vagy együtt hajoltak egy könyv fölé, vagy bánatá- ban sírt, hogy ő hajnalban kel és dolgozni megy, pedig jóformán még kisfiú volt, este pedig örömében sírt, amikor hazaért, igen, sírt, anyám értem sírt. Ester asszony kinyújtotta a kezét, de nem az üdvözlésére, hanem hogy megállítsa. – Ne közelíts, fiam. – Üde hangja pont úgy hangzott, mint Esteban emlé- kezetében, csengő, friss volt, mint egy fiatal lányé. – A szag miatt – magyarázta Férula szárazon. – Rád ragad. Esteban félrehajtotta a foszladozó damasztpaplant, és meglátta anyja ele- fántkóros lábát. Két lila oszlop volt, tele fekéllyel, légylárvák és kukacok nyüzsögtek rajta, alagutakat fúrtak bennük, két élve oszladozó lábszár, két óriási, sápadtkék színű lábfejjel, az ujjain nem maradt köröm, a seb kinyílt, felfakadt a gennytől, a megfeketedett vértől, undorító férgek élősködtek raj- ta, a húsán. Istenem, anyám, az én húsom! – A doktor le akarja vágni, fiam – mondta Ester asszony nyugodt kislány- hangon –, de már túl öreg vagyok én ahhoz, kimerültem a szenvedéstől, így inkább meghalok. De nem akartam meghalni, míg nem látlak, mert az évek folyamán már azt hittem, hogy nem is élsz, hogy a nővéred írja leveleidet, hogy megkíméljen a fájdalomtól. Állj a fénybe, fiam, hogy jobban lássalak. Uramisten! Olyan vagy, mint egy vadember! – A falusi élet teszi, mama – suttogta. – Végre! Erősnek látszol. Hány éves vagy? – Harmincöt. – Itt az idő, hogy megnősülj, megállapodj, akkor békében halhatok meg. – Nem hal meg, anyám! – könyörgött Esteban. – Biztos akarok lenni benne, hogy lesznek unokáim, vér a véremből, akik továbbviszik a nevünket. Férula már letett a reményről, hogy férjhez megy,
de neked feleség után kell nézned. Illemtudó, keresztény nő legyen. De előbb le kell vágatnod ezt a hajat, ezt a szakállt. Hallod? Esteban rábólintott. Letérdelt az anyja mellé, arcával dagadt kezéhez si- mult, de hátrahőkölt a szagtól. Férula megfogta a karját, és kivezette öccsét a nyomasztó szobából. Kinn mélyet sóhajtott, orrában megtapadt a szag, és akkor elöntötte az indulat, az ő jól ismert dühe, a harag forró hulláma öntöt- te el az agyát, vérbe borította a szemét, kocsiskáromkodás tolult az ajkára az elvesztegetett időért, hogy nem gondolt az anyjára, nem törődött vele, nem szerette, nem óvta eléggé, düh önmaga ellen, hogy egy szerencsétlen kurafi, ó, nem, bocsáss meg, anyám, nem akartam ezt mondani, az ördögbe, haldoklik, öreg, és én nem tehetek semmit, még a fájdalmán sem könnyíthe- tek, nem állíthatom meg a rothadást, nem szüntethetem meg ezt a borzalmas szagot, a halál szörnyű levét, melyben anyám fő. Két nap múlva Ester Trueba meghalt szenvedéseinek ágyán, mely élete utolsó éveiben már csak kínpad volt neki. Egyedül volt, mert Férula, mint minden pénteken, elment a szegények bérkaszárnyáiba, a Misericordia ne- gyedbe, rózsafüzért mondott a nélkülözőkért, az istentagadókért, a prostitu- áltakért, az árvákért, akik mocsokkal dobálták, ráloccsantották az éjjeli- edényt, leköpdösték, mialatt ő a bérházak sikátorában térdelt, és az üdvözlé- gyet és a miatyánkot kiáltozta fáradhatatlanul zsolozsmázva; csöpögött róla a nyomorgók mocska, az istentagadók köpése, a prostituáltak szennye, az árvák szemete, sírt, jajgatott megaláztatásában, bocsánatért esdekelt azok- nak, akik nem tudják, hogy mit cselekszenek, közben úgy érezte, hogy mindjárt összecsuklik, mint egy rongybaba, a nyári hőség vétekként áradt szét a húsában, űzd el tőlem ezt a kelyhet. Uram, hiszen szétveti a hasamat ez a pokoli tűz, jaj, szentség, félelem, miatyánk, ne vígy minket a kísértés- be, Jézus. Esteban sem volt ott Ester asszonnyal, amikor kínpad ágyán csendben ki- szenvedett. A del Valle családot látogatta meg, szétnézett, hogy van-e még eladó lányuk, mert annyi évi távollét és barbárság után nem tudta, hogy hol kezdjen hozzá az anyjának tett ígérete teljesítéséhez, hogy törvényes unokát ad neki, és úgy gondolta, hogy ha Severo és Nívea elfogadták vejüknek a szépséges Rosa idejében, semmi okuk sincs rá, hogy most elutasítsák, hi- szen már gazdag, és nem kell a földet túrnia, hogy az aranyat kikaparja, épp elég pénze van a bankszámláján.
Aznap este Esteban és Férula halva találták anyjukat az ágyban. Békés mosoly volt az arcán, mintha élete utolsó pillanatában a betegség megkí- mélte volna a mindennapos gyötrelmektől. Azon a napon, amikor Esteban Trueba kérte, hogy Severo és Nívea del Valle fogadja, a házaspárnak rögtön eszébe jutott, hogy mit mondott Clara, amikor hosszú némaságát megtörte; így hát csöppet sem csodálkoztak, ami- kor a látogató megkérdezte, hogy van-e férjhez adandó lányuk. Szépen el- sorolták, hogy Ana apáca lett, Teresa nagybeteg, és a többiek mind férjhez mentek, kivéve Clarát, a legkisebbet, aki még pártában van, de ő hóbortos teremtés, nem nagyon alkalmas a feleség hivatásának betöltésére meg a csa- ládi életre. Becsületesen felsorolták a legkisebb lányuk furcsaságait, még azt sem hallgatták el, hogy életének felét némaságban töltötte, csupán azért, mert nem volt kedve beszélni, és nem azért, mert nem tudott, ahogyan a ro- mán Rostipov nagyon jól megállapította, és Cuevas doktor számtalan vizs- gálattal igazolta. De Esteban Truebát nem olyan fából faragták, hogy a fo- lyosón sétafikáló kísértetekről, a távolságot gondolatátvitellel legyőző tár- gyakról, a baljós bejelentésekről szóló históriákkal elriaszthatták volna, a hosszas hallgatástól pedig különösen nem ijedt meg, azt egyenesen erény- nek tartotta. Leszögezte, hogy szerinte mindez nem lehet akadály, hogy Cla- ra egészséges és törvényes utódokat szüljön neki, és kérte, hogy ismertessék össze a lánnyal. Nívea kiment, hogy megkeresse, a két férfi pedig magára maradt a szalonban; Trueba rögtön élt is az alkalommal, hogy szokásos nyíltságával, kertelés nélkül rátérjen az anyagi helyzetére. – Nagyon kérem, ne siesse el, Esteban! – szakította félbe Severo. – Előbb látnia kell a kislányt, jobban meg kell ismernie, és Clara kívánságát is fi- gyelembe kell vennünk. Nem gondolja? Nívea visszajött Clarával. A fiatal lány pirosra gyúlt arcával, fekete kör- mökkel lépett a szalonba, mert épp a kertésznek segédkezett, dáliagumókat ültettek át, és ez esetben cserbenhagyta látnoki képessége, nem csinosította ki magát, hogy úgy várja a vőlegényét. Mikor Esteban meglátta, csodálkoz- va felállt. Úgy emlékezett rá, mint asztmás, nyápic kis teremtésre, kiben nyoma sincs semmiféle bájnak, de aki most előtte állt, olyan volt, mint egy finom elefántcsont figura, kedves arcát, mint valami dús növényi sátor, gesztenyeszínű haj keretezte, rendetlen göndör huncutkák álltak szét frizu- rájából, szeme mélabúsan nézett, de amikor nevetett, csúfondáros kis szik- rákat szórt, nyílt, őszinte mosolya volt, és a fejét kissé hátravetette. Clara
üdvözlésképpen megszorította a kezét, és elfogódottságnak nyomát sem lát- ta rajta. – Már vártam – mondta neki egyszerűen. Néhány órát töltöttek együtt, amennyit egy ilyen udvariassági látogatás megengedett, és az évad lírai köl- tőiről, európai utazásokról, a politikai helyzetről, a téli megfázásokról társa- logtak, mistelát iszogattak, és leveles tésztát ettek. Esteban lopva nézegette Clarát, annyi tapintattal, amennyire csak képes volt, és érezte, hogy a lány fokozatosan rabul ejti. Nem emlékezett, hogy bárki ennyire érdekelte volna azóta az emlékezetes nap óta, amikor Rosát megpillantotta, a szépségest, amint ánizscukorkát vásárolt az Armas téri cukrászdában. Összehasonlította a két nővért, és úgy találta, hogy Clara rokonszenvesebb, még akkor is, ha Rosa kétségtelenül sokkal szebb volt. Beesteledett, jött két szolgáló, és be- húzták a függönyöket, lámpát gyújtottak. Esteban csak ekkor tért magához, ráeszmélt, hogy a látogatása túlságosan hosszúra nyúlt. Bizony, van még mit igazítani a modorán, gondolta. Mereven meghajolt Severo és Nívea előtt, és engedélyüket kérte, hogy máskor is meglátogathassa Clarát. – Remélem, nem untattam, Clara – szólt elpirulva. – Faragatlan falusi ember vagyok, és legalább tizenöt évvel idősebb, mint maga. Nem tudom, hogyan kell viselkednem egy ilyen lánykával... – Feleségül akar venni? – kérdezte Clara, és a férfi látta, hogy mogyoró- szín szeme gúnyosan megvillan. – Az istenért, Clara! – rebbent fel anyja elborzadva. – Bocsásson meg, Esteban, ez a lány mindig nagyon szemtelen. – Tudni szeretném, mama, hogy ne vesztegessük az időt – mondta Clara. – Nekem is tetszik a nyílt beszéd – mosolygott boldogan Esteban. – Igen, Clara, ezért jöttem. Clara karon fogta, és kikísérte egészen a bejáratig. Mikor a búcsúzáskor egymásra néztek, Esteban megértette, hogy a lány elfogadta őt; elöntötte az öröm. Mosolyogva indult, hogy kocsiba szálljon, alig hitt ekkora szerencsé- ben, és nem értette, hogy egy olyan elragadó fiatal lány, mint Clara, csak így egyszerűen a menyasszonya lesz, pedig nem is ismeri. Nem tudta, hogy a lány előre látta a sorsát, azért hívta őt a gondolat erejével, és kész volt rá, hogy szerelem nélkül hozzámenjen. Esteban Trueba gyásza miatt néhány hónapot vártak, azalatt a férfi udva- rolt Clarának, régimódi figyelmességekkel halmozta el, úgy, ahogyan annak idején a nővérének, Rosának tette a szépet, mert fogalma sem volt, hogy a
lány utálja az ánizscukrot, és a furcsa versikéktől nevethetnékje támad. Az év vége felé, karácsony táján hivatalosan bejelentették az újságokban a je- gyességüket, aztán karikagyűrűt váltottak a rokonok és meghitt barátok je- lenlétében; több mint százan vettek részt a pantagrueli banketten, töltött pulykák, pirított cukormázas disznósült, hidegvízi rákok, gratinírozott an- golnák, élő osztrigák kínálták magukat a körbehordott tálakon, narancs- és citromtorták a karmelitáktól, mandula és dió a dominikánusoktól, csokolá- dés és navarrai édesség a klarisszáktól; ládaszám hozatták a pezsgőt Fran- ciaországból a konzul segítségével, aki diplomáciai előjogát felhasználva csempészte be az országba; de mindemez ínyencségeket nagyon egyszerű- en, a ház régi cselédeivel szolgáltatták fel, akik a hétköznapi fekete köté- nyüket viselték, mert így akartak szerény, családias jelleget adni a lakomá- nak, ugyanis bármi különcködés faragatlanságnak számított; elítélték a nagyvilági hivalkodást, sőt ízléstelenségnek tartották, tekintettel az ősi, szi- gorú, kissé komor erkölcsökre, mely a legbátrabb spanyol és baszk kiván- dorlók leszármazottjainak társadalmában uralkodott. Clara fehér chantillyi csipke- és kaméliatünemény volt; úgy rázta le magáról a kilenc év csendjét, mint egy boldog papagáj, táncolt a vőlegényével a lampionoktól fénylő sá- torban, és nem ügyelt a szellemek figyelmeztetésére, akik a függönyök mel- lől kétségbeesetten integettek feléje, a nyüzsgő zűrzavarban észre sem vette őket. Az eljegyzés a spanyol gyarmati idők óta változatlan szertartás volt. Este tízkor az egyik szolgáló kristálycsengővel csilingelve körbejárt a ven- dégek között, a zene elhallgatott, megszűnt a tánc, és mindannyian össze- gyűltek a nagyszalonban. Egy ártatlan képű, apró termetű pap ünnepi dísz- palástban felolvasta a gondosan előkészített, zavaros prédikációját, amely- ben érthetetlen és semmire se való erényeket magasztalt. Clara nem is hal- lotta, mert amint elcsendesedett a zene és a táncosok kavargása, a szellemek suttogására figyelt, és rádöbbent, hogy órák óta nem látta Barrabást. Tekin- tetével kutatta, riadóztatta érzékeit, de anyja megbökte a könyökével, hogy visszarángassa a szertartás teendőihez. A pap befejezte a prédikációját, megáldotta az aranygyűrűket, és Esteban az egyiket felhúzta menyasszonya ujjára, a másikat pedig a sajátjára. Ebben a pillanatban rémült kiáltásra rezzentek össze a jelenlévők. A tö- meg szétnyílt, és a szabaddá vált térségben megjelent Barrabás, feketébb és hatalmasabb volt, mint valaha; a mészáros kése még ott volt a hátában, csak a markolata állt ki, a kutya vérzett, mint egy ökör, hosszú csikólába reme-
gett, a pofájából véres nyál csurgott, szeme a haláltusától elhomályosult; nehezen vonszolta egyik lábát a másik után, lépésről lépésre – egy sebesült dinoszaurusz dülöngélő járásával közeledett. Clara lehanyatlott a francia se- lyemdíványra. Az óriás eb odament hozzá, busa őslényfejét ölébe fektette, szerelmes szemekkel bámult rá, és meg sem mozdult, pillantása lassan ki- hunyt, és a fehér chantillyi csipke, a dívány francia selyme, a perzsaszőnyeg és a parketta vérben ázott. Barrabás lassan haldoklott, szeme Clarán csüg- gött, ő pedig a fülét vakargatta, és vigasztaló szavakat pusmogott neki; vé- gül a kutya eldőlt, és egy utolsó hörgéssel megmerevedett. Ekkor, mintha rémálomból ébredtek volna, ijedt morajlás zúgott végig a szalonon, a ven- dégek sietve búcsúzkodni kezdtek, és a vértócsákat kerülgetve menekültek, összekapkodták nercstólájukat, cilinderüket, botjukat, esernyőjüket és gyön- gyös retiküljüket. Csak Clara maradt az ünnepi szalonban, ölében a kiszen- vedett állattal, és a szülei, akik ettől a baljós előjeltől dermedten összeka- paszkodtak, meg vőlegénye, aki nem értette, hogy miért van ez a nagy fel- bolydulás egy döglött kutya miatt, aztán észrevette, hogy Clara elalélt, így hát a karjába vette, és félájultan vitte a hálószobába, ahol Dadus ápolásával és Cuevas doktor sóival nagy nehezen meg tudták akadályozni, hogy ismét kábult némaságba essen. Esteban Trueba behívta a kertészt, de ketten is alig tudták Barrabás tetemét a kocsiig vonszolni, mert holtában még nehezebb lett, és alig bírták felemelni. Az év menyegzői előkészületekkel telt el. Nívea készítgette össze Clara móringját, mert a lányát csöppet sem érdekelte a szantálfa ládák tartalma, és továbbra is csak a háromlábú asztal meg a kártyavetés foglalkoztatta. A mű- vészien hímzett lepedőket, vászonabroszokat, fehérneműket az apácák már tíz éve elkészítették Rosának, és a Trueba és del Valle nevek hímzett kezdő- betűje Clara hozományához is illett. Nívea Buenos Airesből, Párizsból, Londonból rendelt útikosztümöket, vidéki öltözékeket, estélyi ruhákat, di- vatos kalapokat, antilop- és gyíkbőr cipőket, táskákat, és az egész kelengyét selyempapírba csomagolták, levendulát és kámfort tettek közé a molyok el- len, de a menyasszony legfeljebb egy szórakozott pillantásra méltatta ezt a sok kincset. Esteban Trueba kőművesek, asztalosok, vízvezeték-szerelők egész hadse- regét állította munkába, hogy az elképzelhető legtartósabb, legtágasabb és legvilágosabb házat építsék meg neki, mert azt akarta, hogy ezer évig álljon az az épület, és a törvényes Trueba-leszármazottak számos nemzedéke ott
lakhasson sok-sok gyermekével. Francia építészre bízta a tervezést, és kül- földről hozatott építőanyagot, hogy csak az ő háza ékeskedjék német üveg- ablakokkal, Ausztriában faragott lábazattal, angol bronz csaptelepekkel, olasz márványpadozattal, és még zárakat is az Egyesült Államokból rendelt, katalógus alapján, igaz ugyan, kulcsokat nem kapott hozzájuk, és tévedés- ből a használati utasításokat is összekeverték. Férula elborzadva nézte ezt a nagy költekezést, és megpróbálta lebeszélni az őrültségekről; minek kell Franciaországból bútor; és kristálycsillárok meg török szőnyegek nélkül is lehet élni; azzal érvelt, hogy tönkremennek, és megismétlődik nemzőatyjuk, a különc Trueba esete, de Esteban bebizonyította, hogy elég gazdag, meg- engedheti magának ezt a fényűzést, és megfenyegette Férulát, hogy ha to- vább sopánkodik, akkor ezüsttel boríttatja be az ajtókat. Nővére akkor meg arra hivatkozott, hogy halálos bűn így pazarolni. Isten büntetése sújtja majd mindannyiukat ezért az újgazdagokhoz illő ízléstelen tékozlásért, jobban tennék, ha inkább a szegényeket segítenék. Esteban Trueba igazán nem lelkesedett az újításokért, épp ellenkezőleg, nagyon is bizalmatlanul nézte a zűrzavaros modernséget, mégis úgy határo- zott, hogy házát az Európában és Amerikában divatos paloták mintájára építteti meg, korszerű kényelemmel, de klasszikus stílusban. Azt kívánta, hogy ne mutasson rokonságot az őshonos építészettel. Nem akart három ud- vart, folyosókat, silány szökőkutakat, sötét szobákat, meszelt vályogfalat, kopott cserepeket; két vagy három szép, magas emeletet képzelt el, fehér oszlopsorral, hatalmas, fénylő ablakokkal, nagyúri lépcsőfeljárattal, mely félkörívet ír le, és egy fehér márvány előcsarnokba torkollik, általában össz- hangra, rendre törekedett, tisztaságra, kulturáltságra, ahogy a külföldi né- peknél szokás, és az ő új életéhez illik. Házának tükröznie kell majd a csa- ládja társadalmi rangját, mert vissza akarta szerezni a Trueba név tekinté- lyét, melyet apja bemocskolt. Arra vágyott, hogy már az utcáról feltűnjék a fényűzés, ezért francia kertet terveztetett, versailles-i mintára nyesett tuják- kal és virágbokrokkal, tökéletes pázsittal, pompás szökőkutakkal és néhány olimposzi istent ábrázoló szoborral, no meg talán egy-két indián törzsfőnö- kével, hogy meztelenül, tollkoronával az amerikai történelmet is képvisel- jék, és így a hazafiasság se szenvedjen csorbát. Nem sejthette, hogy a tekin- télyesnek szánt, kocka alakú, sima, zömök kúria, mely úgy hatott, mint egy kalap abban a mértanilag szerkesztett zöld környezetben, egyszer majd kitü- remlésekkel, toldalékokkal lesz elcsúfítva, sok-sok kanyargó lépcsővel, me-
lyek ki tudja, hová vezetnek, tornyokkal és vakablakokkal, semmibe nyíló ajtókkal, tekervényes folyosókkal, ökörszemablakokkal a szobák között, hogy a szieszta idején kényelmesen cseveghessenek; Clara ötlete volt, aki, ahányszor csak új vendéget kívánt fogadni, újabb szobát építtetett valahová, vagy ha a szellemek megsúgták neki, hogy a ház alapjai rejtett kincsen vagy temetetlen halotton nyugszanak, ledöntetett egy falat, végül az egész épület elvarázsolt labirintussá vált, képtelenség volt tisztán tartani, és semmibe vette a városrendészeti törvényeket. De amikor Trueba megépíttette, min- denki csak a „nagy sarokház”-nak hívta; ünnepélyes jellege volt, igyekezett mindent elhomályosítani maga körül, főleg Esteban nyomorúságos gyer- mekkorát. Míg az építkezés tartott, Clara egyszer sem látogatta meg a házat. Látszott, hogy éppoly kevéssé érdekli, mint a saját hozománya, ráhagyott mindent a vőlegényére és a jövendőbeli sógornőjére. Anyja halála után Férula nagyon egyedül maradt, nem tudta, hogy mit kezdhetne az életével, az ő korában férjhez menésről már nem is ábrándoz- hatott. Eleinte naponta meglátogatta a nyomornegyedeket, eszeveszett jóté- konykodással töltötte az idejét, de csak krónikus légcsőhurutot kapott tőle, lelki nyugalmat nem. Esteban ajánlotta, hogy utazgasson, vásároljon ruhá- kat magának, szórakozzék végre, hiszen egész búskomor életében először lenne módja rá, de ő hozzászokott az önmegtartóztatáshoz, és túl hosszú ideje élt bezárva az otthonába. Mindentől félt. Öccse házassága bizonyta- lanságba taszította, azt gondolta, hogy Esteban most majd még jobban eltá- volodik tőle, pedig csupán rá számíthatott. Rettegett a gondolattól, hogy élete hátralévő napjaiban csak a jobb családból származó vénlányok menhe- lyén horgolgathat majd, így hát nagyon boldogan fedezte fel, hogy Clara teljesen alkalmatlan bármiféle házimunkára, és ha határoznia kell valami- ben, szórakozott és bizonytalan kifejezés ül ki arcára. „Kissé együgyű”, szögezte le Férula elragadtatva. Világos, hogy Clara képtelen lenne irányíta- ni a fivére építette nagy házat, így szükség van az ő segítségére. Okos célzá- sokkal igyekezett Esteban értésére adni, hogy jövendő felesége hasznavehe- tetlen, és ő sokszor bebizonyított áldozatkészségével segíthetne rajtuk, és készséggel meg is tenné. De Esteban csak hallgatott, ha nővére ilyen irány- ba terelte a beszélgetést. Ezért, ahogy az esküvő dátuma közeledett, és tud- ta, hogy hamarosan döntenie kell jövendő sorsáról, Férula egyre jobban két- ségbeesett. Látta, hogy a fivérével nem tud zöld ágra vergődni, így hát ke- reste a lehetőséget, hogy Clarával beszélhessen négyszemközt; egyik szom-
bat délután öt órakor, amikor jövendőbeli sógornője egyedül sétált az utcán, kapott is az alkalmon. Meghívta teára a Frances Szállóba. A két nő ott üldö- gélt a sütemények, krémek, Bavaria-porcelánok közt, mialatt a terem túlsó végében a női zenekar egy mélabús vonósnégyest adott elő. Férula lopva nézegette jövendőbeli sógornőjét, aki tizenöt évesnek látszott, és még min- dig rekedt volt a sokéves hallgatástól, de nem tudta, hogyan kezdjen bele a mondandójába. Hosszas hallgatás után, miközben egész tál aprósüteményt elrágcsáltak és megittak két-két csésze jázminteát, Clara elsimította a sze- mébe hulló hajfürtöt, elmosolyodott, és szeretettel megveregette Férula keze fejét. – Ne aggódj. Velünk fogsz élni, és olyanok leszünk, mint két nővér – mondta. Férula összerezzent, hirtelen az jutott eszébe, hogy lám, igazak a pletykák, Clara képes olvasni mások gondolataiban. Első reakciója a büsz- keség volt, kedve lett volna visszautasítani az ajánlatot, már csak a szép gesztus kedvéért is, de Clara nem hagyott időt rá. Odahajolt hozzá, és egy- szerűen arcon csókolta, olyan melegen, hogy Férula elveszítette önuralmát, és kitört belőle a sírás. Nagyon régóta nem csordult ki a könnye, és most csodálkozva állapította meg, hogy mennyire hiányzott neki a gyengédség. Már emlékezni sem tudott rá, hogy utoljára mikor érintette meg valaki ilyen kedves melegséggel. Hosszan sírdogált, felszakadt a lelkéből a sok szomo- rúság, a fojtogató magány, és kitárulkozott Clara előtt, aki segített, hogy könnyítsen a szívén, és két zokogóroham között süteményt dugott a szájába, teával itatta. Este nyolcig maradtak a Frances Szállóban, azon a délutánon a barátságuk megpecsételődött, és sok-sok éven át tartott. Alighogy letelt az Ester asszonyért viselt gyász esztendeje, és a nagy sa- rokház is elkészült, Esteban Trueba és Clara del Valle meghitt szertartással házasságot kötöttek. Esteban egy briliáns ékszerkészletet ajándékozott a menyasszonyának, amit Clara nagyon szépnek talált, de aztán eldugta egy cipősdobozba, és rögtön el is felejtette, hogy hová tette. Olaszországba mentek, és még csak két napot töltöttek a hajón, de Esteban már szerelme- sebb volt, mint egy kamasz, pedig a hajó ringásától Clara tengeribetegséget kapott, a zárt levegőtől pedig asztmát. Férje mellette ült a szűk kabinban, vizes borogatást tett a fejére, fogta a fejét, amikor hányt, és bár Clara nyo- morult állapotban volt, Esteban mégis nagyon boldognak érezte magát, és heves vágy gyötörte érte. Negyedik nap Clara jobb közérzettel ébredt, így aztán kimentek a fedélzetre, és nézték a tengert. Esteban bámulta a felesége
széltől piros orrát, élvezte, hogy minden csekélységen vidáman nevetgél, és megesküdött magában, hogy bármit megtesz, csak Clara úgy szeresse, aho- gyan ő kívánná, hogy szeressék. De rájött, hogy Clara nem tartozik hozzá, továbbra is a szellemek világában él, a maguktól mozgó háromlábú aszta- lok, a jövőt mutató kártyák kötik le a figyelmét, és valószínű, hogy nem is lesz soha egészen az övé. Clara elfogulatlan, szemérmetlen érzékisége nem elégítette ki. Sokkal többet kívánt: nemcsak a testét akarta birtokba venni, hanem a belőle sugárzó, megfoghatatlan fényességet is, de Clara mindig megszökött előle, még azokban a pillanatokban is, amikor csaknem meghalt a gyönyörtől. Esteban úgy érezte, hogy a keze túl súlyos, a lába túl nagy, a hangja túl kemény, a szakálla érdes, és az erőszakos, olcsó szerelmeskedés túlságosan a vérévé vált, de elhatározta, hogy azt se bánja, ha ki kell bújnia a bőréből, akkor is meg fogja hódítani a feleségét. Három hónap múlva tértek vissza a nászútról. Férula várta őket az új ház- ban, ahol még mindig festék- és friss cementszag volt, és mindenütt virág, roskadozó gyümölcsöstálak, úgy, ahogyan Esteban meghagyta. Mikor elő- ször lépték át a küszöböt, Esteban a karjában vitte be a feleségét. Nővére meglepődve vette észre, hogy nem érez irigységet, és azt is, hogy a fivére megfiatalodott. – Jót tett neked a házasság – jegyezte meg. Esteban végigvezette felesé- gét a házban. Clara körbejártatta szemét, mindent megdicsért, ugyanolyan udvariasan, mint ahogyan a naplementét ünnepelte a nyílt tengeren, vagy ahogy a Szent Márk teret és a briliáns ékszerkészletet dicsérte. Szobájának ajtajában Esteban megkérte, hogy hunyja be a szemét, és kézen fogva vezet- te be. – Már kinyithatod – biztatta elragadtatva. Clara szétnézett maga körül. A tágas helyiség falait kék selyemmel kárpitozták, angol bútorokkal rendezték be a szobát, a szárnyas ablakok és nyitott balkonok a kertre néztek, a tüll- függönyös mennyezetes ágy mint egy vitorlás lebegett a kék selyem szelíd vizén. – Nagyon szép – szólt Clara. Ekkor Esteban odamutatott arra a helyre, ahol Clara állt. A nagyszerű meglepetésre, amit kigondolt. Clara lenézett, és ijedten felsikoltott; Barrabás fekete hátán állt, kinyújtott lábakkal feküdt alatta, szőnyegé alakítva, feje mintha élne, üvegszeme a kitömött állatok bambaságával bámult rá. A férjenek még sikerült elkapnia, mielőtt ájultan a földre zuhant volnia.
– Mondtam neked, Esteban, hogy nem fog tetszeni neki – dohogta Férula. Gyorsan kivitték a szobából Barrabás cserzett bőrét, és az alagsor egyik fél- reeső sarkába hajították, a Marcos bácsi mágikus könyveivel teli varázslatos bőröndök és más hasonló kincsek közé, ahol jobb ügyhöz méltó szívósság- gal állt ellen a molyoknak, a számkivetettségnek, míg az elkövetkező nem- zedék ki nem mentette onnan. Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy Clara terhes. Férula szeretete a sógor- nője iránt valóságos szenvedéllyé nőtt, ápolta, kiszolgálta, határtalan türe- lemmel viselte el szórakozottságát, különcködéseit. Férula, aki egy végzete- sen enyészetnek induló agg nő gondozásának szentelte az életét, most szinte megdicsőült, hogy Clarával törődhetett. Bazsalikomtól, jázmintól illatos vízben fürdette, szivaccsal dörzsölte, beszappanozta, kölnivízzel kenegette, hattyúprém pamaccsal púderozta, és addig kefélgette a haját, míg fénylő és puha nem lett, mint a tengeri növények; pont úgy bánt vele, mint azelőtt Dadus. Az újdonsült férj mohó szenvedélye még csöppet sem csillapodott, ami- kor vissza kellett térnie Tres Maríasra, ahol több mint egy éve nem járt, és ahol Második Pedro García gondos igyekezete dacára hiányzott a gazda. A birtok azelőtt büszke gyönyörűséggel töltötte el, olyan volt neki, akár a pa- radicsom, de most nyűgnek találta. Elnézte a legelőn a tehenek egykedvű kérődzését, a parasztok egyhangú munkáját, amint egész életükön át min- dennap ugyanazokat a lassú mozdulatokat ismételve robotolnak, a havas Kordillerák változatlan rajzát a látóhatár szélén, a vulkán törékeny füstosz- lopát, és rabságban érezte magát. Mialatt ő vidéken volt, a nagy sarokházban kellemesen telt az élet férfi nélkül. Férula kelt fel legelőször, mert abban az időben, amikor még a beteg anyját virrasztotta, hozzászokott a korán keléshez, de a sógornőjét sokáig hagyta aludni. Késő délelőtt ő maga vitt neki reggelit az ágyba, elhúzta a kék selyemfüggönyöket, hogy beáradjon a napfény az ablakon, vizet eresz- tett a vízililiomokkal díszített francia fürdőkádba, és elég időt hagyott Cla- rának, hogy a mély álom kábultságából felocsúdjék, és sorban üdvözölje a jelen lévő szellemeket, aztán közelebb húzta a tálcát, és a sűrű csokoládéba mártogatva elmajszolja a kétszersültet. Anyáskodó kedveskedéssel keltette ki az ágyból, közben elmesélte neki az újságok kellemes híreit, és amikor már nemigen akadt ilyen, saját maga töltötte ki az űrt, a szomszédokról pletykálkodott, a háztartás apró-cseprő ügyeiről csevegett, történeteket talált
ki, melyeket Clara nagyon elmésnek ítélt, de öt perc múlva elfelejtette őket, így aztán többször is elmondhatta ugyanazt, és Clara olyan jól mulatott, mintha először hallotta volna. Férula sétáltatta, mert úgy gondolta, hogy jót tesz a napfény a magzatnak; vásárolni vitte, hogy mire megszületik a gyerek, mindene meglegyen, és neki legyenek a legfinomabb holmijai a világon; a Golf Klubban ebédeltet- te, hadd lássa mindenki, hogy mennyire megszépültél, mióta a bátyám fele- sége vagy; meglátogatjuk a szüleidet, nehogy azt higgyék, hogy elfelejtkez- tél róluk; színházba megyünk, hogy ne töltsd az egész napot a négy fal közt. Clara szelíden hagyta, hogy vezessék, amerre akarják, nem bárgyúságból, hanem szórakozottságból, mert arra összpontosította minden erejét, hogy látnoki képességét tökéletesítse, és hogy Estebannal telepatikus kapcsolatot teremtsen, de hiába kísérletezett, a férje nem fogta az üzeneteit. Férula boldog volt, először, mióta csak emlékezni tudott. Clara közelebb állt hozzá, mint életében bárki, még az anyjánál is. Claránál kevésbé eredeti nő nem bírta volna elviselni ezt a túlzott becézgetést, az állandó aggódást, Férula pedáns és erőszakos természetét. De Clara egy másik világban élt. Férula átkozta a percet, amikor a bátyja visszatért a tanyáról, mert jelenléte betöltötte a házat, és megbontotta a távollétében kialakult összhangot. A gazda hazatértével neki háttérbe kellett húzódnia, csak óvatosan irányíthatta a cselédséget, és Clarát sem ajnározhatta úgy, mint addig. Esténként, ami- kor a hitvesek visszavonultak, ismeretlen düh fojtogatta, melyet nem tudott megmagyarázni magának; a lelkében sötét indulatok dúltak. Hogy lerázza magáról a gyászos érzéseket, ismét rákapott, hogy a rózsafüzért morzsol- gassa a bérkaszárnyák udvarán, és hogy meggyónja bűneit Antonio atyának. – Dicsértessék. – Mindörökké, atyám. – Hallgatlak, leányom. – Atyám, nem is tudom, hogy kezdjem el. Azt hiszem, hogy amit tettem, az bűn... – A testé, lányom? – Ó, a test aszott, száraz, atyám, de a lélek nem. Az ördög háborgatja. – Az Isten könyörületessége végtelen. – Ön nem ismeri azokat a gondolatokat, amelyek egy magányos nő fejé- ben megfordulnak, atyám, egy szűzében, ki nem ismert férfit, nem azért,
mintha nem lett volna alkalmam, de Isten súlyos betegséget küldött anyám- ra, és megparancsolta, hogy én ápoljam. – Áldozatodat feljegyezték az égben, kedves leányom. – Akkor is, ha bűnös gondolataim vannak, atyám? – Nos, attól függ... – Éjjel nem alszom, fuldoklom. Hogy megnyugodjam, felkelek és a kert- ben járkálok, a házban bolyongok, odalopakodom a sógornőm szobájához, és az ajtóra tapasztom a fülem; néha lábujjhegyen besurranok hozzá, hogy lássam, amikor alszik, úgy, mint egy angyal; kísértést érzek, hogy mellé bújjak az ágyba, hogy érezzem langymeleg bőrét, a lélegzését. – Imádkozz, leányom! Az ima segít. – Várjon, még nem mondtam el mindent. Szégyellem. – Előttem nem kell szégyenkezned, hisz én csupán Isten szolgája vagyok. – Ha a fivérem megérkezik faluról, még sokkal rosszabb, atyám. Nem használ az imádkozás, nem tudok aludni, izzadok, reszketek, végül felkelek, átmegyek a sötét házon, úgy settenkedem a folyosókon, hogy meg ne reccsenjen a padló. Az ajtón át hallgatózom, és egyszer már láttam is őket, mert az ajtó félig nyitva maradt. Nem tudom elmondani önnek, atyám, hogy mit láttam, de szörnyű vétek lehet. Nem Clara a bűnös, ő ártatlan, mint egy gyermek. A bátyám, ő csábítja a bűnre. Ő el fog kárhozni, egészen biztos. – Csupán Isten bíráskodhat és ítélkezhet, leányom. Mit csináltak? Férula nem fukarkodott a részletekkel, fél órán át dőlt belőle a szó. Mes- teri előadó volt, hatásos szüneteket tartott, kimért hangsúllyal, taglejtések nélkül magyarázott, mégis olyan élénken festette le a helyzetet, hogy úgy tetszett, a gyóntatója egészen átéli a hallottakat; érthetetlen, hogyan foghatta fel Férula a félig nyitott ajtón át a vonaglás hevét, a nedvek bujaságát, a meghitt suttogást, a bizalmas illatokat, ez valóban bámulatos. Viharos lelki- állapota lecsendesült, bálványszerű arccal tért haza, szenvtelenül és komo- lyan; munkára fel, ezüst evőeszközt átszámolni, rendelkezni kell az étrend- ről, kulcsra zárni mindent, utasítani őket, hogy rakják csak ezt oda, cserél- jék ki a vázákban a virágokat, mossák meg az ablakokat, hallgattassák el végre azokat a pokoli madarakat, melyek hangos csivitelésükkel felverik Clara asszonyt, akkora lármát csapnak, hogy megrémül a magzat, és még idétlennek születik. Éberségét semmi sem kerülte el, állandóan tevékenyke- dett, ellentétben Clarával, aki mindent szépnek talált, és egyre ment neki, hogy töltött szarvasgombát eszik-e vagy rántott levest, pehely derékaljon al-
szik-e vagy széken ülve, illatosított vízben fürdik-e, vagy nem fürdik egyál- talán. Ahogy terhessége előrehaladt, óhatatlanul egyre inkább elrugaszko- dott a valóságtól, egyre inkább befelé fordult, állandó, titkos párbeszédet folytatott a magzatával. Esteban fiút kívánt, aki az ő keresztnevét viseli, és továbbörökíti a Tru- ebák nevét. – Lány, és Blancának hívják – jelentette ki Clara már az első na- pon, amikor a terhességét megállapították. Így is lett. Cuevas doktor, akivel szemben Clara félelme végül is felengedett, úgy számította, hogy a szülés október közepe felé esedékes, de november elején Clara még óriási pocakkal, félig alvajárón imbolygott, egyre szórakozottab- ban, fáradtabban, asztmatikusan, teljesen közömbös volt a külvilággal, még a férjével is, néha meg sem ismerte, megkérdezte tőle, ha véletlenül meglát- ta, hogy mit óhajt. Aztán, amikor az orvos már egészen biztos volt a számí- tásaiban, és világossá vált, hogy Clara semmi hajlandóságot sem mutat, hogy természetes úton szüljön, felnyitotta az anya hasát, és kivette belőle Blancát, aki szőrösebb és csúfabb volt, mint a többi csecsemő. Esteban lúd- bőrös lett tőle, amikor meglátta. Úgy érezte, hogy csúfot űz belőle a végzet, mert a haldokló anyjának ígért törvényes Trueba-utód helyett egy szörny- szülöttet nemzett, és mindennek a tetejébe még nőneműt. Végigvizsgálta a kislányt, és megállapította, hogy minden tagja ép és egészséges, legalábbis amennyire szabad szemmel meg tudja ítélni. Cuevas doktor azzal vigasztal- ta, hogy a csecsemő visszataszító külseje csak a túlhordás következménye, biztosan a császármetszés is megkínozta, no meg talán az a csöpp termete, véznasága, feketesége és szőrössége kelt ilyen hatást. De Clara el volt ra- gadtatva a lányától. Mintha hosszú, kábult álomból tért volna magához, újult örömmel fedezte fel az életet. Karjába vette leánykáját, és aztán le se tette többé; az ölében tartotta, úgy járkált vele; minden percben megszoptat- ta, mindegy volt neki, hogy hány óra van; akár egy indián asszony, fütyült a jó modorra és a szégyenérzetre. Nem akarta bepólyázni, levágni a haját, ki- fúratni a fülét; dadát sem fogadott, aki gondozná, hallani sem akart róla, hogy anyatejet szerezzen, mint a többi nő, akinek módja volt rá, hogy meg- fizesse ezt a luxust. A Dadus receptjét sem fogadta el, hogy rizslével hígí- tott tehéntejjel táplálja, azzal érvelt, hogy ha a természet azt akarta volna, hogy az emberek azon nőjenek fel, akkor a nők emlőmirigyei olyan folya- dékot választanának ki. Clara állandóan beszélt a kislányához, selypítés és
gügyögés nélkül, kifogástalan spanyol nyelven, mintha csak egy felnőttel társalgott volna, tagoltan és értelmesen, ahogyan az állatokhoz és növé- nyekhez szólt; úgy gondolta, hogy ha ez bevált a növény- és állatvilágnál, akkor eredményes lesz a lányánál is. Az anyatejnek és a beszélgetéseknek megvolt a hatása. Blanca egészséges, csaknem szép kislánnyá formálódott, már nem emlékeztetett övesállatra, mint amikor a világra jött. Néhány héttel Blanca születése után Esteban Trueba örömmel tapasztalta a kék selyem szelíd vizén ringó vitorlásban hancúrozva, hogy a felesége az anyaságtól csöppet sem veszített vonzerejéből, sem szerelmi kedvéből, épp ellenkezőleg. Férulát pedig úgy lekötötte a kislány nevelése, kinek pompás tüdeje, eleven természete és mohó étvágya volt, hogy nem maradt ideje rá, hogy a bérkaszárnyákba járjon imádkozni, meg Antonio atyához gyónni, és arra még kevésbé, hogy a félig nyitott ajtónál leskelődjék.
4 / A KÍSÉRTETEK KORA Abban a korban, amikor a legtöbb gyerek még pelenkában, négykézláb mászik, értelmetlenül gagyog, nyálazik, Blanca inkább okos kis törpének látszott, mint apróságnak; bukdácsolva járt, de két lábon, kifogástalanul be- szélt, egyedül evett, anyja módszerének eredményeképpen, aki úgy kezelte, mint egy felnőttet. Minden foga kinőtt, és már a szekrényeket kezdte nyito- gatni, hogy kiforgassa tartalmukat, amikor a család elhatározta, hogy a nya- rat Tres Maríason töltik, hiszen Clara még csak hírből ismerte a tanyát. Éle- tének ebben az időszakában Blancában erősebb volt a kíváncsiság az élet- ösztönnél, és Férula sokat futkosott utána, hogy elkapja, mielőtt kilép a má- sodik emeletről, bemászik a forró kemencébe, vagy lenyeli a szappant. Nem akarta, hogy falura költözzenek a gyerekkel, mert veszélyesnek, kimerítő- nek és fölöslegesnek látta, hiszen Esteban egyedül is elboldogul Tres Marí- ason, ők pedig élvezhetnék a civilizáció áldásait a fővárosban. De Clara lel- kesedett az utazásért. A vidéki életet romantikusnak képzelte, mert még soha életében nem látott istállót belülről, ahogyan Férula megjegyezte. Két héten át az egész család az útra készülődött, a ház megtelt bőröndökkel, ko- sarakkal, csomagokkal. A vonaton külön vagont béreltek, hogy elszállíthas- sák a tömérdek poggyászt és a szolgálókat, akiket Férula véleménye szerint nem nélkülözhettek; a madárkalitkákat viszont Clara nem akarta otthon hagyni, se Blanca játékait, a dobozokat, melyek tele voltak cserépfigurával, kitömött állatokkal, felhúzható bohócokkal, táncosnőkkel, hajas babákkal, melyek beszéltek, és külön ruhatárral, étkészlettel, hintóval utaztak. Az összevissza kapkodó sokaság izgatottságát és a rengeteg cókmókot látva Esteban életében először úgy érezte, hogy legyőzték, különösen amikor a nélkülözhetetlen holmik között felfedezett egy életnagyságú Szent Antal- szobrot, amely szépen batikolt bőrsaruban volt, és kancsalított. Amint nézte a körülötte uralkodó rendetlenséget, már bánta, hogy a feleségével és a lá- nyával utazik, és azon törte a fejét, hogy ő, csodák csodája, két bőrönddel járta be a világot, nekik pedig ekkora rakomány limlomra és szolgálók ha- dára van szükségük, akik teljesen fölöslegesek a tanyán. San Lucasban három szekérre rakodtak, azokkal hajtottak Tres Maríasra, porfelhőben, mint a cigányok. A birtok udvarán már felsorakoztak a bére-
sek, Második Pedro Garcíával az élen, hogy illőn fogadják a gazdáékat. De csak elképedve álltak, amikor megpillantották azt a vándorcirkuszt. Férula rendelkezésére elkezdték a lerakodást, és behordták a holmikat a házba. Senki sem ügyelt a pőrén ácsorgó kisfiúra, aki annyi idős lehetett, mint Blanca; az orra taknyos volt, a hasa puffadt a sok élősködőtől, szép fekete szeme komoly, mint egy aggastyáné. A megbízott intéző fia volt, és hogy megkülönböztessék az apjától és a nagyapjától, Harmadik Pedro Garcíának hívták. A berendezkedés felfordulásában, míg a többiek bejárták a házat, körbeszimatoltak a veteményeskertben, köszöntötték a ház népét, felállítot- ták a Szent Antal oltárát, és elriasztották a tyúkokat az ágyról, a patkányo- kat a szekrényekből, Blanca levetette ruháját, és meztelenül kisurrant a ház- ból, hogy Harmadik Pedróval futkározzék. A poggyászok között bújócskáz- tak, bemásztak a bútorok alá, nyálas puszikat adtak egymásnak, együtt el- majszoltak egy darab kenyeret, taknyos orrukat egyformán szívták, ugyan- abban a mocsokban maszatolták össze magukat, és végül összeölelkezve el- aludtak az ebédlőasztal alatt. Clara ott talált rájuk este tíz órakor. Már órák óta keresték őket, a cselédek csoportokra szakadva, fáklyával kutatták végig a folyópartot, a magtárakat, a legelőket, az istállókat, Férula Szent Antal előtt könyörgött térden állva, Esteban berekedt, annyit kiáltozott utánuk, Clara is hasztalan hívta segítségül látnoki képességét. Amikor meglelték őket, a fiú a hátán feküdt a földön, Blanca meg hozzábújt, és a feje az új ba- rátjának pocakján pihent. Ugyanebben a helyzetben lepték meg őket sok év múltán, balszerencséjükre, és egész életükben fizettek érte. Clara a legelső nap rájött, hogy Tres Maríason van a helye, a naplójába fel is jegyezte, hogy úgy érzi, végre megtalálta a küldetését ezen a világon. A téglaházak, az iskola, a bőséges eleség nem vakította el, mert megvolt a képessége hozzá, hogy meglássa a láthatatlant, így azonnal észlelte a gya- nakvást, a félelmet, a parasztok gyűlöletét, az óvatos suttogást, mely azon- nal elhallgatott, ha odafordult, de amelyből mégis megsejtett egyet s mást férje jelleméről és múltjáról. Az kétségtelen, hogy a gazda megváltozott. Mindannyian észrevették, hogy már nem jár a Vörös Lámpácskába, véget értek a délutáni tivornyák, a fogadások a kakasviadalon, vad dühkitörései, és ami a legfontosabb, felhagyott azzal a komisz szokással, hogy lányokat teperjen le a búzatáblában. Úgy gondolták, hogy mindezt Clarának köszön- hetik. De ő is megváltozott. Egyik napról a másikra eltűnt a bágyadtsága, már nem mondta mindig mindenre, hogy nagyon szép, és úgy tetszett, abból
is kigyógyult, hogy láthatatlan lényekkel társalogjon, és természetfölötti ké- pességével bútorokat mozgasson. Hajnalban kelt a férjével együtt, felöltöz- tek, megreggeliztek; Esteban a mezőn ellenőrizte a földművelést; Férula pe- dig a háztartást vezette, felügyelt a városi cselédekre, akik zúgolódtak a fa- lusi élet kényelmetlensége és a legyek miatt, és ő vigyázott Blancára is. Clara megosztotta idejét a varróműhely, a szatócsbolt és az iskola között, ez utóbbiban ütötte fel a főhadiszállását, rühöt gyógykezelt, petróleummal tet- vetlenített, az ábécéskönyv titkainak megfejtésére és a boci-boci tarka ének- lésére oktatta a gyerekeket, az asszonyokat pedig arra, hogy hogyan kell te- jet forralni, meggyógyítani a hasmenést, kifehéríteni a gyolcsot. Alkonyat- kor, mielőtt a férfinép megtért a földekről, Férula összeterelte az asszonyo- kat és a gyerekeket, hogy elimádkozzák a rózsafüzért. Inkább rokonszenv- ből, mintsem vallásosságból engedelmeskedtek neki, alkalmat adtak a vén- kisasszonynak, hogy a régi szép nyomornegyedbeli előimádkozásokra em- lékezzék. Clara megvárta, hogy a sógornője befejezze a miatyánkok és az üdvözlégyek misztikus litániáját, és ha már olyan szépen összejöttek, elis- mételte nekik a jelszavakat, amelyeket az anyjától hallott, amikor az ő je- lenlétében a parlament rácsához láncoltatta magát. Az asszonyok szégyen- lősen mosolyogtak, meghallgatták ugyanazért, mint amiért Férulával imád- koztak: hogy meg ne bántsák az úrnőt. De a lelkesítő szavakat bolond mesé- nek tartották. „Ki hallott már olyat, hogy a férj ne tángálja el a saját felesé- gét? Ha nem veri el, nem is szereti, vagy nem igazi férfi: ki látott már olyat, hogy amit a férfi keres, amit a föld terem, amit a tyúk tojik, az mindkettőjü- ket egyformán megilleti, hiszen a férfi parancsol; ki hallott már olyat, hogy a nő azt teheti, amit a férfi, hisz az asszony csak egy vágással születik, nem pedig golyóbisokkal, nem igaz, Clarita asszony”, bizonykodtak. Clara két- ségbeesett. Egymást bökdösték a könyökükkel, félénken vihogtak fogatlan szájukkal; szemük csupa szarkaláb volt, a mezei napfény, a nehéz élet cser- zette arcukat; jól tudták, hogy ha véletlenül eszükbe jutna, hogy a gyakor- latban is kipróbálják úrnőjük tanácsát, a férjük megkorbácsolná őket. Meg is érdemelnék, természetesen, Férula is így vélekedett. Hamarosan Esteban is tudomást szerzett az imádságos összejövetelek második feléről, és tüzet okádott. Ez volt az első eset, hogy megharagudott Clarára, és hírhedt dühki- törését most ő is tapasztalhatta. Esteban úgy üvöltött, mint aki megtébo- lyult, hosszú lépteivel fel-alá járt a nappaliban, közben öklével verte a búto- rokat, és megfenyegette Clarát, hogy ha netán az anyja nyomdokaiba akar
lépni, hát akkor benne emberére akadt, mert ő férfi ám a talpán, mindjárt felhajtja a szoknyáját, és jól elagyabugyálja, akkor majd elmegy a kedve az effajta átkozott szónoklatoktól; határozottan megtiltotta az ájtatoskodást is vagy bármi más összejövetelt, mert ő nem pojáca, akit a saját felesége ne- vetségessé tehet. Clara hagyta, hogy kiordítsa magát, és csapkodja a bútoro- kat, míg bele nem fárad, aztán szórakozottan, mint amilyen azelőtt volt, megkérdezte tőle, hogy tudja-e mozgatni a fülét. A vakáció hosszúra nyúlt, és az iskolai összejövetelek folytatódtak. Aztán a nyár véget ért, és az ősz aranyló tüzével beborította a mezőt, átváltoztatta a tájat. Elkezdődött a hideg, az esőzések, a sár, de Clara semmi jelét sem mutatta, hogy vissza akar térni a fővárosba, bár Férula sürgette, mert utálta a falut. Nyáron a tikkasztó délutánokon arról panaszkodott, hogy hiába hajt- ja a legyeket, az udvar csupa por, a házba is beszáll, olyan, mintha egy bá- nyaüregben élnének, és a piszkos fürdővízbe hiába önt finom, illatos sókat, csak valami zavaros lé lesz tőle, szidta a repülő csótányokat, még a lepedők közé is bebújnak, az egér- és a hangyainváziót, az éjjeliszekrényre készített ivópohárban kaszáló pókokat és a szemtelen tyúkokat, melyek még a cipők- be is beletojnak, és bemocskolják a fehérneműs szekrény polcait. Amikor az időjárás megváltozott, újabb csapások miatt siránkozott, az udvar sárten- ger lett, a nappalok rövidültek, ötkor már sötétedett, és nem volt mit tenni, szembe kellett nézni a hosszú, magányos éjszakával, a hideg széllel, a meg- fázással; eukaliptuszos borogatásokkal küzdött ellene, de hiába, egyikükről a másikra ragadt, végtelen láncolatban. Torkig volt már vele, hogy az ele- mekkel harcoljon, és hogy az legyen az egyetlen szórakozása, hogy Blanca növekedését lesi, aki egyébként olyan lett, mint egy emberevő, ahogyan mondani szokta; azt is rossz szemmel nézte, hogy azzal a mocskos kis Har- madik Pedróval játszik, ez aztán mindennek a teteje, de hát a lánykának ott a tanyán nincs is megfelelő játszótársa, egy jó családból való gyerek, akivel nyugodtan együtt lehetne, hiszen itt csupán rossz modorra tesz szert, sáros arccal, varas térddel járkál, „nézzünk oda, úgy beszél, mint egy indián, be- lefáradtam, hogy folyton tetvésszem, folyton metilénkékkel kenjem, mert rühös”. De akárhogyan is zúgolódott, megőrizte merev méltóságát, konok kontyát, keményített blúzát, a kulcscsomó a derekára fűzve csörgött, soha- sem izzadt, nem vakaródzott, állandóan enyhe levendula- és citromillat lengte körül. Senki sem hitte volna, hogy bármi kihozza a sodrából, egészen addig a napig, amikor egyszer csak az volt az érzése, mintha valami csípné
a hátát. Olyan erősen, hogy nem bírta ki, és lopva megvakarta, de egy csöp- pet sem enyhült. Végül bement a fürdőszobába, és levetette a fűzőjét, ame- lyet még a legnagyobb munkaidőben is viselt. Ahogy kilazította a zsinóro- kat, egy meghökkent egér pottyant a földre, reggel óta ott lapult a fűző ke- mény halcsontjai és viselőjének teste közt, és hiába igyekezett kimászni. Férulán, életében először, kitört az idegbaj. Sikoltozására összefutottak, és ott találták a fürdőkádban a rémülettől sápadtan, még akkor is félmeztelen volt, és őrülten jajveszékelt, remegő ujjal mutogatott a kis rágcsálóra, amely nagy nehezen lábra állt, és igyekezett biztosabb helyre bújni. Esteban azt mondta, hogy klimaxos, és nem kell törődni vele. Akkor sem sokat törődtek vele, amikor a második rohama volt. Esteban születésnapján történt. Napsü- téses vasárnapra virradtak, és nagy izgalom uralkodott a házban, mert ős- idők óta először rendeztek mulatságot Tres Maríason: az utolsó talán még Ester asszony kislány korában volt. Meghívtak számos rokont, barátot, akik vonaton érkeztek a fővárosból, és nem feledkeztek meg a környékbeli föld- birtokosokról és a falu kiválóságairól sem. Az ünnepi előkészületeket már egy héttel előbb elkezdték: nyárson sült ökör, veseropogós, tyúkhúsleves, párolt kukorica, és húsok, aztán krémmel töltött torta, gyümölcs és a leg- jobb évjáratú borok kerültek terítékre. Délfelé szállingózni kezdtek a vendé- gek, ki kocsin, ki lóháton, és a nagy udvarház csevegéstől, kacagástól vissz- hangzott. Férula egy pillanatra visszavonult, kiment az illemhelyre: óriási helyiség volt, középen a WC-csésze, körülötte fehér csempesivatag. Alig- hogy elhelyezkedett azon a magányos ülőkén, akár egy trónon, nyílt az ajtó, és belépett az egyik vendég, nem kisebb személyiség, mint maga a polgár- mester, a sliccét gombolgatva; már becsípett egy kicsit az ebéd előtti italo- zástól. Amint a kisasszonyt észrevette, megdermedt zavarában, és amikor végre meg tudott mozdulni, nem jutott okosabb az eszébe, csak az, hogy ar- cán torz mosollyal hozzálépett, és kezét előrenyújtva mély meghajlással üd- vözölte: – Zorobabel Blanco Jamasmié, állok szíves rendelkezésére – mutatkozott be. „Úristen! Igazán elviselhetetlen az élet ilyen bugrisok között! Ha akar- nak, hát csak maradjanak itt, ebben a barbár pokolban, én, ami engem illet, visszatérek a fővárosba, ahol keresztényhez méltón élhetek, ahogyan min- dig is éltem!” – kiáltotta Férula, amikor végre zokogás nélkül beszélni tu- dott a történtekről. De mégsem ment el. Nem akart megválni Clarától, hi- szen még a levegőt is imádta, amit kilehelt, és bár nem füröszthette és nem
alhatott vele, gyöngédségét ezer apró figyelmességgel igyekezett tudtára adni, csakis ennek élt. Ez a szigorú, saját magával oly keveset törődő és má- sokkal csöppet sem szívélyes nő, ha Claráról volt szó, kedves, mosolygós lett, és ezt néha Blancára is kiterjesztette. Csak vele szemben engedett feltö- rő kívánságának, hogy szolgáljon és kimutassa szeretetéhségét, csak előtte tárta fel, ha óvatosan is, lelkének legtitkosabb, legbensőbb vágyait. Annyi sok gyötrelmes, magányos év során hozzászokott, hogy elfojtsa az indulata- it, megnyirbálja az érzelmeit, melyek végül már csak néhány, egész lényét betöltő, szörnyű és nagyszerű szenvedéllyé sűrűsödtek. Képtelen volt apró fellángolásokra, kicsinyes haragra, leplezett irigykedésre, lélektelen jóté- konyságra, langyos vonzalomra, udvarias kedveskedésre, közönséges fon- tolgatásra. Azon kivételes lények közé tartozott, akik csupán egyetlen nagy- szerű szerelemre születnek, akik vak gyűlöletre, szörnyű bosszúra képesek, és magasztos hősiességre; de egyénisége nem bontakozhatott ki, sorsa nem romantikus elhivatottsága szerint alakult; szürkén és laposan teltek a napjai a betegszoba tálai közt vagy a nyomornegyedekben, és gyötrelmes gyóná- sokban élte ki magát, és ettől ez a nagyszerű, buja, forróvérű nő, aki anya- ságra, bőségre, cselekvésre, izzásra termett, felemésztődött. Abban az idő- ben negyvenöt év körüljárt; távoli mór őseinek vére, pompás fajkeveredés- ben, ruganyossá tette, megőrizte bőrének simaságát, fekete hajának sely- mességét, csak a homlokánál látszott egy fehér tincs, de a teste karcsú és iz- mos volt, könnyed mozgása egészségre vallott; mégis a sivatagos élettől sokkal idősebbnek látszott. Van egy fényképem Féruláról, mely akkoriban készülhetett, Blanca születésnapján. Régi kép, szépiaszínét kiszívta az idő, megkopott, mégis tisztán kivehető rajta. Királyi matróna, de az arcán látha- tó kényszeredett, keserű mosoly valami belső tragédiáról árulkodik. Való- színűleg azokra az évekre esett életének egyetlen boldog korszaka, hiszen Clara mellett lehetett, és csupán ővele tudott összemelegedni. Leggyöngé- debb érzéseinek ő volt a letéteményese, óriási önfeláldozásra, imádatra ké- pes szívét ő töltötte be. Egyszer meg merte mondani neki, és Clara fel is je- gyezte a naplójában, hogy Férula sokkal jobban szereti őt, mint ahogy meg- érdemelné, és amennyire viszonozni képes. E miatt a mértéktelen szeretet miatt nem akart Férula elutazni Tres Maríasról, még akkor sem, amikor hangyavész támadt; dorombolásnak hangzott, ahogy elkezdődött a szérűn, és mint egy fekete árnyék, sebesen kúszott előre; amerre csak elhaladt, fel- falt mindent, kukoricát, búzát, lóherét, lucernát. Meglocsolták benzinnel és
felgyújtották, de a hangyák újra csak elárasztották. Oltott mésszel kenték be a fák törzsét, de oda se neki, felmásztak rá, és nem kímélték sem a körtét, sem az almát, sem a narancsot, bevették magukat a veteményeskertbe, és el- pusztították a dinnyéket, elárasztották a tejkonyhát, a tej hajnalra megsava- nyodott, és tele volt parányi tetemekkel, beköltöztek a tyúkólba, és elevenen felfalták a csirkéket, pusztításuk után csak toll és pár csontocska maradt gyászos hírmondónak. Felvonulási utakat építettek a házban, a csővezetéke- ken át hatoltak be, birtokukba vették a kamrát; amit az asszonyok főztek, rögtön el kellett fogyasztani, mert ha néhány percig ott maradt az asztalon, azonnal megjelent a hangyaosztag, és mohón nekiesett az ételnek. Második Pedro García tűzzel-vízzel harcolt a csapás ellen, mézbe mártott szivacsokat dugott le a földbe, hogy az édesség odacsalogassa a rovarokat, és aztán könnyen elpusztítsa őket, de hiába. Esteban Trueba bement a faluba, és ro- varirtóval megrakodva tért haza, folyadékot, port, pasztillát, mindenféle is- mert gyártmányt megvett, és annyi mérget szórt szét mindenfelé, hogy nem ehettek zöldségfélét, mert gyomorgörcsöt kaptak tőle. De a hangyák még mindig éltek és szaporodtak, és napról napra szemtelenebbek és merészeb- bek lettek. Esteban ismét bement a faluba, és táviratozott a fővárosba. Há- rom nap múlva megérkezett Mister Brown, egy törpe gringó, titokzatos bő- rönddel a kezében, és Esteban mint féregirtásban járatos agrártechnikust mutatta be. Miután egy korsó gyümölcsbortól felfrissült, kiteregette az asz- talon csomagjának tartalmát. Valóságos fegyvertára volt a soha nem látott szerkentyűkből. Majd megfogott egy hangyát, és hosszan vizsgálta a mikro- szkóp alatt. – Mit néz rajta annyit, miszter? Hisz mind egyformák! – érdeklődött Má- sodik Pedro García. A gringó nem válaszolt. Amíg befejezte a faj azonosítását, és megismerte az életmódjukat, bolyaikat, szokásaikat, még a legtitkosabb szándékukat is kileste, eltelt egy hét, és a hangyák már a gyerekek ágyába is befészkelték magukat, felzabálták a téli élelmiszerkészletét, kikezdték a lovakat és a te- heneket. Mister Brown akkor elmagyarázta, hogy le kell locsolnia a rovaro- kat egy saját találmányú folyadékkal, amelytől a hímek sterillé válnak, ak- kor nem tudnak tovább szaporodni, majd újra le kell locsolnia a megmaradt hangyákat egy másik méreggel, szintén saját találmány, ami halálos beteg- séget okoz a nőstényeken, és ezzel megszűnik a probléma, állította.
– Mennyi idő kell hozzá? – kérdezte Esteban Trueba, akit evett a méreg türelmetlenségében. – Egy hónap – felelte Mister Brown. – Addigra már az embereket is felfalják, miszter – jegyezte meg Második Pedro García. – Ha megengedi, gazda, idehívom az apámat. Már három hete mondogatja, hogy ő ismeri a baj ellenszerét. Lehet, hogy ez csak amo- lyan öreges szóbeszéd, de nem veszítünk semmit, ha kipróbáljuk. Hívták az öreg Pedro Garcíát, húzta a lábát, úgy sántikált oda; sötét bőrű, töpörödött, fogatlan vénsége láttán Esteban megdöbbent: hogy rohan az idő. Az öreg a kezében tartotta a kalapját, a földet nézte, és csupasz ínyével a le- vegőt harapdálva hallgatta a történteket. Azután kért egy fehér zsebkendőt; Férula kivett egyet neki Esteban szekrényéből; aztán az öreg kiment a ház- ból, átment az udvaron, egyenesen a veteményeskertbe tartott, a háznép pe- dig követte, a törpe külföldivel együtt, aki megvetően mosolygott, micsoda barbárok, ó, God! Az aggastyán nehézkesen leguggolt, és hozzáfogott han- gyákat gyűjteni. Amikor már összeszedett egy maroknyit, beletette őket a zsebkendőbe, összekötötte a négy sarkát, és a kalapjába tette. – Utat mutatok nektek, hangyák, hogy elmenjetek és a többit is vigyétek magatokkal – szólt. Az öreg lóra szállt, és poroszkálás közben tanácsokkal és figyelmezteté- sekkel látta el a hangyákat, bűvös mondókákat, vajákos imádságokat mor- molt. Látták, hogy a birtokhatár felé tart. A gringó a földön hemperegve rö- högött, mint aki eszét vesztette, míg csak Második Pedro García meg nem rázta. – Nevesse ki az öreganyját, miszter, de figyelmeztetem, hogy ez az idős ember az én apám – intette. Estefelé visszatért Pedro García. Lekászálódott a lóról, és jelentette a gazdának, hogy a hangyákat útnak indította az országúton; és ezzel hazatért. Fáradt volt. Másnap reggel látták, hogy már egy szál hangya sincs a kony- hában, se a kamrában, nézték a magtárban, az istállóban, kinn a szérűn, el- mentek egész a folyóig, mindent átvizsgáltak, de egyet sem találtak, még hírmondójuk sem volt. A technikus őrjöngött. – Mondani nekem, hotyan csinálni ezt! – kiáltozta. – Hát beszélni kell a fejükkel, miszter. Mondja meg nekik, hogy menje- nek el, mert itt zavarognak, és meglátja, megértik – magyarázta az öreg Pedro García.
Egyedül Clara tartotta természetesnek a dolgot. Férula makacsul hangoz- tatta, hogy mindnyájan egy gödör fenekén tengődnek, embertelen vidéken, ahol sem az isteni törvények, sem a tudományos eredmények nem számíta- nak, és egy szép nap még majd seprűnyélre kapnak és azon röpködnek, de Esteban Trueba elhallgattatta, nem óhajtotta, hogy új ötleteket adjon a fele- ségének. Az utóbbi időben Clara visszatért a holdkóros foglalatosságaihoz, szellemekkel társalgott, és órákat töltött naplóírással. Mikor az iskola, a var- róműhely és a feminista összejövetelek sem érdekelték többé, és megint mindenre azt mondta, hogy nagyon szép, megértették, hogy ismét terhes. – Te vagy a hibás – támadt neki a bátyjának Férula. – Remélem is – intette le ő. Rövidesen kiderült, hogy Clara nincs abban az állapotban, hogy a terhes- ség ideje alatt falun éljen, és ott szüljön, ezért hozzáláttak az úti előkészüle- tekhez, hogy visszatérjenek a fővárosba. Ez kissé megvigasztalta Férulát, aki személyes sértésnek érezte Clara áldott állapotát. Előreutazott a csoma- gok és a szolgálók nagy részével, hogy kiszellőztessék és kitakarítsák a há- zat, mire Clara megérkezik. Esteban pár nap múlva elkísérte a feleségét és a lányát a fővárosba, és Tres Maríast ismét Második Pedro García kezére bíz- ta, aki így újra intézővé lépett elő, de ebből semmiféle haszna sem szárma- zott, csak több gondot és munkát jelentett neki. Clara erejét teljesen felemésztette az út Tres Maríastól a fővárosig. Lát- tam, hogy egyre sápadtabb, asztmatikusabb, a szeme karikás. Előbb a lovak, majd a vonat zötyögtette, és az út pora meg örökös émelygése lassanként a szemem láttára felőrölte az erejét, de nem segíthettem rajta, mert ha rosszul érezte magát, jobban szerette, ha senki sem szól hozzá. Amikor leszálltunk, karomba kellett fognom, mert lába megroggyant. – Azt hiszem, most felemelkedem – szólt. – Itt ne! – kiáltottam, rémülten az ötlettől, hogy az emberek feje fölött át- repülve hagyja el az állomást. De ő nem a szemmel látható repülésre gondolt, hanem hogy olyan régi- ókba emelkedik, ahol megszabadul a kényelmetlenségektől, a terhességtől elnehezült testétől, a csontja velejéig ható fáradtságtól. Megint egy újabb hosszú hallgatás következett, azt hiszem, több hónapon át tartott, újra előke- rült a palatáblácska, mint előző némasága idején. De én nem rémültem meg, mert feltételeztem, hogy majd úgyis visszatér a rendes kerékvágásba, mint ahogy Blanca születése után történt, másrészt megértettem, hogy a felesé-
Search
Read the Text Version
- 1
- 2
- 3
- 4
- 5
- 6
- 7
- 8
- 9
- 10
- 11
- 12
- 13
- 14
- 15
- 16
- 17
- 18
- 19
- 20
- 21
- 22
- 23
- 24
- 25
- 26
- 27
- 28
- 29
- 30
- 31
- 32
- 33
- 34
- 35
- 36
- 37
- 38
- 39
- 40
- 41
- 42
- 43
- 44
- 45
- 46
- 47
- 48
- 49
- 50
- 51
- 52
- 53
- 54
- 55
- 56
- 57
- 58
- 59
- 60
- 61
- 62
- 63
- 64
- 65
- 66
- 67
- 68
- 69
- 70
- 71
- 72
- 73
- 74
- 75
- 76
- 77
- 78
- 79
- 80
- 81
- 82
- 83
- 84
- 85
- 86
- 87
- 88
- 89
- 90
- 91
- 92
- 93
- 94
- 95
- 96
- 97
- 98
- 99
- 100
- 101
- 102
- 103
- 104
- 105
- 106
- 107
- 108
- 109
- 110
- 111
- 112
- 113
- 114
- 115
- 116
- 117
- 118
- 119
- 120
- 121
- 122
- 123
- 124
- 125
- 126
- 127
- 128
- 129
- 130
- 131
- 132
- 133
- 134
- 135
- 136
- 137
- 138
- 139
- 140
- 141
- 142
- 143
- 144
- 145
- 146
- 147
- 148
- 149
- 150
- 151
- 152
- 153
- 154
- 155
- 156
- 157
- 158
- 159
- 160
- 161
- 162
- 163
- 164
- 165
- 166
- 167
- 168
- 169
- 170
- 171
- 172
- 173
- 174
- 175
- 176
- 177
- 178
- 179
- 180
- 181
- 182
- 183
- 184
- 185
- 186
- 187
- 188
- 189
- 190
- 191
- 192
- 193
- 194
- 195
- 196
- 197
- 198
- 199
- 200
- 201
- 202
- 203
- 204
- 205
- 206
- 207
- 208
- 209
- 210
- 211
- 212
- 213
- 214
- 215
- 216
- 217
- 218
- 219
- 220
- 221
- 222
- 223
- 224
- 225
- 226
- 227
- 228
- 229
- 230
- 231
- 232
- 233
- 234
- 235
- 236
- 237
- 238
- 239
- 240
- 241
- 242
- 243
- 244
- 245
- 246
- 247
- 248
- 249
- 250
- 251
- 252
- 253
- 254
- 255
- 256
- 257
- 258
- 259
- 260
- 261
- 262
- 263
- 264
- 265
- 266
- 267
- 268
- 269
- 270
- 271
- 272
- 273
- 274
- 275
- 276
- 277
- 278
- 279
- 280
- 281
- 282
- 283
- 284
- 285
- 286
- 287
- 288
- 289
- 290
- 291
- 292
- 293
- 294
- 295
- 296
- 297
- 298
- 299
- 300
- 301
- 302
- 303
- 304
- 305
- 306
- 307
- 308
- 309
- 310
- 311
- 312
- 313
- 314
- 315
- 316
- 317
- 318
- 319
- 320
- 321
- 322
- 323
- 324
- 325
- 326
- 327
- 328
- 329
- 330
- 331
- 332
- 333
- 334
- 335
- 336
- 337
- 338
- 339
- 340
- 341
- 342
- 343
- 344
- 345
- 346
- 347
- 348
- 349
- 350
- 351
- 352
- 353
- 354
- 355
- 356
- 357
- 358
- 359
- 360
- 361
- 362
- 363
- 364
- 365
- 366
- 367
- 368
- 369
- 370
- 371
- 372
- 373
- 374
- 375
- 376
- 377
- 378
- 379
- 380
- 381
- 382
