Isabel Allende - Kisertethaz

felavattak, az asszony megözvegyült, és eljárt a templomba, hogy ellágyult pillantásokkal kísértsen. – Az óriás jezsuita harsány jókedve lelket öntött Harmadik Pedróba, három hét óta először mosolygott. – Lásd be, fiam, – fe- jezte be mondókáját José Dulce Maria –, semmi ok a kétségbeesésre. Talál- kozol te még Blancával, talán akkor, amikor nem is várod. Harmadik Pedro García gyógyult testtel és lélekkel nekivágott a főváros- nak; összes vagyona egy ruhásbugyor meg az a néhány peso volt, amelyet a vasárnapi perselypénzből elsikkasztott neki a pap. Egy fővárosi szocialista vezető címét is megadta neki, az első napokban ő vette magához, azután ál- lást szerzett Pedrónak egy bohém mulatóban. A fiatalember az egyik mun- kásnegyedben bérelt lakást, a deszkabódét palotának érezte, bár összes bú- tora egy matrac, egy szék és a két ládából összetákolt asztal volt. Ott dolgo- zott a szocializmusért, és emésztette a keserűség, hogy Blanca máshoz ment feleségül; Jaime magyarázkodását és vigasztaló szavát elhárította a szívétől. Rövidesen használni tudta a jobb kezét, és megtanult két ujjal játszani; új dalokat szerzett a tyúkokról meg az elkergetett rókákról. Egy nap felkérték, hogy szerepeljen a rádióban, ettől kezdve olyan szédítő sebességgel nőtt a népszerűsége, ahogy remélni se merte. Egyre gyakrabban énekelt a rádió- ban, és a neve ismert lett. Trueba szenátor mégsem hallott róla, mert nem tűrte meg a rádiót az otthonában. Azt tartotta, hogy csak a műveletlen nép- ségnek való, ráadásul káros, mert közönséges eszméket terjeszt. A népzenét nem állhatta, csak a lírai operákat kedvelte, meg azokat a melódiákat, me- lyeket a spanyol zarzuela társulat adott elő, amely minden télen egyenesen Spanyolországból utazott át a fővárosba. Aznap, amikor Jaime azzal az ötlettel állt elő, hogy meg akarja változtat- ni a vezetéknevét, mert amióta apja a Konzervatív Párt szenátora, a társai utálják az egyetemen, és a Misericordia negyedben is bizalmatlanok vele, Esteban Trueba elvesztette a türelmét, és már-már fölpofozta, de idejében legyűrte az indulatát, mert kiolvasta a fia tekintetéből, hogy most nem tűrné el. – Azért nősültem, hogy törvényes gyerekeim legyenek, akik az én neve- met viselik és nem az anyjukét, mint a zabigyerekek! – dörögte, és majd szétvetette a düh. Két hét múlva a Kongresszus folyosóin és klubjának szalonjaiban nyel- hette a megjegyzéseket, mert Jaime fia a Brasil téren levetette a nadrágját, odaadta egy szegény embernek, és az otthonától tizenöt saroknyira ott ma-

radt egy szál gatyában; úgy sétált haza, vidám gyerekhad és kíváncsi csődü- let kísérte, akik hurrázva ünnepelték. Trueba már belefáradt, hogy mindig félteni és óvnia kell a becsületét a gúnyos megjegyzésektől és a pletykáktól, így hát felhatalmazta a fiát, hogy vegyen fel más nevet, mindegy, hogy mi- lyet, csak ne az övé legyen. Azon a napon bezárkózott a dolgozószobájába, és keserű dühében és csalódásában sokáig zokogott. Azzal biztatta magát, hogy Jaime majd felhagy ezzel a különcködéssel, előbb-utóbb csak benő a feje lágya, és kiegyensúlyozott ember lesz belőle, akivel megoszthatja az üzleti gondjait, és támasza lesz öregségében. Másik fiában már nem hitt. Nicolás az egyik képtelen vállalkozásból a másikba kapott. Azokban a na- pokban épp arról ábrándozott – akárcsak sok-sok évvel azelőtt a nagybátyja –, hogy szokatlan járművén átkel az Andok hegyláncain. Léggömbön akart felszállni, mert meg volt győződve róla, hogy a felhők közt úszó óriási lég- gömb olyan hirdetőeszköz, aminek senki sem tud ellenállni, így hát bárme- lyik üdítőitalgyár támogatni fogja. Lemásolt egy háború előtti német Zeppe- lin-modellt, amely a felmelegített levegő segítségével emelkedik fel, gondo- lájában egy vagy több elszánt utassal. Hosszú időn át megszállottan szerelte azt az óriási felfújható kolbászt, tanulmányozta titokzatos szerkezetét, az aerodinamikai törvényeket, a széljárást, és még annak is utánanézett, hogy mit mond a kártya. Múltak a hetek, még az anyja és a Mora nővérek pénteki spiritiszta szeánszairól is megfeledkezett, sőt azt sem vette észre, hogy Amanda már nem jár hozzájuk. Amikor befejezte repülő hajója építését, olyan akadályba ütközött, amire nem számított: az üdítőitalgyár cégvezető- je, egy arkansasi gringó, megtagadta az üzlet pénzügyi fedezetét azzal az in- dokkal, hogy ha Nicolás lezuhan a szerkentyűjével és szörnyethal, az csök- kentheti az ital forgalmát. Nicolás új támogatókat keresett, de senkit sem ta- lált. Azért nem csüggedt, eszébe sem jutott, hogy lemondjon a tervéről, mindenképpen fel akart szállni, még ingyen is. A kitűzött napon Clara za- vartalanul kötögetett, ügyet sem vetett a fia előkészületeire, bár a család és a szomszédok elborzadtak az esztelenségtől, hogy azon a különös gépezeten akarja átrepülni a hegyeket. – Azt súgja valami, hogy nem fog tudni felszállni – jegyezte meg Clara, föl sem tekintve a kötésből. Így is történt. Az utolsó pillanatban ott termett egy teherautó a parkban, ahol Nicolás fel akart szállni, és sok-sok rendőr ugrott ki belőle. Követelték, hogy mutassa meg a hivatalos engedélyt; természetesen ilyen nem volt neki.

Nem is tudta megszerezni. Négy napon át futkosott a hivatalok útvesztőjé- ben, de mindenütt a bürokrácia értetlenségének falába ütközött. Sohasem tudta meg, hogy a rendőrautó és a véget nem érő papírtömeg mögött az apja állt, aki nem volt hajlandó beleegyezni egy ilyen kalandba. Végül megunta a gyáva üdítőitalosokkal és a légibürokráciával folytatott reménytelen har- cot, meggyőződött róla, hogy nem szállhat föl, legföljebb talán csak titok- ban, de ez léghajójának mérete miatt képtelenség lett volna. Erőt vett rajta a szorongás, mígnem anyja azt tanácsolta, hogy ne hagyja kárba veszni azt a sok pénzt és energiát, amit befektetett a dologba, és hogy legalább a lég- gömb anyagát használja fel valami másra. Ekkor jutott Nicolás eszébe, hogy szendvicsgyárat alapít. Csirkés szendvicset akart árulni, a léghajó vásznát majd felvagdossák, abba csomagolják a szendvicset, és így adják el a hivatalnokoknak. Úgy képzelte, hogy a ház konyhája elég tágas az ipari termelésre. A hátsó udvarban ijedten tikácsoltak az összekötözött lábú csir- kék, amíg a két szerződtetett mészáros sorban mindet le nem nyakazta. Csu- pa toll volt a kert, az olimposzi szobrok vérrel befröcskölve, a húslé szagá- tól mindenkinek felkavarodott a gyomra, a belező bűzére legyek raja lepte el a kerületet, végül Clara nem bírta tovább az öldöklést, már közel állt hoz- zá, hogy ismét némaságba süllyedjen, de idegrohama pontot tett az ügyre. Ez az újabb kereskedelmi kudarc nem viselte meg annyira Nicolást, mert az ő gyomra és lelkiismerete is hánykolódott a mészárlástól. Beletörődött a veszteségekbe, és szobájába zárkózva újabb terveket szőtt, amelyekkel pénzt kereshet és szórakozhat. – Rég nem láttam Amandát – jegyezte meg Jaime, amikor már nem bírt a szíve türelmetlenségével. Nicolás csak ekkor jött rá, hogy ha jól utánaszámol, a barátnője már vagy három hete nem járt náluk; a léggömb meghiúsult felszállásakor sem volt jelen, de még a csirkés szendvics háziipari gyártásának beindításában sem vett részt. Az anyjától kérdezősködött, de ő sem tudott semmit róla, sőt, már kezdte elfelejteni Amandát, mert emlékezetét a ház állandó jövés-menésé- hez igazította, és ahogy mondani szokta, nem fájhatott a szíve minden tá- vollevőért. Nicolás elhatározta hát, hogy indul és megkeresi a lányt, mert rájött, hogy hiányzik a nyughatatlan pillangó csapongása, fojtogató néma ölelkezésük a nagy sarokház üres szobáiban; mert mindig úgy viháncoltak Amandával, mint két kölyökkutya, valahányszor lanyhult Clara őrködése, és Miguel elmerült a játékban, vagy elaludt az egyik sarokban.

A lány egy kiöregedett ház panziójában lakott az öccsével, az épület öt- ven évvel azelőtt fényűzőnek számíthatott, de ahogy a város a Kordillerák lejtői felé terjeszkedett, elhanyagolták. Előbb arab kereskedők szállták meg, ők hivalkodó rózsaszín frízekkel ékesítették; később, amikor az arabok át- költöztették üzleteiket a Török Negyedbe, a tulajdonos panziót csinált belő- le, sötét kis kamrákat alakított ki, nyomorúságos, kényelmetlen szobák vol- tak ezek kispénzű lakók részére. Képtelen beosztás, szűk, nyirkos folyosók, ahol állandóan karfiolleves és párolt káposzta bűze terjengett. A szállásadó- nő nyitott ajtót személyesen, hatalmas debella, fenséges tripla tokával, még keleties szemét is benőtte a háj, minden ujján gyűrűk, és úgy kényeskedett, mint egy apácanövendék. – Ellenkező nemű vendégek látogatása tilos – mondta Nicolásnak. Csakhogy Nicolás elővette ellenállhatatlan csábmosolyát, kezet csókolt, még a letöredezett, vörösre festett piszkos körmétől sem riadt vissza, elra- gadtatással dicsérte a gyűrűit, kinevezte magát Amanda unokafivérének, vé- gül a nő megadta magát, és kacér kacarászással, elefántkóros vonaglással felkísérte a poros lépcsőház harmadik emeletére, és rámutatott Amanda aj- tajára. Nicolás az ágyban találta a lányt, egy kifakult sálba burkolózott, és dámát játszott Miguellel. Alig ismert rá, olyan fakózöld színe volt, és úgy összement. Amanda mosolytalanul nézte, még egy mozdulattal sem üdvö- zölte. Miguel viszont csípőre tett kézzel állt elé. – Na, végre eljöttél – fogadta a kisfiú. Nicolás az ágyhoz lépett, és megpróbált a karcsú, fekete Amandára emlé- kezni, a bezárt sötét szobák lopott találkáinak gyümölcsosztó, vonagló Amandájára, de az összegyűrt gyapjúsál és a szürke lepedő között ismeret- len nő ült, semmibe vesző óriási szemmel és érthetetlenül kemény tekintet- tel nézett rá. „Amanda”, suttogta, és megfogta a lány kezét. Az a gyűrűtlen, ezüst karkötőitől megfosztott kéz olyan vézna volt, mint egy haldokló ma- dár lába. Amanda odahívta az öccsét, és súgott neki valamit. A fiú lassan az ajtó felé hátrált, a küszöbről még egy dühös pillantást vetett Nicolásra, azu- tán kiment, hangtalanul csukta be maga után az ajtót. – Bocsáss meg, Amanda – dadogta Nicolás. – Nagyon sok dolgom volt. Miért nem üzentél, hogy beteg vagy? – Nem vagyok beteg – közölte a lány. – Terhes vagyok. Ez a mondat úgy érte Nicolást, mint egy pofon. Addig hátrált, míg neki- ment az ablaküvegnek. Attól a pillanattól kezdve, hogy először vetkőztette

le Amandát – a sötétben tapogatózva, egzisztencialista jelmezébe gabalyod- va, és előre reszketve a domborulatoktól és lankáktól, csodálatos testétől, amit oly sokszor maga elé képzelt, mielőtt káprázatos meztelenségét fölfed- hette volna –, úgy gondolta, hogy a lány elég tapasztalt, és tudja, mit kell csinálni, hogy ne legyen a fiúból huszonegy éves korában családapa, őbelő- le pedig huszonöt évesen leányanya. Amandának nem ő volt az első kedve- se, és a lány beszélt neki először a szabad szerelemről. Határozottan kijelen- tette, hogy csak addig maradhatnak együtt, amíg vonzalmat éreznek egymás iránt, kötöttségek nélkül, a jövőre vonatkozó ígéretek nélkül, úgy, mint Sartre és Beauvoir. Ezt a megállapodást Nicolás eleinte a közöny jelének és az előítéletek kissé botrányos elvetésének tekintette, de később nagyon ké- nyelmesnek találta. Könnyedén és vidáman fogta fel szerelmi kapcsolatát is, mint mindent életében, sohasem töprengett a következményeken. – És most mit csinálunk?! – kiáltott fel. – Abortuszt, természetesen – válaszolt a lány. Nicolást a megkönnyebbülés hulláma öntötte el. Most sem zuhant bele a szakadékba. Mindig ott táncolt a szélén, de mindig jött valaki, aki erősebb volt nála, és kirángatta a bajból, úgy, mint iskoláskorában, amikor a szünet- ben addig ingerelte a társait, amíg azok nekiestek, de az utolsó pillanatban, amikor ő megbénult a félelemtől, megérkezett Jaime, és eléje állt, ettől az- tán Nicolás ijedtsége jókedvbe csapott át, és biztos menedékéből megint olyan pimasz lett, hogy az udvar oszlopai mögé bújva tovább sértegette a társait, miközben a testvére vérző orral, némán, konok lendülettel bokszolt, úgy járt a karja, mint a motolla. Most Amanda állt helyt érte. – Összeházasodhatunk, Amanda... ha akarod – dadogta, hogy mentse a látszatot. – Nem! – vágta rá a lány habozás nélkül. – Ahhoz nem szeretlek eléggé, Nicolás. Hirtelen megváltoztak az érzései, ez a lehetőség meg sem fordult a fejé- ben. Addig a pillanatig sohasem utasították vissza, senki sem hagyta el, ed- dig minden kalandjánál ő ügyeskedett, hogy tapintatosan oldjon kereket, és ne sebezze meg túlságosan a soron lévő leányzót. Végiggondolta, hogy mi- lyen nehéz helyzetben van Amanda, szegényen, magányosan, gyereket vár. Elképzelte, hogy egyetlen szavával megváltoztathatja a sorsát, ha egy Tru- eba tiszteletre méltó hitvesévé teszi. Mindez a pillanat törtrészében végigfu- tott agyán, de aztán elszégyellte magát, belepirult, hogy csak képzelődik.

Egy csapásra nagyszerűnek találta Amandát. Eszébe jutottak az együtt töl- tött kellemes percek, amikor elnyúltak a földön, és közös pipát szívtak, hogy együtt émelyegjenek, nevetgéltek a fűtől, amelynek trágyaíze volt, és csak rövid káprázatot keltett, de felébresztette a fantáziájukat; az együtt végzett jógagyakorlatok, amint egymással szemben ülve meditáltak, tökéle- tes ernyedtségben egymás szemébe mélyedtek, és szanszkrit szavakat sut- togtak, hogy a Nirvánába röpítsék őket, de épp ellenkező hatást váltottak ki, mert a szeánszoknak az lett a vége, hogy megszöktek a kandi tekintetek elől, és a kert bozótjában megbújva eszeveszetten szeretkeztek; a gyertya- fényben közösen olvasott könyvek, szinte fulladoztak a szenvedélytől és a füsttől; a véget nem érő viták a háború utáni pesszimista filozófusokról, vagy amikor a háromlábú asztal táncoltatására összpontosították a figyel- müket, két koppanás igen, három nem, miközben Clara kicsúfolta őket. Le- térdelt Amanda ágya elé, és úgy könyörgött, hogy ne hagyja el, hogy bo- csásson meg, hogy folytassák tovább, mintha mi sem történt volnia, hiszen ez egy szerencsétlen baleset csupán, mely nem zavarhatja meg tökéletes kapcsolatukat. De a lány mintha nem is hallotta volna. Anyai mozdulattal simogatta a fejét, de távolian. – Hiába, Nicolás. Nem látod, hogy bennem megöregedett a lélek, te meg még gyerek vagy? Örökké az is maradsz – bölcselkedett. Vágyak nélkül simogatták egymást, könyörgésektől, emlékektől dúltan. A válás keserűségének előérzetét kóstolgatták, bár azzal ámították magukat, hogy kibékültek. A lány felkelt az ágyból, hogy teát készítsen, és Nicolás észrevette, hogy egy kopott kombinét hord hálóing helyett. Lefogyott, a fiú meghatódott pipaszár vádlijától. Mezítláb mászkált a szobában, vállán a sál, haja kócosan, a kis petróleumfőző körül serénykedett, mely az egyetlen asz- talon állt, ott volt irodája, ebédlője és konyhája. Látta, hogy milyen rendet- lenül él Amanda, és rájött, hogy eddig semmit sem tudott róla. Régebben is sejtette, hogy nincs más hozzátartozója, csak a kisöccse, és hogy szerény fi- zetésből él, de a valódi körülményeit el sem tudta képzelni. A szegénység elvont és távoli fogalom volt neki, csupán Tres Marías béreseihez és a Jai- me gyámolította nélkülözőkhöz illett, de azokkal ő nem állt szóba. Amanda, az ő jól ismert, kedves Amandája hirtelen idegenné vált. Elnézte a ruháit; amikor rajta voltak, királynői álöltözetnek hatottak, de most kolduscondra- ként lógtak a falba vert szögeken. Észrevette fogkeféjét, egy pohárban állt a rozsdás bádogmosdón, Miguel agyonkenegetett, kitaposott cipőjét, amely-

ben iskolába járt, a petróleumfőző mellett a rozoga írógépet, a csészék kö- zött heverő könyveket; a törött ablaküveget egy magazin borítólapjával ra- gasztották be. Idegen világba került. Ennek a világnak nem is gyanította a létezését. Eddig a határvonal egyik oldalán a magasztos szegények álltak, a másik oldalon pedig a hozzá hasonlók, odasorolta Amandát is. Semmit sem tudott a csöndes középosztályról, hogyan vergődnek a galléros-nyakkendős szegénység és az elérhetetlen vágy közt, hogy a fényűző léhűtőkkel verse- nyezzenek, akikhez ő is tartozott. Zavarban volt, szégyenkezett, eszébe ju- tott, hogy milyen sokszor kényszerülhetett Amanda bűvészkedésre, hogy a Trueba-házban ne vegyék észre a nyomorúságát, és ő, tökéletes együgyűsé- gében, nem segített rajta. Az apja szavaira gondolt, hogy gyermekkorában ő is szegény volt, és az ő korában már dolgozott, hogy eltartsa az anyját és nővérét; életében először most tudta ezeket a tanmeséket beilleszteni a való- ságba. Úgy képzelte, hogy így él Amanda is. Az ágyon ülve kortyolgatták a teát, mert csak egy szék volt a szobában. Amanda mesélt a múltjáról, családjáról, részeges apjáról, aki az egyik észa- ki megyében lakik és tanár, roskatag, bánatos anyjáról, hogy mennyit gür- cölt, amíg hat gyermekét felnevelte; de ő, alighogy el tudta látni magát, ott- hagyta a szülői házat. Tizenöt éves korában jött a fővárosba, egy jóakaratú asszony szárnya alá vette, és segítette egy darabig. Amikor anyja meghalt, hazautazott, és elhozta magával Miguelt, aki akkor még pelenkás csöppség volt. Azóta úgy nevelte, mintha az anyja volna. Sem az apjáról, sem a test- véreiről nem hallott többé. Nicolásban buzgott a vágy, hogy óvja, hogy gon- doskodjék róla, hogy kárpótolja az elszenvedett nélkülözésekért. Sohasem szerette jobban. Estefelé megjött Miguel, kipirult arccal, boldogan tekergőzött, hogy a háta mögé dugott ajándékot elrejtse. Egy zacskó kenyeret hozott a nővéré- nek. Letette az ágyra, szeretettel csókolgatta Amandát, kis kezével elsimí- totta a haját, megigazította a párnáját. Nicolás megremegett, mert a gyerek mozdulataiban több gyöngédség és gondoskodás volt, mint az ő összes si- mogatásában, amelyekkel egész életében bárkit is kényeztetett. Ekkor meg- értette, hogy mire célzott Amanda. „Sokat kell még tanulnom”, motyogta. Homlokát a zsíros ablaküveghez támasztotta, és megkérdezte önmagától, hogy képes lesz-e valaha is ugyanúgy adni, mint ahogyan kapni szeretne. – Hogyan csináljuk? – kérdezte, mert ki sem merte ejteni a száján azt a szörnyű szót.

– Kérd meg a testvéredet, Jaimét, hogy segítsen – javasolta Amanda. Jaime a könyvbarlangjában fogadta a fivérét, szerzetesi priccsén feküdt, a mennyezetről lógó csupasz égő világította meg. A Költő szerelmes szonett- jeit olvasta, akit ekkorra már világszerte elismertek, úgy, ahogyan Clara már a legelső irodalmi estélyen megjósolta, amikor fémes hangján szavalni hal- lotta a Költőt. Jaime azt fontolgatta, hogy a szonetteket talán Amanda jelen- léte ihlette Truebáék kertjében, ahol a Költő teázgatott, és szomorú dalokról mesélt; akkoriban állandó vendég volt a nagy sarokházban. Meglepődött testvére látogatásától, mert amióta leérettségiztek, egyre távolabb kerültek egymástól. Az utóbbi időben már semmi mondanivalójuk sem volt egymás- nak, és ha nagy ritkán összeütköztek az ajtóban, csak biccentéssel köszön- tek. Jaime már lemondott róla, hogy felkeltse Nicolás érdeklődését a lét el- vontabb kérdései iránt. Léha szórakozásait személyes sértésnek fogta fel, nem tudta elfogadni, hogy időt és energiát fecsérel a léggömbutazásra, a csirkék mészárlására, amikor annyi tennivaló van a Misericordia negyedben. De már felhagyott a próbálkozással, hogy elvonszolja a kórházába abban a reményben, hogy ha közelről látja a szenvedést, csapongó madárszívét megindítja mások nyo- morúsága; a szocialisták összejöveteleire sem csalogatta már, Harmadik Pedro García otthonába, a munkásnegyed legtávolabb eső utcájába, ahol csütörtökönként találkoztak, bár a rendőrség figyelte őket. Nicolás kigú- nyolta őt a társadalmi problémák iránti érdeklődéséért, és kijelentette, hogy csak egy magát apostolnak képzelő bolond érezhet hivatást arra, hogy gyer- tyával a kezében járja a világot, és csak a szerencsétlenséget és az ocsmány- ságot kutassa. De most ott állt előtte, és azzal a bűntudatos és könyörgő te- kintettel bámult rá, amellyel mindig meghatotta. – Amanda terhes – vágott bele Nicolás kertelés nélkül. Meg kellett ismé- telnie, mert Jaime meg sem rezdült; szokásos mogorvaságával, egyeden mozdulattal sem árulta el, hogy meghallotta. De belül keserű csalódás fojto- gatta. Némán szólongatta Amandát, nevének édes visszhangjába kapaszko- dott, hogy uralkodni tudjon magán. Gyötrő vágyakozásában, hogy lelke áb- rándját életben tartsa, azzal ámította szívét, hogy Amandát gyerekes érzés köti Nicoláshoz, hogy kapcsolatuk kimerül abban, hogy kézen fogva sétál- gatnak, elvitatkoznak egy palack ital mellett, és csak olyan röpke csókokat váltanak, amilyenen egyszer rajtakapta őket.

Tagadta a fájó valót, és most szembe kellett néznie vele. – Ne beszélj ne- kem róla. Semmi közöm hozzá – tiltakozott, amikor meg tudott szólalni. Nicolás lerogyott az ágy végébe, és kezébe temette az arcát. – Segítened kell rajta, kérlek! – könyörgött. Jaime behunyta a szemét, nehezen lélegzett, alig bírt erőt venni őrült in- dulatán, legszívesebben megfojtotta volna a testvérét, aztán rohant volna, hogy feleségül vegye Amandát; legszívesebben hangosan zokogott volna tehetetlenségében és kiábrándultságában. Lelkében őrizte a lány képét, és mindig megjelent előtte, ha rátört a szerelmi vágy. Amikor az otthonukban jött-ment, mintha tiszta, friss szélroham járta volna át a házat, látta, amint a kisöccsét kézen fogva viszi, kacagása behallatszott a teraszról, és ha elment mellette a déli verőfényben, beszívta bőrének és hajának halvány, édes illa- tát. Olyannak látta őt, mint amikor tétlen perceiben álmodozott róla. De leg- főképp azt az egyetlen percet idézte fel, amikor Amanda bejött a hálószobá- jába, és kettesben voltak a szentély meghittségében. Kopogtatás nélkül lé- pett be, ő a priccsen heverészve olvasott, és odúját betöltötte hosszú hajának röpködése, karjának hullámzása; tiszteletlenül megfogdosta a könyveket, merészen kihuzigálta felszentelt helyükről, leszedte a köteteket a polcokról, lefújta róluk a port, és könnyed nemtörődömséggel az ágyra dobta a nagy becsben tartott műveket, közben megállás nélkül csicsergett, ő pedig reme- gett a vágytól és a meglepetéstől, és hiába volt olyan gazdag szókincse, most egyetlen mukkot sem tudott kinyögni, hogy tartóztassa, végül a lány arcon csókolta, és elköszönt; a csók égette, az az egyetlen szörnyű csók, amelyből az álmok labirintusát építtette fel, ahol szerelmes hercegi párként éltek együtt. – Te orvostudománnyal foglalkozol, Jaime. Tenned kell valamit – kérlelte Nicolás. – Egyetemista vagyok, még sok hiányzik hozzá, hogy orvos legyek. Én egyáltalán nem értek hozzá, de már sok nőt láttam, aki belehalt a kontár be- avatkozásba – mondta Jaime. – De ő bízik benned. Azt mondja, csak te segíthetsz rajta – felelte Nico- lás. Jaime megragadta a testvérét, a ruhájánál fogva felemelte a levegőbe, és megrázta, mint egy rongybabát, szitkok áradatát zúdította rá, elmondta min- dennek, ami csak eszébe jutott, mígnem a saját fuldokló zokogásától el kel-

lett engednie. Nicolás megkönnyebbülten hüppögött. Ismerte Jaimét, és megérezte, hogy mint mindig, most is magára vette a pártfogó szerepét. – Köszönöm, testvér! Jaime kelletlenül arcon csípte, és kilökdöste a szobájából. Kulcsra zárta az ajtaját, és hasra vágódott, a priccs rázkódott a szerelmében csalódott férfi rekedt, hörgő zokogásától. Vasárnapig vártak. Jaime a Misericordia negyed rendelőjében adott talál- kát nekik, ahol mint orvostanhallgató gyakorolt. Volt kulcsa hozzá, mert mindig ő volt az utolsó, aki elment, így minden nehézség nélkül bejutott, de úgy osont, mint egy tolvaj, mert nem tudta volna megmagyarázni, hogy mit keres ott azon a késői órán. Három nap óta gondosan tanulmányozta a ter- vezett beavatkozás minden lépését. Szóról szóra el tudta ismételni, könyv nélkül, pontos sorrendben, de ettől nem jött meg az önbizalma. Rettegett. Igyekezett elhessegetni emlékezetéből azoknak az asszonyoknak a képét, akiket haldokolva hoztak a kórház intenzív osztályára, azokét, akiket ő segí- tett megmenteni, ott, abban a rendelőben, azokét, akik ott feküdtek halottsá- padtan azokon az ágyakon, és lábuk közt mint egy patak folyt el a vérük, anélkül, hogy a tudomány bármit tehetett volna, hogy az élet ne szökjék el belőlük ezen a nyitott csapon át. Tudta, mi a tragédia, de eddig a percig so- hasem került erkölcsi összeütközésbe önmagával, nem kellett azon törnie a fejét, segítsen-e vagy ne egy kétségbeesett nőn. És épp Amanda! Felkap- csolta a lámpákat, felvette fehér köpenyét, előkészítette a műszereket, köz- ben hangosan ismételgette a tennivalókat, részletesen, ahogy betanulta. Azt kívánta, bárcsak valami jönne, valami természeti csapás, amely alapjaiban rendítené meg a földgolyót, hogy ne kellene elkövetnie azt, amire készült. De semmi sem történt, és elérkezett a megbeszélt időpont. Ezalatt Nicolás elment Amandáért az öreg Covadongán, a tragacs már alig járt, füstölgött, köhögött, de sürgős esetekben még jó szolgálatot tett. A lány a szoba egyetlen székén ült, úgy várt rá, Miguellel egymás kezébe ka- paszkodtak, szoros szövetségben összeforrva, mint mindig, Nicolás kire- kesztettnek érezte magát. Bár a lány vékony arca sápadt volt, és az utolsó hetekben elviselt idegesség, rossz közérzet, bizonytalanság legyengítette, mégis nyugodtabb volt, mint Nicolás, aki mindenfélét összehordott, és se- hogy sem bírt nyugton maradni, erőlködött, hogy tettetett vidámsággal és ostoba viccekkel bátorítsa. Egy antik gyűrűt vitt neki ajándékba, gránát- és briliánskövek voltak benne, az anyjától csente el, abban a biztos tudatban,

hogy sohasem fogja hiányolni, sőt még ha Amanda kezén látja, akkor sem ismeri fel, mert Clara ilyesmit nem tartott számon. Amanda finoman vissza- adta. – Látod, milyen nagy gyerek vagy, Nicolás – szólt, de nem mosolygott. Amikor indultak, a kis Miguel felvette a poncsóját, és a nővére kezébe kapaszkodott. Nicolás előbb szép szóval próbálkozott, de végül erőszakkal tudta csak a szállásadónőnél hagyni, akit az utóbbi napokban teljesen meg- hódított a bérlőjének állítólagos unokafivére, és saját elveit megcáfolva megígérte, hogy aznap este vigyázni fog a kisfiúra. Egy szót sem szóltak egész úton, mindketten a saját rettegésükkel voltak elfoglalva. Nicolás úgy érezte, hogy Amanda utálja, irtózik tőle: ezért nem tudtak közeledni egymáshoz. A lány az utóbbi napokban a halál gondolatát érlelgette, és kevésbé iszonyodott tőle, mint a fájdalomtól és megaláztatás- tól, melyet ma este el kell viselnie. A fiú ismeretlen városrészben vezette a Covadongát, sötét, keskeny sikátorokban; a gyárépületek magas falai mel- lett felhalmozódott a szemét, a kéményerdőtől nem látszott az ég. Kóbor kutyák szaglászták a szennyet, és újságpapírba takarózott koldusok aludtak a kapualjakban. Elcsodálkozott, hogy a testvére ebben a környezetben dol- gozik. Jaime a rendelő ajtajában várt rájuk. A fehér köpenytől és az aggodalom- tól idősebbnek látszott. Jeges folyosók labirintusán vezette végig őket az előkészített szobáig. Megpróbálta elvonni Amanda figyelmét a gyászos kör- nyezetről, hogy ne vegye észre a hétfői mosodára váró sárgás törülközőket a bádogtartályokban, a falra vésett trágárságokat, a hiányzó csempéket, a szünet nélkül csöpögő rozsdás vízvezetéket. A pavilon ajtajában Amanda rémülten megállt: meglátta a nőgyógyászati asztalt, a műszereket; ami ad- dig a percig elvont fogalom volt, kacérkodás a halál gondolatával, most tes- tet öltött. Nicolás halottsápadt volt, de Jaime karon fogta és bevitte őket. – Ne nézd, Amanda! Elaltatlak, hogy ne érezz semmit – bátorította. Soha még nem altatott, műtétet sem végzett. Mint hallgató, az adminiszt- rációs munkákban segédkezett, statisztikát vezetett, adatlapokat töltött ki, a gyógyításban csak apróságokat bíztak rá, például varratokat készíthetett. Jobban meg volt ijedve, mint Amanda, de felvette az orvosoktól ellesett fö- lényes, megnyugtató modort, hogy a lány azt higgye, hogy csak rutinműtét lesz, amilyet mindennap csinál. Meg akarta kímélni tőle, hogy pőrére vet- kőzzék, és saját magát is, hogy úgy kelljen látnia, ezért ruhástul fektette az

asztalra. Mialatt bemosakodott és ráparancsolt Nicolásra, hogy tegye ugyanazt, a lányt a spanyolszellem történetével szórakoztatta, amely Clara pénteki szeánszán a ház alapjában rejlő kincsről adott hírt; aztán a családjá- ról mesélt: a több generáción át egymást követő bolondokról, akiken még a kísértetek is csúfolódnak. Amanda nem is hallotta, sápadt volt, mint a halot- ti lepel, és vacogott. – Mire valók ezek a szíjak? Nem akarom, hogy lekötözzél! – rettegett. – Nem kötözlek le. Nicolás adagolja az étert. Lélegezz nyugodtan, ne félj, mire felébredsz, mindenen túlleszünk – mosolygott rá Jaime szeme a maszk fölött. Nicolás rátette az altatómaszkot, és mielőtt a lány elsüllyedt a sötétségbe, Jaime szerelmes tekintetét látta, de azt hitte, hogy már álmodik. Nicolás le- vetkőztette és leszíjazta; tudta, hogy kegyetlenebb, mintha megerőszakolná; ezalatt fivére bemosakodott, és kesztyűs kezét feltartva igyekezett nem a szeretett nőt látni Amandában, aki minden gondolatát betöltötte, hanem azoknak a nőknek egyikét, akik naponta ezen az asztalon sikoltoznak fájdal- mukban. Lassan, nyugodtan végezte a feladatát, magában ismételgetve a tennivalókat, a könyvből kívülről megtanult szöveget mormolva; izzadsága a szemébe csöpögött, közben a lány lélegzetét, bőrszínét figyelte, szívveré- sének ritmusát; utasította a testvérét, hogy adjon több étert, amikor a lány felnyögött, és imádkozott, hogy ne lépjen fel komplikáció; ezalatt Amanda legintimebb mélységeiben turkált, és egész idő alatt a fivérét átkozta, mert arra gondok, hogyha ez a gyerek tőle lenne és nem Nicolástól, épen, egész- ségesen megszületett volna, ahelyett, hogy feldarabolva kiöntsék ennek a nyomorék rendelőnek a lefolyójába; álomba ringatta volna magzatát, ahe- lyett, hogy most kikanalazza fészkéből. Huszonöt perc alatt befejezte, és megparancsolta Nicolásnak, hogy segítsen rendbe hozni a lányt, mire elmú- lik az éter hatása, de látta, hogy testvére a falnak támaszkodva támolyog és öklendezik. – Idióta! – ordított rá Jaime. – Menj a fürdőszobába, és ha kihánytad bűn- tudatodat, várakozz az előtérben, mert még sok van hátra! Nicolás kibotorkált, Jaime pedig levetette a gumikesztyűt, a maszkot, ki- oldotta Amanda szíjait, gyöngéden felöltöztette, és elrejtette véres művének maradványait, elrakta kínzóeszközeit. Azután karjába emelte, élvezte a má- sodpercnyi örömet, hogy magához szoríthatta, és lefektette az ágyra, ahová tiszta lepedőt terített, és ezzel többet nyújtott neki, mint azoknak a szegény

asszonyoknak, akik elsősegélyért jöttek a rendelőbe. Betakargatta, és mellé- je ült. Életében először kedvére nézegette. Apróbb és édesebb volt, mint amikor görög jósnőnek álcázva csörömpölő csecsebecséivel jöttment; töré- keny testében csak sejteni lehetett a madárcsontjait, nőiességének aprócska domborulatai és sima völgyei alatt. Izgága sörénye, rejtélyes tekintete nél- kül tizenöt évesnek látszott. Sebezhetősége még jobban vonzotta, mint mindaz, ami eddig kívánatossá tette. Kétszeresen nagynak, súlyosnak érezte magát a lány mellett, és ezerszer erősebbnek, mégis tisztában volt vele, hogy féltő, kényeztető vágya legyőzi majd. Átkozta legyűrhetetlen érzel- mességét, próbálta fivére szeretőjeként nézni a lányt, akin épp most végzett magzatelhajtást, de rögtön rájött, hogy fölösleges erőlködés, és átadta szívét a szerelem fájó gyönyörűségének. Áttetsző kezét simogatta, finom ujjait, fülkagylóját, nyakán végigfutva érezte ereiben az élet parányi lüktetését. Szájával ajkához közelített, és mohón szívta az altató szagát, de nem mert hozzáérni. Amanda lassan tért magához. Előbb didergett, azután az öklendezéstől rázkódott. Jaime vigasztalta, titkos nyelven suttogott, amelyen csak az álla- tokhoz és a szegények kórházában a kicsinyekhez szokott beszélni, s a lány lassan kezdett megnyugodni. Csöndesen elsírta magát, ő meg cirógatta. Hallgattak, Amanda a kábult álom és a hányinger között vergődött, szívét az aggodalom, hasát a kezdődő fájdalom mardosta, Jaime pedig azt kívánta, bárcsak örökké tartana az éjszaka. – Mit gondolsz, lehet még gyerekem? – kérdezte a lány, megtörve a csen- det. – Azt hiszem, lehet – felelte. – De komolyabb apát keress neki. Megkönnyebbülten mosolyogtak. Amanda megpróbált a fölébe hajló bar- na arcon a Nicoláséhoz hasonló vonásokat fölfedezni, de nem sikerült. Egész nomád élete folyamán most érezte először biztonságban magát, elé- gedetten sóhajtott, megfeledkezett a visszataszító környezetről, a málladozó falakról, a rideg fémszekrényekről, az ijesztő műszerekről, a fertőtlenítő szagáról, még a hasát szaggató fájdalomról is. – Kérlek, feküdj mellém, és ölelj át – hívta. Jaime óvatosan dőlt le a keskeny ágyra, és átkarolta. Igyekezett nyugton maradni, hogy ne zavarja, és ne csússzon le. Esetlen gyöngesége magától jött, nem voltak szerelmi tapasztalatai. Amanda behunyta a szemét, és mo- solygott. Így feküdtek tökéletes nyugalomban, úgy, mint két testvér, amíg a

hajnal fénye elhomályosította a lámpáét. Akkor Jaime felsegítette, ráadta a kabátját, és karjába ölelve támogatta az előszobáig, ahol Nicolás egy széken ülve aludt. – Ébredj! Hazavisszük Amandát, hogy anyánk ápolja. Pár napig jobb, ha nem marad egyedül – rendelkezett Jaime. – Tudtam, hogy számíthatunk rád, testvér – hálálkodott Nicolás megha- tottan. – Nem érted tettem, te nyomorult, hanem Amandáért – morogta Jaime, és hátat fordított. A nagy sarokházban Clara kérdezősködés nélkül fogadta őket: de lehet, hogy már kifaggatta a kártyákat vagy a szellemeket. Fel kellett kelteniük, mert alig pirkadt, és még senki sem volt talpon. – Anyám, segíts Amandán – kérte Jaime magabiztosan, hiszen a jóté- konyságban régi szövetség fűzte össze őket. – Beteg, itt maradna néhány napig. – Hát Miguelito? – aggódott Amanda. – Máris hozom – biztatta Nicolás, és elment. Megvetették az ágyat az egyik vendégszobában, és Amanda lefeküdt. Jaime megmérte a lázát, és azt mondta, hogy pihennie kell. Búcsút intett, de tétován megállt a küszöbön. Ott találta Clara, kávét hozott mindhármuk- nak. – Gondolom, magyarázattal tartozunk neked, anyám – motyogta Jaime. – Dehogy, fiam – tért ki Clara vidáman. – Ha bűn, jobban szeretném, ha nem avatnátok be. Inkább éljünk az alkalommal, és kényeztessük Amandát, ráfér. Kiment, és a fia követte. Amint anyja előtte ment a folyosón, mezítláb, derekáig érő kibontott hajjal, fehér köntösben, Jaime észrevette, hogy egy- általán nem nagy, és nem is erős, mint gyerekként hitte. Kinyújtotta a kezét, és átfogta a vállát. Clara mosolyogva hátranézett, és Jaime átölelte, hevesen magához szorította, a homlokához dörzsölte reszelős állát: a másnapos sza- káll már borotváért kiáltott. Feltörő gyöngédségében először simogatta meg csecsszopó kora óta, amikor még a szükség tapasztotta anyja mellére; Clarát is meglepte, hogy mekkorára nőtt a fia, súlyemelő-mellkasával, kalapácsve- tő karjával csaknem összeroppantotta gyámoltalan gyöngédségével. Boldog ellágyulásában el sem akarta hinni, hogy ez a szakállas óriás, aki erős, mint

egy medve, és szemérmes, mint egy apácanövendék, valaha az ő hasában lakott, és méghozzá társbérletben a fivérével. Az ezt követő napokban Amandának láza volt, Jaime megijedt, és állan- dóan vigyázott rá; szulfamidot adott neki; Clara ápolta. Az anya figyelmét nem kerülte el, hogy Nicolás tapintatosan érdeklődik, de eszébe sem jut meglátogatni a lányt, viszont Jaime bezárkózik vele; kölcsönadja neki leg- kedvesebb könyveit, és sugárzó arccal jár-kel, badarságokat hord össze, úgy sürgölődik, ahogy azelőtt soha, és még a csütörtöki szocialista összejövete- lekről is megfeledkezik. Így történt, hogy Amanda egy időre családtaggá vált, és hogy Miguelito egy sajátos körülmény folytán a szekrénybe bújva jelen volt azon a napon, amikor Alba megszületett a Trueba-házban; egész életére emlékezetébe vé- sődött a borzalmas és magasztos látvány, ahogyan a csöppség kocsonyás és véres burkában a világra jött, anyjának sikoltozásai és a körülötte serényke- dő asszonyok izgatott sertepertélése közepette. Időközben Esteban Trueba Észak-Amerikába utazott. Már nem tudta elvi- selni sajgó csontjait és azt a titokzatos betegséget, amelyet csak ő vett észre, ezért elhatározta, hogy külföldi orvosokkal vizsgáltatja meg magát, mert arra az elhamarkodott megállapításra jutott, hogy a latin orvosok mind sar- latánok, és közelebb állnak a bennszülött varázslókhoz, mint a tudomány- hoz. Alig észrevehetően ment össze, olyan lassan s olyan lopva, hogy senki- nek sem tűnt fel. Egy számmal kisebb cipőt kellett vennie, meg kellett rövi- díttetnie a nadrágszárát, és fel kellett hajtatnia az ingujjakat. Egy nap felvet- te keménykalapját, melyet nem hordott egész nyáron, és lecsúszott a fülére, ebből arra a szörnyű következtetésre jutott, hogy agyának mérete is csök- ken, és ezzel valószínűleg majd a gondolatai is összemennek. A gringó or- vosok megmérték a testét, sorra vették minden tagját, fogát, az egyik tűvel folyadékot fecskendeztek bele, a másikkal kiszívták, fényképezték, kifordí- tották, mint egy kesztyűt, még a végbelébe is bevilágítottak. Végeredmény- ként leszögezték, hogy pusztán az ő kényszerképzete, hogy összemegy, hisz mindig ekkora volt, és csak álmodta, hogy valaha egy méter nyolcvan centi magas volt, és negyvenkettes cipőt viselt. Esteban Trueba türelmét vesztve visszatért a hazájába, és elhatározta, hogy nem törődik többé testének mére- teivel, végtére is a történelem minden nagy politikusa kis növésű volt. Na- póleontól Hitlerig. Hazatérve látta, hogy Miguel a kertben játszik, Amanda pedig soványabban, karikásabb szemmel, mint valaha, karkötőitől és nyak-

láncaitól megfosztva Jaiméval beszélget a teraszon. Nem kérdezősködött, megszokta, hogy idegenek élnek velük a családi házban.

8 / A GRÓF Az a korszak már régen az idő koptatta emlékek zűrzavarába veszett vol- na, ha Clara és Blanca nem leveleznek. Ez a kiadós levélváltás megőrizte az eseményeket, és megóvta őket attól, hogy a bizonytalanság ködébe vessze- nek. Clara már Blanca esküvő után írt első leveléből kiolvasta, hogy a lánya távolléte nem tarthat sokáig. Senkinek sem szólt, de berendezte a ház egyik legnaposabb és legtágasabb szobáját, hogy oda várja vissza Blancát. Beállí- totta a szobába azt a bronzbölcsőt, amelyben három gyerekét ringatta. Blanca sohasem tudta megmagyarázni az anyjának, hogy miért egyezett bele a házasságba, hiszen maga sem értette. Később, amikor már érett asszony volt, és eltöprengett a múlton, arra a megállapításra jutott, hogy el- sősorban azért ment férjhez, mert rettegett az apjától. Már csecsszopó korá- tól számtalanszor tapasztalta Esteban képtelen dührohamait, és megszokta, hogy engedelmeskedjék neki. Végül a terhessége és Harmadik Pedro halál- híre miatt beletörődött a házasságba; de egyszersmind azt is elhatározta, hogy bár hozzámegy Jean de Satignyhoz, sohasem lesz igazán a felesége. Majd mindenféle kifogást keres, húzza az időt, eleinte az állapotával járó rosszullétre hivatkozik, aztán majd másra, de nem engedi közel magához: biztos volt benne, hogy egy olyan férjjel, aki sevróbőr cipőt hord, lakkozza a körmét, és elvesz egy olyan nőt, akit más férfi ejtett teherbe, könnyebb el- bánni, mint szembeszállni egy olyan apával, amilyen Esteban Trueba. Két rossz közül, azt hitte, a kevésbé rosszat választja. Rájött, hogy az apja és a francia gróf lényegében egy üzleti megállapodást kötöttek, amihez neki semmi köze. Az unoka törvényes lesz, ezért Jean de Satigny Pazar hozo- mányt kapott Truebától, és ígéretet az örökségre. Megalkudtak egymással, és Blanca tudomásul vette, de sem szerelmet, sem meghitt viszonyt nem óhajtott a férjével, hiszen továbbra is Harmadik Pedro Garcíát szerette, igaz, inkább csak megszokásból, hiszen már nem remélte, hogy még egyszer lát- hatja az életben. Blanca és újdonsült férje a főváros legelőkelőbb szállójának nászlakosz- tályában töltötték a házasságuk első éjszakáját; a szobát elborították a virá- gok, mert Trueba így akarta kiengesztelni a lányát, hiszen az utóbbi hóna- pokban nagyon csúnyán bánt vele. Blancának, legnagyobb meglepetésére

nem kellett fejfájást színlelnie, mert attól a perctől kezdve, hogy kettesben maradtak, Jean felhagyott a szerelmes vőlegény szerepével, mintha nem is ő lett volna, aki előbb még a nyakát csókolgatta, rákkal etette, neki válogatta ki a legfinomabb falatokat; már eszébe se jutott a némafilmek hősszerelme- sét játszani, hanem megint úgy viselkedett, mintha a testvére volna, ugyan- úgy, mint amikor kisétáltak a mezőre, és a fényképezőgéppel és a francia- könyvekkel leheveredtek a fűbe uzsonnázni. Jean bement a fürdőszobába, és olyan sokára jött vissza, hogy akkorra Blanca már félig aludt. Látta, hogy a férje már nem az esküvői öltönyében van, hanem felvette fekete selyempi- zsamáját és pompeji bársonyköntösét, kifogástalanul hullámosított hajára pedig hálót kötött, és érezte az erős angol kölni illatot is, de azt hitte, hogy álmodik. Jean nem úgy festett, mint akit mindjárt elemészt a vágy. Leült melléje az ágyra, és a máskor is tapasztalt, kissé tréfás mozdulattal megsi- mogatta Blanca arcát, aztán azzal a finomkodó, raccsolós spanyoljával elő- adta, hogy neki sincs nagy kedve a házassághoz, hiszen ő csak a művésze- tekbe, az irodalomba és a tudományba szerelmes, így hát férji jogaival sem fogja zaklatni Blancát, majd szépen együtt élnek, de nem gyűlölködve, ha- nem a legjobb barátságban, ahogy jólnevelt emberekhez illik. Blanca meg- könnyebbülten átölelte, és mindkét orcáján megcsókolta. – Köszönöm, Jean! – kiáltotta. – Nincs mit – válaszolta udvariasan férje. Kényelmesen elhelyezkedtek a hatalmas, empire stílust utánzó ágyban, és megbeszélték a lakodalom részleteit, aztán azt tervezgették, hogy hogy fog- nak élni. – Nem érdekel, hogy ki a gyerekem apja? – kérdezte Blanca. – Én vagyok – válaszolta Jean, és homlokon csókolta. Az ágyban ki-ki a saját oldalán, úgy aludtak, háttal egymásnak. Reggel ötkor Blanca émelyegve ébredt a virágok édeskés illatától, amelyekkel Est- eban Trueba feldíszítette a nászszobát. Jean de Satigny kikísérte a fürdőszo- bába a feleségét, és fogta a fejét, míg ő öklendezve hajolt a csésze fölé, az- tán lefektette, a virágokat pedig kivitte az előtérbe. Jean már nem is aludt el reggelig, de Sade márki „Budoárfilozófiáját” olvasta; Blanca elégedetten sóhajtott fel, már félálomban, de jó is egy intellektuel férj! Másnap Jean beváltotta apósa egyik csekkjét a bankban, azután majdnem egész nap a belvárosi üzleteket járta, hogy új anyagi helyzetének illően ki- stafírozza magát. Blanca unta, hogy a hotel halljában várjon rá, elhatározta

hát, hogy meglátogatja az anyját. Feltette legszebb délelőtti kalapját, és bér- kocsival a nagy sarokházhoz hajtatott, ahol a család többi tagja néma csend- ben ebédelt, morcosan és fáradtan a lakodalom izgalmaitól és az utolsó ve- szekedések hullámverésétől. Amikor apja meglátta, hogy Blanca belép az ebédlőbe, elborzadva felkiáltott: – Mit keresel itt, lányom?! – Semmit... látogatóba jöttem... – dadogta Blanca ijedten. – Megőrültél?! Eszedbe sem jut, hogy ha valaki meglát, elhíreszteli, hogy a férjed hazaküldött a mézeshetek kellős közepén? Azt fogják mondani, hogy nem voltál szűz! – Hiszen nem is voltam, papa. Esteban felállt, hogy lekenjen neki egy pofont, de Jaime határozottan kö- zébük állt, így csak szidalmakkal halmozta el az ostobaságáért. Clara azon- ban rendíthetetlen nyugalommal leültette Blancát, és hideg halat kínált neki kapriszósszal. Mialatt Esteban tovább ordítozott, Nicolás elment egy kocsit keresni, hogy visszavigye a nővérét a férjéhez; ők ketten úgy pusmogtak, mint a régi időkben. Blanca és Jean még aznap délután vonatra ültek, és elutaztak a kikötőbe. Ott felszálltak egy angol tengerjáró hajóra. A férfin fehér nadrág és kék ten- gerészkabát volt, mely tökéletesen harmonizált felesége kék szoknyájával és fehér kosztümkabátjával. Négy nap múlva egy isten háta mögötti északi városkában szálltak partra, ahol a délutáni pihenő ernyedt forróságában sen- ki sem ügyelt elegáns útiruhájukra és krokodilbőr táskáikra. Jean de Satigny elhelyezte feleségét egy hotelben, és nekivágott, hogy anyagi helyzetükhöz méltó lakást keressen. A szűk körű vidéki társaságban huszonnégy óra múl- va már híre járt, hogy egy valódi gróf érkezett hozzájuk. Ezután Jeannak már könnyű dolga volt. Kibérelhetett egy régi előkelő házat, az egyik legva- gyonosabb család építette még a salétromkorszakban, mielőtt a szintetikus műtrágya pokolra juttatta az egész vidéket. A ház elhagyatottan hervado- zott, mint minden körülötte, némi javításra szorult, de méltósággal őrizte hajdani előkelőségét és századvégi báját. A gróf a saját ízlése szerint ren- dezte be, kétértelmű, dekadens kifinomultságával enyhén elképesztette Blancát, mert ő a vidéki élethez és apjának klasszikus józanságához szokott. Jean gyanús kínai porcelánvázáiban virágok helyett festett strucctollak ékeskedtek, az ablakokra rojtos, drapériás damasztfüggönyöket, a legkülön- bözőbb stílusú bútorokra bojtos, pomponos díszpárnákat rakott, mindenfelé

aranyozott konzolasztalkák és spanyolfalak, fantasztikus állólámpák, kerá- miatalapzatuk abesszin négert ábrázolt életnagyságban, félmeztelenül, de turbánnal és papucsban. A ház állandóan be volt függönyözve, gyönge fél- homály uralkodott, sikeresen kirekesztve a kegyetlen sivatagi napfényt. A szoba sarkaiba Jean füstölőserpenyőket tett, illatos füvek égtek bennük és tömjénrudacskák; Blanca gyomra eleinte forgott tőlük, de aztán megszokta. Felfogadott néhány indián cselédet, meg egy jól megtermett, kövér szakács- nőt, akit ízlése szerint betanított a nagyon fűszeres mártások készítésére, azonkívül egy analfabéta, sánta szobalányt Blancának. Mindre látványos operettuniformist adott, de a cipőt képtelen volt rájuk erőszakolni, nem bír- ták elviselni, mert megszokták, hogy mezítláb járnak. Blanca kényelmetle- nül érezte magát abban a házban, és nem bízott a szenvtelen indiánokban, akik kelletlenül szolgálták ki, és bizonyára kinevették a háta mögött. Néma szellemként osontak el mellette, hangtalanul surrantak a szobák- ban, és legtöbbször tétlenül unatkoztak. Ha szólt hozzájuk, nem feleltek, mintha nem értenének spanyolul, vagy magas fennsíki tájszólásban egymás közt sustorogtak. Ha megemlítette a férjének a szolgálók furcsa viselkedé- sét, Jean mindig azt mondta, hogy az indiánok már csak ilyenek, ne törőd- jék velük. Clara ugyanezt válaszolta levélben, amikor megírta neki, hogy az egyik indiánférfi egy különös, magassarkú, bársonyszalagos ódivatú cipő- ben pipiskedett, amelybe bepréselte széles, kérges lábát. „A sivatagi hőség, a terhesség, a titkos vágyad, hogy a férjed rangja szerint úgy élj, mint egy grófné, látomásokat okoz, leánykám” – tréfálkozott Clara, és hozzáfűzte, hogy a hidegzuhany és a kamillatea a legjobb orvosság a XV. Lajos-korabe- li cipőkkel szemben. Más alkalommal Blanca egy kis döglött gyíkot talált a tányérján, már majdnem a szájába vette. Amikor magához tért az ijedségtől, és meg tudott szólalni, idegesen kiabálva behívatta a szakácsnőt, és reszkető ujjal a tányérjára bökött. A szakácsnő, terebélyes hájtömegét és fekete haj- fonatát ringatva, szó nélkül kivitte a tányért. De ahogy elfordult, Blanca úgy látta, hogy cinkosan összekacsint Jeannal. Aznap éjjel sokáig virrasztott, azon töprengett, hogy vajon jól látta-e; végül hajnalra megnyugodott: nyil- ván csak képzelődött. Igaza van az anyjának: a hőségtől és a terhességtől megzápul az agya. A ház félreeső helyiségei Jean fényképész szenvedélyét szolgálták. Ott rendezkedett be lámpáival, fényképezőgépeivel. Megkérte Blancát, hogy oda soha ne lépjen be az ő engedélye nélkül, mert, ahogy magyarázta, a „la-

boratóriumnak” nevezett helyiségben a nappali fénytől tönkremennének a lemezek. Kulcsra zárta az ajtaját, és a kulcs mindig nála volt, egy vastag aranyóraláncon hordta, teljesen fölösleges óvatosságból, mert a feleségét szinte semmi sem érdekelte a környezetében, legkevésbé az ő fényképmű- vészete. Ahogy hízott, úgy hatalmasodott el Blancán valami keleti nyugalom, amiből nem tudta kimozdítani férje igyekezete, hogy bevezesse a társaság- ba, magával vigye az összejövetelekre, sétakocsikáztassa, vagy új otthonuk berendezésére lelkesítse. Nehézkes esetlenségében, magányában, állandóan fáradtan, Blanca a kötéshez, hímzéshez menekült. A nap legnagyobb részét átaludta, és ha fenn volt, kis ruhácskákat készített, rózsaszínű babakelen- gyét, mert bizonyos volt benne, hogy kislánya születik. Amint anyja ővele, úgy ő is a méhében fejlődő és mocorgó magzattal beszélgetett állandóan. A leveleiben beszámolt szomorkás, visszavonult életéről, de férjéről, akiben vakon bízott, mindig azt írta, hogy tapintatos, finom, előkelő ember. Így az- tán, bár nem készakarva, valóságos hercegi dicsfénnyel övezte Jean de Sat- ignyt, de azt elhallgatta, hogy az orrán át kokaint szippantgat, és délutánon- ként ópiumot szív, mert tudta, hogy a szülei nem értenék meg az ilyesmit. A ház egyik szárnya csak az övé volt. Az volt az ő birodalma, ott gyűjtötte össze mindazt, amit a kislánya fogadására készített. Jean ugyan megjegyez- te, hogy ötven gyerek sem hordana el annyi ruhát és játszana annyi játékkal, de hát Blancának az volt az egyetlen szórakozása, hogy járta az üzleteket – nem sok volt a városban –, és megvett minden rózsaszínű babaholmit, amit csak talált. Napközben pólyát hímzett, gyapjúcipőcskét kötött, mózeskosa- rat díszítgetett, feltornyozta a kis ingeket, előkéket, pelenkákat, átnézte a hímzett lepedőket. Szieszta után az anyjának írt levelet, néha Jaime öccsé- nek is, és alkonyat után, amikor kicsit hűsebb lett a levegő, sétált egyet a környéken, mert elzsibbadt lábának kellett egy kis mozgás. Este otthonuk tágas ebédlőjében találkozott a férjével, a sarokban álló porcelánnégerek bordélyházi fénnyel világították meg a jelenetet. Távol ültek egymástól, a hosszú abrosszal megterített asztal két végén, amelyen kristálypoharak és egy teljes étkészlet volt, a vázában pedig művirág, mert azon a kietlen vidé- ken nem termett igazi virág. Mindig ugyanaz a szenvtelen, hallgatag indián szolgált fel, míg körülöttük keringett, szájában zöld kokalevélgombócot for- gatott, létszükséglete volt. Nem tartozott a közönséges cselédek közé, és nem volt semmi feladata a háztartásban. A tálalás sem volt erős oldala, nem

ismerte ki magát sem a tálakon, sem az evőeszközökön, épp hogy csak elé- jük dobálta az ételeket. Blancának egypárszor figyelmeztetnie kellett, hogy ne fogja meg kezével a krumplit, és ne úgy rakja a tányérjukra. De Jean de Satigny valamilyen titokzatos ok miatt nagy becsben tartotta, és betanította, hogy a laboratóriumban segédkezzen neki. – Ha még beszélni se tud tisztességesen, még kevésbé készít majd jó arc- képeket – jegyezte meg Blanca, amikor értesült a dologról. Ő volt az az indián, akit Blanca XV. Lajos-korabeli cipőben vélt látni. A házasság első hónapjai békés unalomban teltek. Blanca még zárkózot- tabb, még magányosabb lett. Nem akart részt venni a társasági életben, ezért Jean de Satigny végül egyedül tett eleget a számtalan meghívásnak. Amikor hazatért, leült Blancával szemben, és kigúnyolta a közönséges, be- savanyodott, régimódi családokat, ahol a kisasszonykákat gardedámok kísé- rik, és a férfiak skapulárét hordanak. Blanca kedvére tétlenkedhetett, amíg férje élvezte a pénzből fakadó apró örömöket, amelyekről oly hosszú időn át le kellett mondania. Minden éjjel játszott a kaszinóban, és a felesége sze- rint nagy összegeket veszíthetett, mert a hónap végén mindig hosszú sorok- ban álltak kapujukban a hitelezők. Jeannak nagyon sajátos elképzelései vol- tak a családi költségvetésről. Megvette a legújabb autómodellt, valódi leo- párdbőrhuzattal és aranyozott díszekkel, arab herceghez méltót, olyan hatal- masat és fényűzőt, amilyent soha azelőtt nem láttak azon a vidéken. Titok- zatos összeköttetései voltak, azok segítségével antik dolgokat vásárolt, fő- leg francia-barokk porcelánt, az volt a gyengéje. Azonkívül a finom likőrö- ket is ládaszám hozta be az országba, és azok átcsúsztak a vámon. A csem- pészáruk a személyzeti bejáraton át kerültek a házba, és érintetlenül távoz- tak a főbejáraton át ismeretlen helyekre, ahol Jean titkos orgiákon itta meg őket, vagy csillagászati áron adott túl rajtuk. A házban nem fogadott vendé- get, így pár hét múlva a környékbeli dámák is felhagytak vele, hogy hívo- gassák Blancát. Híre járt, hogy gőgös, fennhordja az orrát és beteges, ettől is csak nőtt a francia grófot övező rokonszenv; sanyarúsorsú, türelmes férj – mondogatták róla. Blanca jól megvolt a férjével. Csak akkor vitatkoztak, ha Blanca megpró- bált a családi költségvetésről tájékozódni. Nem értette, hogy engedheti meg magának Jean, hogy porcelánt vesz, és tigrisbőrös autón jár, amikor nem tudják kifizetni a kínai fűszerest és nagyszámú alkalmazottjukat. De Jean- nak beszélhetett, a férje azzal tért ki, hogy mindez a férfi dolga, nem kell

ilyesmikkel terhelni egy asszonyka verébfejecskéjét, úgysem ért hozzájuk. Blanca azt képzelte, hogy Jean de Satignynak korlátlan folyószámlája van Esteban Truebánál, és látva, hogy ebben a kérdésben nem tudnak szót érteni egymással, végül felhagyott a vitával. Úgy senyvedt abban a homokra épült házban, mint egy idegen nap alatt kókadozó virág, mintha valami más vi- lágba került volna, ahol különös indiánok veszik körül, és gyakran olyan apróságokon akadt fenn, hogy már azt hitte, elment a józan esze. A valóság annyira eltorzult, mintha a könyörtelen nap, amely kifakította a színeket, az őt körülvevő dolgokat is elrajzolta volna, és titokzatos árnyakat formált vol- na az emberekből. Kábán teltek a hónapok, és csak a bensejében fejlődő magzat óvta Blan- cát, aki még keserű sorsáról is megfeledkezett miatta. Már nem a régi, fojto- gató, türelmetlen vággyal gondolt Harmadik Pedro Garcíára, csak halvá- nyuló édes emlékéhez menekült, azt idézte fel mindenpercben. Érzékisége szunnyadozott, és ha nagy ritkán eltöprengett szerencsétlen sorsán, szívesen képzelte magát távol az élet durvaságaitól, örömtől, bánattól, amint ködös állapotban lebeg, és senki sincs vele, csak a kislánya. Már azt hitte, hogy sosem tud szeretni többé, és végleg kialudt testében a vágy. Hosszú órákon át bámulta az ablak alatt elterülő fakó tájat. A ház a város szélén épült, né- hány csenevész fa nőtt körülötte, amelyek még állták a sivatag kegyetlen ostromát. Észak felől minden növényt kipusztított a szél, csak a végtelen síkság homokdűnéi látszottak oda, meg a napfényben remegő távoli hegyek. Nappal a fojtogató hőség ólomsúlyként nehezedett Blancára, éjjel viszont vacogott az ágyban, és melegvizes palackokkal meg gyapjútakarókkal me- lengette át fagyott tagjait. Sóvárogva leste a vakítóan tiszta égboltot, hogy hátha feltűnik rajta egyszer egy parányi felhő, és néhány csepp eső enyhíti a holdbéli táj nyomasztó kopárságát. Egyhangúan teltek a hónapok, csak any- ja levelei jelentettek változatosságot, aki leírta bennük apja politikai kam- pányát, Nicolás őrültségeit, Jaime különcségét, aki úgy élt, mint egy szerze- tes, de szerelemtől lázas szemmel járkált. Clara azt javasolta egyik levelé- ben, hogy foglalkozzék valamivel, csináljon újra betlehemeket. Megpróbál- ta. Beszerezte azt az anyagot, amelyről Tres Maríason szokott formázni, a konyha hátsó részét berendezte műhelynek, az indiánokkal kerámiaégető kemencét építtetett. De Jean de Satigny kinevette művészi ambícióit, és azt mondta, hasznosabb elfoglaltság volna, ha papucsot horgolna, vagy megta- nulna rétestésztát sütni. Így hát felhagyott a munkával, nem annyira a férje

gúnyolódása miatt, mint inkább azért, mert rájött, hogy úgyse tud verse- nyezni az indián fazekasok ősi művészetével. Jean ugyanolyan nyakas kitartással üzletelt, mint ahogy azelőtt a csincsil- lákkal foglalkozott, de most több sikerrel. Csupán egy német pap járta har- minc éve a vidéket, az inkamúltat forgatta ki a földből, más nem törődött az ereklyékkel, mert nem gondolták, hogy értékük lehet. A kormány tiltotta az indián régiségekkel való üzletelést, általános koncessziót adott a papnak, és felhatalmazta, hogy kobozza el a leleteket, é helyezze el őket a múzeumban. Jean a múzeum poros vitrinjeiben látott életében először ilyesmit. Két napot töltött a német mellett, akit boldoggá tett, hogy annyi év után akadt valaki, aki érdeklődik a munkája iránt, készségesen kitárta tudásának dús tárházát. Jean így megtudta, hogyan lehet megállapítani, hogy mennyi ideje temették el a cseréptárgyakat, megtanulta a különböző stílusokat és korszakokat, hogy hogyan lehet felismerni a temetőket a sivatagban a civilizációhoz szo- kott szemnek láthatatlan jelekből, és végül arra a következtetésre jutott, hogy ha ezeket a cseréptörmelékeket nem aranyozza is be az egyiptomi sí- rok ragyogása, azért ezeknek is van történelmi értékük. Amikor megfelelő tudásra tett szert, indián csapatokat szervezett, hogy mindent kiásasson, amit meghagyott a szorgos pap-arheológus. Az idő patinájával bevont nagyszerű kerámiák indián bugyrokban, felta- risznyázott lámákon, lopva jutottak be a házba, és hamarosan megtöltötték az előkészített rejtekhelyeket. Blanca látta a szobákban felhalmozott edé- nyeket, és elámult gyönyörű formáikon. Kézbe vette, elbűvölten simogatta a kerámiákat, és amikor elszállították őket, szalma és papír közé burkolva, távoli, ismeretlencímre, bánkódott utánuk. Gyönyörűnek találta ezeket a fa- zekakat. Érezte, hogy az ő betlehemi szörnyei a nyomába sem érnek az ősi cserepeknek, főleg ezért adta fel műhelyét. Az ősi indián agyagedényekkel titkon üzleteltek, hiszen a nemzet törté- nelmi hagyatékai voltak. Jean de Satignynak több indiáncsapat dolgozott, akik titokban szöktek át a határ járhatatlan hágóin. Nem voltak papírjaik, mint általában az embereknek, hallgatag, bárdolatlan, kifürkészhetetlen volt mindahány. Ha Blanca kérdezősködött, hogy honnan kerültek elő azok a fickók, akik hirtelen tűntek fel az udvarukban, azt felelték, hogy az asztal- nál felszolgáló indián unokatestvérei, és valóban mind hasonlítottak egy- máshoz. Nem sokáig maradtak a házban. Legnagyobb részt a sivatagban él- tek, másuk sem volt, csak a lapátjuk, amellyel a homokot túrták, és egy ko-

kagombóc a szájukban, az tartotta életben őket. Néha szerencséjük volt, és alig betemetett inkafalu romjaira bukkantak a homokban, és a ház raktárai megteltek kiásott, rablott kincsekkel. A kutatás, a szállítás és a kereskedés olyan gyanús óvatossággal zajlott, hogy Blancának kétsége sem volt felőle, hogy a férje törvénytelen úton jár. Jean elmagyarázta, hogy a kormányzat túl sokat aggályoskodik ezekkel a mocskos korsókkal és a sivatagi kövek- ből készült nyomorúságos nyakláncokkal, ezért ő el akarja kerülni a hivata- los ügyintézés végeláthatatlan útvesztőjét, és inkább saját feje szerint érté- kesíti őket. A lepecsételt ládákra ráírta, hogy „alma”, így csempészte ki őket az országból, hála a cinkos vámtisztviselőknek. Mindezzel Blanca nem sokat törődött. Csak a múmiák izgatták. Meghitt ismerősei voltak a halottak, mert a háromlábú asztal segítségével anyja megidézte őket, így egész életében közeli kapcsolatban volt velük. Meg- szokta, hogy a szülői ház folyosóján árnyak sétálnak, a ruhásszekrényeket nyikorgatják, megjelennek az alvóknak, hogy sorscsapásokat jósoljanak vagy lottónyereményt. De a múmia, az egész más. A poros, mállékony ron- gyokba csavart, összezsugorított lények, a koponyára száradt sárga arcuk, ráncos kezecskéjük, bevarrt szemhéjuk, ritkás hajuk a tarkón, szájnélküli, örökös, szörnyűvigyoruk, avas szaguk, a sokszázéves hullák szomorú és nyomorúságos látványa fölkavarta a lelkét. Nem volt sok belőlük. Nagy rit- kán hoztak az indiánok egyet-egyet. Lassan, egykedvűen tették le a házban a lepecsételt égetett cserépedényt. Jean óvatosan nyitotta fel, bezárt ajtót, ablakot, nehogy az első légáramlatra az urna tartalma porrá és hamuvá vál- jék. Az edény belsejében úgy ült a múmia, mint valami különös gyümölcs- nek a magja, magzati tartásban kuporgott, rongyokba burkoltan: mellette voltak nyomorúságos kincsei: fogakból fűzött nyakláncok és rongybabák. A múmiák a kifosztott sírok legértékesebb leleteinek számítottak, mert a ma- gángyűjtők és néhány külföldi múzeum nagyon jól fizettek értük. Blanca azon töprengett, hogy miféle ember lehet, aki halottakat gyűjt, és vajon hová teszi őket. Nem tudta elképzelni a múmiát mint szalondíszt, de Jean de Satigny azt mondta, hogy ha beleteszik egy üvegurnába, bármilyen mű- kincsnél többre becsülik az európai milliomosok. A múmiákat nehéz volt értékesíteni, szállítani és átcsempészni a vámon, ezért olykor hetekig ott vá- rakoztak a ház raktárában, amíg végre sorra kerültek, és útnak indultak va- lamelyik távoli országba. Blanca sokszor álmodott róluk, és napközben néha úgy rémlett neki, mintha orvul, lábujjhegyen settenkednének a folyo-

són, mint megannyi ravasz kis gnóm. Magára zárta a szobája ajtaját, még a takarót is a fejére húzta, így imádkozott, reszketett órákig, és gondolatban az anyját hívta segítségül. A leveleiben mindent elmesélt Clarának, aki azt válaszolta neki, hogy nem kell félni a holtaktól, csak az élőktől, mert akár- mit mondanak is a múmiákról, olyat még senki sem hallott, hogy bárkit megtámadtak volna, éppen ellenkezőleg, nagyon is félénk természetűek. Blanca ettől felbátorodott, és mindjárt el is határozta, hogy meglesi a múmi- ákat. Néma csendben őrködött a szobájának félig nyitott ajtajában, és várt rájuk. Aztán egyszer csak meghallotta, hogy elkezdenek járkálni a házban, gyerekesen csoszognak a szőnyegen, csivitelnek, lökdösődnek, mint az is- kolások; minden éjjel kettesével-hármasával settenkedtek végig a folyosón, Jean de Satigny laboratóriuma felé. Néha valami távoli, síron túli nyöször- gést is hallott, és akkor úrrá lett rajta a vakrémület: a férje után kiáltozott, de senki sem ment be hozzá, hogy megnyugtassa, ő meg annyira félt a mú- miáktól, hogy nem mert kilépni a folyosóra, hogy megkeresse Jeant. A nap- fény első sugaraival Blanca józansága visszatért, és amint felzaklatott ide- gei lecsillapodtak, belátta, hogy éjszakai szorongása az anyjától örökölt lá- zas képzelet szüleménye lehet; alkonyatig nyugodt is maradt, de amint le- szállt az este, újra elfogta a rémület. Egy nap már nem bírta elviselni az al- konyat felé egyre növekvő feszültséget, és elhatározta, hogy beszélni fog Jeannal a múmiákról. Éppen vacsoráztak. Ahogy mesélni kezdte a járkálást, a suttogást, a visszafojtott sikolyokat, Jean de Satigny hirtelen kővé der- medt: a szája tátva maradt, a villája megállt a levegőben. Az indián, aki épp abban a pillanatban lépett be a tállal, megbotlott, és a sült csirke a szék alá gurult. Jean minden bűbáját, határozottságát és logikai képességét felvonul- tatta, hogy meggyőzze Blancát: az idegeivel van baj, hiszen semmi ilyesmi nem történik a valóságban, minden csak a felzaklatott képzeletének műve. Blanca úgy tett, mintha elfogadná az érvelést, de nagyon gyanúsnak találta a dolgot, nemcsak a férje heves bizonykodását, aki máskor nemigen törő- dött az ő gondjaival, hanem a szolgáló arcát is, amelyről végre eltűnt a bál- ványszerű közöny, még a szeme is kiguvadt kissé. Az asszony elhatározta magában, hogy most már ideje alaposabban utánanéznie azoknak a kóborló múmiáknak. Aznap este korán elbúcsúzott; azt mondta a férjének, hogy nyugtatót vesz be, mert aludni akar. Ehelyett nagyon erős feketekávét ivott, és lesben állt az ajtónál, elszánta magát, hogy ha kell, órákig is virrasztani fog.

Éjfél felé járt az idő, amikor meghallotta az első lépéseket. Nagyon óva- tosan kinyitotta az ajtót, és kidugta a fejét; épp abban a pillanatban surrant el a folyosó végén egy kis óvakodó alak. Most már biztos volt benne, hogy nem álmodott, de a nagy hasával majd egy percig eltartott, amíg ő is kiért a folyosóra. Hideg éjszaka volt, sivatagi szél fütyült, nyikorgatta a ház öreg, kazettás mennyezetét, és felkapta a függönyöket, melyek duzzadva lobog- tak, mint a tenger mélyén úszó fekete vitorlák. Blanca még mindig félt a sö- tétben, mert amikor kicsi volt. Dadus a konyhában rémmesékkel ijesztgette, de nem akart lámpát gyújtani, nehogy elriassza a házban kóborló kis múmi- ákat. Hirtelen rekedt kiáltás törte meg az éj csendjét, olyan tompán hangzott, mintha egy koporsó mélyéről jönne, legalábbis Blanca úgy gondolta. Megint fojtogatni kezdte a síron túli világ beteges igézete. Mozdulni se mert, a szíve majd kiugrott a torkán, de a második sikoltás felrázta ebből a dermedtségből, erőt vett magán, és eljutott Jean de Satigny laboratóriumá- hoz. Be akart menni, de zárva találta az ajtót. Hallgatózott, és akkor tisztán kivette a duruzsolást, a visszafojtott kiáltásokat, a kacagást; most már biztos volt benne, hogy valami történik a múmiákkal. Azzal a biztos tudattal tért vissza a szobájába, hogy nem az ő idegeivel van baj, hanem valami szörnyű dolog folyik a férje titkos barlangjában. Másnap Blanca csak arra várt, hogy Jean de Sarigny befejezze aprólékos gonddal végzett toalettjét, szokásos mértékletességével megreggelizzék, az utolsó hasábig elolvassa az újságokat, és elinduljon végre mindennapos reg- geli sétájára: az asszony a várandós anyák békés közömbösségével nézett utána, nem akarta, hogy a férje észrevegye, mire szánta el magát. Amikor Jean elment, hívatta a magas sarkú cipős indiánt, és most először határozott parancsot adott neki: – Menj be a városba, és vegyél nekem cukrozott papaját – rendelkezett szárazon. Az indián fajtájának szokásos lassúságával elindult, és ő ott maradt a ház- ban a többi cseléddel, akiktől sokkal kevésbé tartott, mint ettől a furcsa, si- mulékony fickótól. Tudta, hogy a visszatértéig van néhány órája, így hát nem kapkodott, megfontoltan akart cselekedni. Elhatározta, hogy végére jár az orvul settenkedő múmiák rejtélyének. Egyenesen a laboratóriumhoz in- dult, mert biztos volt benne, hogy a reggeli napfénynél a múmiáknak sincs kedvük bohóckodni, és szívből kívánta, hogy bárcsak nyitva lenne az ajtó,

de mint mindig, most is zárva volt. Végigpróbálta az összes kulcsot, de egy sem nyitotta. Akkor fogta a legerősebb konyhakést, és bedugta az ajtófélfa résébe, aztán addig erőltette, míg a korhadt, száraz fa szilánkokra hasadt; így fel tudta feszíteni a zárat, és ki tudta nyírni az ajtót. Az okozott kárt nem lehetett eltüntetni; tisztában volt vele, hogy ha majd a férje észreveszi, vala- mi elfogadható magyarázatot kell adnia, de azzal nyugtatta magát, hogy neki, a ház úrnőjének joga van tudni, hogy mi történik a saját házában. Blanca mindig józan gondolkodású nő volt, és több mint húsz éven át se le- hetett rábírni, hogy részt vegyen a háromlábú asztal táncoltatásában és meg- hallgassa az anyja képtelen jóslatait, most mégis reszketett, amikor átlépte a laboratórium küszöbét. Kitapogatta a kapcsolót, és lámpát gyújtott. Egy tágas helyiségbe jutott, körülötte feketére festett falak voltak, és az ablakokon vastag, fekete füg- göny, melyen parányi fény sem hatolhatott át. A padlót is vastag, sötét sző- nyegek borították, és mindenütt reflektorok, lámpák, fényellenzők; először az öreg Pedro García temetésén látta ezeket, amikor Jeannak eszébe jutott, hogy megörökíti az eleveneket és a holtakat, és addig fényképezett, amíg végül mindenkinek az idegeire ment, és a parasztok széttaposták a lemeze- ket. Blanca most zavartan nézett körül: egy különös színpad közepén találta magát. Nyitott ládákat kerülgetett, bennük különböző korokból származó tollas ruházatok, fürtös parókák, fényűző kalapok, a mennyezetről egy ara- nyozott trapéz lógott le, rajta kicsavart végtagokkal egy ember nagyságú baba himbálózott, a sarokban egy bebalzsamozott lámát látott, az asztalo- kon ámbraszínű italokkal palackok, és a padlón egzotikus állatbőrök. De legjobban a fényképek lepték meg: kábán állt a megrökönyödéstől. Ugyanis a műterem falait fülledt erotikus jelenetek borították, amelyek Jean de Sat- igny rejtett hajlamairól árulkodtak. Blanca lassan eszmélt fel, és eltartott egy ideig, amíg felfogta, hogy mit lát, mert járatlan volt az ilyesmiben. Úgy ismerte meg a gyönyört, mint a Harmadik Pedróval sietség nélkül, jókedvűen bejárt hosszú út csodálatos befejező szakaszát, a búzaföldön, az erdő mélyén, a folyó partján vagy a végtelen égbolt sátra alatt, a mező csendjében. A serdülőkor sajátos forron- gásai is kimaradtak az életéből. Mialatt iskolatársnői tiltott regényeket rejte- gettek és olvastak képzeletbeli hősszerelmesekről és a szüzességtől ugyan- csak szabadulni vágyó szüzekről, ő egymagában üldögélt a kolostorkert szilvafái alatt, behunyta a szemét, és pontosan visszaidézte magában a

nagyszerű valóságot, Harmadik Pedro Garcíát, aki a karjába zárta, végigsi- mogatta, és cirógató ujjaival ugyanolyan csodálatosan tudott játszani testén, az érzékein, mint a gitár húrjain. Blanca alig felébredt ösztönei gyorsan ki- elégültek, így eszébe sem jutott, hogy a szenvedély más formát is ölthet. Ezért döbbent meg úgy ezeknek a perverz és viharos szerelmi jeleneteknek láttán, mint akit fejbe kólintottak, sokkal jobban, mintha izgága múmiákkal találkozott volna. Felismerte a házban szolgáló cselédek arcát. Ott volt az inkák teljes ud- vartartása anyaszült meztelenül, ahogyan Isten megteremtette őket, vagy lenge színpadi öltözékben. Látta a szakácsnő combja között a kifürkészhe- tetlen üreget, a bebalzsamozott lámát, amint a sánta szobalányon lovagol, s az asztalnál felszolgáló rendíthetetlen indiánt, pőrén, ahogy a világra jött, szőrtelenül, kurta lábaival, mozdulatlan kőarcával és felmeredő irdatlan pé- niszével. Egy véget nem érő pillanatig Blanca tétován, zavartan állt, de aztán úrrá lett rajta az iszonyat. Megpróbált józanul gondolkodni. Most értette csak meg, hogy mit akart mondani a nászéjszakájukon Jean de Satigny azzal, hogy nincs nagy kedve a házasélethez. Megvilágosodott előtte az indián go- nosz hatalma, a cselédek aljas gúnyolódása, és fogolynak érezte magát a po- kol tornácán. Ebben a pillanatban érezte, hogy a hasában megmozdul a lá- nya; Blanca úgy megrázkódott, mintha egy vészharangot kondítottak volna meg. – Kislányom! Ki kell mentselek innen! – kiáltotta, és átölelte a hasát. Kirohant a laboratóriumból, és átviharzott a házon, mint a szélvész, ki az utcára, ahol a rázúduló hőség és a könyörtelen déli napfény visszatérítették a valósághoz. Megértette, hogy gyalog és kilenc hónapos terhével nem jut messzire. Visszatért a szobájába, és összeszedett minden pénzt, amit csak talált, majd becsomagolt néhány ruhát az elkészített fényűző babakelengyé- ből, és elindult az állomásra. Leült a peronon a durva fapadra, ölében a kis motyó, szemében irtózat, úgy várt órákig a vonat érkezésére; közben halkan imádkozott, nehogy a gróf, mikor hazatér és meglátja a laboratórium szétroncsolt ajtaját, addig keresse őt, amíg meg nem találja, és arra kényszerítse, hogy visszatérjen az inkák baljós birodalmába, fohászkodott, hogy csak most az egyszer idejé- ben fusson be a vonat, hogy hazaérjen a szülői házba, mielőtt a belei közt fickándozó, bordáit rugdaló, világra jönni készülő magzata megérkezik,

hogy ereje kitartson az út végéig, két napon át, pihenés nélkül, hogy élet- ösztöne legyőzze a szörnyű, pusztító reménytelenséget, amely erőt vett raj- ta. Összeszorított foggal várt.

9 / ALBA BABA Alba állva született, és ez szerencsét jelent. Nagyanyja, Clara mindjárt megnézte a hátát, és megtalálta rajta a csillag alakú foltot, amellyel azok jönnek a világra, akik boldogságra születtek. „Ezért a lányért nem kell ag- gódnunk. Szerencsés lesz és boldog. Azonkívül szép bőre lesz, mert ez öröklődik; lám, az én koromban egyetlen ráncom sincs, és sohasem voltam pattanásos”, jelentette ki Clara a szülés másnapján. Így aztán nem sokat tö- rődtek vele, hogy felkészítsék a kislányt az életre, hiszen a csillagok állása annyi jóval kecsegtette. Az oroszlán jegyében született. Nagyanyja meg- vizsgálta a horoszkópját, és sorsának alakulását mindig feljegyezte fehér tintával egy fekete albumba, ahová beragasztotta a kislány első zöldes haj- fürtöcskéit is, meg a nem sokkal a születése után levágott körmöket, és a különböző fényképeket, amelyekről látni lehet, hogy milyen volt: valószí- nűtlenül piciny, majdnem kopasz, ráncos és sápadt, emberi értelemről csak fénylő fekete szeme tanúskodott, mely már a bölcsőből is öreges kifejezés- sel ragyogott, úgy, mint valódi apjáé. Az anyja a Clara névre akarta keresz- telni, de a nagyanyja nem helyeselte, hogy ismétlődjenek a nevek a család- ban, mert abból zavar támadna a naplójegyzeteiben. A szinonima szótárban kerestek neki valami hasonló nevet, így bukkantak rá a fényes, világos, fe- hér egyik rokon értelmű szavára. Évek múltán Alba azon bánkódott, hogy ha lánya születik, neki már nem maradt hasonló név, amelyre keresztelhet- né, de Blanca kitalálta, hogy az idegen nyelvekben még bőven van válasz- ték. Alba majdnem megszületett a keskeny nyomtávú vasúton, délután há- romkor, a sivatag kellős közepén. Ez végzetes következményekkel járt vol- na a csillagképére. Szerencsére még meg tudott kapaszkodni néhány órára a magzatburokban, így végül a nagyszülők házában jött a világra, és éppen abban a hónapban, azon a napon és órában, amely a legelőnyösebb volt a horoszkóp szempontjából. Anyja minden előzetes értesítés nélkül érkezett a nagy sarokházba, kócosan, porosan, karikás szemmel; összegörnyedt kínjá- ban, mert már jelentkeztek a fájások, Alba már tolakodott kifelé, világra akart jönni. Blanca kétségbeesetten kopogtatott, és amikor ajtót nyitottak neki, szélvészként rontott be, meg sem állt a varrószobáig, ahol Clara éppen

a jövendő unokájának szánt gyönyörű kis ruhák utolsó darabján öltögetett. A hosszú utazás után Blanca végre lerogyhatott, de egyetlen magyarázkodó szót sem tudott kiejteni, mert egy mély sóhajtás után a hasában felrepedt a burok, és érezte, hogy heves bugyborékolással a világ összes vize elfolyik a lába közül. Clara kiáltására összefutott a cselédség, és bejött Jaime is, aki ezekben a napokban otthon lebzselt Amanda körül. Blancát átvitték Clara szobájába, és miközben felfektették az ágyra, és lerángatták testéről a ruhát, Alba, ez a parányi emberke már kezdett előbújni. Nagybátyja, Jaime már je- len volt néhány szülésnél a kórházban, így segített neki megszületni, jobb kezével a farpofáknál fogva erősen megragadta, míg bal kezével a sötétben tapogatózva kereste a magzat nyakát, hogy kiszabadítsa a köldökzsinór foj- togató szorításából. Ezalatt Amanda, aki a nagy riadalomra szintén odafu- tott, teljes súlyával ránehezedett Blanca hasára, Clara pedig lányának szen- vedő arca fölé hajolva, orra elé tartott egy kendővel letakart teaforralót, amelyből pár csöpp étert párologtatott. Alba gyorsan megszületett. Jaime le- tekerte a köldökzsinórt a nyakáról, aztán fejjel lefelé tartva meglóbálta a csecsemőt, majd két csattanós pofonnal bevezette az élet szenvedéseibe és a légzés mechanizmusába; de Amanda, aki olvasott az afrikai törzsek szoká- sairól, és a természethez való visszatérés híve volt, kikapta a kezéből, és szeretetteljesen az anyja langymeleg hasára fektette, ahol kissé megvigasz- talódott a születés kínja után. Anya és lánya meztelenül, összeölelkezve pi- hentek, amíg a többiek a szülés nyomait tisztogatták, és tiszta lepedővel és pelenkákkal serénykedtek. Ezekben a megkapó percekben senki sem ügyelt a félig nyitott szekrényajtóra, ahonnan a kis Miguel rémülettől dermedten figyelte a történteket, örökre emlékezetébe vésve a vénákkal átszőtt hatal- mas kerek dombot a kicsúcsosodott köldökkel, amelyből a borzalmas kék bélbe burkolt lilás lény kibújt. Albát apjának francia vezetéknevével jegyezték be az anyakönyvbe és a plébánia nyilvántartásába, de ő sohasem használta, mert az anyja nevét könnyebb volt kimondani. Nagyapja, Esteban Trueba sokat békétlenkedett emiatt a rossz szokás miatt, és annyiszor elmondta, ahányszor csak alkalmat adtak rá, hogy mindenféle kellemetlenséget a nyakába vett, csak hogy a kis- lánynak törvényes apát és becsületes nevet szerezzen, hogy ne kelljen az anyja nevét használnia, mintha szégyenben és bűnben született volna. Nem tűrte, hogy a gróf törvényes apaságát kétségbe vonják, és a józan ésszel el- lentétben egyre várta, hogy előbb-utóbb csak kiütközik a francia előkelő

modora és gyöngéd bája a hallgatag és esetlen unokán, aki ott totyogott a házában. Clara sokáig nem hozta szóba az ügyet, míg egy alkalommal, ami- kor a kislány ott játszadozott mellette a kertben, a ledőlt szobrok között, észrevette, hogy senkihez sem hasonlít a családban, és legkevésbé Jean de Satignyhoz. – Honnan szedte össze ezt a koravén tekintetet? – kérdezte a nagyanya. – A szeme az apjáé – válaszolta Blanca szórakozottan. – Gondolom, Harmadik Pedro García – jegyezte meg Clara. – Ühüm – bólintott rá Blanca. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy családi körben Alba származását firtat- ták, mert ahogyan Clara följegyezte, nem volt semmi jelentősége, minthogy Jean de Satignynak nyoma veszett. Nem hallottak többé róla, és senki sem törte magát, hogy megtudja a tartózkodási helyét, még azért sem, hogy Blanca helyzetét végre törvényesítsék, akinek – bár nem volt olyan szabad, mint egy lány – a férjes asszony minden kötöttsége mellett sem volt férje. Alba sohasem látta a gróf fényképét, mert anyja minden zugot átkutatott és minden képet összetépett, azokat is, amelyeken őt karolja át az esküvő nap- ján. Elhatározta, hogy elfelejti a férfit, akihez hozzáment, és úgy tesz, mint- ha nem is létezett volna. Nem beszélt róla, nem is magyarázkodott, hogy miért menekült el a családi otthonból. Clara kilenc évet töltött némaságban, tudta hát, hogy a hallgatás csodát tesz, ezért nem faggatta lányát, sőt segített neki, hogy Jean de Satignynak még az emlékét is elfelejtse. Albának azt mondták, hogy az apja nemes lovag volt, okos, előkelő, de északon, a siva- tagban megölte a láz. Ez egyike volt a kevés hazugságnak, amit gyerekkorá- ban el kellett viselnie, mert az élet egyéb dolgairól mindig józanul, őszintén beszéltek vele. Bácsikája, Jaime lerombolta a legendát, hogy a gyerekek a káposztában születnek, vagy hogy Párizsból hozza a gólya őket, Nicolás bá- csi pedig a Mikulás, a tündér- és a mumusmeséktől fosztotta meg. Alba li- dérces álmaiban sokszor látta az apját, amint haldoklik. Szép, fiatal férfit lá- tott, talpig fehérben, még cipője is hószínű lakk, finom szalmakalapban vándorolt a sivatag poklában. Álmában a vándor egyre lassabban ment, bi- zonytalan léptei egyre rövidültek, megbotlott, elesett, felállt, majd újra leha- nyatlott, hőség, láz perzselte, szomjúság gyötörte. Térdén vonszolta magát még egy darabig a tüzes homokon, de végül elterült a végtelen, kopár dűnék között, és tehetetlen teste fölött már a keselyűk keringtek. Annyiszor álmo- dott róla, hogy évekkel később nagyon meglepődött, amikor apjának holt-

testét kellett azonosítania a városi hullaházban. Akkorra Albából bátor fiatal lány lett, aki már nem ijedt meg a nehézségektől, így hát egymagában ment oda. Egy fehér köpenyes gyakornok fogadta, aki hosszú folyosókon át ve- zette az öreg épületben egy szürke falú nagy, hideg terembe. A fehér köpe- nyes kinyitotta az óriási jégszekrény ajtaját, és kihúzott egy bádogtálcát; egy szederjes színű, puffadt öreg test feküdt rajta. Alba figyelmesen meg- nézte, de semmi hasonlatosságot nem talált az álmában annyiszor látott kép- pel. Közönséges, hétköznapi alaknak hatott, olyan volt, akár egy postahiva- talnok, különösen a keze: nem vallott finom, intelligens, nemes lovagra, in- kább valami unalmas pasasra, akinek nem sok mesélnivalója lehetett. De az iratai cáfolhatatlanul bizonyították, hogy az a szomorú, kék halott Jean de Satigny, akit nem a láz emésztett fel a gyermeki rémálom aranyló dűnéin, hanem egyszerűen öregkori szélhűdésben halt meg, amikor átment az utcán. De mindez sokkal később történt. Abban az időben, amikor még élt Clara, Alba kislány volt, és a nagy sarokház védett, zárt világában úgy növekedett, hogy még saját lidérces álmaitól is óvták. Alba még kéthetes sem volt, amikor Amanda elhagyta a nagy sarokházat. Visszanyerte erejét, és nem volt nehéz kitalálnia Jaime szívének sóvárgását. Kézen fogta öccsét, és csendesen elment, ahogyan jött, ígéretek nélkül. Szem elől vesztették, és az egyetlen, aki kereshette volna, nem akart utána- menni, hogy ne bántsa meg vele a fivérét. Csak véletlenül találkoztak, sok év múltán, de akkor már késő volt mindkettőjüknek. Miután elment, Jaime tanulásba és munkába fojtotta a kétségbeesését. Visszatért régi remeteszo- kásaihoz, szinte sohasem látták otthon. Nem emlegette többé Amandát, de örökre eltávolodott a testvérétől. Amióta az unokája ott élt velük a házban, Esteban Trueba mintha egy haj- szálnyit megszelídült volna. Alig észrevehető változás volt ez, de Clarának nem kerülte el a figyelmét. Apró jelek árulták el: tekintetének fénye, ahogy a kislányra nézett, a drága ajándékok, amelyekkel elhalmozta, kétségbeesé- se, ha sírni hallotta. Blancához azért nem került közelebb. Sohasem volt jó viszonyban a lányával, és a gyászos házasságkötéstől kapcsolatuk úgy meg- romlott, hogy pusztán a Clara miatt magukra kényszerített udvariassággal bírták ki egy fedél alatt. Abban az időben a ház minden szobája foglalt volt, a nagy asztalon a csa- ládtagokon kívül a vendégeknek is naponta megterítettek, és még az üres helyre is a váratlanul betoppanóknak. A főkapu állandóan nyitva állt, hogy

az ottlakók és a látogatók szabadon járjanak-keljenek. Mialatt Trueba sze- nátor az ország sorát igyekezett eligazítani, a felesége könnyedén evezett a társasági élet viharos vizein és saját szellemi életének egészen eltérő, csodá- latos útjain. Kora és gyakorlata tovább növelték azt a képességét, hogy meglássa a titkos dolgokat, és távolból mozgassa a tárgyakat. Ha fellelke- sült, könnyen transzba esett, és olyankor székén ülve fürgén mozgott a la- kásban, mintha rejtett motort szereltek volna az ülés alá. Azokban a napokban könyörületből a házukba fogadtak egy éhező mű- vészt, aki hálából megfestette Clara egyetlen létező portréját. Sokkal később a nyomorgó művészből híres mester lett, és ma a kép az egyik londoni mú- zeumban látható; mint annyi más műremek, ez is kikerült az országból, ab- ban az időben, amikor el kellett adni az értékeket, hogy enni adjanak adni az üldözötteknek. A vásznon egy érett nő látható, fehér ruhában, ezüstös hajjal, egy trapézművésznő édes mosolyával pihen a hintaszékben, mely a padló fölött, a virágdíszes függönyök közt lebeg; egy korsó felfordítva úszik a levegőben, és egy kövér fekete macska főúri kényelemben ül és szemlélődik. A múzeumi katalógus Chagall-hatást emleget, bár ez nem igaz. A jelenet pontosan megfelel a valóságnak, ahogy a művész Clara ott- honában átélte. Ez abban a korban történt, amikor még bő tere lehetett az emberi természet rejtett erőinek és az igazi jókedvnek, és az sem volt baj, ha olyan szokatlan dolgok estek meg, melyeket nem lehetett megmagyaráz- ni a logika és a fizika törvényeivel. Clara telepatikus úton érintkezett a kó- bor lelkekkel és más bolygók élőlényeivel, vagy álmában, vagy egy inga se- gítségével, amelyet úgy használt, hogy az asztalon elrendezett ábécé fölött tartotta a levegőben. Az inga önálló kitérései megjelölték a betűket, és így alakultak ki az üzenetek spanyolul vagy eszperantó nyelven, bizonyságul, hogy pusztán ezek a nyelvek érdeklik a más dimenziók lakóit, és nem az angol; Clara ezt levélben közölte is az angol nyelvű nagyhatalmak követei- vel, akiktől sohasem kapott választ, mint ahogy az egymást követő oktatási miniszterektől sem, akiknek azt javasolta, hogy az angol és a francia nyelv helyett, melyeket csupán a tengerészek, az ügynökök és az uzsorások hasz- náltak, az eszperantót oktassák az iskolában a gyerekeknek. Alba gyerekkora vegetáriánus diéta, japán harci játékok, tibeti táncok, jó- galégzés, lazítás és koncentráció gyakorlásában telt, és sok egyéb más érde- kes dolgot is tanult Hausser professzortól, nem is szólva azokról az ismere- tekről, amelyekkel bácsikái és az elbájoló Mora kisasszonyok járultak hoz-

zá a neveléséhez. Csakhamar olyan lett a ház, mint egy hatalmas bolondkor- dély, amit a nagyanyja, Clara próbált irányítani úgy-ahogy, bár nem értett a háztartáshoz, és lenézte a négy alapműveletet is, olyannyira, hogy már az összeadást is elfelejtette; így hát a ház gyakorlati ügyei és a számlák termé- szetes módon Blancára maradtak; ő pedig megosztotta idejét a kis biroda- lom ügyeinek intézése és az udvar végén levő kerámiaműhely közt, ott ta- lált végső menedéket bánatában, és ott adott órákat a mongoloid gyerekek- nek és a kisasszonyoknak is; és persze ott gyártotta betlehemeit is azokkal a valószínűtlen szörnyekkel, amelyeket kétségei ellenére úgy elkapkodtak, mint a friss kenyeret. Már csöppségként is Alba kötelessége volt, hogy kicserélje a virágokat a vázákban. Kitárta az ablakokat, hogy napfény és levegő áradjon szét a la- kásban, a virágok mégis csak estig éltek, mert Esteban Trueba érdes hangjá- tól és dühös botütéseitől a természet is megrettent. Bármerre járt, menekül- tek előle a háziállatok, és elhervadtak a növények. Blanca egy Brazíliából hozott fikuszt nevelt, érzékeny, csenevész növény volt, de értékes: és ha sok levele volt, még többe került. Ha a házban valaki meghallotta, hogy jön a nagypapa, aki épp a közelben volt, futott és kimentette a fikuszt a teraszra, mert alighogy az öreg belépett a szobába, a növény levelei lekornyadtak, és a szárából fehér, tejszerű könnyet hullatott. Alba nem jártiskolába, mert nagyanyja szerint, ha valaki olyan szerencsés csillagzat alatt születik, mint ő, annak elég, ha írni és olvasni tud, azt pedig otthon is megtanulhatja. Annyira sietett a betűvetést elsajátíttatni Albával, hogy ötéves korában a kislány már elolvasta az újságokat, és a reggelinél megbeszélte a nagyapjá- val a híreket, hatévesen pedig felfedezte a legendás hírű dédnagybátyjának, Marcosnak az elvarázsolt bőröndjeiben lévő mágikus könyveket, és teljesen elmerült a képzelet végtelen világában. Egészsége miatt sem sokat aggód- tak; nem hittek a vitaminok jótékony hatásában, a védőoltásokról meg azt tartották, hogy azok csak a tyúkoknak valók. Azonkívül nagyanyja kiolvas- ta a tenyeréből, hogy vasegészségnek örvend, és hosszú életű lesz. A Bay- rum kenőcs volt az egyetlen szépítőszer, amelyet rápazaroltak, azzal kenték be olykor a fejét, hogy eltüntessék sötétzöld hajszínét, hiába mondta Trueba szenátor, hogy hagyják csak, ha már úgy született, hisz ő az egyetlen, aki örökölt valamit a szép Rosától, bár sajnos csupán tengerszín haját. Serdülő- korában, hogy a nagyapja kedvében járjon, Alba abbahagyta a Bayrummal való mesterkedést, sőt petrezselyemfőzetben mosta a haját, ettől ismét olyan

lett, mint valami zöld lombsátor. Különben alacsony és jelentéktelen terem- tés volt, nem olyan, mint a család többi nőtagja, akik szinte kivétel nélkül mind sugárzóan szépek voltak. Azokban a nyugodt percekben, amikor Blanca magára és kislányára gon- dolhatott, bánkódott, hogy Alba olyan magányos, hallgatag, és nincsenek vele egykorú játszópajtásai. Valójában a lánya nem érezte magát egyedül, épp ellenkezőleg, néha nagyon boldogan kitért volna a látnoki képességgel megáldott nagyanyja, az ösztönösen mindent megérző anyja és a nagy sa- rokházban állandóan jövő-menő, hóbortos és lármás népség elől. Blancát az is nyugtalanította, hogy lánya nem babázik, de Clara pártját fogta az unoká- jának, azt mondta, hogy azok a kis porcelánhullák undorítóak a kinyíló-be- csukódó szemecskéjükkel és természetellenesen csücsörített ajkukkal. In- kább ő maga csinált neki néhány bumfordi babát, ha maradt abból a gyapjú- fonalból, amiből a szegényeknek szánt pulóvereket kötötte. Fura teremtmé- nyek voltak, semmi emberi nem volt rajtuk, épp ezért nagyszerűen lehetett dajkálni, ringatni, fürdetni, azután pedig szemétre dobni őket. A kislány legjobban a pincét szerette. A patkányok miatt Esteban Trueba megparan- csolta, hogy lakatolják le, de Alba feje átfért a kis világítóablakon, és könnyűszerrel, hangtalanul le tudott csusszanni az elfelejtett holmik paradi- csomába. Ott lenn mindig félhomály uralkodott, és megállt az idő, úgy, mint egy hatalmas piramis mélyén. Kidobott bútorok tornyosultak ott, ismeretlen rendeltetésű szerszámok kupacokban, kivénült gépek, a Covadonga darab- jai, az ósdi autóé, melyet a bácsikái szétszedtek, hogy versenyautót csinálja- nak belőle, de végül a pincében kötött ki mint ócskavas. Mindezekből Alba pompás házikókat épített magának a meghitt zugokban. Az útiládákban sok régi ruhát lelt, amelyekből pazar kosztümöt varázsolt magányos színielő- adásaira, és ha leterítette a földre azt a szomorú, fekete, kutyafejű, molyrág- ta bársony valamit, egy szerencsétlen, kinyúlt vadállatnak látszott. A hűsé- ges Barrabás meggyalázott maradványa volt. Az egyik karácsonyra Clara olyan mesés ajándékot adott az unokájának, amiért a kislány időnként még a pince varázslatos világát is ott tudta hagy- ni: festékkészletet, ecseteket és egy kis létrát; és Clara megengedte az uno- kájának, hogy tetszése szerint kipingálja szobájának legnagyobb falát. – Jó szolgálatot tesz majd, ha könnyíteni akar a szívén – mondta Clara, amikor látta, hogy Alba létra tetején egyensúlyoz, és egy állatokkal teli vo- natot fest a mennyezet alá.

Az évek során Alba a hálószobájának minden falára egy-egy óriási fres- kót festett, és később, amikor elnézegette azokat a Vénusz bolygóbeli virá- gokat, meg azokat a furcsa, kitalált állatokat – amelyek épp olyanok voltak, mint amilyeneket Rosa annak idején a terítőjére hímzett, és Blanca a kerá- miaműhelyben formázott –, megelevenedtek előtte gyermekkorának vágyai, emlékei, minden bánata és öröme. A bácsikái is közel voltak a szívéhez. Kettejük közül Jaimét szerette job- ban. A hatalmas szőrmók, akinek naponta kétszer kellett borotválkoznia, és még akkor is úgy nézett ki, mintha többnapos szakálla volna, gonosz, fekete szemöldökét fölfelé fésülte, csak hogy elhitesse az unokahúgával, hogy az ördöggel cimborál; sörte haja mindig az égnek meredt, hiába kente, nedve- sítette. Hóna alatt könyvekkel, kezében szerelőtáskával érkezett és távozott. Azt mondta Albának, hogy ékszertolvaj, és borzalmas táskájában álkulcso- kat és kesztyűt cipel. A lányka úgy tett, mintha megrémülne, de tudta, hogy bácsikája orvos, és műszerek vannak a táskában. Esős délutánokon kitalált játékokkal szórakoztak. – Hozd ide az elefántot! – parancsolta Jaime bácsi. Alba kiment, és ami- kor visszatért, egy láthatatlan kötélen vonszolta a képzeletbeli vastagbőrűt. Félóráig elmulattak vele, hogy megfelelő füvekkel etették, sárban fürdették, hogy megóvják a bőrét az időjárás viszontagságaitól, elefántcsontagyarát fényesítgették, közben tüzes vitába bonyolódtak az őserdei élet előnyeiről és hátrányairól. – Egészen megbolondítjátok ezt a kislányt! – mérgelődött Trueba szená- tor, amikor észrevette, hogy a kis Alba a folyosón ülve a Jaimétől kölcsön- vett orvosi könyveket olvassa. Ő volt az egyetlen személy a házban, akinek kulcsa volt a nagybátyja bar- langjához, és felhatalmazása, hogy elviheti és olvashatja könyveit. Blanca amellett kardoskodott, hogy ki kell válogatni, hogy a lánya mit olvashat, mert vannak olyan dolgok, amelyek nem valók még az ő korában, de Jaimé- nak az volta véleménye, hogy az emberek nem olvassák el azt, ami nem ér- dekli őket, ha viszont érdekli, az azt jelenti, hogy megérett rá. Ugyanígy vé- lekedett a fürdésről és az étkezésről. Azt mondta, hogy ha a kislánynak nincs kedve fürdeni, akkor nincs is szüksége rá, azonkívül akkor kell enni adni neki, amikor éhes, és azt, amit kíván, mert a szervezet tudja a legjob- ban, hogy mi kell a fejlődéséhez. Ebben a tekintetben Blanca nem tűrt el- lenkezést; a pontos időrendet meg a szabályszerű tisztálkodást mindig be-

tartatta a lányával. Ennek eredményeképpen a szokásos étkezésen és fürdé- sen kívül Alba falta a bácsikájától kapott édességet, és ahányszor csak me- lege volt, a locsolócső alá állt, de mindez nem ártott meg neki: makkegész- séges volt. Alba azt szerette volna, ha Jaime bácsi feleségül veszi az anyját – mert mégiscsak jobb egy apa, mint egy nagybácsi –, de elmagyarázták neki, hogy ezekből a vérfertőző egyesülésekből mongolidióták születnek. Erre Alba fejébe vette, hogy anyja műhelyének csütörtöki tanulói mind a nagybátyjaitól származnak. Nicolás is közel került a lányka szívéhez, de benne volt valami állhatat- lan, kapkodó és változékony, folyton sietett, és mindig újabb ötleteken törte a fejét, és ez nyugtalanította Albát. Ötéves volt, amikor Nicolás bácsi meg- jött Indiából. Azért utazott oda, mert belefáradt, hogy a háromlábú asztal mellett vagy a hasis füstjében keresse Istent, elhatározta hát, hogy a szülő- földjénél kevésbé műveletlen vidéken folytatja a kutatásait. Két hónapon át ostromolta Clarát, állandóan a sarkában járt, még akkor is rágta a fülét, ami- kor anyja már lefeküdt aludni, végül elérte, hogy Clara eladta az egyik brili- ánsgyűrűjét, hogy kifizesse útiköltségét Gandhi országába. Ez alkalommal Esteban Trueba sem ellenkezett, azt remélte, hogy a távoli vidéken tett uta- zás, az éhezők és a ténfergő szent tehenek látványa jót tesz majd a fiának. – Ha nem halsz bele a kobra marásába vagy egyéb idegen nyavalyába, re- mélem, férfiként térsz majd vissza, mert már elegem van az esztelenségek- ből – mondta az apja, amikor elbúcsúzott a fiától a mólón. Nicolás egy éven át koldult, gyalog járta be a jógik útját, a Himaláját, Katmandut, elvándorolt a Gangesz partjára és Benareszbe. Ennek a zarán- dokútnak a végén megbizonyosodott Isten létéről; egy kalaptűvel át tudta szúrni az orcáját és a bőrt a mellén, és alig evett. Aztán egy hétköznapon csak beállított, egészen váratlanul: csontjára száradt bőrrel és a növényevők réveteg tekintetével; csupán egy pelenka fedte a szemérmét. Néhány hitet- lenkedő csendőr kísérte, akik börtönbe akarták csukni, ha nem tudja bebizo- nyítani, hogy valóban Trueba szenátor fia, és egy csomó gyerkőc is jött utá- na, akik hulladékkal dobálták és csúfolták. Egyedül Clara ismert rá. Apja megnyugtatta a csendőröket, Nicolásnak pedig megparancsolta, hogy füröd- jön meg és öltözzék fel keresztényhez illő ruhába, ha az ő házában akar élni, de Nicolás úgy nézett rá, mintha nem is látná, és egy szót sem vála- szolt neki. Vegetáriánus lett, se húst, se tejet, se tojást nem fogyasztott, úgy evett, mint a nyulak, és lassanként az arca is olyan lett, mint a nyulak pofá-

ja. Sovány ételének minden falatját ötvenszer megrágta. A vacsorából véget nem érő szertartás lett, Alba már üres tányérjára csuklott fejjel aludt, a cse- lédek a tálak fölött bóbiskoltak a konyhában, ő pedig csak rágott ünnepélye- sen; Esteban Trueba inkább nem is járt haza, hanem a klubban vacsorázott. Nicolás bizonygatta, hogy mezítláb tud járkálni a parázson, de valahányszor be akarta mutatni, Clara asztmás rohamot kapott, így hát letett róla. A be- szédében mindenféle ázsiai allegóriákat használt, nem mindig lehetett meg- érteni. Csakis a szellemi dolgok foglalkoztatták. A családi élet anyagi része éppúgy zavarta, mint nővérének és anyjának túlzott gondoskodása, mert ál- landóan etetni és öltöztetni akarták, és az is terhére volt, hogy Alba úgy jár- kált a nyomában, mint egy kiskutya, mindenhová utánament, és könyörgött neki, hogy tanítsa meg fejen állni és gombostűket szurkálni magába. Nicolás még akkor is meztelenül járt, amikor beköszöntött a tél, és lehullt a hó. Majdnem három percig vissza tudta tartani lélegzetét, és ha bárki megkérte rá, ami elég gyakran megesett, mindig megismételte ezt a hőstet- tet. Jaime mondta is, hogy milyen kár, hogy a levegő ingyen van, mert ki- számolta, hogy Nicolás félannyit lélegzik, mint más normális ember, és úgy látszik, nem árt meg neki. Elmúlt a tél, és csak sárgarépát evett; sosem pa- naszkodott a hidegre, a szobájába zárkózva oldalakat töltött meg fekete tin- tával írt bolhabetűivel. Aztán amikor kifeslettek a tavasz első bimbói, beje- lentette, hogy elkészült a könyvével. Ezerötszáz oldal volt, és rávette az ap- ját és testvérét, Jaimét, hogy vállalják a mű kinyomtatását; majd az eladott példányokból megtéríti nekik az árát. Átjavítva, nyomtatásban, az ezeröt- száz kéziratlapból terjedelmes, hatszáz oldalas kötet lett. Isten kilencvenki- lenc nevéről szólt, és arról, hogyan juthatunk el a Nirvánába a légzésgya- korlatok segítségével. A várt siker elmaradt, és a kötetek ládaszám álltak a pincében, Alba téglának használta őket, és lövészárkot épített belőlük, majd évek múltán a gyalázatos máglya áldozatául estek. Amint a nyomdából kikerült a könyv, Nicolás szerelmesen magához ölel- te; egyszeriben visszanyerte rég elvesztett hiénanevetését, tisztességes ruhá- ba bújt, és kihirdette: elérkezett a pillanat, hogy az Igazságot megossza a kortársaival, akik eddig a tudatlanság ködében tévelyegtek. Esteban Trueba figyelmeztette, hogy egyszer már megtiltotta, hogy a házát iskolának hasz- nálja; kijelentette, hogy nem tűri, hogy pogány eszméket ültessen el Alba fejében, és még kevésbé, hogy fakír-trükkökre tanítsa. Nicolás az egyetemi kávézókba járt prédikálni, és tekintélyes számú hívőre tett szert, akik áhítat-

tal hallgatták a lelki- és a légzőgyakorlatokról tartott tanfolyamait. Szabad idejében motorozott, és az unokahúgát oktatta, hogy hogyan győzze le a fáj- dalmat és a test egyéb gyöngeségeit. Módszere abból állt, hogy tudatosította benne a félelemkeltő dolgokat. A kislány hajlott rá, hogy a halállal cimbo- ráljon; úgy összpontosította a figyelmét, ahogy a nagybácsija tanította, és képes volt megjeleníteni és átélni anyja halálát. Látta maga előtt halottfehér, kihűlt anyját, amint szép, arabos, fekete szemét lehunyva fekszik a koporsó- ban kiterítve. Hallotta a család zokogását. Látta, amint néma menetben jön- nek a barátok, leteszik a névjegyüket a tálcára, és lehajtott fejjel távoznak. Érezte a virágok illatát, hallotta a halottaskocsit vontató tollbokrétás paripák nyerítését. Új gyászcipője szorította a lábát. Elképzelte a magányát, az elha- gyatottságát, az árvaságát. A bácsikája segítségével mindezt sírás nélkül tudta átélni, ernyedten, átadva magát a fájdalomnak, hogy átjárja lelkét, az- tán múljon el belőle. Megtörtént, hogy Alba ujja az ajtó közé szorult, de megtanulta zokszó nélkül elviselni az égető fájdalmat. Ha kibírta egy héten át, hogy nem sír, és kiállja a Nicolás által rámért próbatételeket, jutalmat ka- pott, többnyire azt, hogy teljes sebességgel száguldoztak a motoron, az pe- dig felejthetetlen élmény volt. Egyszer egy tehéncsorda kellős közepén ta- lálták magukat, az állatokat az úton át hajtották az istállóba, a városon kí- vül, amerre a jutalommotorozásra indultak. A kislánynak örökké emlékeze- tes maradt az állatok nagy, esetlen testének a közelsége, a trágyaszaguk; sá- ros farkukkal az arcába csaptak, szarvuk horzsolta a bőrét; és az a jeges üresség a gyomrában, az a csodás szédület, az a pompás izgalom, az a szen- vedélyes kíváncsiság, mely keveredett a rettegéssel: ilyesmit csak ritkán ér- zett később az életben, akkor is csak rövid pillanatokig. Esteban Truebának mindig nehezére esett, hogy kimutassa a szeretetéhsé- gét, és amióta házastársi kapcsolata megromlott Clarával, senkitől sem ka- pott gyöngédséget; így hát Albára zúdította az érzéseit. A kislány sokkal fontosabb volt neki, mint bármelyik gyereke valaha is. Alba minden reggel pizsamában bement a nagyapja hálószobájába, nem kopogtatott, csak bemá- szott az ágyába. Esteban ilyenkor úgy tett, mintha ijedten felriadt volna, pe- dig már várta, aztán rámordult, hogy ne zavarja, menjen vissza a szobájába, hagyja őt aludni. Alba addig csiklandozta, amíg látszólag meg nem adta magát, és hadisarcul felajánlotta, hogy keresse meg a csokoládét, amelyet neki dugott el. Alba már ismerte az összes rejtekhelyet, melyeket a nagyap- ja mindig ugyanabban a sorrendben használt, de hogy ne okozzon csalódást

neki, jó hosszú időn át kutatott, és örömujjongásban tört ki, amikor végre megtalálta a csokoládét. Esteban Trueba sohasem tudta meg, hogy az uno- kája világéletében utálta a csokoládét, és csak az iránta érzett szeretetből ette meg. Ezek a reggeli játékok tökéletesen kielégítették a szenátort, más emberi kapcsolatokat nem igényelt. A nap többi részében a parlamentben ülésezett, a klubjában golfozott, üzleti ügyeit intézte, vagy politikai kupak- tanácsot tartott. Évente kétszer Tres Maríasra utazott az unokájával két-há- rom hétre. Mindketten napbarnított bőrrel, meghízva, boldogan érkeztek vissza onnan. A tanyán kisüsti pálinkát pároltak, amely sok mindenre jó volt: meg lehetett inni, vagy tüzet gyújthattak vele a konyhán, és sebfertőt- lenítésre meg csótányirtásra is használták; egyébként némi túlzással vodká- nak nevezték. Esteban Trueba az élete végén, a kilencven év súlyától meg- görnyedve, amikor már olyan volt, mint egy göcsörtös, törékeny, vén fa, úgy emlékezett az unokájával töltött szünidőkre, mint élete legszebb napjai- ra, és Alba is örökre a szívébe zárta azoknak a vidéki utaknak derűs cimbo- raságát, amint kézen fogva sétáltak a mezőn, vagy amikor a nagyapja felül- tette a ló farára, és úgy lovagoltak a végtelenbe nyúló legelőn alkonyatkor; sosem tudta elfelejteni azokat a kandalló mellett töltött hosszú estéket, ami- kor ő rajzolgatott, és kísértetmesékkel szórakoztak. Trueba szenátor kapcsolata a család többi tagjával egyre csak romlott az évek folyamán. Hetenként egyszer, szombaton együtt vacsoráztak a nagy tölgyfa asztalnál, amely azelőtt a del Valle családé volt; ősi bútordarabnak számított, több nemzedék körülülte már, és hol halottvirrasztásra, hol fla- menco táncra, hol egyéb képtelen célra használták. Alba az anyja és a nagy- anyja között ült, egy vastag párnát tettek a székre, hogy felérje a tányért. A kislány elragadtatással bámulta a felnőtteket, nézte ragyogó nagyanyját az ünnepélyes alkalomra betett fogsorával, amint a gyerekein és a cselédeken keresztül érintkezik a férjével, aztán Jaimét, aki az apját akarta bosszantani, ezért a neveletlenségével tüntetett, böfögött a fogások után, és kisujjával piszkálta ki fogai közül az ételmaradékot; leste, ahogy Nicolás félig be- hunyt szemmel minden falatot ötvenszer megrág; és hallgatta Blancát, aki összevissza fecsegett, csak azért, hogy feloldja a kínos hangulatot, és rend- ben megvacsorázzanak. Trueba hosszan hallgatott, de végül csak felülkere- kedett a rossz természete, és Jaiméval a szegények, a szocialisták, a válasz- tások és az elvek miatt pörölt, Nicolásra ráförmedt, miért akar léggömbön repülni, és miért kísérletezik Albán akupunktúrával, Blancát egyszer go-

romba válaszokkal sértegette, máskor átnézett rajta, majd céltalan megjegy- zésekkel szurkálta, hogy elrontotta az életét, és tőle egy garast sem örököl majd. Csak Clarával nem szállt szembe, de nem is nagyon szólt hozzá. Alba néha rajtakapta, hogy a tekintete Clarán csüng, szeme rátapad, és a nagyap- ja egyre sápadtabb lesz, egyre kedvesebb lesz, végül ismeretlen aggastyán- ná lágyul. De ez ritkán fordult elő, a házaspár legtöbbször tudomást sem vett egymásról. Néha Trueba szenátort annyira elragadta az indulat, hogy ordítozott, kivörösödött mérgében, és egy korsó hideg vizet kellett a képébe loccsantani, hogy lecsillapodjon és lélegzethez jusson. Blanca szépsége akkoriban volt virágjában. Megnyugvást és bizalmat árasztott arabos vonásaival, bágyadt, dús bájaival. Magas volt és telt, gyá- moltalan, pityergő természete a férfiakban felébresztette az ősi védelmező ösztönt. Apja nem kedvelte. Nem bocsátotta meg neki, hogy jóban volt Har- madik Pedro Garcíával, és állandóan eszébe juttatta, hogy kegyelemkenyé- ren él. Trueba nem értette, hogy miért szerelmesek Blancába olyan sokan, hiszen semmi sincs a lányában abból az izgató élénkségből és derűből, amely az ő szemében a nő legfőbb vonzereje, azonkívül azt gondolta, hogy egy épkézláb férfi nem kívánhat olyan nőt feleségül, aki beteges, akinek a családi állapota rendezetlen, és ráadásul egy kislány is ott a nyakán. De Blanca nem csodálkozott a körülötte legyeskedő férfihadon. Tisztában volt a szépségével. Az udvarlókkal szeszélyesen viselkedett, muzulmán szemé- nek pillantása bátorított, de azért óvatos távolságban tartotta őket magától. Ha látta, hogy valaki komoly szándékkal közeledik hozzá, vadul elhárította. A gazdagabbak a lányán keresztül igyekeztek közel férkőzni Blanca szívé- hez. Elhalmozták Albát drága ajándékokkal, mindenféle mozgó babákkal, amelyek jártak, sírtak, ettek, és más emberi műveleteket végeztek; krémes- sel tömték a kislányt, elvitték az állatkertbe sétálni, ahol zokogott, mert saj- nálta a szegény fenevadakat, hogy rabságban vannak, főleg a fókát, mert gyászos előérzetet ébresztett lelkében. Azok az állatkerti látogatások, míg kézen fogva sétált egy-egy rátarti és bőkezű udvarlóval, egész életére borza- dállyal töltötték el: irtózott a falaktól, a rácsoktól, a bezártságtól, a magány- tól. A szerelmes férfiak közül a Kuktakirály jutott legmesszebb Blanca meghódításának útján. Óriási vagyona és békés, megfontolt természete elle- nére Esteban Trueba utálta, mert körül volt metélve, és zsidó orra, göndör haja volt. A gúnyos és barátságtalan Truebának sikerült elmarnia a háztól ezt az embert, aki túlélte a koncentrációs tábort, kibírta a nyomort, a szám-

űzetést, és győzött a könyörtelen üzleti harcban. Míg tartott a románc, a Kuktakirály a legelőkelőbb helyekre vitte Blancát vacsorázni, parányi két- üléses, traktorkerekű kocsiján; akkora zajjal járt a motorja, mint egy turbi- na, egyetlen volt a maga nemében, amerre elhaladt, kíváncsi tömeg gyűlt össze, de a Trueba családban megvető tartózkodást keltett. Blancáról leper- gett apjának gonosz célozgatása, a szomszédok csipkelődése, nagy előkelő- en felszállt a járműre, mint egy miniszterelnök, egyetlen fekete kosztümjé- ben és fehér selyemblúzában, mert minden különleges alkalommal azt vi- selte. Alba csókkal búcsúzott tőle, ott maradt a kapuban, még sokáig érezte anyja finom jázminillatát, és valami összeszorította a szívét. Csupán azért nem sírt, mert Nicolás bácsi megedzette akaratát, nehezen bírta elviselni anyjának ezeket a kiruccanásait, rettegett, hogy valamelyik udvarlónak si- kerül rávenni Blancát, és elmegy vele, ő pedig örökre anya nélkül marad. Azt már rég eldöntötte, hogy nincs szüksége apára, még kevésbé mostohára, de ha anyja sem lesz, akkor addig tartja egy vödör vízben a fejét, amíg bele nem fullad, ahogy a szakácsnő öli meg a kismacskákat minden negyedik hónapban, amint megszületnek. Alba félelme, hogy anyja elhagyhatja, megszűnt, amikor megismerte Harmadik Pedro Garcíát, mert ösztönösen érezte, hogy amíg ez az ember lé- tezik, addig senki sem foglalhatja el Blanca szívét. Nyári vasárnap volt. Blanca forró hajsütő vassal csigákba csavarta a kislány fürtjeit, néha a fülét is megégette, fehér kesztyűt és fekete lakkcipőt adott rá és cseresznyedíszes szalmakalapot. Amikor nagyanyja meglátta, elnevette magát, de anyja meg- vigasztalta Albát: egy picit a nyakába csöppentett a parfümjéből. – Híres embert fogsz ma megismerni – szólt Blanca titokzatosan az indu- láskor. A Japán Parkba vitte a kislányt, ahol karamellnyalókát és egy zacskó kukoricát vett neki. Kéz a kézben ültek az árnyékos padon, körülöttük ga- lambsereg csipegette a kukoricát. Mielőtt anyja megmutatta volna, ő már meglátta a közeledő férfit. Kezes- lábast viselt, sűrű fekete szakálla a melle közepéig ért, torzonborz üstöke és olyan szandálja volt, mint a ferences barátoknak, zoknit nem hordott, és olyan szélesen, olyan ragyogva, olyan kedvesen mosolygott, hogy Alba rögtön besorolta őt azok közé a lények közé, akiket méltónak talált megörö- kíteni a szobájának óriás freskóján. A férfi és a kislány egymásra néztek, és mindketten magukra ismertek a másik szemében.

– Ez itt Harmadik Pedro, az énekes. Már hallottad a rádióban – mutatta be az anyja. Alba kezet nyújtott, és a férfi a baljával szorította meg. Ő csak akkor vet- te észre, hogy a jobb kezén több ujja hiányzik, de a férfi elmagyarázta, hogy attól még tud gitározni, mert ha az ember nagyon akar valamit, mindig megtalálja a módját, hogy elérje a kitűzött célt. Hármasban sétáltak a Japán Parkban. Késő délután volt már, amikor felszálltak az egyik utolsó villa- mosra, amely akkoriban még közlekedett a városban, és elmentek a vásárba sült halat enni, és estefelé Pedro hazakísérte őket. Mielőtt befordultak az ut- cájukba, elváltak, Blanca és Harmadik Pedro szájon csókolták egymást. Alba sohasem látott még ilyet, mert senki sem volt szerelmes körülötte. Ettől kezdve Blanca egyedül járt el hét végén. Azt mondta, hogy távoli unokatestvéreit megy meglátogatni. Esteban Trueba dühöngött, és azzal fe- nyegette, hogy elkergeti a háztól, de Blanca kitartott elhatározása mellett. Lányát Clarára bízta, és autóbuszra szállt, kis festett virágos bohóctáskával a kezében. – Ígérem, hogy nem megyek férjhez, és holnap este itthon vagyok – nyugtatta meg búcsúzáskor a lányát. A délutáni pihenő idején Alba szeretett a szakácsnővel üldögélni, népsze- rű dalokat hallgattak a rádióban, legszívesebben annak a férfinak a dalait, akit a Japán Parkban ismert meg. Egyszer Esteban Trueba belépett a kony- hába, és meghallotta a rádiót; rávetette magát a készülékre, és addig verte a botjával, míg egy halom összecsavarodott drót és szétszórt kacat nem ma- radt belőle, rémült unokájának szeme láttára, aki nem értette nagyapja hirte- len támadt dühkitörését. Másnap Clara új rádiót vett, hogy Alba akkor hall- gathassa Harmadik Pedrót, amikor kedve támad, és az öreg Trueba úgy tett, mintha nem venné észre. Mindez a Kuktakirály idején történt. Harmadik Pedro tudott a létezéséről, és oktalanul féltékenykedett, hiszen ő sokkal nagyobb hatással volt Blancá- ra, mint a zsidó kereskedő bátortalan ostroma. Mint már annyiszor, ismét könyörgött Blancának, hogy hagyja ott a Trueba-házat, apja komisz gyám- kodását, műhelyének magányát a mongoloid gyerekekkel és a semmirekellő kisasszonykákkal együtt, menjen hozzá egyszer s mindenkorra, éljék végre szabadon szilaj szerelmüket, hiszen gyerekkoruk óta bujkálniuk kellett. Blanca tétovázott. Tudta, hogy ha Harmadik Pedro felesége lesz, a saját tár- sadalmi köre kiközösíti, és a megszokott körülményeiről is le kell monda-

nia; másfelől azzal is tisztában volt, hogy reménye sincs rá, hogy Pedro ba- rátai befogadják, és ő sem tudna beilleszkedni a munkásnegyed szerény le- hetőségei közé. Évek múlva, amikor Alba már idősebb volt, és anyja életé- nek ezt a területét boncolgatta, arra a meggyőződésre jutott, hogy egyszerű- en azért nem ment hozzá Harmadik Pedróhoz, mert nem szerette eléggé, hi- szen a Trueba-házban semmi olyat nem kapott, amit a férfi is meg ne adha- tott volna neki. Blanca nagyon szegény volt, és csak Clarától jutott némi pénzhez, vagy ha eladta a betlehemeket. Alig keresett valamit, és azt is csaknem egészében az orvosi számlákra költötte, mert attól, hogy dolgoznia kellett és szükséget szenvedett, nem csökkent képzelt betegségeinek száma, ellenkezőleg, évről évre nőtt. Apjától lehetőleg nem kért semmit, hogy ne adjon alkalmat a megalázásra. Néha-néha Clara vagy Jaime vett neki ruhát, kisebb összegeket is kapott tőlük a legszükségesebb dolgokra, de általában annyija sem volt, hogy egy pár harisnyát vegyen magának. Ő maga kopott volt, de Alba hímzett ruhákban és méretre készült cipőkben járt, mert az unokáját Trueba szenátor öltöztette. Blancának küzdelmes élete volt. Télen- nyáron hatkor kelt fel. Begyújtotta a kemencét műhelyében, aztán gumikö- tényben és fapapucsban előkészítette a munkaasztalokat, és átgyúrta az agyagot a mintázáshoz, a karja könyökig merült a fagyos, érdes sárba. Kör- mei letöredeztek, a bőre berepedezett, és lassan az ujjai is tönkrementek. Azokban a hajnali órákban senki sem zavarta, a magány ihletében betlehe- mi állatszörnyek mintázásával kezdte a napot. Később a háztartással, a szol- gálókkal, a bevásárlással kellett törődnie, amíg el nem kezdődtek az órái. A tanítványai jó házból való tétlen kisasszonyok voltak, akik azért érdeklőd- tek a kézművesség iránt, mert divat volt, és mert mégiscsak előkelőbb do- lognak számított, mint a szegényeknek kötögetni, ahogy a nagyanyáik tet- ték. A mongolidióták oktatásának ötletét a véletlen szülte. Clara régi barátnő- je jött látogatóba, és magával hozta Trueba szenátor házába az unokáját is. Kövér, puhány kamasz volt, szelíd telihold képén és keleti vágású szemében rendíthetetlen jóság. Tizenöt éves volt, de Alba gyorsan rájött, hogy olyan, mint egy csecsemő. Clara megkérte az unokáját, hogy vigye ki a fiút a kert- be, és játsszon vele, de vigyázzon rá, nehogy bepiszkítsa magát, vagy bele- fulladjon a szökőkútba, földet egyen, vagy a sliccébe nyúlkáljon. Alba ha- mar megunta a dada szerepét, mert nem tudott egyetlen értelmes szót sem kicsalni belőle, így aztán bevitte a kerámiaműhelybe, ahol Blanca, hogy a

fiú nyugton maradjon, kötényt kötött elébe, nehogy vizes legyen és bepisz- kítsa magát, és a kezébe nyomott egy agyaglabdát. A fiú több mint három órán át elszórakozott vele, nem nyálazott, nem vizelt be, nem verte fejét a falba; csinált néhány ügyetlen szobrocskát, és bevitte őket, hogy odaajándé- kozza a nagyanyjának. A hölgy közben meg is feledkezett a gyerekről, és most el volt ragadtatva; innen származott az ötlet, hogy az agyagformálás jó hatással lehet a mongoloid gyerekekre. Így hát Blanca csütörtök délutánon- ként ilyen fogyatékos gyerekekkel foglalkozott. Kisteherautón érkeztek, és két fehér főkötős apáca vigyázott rájuk; mialatt a gyerekek Blancával és a lányával kukacokat, labdákat, tömzsi kutyákat és ormótlan poharakat min- táztak, ők a filagóriában ültek a kertben Clarával, és a keresztény erényeket és bűnöket rangsorolták. Év végén az apácák kiállítást és vásárt rendeztek, és a borzalmas műveket jótékonysági célra áruba bocsátották. Blanca és Alba hamar észrevették, hogy a kicsinyek sokkal jobban dolgoznak, ha gyöngéden bánnak velük, rajtuk csak a szeretet segíthet. Addig ölelték, csó- kolták, becézgették őket, míg végül mind a ketten igazán megszerették a ta- nítványaikat. Alba egész héten át várta a teherautót, és ugrált örömében, amikor a kis idétlenek feléje szaladtak, és átölelték. De azért ezek a csütör- tökök nagyon megviselték őket. Alba este kimerülten bújt ágyba, és még ál- mában is úgy forgott, kavargott előtte az a sok kedves ázsiai arc, mint a ringlispíl; Blancának pedig ilyenkor mindig megfájdult a feje. Amikor az apácák, hosszú fehér ruhájukat suhogtatva, végre felálltak, és kézen fogva elvezették a gyerekeket, Blanca vadul magához ölelte a lányát, összevissza csókolta és azt mondta, hogy hálát adhatnak Istennek, hogy ő egészséges. Így aztán Alba abban a meggyőződésben nőtt fel, hogy isteni ajándék az, hogy ő épeszű. Meg is tárgyalta a nagyanyjával. – Bizony majd minden családban akad bolond vagy hígvelejű, lánykám – bizonygatta Clara, fel sem emelve szemét a kötésről, mert oly sok év alatt sem tanult meg úgy kézimunkázni, hogy ne kelljen odanéznie. – De sokszor nem is tudjuk, mert rejtegetik a szerencsétleneket, mintha bizony szégyellni kellene őket. Ha vendégség van, bezárják őket egy eldugott szobába. Pedig semmi szégyellnivaló sincs rajtuk, hiszen ők is Isten teremtményei. – De hát a mi családunkban egy sincs, nagyanyám – tiltakozott Alba. – Nincs. Nálunk az őrület olyan szépen elosztódott, hogy mindenkinek jutott belőle, ezért nincs egy igazi saját bolondunk.

Mindig így társalogtak. Nem csoda hát, hogy Albának a nagyanyja volt a legfontosabb, ő volt a legnagyobb hatással rá egész életében. A nagy sarok- ház hátsó szobáiban, ahol a kislány életének első hét éve tökéletes szabad- ságban telt, valami varázslatos világ uralkodott, amelynek Clara volt a lelke és motorja. Alba hozzászokott a nagyanyja furcsaságaihoz. Nem csodálko- zott, hogy miközben transzállapotban, fölhúzott lábbal ül a foteljében, vala- mi titokzatos erő segítségével ide-oda vándorol a szalonban. Mindig elkí- sérte a kórházba vagy a szegényházba, elment vele a nyomorgók közé, még kötni is megtanult négy kötőtűvel vagy két vastag fapálcával, ő is gyapjú- mellényeket készített – amelyeket Jaime bácsi, ha egyszer felvette őket, el- ajándékozott és úgy igyekezett, hogy le ne essen a szem a kötőtűről, hogy már kancsalított, csak azért, hogy a nagyanyja elnevesse magát azzal a ked- ves, fogatlan szájával. Clara gyakran vele üzent Estebannak, ezért becézték Postagalambnak. A kislány részt vehetett a pénteki szellemidézéseken is, melyeken a háromlábú asztal fényes nappal ugrálni kezdett, és hiába lesett, nem tudott rájönni, hogy mi mozgatja, valami trükk vagy valami emelőszer- kezet; az irodalmi esteken is jelen lehetett, ahol felszentelt mesterek és bá- tortalan, névtelen művészek szerepeltek felváltva, és mind Clara pártfogolt- jai voltak. A nagy sarokházban sok vendéget jóltartottak akkoriban. Gyak- ran ott is laktak, de legalábbis megfordult az ország szellemi életének színe- java azokon a kulturális összejöveteleken, a Költő is, akit pár év múlva a század legjobb poétájának tiszteltek, és a föld minden ismert nyelvére lefor- dították a verseit; Alba gyakran ült az ölében, és még nem sejtette, hogy egy nap majd ott ballag a koporsója mögött, egy vérvörös szegfűcsokorral a ke- zében, géppisztolyos pribékek sorfala között. Clara akkor még fiatal volt, az unokája mégis nagyon öregnek látta, mert nem volt foga. Igaz, ráncai sem voltak, és csukott szájjal meg azzal az ártat- lan tekintetével hihetetlenül fiatalnak látszott. Mindig olyan nyersvászon köntösben járt, amilyet a bolondokházában hordanak, télen pedig hosszú gyapjúzoknit és ujjatlan kesztyűt viselt. Mulatni tudott olyasmin is, amit más nem talált viccesnek, máskor azonban nem értette, hogy min nevetnek körülötte az emberek, és mindig nagyon elszomorodott, ha valaki nevetsé- gessé tette magát. Előfordult, hogy asztmarohama volt. Ilyenkor kis ezüst- csengőjével, amelyet mindig magánál hordott, hívta az unokáját, Alba pedig odafutott hozzá, átölelte és vigasztaló szavakat pusmogva próbálta meggyó- gyítani, mert tapasztalatból tudták, hogy az asztmaroham csak attól múlik

el, ha valaki szeretettel átöleli a beteget. Clarának mogyorószín, mosolygós szeme volt; csillogó ősz haját laza kontyba fésülte, melyből mindig kiszaba- dult néhány makacs fürt; mandula formájú körme, hosszú ujja volt, melyen sosem viselt gyűrűt, szép fehér kezét másra nem is használta, csak gyöngéd simogatásra, kártyavetésre, és arra, hogy étkezéskor betegye a műfogsorát. Alba egész nap a nagyanyja nyomában járt, a szoknyájához bújt, kérlelte Clarát, hogy meséljen neki, vagy gondolatának erejével mozgassa a kancsó- kat. Nála biztos menedéket talált, ha rémálmok gyötörték, vagy ha már nem tudta elviselni Nicolás bácsi gyakorlatait. Clara megtanította, hogyan gon- dozza a madarakat, hogy szóljon a saját nyelvén mindegyikhez, miből isme- ri fel a természet baljós előjeleit, és hogyan készítsen lustakötéssel meleg kendőt a szegényeknek. Alba tudta, hogy a nagyanyja a nagy sarokház lelke. A többiek csak ké- sőbb tudták meg, akkor, amikor Clara meghalt, és a házban elhervadtak a virágok, megszűnt a barátok és a játékos szellemek jövés-menése, és csak- hamar minden összeomlott. Alba még csak hatéves volt, amikor először látta Esteban Garcíát, de so- hasem felejtette el azt a találkozást. Valószínűleg már előbb is találkozhat- tak Tres Maríason, valamelyik nyári utazása alkalmával, amikor a nagyapja magával vitte, hogy végigjárják az uradalmat, és széles mozdulattal mutatta neki, hogy ameddig a szem ellát, a nyárfasortól a vulkánig, a téglaházakat is beleértve, egyszer minden az övé lesz, ezért tanulja meg a föld szeretetét. – A gyerekeim egytől egyig mihaszna bolondok. Ha ők örökölnék Tres Maríast, egy éven belül ismét tönkremenne minden, úgy, mint apám idejé- ben – mesélte unokájának. – Ez mind a tiéd, nagyapa? – Mind, a pánamerikai országúttól egészen azokig a hegyekig. Látod? – Miért, nagyapa? – Hogyhogy miért?! Mert én vagyok a tulajdonos, természetesen! – Igen, de miért vagy tulajdonos? – Mert a családomé volt ez a birtok. – Miért? – Mert megvették az indiánoktól. – És a béresek, akik szintén itt éltek, miért nem ők a tulajdonosok? – Jaime bátyád bolsevik eszmékkel tömi a fejed! – bődült fel Trueba sze- nátor a méregtől fuldokolva. – Tudod, mi történne itt, ha nem lenne gazda?

– Nem. – Mindent elvinne az ördög! A terményeket sem adnák el, mert nem akadna senki, aki felelősséggel irányítaná a dolgokat, érted? Az emberekkel sem törődne senki. Ha például valaki megbetegszik, meghal, ott marad az özvegy a sok árvával, hát éhen halhatnának. Lenne egy nyomorúságos da- rabka földjük, amely még annyit sem teremne, hogy éhen ne haljanak. Kell valaki, aki helyettük gondolkodik, aki helyettük határoz, és segít rajtuk. Mindig én voltam a környék legjobb gazdája, Alba. Rossz természetem van, de igazságos vagyok. Az én béreseim jobban élnek, mint sokan a városban, semmiben sem szenvednek hiányt, ha aszályos év van, árvíz vagy földren- gés, akkor is az én gondom, hogy ne nyomorogjanak. Mindez rád vár, ha megfelelő korba jutsz, ezért hozlak magammal, hogy ismerj meg minden mezsgyekövet, minden állatot, és főleg minden embert, név szerint. Értet- ted? Valójában a lányka nagyon ritkán érintkezett a parasztokkal, és messze volt tőle, hogy ismerje őket vagy akár csak a nevüket is. Ezért nem tudta, hogy ki az az esetlen, lomha, barna fiatalember – apró, kegyetlen patkány- szeme volt –, aki egy délután, már a fővárosban, bekopogtatott a nagy sa- rokház kapuján. Kinőtt, sötét ruha feszült rajta. Térdén, könyökén, ülepén kopott volt az elvékonyodott, kifényesedett anyag. Azt mondta, hogy Tru- eba szenátorral kíván beszélni, és Tres Marías egyik zsellérjének fiaként mutatkozott be. Bár a hozzá hasonlók máskor mindig csak a személyzeti aj- tón át jöhettek be, és a konyhában várakozhattak, őt most a könyvtárba ve- zették, mert aznap ünnepségre készültek a házban, a Konzervatív Párt ve- zérkarát várták. Trueba szenátor a klubból hozott szakácsokat, kuktákat, akik megszállták a konyhát; nagy izgatottság és felfordulás volt az egész házban, így hát a jövevény mindenütt csak útban lett volna. Téli délután volt, a könyvtárban sötétség és csend uralkodott, csak a kandallóban patto- gó tűz világította meg a szobát. Bőr- és bútorpaszta szaga terjengett. – Itt várakozz, de ne nyúlj semmihez. A szenátor rögtön jön – mondta ba- rátságtalanul a szobalány, és magára hagyta. A fickó körülnézett, de moccanni sem mert, forrt benne a méreg, hogy mindez őt illetné, ha törvényesen születik: Pancha García elégszer elmagya- rázta neki, mielőtt elvitte a lázgörcs, őt pedig otthagyta árván számtalan testvér és unokatestvér közt, akiknek fogalmuk se volt, hogy ő kicsoda. Csupán a nagyanyja bánt vele kiváltságos módon, és mindig emlékeztette