Isabel Allende - Kisertethaz

– Mondtam, ugye, hogy tisztességes módszerekkel győzünk! – kacagott Alba. – Győztünk, de most meg is kell védenünk ezt a győzelmet – válaszolta a fiú. Másnap a rémülten virrasztók őrült lavinaként zúdultak ki az utcára, meg- rohamozták a bankokat, követelték, hogy adják ki a pénzüket. Akiknek volt valamijük, inkább a matracuk alá dugták, vagy külföldre küldték. Huszon- négy órán belül felére zuhant az ingatlanok értéke, és az összes repülőjegy elfogyott a tömeghisztéria miatt: sokan el akartak menekülni az országból, mielőtt még a szovjetek megérkeznek, és szögesdróttal lezárják a határokat. A győzelmet ünneplő nép gúnyosan vihogva nézte a bankok kapui előtt sor- ban álló civakodó polgárokat. Néhány óra alatt az ország két kibékíthetetlen táborra szakadt, és az ellentét a családokon belül is feltámadt. Trueba szenátor a pártja székházában töltötte az éjszakát, a hívei beszél- ték rá, hogy maradjon ott, mert biztosak voltak benne, hogy ha kimegy az utcára, a tömeg felismeri, és felakasztják az első póznára. Trueba nem dü- höngött, inkább csodálkozott. Nem akarta elhinni, ami történt, pedig épp ő hajtogatta már évtizedek óta, hogy az országban hemzsegnek a marxisták. Nem tört le, éppen ellenkezőleg. Vén harcos szíve lelkes tettvágytól lükte- tett, fiatal kora óta nem volt ilyen elszánt. – Más dolog megnyerni a választást, és megint más elnöknek lenni – mondta titokzatosan, siránkozó párthíveinek. Az még senkinek sem jutott eszébe, hogy az új elnököt eltegye láb alól, mert ellenségei biztosra vették, hogy ugyanolyan törvényes úton végezhet- nek vele, mint ahogy ő győzött. Ezen rágódott Trueba. Másnap, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem kell az ünneplő sokaságtól félnie, kimerész- kedett a menedékéből, és egy város környéki udvarházba sietett, ahol bizal- mas ebédre gyűltek össze. Több politikussal, néhány katonatiszttel és az amerikai titkosszolgálat küldöttjeivel találkozott ott, hogy tervet kovácsolja- nak az új kormány megdöntésére és a gazdaság megingatására, ahogy a sza- botázsakciókat nevezték. Gyarmati stílusú hatalmas ház volt, kikövezett udvarral. Mire Trueba sze- nátor odaért, már több autó parkolt ott. Túláradó szívélyességgel fogadták, mert vitathatatlanul ő volt a jobboldal legfontosabb vezére, és a bekövetke- zett esemény megelőzésére már hónapokkal előbb szervezkedett. Amint megették az avocadomártással tálalt hideg halat meg a konyakkal locsolt

báránysültet és a csokoládéhabot, elküldték a személyzetet, és bezárkóztak a szalonba. Nagy vonalakban felvázolták a haditervet, aztán felálltak, és a haza üdvére ürítették poharukat. A külföldieket kivéve, mindannyian ké- szen álltak rá, hogy feláldozzák vagyonuk felét – az öreg Trueba még az életét is – az ügyért. – Egy perc nyugtot sem hagyhatunk neki. Le kell mondania – szögezte le keményen. – És ha már semmi sem használ, szenátor úr, akkor itt van ez – fűzte hoz- zá Hurtado tábornok, és rácsapott a szolgálati kardjára. – Nincs szükségünk katonai puccsra, tábornok úr – mondta tökéletes spa- nyol nyelven a követségi hírszerző. – Azt kívánjuk, hogy a marxizmus ku- darcot valljon, és hatalmas recsegés-ropogással önmagától roppanjon össze, hogy elmenjen a kedve a kontinens többi országának az ilyen eszméktől. Érti? Ezt az ügyet pénzzel kell elintéznünk. Még mindig megvásárolhatunk néhány képviselőt, hogy ne iktassák be elnöknek. Az önök alkotmánya ki- mondja, hogy ha nincs abszolút többsége a parlamentben, le kell mondania. – Verje ki a fejéből az ilyen ötleteket, mister! – kiáltott Trueba szenátor. – Itt senkit sem tud lepénzelni. A parlamentet és a fegyveres erőket nem lehet megvesztegetni. Inkább fordítsuk azt a pénzt a hírközlő szervek megvásár- lására. Így lehetőségünk nyílik a közvélemény befolyásolására is, hiszen tu- lajdonképpen ez a döntő. – Bolond beszéd! Hiszen elsőként épp a sajtószabadságot szüntetik meg a marxisták! – kiabáltak többen is nagy egyetértésben. – Higgyenek nekem, uraim – vitatkozott Trueba szenátor. – Én jól isme- rem ezt az országot. Sosem fogják tudni megsemmisíteni a sajtószabadsá- got. Azonkívül benne van a kormány programjában, ő pedig felesküdött a demokratikus jogok tiszteletben tartására. A saját csapdájában fogjuk elkap- ni. Trueba szenátornak igaza lett. Nem vesztegethették meg a képviselőket, és a baloldal törvényes keretek között, békésen vette át a hatalmat. Akkor a jobboldal szítani kezdte a gyűlöletet. A választások után megváltozott az élet; akik azt hitték, hogy majd úgy folytathatják, mint azelőtt, azoknak is hamarosan be kellett látniuk, hogy ez ábránd volt csupán. Harmadik Pedro García sorsa óriásit fordult. Addig sza- badon kerülgette a hétköznapok buktatóit, szegényen, mint egy kóbor lo- vag; sohasem hordott bőrcipőt és nyakkendőt, és órát sem viselt; megenged-

hette magának a gyöngédség és az ártatlanság fényűzését, a tékozlást és a délutáni lustálkodást, mert senkinek sem tartozott számadással. Időközben egyre nagyobb erőfeszítést követelt tőle, hogy az új dal születéséhez nélkü- lözhetetlen nyugtalanságot és kínt megtalálja, mert az évek múlása belső békével töltötte el, és fiatalkori hajtóereje, a lázadás, az önmagával elége- dett férfi szelídségévé csillapodott. Igénytelen volt, mint egy szerzetes. Nem csábította sem a pénz, sem a hatalom. Egyetlen nyugtalanító szenve- délye Blanca maradt. Már a kamasz lányok sem vonzották, hiszen tudta, hogy az ilyen szerelem csak pillanatnyi fellángolás; megbizonyosodott róla, hogy számára Blanca az egyetlen asszony. Elgondolta, hogy már milyen ré- gen szereti titokban, és hogy életének minden pillanatában jelen van. Ha- nem az elnökválasztás feldúlta kiegyensúlyozott nyugalmát, mert a kor- mánynak szüksége volt rá. Nem tagadhatta meg az együttműködését, mert elmagyarázták neki, hogy a baloldali pártoknak nincs elég képzett embere a meglévő állások betöltésére. – Én paraszt vagyok. Semmi végzettségem – próbált kitérni. – Nem fontos, elvtárs. Maga legalább népszerű. Ha baklövést követ el, a nép megbocsátja – felelték. Így került életében először egy íróasztal mellé; személyi titkárnője volt, és a háta mögött, a falon, egy óriási festményen a haza hősei, valamelyik di- csőséges csatában. Harmadik Pedro García kinézett fényűző irodájának rá- csos ablakán, de csak egy parányi négyszöget látott a szürke égből. Nem volt látványos feladata. Reggel héttől késő estig dolgozott, és akkorára úgy elfáradt, hogy már rá sem nézett a gitárra, és képtelen volt Blancát a szokott hévvel szeretni. Amikor végre találkozhattak, Blanca szokásos akadályait legyőzve – és azokat is, melyeket a férfi új munkája jelentett –, úgy bújtak ágyba, hogy több volt bennük a fáradtság, mint a vágy. Kimerülten szeret- keztek, de hol a telefoncsörgés zavarta, hol az örökké szűkös idő múlása gyötörte őket. Blanca már nem vette fel az izgató fehérneműit, mert belátta, hogy úgyis hasztalan, és csak nevetségessé teszi mindkettőjüket. A végén már csak azért találkoztak, hogy összeölelkezve pihenjenek egymás mellett, mintha nagyszülők volnának, és barátságosan megbeszélték a napi gondo- kat és az országot megrázó súlyos ügyeket. Egy nap Harmadik Pedro kiszá- molta, hogy már egy hónapja nem szeretkeztek, és az volt a legszörnyűbb, hogy szemlátomást egyiküknek sem hiányzott. Megrémült. Úgy gondolta, hogy az ő korában még nem kellene impotensnek lennie; az életmódjával

lehet baj, hiszen maholnap megrögzött agglegény lesz belőle. Feltételezte, hogy ha igazi házasságban élnének, és Blanca esténként békés otthonában várna rá, minden másként volna. Követelte, hogy végre házasodjanak össze, mert megcsömörlött ezektől a lopott pásztoróráktól: már nem kamasz, hogy így éljen. De Blanca most is csak ugyanazt felelte neki, mint máskor: – Még meg kell fontolnom, szerelmem. Pucéran üldögélt Harmadik Pedro keskeny ágyában. A férfi könyörtelen szeme végigfutott a testén, és Pedro megállapította, hogy a pusztító idő már az asszonyt is kikezdte: kövérebb lett, szomorúbb, a keze tönkrement a sok munkától, és gyönyörű melle, mely hajdan annyi álmatlan éjszakát okozott neki, már egy érett korú matróna dús keblévé terebélyesedett. Azért most is szépnek látta, ugyanúgy, mint amikor még fiatalok voltak, és a Tres Marías tanyán, a folyóparti nádasban szerelmeskedtek; és csak annál inkább sajnál- ta, hogy a fáradtság legyűri szenvedélyét. – Már csaknem fél évszázada gondolkodsz rajta. Elég volt. Most vagy soha! – mondta határozottan, mint akinek ez az utolsó szava. Blanca nem lepődött meg, hiszen nem először történt, hogy Pedro határ- időt szabott ki neki, hogy végre elhatározásra késztesse. A férfi, ahányszor csak szakított valamelyik fiatal szeretőjével, és visszatért hozzá, mindig azt követelte tőle, hogy házasodjanak össze; úgy próbálta, kétségbeesetten megmenteni a szerelmüket, és egyben elnyerni az asszony bocsánatát. Ami- kor otthagyta a munkásnegyedet, ahol évekig boldogan élt, és Blanca ked- véért átköltözött abba a kerületbe, ahol a középosztály lakott, akkor is ugyanezt mondta neki: – Vagy hozzám jössz most rögtön, vagy soha többé nem látjuk egymást. Így hát Blanca nem sejthette, hogy ez alkalommal Harmadik Pedro visszavonhatatlan elhatározásra jutott. Haragban váltak el. Az asszony felkapkodta a földről szerteszórt ruháit, gyorsan felöltözött, majd tarkójára csavarta a haját, és feltűzte azzal a né- hány hajtűvel, amiket a rendetlen ágyból szedegetett össze. Harmadik Pedro cigarettára gyújtott, de nem vette le szemét az öltözködő nőről. Blanca vé- gül belebújt a cipőjébe, aztán felkapta a táskáját, és az ajtóból búcsút intett. Biztos volt benne, hogy Pedro másnap felhívja, és pazar kibékülést rendez- nek. Harmadik Pedro befordult a falnak. A keserű vigyortól keskeny vonal- lá torzult szája. Ezután két éven át nem találkoztak.

A következő napokon Blanca várta, hogy a férfi majd telefonál, az örök- ké ismétlődő menetrend szerint. Még sohasem csalódott benne, akkor sem, amikor máshoz ment férjhez, és egy éven át nem látták egymást. Akkor is Pedro kereste meg őt. De a harmadik napon nyugtalankodni kezdett. Bána- tosan forgolódott az ágyban, az örökös álmatlanságtól elgyötörten, pedig dupla adag altatót vett be; folyton migrénje volt, és mindig fájt valamije, is- mét a betegségekhez menekült; megszállottként gyártotta és rakta száz- számra kemencébe betlehemi szörnyeit, eszeveszetten erőlködött, hogy a munkába ölje bánatát, hogy ne kelljen gondolkodnia: mégsem tudott meg- nyugodni. Végül ő hívta fel a minisztériumot. Egy női hang közölte vele, hogy García elvtárs épp értekezleten van, és nem hívhatja ki. Másnap Blan- ca újra felhívta, és egész héten át kitartóan telefonált, amíg végképp meg nem bizonyosodott róla, hogy kár a fáradságért, mert a férfi letagadja ma- gát. Hatalmas erőfeszítéssel legyőzte az apjától örökölt mérhetetlen gőgjét, felvette a legjobb ruháját és kihívó harisnyakötőjét, aztán elment hozzá a la- kására. A kulcsa nem illett a zárba, így hát becsengetett. Egy jól megter- mett, bajszos férfi nyitott ajtót, ártatlan kislányszemeket meresztve. – García elvtárs nincs itthon – mondta, és még csak be sem hívta az asszonyt. Akkor megértette, hogy elveszítette. Felrémlett előtte a sivár jövő, látta magát, amint értelmetlen teendőkbe temetkezik, hogy feleméssze az egy- hangú időt, elhagyatottan, egyetlen társa nélkül, akit egész életén át szere- tett, és akinek nem bújhat meg többé a karjában, pedig pici korának emléke- zet előtti ideje óta mindig ott pihent meg. Leült a lépcsőre, és zokogott. A bajszos férfi hangtalanul becsukta az ajtót. Senkinek sem mondta el, hogy mi történt. Ha Alba kérdezősködött Har- madik Pedróról, kitérő választ adott, azt mondta, hogy az új kormányban betöltött állása nagyon elfoglalja. Ő pedig folytatta a munkáját, tovább taní- totta az unatkozó kisasszonyokat és a mongoloid gyerekeket, azonkívül el- járt a szegénynegyedekbe is, ahol megszervezték, hogy asszonyok valami hasznos mesterséget tanuljanak, például fazekasságot, és először az ország történetében részt vegyenek a politikában és a társadalom ügyeinek intézé- sében. Szükség is volt erre a szervezkedésre, mert „a szocializmushoz veze- tő út” rövidesen csatatérré változott. A nép még győzelemünnepet ült; férfi- ak szakállt és bajuszt növesztettek, és elvtársnak szólították egymást; elfe- lejtett népszokásokat, népművészeteket élesztettek fel, és véget nem érő,

haszontalan munkásgyűléseken gyakorolták az új hatalmat, ahol mindenki egyszerre beszélt, és ahol soha semmilyen megegyezésre nem jutottak; de a jobboldal már megkezdte pusztító aknamunkáját a gazdasági élet számos te- rületén, hogy tönkretegye és lejárassa a kormány tekintélyét. Kezükben tar- tották a legjelentősebb hírközlő szerveket, korlátlan tőkével rendelkeztek, és a gringók messzemenően támogatták ezeket a szabotázsakciókat. Pár hó- nap múlva meg is lett a hatásuk. A nép most először jutott annyi pénzhez, amennyi elegendő lehetett volna, hogy a létszükségletét fedezze, és hogy néhány olyan dolgot is megvehessen, ami után régóta sóvárgott, de hiába, mert az üzletek csaknem üresen álltak. Megkezdődött a hiánygazdálkodás, és hamarosan elviselhetetlen lett a helyzet. Az asszonyok pirkadat előtt kel- tek, hogy a véget nem érő sorbaállással egy girhes csirkét vagy fél tucat pe- lenkát, vagy WC-papírt szerezzenek. A cipőkrém, a varrótű, a kávé fény- űzési cikknek számított, és díszpapírba csomagolva születésnapra ajándé- kozták. Az áruhiány aggasztó méreteket öltött, a lakosságot ellentmondó hí- resztelésekkel ijesztgették, hogy mi minden tűnik el az üzletekből, ezért ész nélkül vásárolt mindenki azt, amit éppen kapni lehetett, hogy eltegyék a még rosszabb napokra. Sorba álltak, bár azt sem tudták, hogy éppen mit árulnak, de nem akarták elszalasztani az alkalmat, hogy megvegyenek vala- mit, még ha nem volt is szükségük arra a bizonyos dologra. Megjelentek a hivatásos sorbaállók, akik jó pénzért fenntartották a helyet másoknak, aztán a cukorkaárusok, akik kihasználták az alkalmat, és a csődület közelében ál- lították fel kis bódéjukat, meg a takarókölcsönzők, akik jól kerestek azokon, akik már éjszaka beálltak a sorba. Virágzott a feketepiac. A rendőrség meg- próbált közbelépni, de akár a pestis, mindenütt felütötte a fejét, és hiába el- lenőrizték a teherautókat meg a zsákokat cipelő gyanús alakokat, nem tud- ták felszámolni. Még a gyerekek is üzleteltek az iskola udvarán. A harácso- ló kapzsiság odáig fajult, hogy aki sohasem dohányzott, az is bármilyen árat megadott egy doboz cigarettáért, és még azok is, akiknek nem volt gyere- kük, ott verekedtek a bolt előtt csecsemőtápszerért. A háztartási és ipari gé- pekhez meg az autókhoz nem lehetett pótalkatrészt kapni. Korlátozták a benzineladást, a kocsisor két napig is várt a kutaknál, és olyan közlekedési dugó volt az utcákon, mintha egy mozdulatlan óriáskígyó sütkérezne a na- pon. De kinek volt ideje annyit sorba állni; a hivatalnokok inkább gyalog vagy biciklin közlekedtek. Az utcák fújtató kerékpárosokkal lettek tele, olyan volt, mint valami hollandiai látomás. Ebben a súlyos helyzetben rá-

adásul a teherautó-sofőrök is sztrájkba léptek. A második héten kiderült, hogy ez nem munkaügyi, hanem politikai kérdés, és eszük ágában sincs fel- venni a munkát. A hadsereg magára vállalta volna a nehézségek megoldá- sát, mert a zöldségtermés ott rohadt vidéken, közben a piacokon nem volt mit eladni a háziasszonyoknak, de a sofőrök kibelezték a motorokat, és kép- telenség volt megmozdítani az ezernyi teherautót, úgy eltorlaszolták az uta- kat, mintha megkövült őslények lettek volna. Az Elnök televíziós beszéd- ben kért türelmet. Közölte az ország népével, hogy a kamionsofőröket az imperialisták bérelték fel, és nem lehet tudni, hogy meddig fognak sztráj- kolni; így aztán az lenne a legjobb, ha ki-ki a kertjében vagy a balkonján megtermelné magának a szükséges zöldséget, mármint addig, amíg nem si- kerül valami más megoldást találni. A nép, amely hozzá volt szokva a sze- génységhez, nem csüggedt, hiszen azelőtt sem evett csirkét, csak kará- csonykor meg a nemzeti ünnepeken; megőrizte az első nap örömujjongását, és úgy szervezkedett, mintha háborúra készülne; nem tűrte, hogy a szabo- tázsakciók megkeserítsék a győzelmét. Az emberek lelkesen ünnepeltek, és tovább énekelték az utcán, hogy az egységes nép legyőzhetetlen, de egyre több hamis hang vegyült a dalba, mert a viszály és a gyűlölet kérlelhetetle- nül terjedt mindenütt. Trueba szenátor élete is megváltozott, mint mindenkié. A magára vállalt küzdelemtől feltámadt harci kedve, visszatért tettereje, még reves csontjai sem sajogtak annyira. Úgy dolgozott, mint férfikora delelőjén; az összees- küvés érdekében többször is külföldre utazott, és fáradhatatlanul járta az or- szágot is, északtól délig, repülőn, autón, még vonatra is felült, pedig a ki- váltságos első osztályt megszüntették. Hősiesen elfogyasztotta a pazar va- csorákat, ugyanis minden városban, falun és tanyán, ahová csak ellátogatott, a lelkes párthívek agyonetették, ő meg farkasétvágyat tettetett, pedig vén gyomra már nemigen bírta az ilyen dús lakomákat. A titkos kupaktanácsok tartották benne a lelket. A belégyökerezett polgári demokratikus szokások eleinte még megóvták bizonyos szélsőségektől a kormány ellen végzett ak- namunkájában; de csakhamar felrúgta a törvényes korlátokat, mert rájött, hogy ha visszarettennek a tiltott eszközöktől, képtelenek megbuktatni a rendszert. Ő volt az első, aki nyilvánosan ki merte mondani, hogy csakis egy katonai puccs állíthatja meg a marxizmus előretörését, mert a nép szép- szerével nem fog lemondani az oly régóta áhított hatalomról, csupán azért, mert nem lehet csirkét kapni.

– Elég a szarakodásból: elő a fegyverekkel! – mondta, valahányszor a szabotázsakciókról hallott beszélni. Nem csinált titkot a véleményéből, széltében-hosszában terjesztette, de még ezzel sem érte be, hanem időnként kukoricát szórt a katonai iskola ka- détjai elé, és közben azt kiabálta, hogy „egyetek, gyáva tyúkok”. Hogy tu- lajdon túlzásaitól megvédjék, két testőrt kellett szerződtetnie. Néha elfelej- tette, hogy ő fogadta fel őket, és dühöngött, mert azt hitte, hogy kémek jár- nak a nyomában; gorombáskodott velük, és addig hadonászott a botjával, amíg szusszanni sem tudott már, mert összevissza kalapált a szíve. Biztos volt benne, hogy ha valaki meg akarná gyilkolni, ez a két nagydarab melák nem tudná megvédeni, de abban azért bízott, hogy a jelenlétük legalább az arcátlan tolakodókat távol tartja. Az unokáját is őriztetni akarta, mert azt gondolta, hogy azok közt a betyár kommunisták közt, akikkel érintkezik, bármikor szemtelenkedhetnek vele, csak azért, mert az ő rokona; de Alba hallani sem akart róla. „Egy ilyen fizetett gorilla egyenlő lenne a beismerő vallomással, hogy bűnös vagyok. Nekem nincs mitől félnem”, bizonygatta. A nagyapja nem merte tovább erőltetni, mert belefáradt, hogy családjának minden tagjával pöröljön, azonkívül az egész világon egyedül csak az uno- káját szerette, csak ő tudta megnevettetni. Ezalatt Blanca beszerzési láncot épített ki a feketepiacon és a munkásne- gyedben, az ismerősök között, ahol a kerámiamesterségre tanította az asszo- nyokat. Sok munkájába és vesződségébe került, amíg szerezni tudott egy zsák cukrot vagy egy doboz szappant. Sosem hitte volna magáról, hogy ilyen élelmes: az egyik üres szobában mindenféle árucikket felhalmozott, bár őszintén szólva teljesen fölöslegeseket is, például vett két hordó szója- szószt a kínaiaktól. Befalaztatta a szoba ablakát, és lelakatolta az ajtót, a kulcsokat pedig a derekára fűzte, és még fürdéskor sem tette le a kulcscso- mót, mert senkiben sem bízott, még Jaiméban vagy saját lányában sem. Nem ok nélkül. „Úgy nézel ki, mint egy börtönőr, anyám”, csúfolódott Alba, mert megrémült anyja mániákus kuporgatásától, attól, hogy a jövőtől való félelmében megkeseríti a jelent. Alba úgy vélte, hogy ha nincs hús, hát esznek krumplit, és ha nincs cipő, akkor háncspapucsban járnak; de Blanca elszörnyedt a lánya igénytelenségén, és kijelentette, hogy szerinte bármi történjék is, ők nem süllyedhetnek le; ezzel igazolta, hogy annyi időt pocsé- kol az üzérekre. Valójában soha ilyen jól nem éltek Clara halála óta, mert végre törődött valaki a háztartás megszervezésével és azzal, hogy mi kerül a

fazékba, Tres Maríasról rendszeresen érkeztek az élelmiszeres ládák, Blan- ca azokat is elrejtette. Eleinte sok minden megrohadt, a bűz kiáradt a lezárt szobákból, ellepte a házat, de még a környéket is. Jaime megpróbálta ráven- ni a nővérét, hogy ossza szét, cserélje el vagy adja el a romlandó ennivaló- kat, de Blanca nem volt hajlandó osztozni a kincsein. Alba ekkor jött rá, hogy az anyja is kótyagos egy kicsit, pedig addig azt hitte, hogy ő az egyet- len épeszű ember a családban. Rést ütött a raktár falán, és attól kezdve ami- lyen ütemben Blanca raktározott, ő úgy csente el a dolgokat. Óvatosan, hogy az anyja ne vegye észre, apránként lopta a cukrot, a rizst és a lisztet; letört egy-egy darabot a sajtból, és szétszórta a szárított gyümölcsöt, de úgy mintha az egerek dézsmálták volna meg; ezért aztán Blanca csak több mint négy hónap múlva fogott gyanút. Akkor felleltározott mindent, és a listán kereszttel jelölte, hogy mi fogy a háztartásban; azt hitte, hogy így majd le- leplezi a tolvajt. De Alba kihasználta az anyja szórakozottságát, és ő is ke- reszteket rajzolt a listára, ettől aztán Blanca megzavarodott, és arra gondolt, hogy vagy eltévesztette a könyvelést, vagy háromszor annyit esznek a csa- ládban, mint ahogy ő számolja, vagy mégis az az igazság, hogy ebben az el- átkozott házban ma is kóbor szellemek kerengenek. Alba azért fosztogatta a kamrát, hogy odaadja az ennivalót Miguelnek, aki aztán szétosztotta a munkásnegyedekben és a gyárakban, a forradalmi röpiratokkal együtt, amelyekkel az oligarchia elleni fegyveres harcra buzdí- totta a munkásokat. De senki sem hallgatott rá. Mindenki azt hitte, hogy ha egyszer törvényes és demokratikus úton vették át a hatalmat, akkor senki sem foszthatja meg őket tőle, legalábbis a következő elnökválasztásig. – Micsoda őrültség, ha nem veszik észre, hogy a jobboldal fegyverkezik! – panaszolta Miguel Albának. Alba hitt neki. Hiszen a saját szemével látta, hogy az éjszaka közepén ha- talmas faládákat raknak le a ház udvarában, majd nagy titokban, Trueba fel- ügyelete alatt, a még üresen maradt szobákba raktározzák el őket. Aztán a nagyapja, akárcsak az anyja, lelakatoltatta az ajtókat, és a nyakában hordta a kulcsokat, ugyanabban az antilopzacskóban, amelyikben a Clara fogsora volt. Alba elmondta a dolgot Jaime bácsinak, aki mióta békét kötött az apjá- val, ismét otthon lakott. „Fogadni mernék, hogy fegyverek voltak”, tette hozzá. De Jaime sehogy sem akarta elhinni, mert abban az időben olyan volt, mint aki a holdon jár, és nem is szállt le a földre, amíg meg nem ölték; de az unokahúga addig erősködött, míg bele nem egyezett, hogy vacsoránál

szóba hozza az ügyet apjának. Az öreg válasza aztán minden kétséget szer- tefoszlatott: – Azt csinálok a házamban, amit akarok, annyi ládát raktározok, amennyit akarok! Ne merjétek még egyszer beleütni az orrotokat az én ügyeimbe! – üvöltötte Trueba szenátor, és akkorát csapott az asztalra, hogy csak úgy ugráltak a kristálypoharak; ezzel le is zárta a témát egyszer s min- denkorra. Aznap éjjel Alba felkereste nagybátyját a könyvbarlangban, és azt aján- lotta neki, hogy ugyanazzal a módszerrel járjanak el a fegyverek dolgában, ami már bevált az élelmiszereknél, így is tettek. Az éjszakát falbontással töltötték, az egyik oldalon egy szekrénnyel takarták el a fegyverraktárba ve- zető nyílást, a másikon pedig magukat a ládákat tolták elé. Így jutottak be abba a szobába, amit a nagyapa lezárt, és kalapácsot meg fogót is vittek ma- gukkal. Albának már nagy gyakorlata volt ebben a mesterségben; azt mond- ta, hogy először azokat a ládákat nyissák fel, melyek legalul vannak. Olyan fegyverkészletet találtak, hogy még a szájuk is tátva maradt, mert nem gon- dolták, hogy ilyen tökéletes szerkezeteket gyártanak azért, hogy embert öl- jenek. Az elkövetkező napokban annyit loptak, amennyit csak tudtak, az üres ládákat pedig alulra tették, és mind telerakták kővel, hogy ha felemelik őket, ne vegyék észre a hiányt. Aztán azt a sok fegyvert – pisztolyokat, gép- puskákat és egyéb lőfegyvereket – meg kézigránátokat Jaime könyvbar- langjában rejtették el, addig is, amíg Alba a csellótokban elszállította őket valami biztosabb helyre. Trueba szenátor látta, hogy az unokája nehezen vonszolja a súlyos tokot, de nem sejtette, hogy abban a posztóval bélelt do- bozban azok a lőszerek lapulnak, amelyeket annyi bonyodalom árán tudott átcsempészni a határon és eldugni az otthonában. Alba úgy gondolta, hogy a zsákmányolt fegyvereket Miguelre bízza, de Jaime meggyőzte róla, hogy Miguel éppolyan terrorista, mint a nagyapja, ezért okosabb, ha eltüntetik a zsákmányt, mielőtt még rossz kezekbe kerülne. Sokféle változatot megvitat- tak, még az is megfordult a fejükben, hogy a folyóba hajigálják őket vagy máglyán elégetik, végül mégis úgy döntöttek, hogy műanyag zsákokba te- szik a fegyvereket, és elássák valami biztos rejtekhelyen; ott mindig megta- lálhatják őket, ha netán szükség lesz rájuk valami igaz ügy érdekében. Tru- eba szenátor ugyancsak csodálkozott, amikor a fia és unokája bejelentette, hogy kirándulni mennek a hegyekbe, mert sem Jaime, sem Alba nem spor- toltak, amióta elvégezték az angol középiskolát, az andinizmus kényelmet-

lenségeire pedig végképp nem mutattak eddig semmiféle hajlandóságot. Egy szombat reggel indultak, kölcsönkért terepjáróval, sátorral és elemózsi- ás kosárral, és valami titokzatos csomaggal, amit ketten is alig bírtak fel- emelni, mert olyan nehéz volt, mintha holttestet dugtak volna bele. Abban volt a nagyapától lopott fegyver. Lelkes hangulatban kapaszkodtak fel a hegyre, és ahol véget ért az országút, nekivágtak a mezőnek; aztán kerestek egy elhagyatott helyet a jeges széltől korbácsolt növényzet között. Ott le- rakták a cókmókjukat, ügyetlenül sátrat vertek, majd gödröket ástak, és elte- mették a zsákokat, végül kőhalommal jelölték meg a földhányásokat. Ami- kor elvégezték a munkát, leültek a folyópartra, és fogtak néhány pisztrán- got, aztán a csipkebokor rőzséjének parazsán megsütötték őket, majd, akár- csak két kölyök, felfedező útra indultak a hegyekbe, közben a múltról be- szélgettek. Este beburkolóztak a takarókba, és a fahéjas forralt borral koc- cintva elképzelték, hogy milyen képet vág majd a nagyapa, ha észreveszi, hogy meglopták; úgy nevettek ezen, hogy még a könnyük is kicsordult. – Ha nem a nagybátyám volnál, hozzád mennék feleségül – tréfált Alba. – Hát Miguel? – Ő lenne a szeretőm. De Jaime ezt egyáltalán nem találta viccesnek, elkomorult, és többé nem is tért vissza a jókedve. Éjjel ki-ki belebújt a hálózsákjába, leoltották a pet- róleumlámpát, és hallgattak. Alba rögtön elaludt, de Jaime nyitott szemmel virrasztott a sötétben. Szerette hangoztatni, hogy Alba olyan neki, mintha a lánya volna, de akkor éjjel azon kapta magát, hogy sem az apja, sem a nagybátyja nem szeretne lenni, hanem csak Miguel. Amandára gondolt, és fájt neki, hogy már nem mozdul meg semmi a szívében; megpróbálta emlé- kezetébe idézni az iránta érzett mértéktelen szenvedélyt, de már zsarátnok sem parázslott a hamu közt. Magányos ember lett belőle. Amanda kezdet- ben megint nagyon közel került hozzá, mert magára vállalta a kezelését, és naponta felkereste. Az asszony hetekig halódott, míg végre le tudott monda- ni a kábítószerről. Abbahagyta a dohányzást is, nem ivott, egészséges, nor- mális életet kezdett, még hízott is valamit; levágatta a haját, és újra festeni kezdte nagy, sötét szemét, sőt feltette csilingelő kalárisát és karkötőit is; hő- siesen megtett mindent, hogy Jaime megint olyannak lássa, mint régen. Sze- relmes volt. Megváltozott a hangulata, a teljes letargiából állandó eufóriára váltott át, és rögeszmésen ragaszkodott Jaiméhoz. Érte vállalta a szörnyű erőfeszítést, hogy legyőzze számtalan káros szenvedélyét, neki ajánlotta

szerelmi próbatétként. Jaime nem bátorította, de arra sem volt lelke, hogy visszautasítsa, mert úgy gondolta, hogy a szerelem káprázata gyógyuláshoz segíti az asszonyt, bár érezte, hogy kettejük közös életét már lekésték. Amennyire tudott, távolságot tartott, azzal mentegetőzött, hogy mint meg- rögzött agglegény, ő már alkalmatlan a valódi szerelemre. Kielégítették a futó kalandok a kórházi nővérekkel, vagy a bordélyházakban tett sivár láto- gatások, ha már nem bírt magával, és a munkája megengedte. Nem akarta, mégis viszonyba keveredett Amandával; de amire oly kétségbeesetten vá- gyódott fiatal korában, az ma hidegen hagyta, és tudta, hogy képtelen lesz sokáig folytatni ezt a kapcsolatot. Csak a részvét fűzte Amandához, bár az is igaz, hogy ez az érzés szinte mindennél erősebb volt benne. Egész életét a nyomor és a fájdalom közt töltötte, mégsem fásult el, épp ellenkezőleg, a szíve egyre érzékenyebb, egyre jóságosabb lett. Azon a napon, amikor Amanda a nyakába csimpaszkodott és bevallotta, hogy szereti őt, gépiesen átölelte, és tettetett szenvedéllyel megcsókolta, nehogy észrevegye az a sze- gény lány, hogy mennyire nem kívánja. Mire észbe kapott, máris belebo- nyolódott ebbe a kapcsolatba, amely minden erejét igénybe vette, pedig már abban a korban volt, amikor alkalmatlannak tartotta magát a viharos szere- lemre. „Nem való ez már nekem”, gondolta a fárasztó együttlétek után; mert Amanda, hogy elbájolja a férfit, újabb és újabb szerelmi fortélyokat ta- lált ki, és ez mindkettőjüket kimerítette. Amandához fűződő kapcsolata miatt, és mert Alba is kérte rá, Jaime gyakran találkozott Miguellel. Óhatatlanul minduntalan belebotlott. Min- dent elkövetett, hogy közömbösen viselkedjék vele, Miguelnek végül mégis sikerült megnyernie. A fiú időközben érettebb lett, már nem volt az a rajon- gó ifjú, de a politikai felfogása mákszemnyit sem változott, továbbra is azt vallotta, hogy forradalmi erőszak nélkül nem lehet legyőzni a jobboldalt. Jaime nem értett egyet vele, de azért becsülte, és csodálta a bátorságát. Mégis az volt a véleménye, hogy óvakodni kell tőle: veszélyes idealista és kérlelhetetlenül becsületes, aki akármihez nyúl, balul üt ki, és szerencsét- lenségbe sodor másokat is, főleg azokat a nőket, akiket rossz csillagzatuk arra ítélt, hogy szeressék. Az elveit sem tudta elfogadni, mert meg volt győ- ződve róla, hogy a szélsőbaloldal, amelyhez Miguel is tartozott, több kárt okozott az Elnöknek, mint a szélsőjobboldal. De mindezek ellenére kedvel- te, meghajolt állhatatos meggyőződése előtt, vonzotta természetes vidámsá- ga, gyöngédsége és nemeslelkűsége, hogy az életét is feláldozta volna olyan

elvekért, amelyeket Jaime is becsült, de nem volt bátorsága hozzá, hogy azok minden konzekvenciáját is vállalja. Aznap éjjel, a hétvégi kiránduláson Jaime elgyötörten, nyugtalanul aludt, kényelmetlenül forgolódott a hálózsákban, közvetlen közelről hallgatta az unokahúga lélegzését. Amikor fölébredt, Alba már fölkelt, és épp a reggeli kávét főzte. Hideg szél fújt, és a nap aranyló árnyékkal ült a hegycsúcso- kon. Alba a nagybátyja nyakába csimpaszkodott és megcsókolta, de ő zseb- re dugott kézzel épp csak tűrte, nem viszonozta a kedveskedését. Zavarban volt. Tres Marías az utolsó birtokok között volt, melyeket a földreform délen kisajátított. Azok a parasztok, akik ott születtek, és a családjuk is nemzedé- kek óta ott dolgozott, most szövetkezetet alapítottak, és birtokukba vették a földet, mert már három éve és öt hónapja nem látták a gazdát, és elfelejtet- ték haragjának pusztító viharát. Az intéző rémülten figyelte az eseményeket, mert a béresek egyre vadabb gyűléseket tartottak az iskolában; egyszer az- tán fogta magát, felszedte a sátorfáját, és köszönés nélkül meglépett, még Trueba szenátort sem értesítette, mert félt a haragjától, és különben is úgy gondolta, hogy már igazán megtette a magáét, hiszen nemegyszer figyel- meztette a gazdát. Távozása után Tres Maríast egy ideig nem kezelte senki. Nem volt, aki parancsoljon, igaz, az sem, aki hajlandó lett volna a parancsot teljesíteni, hiszen a parasztok életükben először ízlelték meg a szabadságot, és azt az érzést, hogy a maguk urai lettek. Igazságosan felosztották egymást közt a szántóföldeket, és mindenki azt vetett, amihez kedve volt; de aztán a kormány odaküldött egy agronómust, aki hitelben ellátta őket vetőmaggal, tájékoztatta őket a piaci igényekről, a szállítási gondokról, és megismertette velük a trágyázás és a növényvédő szerek előnyeit. A parasztok rá sem he- derítettek az agronómusra, hiszen arról a nyápic városi emberről lerítt, hogy még sose fogta meg az eke szarvát, de azért megünnepelték a látogatását, feltörték a régi gazda szentséges pincéjét, és megdézsmálták az óborokat, aztán levágták a tenyészbikákat, hogy hagymásan, korianderrel megsüssék a heréket. Amikor az agronómus elment, megették az importteheneket és a jól tojó fajtyúkokat is. Esteban Trueba csak akkor tudta meg, hogy elvesz- tette a birtokát, amikor értesítették, hogy állami értékpapírokkal, harminc- éves lejárati idővel kifizetik neki a földet azon az áron, amelyet ő maga tün- tetett fel az adóbevallási íven. Mérhetetlen dühbe gurult. A fegyvertárából elővett egy géppisztolyt, bár nem tudta kezelni, és megparancsolta a sofőr-

jének, hogy meg se álljon Tres Maríasig; senkinek sem szólt, még a testőre- inek sem. Úgy elvakította az indulat, hogy végig sem gondolta, mit akar csi- nálni, pedig a hosszú úton lett volna ideje rá. Amikor megérkeztek, hirtelen fékezniük kellett, mert egy széles gerendá- val eltorlaszolták a kaput. A lezárt út mellett egy zsellér állt őrségben, nyársvassal és egy töltetlen vadászpuskával felfegyverkezve. Trueba ki- szállt az autóból. Amint a szegény paraszt meglátta a gazdát, vadul megrán- gatta az iskolai kolompot, ami épp azért volt ott, hogy szükség esetén ri- asszanak vele, utána mindjárt hasra vágódott. A lövéssorozat elfütyült a feje fölött, és a közeli fákba fúródott. Trueba meg se nézte a zsellért, hogy él-e vagy meghalt. Korát meghazudtoló fürgeséggel elindult a birtokra vezető úton, nem nézett se jobbra, se balra, így aztán még arra sem volt ideje, hogy meglepődjön, amikor egyszer csak kupán vágták, és elterült a földön. Az udvarház ebédlőjében tért magához; az asztalra fektették, feje alá párnát tet- tek, de a kezét összekötözték. Egy asszony vizes borogatást tett a homloká- ra; csaknem minden tanyasi zsellér ott tolongott körülötte, kíváncsian bá- multák. – Hogy érzi magát, elvtárs? – kérdezték. – A kurva mindeneteket! Én nem vagyok az elvtársatok! – bődült fel az öreg, és megpróbált felülni. Addig hányta-vetette magát és üvöltött, amíg eloldották a kötelékeit és felsegítették, de amikor ki akart menni, látta, hogy az ablakokat kívülről be- szögelték, és az ajtót kulcsra zárták. Megpróbálták elmagyarázni neki, hogy időközben nagyot fordult a világ, és már nem ő a gazda, de senkit sem en- gedett szóhoz jutni. Szája habzott, szívét majd szétvetette a düh, válogatott gorombaságokat ordított, és mint aki megtébolyult, bosszúval és büntetéssel fenyegetőzött, végül már csak nevettek rajta. Aztán ráuntak, és otthagyták egyedül, bezárták az ebédlőbe. Esteban Trueba lerogyott a székre, teljesen kimerült a szitkozódásban. Néhány óra múlva megtudta, hogy túsznak te- kintik, és riportot akarnak készíteni róla a televízióban. A sofőr értesítette a két testőrt, ők és még néhány elszánt fiatalember a pártjából, botokkal, bok- szerekkel, vasláncokkal felfegyverkezve Tres Maríasra utaztak, hogy kisza- badítsák Truebát, de kettőzött őrség állt a kapuban, és a zsellérek azt a gép- pisztolyt szegezték rájuk, amit a szenátortól zsákmányoltak. – Innen ugyan nem viszik el a túsz elvtársat – jelentették ki a parasztok, és a nagyobb nyomaték kedvéért egy lövéssorozattal futamították meg őket.

A tv is kivonult, hogy filmre vegyék az eseményeket, és a zsellérek, akik még soha nem láttak ilyesmit, beengedték őket, és széles vigyorral pózba álltak, körbevették a foglyot a kamerák előtt. Aznap este az egész ország láthatta az ellenzék legfőbb vezérét megkötözve, dühtől tajtékzó szájjal, és olyanokat káromkodva, hogy volt mit törölni a cenzúrának. Az Elnök is megnézte a riportot, de nem sok öröme telt benne, mert félt, hogy ez az ügy csak olaj lesz a tűzre, mely felrobbanthatja azt a puskaporos hordót, ame- lyen kínnal-keservvel egyensúlyoz a kormánya. Elnöki testőrségét küldte oda, hogy szabadítsák ki a szenátort. Amikor a katonák megérkeztek a bir- tokra, a nyilvánosságtól vérszemet kapott parasztok nem engedték be őket. Bírói végzést követeltek. A megyei bíró úgy gondolta, hogy minek kevered- jen ő ilyen zavaros ügybe – már látta magát, amint baloldali riporterek bom- bázzák kérdéseikkel a képernyőn –, ezért inkább kereket oldott, gyorsan el- illant horgászni. Így aztán a testőrök Tres Marías kapujában várták, hogy megérkezzék a parancs a fővárosból. Blanca és Alba, mint mindenki, a tv-híradóból értesültek a történtekről. Blanca másnapig várt, de amikor látta, hogy a testőrök sem szabadították ki az apját, úgy döntött, hogy elérkezett a perc: ismét találkoznia kell Harma- dik Pedro Garcíával. – Elegem van ezekből az ócska nadrágokból; végy magadra valami tisz- tességes ruhát – parancsolt rá Albára. Egyenesen a minisztériumba mentek, be sem jelentették magukat. Az elő- szobában a titkár megpróbálta feltartóztatni őket, de Blanca félrelökte, és határozott léptekkel csörtetett befelé, Albát is maga után vonszolta. Kopog- tatás nélkül tört be Harmadik Pedro irodájába, akit két éve nem látott. Majdnem visszafordult, mert azt hitte, hogy eltévesztette a szobát. Pedro, egyetlen szerelme, ez alatt a rövid idő alatt lefogyott, megöregedett; nagyon fáradtnak és szomorúnak látszott, fekete haja megritkult és rövidre volt vág- va, és azt a gyönyörű szakállát is leborotváltatta; lógott rajta a szürke hiva- talnoköltöny és az azonos színű, hervadt nyakkendő. Csak fekete szemének pillantása maradt a régi, Blanca csak arról ismerte fel. – Jézus! Hogy megváltoztál! – dadogta az asszony. Harmadik Pedro viszont úgy látta, hogy Blanca még szebb, mint a róla őrzött emlékkép, mintha megfiatalodott volna, amióta nem találkoztak. Elég ideje volt, hogy megbánja az elhatározását; rájött, hogy Blanca nélkül a fia- tal lányok sem vonzzák annyira, már nem tud úgy lelkesedni értük, mint ré-

gen. Másrészt az íróasztal rabja volt, napi tizenkét órát dolgozott, távol a gi- tárjától, a néptől, az emberektől; nagyon kevés olyan pillanat volt az életé- ben, amikor boldognak érezhette magát. Ahogy múlt az idő, egyre jobban vágyott Blanca letisztult, megnyugtató szerelmére. De amint belépett hozzá az asszony Albával együtt, elszánt viselkedéséből rögtön kitalálta, hogy nem az érzelmek vitték hozzá, hanem a Trueba szenátor körüli botrány. Blanca nem sokat teketóriázott: – Arra kérlek, hogy kísérj el bennünket – mondta. – A lányod meg én le- megyünk az öreghez Tres Maríasra. Alba így értesült róla, hogy Harmadik Pedro García az apja. – Jól van, csak előbb hazamegyünk a gitáromért – válaszolta Pedro, és felállt. Állami rendszámú, nagy fekete autóval indultak el a minisztériumból; olyan volt, mint egy halottaskocsi. Blanca és Alba lenn, az utcán vártak, míg Pedro felment a lakásába. Amikor visszajött, már valamelyest hasonlí- tott ahhoz a kedves fiúhoz, aki hajdan volt. A szürke öltönyt felcserélte ove- rallra és a régi elnyűtt poncsójára, háncssaru volt a lábán, és a gitárját átve- tette a vállán. Blanca most rámosolygott, ő pedig odahajolt hozzá, és könnyedén szájon csókolta. Az első száz kilométert némán tették meg, ak- kor Alba magához tért a meglepetéséből, és bátortalan, remegő hangon megkérdezte, hogy miért nem mondták meg neki már régen, hogy Harma- dik Pedro az apja; sok lidércnyomásos álomtól megkímélték volna, mert mindig maga előtt látta a fehér ruhás grófot, aki sivatagi lázban halt meg. – Többet ér egy halott apa, mint egy távollévő – válaszolt titokzatosan Blanca, és többé nem beszélt a dologról. Sötétedéskor értek Tres Maríasra; nyüzsgő tömeget találtak a birtok ka- pujánál, barátságosan üldögéltek a tűz körül, egy disznót forgattak a nyár- son. Csendőrök, újságírók, parasztok teljes egyetértésben kortyintgattak a szenátor pincéjének utolsó palackjaiból. A tűz fényénél néhány kutyát és gyereket is láttak, ott játszadoztak a közelben, lestek, hogy a sercegő, rózsa- színű malac megpiruljon. Az újságírók azonnal felismerték Harmadik Pedro Garcíát, hiszen elég sokszor készítettek interjút vele, és persze a csendőrök is, jellegzetes népiénekes gúnyájáról, no meg a parasztok is, hiszen ott szü- letett, közülük való volt. Szeretettel fogadták. – Mi járatban van, elvtárs? – kérdezgették a parasztok. – Az öreghez jöttem – mosolygott Harmadik Pedro.

– Bemehet az elvtárs, de csak egyedül. Blanca asszony és Alba kis- asszony addig megisznak velünk egy pohár bort – mondták. A két nő leült a többiekhez a tűz mellé; a pörkölődő sült finom illata eszükbe juttatta, hogy reggel óta nem ettek. Blanca minden zsellért ismert, hiszen sokat közülük ő tanított a betűvetésre a Tres Marías csöpp kis iskolá- jában; így aztán végeláthatatlanul ömlött belőlük a szó, felidézték a múltat, amikor még a Sánchez testvérek szabták a törvényt azon a vidéken; mikor az öreg Pedro García elbánt a hangyákkal; mikor az Elnök még csak örökös jelölt volt, és az állomáson, a vonatról, mely sosem vitte el a győzelemig, lelkesítő beszédet tartott nekik. – Ki gondolta volna, hogy egyszer még elnök lesz belőle! – ámuldozott az egyik. – És hogy eljön az a nap Tres Maríason, amikor a gazda szava kevesebbet ér, mint a miénk! – nevetgéltek a többiek. Harmadik Pedrót bevitték a házba, egyenesen a konyhába. Ott álltak az idősebb zsellérek az ebédlő ajtaja előtt, őrizték a régi gazdát, a foglyukat. Temérdek ideje nem látták Harmadik Pedrót, de még emlékeztek rá. Leültek a konyhaasztal mellé, poharazgattak, és felemlegették a régi dolgokat, ami- kor Harmadik Pedro még nem a nép szívében élő legendás hős volt, csak egy lázongó süldő legényke, aki nem átallott szemet vetni a gazda lányára. Később Harmadik Pedro térdére támasztotta a gitárt, behunyta a szemét, és bársonyos hangon rázendített a tyúkok és a róka dalára, az öregek pedig kó- rusban kísérték. – Elviszem a gazdát, elvtársak – szólott szelíden Harmadik Pedro, amikor elhallgattak. – Ne is álmodj róla, fiam – felelték a zsellérek. – Holnap a testőrség bírói paranccsal szabadítja ki, és majd hősként ün- neplik. Akkor már jobb, ha én viszem magammal, legalább letörjük a szar- vát – érvelt Harmadik Pedro. Jó darabig vitatkoztak, végül bevezették Pedrót az ebédlőbe, és magára hagyták a tússzal. Először álltak egymással szemben a baljós nap óta, ami- kor Trueba egyetlen fejszecsapással vett elégtételt a lánya szüzességéért. Harmadik Pedro jól emlékezett a dühöngő óriásra, akinek kígyóbőr korbá- csától és ezüstbotjától reszkettek a zsellérek, és aki mennydörgő hangjával, nagyúri pökhendiségével még a természetet is megzabolázta. Meglepődött magán, mert az oly régóta érlelt harag nyomtalanul szertefoszlott benne a

megtört, összezsugorodott aggastyán láttán, aki rémülten nézett rá. Trueba szenátor mérge elapadt, elcsigázta, hogy összekötözött kézzel, széken ülve töltötte az éjszakát, minden csontja fájt, ezer év súlya görnyesztette a hátát. Nehezen ismert rá Harmadik Pedróra, hiszen már negyedszázada nem látta, de amikor észrevette, hogy három ujja hiányzik jobb kezén, rádöbbent, hogy az a szörnyűség, amely addig történt vele, semmi ahhoz képest, ami most következik. Hosszú másodperceken át némán meredtek egymásra, és mindketten arra gondoltak, hogy végre ott áll előttük az az ember, aki a vi- lágon a leggyűlöletesebb volt számukra, de hiába kutatták, a régi gyűlölet már kiégett a szívükből. – Eljöttem, hogy kiszabadítsam – szólalt meg Harmadik Pedro. – Miért? – kérdezte az öreg. – Mert Blanca megkért rá – válaszolta Harmadik Pedro. – Menjen a pokolba – dohogta nem sok meggyőződéssel Trueba. – Rendben van, oda megyünk. Maga is velem jön. Harmadik Pedro kioldotta a kötelékét, közben ugyanis újra megkötözték, hogy ne döngesse az ajtót. Trueba lesütötte a szemét, hogy ne kelljen látnia a másik megcsonkított kezét. – Úgy vigyen el innen, hogy ne lássanak. Nem akarom, hogy az újságírók megtudják – szólt Trueba szenátor. – Ott viszem ki, ahol bejött, a főbejáraton át – felelte Harmadik Pedro, és elindult. Trueba szenátor lehorgasztott fejjel követte, a szeme véres volt; amióta az eszét tudta, először szenvedett vereséget. Úgy mentek át a konyhán és az egész házon, hogy az öreg nem emelte fel a tekintetét, és az úton is lesütött szemmel ment végig, egész a főbejáratig; lármás gyerekhad kísérte, körül- ugrálták, mögötte hallgatag parasztok ballagtak. Blanca és Alba ott ült az újságírókkal és a csendőrökkel együtt a tűz mellett; kézből ették a disznó- sültet, és nagyot húztak a vörösborból, csak úgy az üvegből, amely kézről kézre járt. Amikor Alba megpillantotta a nagyapját, belesajdult a szíve, mert Clara halála óta nem látta ilyen megtörtnek. Lenyelte a szájában lévő falatot, és elébe szaladt az öregnek. Szorosan átölelték egymást, és az unoka a nagyapja fülébe súgott valamit. Akkor Trueba szenátor összeszedte ma- gát, büszkén felemelte a fejét, és a régi dölyfös fensőbbséggel mosolygott a fényképészek villanófényében. Az újságokban megjelent a képe, amint be- száll a fekete hivatali autóba, és a közvélemény hetekig találgatta, hogy mit

jelenhetett ez a cirkusz, míg aztán a későbbi szörnyű események egy csa- pásra feledtették az egész esetet. Aznap éjjel az Elnök, aki hozzászokott, hogy Jaiméval sakkozva csapja be az álmatlanságát, két játszma között szóba hozta a dolgot, mialatt vastag, sötét keretes szemüvege mögül ravaszul leste, hogy vajon nem érinti-e kí- nosan a barátját ez a téma; de Jaime szó nélkül rakosgatta vissza a figurákat a táblára. – Az öreg Trueba legény a talpán – jegyezte meg az Elnök. – Köztünk lenne a helye, megérdemelné. – Ön kezd,. Elnök úr – felelte Jaime, és rámutatott a sakkfigurákra. Az elkövetkező hónapokban nagyon sokat romlott a helyzet, mintha há- ború dúlt volna az országban. A hangulat pattanásig feszült, főleg az ellen- zéki háziasszonyok körében, akik üres lábasokkal kolompolva vonultak az utcákon, hogy a rossz ellátás miatt tiltakozzanak. A lakosság egyik fele meg akarta buktatni a kormányt, a másik fele meg védte, de a munkára senkinek sem jutott ideje. Alba meglepődött, amikor egy éjjel látta, hogy milyen sötét és elhagyatott a belváros. Egész héten nem hordták el a szemetet, kóbor ku- tyák túrták a hulladékhalmokat. Az oszlopokon málladoztak a plakátok a téli esőben, a falakat telefirkálták a két párt jelszavaival. Az utcai lámpák felét kővel szétverték, és az épületek ablakai is sötétek voltak, csak néhány újságpapírral és deszkalappal táplált bánatos tábortűz égett a minisztériu- mok, bankok és középületek kertjében, kis csoport melegedett a lángnál, az a pár ember, akik egymást váltva őrködtek, nehogy a szélsőjobboldali ban- diták megrohamozzák éjjel a hivatalokat. Alba egyszer csak észrevette, hogy egy kisteherautó áll meg az egyik középület előtt. Fehér rohamsisakos fiatalok szálltak le róla, kezükben festékes vödrök és ecsetek; fehér festék- kel bemázolták a falat, azután színes galambokat, lepkéket, vérző virágokat festettek rá, meg a Költő verseit és jelszavakat, melyek összefogásra buzdí- tották a népet. Ifjúsági brigádok voltak; az hitték, hogy ezekkel a hazafias falfestményekkel és színes galambokkal megmenthetik a forradalmukat. Alba odament hozzájuk, és rámutatott egy falra az utca másik oldalán. Vö- rösre festették, és óriás betűkkel egyetlen szót írtak rá: Dzsakarta. – Mit jelent ez, elvtársak? – érdeklődött. – Nem tudjuk – felelték. Senki sem tudta, hogy az ellenzék miért rója ezt a szót a falakra, nem hal- lottak a távoli ázsiai város utcáit elöntő hulla-hegyekről. Alba felszállt a ke-

rékpárjára, és hazafelé pedálozott. Amikor korlátozták a benzineladást, és a sztrájk miatt a tömegközlekedési eszközök is leálltak, előbányászta a pincé- ből gyerekkori játékszerét, és azzal járt. Miguelre gondolt, és valami rossz előérzet fojtogatta a torkát. Már régen nem járt egyetemre, és túl sok szabad ideje maradt. A tanárok bizonytalan időre sztrájkba léptek, és a diákok elfoglalták a kari épületeket. Már megunta, hogy a csellón gyakoroljon otthon egyedül, és ha nem hancú- rozott Miguellel, ha nem sétált Miguellel, ha nem vitatkozott Miguellel, arra használta a szabad idejét, hogy a Misericordia negyed kórházában segített Jaime bácsinak és annak a pár orvosnak, akik az Orvosi Kamara parancsát semmibe véve, mely a kormány elleni szabotázsra szólított fel, tovább gya- korolták a hivatásukat. Herkulesi feladat volt. A folyosókon összezsúfoló- dott betegek napokig ott nyögdécseltek, mire ellátták őket. Az ápolók sem törődtek velük. Előfordult, hogy Jaime operálókéssel a kezében elaludt, olyan sok dolga volt, hogy gyakran még az evésről is megfeledkezett. Lefo- gyott, és csak vonszolta magát. Ha tizennyolc órás szolgálat után lezuhant a priccsre, nem tudott elaludni, mert a betegekre gondolt, arra, hogy nincs ér- zéstelenítő, fecskendő, vatta, és ha ezer keze volna, az is kevés lenne, mivel erőfeszítése csak annyit ér, mintha puszta kézzel akarna feltartóztatni egy vonatot. Amanda is a kórházban dolgozott mint önkéntes ápolónő, hogy Jai- me közelében legyen, és lekösse magát. A kimerítő munkanap, az áldozatos betegápolás visszaadta ifjúságának belső ragyogását, rövid időre ismét bol- dog volt. Kék kötényben és gumipapucsban járt, de Jaime a hajdani kösön- tyűk csilingelését hallotta, ha Amanda megjelent mellette. Társa lett, és sze- retni akarta. Az Elnök csaknem minden este beszélt a televízióban, beszá- molt az ellenzék kíméletlen hadviseléséről. Kimerült volt, hangja megcsuk- lott. Azzal rágalmazták, hogy részeg, és éjszakai tivornyáihoz repülőn szál- lítják neki a trópusokról a félvér nőket, hogy felmelegítsék vén csontjait. El- mondta, hogy a sztrájkoló teherautó-sofőrök napi ötven dollárt kapnak kül- földről, hogy megbénítsák az országot. Erre azzal vádolták, hogy kókusz- fagylaltot és szovjet fegyvereket küldözgetnek neki a futárcsomagokban. Bejelentette, hogy az ellenségei összeesküvést szőnek a katonákkal, és ál- lamcsínyt készítenek elő, mert szerintük inkább vesszen a demokrácia, mint hogy ő maradjon az elnök. Ráfogták, hogy paranoiás hazugságokat hord össze, és képeket lop a Nemzeti Múzeumból, hogy a szeretője lakását dí- szítse velük. Figyelmeztetett, hogy a jobboldal fegyverkezik, és kész eladni

az országot az imperializmusnak, az ellenség pedig azzal torkolta le, hogy a kamrájában egy vagon csirkemellet raktároz, mialatt a nép órákig áll sorba csirkéért, csak épp a nyakáért és szárnyáért. Aznap, amikor Luisa Mora becsengetett a nagy sarokházba, Trueba sze- nátor épp a könyvtárszobában ült, és a számláit rendezgette. Már csak ő élt a Mora nővérek közül; olyan picike és áttetsző lett, akár egy tévelygő an- gyalka, de a lelkiereje töretlen maradt. Trueba azóta nem látta, mióta Clara meghalt, de rögtön felismerte a hangjáról – most is úgy muzsikált, mint va- lami varázsfuvola – és az erdei ibolya-illatról, amely ugyan már halványabb volt, mégis megérezte távolról is. Amint belépett a szobába, magával hozta Clara légies alakját; ott lebegett a levegőben férje szerelmes szeme előtt, aki napok óta nem látta már. – Rossz híreket hozok, Esteban – mondta Luisa Mora, amikor leült a fo- telba. – Ó, kedves Luisa! Abból már épp elég van... – sóhajtott a férfi. Luisa elmondta, hogy mit olvasott ki a csillagok állásából. Részletesen el kellett magyaráznia, hogy milyen tudományos módszerekkel dolgozik, hogy legyőzze a szenátor hitetlenségét, aki gyakorlatias ember volt. Beszá- molt róla, hogy az utolsó tíz hónapban gondosan tanulmányozta minden fontosabb kormánytag és ellenzéki politikus horoszkópját, természetesen a Truebáét is. Amint összevetette a csillagtérképeket, kitűnt, hogy eljött az a történelmi pillanat, amikor elkerülhetetlen a vérontás, a szenvedés és a ha- lál. – Semmi kétség, Esteban – mondta –, szörnyű idők jönnek. Rengeteg ha- lott lesz, meg sem lehet majd számolni őket. Maga a győztesek közt lesz, de ez a győzelem semmi mást sem kínál magának, csak szenvedést és ma- gányt. Esteban Trueba kényelmetlenül feszengett ennek a rendkívüli jósnőnek a jelenlétében, aki betört könyvtárának csendjébe, és ostoba csillagjóslatával megzavarta az emésztését; de nem volt mersze hozzá, hogy elkergesse, mert Clara figyelte őket a szoba sarkából. – De én nem azért jöttem, Esteban, hogy felizgassam magát olyasmivel, amivel szemben maga már úgyis tehetetlen. Azért jöttem, hogy Albával, az unokájával beszéljek, mert a nagyanyjától hoztam üzenetet neki. A szenátor behívta Albát. A lány hétéves kora óta nem találkozott Luisa Morával, de azért tökéletesen emlékezett rá. Megölelte, de gyöngéden, ne-

hogy összeroppantsa azt a törékeny elefántcsont figurát, és egy mélyet szip- pantott az ismerős illatból. – Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek: vigyázz magadra, leánykám – pi- hegte Luisa Mora, amikor felszárította a meghatottság könnycseppjeit. – Sarkadban a halál. Nagyanyád a túlvilágról is vigyáz rád, de általam üzeni, hogy a nagy katasztrófák idején az őrangyalok is tehetetlenek. Jó lenne, ha elutaznál valahová a tengerentúlra, hogy megmenekülj. Amikor a társalgás idáig jutott, Trueba szenátor elvesztette a türelmét; biztos volt benne, hogy mindez semmi egyéb, csak egy agyalágyult vén- asszony locsogása. De később – pontosan tíz hónap és tizenegy nap telt el közben – eszébe jutott Luisa Mora jóslata, amikor egy éjszaka, a kijárási ti- lalom alatt elhurcolták Albát.

13 / A RÉMURALOM A katonai államcsíny reggelén ragyogó napfényre virradtak, kissé szokat- lan volt az alig bomló, félénk tavaszban. Jaime majdnem az egész éjszakát átdolgozta, és reggel hétkor elnyűtten ébredt, hiszen alig két órát aludt. Te- lefoncsengés keltette fel, de a titkárnő izgatott hangja végleg elűzte kábult álmosságát. Az elnöki palotából hívták, hogy mielőbb jelentkezzék az El- nök elvtárs hivatalában; nem, az Elnök elvtárs nem beteg, nem, ő nem tud- ja, hogy miért, neki csak utasítást adtak, hogy hívja be az elnöki hivatal összes orvosát. Jaime alvajáróként öltözködött, aztán autóba ült; hivatásá- nak köszönhette, hogy minden héten megkapta a benzinadagját, anélkül ke- rékpáron igyekezhetett volna a belvárosba. Nyolckor ért a palotához, és csodálkozott, hogy a tér milyen üres; a kormányszékhely kapujában katonai egységek sorakoztak harci készültségben, rohamsisakkal, teljes fegyverzet- ben. Jaime leparkolt az üres téren, rá sem hederített a katonák tiltakozó inte- getésére. Mikor kiszállt a kocsiból, azonnal körülvették, és rászegezték a fegyverüket. – Mi történik itt, elvtársak? Kitört a háború a kínaiakkal? – kérdezte Jai- me mosolyogva. – Hajtson tovább, itt nem lehet megállni! Le van zárva a forgalom – pat- togta egy tiszt. – Sajnálom, engem az Elnök elvtárs hívatott – igazolta magát Jaime, fel- mutatva a papírjait. – Orvos vagyok. Odakísérték a palota súlyos fakapujához, ahol egy csapat fegyveres csendőr állt őrséget. Beengedték. Az épületben hajótörés izgatottsága ka- vargott, a tisztviselők úgy futkostak a lépcsőházban, mint a riadt patkányok, az Elnök testőrei pedig bútorokat tologattak az ablakok elé, és pisztolyokat osztottak ki a hű barátok között. Maga az Elnök ment Jaime elé. Fején ro- hamsisak volt, furcsán hatott finom sportruhája és olasz cipője mellett. Jai- me akkor értette meg, hogy súlyos dolognak néznek elébe. – A tengerészet fellázadt, doktor úr – mondta röviden az Elnök. – Ütött a harc órája. Jaime fogta a telefont, Albát hívta, hogy ne mozduljon ki otthonról, és kérte, hogy értesítse Amandát is. Akkor beszéltek utoljára, mert szédületes

iramban szabadult el a pokol. A következő órában néhány miniszter és ve- zető kormánytisztviselő érkezett a palotába, telefonon tárgyalni kezdtek a lázadókkal, hogy felmérjék a felkelés erejét, és békés megoldást keresse- nek. De reggel fél tízkor az ország fegyveres erői már a lázadó tisztek pa- rancsnoksága alatt álltak. A laktanyákban megkezdődött a tisztogatás, és azok számára, akik hűek maradtak az alkotmányhoz, nem volt kegyelem. A csendőrök tábornoka parancsot adott a palotaőrségnek az elvonulásra, mert már a csendőrség is csatlakozott az államcsínyhez. – Elmehetnek, elvtársak, de hagyják itt a fegyvereiket – mondta az Elnök. A csendőrök megzavarodtak, szégyenkeztek, de a tábornoki parancs hatá- rozott volt. Nem mertek az államfő szemébe nézni, lerakták a fegyvereiket az udvarban, és lehorgasztott fejjel sorban távoztak. Egyikük visszafordult a kapuból: – Én önnel maradok, Elnök elvtárs – mondta. Már a délelőtti órákban nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet nem oldható meg tárgyalásokkal, és majdnem mindenki takarodót fújt. Az Elnök megpa- rancsolta a lányainak, hogy távozzanak. Erőnek erejével kellett eltávolíttat- ni őket, még az utcáról is behallatszott a rimánkodásuk, amint apjukat szó- longatták. Az épületben körülbelül harmincan maradtak a második emeleti szalonokban elbarikádozva, köztük Jaime is. Azt hitte, hogy az egész csak lidérces álom. Egy vörös bársonykanapén ült, a kezében szorongatott pisz- tolyra szegezte réveteg tekintetét. Azt sem tudta, hogyan kell használni. Úgy érezte, nagyon lassan múlik az idő, még csak három óra telt el ennek a rémálomnak a kezdetétől. Hallotta az Elnök hangját, rádión szólt az ország népéhez. Búcsúzott. – Azokhoz fordulok, akiket üldözni fognak; megígérem nekik, hogy nem mondok le: az életemmel fizetem vissza a nép hűségét. Mindig veletek le- szek. Hiszek a hazában, hiszek a jövőjében. Az utánunk jövők majd felülke- rekednek a súlyos helyzeten, és sokkal előbb, semmint hinnétek, széles út nyílik majd a szabad emberek előtt, akik ez úton végighaladva fel fogják építeni a jövő jobb társadalmát. Éljen a nép! Éljenek a dolgozók! Ezek az utolsó szavaim. Biztos vagyok benne, hogy áldozatom nem lesz hiábavaló. Az ég beborult. Távolról elszórtan lövések hallatszottak. Az Elnök éppen a lázadók vezérével beszélt telefonon, aki egy katonai repülőgépet ajánlott fel neki, hogy a családjával együtt hagyja el az országot. De ő nem volt haj- landó a menekülés útját választani, hátralevő éveiben valahol messze ide-

genben tengődni, mint a többi bukott államfő, akik éjfél után és kakaskuko- rékolás előtt hagyták el a hazájukat. – Látom, még nem ismertek engem, hitszegők. Én a nép bizalmából va- gyok itt, és csak holtan távozom innen – válaszolta elszánt nyugalommal. Akkor felbőgtek a katonai gépek, és elkezdődött a bombázás. Jaime a többiekkel együtt a földre vetette magát, és még mindig nem akarta elhinni, hogy valóság, amit átél, mert egészen tegnapig szentül hitte, hogy az ő ha- zájában ilyesmi nem fordulhat elő, hiszen még a katonák is tiszteletben tart- ják az alkotmányt. Csak az Elnök maradt állva; odalépett az ablakhoz egy páncéltörővel, és kilőtte a gránátot az utcán álló tankokra. Jaime odakúszott hozzá, és a lábánál fogva le akarta húzni a földre, de a másik rámordult, és állva maradt. Negyedóra múlva az egész épület lángokban állt, és lélegezni sem lehetett bent a bombáktól és a füsttől. Jaime a törött bútorok közt kú- szott-mászott, közben a mennyezet akkora darabokban hullott körülötte, hogy majdnem agyoncsapta; megpróbált segíteni a sebesülteken, de csak vi- gaszt nyújthatott, és a halottak szemét zárhatta le. Egy rövid tűzszünetben az Elnök összegyűjtötte az életben maradottakat, és kérte, hogy távozzanak, nem akart mártírokat, sem értelmetlen áldozatot; a családjukra hivatkozott, és arra, hogy még fontos feladatok várnak rájuk. „Tűzszünetet kérek, hogy elvonulhassanak”, fűzte hozzá. Senki sem ment el. Néhányan reszkettek, de mind megőrizték méltóságukat. A bombázás rövid volt, mégis romhalmaz- zá változtatta a palotát. Délután kettőre a tűzvész elemésztette azokat az an- tik szalonokat is, melyeket még a gyarmati időkben rendeztek be, és csak egy maroknyi csapat maradt az Elnök mellett. A katonák behatoltak az épü- letbe, és elfoglalták, ami a földszintből megmaradt. A recsegést-ropogást túlharsogta az egyik tiszt hisztérikus ordítása; azt követelte, hogy adják meg magukat, és feltartott karral, libasorban jöjjenek elő. Az Elnök valamennyi- ükkel kezet fogott. „Én leszek az utolsó” – mondta. Nem látták többé élve. Jaime a többiekkel együtt ment le. A széles kőlépcső két oldalán katonák sorakoztak. Úgy viselkedtek, mintha megőrültek volna. Rugdosták, puska- tussal verték a levonulókat, új, frissen szított gyűlölettel, mely pár óra alatt sarjadt ki bennük. Egyik-másik a legyőzöttek feje fölé lövöldözött. Jaime akkora ütést kapott a hasára, hogy összegörnyedt tőle, és amikor nagy nehe- zen felegyenesedett, a szeme tele volt könnyel, a nadrágja meleg bélsárral. Ütötték, verték őket, amíg az utcára értek, ott megparancsolták nekik, hogy feküdjenek hasra, és taposták, szidalmazták a kiszolgáltatott embereket; az-

tán amikor kidühöngték magukat, jelt adtak egy tanknak. A foglyok hallot- ták, hogy elindul feléjük, érezték, hogyan remeg az aszfalt a hatalmas ször- nyeteg alatt. – Nyissanak utat! Tankokkal tiporjuk le ezt a söpredéket – ordította egy ezredes. Jaime lopva felnézett a földről: mintha valahonnan ismerné ezt a tisztet; egy kisfiúra emlékeztette, akivel Tres Maríason játszadozott, amikor még fiatalember volt. A tank tíz centiméternyire a fejüktől dübörgött el, a kato- nák röhögése és a tűzoltók szirénázása közepette. Messziről katonai repülő- gépek zúgása hallatszott. Hosszú idő telt el; aztán aszerint, hogy ki milyen bűnt követett el, csoportokba osztották a foglyokat; Jaimét a kaszárnyának berendezett hadügyminisztériumba vitték. Kényszerítették, hogy összegör- nyedve járjon, mintha lövészárokban volna; átvezették egy termen, ahová meztelen embereket zsúfoltak be, akiket a kezüknél fogva tízesével össze- kötöztek; olyan kegyetlenül ütlegelték a rabokat, hogy némelyikük már nem tudott megállni a lábán, és a márványpadlón csordogált a vér. Jaimét a ka- zánházba vezették; már többen álltak ott a fal felé fordulva, és egy sápadt katona járt fel-alá mögöttük, géppisztolyát rájuk szögezve. Jaime nagyon sokáig dermedten állt, mereven tartotta magát, mint egy holdkóros; nem ér- tette, hogy mi történik, és gyötrődött a falon áthallatszó sikoltásoktól. Ész- revette, hogy a katona őt nézi. Aztán hirtelen leeresztette a fegyverét, és hozzálépett. – Üljön le, pihenjen egy kicsit, doktor úr, de ha szólok, azonnal álljon fel – suttogta, és egy égő cigarettát nyújtott feléje. – Ön operálta az anyámat, és megmentette az életét. Jaime nem dohányzott, de lassan ízlelgetve szippantgatott a cigarettából. Az óráját összetörték, de abból, hogy mennyire éhes és szomjas, arra követ- keztetett, hogy már éjszaka lehet. Rettenetesen fáradt volt, és kínlódott be- piszkolódott nadrágjában, még azzal sem törődött, hogy mi lesz vele. Akkor kezdett rágódni ezen, amikor a katona ismét odajött hozzá. – Álljon fel, doktor úr – súgta. – Már jönnek magáért. Jó szerencsét! Egy másodperc múlva két férfi lépett be, megbilincselték, és a foglyokat vallató tiszt elé vezették. Jaime már látta néhányszor az Elnök társaságában. – Tudjuk, hogy önnek semmi köze ehhez, doktor úr – mondta. – Csupán azt kívánjuk, hogy mondja el a televízióban, hogy az Elnök részeg volt, és öngyilkosságot követett el. Azután hazamehet.

– Nyilatkozzék maga. Rám ne számítsanak, vadállatok – válaszolta Jai- me. Megragadták a karját. Az első ütés a gyomrát érte. Aztán felemelték, rá- nyomták az asztalra, és érezte, hogy levetkőztetik. Sokkal később eszmélet- lenül vitték ki a hadügyminisztériumból. Eleredt az eső, és a vízcseppektől a friss levegőn magához tért. Arra ébredt, hogy felteszik a hadsereg autóbu- szára, és otthagyják a hátsó ülésen. Az ablakon át kibámult az éjszakába: amikor a busz elindult, látta az üres utcákat, a fellobogózott épületeket. Megértette, hogy az ellenség győzött, és Miguelre gondolt. A busz a katonai parancsnokság udvarán állt meg; ott leszállították. Más rabok is voltak ott, ugyanolyan nyomorult állapotban, mint ő. Szögesdróttal kötözték össze a kezüket és a lábukat, és hassal lefelé bedobálták őket az istállóba. Jaime és társai két napot töltöttek így étlen-szomjan, rettegésben, csuromvéresen, s a tulajdon ürülékük mocskában; végül mindannyiukat a repülőtér közelébe szállították, teherautón. Ott a szabad térségen halomra lőtték őket, csak úgy fektükben, mert lábra sem tudtak állni, azután felrobbantották a testüket. A robbanás rémülete, a szétroncsolt testek bűze sokáig lebegett a környék fe- lett. A nagy sarokházban Trueba szenátor felbontott egy üveg francia pezsgőt, hogy megünnepelje annak a rendszernek a bukását, amely ellen olyan vad elszántsággal harcolt; nem sejtette, hogy épp abban a pillanatban Jaime fiá- nak heréit égetik importcigarettával. Az öreg kitette a zászlót a ház homlok- zatára, és csak azért nem ment ki az utcára táncolni, mert sántított, és kijárá- si tilalom volt; de nagy kedve lett volna hozzá, amint ujjongva mondta a lá- nyának és az unokájának. Alba közben a telefonon csüggött, szeretett volna hírt kapni azokról, akikért aggódott: Miguelről, Harmadik Pedróról, Jaime bácsiról, Amandáról, Sebastián Gómezről és másokról. – Most majd megfizetnek! – kiáltotta Trueba szenátor, és magasba emelte a poharát. Alba kikapta a kezéből, és úgy vágta a falhoz, hogy ízzé-porrá tört. Blan- ca, akinek sohasem volt bátorsága, hogy nyíltan szembeszálljon apjával, elégedetten mosolygott. – Nem fogjuk megünnepelni az Elnök halálát, sem másokét, nagyapa! – mondta Alba. A gazdag negyedek makulátlan házaiban felnyitották a három éve vára- kozó palackokat, és az új rendszerre koccintottak. A munkásnegyedek fölött

egész éjjel röpködtek a helikopterek, vészjóslóan zümmögtek, mint idegen bolygókról jött óriás legyek. Nagyon későn, hajnal felé csengett a telefon. Alba még le sem feküdt, ro- hant, hogy felvegye. Megkönnyebbült, mert Miguel hangját hallotta. – Elérkezett a pillanat, szerelmem. Ne keress, ne várj. Szeretlek – mond- ta. – Miguel! Veled akarok menni! – zokogta Alba. – Senkinek se említsd a nevem, Alba. És ne találkozz a barátainkkal se. Tépd szét a noteszokat, papírokat, mindent, ami arra utal, hogy kapcsolat- ban voltál velem. Mindig szeretni foglak, ezt ne feledd, szerelmem – szólt Miguel, és letette a kagylót. A teljes kijárási tilalom két napig tartott. Alba örökkévalóságnak érezte. A rádióadók szüntelenül katonaindulókat sugároztak, a televízióban csak a szülőföld tájait és rajzfilmeket mutattak. A katonai tanács négy tábornoka naponta többször is megjelent a képernyőn, ott volt mellettük a címer és a zászló, és kihirdették parancsaikat: ők voltak az újdonsült nemzeti hősök. Aki kilépett az utcára, arra figyelmeztetés nélkül rálőhettek a katonák, Tru- eba szenátor mégis átment a szomszédjához, hogy megünnepeljék az ese- ményt. Hangosan dáridóztak, de a környéken cirkáló járőrök nem törődtek velük, mert abban a városrészben nem számítottak ellenállásra. Blanca kije- lentette, hogy soha életében nem volt ilyen szörnyű migrénje, és bezárkó- zott a szobájába. Éjjel Alba felfigyelt rá, hogy ott motoszkál a konyhában, és arra gondolt, hogy az éhség mégiscsak erősebbnek bizonyult a fejfájás- nál. A lány kétségbeesetten bolyongott két napon át a házban, átkutatta Jai- me könyvbarlangját, a saját íróasztalát, és eltüntetett mindent, amiről úgy vélte, hogy bajba sodorhatja őket. Úgy érezte, hogy szentségtörést követ el, mert biztos volt benne, hogy nagybátyja, ha majd hazatér, nagyon mérges lesz rá, és soha többé nem fog bízni benne. Összetépte a noteszt, amelybe a barátainak a telefonszámát jegyezte fel, azután Miguel féltve őrzött szerel- mes leveleit meg a fényképét is. A ház közönyös szolgálói unalmukban az- zal szórakoztak a kijárási tilalom alatt, hogy húspogácsát sütöttek, kivéve a szakácsnőt; ő megállás nélkül zokogott, és csak azt leste kétségbeesetten, hogy mikor mehet már a férjéhez, mert nem tudott kapcsolatot teremteni vele. Amikor pár órára feloldották a kijárási tilalmat, hogy a lakosság élelmi- szert vásárolhasson, Blanca csodálkozva állapította meg, hogy az üzletek

pultjai roskadoznak a három éve nélkülözött áruk tömegétől, és a kirakatok mintegy varázsütésre megteltek. Rengeteg falusi csirke volt, és minden más is, amit csak akart az ember, igaz, háromszoros áron, mert bevezették a sza- badpiaci árakat. Észrevette, hogy sokan olyan érdeklődéssel nézegetik a csirkét, mintha még nem láttak volna olyat, de nem vásároltak, mert nem tudták megfizetni. Három nap múlva rothadó hústól bűzlöttek a városi üzle- tek. A katonai járőrök idegesen cirkáltak az utcákon, és sokan, akik már régen várták a rendszer bukását, megéljenezték őket. Az elmúlt napok erőszakos cselekményei felbátorították a katonákat; némelyek feltartóztatták a hosszú hajú és szakállas férfiakat, mert biztosak voltak benne, hogy az ilyen tor- zonborz alakok csakis lázadók lehetnek, a nadrágos nőket is megállították az utcán, és ollóval estek neki a nadrágnak, mintha az ő dolguk lett volna, hogy az embereket rendre, erkölcsre és illemre oktassák. Az új közigazgatás képviselői kijelentették, hogy semmi közük sincs ezekhez az akciókhoz; ők sohasem adtak ki rendeletet a szakállak és a nadrágok levagdosására, való- színűleg katonáknak álcázott kommunistákról van szó, akik így akarják le- járatni a hadsereget, hogy gyűlöletessé tegyék a lakosság szemében; sem a szakáll, sem a nadrágviselet nem tilos, de természetesen jobb volna, ha a férfiak rendesen borotválkoznának és levágatnák a hajukat, a nők pedig szoknyában járnának. Elterjedt a hír, hogy az Elnök meghalt, de senki sem hitte el a hivatalos változatot, hogy öngyilkos lett. Vártam, hogy kissé rendeződjék a helyzet. Három nappal a katonai puccs után a parlamenti gépkocsival bementem a hadügyminisztériumba, mert csodálkoztam, hogy még nem kerestek meg, hogy felkérjenek: vegyek részt az új kormányban. Mindenki tudja, hogy én voltam a marxisták legfőbb el- lensége, hogy én voltam a legelső, aki szembeszállt a kommunista diktatú- rával; hogy nekem volt bátorságom először nyíltan kimondani, hogy csak a katonák menthetik ki az országot a baloldal karmai közül. Azonkívül én áll- tam kapcsolatban a magas hadvezetőséggel, én teremtettem összeköttetést a gringókkal, a nevemet és a pénzemet adtam a fegyvervásárlásokhoz. Végté- re is fontosabb szerepet játszottam, mint bárki más. Az én koromban a poli- tikai hatalomnak már nincs semmi jelentősége. De azon kevesek közé tarto- zom, akik tanácsot tudnak adni, hiszen régóta fontos állást töltök be, és sen- ki sem tudja nálam jobban, hogy mire van szüksége az országnak. Elvégre a

hűséges, becsületes, felkészült tanácsadók nélkül mit tud csinálni az a pár zöldfülű ezredes? Csupa marhaságot. Becsapják őket a szemfülesek, akik csak harácsolnak, mert meg akarnak gazdagodni, és sikerül is nekik. Akkor még senki sem tudta, hogy a dolgok majd úgy alakulnak, ahogy végül is alakultak. Azt képzeltük, hogy a katonai puccs csak az első szükséges lépés az egészséges demokrácia felé, ezért tartottam fontosnak, hogy együttmű- ködjem a hatóságokkal. Amikor megérkeztem a hadügyminisztériumba, nagyon meglepett, hogy az épületből szemétdombot csináltak. Az altisztek csutakolták a padlót, a falakon belövések nyoma, mindenfelé összegörnyedt katonák rohangáltak, mintha a csatatéren volnának, vagy attól félnének, hogy a plafonról veti rá- juk magát az ellenség. Három órát várakoztattak, mielőtt egy tiszt fogadott. Először azt hittem, hogy nem ismertek fel abban a fejetlenségben, azért ke- zelnek olyan udvariatlanul, de azután rájöttem, hogyan is állnak a dolgok. A tiszt csizmás lábát az íróasztalon nyugtatva fogadott, közben egy húsos szendvicsből falatozott, borotválatlan volt, zubbonya kigombolva. Nem en- gedte, hogy Jaime fiam után érdeklődjem, sem azt, hogy gratuláljak a kato- nák bátor helytállásához, mellyel megmentették a hazát, hanem elkérte tő- lem az autó kulcsát, azzal az indoklással, hogy a parlament megszűnt, azon- kívül vége a képviselők kényelmes kiváltságainak. Feleszméltem. Most már világosan láttam, hogy eszük ágában sincs ismét megnyitni a parlament ka- puit, amint mindannyian reméltük. Megkért, vagyis inkább megparancsolta, hogy másnap reggel tizenegykor jelenjek meg a székesegyházban a Te Deu- mon, amelyen a hazafiak megköszönik Istennek a kommunizmus felett ara- tott győzelmet. – Igaz, hogy az Elnök öngyilkos lett? – kérdeztem. – Elment! – válaszolta. – Elment? Hová? – A másvilágra! – röhögött. Zavarodottan mentem ki az utcára, a sofőröm karjára támaszkodtam. Nem tudtam, hogyan jutok haza, mert nem jártak a taxik, nem közlekedtek a buszok, és ahhoz már öreg voltam, hogy gyalogoljak. Szerencsére arra jött egy terepjáró, és a csendőrök felismertek. Könnyű dolguk volt, mert ahogy Alba unokám szokta mondani, olyan vagyok, mint egy dühös öreg holló, az örökös gyászruhámmal és ezüstbotommal; mindjárt rám ismernek az embe- rek.

– Szálljon fel, szenátor úr – biztatott egy hadnagy. Segítettek nekünk fel- kászálódni a járműre. A csendőrök fáradtnak látszottak, leolvastam az ar- cukról, hogy nem aludtak. Mondták is, hogy már három napja őrjáratoznak a városban, feketekávéval és tablettákkal tartják ébren magukat. – Találkoztak-e ellenállással a szegénynegyedekben vagy a gyárak kör- nyékén? – érdeklődtem. – Nagyon elszórtan. A nép nyugodt – mondta a hadnagy. – Remélem, hogy hamarosan rend lesz, szenátor úr. Nem szeretjük mi ezt, piszkos mun- ka. – Ne mondjon ilyet, ember. Ha maguk meg nem előzik őket, a kommu- nisták követnek el államcsínyt, és akkor ma már mind halottak lennénk, maga is, én is, és még vagy ötvenezer ember. Nem tudja, hogy diktatúrát akartak bevezetni? – Ezt mondták nekünk. De abban a negyedben, ahol én lakom, sok em- bert letartóztattak. A szomszédaim gyűlölettel néznek rám. A többi fiú is így van. De hát a parancs az parancs. A haza az első, igaz? – Így igaz. Én is sajnálom, ami történt, hadnagy úr. De nem volt más kiút. Rohadt egy rendszer volt. Mi lett volna az országból, ha maguk nem ragad- nak fegyvert? De a lelkem mélyén már nem voltam olyan biztos a sikerben. Az volt az érzésem, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy elterveztük, és kicsúszik kezünkből az irányítás; de akkor még azzal csitítottam a nyugtalanságomat, hogy három nap kevés hozzá, hogy rend legyen az országban, és valószínű- leg az a durva tiszt, aki a hadügyminisztériumban fogadott, az elenyésző ki- sebbséghez tartozik a hadseregben. A többség olyan, mint ez a lelkiismere- tes hadnagy, aki hazavitt. Bíztam benne, hogy rövidesen helyreáll a rend, és ha feloldódik az első napok feszültsége, majd kapcsolatba léphetek valame- lyik magasabb beosztású tiszttel. Sajnálom, hogy nem mindjárt Hurtado tá- bornokhoz fordultam; nem akartam zavarni, no meg, beismerem, büszke- ségből sem kerestem meg, hiszen úgy illett volna, hogy ő jöjjön el hozzám. Jaime fiam haláláról csak két hét múlva értesültem; addigra már elszállt a győzelmi mámor, akkor már láttuk, hogy a halottakat siratja és eltűnt hozzá- tartozóit keresi mindenki. Egy vasárnap beóvakodott a házba egy katona, és nagy titokban elmondta Blancának a konyhában, hogy mit látott a hadügy- minisztériumban, és azt is elmesélte, amit a hullák szétrobbantásáról tudott.

– Del Valle doktor úr megmentette az anyám életét – suttogta lesütött szemmel a katona, rohamsisakját forgatva a kezében. – Ezért bátorkodtam elmondani, hogyan végeztek vele. Blanca odahívott, hogy halljam, mit mond a katona, de én nem akartam elhinni. Kijelentettem, hogy az a férfi nyilván meg van zavarodva, és nem is Jaimét, hanem valaki mást látott a kazánházban, hiszen Jaiménak semmi keresnivalója sem volt a katonai puccs napján az elnöki palotában. Biztos voltam benne, hogy Jaime fiam külföldre szökött, átment valamelyik határ- átkelőhelyen, vagy bemenekült valamelyik követségre, mert attól tartott, hogy üldözni fogják. Másrészt semmiféle listán nem szerepelt a neve, ebből arra következtettem, hogy Jaiménak nincs mitől félnie. Hosszú idő kellett hozzá, valójában több hónap, amíg rájöttem, hogy az a katona igazat mondott. Elképesztő magányomban csak ültem a könyvtárban a karosszékben, és szememet az ajtóra függesztve vártam a fiamat, a gondo- lat erejével hívtam, úgy, mint Clarát. Addig esengtem, míg végre megjelent: rászáradt vér és rongyok borították, és egy szögesdrót kígyót vonszolt maga után a fényes parkettán. Így bizonyosodtam meg róla, hogy úgy halt meg, ahogy a katona elmondta. Csak ezután kezdtem zsarnokságot emlegetni. Alba unokám sokkal hamarabb felfigyelt rá, hogy most egy igazi diktátor került hatalomra. Látta, hogyan emelkedik ki a tábornokok közül, a katona- népből. Ő rögtön felismerte, mert örökölte Clara intuitív képességét. Dara- bos, egyszerű ember, szűkszavú, akár egy paraszt. Szerénynek mutatkozott, kevesen jósolták volna meg, hogy egy nap majd császári palástot ölt, karját a magasba lendíti, úgy hallgattatja el az ünneplésére teherautókon odaszállí- tott tömeg üdvrivalgását; és fennkölt bajusza reszket a hiúságtól, amikor a Négy Kard emlékművet felavatja, amelynek tetejéről halhatatlan fáklya- lángnak kellett volna bevilágítania a haza jövőjét, de a külhoni mérnökök hibájából soha semmiféle láng föl nem emelkedett abból, csak sűrű konyhai füstgomoly, mely úgy úszott az égbolton, mint valami messziről odatévedt, soha el nem oszló viharfelleg. Azon kezdtem töprengeni, hogy talán tévedtem, talán mégsem ez volt a helyes út a marxizmus megdöntésére. Egyre elhagyatottabbnak éreztem ma- gam, mert már senkinek sem volt szüksége rám, nem voltak már gyerekeim, és Clara is, örökös némaságával és szórakozottságával, már csak kísértet volt. Alba is eltávolodott tőlem, alig volt otthon. Csak elviharzott mellettem abban a förtelmes, gyűrött, hosszú vászonszoknyájában, valószínűtlen zöld

hajával, amely olyan volt, akár Rosáé; mindig valami titkos ügyben járt, alighanem a nagyanyja cinkos segítségével. Bizonyos vagyok benne, hogy ők ketten valamiben mesterkedtek a hátam mögött. Az unokám is éppoly zavarodott volt, mint Clara a tífuszjárvány idején, amikor vállára vette az idegen bánat terhét. Albának nem sok ideje maradt, hogy Jaime bácsi halálán siránkozzék, mert minden percét lekötötte, hogy a rászorulókon segítsen, mélyen magába fojtotta hát a fájdalmát, a könnyeket későbbre tartogatta. A katonai puccs után két hónapig nem találkozott Miguellel, már azt hitte, hogy ő is meg- halt. Nem kereste, hiszen a fiú nagyon határozottan meg is kérte erre, meg aztán hallotta, hogy Miguel rajta van a hatóság körözőlistáján. Ebből re- ményt merített. „Ameddig keresik, életben van”, gondolta. Gyötrődve kép- zelte el újra meg újra, hogy mi vár a fiúra, ha élve fogják el, és a nagyanyjá- hoz fohászkodott, hogy ne engedje, hogy ez megtörténjék. „Ezerszer inkább lássam holtan, nagyanyó”, könyörgött. Pontosan tudta, hogy mi történik az országban, ezért éjjel-nappal reszketett a keze és görcsbe rándult a gyomra, és amikor a foglyok sorsáról hallott, az egész teste hólyagos lett a csalánki- ütéstől. De senkivel sem beszélhetett erről, még nagyapjával sem, mert az emberek inkább a homokba dugták a fejüket. Azon az iszonyatos keddi napon Alba úgy érezte, hogy összedőlt a világ. Minden erejét össze kellett szednie, hogy élni tudjon. Hozzá kellett edződ- nie a gondolathoz, hogy soha többé nem látja azokat, akiket szeret, Jaime bácsit, Miguelt és a többieket. Nagyapját hibáztatta mindazért, ami történt, de később, amikor látta, hogy az öreg magába roskadva ül naphosszat, és véget nem érő könyörgéssel hívogatja Clarát és a fiát, a régi szeretettel sza- ladt hozzá, átölelte, és fehér haját simogatva vigasztalta. Úgy érezte, hogy minden halálosan törékeny, mintha a dolgok valami leheletfinom üvegből volnának; annak a kitörölhetetlen keddnek a bombái, géppuskái majdnem mindent leromboltak körülötte, és ami megmaradt, az is szilánkokra tört, és vérrel van bemocskolva. És ahogy múltak a napok, a hetek, a hónapok, még azon is mutatkozni kezdtek a pusztulás jelei, amiről kezdetben azt hitte, hogy megmenekült a rombolás poklából. Észrevette, hogy a barátai, rokonai kerülik, átmennek az utca másik oldalára, hogy ne kelljen köszönteniük, vagy elfordítják a fejüket, ha ő közeledett feléjük. Úgy látszik, híre ment, hogy segíti az üldözötteket.

Így is volt. Az első naptól kezdve lázasan igyekezett azokat menteni, akik halálos veszélyben forogtak. Eleinte szórakozásnak tekintette ezt a munkát, így legalább nem őrlődött szüntelenül Miguel miatt, de hamar belátta, hogy nem játék, amire vállalkozott. Rendeleteket tettek közzé, hogy a lakosság- nak kötelessége feljelenteni a marxistákat, és átadni a hatóságnak a bujkáló- kat, mert aki nem teszi meg, az hazaárulónak számít, és aszerint ítélkeznek felette. Albának csodával határos módon sikerült visszaszereznie Jaime au- tóját; bár egy héten keresztül ott állt a téren, ahol a bátyja hagyta, megme- nekült a bombázástól. Alba megtudta, és érte ment. Hatalmas napraforgókat festett az ajtókra, feltűnő sárga festékkel, hogy könnyen szembetűnjék a többi kocsi közt, és így jobban megfeleljen új feladatkörének. Pontosan megismerte az összes követség fekvését, tudta, hogyan váltják egymást az ott őrködő rendőrök, milyen magasak a falak, és milyen szélesek a kapuk. Az üzeneteket, hogy valakit mentenie kell, váratlanul kapta, legtöbbször egy ismeretlen ember szólította meg az utcán, akiről feltételezte, hogy Mi- guel küldte. Világos nappal ment a találkahelyre, és ha látta, hogy valaki in- teget a feltűnő sárga virággal díszített kocsijának, hirtelen megállt, és az il- lető villámgyorsan beszállt. Útközben egy szót sem váltottak, mert úgy gon- dolta, jobb, ha az utasának még a nevét sem tudja. Néha egész nap együtt kellett maradniuk, és az is megesett, hogy egy vagy két éjszakára el kellett rejtenie valakit, míg eljött a megfelelő pillanat, és eljuttathatta a menekültet valamelyik követségre, ahol az őrök háta mögött beugorhatott a falon. Ez a módszer jóval gyorsabb volt, mint a demokratikus országok óvatos nagykö- veteinek ügyintézése. Soha többé nem kapott hírt a menekültről, csak resz- kető hangú hálálkodásának emléke kísérte, és amikor minden befejeződött, megkönnyebbülten sóhajtott, hogy ezúttal is sikerült megúsznia. Néha asszonyokon kellett segítenie, akik nem akartak elszakadni a gyerekeiktől, és hiába ígérte nekik Alba, hogy majd a főkapun viszi be a kicsinyeket, hi- szen még a legbátortalanabb nagykövet sem utasítaná vissza őket, az anyák mégsem akarták hátrahagyni a porontyaikat, így végül a gyerekeket is a fa- lon keresztül vagy a rácson átjuttatták be. Hamarosan mint sündisznón a tüskék, úgy meredtek a követségek körül a szögesdrótok és a gépfegyverek, ezért lehetetlen volt megrohamozni, de Albának így is maradt elég tenniva- lója. A papokkal Amanda teremtette meg a kapcsolatot. A két barátnő gyakran találkozott, Miguelről suttogtak, akit egyikük sem látott a puccs óta, és bá-

natosan emlegették Jaimét, de könnyek nélkül, mert nem volt hivatalos bi- zonyíték róla, hogy meghalt, és a katona szavainak hitelénél sokkal erősebb volt bennük a vágy, hogy viszontlássák. Amanda ismét füstölt, mint a gyár- kémény, a keze erősen reszketett, a tekintete réveteg volt. Néha óriásira tá- gult pupillákkal botorkált, de azért tovább dolgozott a kórházban. Elmond- ta, hogy gyakran azért szállítottak be embereket, mert összeestek az éhség- től. – A foglyok, az eltűntek, a megöltek hozzátartozóinak nincs mit enniük. Sem a munkanélkülieknek. Legföljebb egy tányér kukoricakása, másnapon- ként. A kiéhezett gyerekek elalszanak az iskolában. Hozzáfűzte, hogy az iskolákban beszüntették a pohár tejet és a süte- ményt, azelőtt minden gyerek naponta megkapta ingyen; most az anyák üres teával próbálják csillapítani a gyerekeik éhségét. – Egyedül csak a papok igyekszenek enyhíteni a bajokon – magyarázta Amanda. – Az emberek nem akarják észrevenni a valóságot. Az egyház megszervezte, hogy hetenként hatszor egy tál ételt juttat a kicsinyeknek. De hát ez természetesen nem elég. Minden gyerekre öt másik jut, aki csak kí- vülről bámulja és csak szemével eheti meg azt a nyomorult napi egy tál len- csét vagy krumplit is, mert nem jut mindenkinek. Alba látta, hogy visszatér a múlt, amikor Clara a Misericordia negyedbe járt, hogy irgalmassággal pótolja az igazságot. Csakhogy most még a jóté- konyságot is rossz szemmel nézték. Megfigyelte, amikor végigjárta barátait, és egy csomag rizst vagy egy doboz tejport kért tőlük, hogy az első alka- lommal nem merték megtagadni tőle, de azután inkább kerülték. Blanca kezdetben segített neki. Alba könnyen megszerezte anyjától a kamrakul- csot, azzal érvelt, hogy mi értelme közönséges lisztet és silány szárazbabot kuporgatni, amikor balti-tengeri rákot és svájci csokoládét is ehet, így hát egy ideig elláthatta a papok éttermét, de nem túl sokáig. Egy nap elvitte az anyját az egyik éttermükbe. Amikor Blanca meglátta a hosszú, gyalulatlan asztal mellett kettős sorokban várakozó gyerekeket, amint könyörgő szem- mel lestek, hogy jut-e még nekik ennivaló, zokogni kezdett, és két napra ágynak esett a migréntől. Még tovább szenvedett volna, ha a lánya nem kényszeríti, hogy öltözzék fel, felejtkezzék el saját magáról, és önsajnálat helyett inkább segítsen, ha másképp nem, lopjanak a nagyapjától, a családi költségvetésből. Trueba szenátor, éppúgy, mint a társasága, hallani sem akart a jótékonyságról, ugyanolyan könyörtelen konoksággal tagadta le az

éhezőket, mint a politikai foglyokat és a kínvallatásokat, így hát Alba nem számíthatott rá, és később, amikor már anyjára sem támaszkodhatott, dur- vább módszerekhez kellett folyamodnia. Nagyapja legföljebb a klubjáig ju- tott el. Nem járt a belvárosban, és még sokkal kevésbé a kültelkeken vagy a nyomornegyedekben. Könnyű szívvel állíthatta, hogy az unokája által ecse- telt nyomor csak a marxisták hazugsága. – Kommunista papok! – ordította. – No, már csak ez hiányzott nekem, hogy ilyesmit halljak! De amikor a háza előtt egyre sűrűbben megjelentek a kéregető asszonyok és gyerekek, nem úgy rendelkezett, mint mások, hogy húzzák le a redőnyö- ket és zárják be az ajtót, hogy ne is lássa őket, hanem felemelte a koszt- pénzt, és meghagyta Blancának, hogy mindig legyen valami meleg enniva- ló, és adjanak nekik. – Ez átmeneti időszak – bizonygatta. – A katonák majd rendbe hozzák az országot, felszámolják a gazdasági csődöt, amit a marxizmus idézett elő, és ez a gond is megoldódik. Az újságok azt írták, hogy a koldusok, akiket évek óta nem lehetett látni az utcákon, a nemzetközi kommunizmus ügynökei, és abban sántikálnak, hogy lejárassák a katonai junta tekintélyét, és szabotálják a rendet, a hala- dást. Potemkin-falakat húztak, hogy elrejtsék a nyomornegyedeket a turis- ták és mindazok szeme elől, akik nem kívánták látni. Egyetlen éjszaka alatt, mintegy varázsütésre, díszkertekkel, virágágyásokkal lettek teli a főútvona- lak, munkanélküliekkel építtették őket, hogy a békés tavasz idilli hangulatát keltsék. Minden falat bemázoltak fehérrel, hogy letöröljék róluk a galambo- kat és a feliratokat, és örökre eltüntessék a szemek elől a politikai plakáto- kat. Ha bárki megkísérelte, hogy az utcán jelszavakat firkáljon a falra, a helyszínen torolták meg a merényletet egy géppisztolysorozattal. A tiszta, rendezett és néma utcák kitárultak a kereskedelemnek. Hamarosan eltűntek a koldusgyerekek, és Alba észrevette, hogy már kóbor kutyák és szemétlá- dák sincsenek. A feketepiac az elnöki palota bombázásával véget ért, mert az üzérkedőkre haditörvényszék és főbelövés várt. Az üzletekben olyan áruk jelentek meg, amelyeknek még hírét sem hallották, olyanok, amelyeket azelőtt csak a gazdagok szerezhettek be a csempészek útján. A város soha- sem volt szebb. A nagypolgárság soha boldogabb: nagy tételben vásárolhat- ta a whiskyt és hitelre az autót.

Az első napok hazafias lelkesedésében a nők a kaszárnyáknak ajándékoz- ták az ékszereiket, a nemzet újjáépítésére még a jegygyűrűjüket is odaadták, és egy rézkarikát kaptak helyette, a haza címerével. Blancának el kellett rej- tenie a Clarától örökölt ékszerrel teli gyapjúzoknit, nehogy Trueba szenátor átadja a hatóságoknak. Egy új, dölyfös társadalmi osztály születésének vol- tak tanúi. A büszke, előkelő hölgyek külföldi toalettekben csillogtak-villog- tak a szórakozóhelyeken, a fölényes modorú, új közgazdászok karján pávás- kodtak. Kialakult a katonai kaszt, és rövidesen minden kulcspozícióban ők ültek. Azok a családok, akik azelőtt szerencsétlenségnek tartották, ha valaki közülük katona lett, most verekedtek a protekcióért, hogy a fiaikat a katonai akadémiára bejuttassák, és lányaikat valósággal felajánlották a tiszteknek. Az országban nyüzsögtek az egyenruhások, hemzsegtek a harci gépek, vége-hossza nem volt a zászlós, himnuszos felvonulásoknak, mert a kato- nák tisztában voltak vele, hogy a népnek kell ez a csinnadratta. Trueba sze- nátor elvből utálta az ilyen szemfényvesztést, de most megértette, hogy mit akartak mondani klubtársai, amikor azt fejtegették neki, hogy a marxizmus- nak semmi esélye Latin-Amerikában, mert nem veszi számításba a dolgok mágikus oldalát. „Kenyér és cirkusz, meg valami, amit imádhatnak... össze- sen ennyire van szükségük”, szögezte le a szenátor magában, és a lelke mé- lyén őszintén fájlalta, hogy a kenyér hiányzik. Hadjáratot szerveztek, hogy a volt elnök áldott nevét végképp bemocs- kolják, abban a reményben, hogy akkor nem sír utána a nép. A házát meg- nyitották a látogatók előtt, és „a diktátor palotájának” nevezték a beharan- gozott látványosságot. Az emberek beleshettek a szekrényébe, és szörnyül- ködhettek, hogy hány pazar antilopkabátja volt, beleturkálhattak a fiókokba, átkutathatták a kamrát, hogy megbotránkozzanak a kubai rumon és a zsák cukron, amelyet rejtegetett. Ócska trükkökkel összeállított fényképeket ter- jesztettek, amelyeken az elnök Bacchusnak volt öltözve, a fején szőlőkoszo- rúval, és bájdús matrónákkal meg délceg fiúkkal fajtalankodott a véget nem érő orgiákon, de azokról a képekről senki, még Trueba szenátor sem hitte el, hogy valódiak. „Ez már túlzás, nagyon elszaladt velük a ló”, dohogta, amikor a tudomására jutott. A katonák egyetlen tollvonással megváltoztatták a világtörténelmet, ese- mények, ideológiák, személyiségek eltöröltettek, ha a rendszer rosszallásá- ba ütköztek. Birtokukba vették a térképet, mert miért legyen észak felül, semmi értelme, hogy oly távol legyen az érdemes hazától, amikor alulra is

helyezhető, és úgy sokkal kedvezőbb, egyúttal vad porosz kékkel nemzeti felségterületnek jelölték a part melletti vizeket, hatalmas sávban, egészen Ázsia és Afrika határáig, és a földrajzkönyvekben távoli földrészeket vettek birtokba, büntetlenül tologatták a határokat, amíg a testvérnépek elveszítet- ték a türelmüket, és hangosan tiltakoztak az ENSZ-ben, és azzal fenyege- tőztek, hogy tankokkal és bombázókkal vesznek elégtételt. A cenzúra elein- te csak a hírközlő szervekre ügyelt, de rövidesen az iskolai tananyagot, a dalszövegeket, a filmek tartalmát, de még a magánbeszélgetéseket is ellen- őrizte. Katonai paranccsal betiltottak olyan szavakat, mint elvtárs meg ha- sonlókat, és voltak olyan kifejezések is, amelyeket nyíltan nem töröltek ugyan a szótárakból, de az emberek óvakodtak a használatuktól, nem mer- tek kiejteni a szájukon, például olyanokat, hogy szabadság, igazság és szak- szervezet. Alba azon töprengett, hogy vajon honnan bukkant fel egyik nap- ról a másikra ennyi fasiszta, hiszen hazájának hosszú demokratikus fejlődé- se során sehol sem mutatkoztak, legföljebb néhány megszállott a háború idején, azok is inkább csak csínytevésből húzták magukra a fekete inget, és felemelt karral tüntettek, de a járókelők kinevették és kifütyülték őket, sem- mi jelentőségük nem volt a nemzet életében. A hadsereg viselkedése is ért- hetetlennek látszott, hiszen legtöbbjük a középosztályból származott, vagy munkáscsaládokból, és történelmileg mindig közelebb álltak a baloldalhoz, mint a szélsőjobboldalhoz. Nem értette, miért van polgárháború, nem jött rá, hogy a háború a katonák művészete, hosszas gyakorlatozásuk betetőzé- se, mesterségük fénypontja. Békében nem tündökölhetnek. A puccs alkal- mat adott rá, hogy végre hasznosítsák mindazt, amit a kaszárnyákban tanul- tak, a vak engedelmességet, a fegyverek használatát, és ha szívük aggályait sikerült elhallgattatniuk, még egyéb katonai erényeket is csillogtathattak. Alba félbehagyta a tanulmányait, mert a filozófiai kart, mint annyi mást, amely utat enged a szabad gondolkodásnak, bezárták. Zenével sem foglal- kozott, mert a csellózást léhaságnak érezte azokban az időkben. Sok tanárt elbocsátottak, letartóztattak, vagy eltűntek, mert rajta voltak a politikai rendőrség feketelistáján. Sebastián Gómezt az első házkutatás alkalmával megölték, a tanítványai árulták el. Az egyetem tele volt besúgókkal. A nagypolgárság és a jobboldali közgazdászok, akik támogatták a katonai lázadást, most ujjongtak. Eleinte egy kicsit megijedtek, mikor látták, hogy tettük milyen következményekkel jár, mert sohasem éltek diktatúrában, és még nem tudták, hogy milyen az. Úgy gondolták, hogy a demokrácia hiá-

nya csak átmeneti lesz, és hogy ideig-óráig személyes szabadság és közjo- gok nélkül is lehet élni, különösen ha a kormányzat szabad utat enged a vál- lalkozásnak. Az sem érdekelte őket, hogy az egész világ elítéli a katonai puccsot, és hogy az országot egy sorban emlegetik a lenézett kis önkény- uralmakkal; mindezt olcsó árnak tartották azért, hogy megszabadultak a marxizmustól. Amikor az idegen tőke beáramlott az országba, és a külföldi bankok befektették a pénzüket, ezt a sikert természetesen az új kormányzat stabilitásának tulajdonították, és figyelmen kívül hagyták, hogy minden be- hozott pesóért kettőt visznek ki kamatként. Amikor szinte az összes hazai iparvállalat csődöt mondott, és a kereskedők sorban bezárhatták a boltot, mert tönkretette őket az iparcikkek tömegimportja, azt áhították, hogy a brazil tűzhelyek, a tajvani szövetek, a japán motorok sokkal jobbak, mint amilyeneket az országban valaha is gyártottak. Csak amikor – három évvel az államosításuk után – ismét az amerikai társaságok kezére adták a bányá- kat, akkor lehetett szórványosan olyan hangokat is hallani, hogy akár az egész országot is elajándékozhatnák, celofánpapírba csomagolva. De mind- járt megnyugodtak a kedélyek, amikor az agrárreform által felosztott föld- birtokokat sorra visszaadták a régi tulajdonosoknak, hiszen visszatért a régi jó világ. Belátták, hogy csupán az önkényuralomnak van elég ereje hozzá, hogy biztosítsa az előjogaikat, mert a cselekedeteiről nem köteles számot adni senkinek; így hát nem politizáltak többé, elfogadták, hogy övék a gaz- dasági hatalom, a katonák pedig kormányoznak. A jobboldalnak az volt az egyetlen feladata, hogy tanáccsal lássa el őket, ha új törvényeket és határo- zatokat hoztak. Pár nap alatt eltörölték a szakszervezeteket; bebörtönözték vagy megölték a munkásvezéreket; határozatlan időre beszüntették a politi- kai pártokat, feloszlattak minden munkás-, sőt diákmozgalmat, de még a tu- dományos köröket is. Tilos volt a gyülekezés. Csak a templomokban jött össze a nép, ily módon divatba jött a vallás, és a papoknak és az apácáknak félre kellett tenniük égi ügyeiket, hogy veszendő nyájuk földi dolgaiban nyújtsanak segítséget. A kormány és a nagytőke már-már potenciális ellen- ségnek tekintette őket, és néhányan arról ábrándoztak, hogy a hercegprímás megölésével oldják meg a kérdést; mert a római pápa nem volt hajlandó el- mozdítani tisztségéből, és bedugni az elmeháborodott barátok kolostorába. A középosztály nagy része örült a katonai puccsnak, mert azt várták tőle, hogy visszatér a rend, a tiszta erkölcs, a nőknek a szoknya, a férfiaknak a rövid haj; de hamarosan rájuk nehezedett a drágaság és a munkanélküliség.

A fizetésből még ennivalóra sem futotta. Minden családban sirattak valakit, ezért már nem nyilatkozhattak úgy, mint kezdetben, hogy a halottak, a ra- bok és a száműzöttek megérdemlik a sorsukat. A kínzásokat sem tagadhat- ták le többé. Mialatt az előkelő üzletek, a boszorkányos pénzügyi manőverek, az egzo- tikus vendéglők, az importőr cégek felvirágoztak, a gyárkapukban a munka- nélküliek sora kígyózott, ott toporogtak, hogy akár minimális bérért is mun- kát kapjanak. A munkáskéz annyit ért, mint a rabszolgakorban, és a tulajdo- nosok évtizedek óta először bocsáthatták el kényük-kedvük szerint a dolgo- zóikat, és még végkielégítést se kellett fizetniük nekik, hiszen a legkisebb tiltakozásért becsukhatták őket. Az első hónapokban Trueba szenátor is megalkudott a rendszerrel, éppen úgy, mint a legtöbb osztályabéli. Meggyőződése szerint szükség volt egy ideig a diktatúrára, hogy az ország visszatérjen a régi kerékvágásba, ahon- nan sohasem lett volna szabad kisiklania. Az elsők között kapta vissza a földbirtokát. Romokban vette át a Tres Maríast, de az egész birtokot meg- kapta az utolsó négyzetméterig. Két éven át nyelte a mérgét, és erre a pilla- natra várt. Nem sokat fontolgatta, fél tucat bérgyilkossal elindult a tanyára, hogy kedvére bosszút álljon a parasztokon, akik szembe mertek szállni vele, és elvették a tulajdonát. Kevéssel karácsony előtt, egy ragyogó vasárnap reggel érkeztek oda. Akkora ricsajjal törtek a birtokra, mintha kalózok vol- nának. A gyilkosok keze mindenüvé elért, ordítozva, ütlegekkel, rúgásokkal összeterelték az embereket és az állatokat az udvarba; a téglaházaikat, ame- lyekkel azelőtt Trueba annyit büszkélkedett, meglocsolták benzinnel és fel- gyújtották, és mindenük bent égett. Az állatokat lelövöldözték. Felgyújtot- ták a szérűt, a baromfiólakat, a kerékpárokat, még az újszülöttek bölcsőjét is tűzre dobták, és annak a vasárnap déli boszorkányszombatnak az örömé- be kis híján az öreg Trueba is belepusztult. Kiadta az útját az összes cseléd- nek, és megfenyegette őket, hogy ha egyet is meglát közülük a birtok körül ólálkodni, az állatok sorsára fog jutni. Látta, amint elkullognak, nyomorul- tabban, mint valaha, gyászos menetben cipelték magukkal a gyerekeiket és az öregeiket, azt a néhány kutyát, amelyik véletlenül megmenekült a lövöl- dözésben, s azt a pár tyúkot, amelyik túlélte a poklot; a poros úton csoszog- va távolodtak a szülőföldtől, ahol nemzedékek óta éltek: Tres Marías kapu- jában egy szánalomra méltó csapat ácsorgott; sóvár tekintettel várakoztak. Munkanélküli parasztok voltak, más birtokról üldözték el őket, és mire idá-

ig jutottak, már olyan alázatosak voltak, mint ükapáik századokkal koráb- ban, és könyörögtek, hogy a gazda alkalmazza őket a következő aratáshoz. Aznap éjjel, nagyon hosszú idő után először, Esteban Trueba ismét az öreg udvarházban, szüleinek vaságyában feküdt le. Fáradt volt, orrában a tűzvész és az égő állatok orrfacsaró füstje; mindennek vesznie kellett, hogy a rothadás ne fertőzze meg a levegőt. Még parázslottak a téglaházak marad- ványai, körülöttük pusztulás, halál. De ő tudta, hogy újra felépíti majd a ta- nyát, ahogy egyszer már megtette, hiszen a szántók érintetlenek, és a föld jó zsíros. A bosszú gyönyörűsége után nem tudott elaludni. Úgy érezte magát, mint a szigorú apa, akinek a büntetésnél túlságosan eljárt a keze. Egész éjjel az elűzött parasztok arcát látta maga előtt, akik az ő birtokán születtek és most kivert kutyaként baktattak el. Átkozta rossz természetét. Egy héten át nem aludt, és amikor sikerült végre elszunnyadnia, Rosával álmodott. Elha- tározta, hogy nem mondja el senkinek, mit követett el, és megesküdött, hogy Tres Maríasból ismét olyan mintabirtokot teremt, amilyen volt. Elhí- resztelte, hogy hajlandó visszafogadni a cselédeket, természetesen bizonyos feltételekkel, de egyikük sem tért vissza. Szétszéledtek a tanyákon, a he- gyekben, szétszóródtak a tengerparton, némelyikük egészen a bányákig el- gyalogolt, mások a déli szigetekig vándoroltak, bármilyen munkát elvállal- tak, hogy a család számára megkeressék a kenyeret. A gazda pedig utálkoz- va visszatért a fővárosba, vénebben, mint valaha. Szívét keserűség nyomta. A Költő tengerparti házában haldoklott. Beteg volt, és az utóbbi idők ese- ményei kiölték belőle az életvágyat. A hadsereg házkutatást tartott az ottho- nában, felforgatták kagylógyűjteményét, tengericsigáit, pillangóit, pókhálós palackjait és a sok vihart látott hajóorrdíszeit, könyveit, képeit, még a verse- it is, addig kutattak felforgató fegyverek, elbújtatott kommunisták után, amíg az öreg bárd szíve összevissza kezdett kalimpálni, ki-kihagyott. A fő- városba vitték. Négy nap múlva meghalt; és az a férfi, aki mindig az életről dalolt, utolsó perceiben ezt kiáltotta: „Mindenkit agyonlőnek! Mindenkit agyonlőnek!” Egyetlen barátja sem lehetett mellette az utolsó órájában, mert üldözöttek, menekültek, száműzöttek vagy halottak voltak. Kék háza a domboldalon félig lerombolva, padlója felégetve, ablakai betörve, nem le- hetett tudni, hogy kik művelték, a katonák-e, amint a szomszédok rebesget- ték, vagy a szomszédok, ahogy a katonák állították. A ravatalánál csak az a pár ember virrasztott, akik odamerészkedtek, és újságírók a világ minden részéből, akik tudósítani akartak a temetéséről. Trueba szenátor nem értett

egyet a Költő nézeteivel, de gyakran vendégül látta az otthonában, és kívül- ről tudta minden versét. Azon a napon tetőtől talpig feketébe öltözött, és el- ment a temetésre az unokájával, Albával. Mindketten tisztelegtek az egy- szerű fakoporsó előtt, és egészen a sírig elkísérték a halottat azon a bánatos reggelen. Alba az évszak első szegfűiből vitt egy csokorral, vöröset, mint a vér. A szerény gyászkíséret lassan lépkedett a temetőhöz vezető úton az ál- lig felfegyverzett katonák sorfala között, akik lezárták az utcákat. A nép némán vonult. Aztán hirtelen egy rekedt hang a Költő nevét kiál- totta, mire egy emberként felelték: „Itt vagyunk! Most és mindörökké!” Mintha egy szelepet nyitottak volna ki, a szívekből felszakadt a fájdalom, a félelem, a harag, amely az elmúlt időszakban fojtogatta őket, a szörnyű ki- áltás végighullámzott az utcán, és felszállt a feketén gomolygó felhőkig. Akkor valaki azt kiáltotta: „Elnök elvtárs!” És egyetlen jajkiáltásként har- sant fel rá a zokogó válasz: „Itt vagyunk!” A temetésből lassan jelképes szertartás lett: az emberek nemcsak a Költőt siratták el, hanem a szabadsá- got is. Albáék közelében a svéd televízió filmezett, így Nobel távoli, fagyos ha- zájában is láthatták az utca két oldalán felállított félelmetes gépfegyvereket, az emberek arcát, a virágokkal borított koporsót, a hullaház ajtajában né- mán várakozó asszonyok seregét, akiknek hosszú sora a temetőből két utca- hossznyira kígyózott, és akik mind a halottak listájára vártak. Zengett a dal, és tiltott jelszavak röpködtek a levegőben, az egységes nép legyőzhetetlen, kiáltották mind, szemben a fegyverekkel, melyek remegtek a katonák kezé- ben. A gyászmenet egy építkezés mellett haladt el, a kőművesek lerakták a szerszámaikat, levették a védősisakjukat, és lehajtott fejjel beálltak a sorba. Egy ember, aki szakadt ingben, kabát nélkül, rongyos cipőben lépkedett, a Költő forradalmi verseit szavalta, és az arca könnyben ázott. Épp Trueba mellett ment, aki elképedve bámulta. – Milyen kár, hogy kommunista volt! – mondta az unokájának a szenátor. – Ilyen jó költő ilyen zavaros eszmékkel! Ha a katonai puccs előtt halt vol- na meg, biztosan nemzeti gyászt rendeltek volna el. – Tudta, hogyan kell meghalni, mint ahogy azt is, hogyan kell élni, nagy- apa – felelte Alba. Meg volt győződve róla, hogy a Költő pontosan akkor halt meg, amikor meg kellett halnia, mert semmilyen tiszteletadás nem lehetett volna nagy- szerűbb azoknak az embereknek a felvonulásánál, akik elkísérték, hogy el-

temessék a kölcsönvett sírba, hogy utoljára még világgá kiáltsák igazságot és szabadságot követelő verseit. Két nap múlva a katonai junta közzétette az újságban, hogy a Költőért nemzeti gyászt hirdet, és megengedi, hogy aki akarja, a magánházakra kitegye félárbocon a zászlót. Az engedély a Költő halálának napjától volt érvényben addig a napig, amelyiken a hirdetmény megjelent. Ahogy Jaime bácsit sem ülhetett le siratni, Alba éppoly kevéssé ereszt- hette búnak a fejét, ha Miguelre gondolt, vagy ha a Költőt gyászolta. Telje- sen lefoglalta, hogy az eltűntek után kutatott, hogy vigaszt nyújtott a vérző sebekkel, feltépett háttal és tébolyult tekintettel visszatérő megkínzottaknak, és hogy élelmet gyűjtött a papok konyhájának. De az éjszaka csendjében, amikor a városban megszűnt a mindennapi élet nyüzsgése és operett-nyu- galma, ő álmatlanul hánykolódott, és megszállták a nappal száműzött kínzó gondolatok. E késői órán csak a hullákkal és letartóztatottakkal megrakott teherautók és a rendőrségi kocsik jártak odakint, szirénájuk mint veszett far- kasok üvöltése hangzott a kijárási tilalom miatt néptelen és sötét utcákon. Alba reszketett az ágyában. Szívszaggató rémképeket látott, ismeretlen hul- lák tömegét, hallotta, hogy a ház hörögve lélegzik, mint egy öregasszony, fülét hegyezte, hallgatta az idegtépő, félelmetes zajokat: távoli fékcsikorgás, ajtócsapkodás, lövöldözés, csizmák dübörgése, tompa, elfojtott kiáltás. Az- tán visszatért a hajnalig nyúló süket csend; majd újra megindult a város vér- keringése, és a napfény mintha feledtette volna az éjszaka rémségeit. Nem- csak ő virrasztott a házban. Gyakran látta a nagyapját hálóingben és papucs- ban, öregebb, elnyűttebb volt, mint nappal, egy csésze húslevest melegített, közben félhangon káromkodott, mint egy kocsis, mert minden csontja saj- gott, és a lelke is. Anyja pedig hol a konyhában matatott, hol az üres szo- bákban kóválygott, mint valami éjféli kísértet. Múltak a hónapok, és lassanként mindenki belátta, még Trueba szenátor is, hogy a katonák azért ragadták magukhoz a hatalmat, hogy maguknak tartsák meg, és nem azért, hogy átadják a jobboldali politikusoknak, akik elősegítették a puccsot. Külön kasztot képviseltek, és cinkostársi egyetértés- ben valami sajátságos nyelvet beszéltek; ha véletlenül szóba ereszkedtek a civilekkel, az olyan volt, mintha süketek társalogtak volna, mert a legkisebb engedmény is árulásnak számított merev becsületkódexük szerint. Trueba látta, hogy világmegváltó terveikbe nem avatják be a politikusokat. Egy nap Blancával és Albával beszélgetett a helyzetről, sajnálkozott a katonák eljá-

rásán, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy elhárítsák a marxista diktatúra veszélyét, de ehelyett sokkal keményebb diktatúra igájába hajtották az or- szágot, mely előreláthatólag egy évszázadig is eltart. Életében először Tru- eba szenátor beismerte, hogy tévedett. A töpörödött öregember egészen be- lesüppedt a karosszékébe, és hangtalanul sírt. Nem az elveszített hatalmát siratta. Hanem a hazáját. Ekkor Blanca letérdelt az apja mellé, megfogta a kezét, és bevallotta, hogy régóta rejtegeti a házban Harmadik Pedro Garcíát, ott lakik magányos remeteként az egyik eldugott szobában, amit még Clara építtetett a nagy kí- sértetjárás idején. A puccs másnapján közzétették azoknak a személyeknek a nevét, akiknek jelentkezniük kellett a hatóságoknál. Harmadik Pedro is köztük volt. Néhányan, akik úgy gondolták, hogy ebben az országban sem- mi törvénytelen nem történhet, önként mentek be a hadügyminisztériumba, és feladták magukat: az életükkel fizettek érte. De Harmadik Pedro García mindenki másnál hamarabb megsejtette, hogy milyen kegyetlen az új rend- szer; talán mert az elmúlt három évben megismerte a hadsereget, és nem hitte el azt a mesét, hogy a katonák itt különbek, mint másutt. Még aznap éjjel, a kijárási tilalom alatt odalopódzott a nagy sarokházhoz, és bekopo- gott Blanca ablakán. Amikor az asszony migréntől elhomályosult szemmel kihajolt, nem ismerte föl mindjárt a férfit, mert leborotváltatta a szakállát, és szemüveget tett föl. – Megölték az Elnököt – mondta Harmadik Pedro. Blanca pedig elrejtette az üres szobákban. Először csak egy ideiglenes rejtekhelyet csinált neki, nem is gyanította, hogy majd hónapokig kell rejte- getnie, mialatt a katonák tűvé teszik érte az egész országot. Blanca azt gondolta, hogy nyilván senkinek sem fog eszébe jutni, hogy Harmadik Pedro Garcíát Trueba házában keresse, éppen amikor a szenátor a katedrálisban állva hallgatja az ünnepi istentiszteletet. Blanca életében bol- dog korszak következett. Hanem a férfi számára éppen olyan nehezen múltak az órák, mintha igazi rab lett volna. A négy fal közt töltötte napjait, kulcsra zárt ajtó mögött, ne- hogy valakinek eszébe jusson, és bemenjen takarítani; a redőny és a füg- göny leeresztve. Éjjel kitárta az ablakot, hogy kiszellőztesse a szobát – a szükségét is ott végezte, egy lezárható edénybe és teli tüdővel szívta a sza- bad levegőt. Jaime könyveit olvasgatta, amiket Blanca csempészett be hoz- zá, vagy az utcai lármát figyelte, esetleg a rádió suttogását, mert a hangot a

leghalkabbra állította. Blanca egy gitárt is szerzett neki, és gyapjúkendőt húzott a húrok alá, hogy senki meg ne hallja a süketnémán komponált dalo- kat, melyek özvegyekről, árvákról, foglyokról és eltűntekről szóltak. Pedro rendszeres időbeosztással próbálta kitölteni a napját, tornázott, olvasott, an- golul tanult, délután sziesztázott, zenét szerzett, ismét tornázott, de még így is rengeteg fölösleges, unalmas órája maradt, míg végre hallotta, hogy kat- tan a zár, és látta, hogy belép Blanca az újságokkal, az élelemmel, és a tiszta vízzel a mosakodáshoz. Eszeveszetten szeretkeztek, valami új, tilalmas sza- badossággal; a félelem és a szenvedély káprázatos csillagközi utazásokra ragadta őket. Blanca már beletörődött az önmegtartóztató életbe, az örege- désbe, számtalan betegségébe, de most ez a hirtelen jött szerelem visszaadta a fiatalságát. Bőre átizzott, járása ruganyossá, hangja fénylővé vált. Befelé mosolygott, mintha álomvilágban élt volna. Szebb volt, mint valaha. Még az apja is észrevette, de a nyugodt, gondtalan élettel magyarázta. „Mióta nem kell folyton sorba állnia, mintha újjászületett volna”, jegyezte meg. Al- bának is feltűnt a dolog. Figyelte az anyját. Gyanús volt neki különös, hold- kóros járása és az az érthetetlen szokása, hogy ennivalót visz a hálószobájá- ba. Sokszor elhatározta, hogy éjjel meglesi, de a sok-sok munkával, jóté- konykodással teli nap után a fáradtság elbágyasztotta, ha pedig álmatlanság gyötörte, nem mert elkóborolni a szellemjárta üres szobák felé. Harmadik Pedro lefogyott, rosszkedvű és mogorva lett, mintha kicserél- ték volna. Unatkozott, átkozta önkéntes rabságát, szikrázott a türelmetlen- ségtől, hogy hírt kapjon a barátairól. Csak Blanca jelenlétében nyugodott meg. Amint az asszony belépett a szobába, eszeveszett örömmel rohant oda hozzá, hogy átölelje, hogy elűzze vele a nappal félelmeit s a hosszú hetek unalmát. Bebeszélte magának, hogy áruló és gyáva, mert nem osztozott a többiek sorsában; hogy becsületesebb lenne feladnia magát, és vállalni a kö- vetkezményeket. Blanca minden érvét elővette, hogy kiverje a fejéből a rögeszméit, de Pedro mintha nem is figyelt volna rá. Megpróbálta újjáéledt szerelmük erejével tartóztatni, a szájából etette, mosdatta, nedves mosdó- kesztyűvel dörzsölte végig, hintőporozta, mint egy csecsemőt, levágta a ha- ját, a körmét, megborotválta. Végül mégis nyugtatót kellett az ételébe ke- vernie, és altatót az italába, hogy gyötrő, mély álomba merüljön, amelyből kiszáradt szájjal ébredt fel, és szomorúbb szívvel, mint valaha. Pár hónap múlva Blanca rájött, hogy nem tarthatja örökké fogságban, mert ez a szelle- mi eltompulás túl nagy ár azért, hogy a szeretője mellette maradjon. Megér-

tette, hogy Pedro számára ez az élet olyan, mintha élve eltemették volna, hi- szen neki fontosabb a szabadság a szerelemnél, és nincs az a csodatabletta, amely ezen változtatni tudna. – Apám! Segíts! – könyörgött Blanca Trueba szenátornak. – Ki kell jut- tatnom az országból. Az öreg szinte megbénult zavarában; csak most vette észre, hogy mennyire elnyűtték az évek, hasztalan kutatta magában a régi haragot és gyűlöletet, nyomtalanul elszállt belőle minden indulat. Arra gondolt, hogy már fél évszázada ez a paraszt bitorolja a lánya szerelmét, de hiába, már nem érezte a régi megvetést iránta, már nem haragudott rá se a poncsója, se a szocialista szakálla, se a konoksága miatt, még az a híres dal se hozta ki a sodrából a rókáról meg a tyúkokról. – A mindenségit! Ki kell szöktetnünk, mert ha itt találják, mindnyájunkat pokolra juttat! – csak ennyi megjegyzést tett. Blanca az apja nyakába borult, összevissza csókolta, és sírt, mint egy kis- lány. Karon ülő kora óta először mutatott ki őszinte szeretetet az apja iránt. – Én bejuttathatom egy követségre – mondta Alba. – De ki kell várnunk a megfelelő pillanatot, mert át kell ugornia a falon. – Nem lesz arra szükség, leánykám – felelte Trueba szenátor. – Vannak még befolyásos barátaim ebben az országban. Negyvennyolc óra múlva kinyílt Harmadik Pedro García szobájának ajta- ja, de Blanca helyett Trueba szenátor állt a küszöbön. A menekült azt gon- dolta, hogy lám, most mégiscsak ütött az utolsó órája, és szinte meg- könnyebbült. – Azért jöttem, hogy kiszabadítsam – szólt Trueba. – Miért? – kérdezte Harmadik Pedro. – Mert Blanca megkért rá – felelte a másik. – Menjen a pokolba! – dadogta Harmadik Pedro. – Rendben van, épp odatartunk. De maga is velem jön. Mindketten egyszerre mosolyodtak el. A ház udvarában már ott várako- zott az egyik északi ország nagykövetének ezüstszínű limuzinja. Harmadik Pedrót bedugták a csomagtartóba – a férfi egész kicsire összehúzta magát –, és betakarták a zöldségekkel teli bevásárlótasakokkal. Aztán Blanca és Alba, valamint Trueba szenátor és barátja, a nagykövet ültek az autóba. A sofőr elvitte őket a pápai nunciushoz; a rendőrök ellenőrzése nélkül minde- nütt továbbengedték a kocsit. A nunciatúra kapujában kettőzött őrség állt,

de felismertek Trueba szenátort, és látták a diplomatarendszámot; így hát tisztelegtek nekik, és beengedték őket. A kapun túl, a vatikáni felségterüle- ten kisegítették Harmadik Pedrót a kocsi csomagtartójából, a salátalevelek és a szétgurult paradicsomok alól. Aztán bekísérték a nuncius hivatalába, aki püspöki reverendában fogadta, és vadonatúj menleveleket adott át neki, hogy külföldre szökhessen Blancával együtt; az asszony ugyanis, aki gye- rekkora óta halogatta a döntést, most végre rászánta magát, hogy a szám- űzetésben együtt éljen a szerelmével. A nuncius üdvözölte őket. Csodálta Harmadik Pedro Garcíát, minden lemezét megvette. Mialatt a főpap és az északi nagykövet megvitatták a nemzetközi helyze- tet, a család búcsúzkodott. Blanca és Alba vigasztalanul zokogtak. Még so- hasem váltak el egymástól. Esteban Trueba hosszan átölelte a lányát, könnyek nélkül, összeszorított szájjal; reszketett, és minden erejét össze kellett szednie, hogy fel ne zokogjon. – Kislányom – mondta –, nem jó apád voltam. Meg tudsz-e bocsátani, el- felejted-e a múltat? – Nagyon szeretlek, apám! – zokogta Blanca, az apja nyakába borult, és kétségbeesetten ölelte, csókolta. Majd Harmadik Pedróhoz fordult az öreg, és a szemébe nézett. Kezet nyújtott neki, de Pedróval nem lehetett kezet szorítani, hiszen több ujja hi- ányzott. Kitárta hát a karját, és a két férfi barátságosan megölelte egymást; végre megszabadultak az életüket annyi éven át beszennyező gyűlölettől, haragtól. – Vigyázni fogok a lányára, és igyekszem boldoggá tenni, uram – ígérte Harmadik Pedro García, és a hangja elcsuklott. – Bízom benne. Menjetek békével, gyermekeim – suttogta az agg. Tudta, hogy nem látja többé őket. Trueba szenátor az unokájával és néhány cseléddel magára maradt a nagy házban. Legalábbis a nagyapa azt hitte. De Alba elhatározta, hogy örökbe fogadja anyja ötletét: ő is embereket bújtatott a ház eldugott szobáiban, igaz, csak néhány napig maradtak, amíg biztos menedéket nem talált nekik, vagy sikerült kijuttatnia őket az országból. Segített azokon, akik a sötétség- ben éltek: nappal csak menekültek, bújtak, elvegyültek a nyüzsgő városban, a tömegben, de ha leszállt az este, mindig másutt kellett meghúzniuk magu- kat. A kijárási tilalom órái voltak a legveszélyesebbek, amikor a szökevé- nyek nem mehettek ki az utcára, hiszen a rendőrök azonnal elfogták volna

őket. Alba úgy képzelte, hogy a nagyapja háza volna az utolsó, ahol házku- tatást tartanának. Lassanként az üres szobákból valóságos labirintus lett, a lány titkos rejtekhelyeket alakított ki, ott bújtatta el a védenceit, néha egész családokat. Trueba szenátor csak a könyvtárt, a fürdőszobát és a hálószobá- ját használta, ott élt mahagónibútorai, viktoriánus vitrinjei és perzsaszőnye- gei között. Világéletében józan ember volt, sohasem volt érzéke a sejtelmes dolgokhoz, most mégis nyugtalanította az a hatalmas, sötét ház, mely mint- ha rémeket rejtegetne. Maga sem értette, hogy mitől támadt ez a kellemet- len érzése, hiszen ő tudta, hogy azok a szokatlan zörejek, amelyeket a cselé- dek is hallottak, Clarától erednek, aki szellemként bolyong a házban a bará- taival együtt. Sokszor meglepte a feleségét, amint fehér lepelben, kislányos mosollyal átsuhant a szalonon. Úgy tett, mintha nem látná, meg sem moz- dult, még a lélegzetét is visszafojtotta, hogy el ne riassza. Behunyta a sze- mét, és alvást színlelt; ilyenkor érezte, hogy Clara könnyedén megérinti a homlokát, érezte üde leheletét, mely olyan volt, mint a friss fuvallat, és hogy az asszony haja a keze fejét csiklandozza. Nem volt hát semmi oka rá, hogy gyanakodjék, de azért, ha csak tehette, inkább elkerülte a felesége bi- rodalmát, azokat az elvarázsolt szobákat, és legfeljebb a konyháig merész- kedett, az semleges terület volt. A régi szakácsnője otthagyta, mert egy lö- völdözés alkalmával tévedésből megölték a férjét, az egyetlen fiát pedig, aki az egyik déli faluban újoncokat sorozott, felakasztották egy villanyosz- lopra, és beleit a nyaka köré tekerték; így állt bosszút rajta a falu, csak mert teljesítette a fölöttesei parancsát. A szerencsétlen asszony az eszét vesztette, Trueba szenátor pedig hamarosan a türelmét, mert már torkig volt vele, hogy az étel teli van a szakácsnő bánatában kitépett hajával. Egy darabig Alba főzött, ott sürgött-forgott a fazekak körül, kezében a szakácskönyvvel, de hiába volt a jó szándék, mert végül Trueba majdnem minden este a klub- ban vacsorázott, hogy legalább naponta egyszer tisztességes táplálékhoz jusson. Ez persze Albának is megkönnyítette a dolgát, mert így biztonságo- sabban hozhatta be a menekültjeit a házba – vagy vihette ki őket onnan – a kijárási tilalom előtt, anélkül hogy a nagyapja bármit is megsejtett volna. Egy nap előkerült Miguel. Fényes nappal, kora délután történt; Alba ép- pen hazajött valahonnan, amikor a fiú egyszer csak előtte termett. A kerti bozótban bújt el, és ott várakozott rá. Világosszőkére festette a haját, és kockás kék ruhát viselt. Egyszerű banktisztviselőnek látszott, de Alba nyomban ráismert, és nem tudta visszafojtani a lelkéből felszakadó ujjongó

kiáltást. Összeölelkeztek ott a kertben, a járókelők szeme láttára, ahol akár- ki megleshette őket; de aztán észhez tértek, és végre felfogták, hogy milyen veszélyes, amit csinálnak. Alba bevitte Miguelt a házba, egyenesen a háló- szobájába. Karjuk-lábuk összegabalyodott, úgy zuhantak az ágyra, titkos beceneveiken szólongatták egymást, mint annak idején a pincében, és soká- ig, kétségbeesetten szeretkeztek; végül már úgy érezték, hogy elszáll belő- lük az élet, még a lélek is kirepül a testükből, így hát pihentek egy kicsit, hallgatták egymás szívverését, amíg lecsillapodtak. Alba csak ekkor nézte meg jobban a fiút, és ámulva vette észre, hogy egy vadidegennel hancúro- zott; Miguel nemcsak a haját festette skandinávszőkére, hanem a szakállát is leborotválta, és a pici, kerek, tanáros szemüveget se viselte; ráadásul ret- tenetesen lefogyott. „Borzalmasan nézel ki!”, súgta a fülébe Alba. Miguel a gerillák egyik vezetője lett, vagyis osztályrészéül jutott a sors, amire ka- maszkora óta készült. Sok férfit és nőt megkínoztak miatta, hogy kiszedjék belőlük, hol bujkál, és ez borzalommal töltötte el Albát, de a fiú csak úgy vette mindezt, mint ami elkerülhetetlenül együtt jár az öldöklő harccal, és fel volt készülve rá, hogy őt is meg fogják kínozni, ha majd neki kell máso- kat fedeznie. Addig is harcolni fog a földalatti mozgalomban, mert változat- lanul az a meggyőződése, hogy a gazdagok erőszakrendszerével szemben a népi erőszakot kell alkalmazni. Alba, aki már ezerszer is elképzelte, hogy Miguelt elfogták, vagy iszonyatos kegyetlenséggel meggyilkolták, most sírt örömében, hogy beszívhatja bőre illatát, hogy izmait tapinthatja, hangjának, testének melegét, fegyverforgatástól, kúszástól kérges kezének simogatását érezheti; fohászkodott és átkozódott, csókolta, gyűlölte a sok kesergés mi- att, és inkább meghalt volna, csak hogy ne kehjen többé a távollététől szen- vednie. – Igazad volt, Miguel. Minden úgy történt, ahogy előre megmondtad – is- merte el Alba, és ott zokogott a fiú vállán. Aztán beszélt neki a fegyverekről, amiket a nagyapjától lopott el, és ami- ket Jaime bácsival rejtettek el a hegyekben, és felajánlotta, hogy megmutat- ja neki, hol ásták el őket. Legszívesebben azokat is nekiadta volna, amelye- ket nem sikerült ellopniuk a raktárból, de a katonai puccs utáni napokban elrendelték, hogy a civil lakosság köteles beszolgáltatni minden fegyvernek használható eszközt, még a nádvágó késeket meg a gyerekek bicskáját is. Az emberek otthagyták az újságpapírokba csomagolt fegyvereket a temp- lomkapuk előtt, mert nem merték bevinni őket a kaszárnyákba; de Trueba

szenátor egy csöppet sem aggódott a házában lévő hadianyagraktár miatt, hiszen mindenki tudta, hogy az ő fegyverei arra a célra szolgálnak, hogy kommunistákat öljenek velük. Telefonon felhívta a barátját, Hurtado tábor- nokot, aki odaküldte a hadsereg teherautóját, hogy elszállítsák a fegyvere- ket. Amikor Trueba bevezette a katonákat a fegyerraktárba, a szava is el- akadt a megdöbbenéstől, mert csak akkor vette észre, hogy a ládák fele kő- vel és szalmával van tele; de rögtön ráébredt, hogy ha említést tesz a hiány- ról, még bajba juttat valakit a családjából, vagy maga keveredik kínos hely- zetbe. Mentegetőzni kezdett, pedig senki sem kérte tőle számon a hiányt, hiszen a katonák nem tudhatták, hogy mennyi hadianyagot vásárolt. Blancát és Harmadik Pedro Garcíát gyanúsította, de az unokájának bíborpiros arca is szöget ütött a fejébe. Amikor a katonák aláírták az elismervényt a ládák- ról, és elszállították őket, Esteban Trueba elkapta Albát, a vállánál fogva megrázta, mint még soha, és követelte, hogy vallja be, mi köze van az eltűnt puskákhoz és géppisztolyokhoz: „Ne kérdezz tőlem olyasmit, nagyapa, amire nem szeretnéd hallani a választ”, felelte Alba, és bátran a szemébe nézett. Ezzel lezárták az ügyet. – Rongy ember a nagyapád, Alba. Egyszer majd megölik, ahogy megér- demli – jegyezte meg Miguel. – Ágyban, párnák közt fog meghalni. Már nagyon öreg – felelte Alba. – Aki kardot ránt, az kard által vész el. Egy nap talán én magam ölöm meg. – Isten ne adja, Miguel, mert akkor téged meg én ölnélek meg! – vágta rá vadul Alba. Miguel elmagyarázta, hogy hosszú ideig nem találkozhatnak, talán soha többé. Igyekezett megértetni vele, hogy mekkora veszélyt hozhat rá, hogy egy gerilla kedvese, ha kiderülne róla, még a nagyapja neve sem nyújtana védelmet neki; de Alba annyira sírt, és olyan kétségbeesetten ölelte, hogy megígérte, néha együtt lesznek, még akkor is, ha az életükbe kerül. Miguel abba is beleegyezett, hogy megkeresi Albával együtt az elásott fegyvereket és lőszereket a hegyekben, hiszen ezekre volt legnagyobb szüksége a vak- merő harcban. – Remélem, még nem lett ócskavas belőlük – mormolta Alba. – És hogy odatalálok, mert már több mint egy éve, hogy elrejtettük őket. Két hét múlva Alba kirándulást szervezett a népkonyha gyerekeivel a pa- rókia kisteherautóján, amit a papok adtak kölcsön. Uzsonnás kosarakat, na-