Isabel Allende - Kisertethaz

Esteban Trueba rávágott a botjával a levesestálra, az meg kiesett a felesé- ge kezéből, elszállt messzire, és tartalma a padlóra ömlött. Blanca elször- nyedve felállt. Most először tapasztalta, hogy az apja dühe az anyja ellen fordul, és azt hitte, hogy Clara újra holdkóros lesz, és önkívületi állapotban kirepül az ablakon, de semmi ilyesmi nem történt. Anyja, szokásos nyugal- mával, felszedegette a levesestál darabjait, mintha meg sem hallaná, hogy férje kocsis szájába való trágárságokat fröcsög. Megvárta, míg abbahagyja a zsémbeskedést, akkor egy hűvös csókkal jó éjszakát kívánt neki, és Blancát kézen fogva távozott. Blanca nem esett kétségbe Harmadik Pedro távolléte miatt. Minden éjjel elment a folyóhoz, és várta. Tudta, hogy a visszatérésének híre előbb-utóbb a fiú fülébe jut, és szerelmes hívogatása utoléri, bárhol van is. Így is lett. Az ötödik napon egy toprongyos alakot látott közeledni, vastag köpenyben, széles karimájú kalapban; egy málhás szamarat húzott maga után, mely edé- nyeket cipelt, ónlábasok, réz teáskannák, zománcozott fémüstök, kisebb-na- gyobb fakanalak csörömpölése jelezte az érkezését, már tíz perccel előbb. Blanca fel sem ismerte. Szerencsétlen öregembernek látszott, nyomorult vi- gécnek, aki megyéről megyére vándorol, és a portékáját kínálgatva minden ajtón bekopog. A fiú megállt vele szemben, levette a kalapját, és akkor a lány a dús sörény mögött és a torzonborz szakáll ellenére felismerte a gyö- nyörű fekete szemét, mely ugyanúgy csillogott, mint régen. A szamár a fü- vet harapdálta, a hátán egyhangúan csörömpöltek a lábasok, mialatt Blanca és Harmadik Pedro a távollét hosszú, üres hónapjainak éhségét és szomját csillapították, a köveken hemperegtek, a bozótban nyöszörögtek, mint aki- nek fáj valami. Azután összeölelkezve ott maradtak a nádasban. Szitakötők zümmögése, békák brekegése kísérte Blanca beszámolóját, aki elmesélte, hogy banánhéjat és itatóst dugott a cipőjébe, hogy lázas legyen, és addig nyelte a krétaport, míg végre göthös lett tőle, és meg tudta győzni az apácá- kat, hogy az étvágytalanságát és a sápadtságát biztosan a tüdővész okozza. – Veled akartam lenni – suttogta, a fiú nyakát csókolgatva. Harmadik Pedro pedig elmondta neki, hogy mi történik a világban és az országban, elmesélte, hogy valahol messze háború van, és az emberiség fe- lét gyilkos géppuskák elé verik, vagy megölik a koncentrációs táborokban, és ezrével maradnak özvegyek, árvák a halottak után; beszámolt Blancának az európai és az amerikai munkásokról, akik már kivívták a jogaikat, mert ott a szocialisták és a szakszervezetek sok évtizedes áldozatos harcának

eredményeként igazságosabb törvények születtek, és valódi köztársaságok, ahol a hatóságok nem lopják el a károsultaktól a tejport. – A parasztság mindig hátul kullog; mi sohasem értesülünk róla, hogy másutt mi történik. A te apádat gyűlölik itt. De annyira rettegnek tőle, hogy képtelenek összefogni, és szembeszállni vele. Érted, Blanca? Értette ő, de abban a pillanatban csak az érdekelte, hogy végre beszívhat- ja a fiú friss gabonaillatát, a fülét nyaldoshatja, beletúrhat dús szakállába, és hallhatja szerelmes hörgését. De féltette is Pedrót. Tudta, hogy nemcsak az apja, hanem akármelyik környékbeli földbirtokos is örömmel beleeresztené a megígért golyót. Blanca emlékeztette a fiút arra a szocialista vezetőre, aki pár évvel azelőtt biciklin járta a környéket, röplapokat osztogatott a birtoko- kon, szervezetbe tömörítette a béreseket, míg egyszer a Sánchez testvérek elkapták, bottal agyonverték, és felakasztották az útkereszteződésben egy távírópóznára, hogy mindenki láthassa. Egy nap, egy éjjel ott himbálózott a magasban, amíg meg nem érkeztek a lovas csendőrök, és le nem szedték onnan. Hogy elkenjék az ügyet, azt mondták, hogy a rezervátum indiánjai tették, pedig mindenki tudta, hogy azok olyan békés, jámbor népek, hogy egy csirkét sem ölnének meg, nemhogy embert. Hanem a Sánchez testvérek az áldozat sírját is feldúlták, és ismét közszemlére tették a holttestet, és ezt már túlzás lett volna az indiánokra kenni. De mivel a hatóság még akkor sem mert fellépni ellenük, annak a szocialistának a halála hamarosan fele- désbe merült. – Téged is megölhetnek – mondta könyörgő hangon Blanca, és átölelte a fiút. – Vigyázok én magamra – nyugtatta Harmadik Pedro. – Nem maradok sokáig egy helyen. Éppen ezért most nem találkozhatunk mindennap. Te csak várj rám itt, ezen a helyen. Amikor csak tudok, eljövök. – Szeretlek – suttogta a lány zokogva. – Én is. Újra összeölelkeztek, fiatalságuk mohó tüzében telhetetlenül, a szamár pedig békésen legelészett tovább. Blanca addig ügyeskedett, hogy végül nem kellett visszatérnie az iskolá- ba; meleg páclevet ivott, amitől folyton hányt, sok zöld szilvát evett, attól meg hasmenést kapott, egy hevederszíjjal úgy elszorította a derekát, hogy csak kapkodott levegő után, így aztán sikerült elhitetnie, hogy gyenge a szervezete. Olyan kitűnően utánozta a legkülönfélébb betegségek tüneteit,

hogy még egy orvosi konzíliumot is be tudott volna csapni, és végül már- már magát is meggyőzte, hogy nagyon beteg. Reggel, amikor felébredt, gondolatban mindig ellenőrizte, hogy nem fáj-e valamije, hogy nem gyötri- e valami új baj. Minden apró ürügyet felhasznált, hogy betegnek érezhesse magát, az időjárás éppolyan jó ok volt, mint a virágpor, és hozzászokott, hogy a rossz közérzettől is haldokoljon. Clara azon a véleményen volt, hogy a legjobb gyógymód a munka, ezért a lánya gyengélkedéseit sok elfoglalt- sággal igyekezett kordában tartani. Ugyanolyan korán kellett kelnie, mint a többieknek; aztán mosdás hideg vízben, és jöhetnek a napi tennivalók: okta- tás az iskolában, varrás a műhelyben, mindennemű betegápolási feladat, akár beöntést kell adni, akár varrótűvel és cérnával sebet összevarrni; és nem számított, hogy ájuldozik, ha vért lát, és kiveri a hideg veríték, amikor hányást kell eltakarítania. Az öreg Pedro García, aki már kilencven év körül lehetett akkoriban, és alig vánszorgott, egyetértett Clarával: ő is azt vallotta, hogy arra való a kezünk, hogy használjuk. Ezért amikor Blanca egy nap szörnyű fejfájásról panaszkodva ődöngött a házban, odahívta magához, és se szó, se beszéd, leültette egy halom agyag mellé. Egész délután tanítgatta, hogy hogy kell cserépedényt formázni, és Blanca közben megfeledkezett a fejgörcséről. Az öreg nem is sejtette, hogy olyasmivel ajándékozza meg Blancát, ami később nem csak, hogy egyetlen megélhetési forrása lesz, ha- nem gyötrelmes óráinak vigasza is. Megtanította, hogyan forgassa lábával a korongot, mialatt a keze könnyedén repked a lágy agyagon, míg edények, korsók kerekednek ki belőle. De Blanca hamar megunta a hasznos tárgya- kat, jobban szórakoztatta az emberi és állad figurák megformálása. Később minden szabad idejét parányi világok teremtésére áldozta, sok-sok háziálla- tot és mindenféle mesterséget megmintázott, asztalost, mosónőt, szakács- nőt, a szerszámaik és bútoraik között. – Nem való ez semmire! – mondta Esteban Trueba, amikor megnézte a lánya munkáját. – Tegyük hasznossá – tanácsolta Clara. Így született a betlehemek ötlete. Blanca nemcsak a háromkirályokat és a pásztorokat formázta meg, hanem ott voltak a jászolban a legkülönfélébb ember-, sőt állatfajták is, például afrikai teve, zebra, amerikai leguán, ázsiai tigris; csöppet sem törődött vele, hogy csakugyan élnek-e ilyen állatok Bet- lehemben. Később kitalált állatokat is kevert közéjük, félig elefánt, félig krokodil szörnyeket, és nem is sejtette, hogy ugyanazt csinálja sárból, mint

amit Rosa, a nagynénje – akit ő nem is ismert – csinált hímzőselyemmel egy hatalmas terítőn, Clara pedig azon töprengett, hogy ha az ilyen bolond- ság így ismétlődik a családban, akkor lennie kell egy génmemóriának, amely nem engedi, hogy mindent elnyeljen a feledés. Blanca betlehemi so- kasága csodálatot keltett. Két lányt is be kellett tanítania, hogy a segítségére legyenek, mert nem győzte a megrendeléseket, abban az évben mindenki olyat akart karácsonyra, annál is inkább, mert ingyen volt. Esteban Truebá- nak ugyanis az volt a véleménye, hogy ez az agyagmánia mint szórakozás éppen megengedhető egy úrilánynak, de üzletet már nem szabad csinálnia belőle, nehogy a végén még együtt emlegessék a Trueba nevet a vaskeres- kedők és a vásári halsütők nevével. Blanca és Harmadik Pedro találkái rendszertelenek voltak és ritkák, de egyre szenvedélyesebbek. A lány azokban az években hozzászokott, hogy állandó félelemben éljen és várakozzék, beletörődött, hogy csak titkon sze- rethetik egymást, és már nem álmodozott róla, hogy egyszer összeházasod- nak, és apja birtokának egyik téglaházában fognak lakni. Gyakran hetek tel- tek el úgy, hogy semmit se tudott Pedróról, majd hirtelen megjelent a birto- kon egy biciklis postás vagy egy igehirdető, a Bibliával a hóna alatt, esetleg egy cigány, aki valami pogány nyelven gajdolt, és mindnek olyan ártatlan képe volt, hogy nem keltettek gyanút a gazdában, aki pedig éberen őrkö- dött. A lány is csak a fekete szeméről ismerte fel a szerelmét. De nemcsak Blanca várta: Tres Marías minden bérese és a többi birtok béresei is őbenne reménykedtek. Amióta a gazdák üldözték, a fiú valóságos hős volt a sze- mükben. Mind elrejtette volna, ha csak egyetlen éjszakára is, a nők poncsót és meleg zoknit szőttek, hogy télen meg ne fázzék, a férfiak neki tartogatták a legjobb pálinkát, a legfinomabb szárított húst, ami csak került abban az évben. Apja, Második Pedro García sejtette, hogy a fia megszegi Trueba ti- lalmát, kitalálta a nyomokból, melyeket fia maga után hagyott. Neki kellett volna őriznie a birtokot, így aztán sokat vívódott az apai szeretet és a köte- lességtudat közt. Főleg attól félt, hogy egyszer felismeri a fiát, és Esteban Trueba leolvassa az arcáról az igazságot; de azért titokban örült, amikor arra gondolt, hogy nem véletlenül történnek olyan furcsa dolgok a környéken. Hanem az meg sem fordult a fejében, hogy a fia látogatásai és Blanca Tru- eba folyóparti sétái közt bármiféle kapcsolatot keressen, hiszen ez ellenkez- ne a világ rendjével. Csak szűk családi körben emlegette a fiát, de büszke volt rá, és azt gondolta, hogy jobb, ha inkább elbujdosik, mintsem olyanná

legyen, mint a többi ember, aki krumplit vet és nyomorúságot arat. Amikor hallotta, hogy a béresek a tyúkokról és a rókáról szóló dalt dúdolgatják, el- mosolyodott, és arra gondolt, hogy a fia felforgató balladái nagyobb hatás- sal vannak a parasztokra, mint a Szocialista Párt röpiratai, amelyeket fárad- hatatlanul osztogat köztük.

6 / A BOSSZÚ Másfél évvel a földrengés után a Tres Marías tanyából ismét mintagazda- ság lett. Újra felépítettük a nagy udvarházat, pontosan a régi mintájára, csakhogy vastagabb falakat emeltünk, és a fürdőszobákban már meleg víz is folyt. Igaz, a víznek olyan színe volt, mint a tejcsokoládénak, és olykor bi- zony ebihal is akadt benne, de olyan vidáman csobogott a csapból, hogy öröm volt nézni. A német vízpumpa remekül működött. Én már segítség nélkül mozogtam a házban, illetve botra támaszkodva, erre a vastag ezüst- botra, amit még ma is használok, bár az unokám szerint nem azért járok vele, mert nélküle sántítanék, hanem azért, hogy nagyobb nyomatékot adjak vele a szavaimnak, csattanós bizonyítékként suhogtatom. A hosszú beteg- ség legyengített, és sokat rontott a természetemen is. Bevallom, végül már Clara sem tudta megfékezni a dühkitöréseimet. Más ember örökre nyomo- rék maradt volna egy ilyen baleset után, nekem azonban erőt adott a kétség- beesés. Anyámra gondoltam, arra, hogy hogyan rohadt el élve a tolószéké- ben, és ettől aztán konok elszántsággal lábra álltam, és erőlködtem, hogy járni tudjak, ha átkozódva is. Azt hiszem, az emberek rettegtek tőlem. Még Clara is, aki azelőtt sohasem ijedt meg a dühkitöréseimtől, igaz, arra vi- gyáztam, hogy őt sose bántsam, most megszeppenve járkált körülöttem. Őr- jöngtem, ha láttam, hogy fél tőlem. Clara lassanként megváltozott. Fáradtnak látszott, de én észrevettem, hogy eltávolodott tőlem. Már rokonszenvet sem mutatott irántam, és szen- vedésem nem szánalmat keltett benne, hanem bosszantotta, láttam, kerüli, hogy kettesben maradjon velem. Mondhatnám, abban az időben szíveseb- ben fejte a teheneket Második Pedróval, csak hogy ne kelljen az én társasá- gomban üldögélnie a szalonban. Minél távolabb került tőlem Clara, annál nagyobb szükségem volt a szerelmére. Ugyanúgy vágytam rá, mint amikor feleségül vettem, azt szerettem volna, ha teljesen az enyém, még a gondola- tai is, de ez az áttetsző asszony úgy suhant el mellettem, mint a szellő, és soha, még ha mindkét kezemmel lefogtam is és vadul öleltem, akkor sem tudtam foglyul ejteni. Lélekben nem volt velem. Amikor félni kezdett tő- lem, életünk pokollá vált. Nappal ki-ki végezte a maga dolgát. Mindket- tőnknek sok tennivalója volt. Csak az asztalnál találkoztunk, és akkor min-

dig én beszéltem, mert ő mintha felhők között bolyongott volna. Nagyon ritkán szólalt meg, és eltűnt az a friss, merész kacagása is, amit először sze- rettem meg benne, már sohasem nevetett hátravetett fejjel, összes fogát ki- csillantva. Alig mosolygott. Azt hittem, hogy az életkor teszi, vagy a baleset választ szét bennünket, vagy talán megunta a házaséletet, gyakran előfordul ez más pároknál is, hiszen én sosem voltam gyöngéd szerető, aki állandóan virággal kedveskedik és bókol. De megpróbáltam közel kerülni hozzá. Uramisten! Hányszor próbálkoztam! Megjelentem a szobájában, amikor el- merült a naplóírásban, vagy a háromlábú asztallal volt elfoglalva. Még azt is megkíséreltem, hogy életének ezt a részét is megosszam vele, de nem szerette, ha beleolvasnak a füzetébe, és a jelenlétem kizökkentette az ihlet- ből, amikor a szellemekkel társalgott, így hát letettem róla. Arról is lemond- tam, hogy Blancával jó viszonyba kerüljek. Lányom már kiskorában is fur- csa volt, sohasem hízelgett, kedveskedett nekem, ahogy szerettem volna. Tényleg páncélt viselt, mint az övesállat. Mindig is vadóc volt velem, nem kellett legyűrnie az Oidipusz-komplexust, mert sohasem létezett nála. De most már igazi kisasszony volt, korához képest érett és okos, és az anyjával nagyon jól megértették egymást. Azt gondoltam, hogy Blanca segíthetne nekem, próbáltam meghódítani, hogy szövetségesemmé tegyem, megaján- dékoztam, tréfálkoztam vele, de ő is kitért előlem. Most, hogy már nagyon öreg vagyok, és úgy tudok beszélni erről, hogy nem önti el agyamat az in- dulat, azt hiszem, hogy Harmadik Pedro García iránti szerelme volt az oka az egésznek. Blanca megvesztegethetetlen volt. Sohasem kért semmit, és még anyjánál is kevesebbet beszélt; ha pedig arra kényszerítettem, hogy üd- vözlésképpen csókoljon meg, olyan kelletlenül tette, hogy jobban fájt, mint- ha pofon vágott volna. „Minden megváltozik, ha visszatérünk a fővárosba, és civilizált életet élünk”, mondtam akkor magamban, de sem Clara, sem Blanca nem mutattak hajlandóságot, hogy elhagyják Tres Maríast, épp el- lenkezőleg, ha megemlítettem az utazást, Blanca kijelentette, hogy ott a ta- nyán visszanyerte ugyan az egészségét, de még most sem érzi elég erősnek magát, Clara pedig felsorolta, hogy mennyi tennivalónk van még a birto- kon, és nem hagyhatunk ott csapot-papot. A feleségemnek nem hiányzott a kényelmes élet, amit pedig megszokott, és amikor megérkezett Tres Marías- ra a meglepetésnek szánt bútor és háztartási felszerelés, csak annyit mon- dott, hogy minden nagyon szép. Egymagamban kellett eldöntenem, hogy hová rakják a dolgokat, mert őt szemlátomást egy csöppet sem érdekelte.

Az új házat akkora pompával rendeztem be, hogy a fénykorában sem ragyo- gott úgy, még azelőtt sem, hogy az apám tönkretette. Hatalmas koloniálbú- torok érkeztek, vörös tölgyből és diófából kézzel kifaragva, nehéz gyapjú- szőnyegek, kovácsoltvas- és rézcsillárok. Egy kézzel festett angol porcelán- készletet is hozattam a fővárosból, egy követség is megirigyelhette volna, aztán megjöttek, négy tömött ládában, a kristályok, a szobadíszek, a vá- szonlepedők, a damasztabroszok, és rendeltem neki lemezeket is, klasszikus és könnyűzenét, meg egy modern lemezjátszót. Minden asszony boldog lett volna, és hónapokat töltött volna vele, hogy rendezgesse az otthonát, de Clarát mindez nem érdekelte. Épp csak annyit tett, hogy a cselédlányok kö- zül kiválasztott és betanított néhányat szakácsnőnek és belső cselédnek, hogy a házat rendben tartsák, és alighogy megszabadult a serpenyőktől és a söprűtől, ismét belevetette magát a naplóírásba, és szabad idejében a ta- rokk-kártyákat rakosgatta. A nap legnagyobb részét a varróműhelyben, a betegszobában és az iskolában töltötte. Én nem bántam, hiszen így hasznos- nak érezte magát. Jótékony, nemes lelkű asszony volt, arra vágyott, hogy mindenkit boldoggá tegyen a környezetében, mindenkit, kivéve engem. Új- jáépítettük a szatócsboltot, mert a földrengéskor az is összedőlt, és hogy Clara kedvében járjak, megszüntettem a rózsaszín papírdarabkák rendsze- rét, és pénzzel fizettem az embereket, mert Clara azt mondta, hogy akkor a faluban is vásárolhatnak, és takarékoskodhatnak. Persze nem így történt. Az egész csak arra volt jó, hogy a férfiak leigyák magukat San Lucas kocsmá- jában, és az asszonyok meg a gyerekek nyomorogjanak. Ilyesmin gyakran összezördültünk. Mindig a cselédek miatt tört ki köztünk a veszekedés. Na jó, hát nem éppen mindig. A világháború miatt is volt vitánk. Mert én a náci seregek előrenyomulását követtem a szalon falára kiakasztott térképen, ő pedig a szövetségesek katonáinak kötögette a zoknikat. Blanca ilyenkor mindig a fejéhez kapott, mert nem értette, hogyan pörölhetünk ilyen szen- vedélyesen a háború miatt, amelyhez semmi közünk, hiszen egy óceán vá- laszt el tőle. És meglehet, hogy más okból is akadtak nézeteltéréseink. Való- jában igen ritkán értettünk egyet. Nem hinném, hogy csupán az én rossz ter- mészetem lett volna az oka, hiszen jó férj voltam, távolról sem olyan csél- csap, mint legényemberként. Ő volt az egyetlen asszony számomra. És még ma is az. Egy napon Clara tolózárat szereltetett a szobája ajtajára, és nem fogadott többé az ágyába, kivéve azokat az alkalmakat, amikor annyira erőltettem,

hogy a visszautasítás végleges szakítást jelentett volna. Először arra gondol- tam, hogy valami titokzatos női baj kínozza, néha előfordul ilyesmi az asszonyoknál, vagy talán a klimax, de amikor már hetek óta tartott ez a do- log, elhatároztam, hogy beszélek vele. Nyugodtan elmagyarázta, hogy neki már egyáltalán nincs kedve az ilyen érzéki játékokhoz. Természetes hangon volna le a következtetést: ha nincs már semmi mondanivalónk egymásnak, akkor az ágyban sem lehet közünk egymáshoz, és nagyon csodálkozik rajta, hogy miután egész álló nap ellene acsarkodom, éjszaka a cirógatására vá- gyom. Meg akartam vele értetni, hogy mi férfiak mások vagyunk ebben a tekintetben, hiszen ha sokat háborgok is, én azért imádom őt, de hát beszél- hettem én. Abban az időben erősebb, egészségesebb voltam, mint ő, még a baleset után is, pedig Clara sokkal fiatalabb volt nálam. Ahogy múltak felettem az évek, egyre soványabb lettem, egy gramm háj sem volt rajtam, megőriztem ifjonti erőmet és szívósságomat. Ha kellett, egész nap lovagoltam, és bárhol ért is az este, elnyúltam és már aludtam is, mindegy volt, hogy mit eszem, sem a májam, sem az epém, sem más belső szervemet nem éreztem, pedig más embereknek az én koromban folyton fáj valamijük. A csontjaim, hát igen, azok megkínoztak. Hideg délutánokon és nyirkos estéken a földrengéskor eltört csontjaim annyira gyötörtek, hogy a párnát harapdáltam, nehogy meghallják a nyöszörgésemet. Ha már nem bír- tam tovább, nagyot húztam a pálinkásüvegből, aztán lenyeltem két aszpi- rint, de az sem segített. Érdekes, hogy az évek múlásával szerelmi kedv dol- gában válogatósabb lettem, de éppúgy lángoltam, mint azelőtt, fiatal ko- romban. Szívesen megnéztem a nőket, és még ma is utánuk nézek. Esztéti- kai, majdhogynem szellemi élvezet ez. De csak Clara tudta felébreszteni bennem a közvetlen és sürgető fizikai vágyat, mert hosszú életünk során oly jól megismertük egymást, hogy már az ujjunk hegyében volt a másik testé- nek pontos térképe. Tudta, hogy hol vannak a legérzékenyebb pontjaim, és mindig eltalálta, hogy mit akarok hallani tőle. Abban a korban, amikor a legtöbb férfi már torkig van a feleségével, és szüksége van más nők izgató hatására, hogy a vágy szikrája tüzet lobbantson benne, én meg voltam győ- ződve róla, hogy csupán Clarával tudok úgy szerelmeskedni, mint ahogy a mézesheteink idején, fáradhatatlanul. Nem éreztem kísértést, hogy mást ke- ressek. Emlékszem, hogy mindig alkonyattájt kezdtem el ostromolni. Délutánon- ként leült írni, én pedig úgy tettem, mintha csak pipázgatnék, de valójában

lopva őt lestem. Mikor láttam, hogy a szobájába készül – mikor már a tollát tisztogatta, és becsukta a füzeteit –, gyorsan megelőztem. Besántikáltam a fürdőbe, és kicsíptem magam, majd belebújtam a püspöklila bársonyköpe- nyembe, amit csak azért vettem, hogy Clara vonzónak találjon benne, de ő mintha észre sem vette volna; aztán az ajtóra tapasztottam a fülemet, és vár- tam. Ahogy közeledni hallottam, kiléptem a fürdőszobából, és rávetettem magam. Mindent megpróbáltam, elhalmoztam ajándékokkal, hízelegtem, még meg is fenyegettem, hogy rátöröm az ajtót, forgáccsá aprítom a botom- mal, de egyik módszer sem segített át a bennünket elválasztó szakadékon. Gondolom, éjjel már hiába próbáltam szerelmes igyekezettel feledtetni nap- pali komiszkodásomat, amellyel úgy meggyötörtem. Clara szórakozottan tért ki az utamból, azzal az arccal, amit olyan végtelenül utáltam. Nem is tu- dom megmagyarázni, hogy mi vonzott benne annyira. Érett asszony volt már, lábát kicsit húzta, és már se kacérság, sem az az oktalan vidámság nem volt meg benne, ami olyan vonzóvá tette fiatal korában. Clara nem volt sem csábos, sem gyöngéd hozzám. Biztos vagyok benne, hogy nem szeretett. Nem volt hát okom rá, hogy olyan féktelenül és mohón vágyódjam utána, megalázkodva és nevetségesen. Mégsem bírtam magammal. Apró mozdula- tai, halvány szappan- és tisztaruha-illata, szemének fénye, makrancos, gön- dör fürtjei, vékonyka nyakának bájos vonala, minden tetszett rajta. Töré- kenysége elviselhetetlen gyöngédséget ébresztett bennem. Óvni, ölelni sze- rettem volna, megnevettetni, mint régen, együtt aludni vele, magamhoz szo- rítani, mikor fejét a mellemre hajtja, és lábát összefonja az enyémmel; keze szívem felett, és olyan kicsi, olyan sebezhető, olyan gyönyörű. Néha azt ta- láltam ki, hogy közönnyel büntetem, de pár nap múlva leforrázva abba- hagytam, mert sokkal nyugodtabbnak és boldogabbnak látszott, amikor nem törődtem vele. Lyukat fúrtam a fürdőszoba falában, és meglestem meztele- nül, de annyira feldúlt, hogy inkább ismét betömtem a nyílást habarccsal. Hogy megsebezzem, azzal kérkedtem, hogy a Vörös Lámpácskába járok, de csak annyit felelt rá, hogy jobban is teszem, mintha cselédlányokat erősza- kolnék meg, ettől aztán elakadt a szavam, mert nem is képzeltem, hogy tud azokról a régi dolgokról. Úgy felbosszantott a megjegyzése, hogy újra erő- szakoskodni próbáltam a lányokkal, csak hogy borsot törjek az orra alá. De be kellett látnom, hogy az idő meg a földrengés kikezdte a férfiasságomat, és már nem volt elég erő a karomban, hogy derékon fogjak egy vaskos cse- lédlányt, felkapjam és a lovam farára ültessem, még kevésbé, hogy letépjem

a ruháját, és akarata ellenére hatoljak belé. Abban a korban voltam, amikor gyöngéd együttműködésre volt szükségem a szeretkezésben. Az ördög vi- gye el, megöregedtem. Egyedül ő vette észre, hogy kezd összemenni. A ruhájáról jött rá. Nem- csak derékban lötyögött rajta, hanem a kabát ujja és a nadrág is hosszú lett neki. Megkérte Blancát, hogy igazítsa rá a varrógéppel, azzal a magyarázat- tal, hogy lefogyott, de nyugtalanul töprengett, vajon nem fordítva rakta-e össze a csontjait az öreg Pedro García, azért rövidülnek egyre. Senkinek sem beszélt róla, mint ahogy büszkeségében a fájdalmait sem említette soha. Azokban a napokban elnökválasztásra készültek. Esteban Trueba a kon- zervatív politikusok vacsoráján ismerkedett meg Jean de Satigny gróffal a faluban. Sevróbőr cipőt és nyersgyapjú zakót viselt; nem izzadt, mint a töb- bi falusi halandó, hanem mindig angol kölni illatot árasztott; napbarnított bőre volt, mert az volt a kedvenc időtöltése, hogy a tűző déli napon bottal ütögetett egy labdát; furcsán beszélt, a szavak utolsó szótagját elnyújtotta, és lenyelte az r betűket. Esteban férfi ismerősei közül csak ő lakkozta a kör- mét, és kék szemcseppeket használt. Családi címer ékeskedett a névjegykár- tyáján, és szigorúan betartotta a szokásos illemszabályokat, sőt maga is ki- talált néhány újabbat, például csipesszel ette az articsókát, amivel általános megdöbbenést keltett. A férfiak kigúnyolták a háta mögött, de csakhamar kiderült, hogy mind utánozni próbálják elegáns öltözködését, sevróbőr cipő- jét, közönyét és kulturált viselkedését. A grófi cím megkülönböztette a töb- bi bevándorlótól, akik a múlt században a pestis elől menekültek Közép-Eu- rópából, vagy most a polgárháború elől Spanyolországból, és azokkal a kö- zel-keleti török vagy ázsiai örmény kereskedőkkel sem lehetett egy napon említeni, akik egzotikus ételekkel és csecsebecsékkel kereskedtek. A gróf- nak nem kellett küszködnie a megélhetésért, és ezt mindenkinek tudomásá- ra is hozta. A csincsillaüzlet hobbi volt csupán. Esteban Trueba már látott csincsillákat, hiszen ezrével lepték el a birto- kát, és sok kárt tettek. Vadászott rájuk, hogy ne falják fel a vetést, de az meg sem fordult a fejében, hogy ezekből a jelentéktelen rágcsálókból női bundát lehet készíteni. Jean de Satigny társat keresett, aki tőkét és munkásokat ad, tenyésztelepeket épít, egyszersmind minden kockázatot vállal, a nyereséget viszont hajlandó megfelezni vele. Esteban Trueba igazán nem volt kalan- dortermészet semmilyen tekintetben, a gróf könnyedsége és találékonysága

most mégis lenyűgözte, így aztán sok álmatlan éjszakán át tanulmányozta a csincsilla-tenyésztésre vonatkozó javaslatot, és számvetést csinált. Közben monsieur de Satigny hosszasan időzött Tres Maríason a ház tisztelt vendé- geként. Ütögette a kis labdát a tűző napsütésben, mérhetetlen sok dinnyele- vet ivott cukor nélkül, és óvatosan kerülgette Blanca kerámiáit. Végül meg azzal a javaslattal is előállt, hogy a lány exportálja a munkáit külföldre, ahol az indián népművészetnek biztos piaca van. Blanca megpróbálta felvilágo- sítani, hogy téved, hiszen benne egy csöpp indián vér sincs, következéskép- pen a művészete sem lehet indián művészet, de a nyelvi nehézségek miatt a gróf nem fogta fel Blanca érveit. A Trueba családnak társadalmi rangot adott a grófi szerzemény, mert attól kezdve, hogy Satigny a birtokon ütötte fel a tanyáját, egyre-másra jöttek a meghívások a szomszéd birtokosoktól a falu politikai vezetőinek összejöveteleire meg a vidék kulturális és társasági eseményeire. Mindenki ott nyüzsgött a francia közelében, abban a remény- ben, hogy hátha rájuk is ragad valami a nagy előkelőségből, az ifjú hölgyek sóhajtoztak, ha meglátták, az anyák pedig sóvárogtak, hogy bárcsak ilyen vőt kapnának, és versengtek a kegyért, hogy meghívhassák. Az urak sápa- doztak az irigységtől, hogy Esteban Truebát érte a szerencse, hogy a gróf őt tüntette ki a csincsillaüzlettel. Csak Clarát nem vakította el a francia elbű- völő lénye, nem esett hasra tőle, hogy Satigny késsel hámozza meg a naran- csot – úgy, hogy hozzá sem ér kézzel –, és hogy a narancshéjból virágot for- mál és az sem kápráztatta el, hogy a gróf az anyanyelvén idézgeti a francia költőket és filozófusokat; sőt ahányszor csak találkozott vele, mindig meg- kérdezte a nevét, és amikor egyszer selyemköntösben látta kijönni az ottho- nukban a fürdőszobából, döbbenten nézett rá, mert fogalma sem volt, hogy kicsoda. Blanca viszont egészen jól elmulatott vele, örült, hogy van kinek felvennie a legszebb ruháit, gonddal fésülködött, és az angol porcelánnal meg az ezüst gyertyatartókkal terített. – Legalább kiemel bennünket ebből a barbárságból – mondta. Esteban Truebára nem annyira ez az úri hencegés hatott, mint inkább a csincsillaüz- let. Mérgelődött, hogy hogy az ördögbe nem jutott hamarabb eszébe, hogy lenyúzza a bundájukat; hány évet elvesztegetett azokkal az átkozott tyúkok- kal, azokkal a kényes jószágokkal, amelyek egy vacak kis hasmenéstől is elpusztulnak, na meg a tehenekkel, amelyek minden liter tejért egy hektár- nyi takarmányt meg egy doboz vitamint zabálnak fel, és akkor még nem be- széltünk a legyekről meg a trágyaszagról. Clara és Második Pedro azonban

nem lelkesedtek a rágcsálókért; a felesége sajnálta az állatokat, kegyetlen- ségnek tartotta, hogy csak azért tenyésszék őket, hogy azután lenyúzzák a bőrüket, a férfi pedig kijelentette, hogy olyat még életében sem hallott, hogy a patkányokat még szaporítsák is. Egy éjjel a gróf kiment a levegőre, hogy elszívjon egy keleti cigarettát, különösen a libanonit kedvelte – a fene se tudja, hol lehet az a Libanon, mo- rogta Trueba –, Satigny élvezte a pompás virágillatot, amely nagy hullá- mokban csapott fel a kertből, és elárasztotta még a szobákat is. A teraszon sétálgatott, és tekintetével az udvarházat körülvevő parkot méregette. Felsó- hajtott, elbűvölte a gondolat, hogy milyen bőkezű is a természet, mely te- remtő képzeletével a földkerekség legeldugottabb országában olyan sokféle tájat egyesített, a pazar hegyláncokat és a tengert, a szelíd völgyeket és az égbe vesző havas csúcsokat, a kristályvizű patakokat, és mindehhez még jó- tékony állatvilágot is adott, így az ember nyugodtan sétálgathat, nem kell félnie, hogy mérges kígyó vagy éhes fenevad kerül az útjába, sőt még attól sem kell tartania, hogy vérszomjas négerekkel és vad indiánokkal találko- zik. Torkig volt már az egzotikus országokkal, melyekben hol cápauszony- ból készült aphrodisiacummal, hol mindenféle bajt orvosló ginzeng-gyökér- rel, hol eszkimók faragta szobrocskákkal, hol meg bebalzsamozott amazó- niai pirányákkal vagy épp csincsilla-szőrmével üzletelt, amiből női bundát varrnak. Harmincnyolc éves volt – legalábbis ennyit vallott be –, és úgy érezte, hogy végre megtalálta a földi paradicsomot, ahol nyugodtan megala- píthat egy vállalatot, gyanútlan üzlettársakkal. Leült egy fatörzsre, és élve- zettel cigarettázott a sötétben. Hirtelen egy mozgó árnyat vett észre, és egy pillanatra felvillant benne, hogy talán egy tolvaj lesz, de aztán elvetette a gondolatot, hiszen ezen a vidéken nemigen akadnak se veszélyes vadálla- tok, sem pedig banditák. Az árnyék óvatosan közeledett, és a gróf egyszer csak felismerte Blancát, aki előbb a lábát dugta ki az ablakon, majd macs- kaügyességgel lemászott a falon, és nesztelenül lehuppant a hortenziák közé. Férfiruhában volt; a kutyák már ismerték, így már nem kellett csupa- szon nekivágnia a mezőnek. Jean de Satigny látta, amint a ház, majd a fák mellett lopakodva eltűnik, előbb követni akarta, de aztán visszariadt a sze- lindekektől, meg aztán az is eszébe jutott, hogy semmi szükség rá, hogy utánamenjen, hiszen könnyű kitalálni, hogy hová igyekszik egy lány, aki éj- nek idején kiugrik az ablakon. A dolog szöget ütött a fejébe; félt, hogy amit látott, még veszélyt jelenthet a terveire.

Másnap a gróf megkérte Blanca Trueba kezét. Esteban Truebának nem futotta az idejéből, hogy jól kiismerje a lányát, így hát nem csoda, hogy azt hitte, Blanca szerelmes, csak azért, mert a lány olyan nyájas volt a vendég- gel, és úgy örült, hogy végre az ezüst gyertyatartókat is kiteheti az asztalra, amikor terít. Esteban elégedetten vette tudomásul, hogy az ő unalmas, bete- ges lánya fogta meg az egész környék legkapósabb udvarlóját. „Ugyan, mi tetszik neki rajta?” – töprengett elámulva. Közölte a vőlegényjelölttel, hogy meg kell beszélnie a dolgot Blancával, de biztosította, hogy nem lesz aka- dály, ő a maga részéről már előre is szívesen látja a családban. Hívatta a lá- nyát, aki éppen földrajzórát adott az iskolában, és bezárkózott vele az irodá- ba. Öt perc múlva kivágódott az ajtó, és a gróf látta, hogy Blanca pirosra gyúlt arccal kiszalad. Amikor elment mellette, gyilkos pillantást vetett rá, és azonnal hátat fordított neki. Egy kevésbé rámenős valaki az ő helyében mindjárt fogta volna a bőröndjét, és elköltözik a falu egyetlen szállodájába, de a gróf azt mondta Estebannak: biztos benne, hogy meg tudja hódítani Blancát, csak idő kérdése. Esteban Trueba felajánlotta, hogy legyen a ven- dégük Tres Maríason, ameddig a kedve tartja. Blanca egy szót sem szólt, de attól kezdve nem evett együtt velük az asztalnál, és egyetlen alkalmat sem mulasztott volna el, hogy a francia értésére adja: mennyire fölösleges a je- lenléte. Nem vette föl többé az ünneplő ruháit, eltette az ezüst gyertyatartó- kat is, és messzire elkerülte a grófot. Apjának pedig kijelentette, hogy ha még egyszer szóba hozza előtte a házasságot, akkor az első vonattal vissza- megy a fővárosba, és jelentkezik apácanövendéknek abban az intézetben, ahol tanult. – Beszélsz te még másképp is! – dörögte Esteban Trueba. – Kétlem – vágta rá a lánya. Mindannyian megkönnyebbültek, amikor az ikrek megérkeztek Tres Ma- ríasra. Vidám zsivajuk olyan volt abban a nyomasztó légkörben, mintha friss széláram söpört volna végig a házon. A két testvér közül egyiket sem ejtette rabul a francia nemes varázsa, bár ő megpróbálta okosan megnyerni a fiúk rokonszenvét. Jaime és Nicolás hiába csúfolta a grófot a modorossága, ké- nyes cipellője és idegen neve miatt, Jean de Satigny semmin sem sértődött meg. Végül csak meghódította őket a jó humorával, és nyár végére összeba- rátkoztak, sőt szövetségre léptek, hogy Blancát kimozdítsák konok csökö- nyösségéből.

– Már huszonnégy éves vagy, nővérkénk. Egész életedben vénlány akarsz maradni? – unszolták. Biztatták, hogy vágassa le a haját, és varrja meg magának azokat a bolon- dos ruhákat, amelyekkel tele voltak a divatlapok, de őt egyáltalán nem érde- kelte az a hóbortos divat, hisz úgysem volt annak nagy jövője azon a poros vidéken. Az ikrek annyira különböztek egymástól, mintha nem is lettek volna test- vérek. Jaime magas, jó alakú, félénk fiú volt, tele tudásszomjjal. Az intézet nevelési módszerének eredményeként sokat sportolt, atlétaizmokat növesz- tett, bár ő maga kimerítő és fölösleges foglalatosságnak tekintette a test- edzést. Nem értette, hogy Jean de Satigny minek kergeti egész délelőtt olyan lelkesen a labdát, és miért egy bottal lökdösi bele a lyukba, amikor sokkal egyszerűbb lenne, ha a kezével tenné bele. Különös rögeszméi már akkoriban is megmutatkoztak, és az évek múlásával egyre szaporodtak. Nem szerette, ha az arcába leheltek, ha kezet nyújtottak neki, ha valami sze- mélyes jellegű kérdéssel hozták zavarba, ha könyvet kértek kölcsön tőle, vagy ha levelet írtak neki. Mindez megnehezítette az emberekkel való kap- csolatát, mégsem volt magányos, mert öt perccel azután, hogy megismerte valaki, kiderült róla, hogy akármennyire titkolja és szégyelli, az a mogorva viselkedés egy nagylelkű, őszinte és igen melegszívű embert takar. Sokkal több szeretet volt benne, mint amennyit elárult, és könnyen meghatódott. Tres Maríason a cselédek „kis gazdának” nevezték, és mindig hozzá fordul- tak, ha szükségük volt valamire. Jaime szótlanul végighallgatta őket, csak igennel vagy nemmel felelt, aztán hátat fordított nekik, de addig nem nyu- godott, míg meg nem oldotta a problémájukat. Barátságtalan volt világéleté- ben, anyja szerint kiskorában sem tűrte, hogy megsimogassák. Már akkor is különc volt, az ingét is lehúzta volna magáról, ha azt kérik tőle: számtalan- szor meg is tette. A ragaszkodást és az érzelmeket a gyengeség jelének te- kintette, olyan szemérmes volt, de csak az emberekkel, az állatokkal nem annyira, a földön hemperegve játszott velük, gyöngéden simogatta négylábú barátait, a tenyeréből etette őket, és együtt aludt a kutyájával. Az apró gye- rekekkel is játékosan gyöngéd volt, de csak ha senki sem látta, mert mások előtt inkább magányos és zord férfinak mutatkozott. Az angol nevelőinté- zetben töltött tizenkét év alatt sem lett közönyös vagy életunt, pedig ott azt tartották, hogy az igazi úr legfőbb jellemvonása a spleen – javíthatatlanul érzelmes volt. Ezért érdeklődött a politika iránt, és azt is elhatározta, hogy

apja parancsa ellenére nem ügyvéd lesz belőle, hanem orvos, hogy segítsen a szegényeken, ahogy az anyja javasolta, aki jobban ismerte a fiát. Jaime gyerekkora óta ismerte Harmadik Pedro Garcíát, hiszen a játszópajtása volt: de abban az évben megtanulta becsülni is. Blancának fel kellett áldoznia né- hány folyóparti találkáját, hogy a két fiatalember beszélhessen egymással. Igazság, egyenlőség, parasztmozgalmak, szocializmus, minden szóba ke- rült, és Blanca türelmetlenül hallgatta őket, csak arra várt, hogy fejezzék már be, és végre kettesben maradhasson a szerelmével. A két fiú életre szó- ló barátságot kötött, amiről persze Esteban Truebának sejtelme sem volt. Nicolás olyan szép volt, mint egy hamvas ifjú leány. Az anyja áttetsző, fi- nom bőrét örökölte; kicsiny volt, vékony, gyors és ravasz, mint a róka. Káp- rázatos eszével erőlködés nélkül mindenben lefőzte a testvérét, amibe csak együtt belefogtak. Kitalált egy játékot, csak azért, hogy gyötörje: bármit mondott a fivére, ő az ellenkezőjét bizonygatta, és olyan magabiztosan ér- velt, hogy végül mindig sarokba szorította Jaimét; meggyőzte róla, hogy té- vedett, és kényszerítette, hogy ismerje is be a tévedését. – Belátod, hogy nekem van igazam? – kérdezte végül Nicolás a testvérét. – Igen, neked van igazad – morogta Jaime, aki becsületességében képte- len lett volna alantas vitára. – Á! Nagyon örülök! – kiáltott Nicolás. – Most be fogom bizonyítani, hogy neked van igazad, és én tévedek. Figyelj, így kellett volna érvelned velem szemben, ha elég okos vagy. Jaime türelmét vesztve nekiesett, püfölte, de rögtön megbánta, mert sok- kal erősebb volt, és erejének tudatában mardosta a lelkiismeret. Nicolás az intézetben is arra használta a tehetségét, hogy másokat piszkáljon vele, és ha tettlegességre került a sor, a testvérét hívta segítségül, hogy megvédje, mialatt ő a háta mögül biztatta. Jaime megszokta, hogy kiáll Nicolásért, és természetesnek tartotta, hogy őt büntetik helyette, hogy elvégzi a feladatait, és takargatja a hazugságait. Nicolást abban az időben a nőkön kívül csak az érdekelte, hogy kifejlessze magában az anyja jóstehetségét. Titkos társasá- gokról, horoszkópokról szóló könyveket vásárolt, mindent, ami a természet- fölötti dolgokkal foglalkozott. Azt az évet annak szentelte, hogy felderítse a csodákat, megvette a Szentek élete népszerű kiadását, és egész nyáron azzal foglalkozott, hogy ésszerű magyarázatot keresett a szellemi világ legfur- csább jelenségeire. Anyja kicsúfolta.

– Ha még azt sem érted, fiam, hogy hogyan működik a telefon, hogy aka- rod felfogni a csodákat? A természetfölötti dolgok már pár évvel ezelőtt is érdekelték Nicolást. Amikor kimenője volt hétvégén, meglátogatta a három Mora nővért az öreg malomban, hogy megtanulja tőlük az okkult tudományokat. De hamarosan kiderült, hogy nem született látnoki képességgel, és a telekinézisre sincs hajlam benne, ezért a csillagjóslással és a tarokk-kártyák meg a kínai pálci- kák mechanikus alkalmazásával kellett megelégednie. Az egyik dolog hoz- za magával a másikat, a Mora lányoknál megismerkedett egy szép fiatal lánnyal, Amandával, aki valamivel idősebb volt nála: ő vezette be a jóga és az akupunktúra tudományába, és Nicolás ezekkel az ismeretekkel gyógyíta- ni tudta a reumát meg az enyhébb betegségeket, de már ez is több volt an- nál, mint amit testvére a hagyományos gyógymóddal hét év tanulás után el- ért. De mindez sokkal később történt. Azon a nyáron huszonegy éves volt, és a vidéki élet untatta. Testvére mindig a sarkában járt, hogy ne hajkurász- hassa a lányokat – Jaime ugyanis Tres Marías szűz lányainak önkéntes erénycsősze volt –, ennek ellenére Nicolás a vidék összes serdülő lányát el- csábította ügyes udvarlásával, amelyhez hasonlót sohasem tapasztaltak azon a vidéken. Maradék idejében a csodák után kutatott, megpróbálta ellesni, hogyan mozgatja anyja a sótartót pusztán a szellem erejével, szenvedélyes verseket faragott Amandának, aki kijavítva, átírva, postán visszaküldte neki, de mindez nem törte le a fiatalembert. Az öreg Pedro García meghalt röviddel az elnökválasztás előtt. A politi- kai hadjárat felbolygatta az országot, diadalvonatok közlekedtek északtól délig, keresztül-kasul mindenfelé, egymás után érkeztek vele a jelöltek a korteshaddal, mind egyformán dicsőítette a népet, és mindent megígért; mindenütt zászlók lengedeztek, és a dalárdák meg hangszórók felverték a vidék csöndjét, megvadították a nyájat. Az öreg már oly régen élt, hogy már csak egy törékeny csontváz volt, amelyen sárga bőr feszült. Csupa ránc volt az arca. Ha csak megmozdult, úgy zörögtek a csontjai, mint a kasztanyetta, fogatlan ínyével csak pólyás babának való pépes ételeken nyámmogott, és már nemcsak vak volt, hanem meg is süketült, mégis pontosan tudta, hogy mi történik körülötte, és mind a távoli, mind a közeli dolgokra egyformán jól emlékezett. Alkonyatkor épp a nádszékében üldögélt, amikor jobblétre szenderült. Estefelé szeretett kiülni a kunyhójuk elé, onnan tudta, hogy le- szállt az este, hogy kissé hűvösebb lett, és másféle zaj, másféle sürgés-for-

gás kezdődött az udvaron és a konyhában, miközben elcsöndesült a tyúkok kárálása. Ott, a kunyhó előtt talált rá a halál. A lábánál játszadozott a déd- unokája, Esteban García, aki akkor tízéves lehetett; azzal foglalatoskodott, hogy megpróbálta szöggel kiszúrni az egyik csirkének a szemét. Esteban García fia volt, az egyetlen zabigyereké, aki a gazda keresztnevét viselte, ha a családnevét nem is. Senki sem emlékezett már a név eredetére, de a kö- lyök igen, mert a nagyanyja, Pancha García, mielőtt meghalt, még a gyerek lelkébe csöpögtette a mérget, mert elmondta neki, hogy ha az apját ugyanaz az anya szülte volna, mint Blancát, Jaimét, és Nicolást, akkor az ő apja örö- költe volna a birtokot, és ha akarta volna, még köztársasági elnök is lehetett volna belőle. Azon a környéken hemzsegtek a törvénytelen gyerekek, és az olyan törvényes gyerekek is, akik nem ismerték az apjukat; de valószínűleg ő volt az egyetlen köztük, aki úgy nőtt fel, hogy gyűlölte a vezetéknevét. Ez a gyűlölet rontotta meg az életét: haragudott a gazdára, elcsábított nagyany- jára, törvénytelen apjára és a saját kilátástalan szolgasorsára. Esteban Tru- eba észre sem vette a majorság többi aprósága között, csak egy volt a gye- rektömegből, aki az iskolában a himnuszt énekli, és sorba áll a karácsonyi ajándékért. Már nem emlékezett Pancha Garcíára, még kevésbé, hogy fia született tőle, tudomást sem vett az álnok unokáról, aki utálta őt, de távolról figyelte, és igyekezett ellesni a mozdulatait, utánozni a hanglejtését. A gye- rek éjszakákon át virrasztott, és arról ábrándozott, hogy valami borzalmas betegség és szörnyű baleset következtében meghal a gazda és minden pere- puttya, és akkor majd ő örökli a birtokot. És akkor minden megváltozik, hi- szen Tres Marías az ő birodalma lesz. Ilyen ábrándokat dédelgetett egész életén át, még akkor is, amikor már tisztában volt vele, hogy soha semmit sem örökölhet. Sosem bocsátotta meg Truebának, hogy ilyen mostoha sor- sot szánt neki, és még azokban a napokban is nyomorultnak érezte magát, amikor feljutott a hatalom csúcsára, és mindenkit a markában tartott. A gyerek észrevette, hogy valami történt az aggastyánnal. Közelebb ment hozzá, és megérintette; a test eldőlt. Pedro García a földre zuhant, mint egy zsák. Szemét tejszerű hályog fedte, amely már negyedszázada megfosztotta őt a fénytől. Esteban García fogta a szöget, és éppen ki akarta szúrni vele a halott dédnagyapa szemét, amikor odaért Blanca, és egy nagyot lökött rajta, nem is sejtve, hogy az a sötét tekintetű gonosz kölyök az unokaöccse, és pár év múlva majd ő okozza a család tragédiáját.

– Uramisten! Meghalt a kis öreg! – A szikkadt test fölé hajolt és zoko- gott, hiszen az aggastyán népesítette be mesékkel a gyerekkorát, és később ő óvta titkos szerelmét. Az öreg Pedro Garcíát három napig virrasztották, és Esteban Trueba meg- hagyta, hogy ne törődjenek a költségekkel, kerül, amibe kerül. Az ünneplő ruháját adták rá, mielőtt beletették az egyszerű fenyőfa koporsóba; azt visel- te akkor is, amikor megházasodott, abban ment szavazni, és mindig abban vette át az ötven pesót karácsonykor. Ráadták egyetlen fehér ingét is, amely túl bő volt neki, mert összement vénségére, megkötötték a fekete nyakken- dőjét, és piros szegfűt tűztek a gomblyukába, és a fejébe nyomták a fekete kalapját, mert gyakran mondogatta, hogy majd kalapot emel, úgy köszönti az Istent. Cipője nem volt, de Clara elsikkasztott egy párat Esteban Truebá- tól, mert nem akarta, hogy az öreg mezítláb érkezzen meg a paradicsomba. Jean de Satigny fellelkesült a temetéstől, odacipelte a fényképezőgépét meg a háromlábú állványát, és annyi fényképet készített a halottról, hogy a hozzátartozók már attól féltek, hogy a végén még ellopja a lelkét, így aztán elővigyázatosságból mind összetörték a lemezeket. A halottvirrasztásra összegyűlt a környék apraja-nagyja, mert évszázados élete során Pedro Gar- cía az egész megye parasztságával atyafiságba keveredett. Eljött az indián varázslónő is, aki még nála is vénebb volt, és többen is elkísérték a törzsből; amikor megparancsolta nekik, hogy kezdjék el siratni a halottat, abba sem hagyták három napig, míg véget nem ért a tor. Az emberek az öreg kunyhó- ja körül üldögéltek, bort ittak, és gitárt pengetve őrizték a pecsenyét. Két pap érkezett biciklin, hogy Pedro García porhüvelyét beszenteljék, és elvé- gezzék a gyászszertartást. Egyikük, egy vörösesszőke óriás, aki erős spa- nyol kiejtéssel beszélt, José Dulce Maria atya volt; Esteban Trueba hírből már ismerte. Meg akarta tiltani neki, hogy betegye a lábát a birtokra, de Clara meggyőzte, hogy az a pillanat nem alkalmas rá, hogy politikai gyűlö- letét fölébe helyezze a parasztok vallási buzgalmának. „Legalább némi ren- det teremt a lelki dolgokban”, fűzte hozzá. Így aztán Esteban Trueba végül kedvesen fogadta, és meghívta, hogy legyen a vendége a laikus testvérrel együtt, aki ki sem nyitotta a száját, és mindig lesütötte a szemét, a kezét összekulcsolta, s a fejét ájtatosan oldalra hajtotta. A gazdát megindította az öreg halála, hiszen ő mentette meg a hangyáktól a termést, ráadásul az éle- tét is, azt akarta hát, hogy megemlegessék a temetését.

A papok összegyűjtötték a béreseket és a vendégeiket az iskolában, hogy felidézzék az elfelejtett evangéliumi igéket, és misét mondjanak Pedro Gar- cía lelki üdvéért. Azután visszavonultak a szobájukba – az udvarházban kaptak szállást –, az emberek pedig folytatták a tivornyát ott, ahol az érke- zésükkor abbahagyták. Aznap éjjel Blanca megvárta, míg elhallgat a gitár, elcsitul az indiánok jajveszékelése, és mindenki nyugovóra tér; csak akkor ugrott ki az ablakon és tűnt el a sötétség leple alatt a szokott irányban. Amíg ott voltak a papok, három egymást követő éjjel kiszökött a folyóhoz. A szü- leit kivéve mindenki észrevette, hogy az egyik pappal találkozik. Harmadik Pedro García volt az, aki nem akart elmaradni a nagyapja temetéséről, és a kölcsönvett reverendában házról házra járt, és arról prédikált, hogy itt a nagy alkalom, a közeledő választás, hogy végre lerázzák magukról a jármot, amely alatt egész életükben nyögtek. Meglepetten, zavartan hallgatták. Az ő idejüket évszakokban mérték, a gondolkodásukat pedig hosszú emberöltők formálták, lassan, óvatosan őröltek meg mindent. Csak a fiatalabbja, akik- nek volt rádiójuk, és hallgatták a híreket, vagy a faluban, a szakszervezeti- ekkel beszélgettek, csak ők tudták követni a gondolatmenetét. A többiek meghallgatták, mert ő volt a hős, akit üldöznek a birtokosok, de a lelkük mélyén balgaságnak tartották a beszédét. – Ha a gazda megtudja, hogy a szocialistákra szavazunk, eláshatjuk ma- gunkat! – aggodalmaskodtak. – Nem tudhatja meg! A szavazás titkos – bizonygatta az álruhás pap. – Ezt csak te hiszed, fiam – intette le Második Pedro, az apja. – Azt állít- ják, hogy titkos, de azért mindig tudják, hogy kire voksoltunk. No meg ha a te pártod nyer, minket akkor is kivágnak innen, és munka nélkül maradunk. Én mindig itt éltem. Mihez kezdhetnék? – Nem dobhatják ki mindannyiukat, hiszen a gazda többet veszítene vele, mint maguk, ha mind elmennének! – érvelt Harmadik Pedro. – Egyre megy, hogy kire szavazunk, úgyis mindig ők a nyertesek. – Meghamisítják a szavazást – szólt közbe Blanca, aki a béresek közé ve- gyülve részt vett az összejövetelen. – Most az egyszer nem – mondta Harmadik Pedro. – Párttagokat kül- dünk, akik ellenőrzik a szavazás tisztaságát és a pecsétet az urnákon. De a parasztok tovább hitetlenkedtek. A tapasztalat arra tanította őket, hogy a róka a valóságban mindig megeszi a tyúkokat, nem úgy, mint azok- ban a felforgató dalokban, amiket szájról szájra adtak, és amikben az ellen-

kezőjéről énekeltek, így hát amikor befutott a vonat a Szocialista Párt új je- löltjével, egy rövidlátó, de lebilincselőn vonzó orvossal, aki lángoló szavak- kal buzdította a tömegeket, a béresek csak messziről, az állomásról nézeget- tek feléje, mert körülfogták őket a birtokosok, akiknél vadászpuska meg furkósbot volt. Tisztelettudó csöndben hallgatták a jelölt beszédét, de még köszönteni sem merték, kivéve néhány napszámost, akik hegyes karókkal felfegyverkezve odacsődültek, és rekedtre üvöltötték magukat lelkesedésük- ben, de hát nekik nem volt vesztenivalójuk, nomádként járták a vidéket, sem állandó munka, sem család, sem rettegett gazda nem kötötte gúzsba őket. Nem sokkal az öreg Pedro García halála és emlékezetes temetése után Blanca hamvas arca megsápadt, és valami természetes bágyadtság uralko- dott el rajta – de most nem attól, hogy készakarva visszafojtotta a lélegzetét – reggelenként hányt, de már nem a langyos páclétől. Azt hitte, hogy túl so- kat evett az aranysárga őszibarackból vagy a bazsalikommal illatosított, cserépedényben főtt zsenge kukoricából, mert a gyümölcsérés és a téli befő- zés évszakában jártak. De hiába volt a koplalás, a kamillatea, a hashajtó, hi- ába pihent, nem lett jobban. Az iskola, az ápolónői feladatok most nem lel- kesítették, még az agyagbetlehemek sem érdekelték, lusta és aluszékony lett, órákig elhevert, és csak a felhőket bámulta, közömbösen minden iránt. De azért éjszaka mindig kiszökött az ablakon, valahányszor Harmadik Ped- ro üzent neki, hogy a folyónál várja. Jean de Satigny, aki nem hagyott fel egykönnyen a szerelmi ostrommal, továbbra is figyelte a lányt. Nagy néha, rövid időre, tapintatból, a falu szál- lodájába költözött, vagy néhány napra a fővárosba utazott, ahonnan a csin- csillákra vonatkozó szakirodalommal tért vissza; ketrec, élelmezés, betegsé- gek, szaporodási szokások, hogyan kell cserzeni a bőrt: minden le volt írva azokban a könyvekben, amit csak tudni kell a kis állatokról, amelyeknek az volt a sorsa, hogy stólává legyenek. De a gróf a nyár nagy részében Tres Maríason vendégeskedett. Elragadó vendég volt, jól nevelt, nyugodt, vidám. Mindig bókra állt a szája, dicsérte az ételeket, délutánonként pedig a zongo- rajátékával szórakoztatta őket, Clarával versengett a Chopin-noktürnök elő- adásában; ráadásul soha ki nem fogyott az anekdotákból. Későn kelt, egy- két órát eltöltött az öltözködéssel, tornázott, futott a ház körül, nem törődött a parasztok faragatlan tréfálkozásával, meleg vízben áztatta magát, és min- den alkalommal hosszasan válogatott a ruhái közül. Eltékozolt erőfeszítés

volt, mert senki sem méltányolta az eleganciáját, gyakran csak azt érte el vele, hogy angol lovaglóöltönye, bársonyzakója, fácántollas tiroli kalapja láttán Clara, a legjobb szándékkal, a falusi környezethez illő viseletet java- solt neki. Jean nem lett rosszkedvű semmitől, eltűrte a ház urának gunyo- rosságát, Blanca undokságát, Clara tartózkodó szórakozottságát, azt, hogy az asszony még egy év múlva is a neve után érdeklődött. Néhány francia ételt is készített kitűnően fűszerezve, pazarul tálalva, ezzel járult hozzá az ünnepi asztal pompájához, ha vendégek érkeztek. Ő volt ott az első csuda- bogár, aki, férfi létére érdeklődést mutatott a konyha iránt, de mivel ezt eu- rópai szokásnak gondolták, nem merték kigúnyolni, nehogy bárdolatlannak látsszanak. Fővárosi kiruccanásairól nemcsak csincsillákról szóló könyve- ket és divatlapokat hozott, hanem a katonák hősiességéről tudósító népszerű háborús kiadványokat is, meg romantikus regényeket Blancának. Az ebéd utáni beszélgetés közben halálosan unott képpel emlegette az európai neme- sekkel töltött nyarakat, amikor valamelyik hechtensteini kastélyban vagy a Côte d’Azurön volt. Szüntelenül hangsúlyozta, hogy milyen boldog, hogy otthagyta azt a világot a bűbájos Amerikáért. Blanca megkérdezte, hogy mi- ért nem valamelyik Karib-tengeri szigetet választotta, vagy legalábbis egy olyan országot, ahol mulatt nők vannak, meg dob és kókuszpálma, ha már az egzotikum kell neki, de a gróf újra, határozottan kijelentette, hogy az egész föld kerekén nincs ilyen kellemes hely, mint ez az isten háta mögötti kis ország. A francia sohasem beszélt a magánéletéről, csak néhány elejtett megjegyzést tett, amelyből a ravasz beszélgetőpartner fényes múltra, mér- hetetlen vagyonra, előkelő származásra következtethetett. Semmi bizonyo- sat nem tudtak a családi állapotáról, koráról, családjáról vagy arról, hogy Franciaország melyik részéből származik. Clara szerint ennyi titokzatosság veszélyes lehet, ezért igyekezett tarokk-kártyáinak segítségével kifürkészni a titkait, de Jean nem egyezett bele, hogy kártyát vessen neki, és abba sem, hogy a tenyeréből olvasson. Zodiákus jegyét sem mondta meg. Esteban Truebát mindez nem érdekelte. Neki elég volt, hogy a gróf elszó- rakoztatja, leül vele sakkozni vagy dominózni, hogy szellemes és szívélyes, és soha nem kér kölcsön. Amióta Jean de Satigny eljárt a házába, sokkal el- viselhetőbbnek érezte a falusi élet unalmát, ahol egyébként délután öttől nem akad tennivaló. Kedvére volt az is, hogy a szomszédok irigylik tőle, hogy ilyen előkelőséget láthat vendégül Tres Maríason.

Híre járt, hogy Jean a Blanca Trueba kezére pályázik, de azért, mint ked- ves udvarló, nem esett ki a lányos mamák kegyeiből. Clara becsülte, bár ő nem akarta megfogni vőnek. Blanca is lassan hozzászokott a gróf jelenlété- hez. Satigny olyan tapintatosan és finoman viselkedett, hogy Blanca lassan elfelejtette a férfi házassági ajánlatát. Végül már azt gondolta, hogy a gróf csak tréfált. Újra elővette a szekrényből az ezüst gyertyatartókat, és angol porcelánkészletet, és a délutáni csevegésekhez városi ruhába öltözött. Jean gyakran meghívta a faluba, vagy kérte, hogy kísérje el, ha valamilyen társa- sági kötelezettsége volt. Ilyenkor Clarának is velük kellett mennie, mert eb- ben a kérdésben Esteban Trueba hajlíthatatlan volt: nem akarta, hogy a lá- nyát kettesben lássák a franciával. A birtokon viszont gardedám nélkül sé- tálgathattak, ha nem mentek túl messzire, és sötétedés előtt hazaértek. Cla- rának ugyan az volt a véleménye, hogy ha egy fiatal lány szüzességének a megóvásáról van szó, akkor sokkal veszélyesebb lehet egy ilyen séta, mint a teázás Uzcátegui földbirtokoséknál, de Esteban biztosra vette, hogy Jeantól nem kell tartani – hiszen becsületes szándékai vannak –, hanem a rossz nyelvektől annál inkább, mert bemocskolhatják a lánya becsületét. A mezei séták során Jean és Blanca összebarátkoztak. Jól megértették egymást. Szí- vesen kilovagoltak délelőttönként, egy kis elemózsiás kosárral és számos vászon- meg bőrtokkal, amelyekben Jean felszerelése volt. A gróf, ahány helyen megálltak, mindenütt pózba állította Blancát, hogy a tájjal együtt le- fényképezze, bár a lány mindig szabadkozott egy kicsit, mert nevetségesnek érezte magát. Az előhívott fényképek igazolták a sejtését, idegen volt rajtuk a mosolya, kényszeredett a tartása, boldogtalan az arckifejezése, a gróf sze- rint azért, mert képtelen természetesen viselkedni, amikor fényképezik, a lány szerint meg azért, mert hosszú másodperceken át a lélegzetét is vissza- fojtva, valami természetellenes, merev pózban kellett ott állnia, amíg a le- mez exponálódott. Általában kiválasztottak valami árnyékos helyet, és a fák hűsében leterítették a pokrócot a fűre, aztán órákon át csevegtek; Európáról, könyvekről, a Blanca családjában történt vidám esetekről, Jean utazásairól beszélgettek. A lány neki ajándékozta a Költő egyik kötetét, és ő annyira fellelkesült, hogy hosszú részleteket tanult meg belőle kívülről, és folyéko- nyan szavalta a verseket. Dicsérte, hogy ennél szebbet költő még nem alko- tott, még franciául sincs hozzá fogható, pedig az a művészet anyanyelve. Érzelmekről nem beszéltek. Jean figyelmes volt, de nem könyörgött, nem erőszakoskodott, inkább valami csúfolódó testvéri hangnemet ütött meg. Ha

búcsúzáskor kezet csókolt neki, úgy nézett rá, mint egy iskolásfiú, minden érzelmesség nélkül. Ha megcsodálta valamelyik ruháját, főztjét vagy betle- hemi figuráit, hangjának könnyed gunyoros árnyalatától többféleképpen le- hetett értelmezni a bókot. Ha virágot szedett neki, vagy lesegítette a lóról, olyan fesztelen vidámsággal tette, hogy ettől az udvarlás baráti figyelmes- ségnek hatott. Azért a biztonság kedvéért Blanca nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy értésére adja; még az élete árán sem menne hozzá fele- ségül. Jean de Satigny ilyenkor csak egy ragyogó csábmosollyal válaszolt neki, és Blanca kénytelen-elletlen elismerte magában, hogy a gróf sokkal csinosabb férfi, mint Harmadik Pedro. Blanca nem tudta, hogy Jean leskelődik utána. Sokszor tanúja volt, ami- kor a lány férfiruhában kiugrott az ablakon. Egy darabig követte, de később visszafordult, mert félt, hogy a kutyák rátámadnak a sötétben. De azt megfi- gyelte, hogy mindig a folyó felé vette útját. Ezalatt Trueba még nem döntött a csincsillákról. De beleegyezett, hogy kísérletképpen egy ketrecben néhány rágcsálóval, kipróbálják amint a te- nyészetet, amit be akartak vezetni. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Jean de Satigny komolyan nekigyürkőzött és dolgozott. A csincsillák mégis megfertőződtek, és két hét sem telt bele, mind megdöglöttek valami pat- kánykórban. Még a bőrüket sem lehetett lenyúzni, mert a szőrük megfakult és kihullt, mint a forró vízbe mártott baromfiról a toll. Jean elborzadva néz- te a csupasz dögöket, merev végtagjaikat, kifordult szemüket; sárbatiporták minden reményét, mert sejtette, hogy soha többé nem tudja rábeszélni Este- ban Truebát a szőrmeüzletre, hiszen a csincsillák pusztulását látva a gazdá- nak elment a kedve az egésztől. –Ha ez a dögvész megtámadja a mintatenyészetet, én tönkremegyek – ál- lapította meg Esteban Trueba, és ezzel lezárta az ügyet. Nem volt elég a csincsillavész, Blanca is folyton kiszökött a folyóhoz: a gróf hónapokon át úgy érezte, hogy hiába vesztegeti a drága idejét. Lassan- ként belefáradt a tisztességes módszerekbe, és már az is felmerült benne, hogy Blanca talán sohasem fog engedni neki, akármilyen ellenállhatatlan. Látta, hogy a rágcsálótenyészet füstbement, így hát elhatározta, hogy a tet- tek mezejére lép, mielőtt valami élelmes fickó lecsapja a kezéről az örökös- nőt. Azonkívül Blanca jobban tetszett neki, mióta teltebb és bágyadtabb lett; már nem is volt olyan parasztos. A dúsidomú, nyugodt nőket kedvelte, és Blanca az anyjára emlékeztette, pláne amikor sziesztaidején elnyúlt a

párnán, és a felhőket bámulta. Néha meghatódott tőle. Megtanulta, hogy apró jelekből, amiket mások észre se vettek, kiolvassa, hogy a lány tervez-e kiruccanást aznap éjjel a folyóhoz. Ilyenkor Blanca nem vacsorázott, azzal az ürüggyel, hogy fáj a feje; korán elbúcsúzott, és valami különös fény csil- logott a szemében; türelmetlen vágy tükröződött az arcán, és érezni lehetett a mozdulatain is: mindez sokat elárult a férfinak. Egy éjjel elhatározta, hogy mindvégig követi, hogy véget vessen ennek a lehetetlen helyzetnek, mert már félő volt, hogy ez örökké így folytatódik. Biztosan tudta, hogy Blancá- nak szeretője van, de azt hitte, hogy nem komoly. Jean de Satigny egyálta- lán nem ragaszkodott hozzá, hogy a lány még szűz legyen, nem ez volt a legfontosabb szempont, amikor feleségül kérte. Egyéb okok miatt érdeklő- dött iránta, és ezek az okok nem szűntek meg attól, hogy Blanca pillanatnyi gyönyöröket keres a folyóparton. Blanca és a család többi tagja már visszavonult a szobájába, de Jean de Satigny még mindig ott kuporgott a sötétszalonban, és figyelte a ház nesze- it, aztán megállapította, hogy itt az idő, a lánynak körülbelül most kell ki- szöknie az ablakon. Akkor kiment a kertbe, és a fák közé húzódva lesett rá. Több mint fél órát lapult a sötétben, anélkül, hogy az éjszaka nyugalmát bármi megtörte volna. Már éppen elunta a várakozást, és arra gondolt, hogy visszamegy a szobájába, amikor észrevette, hogy nyitva van Blanca ablaka. Rájött, hogy a lány már kiugrott rajta, mielőtt ő kiment a kertbe, hogy kiles- se. – Merde – morogta mérgesen franciául. Elindult a folyó felé, azon az úton, amerre máskor Blancát látta elmenni, és közben azért fohászkodott, hogy a kutyák ne verjék fel csaholásukkal az alvó házat, és ne rontsanak rá. Finom cipőjében nem szokott a szántóföldön gyalogolni, a köveken ugrálva kerülgette a pocsolyákat; de világos éjszaka volt, és a telihold kísérteties fénye beragyogta az égboltot; amikor a kutyák- tól már nem kellett félnie, még el is gyönyörködött a pillanat szépségében. Jó negyedórája ment már, amikor a távolban feltűnt a nádas; attól kezdve óvatosabban lépkedett, lopva közelített, nehogy a lába alatt megreccsenő gallyak elárulják. A hold tükörképe kristályosan ringott a vízen, enyhe szel- lő ingatta a nádszálakat és a fák koronáját. Tökéletes csönd honolt, és egy pillanatig káprázat kerítette hatalmába, hogy csak megy, mint a holdkóros, de nem jut előbbre, megbabonázottan egy helyben topog az elvarázsolt tá- jon, ahol megállt az idő, ahol meg akar kapaszkodni a közeli fákban, de

csak a semmit markolja. Megrázkódott, hogy felocsúdjon, hogy megint olyan legyen, mint máskor: józan és gyakorlatias. Egy félreeső helyen, nagy szürke köveken, a hold káprázatos ragyogásában szinte karnyújtásnyira ta- lálta meg őket. Meztelen volt mindkettő. A férfi hanyatt feküdt, ég felé for- dított arccal, behunyt szemmel, de azért könnyen felismerte benne a jezsuita papot, aki az öreg Pedro García gyászmiséjén segédkezett. Ez meglepte. Blanca a szeretője sima, barna hasára hajtott fejjel aludt. A puha holdfény- ben testük fémesen csillogott, és Jean de Satigny megremegett Blanca har- monikus szépségétől, melyet abban a pillanatban tökéletesnek érzett. Az elegáns francia gróf csak percek múlva ocsúdott fel az álomvilágból, ahol elmerülten bámulta a szerelmeseket az éj szelíd ölén, a hold fürdette puszta néma áhítatában; akkor rádöbbent, hogy súlyosabb a helyzet, mint gondolta. A szerelmesek tartásában felismerte azoknak a meghitt elenge- dettségét, akik már régóta együtt vannak. Nem futó, érzéki, nyári kalandnak látszott, ahogy ő feltételezte, hanem a test és a lélek házastársi összetartozá- sának. Jean de Satigny nem tudhatta, de ösztöne megsúgta, hogy Blanca és Harmadik Pedro már ismeretségük első napján is így aludtak, és hosszú évek óta, amikor csak tehették, folytatták. Igyekezett úgy megfordulni, hogy semmi zajt ne üssön, nehogy felriassza őket; visszafelé menet azon töprengett, hogy most mihez kezdjen. Mire a házhoz ért, elhatározta, hogy elmondja Blanca apjának az egészet; Esteban Trueba könnyen felfortyant, ezért ezt találta a legjobb megoldásnak. „Intéz- zék el egymás közt a bennszülöttek”, gondolta. Jean de Satigny nem várt reggelig. Bezörgetett házigazdája ajtaján, és még mielőtt Esteban Trueba kidörzsölhette volna az álmot a szeméből, egy- szuszra előadta, amit látott. Azt mondta, hogy nem tudott aludni a hőségtől, azért levegőzött egy kicsit lefekvés előtt; ahogy szórakozottan a folyó felé sétált, megdöbbentő kép tárult a szeme elé, ott találta jövendőbeli meny- asszonyát, a szakállas jezsuita karjában aludt, mindketten pőrén a holdfény- ben. Ez egy pillanatra tévedésbe ejtette Esteban Truebát, aki nem tudta el- képzelni, hogy a lánya lefeküdjék José Dulce Maria atyával, de gyorsan rá- jött, hogy mi történt, megcsúfolták az öreg temetésén, és a csábító nem le- het más, mint az a bitang Harmadik Pedro García, de most életével lakol. Kapkodva magára rángatta a nadrágját, csizmát húzott, vállára vette a pus- káját, és leakasztotta a falról lovaglóostorát.

– Itt várjon rám, uram – parancsolt a franciára, akinek egyébként eszébe sem jutott, hogy elkísérje. Esteban az istállóba csörtetett, és hátaslovára pattant, fel sem szerszámoz- ta. Fuldoklott dühében, összeforrt csontjai csak úgy ropogtak a nagy kapko- dásban, szíve a torkában dobogott. „Mindkettőt megölöm!”, sistergett egy- folytában. Elindult az úton, amerre a francia mondta, de nem kellett a folyó- ig mennie, mert félúton összetalálkozott Blancával, aki dúdolgatva jött ha- zafelé, kócosan, sáros ruhában, és olyan elégedett arccal, mint aki mindent megkapott az élettől. Amikor a lányát meglátta, nem tudott uralkodni ko- misz természetén, korbácsát magasra emelve hozzávágtatott, és irgalom nélkül ütötte, verte, egyre csak záporoztak az ostorcsapások Blancára, aki végül összeesett, és ottmaradt a sárban. Apja leszállt a lóról, és addig rázta, míg magához nem tért, közben borzalmas szitkokat zúdított rá, mindent, ami gonosz indulatában eszébe jutott. – Ki az? Mondd meg a nevét, vagy megöllek! – követelte. – Sose mondom meg – zokogta a lány. Esteban rájött, hogy ily módon ki nem húz a lányából semmit, hiszen az ő makacssága szorult belé. Belátta, hogy túlzásba vitte a büntetést, mint min- dig. Felültette a lóra, és hazaindultak. Ösztöne súgta-e meg, vagy a kutyák izgatott ugatása, tény, hogy Clara az összes cseléddel együtt ott állt a kapu- ban, és égő lámpákkal várakozott. Csak a gróf tűnt el, felhasználta a kavaro- dást, összecsomagolta a bőröndjeit, befogta a lovakat a hintóba, és tapinta- tosan elvonult a falusi szállodába. – Mit tettél, Esteban, az istenért?! – kiáltott Clara, amikor lányát vérrel és sárral borítva meglátta. Clara és Második Pedro García a karjukban vitték Blancát az ágyba. Az intéző halálosan elsápadt, de nem szólt. Clara lemosta a lányát, jeges boro- gatást tett a zúzódásaira, addig nyugtatgatta, míg álomba nem ringatta. Amikor sikerült elaltatnia, ment, hogy kérdőre vonja a férjét, de Esteban be- zárkózott a dolgozószobájába, ott rohangált fel-alá, ostorával a falat csap- kodta, káromkodott, a bútorokat rugdosta. Amikor meglátta Clarát, ellene fordult haragja, ráförmedt, hogy ő a hibás, erkölcstelenül nevelte Blancát, vallástalanul, elvek nélkül, istentagadó szabadossággal, vagy ami még annál is rosszabb, társadalmi rangját semmibe véve, mert még ha hozzáillő vala- kivel adná össze magát, az hagyján, de nem, egy paraszttal, egy faragatlan tuskóval, egy forrófejűvel, egy lusta semmirekellővel.

– Akkor kellett volna megölnöm, amikor megfenyegettem! Az én lá- nyommal mert lefeküdni! Esküszöm, hogy megtalálom, fülön csípem, kihe- rélem, ha addig élek is, anyámra esküszöm, azt is megbánja, hogy a világra jött! – Harmadik Pedro García semmi olyat nem tett, amit te is meg nem tettél – vetette közbe Clara, amikor szóhoz jutott. – Te is lefeküdtél egyszerű pa- rasztlányokkal, akik nem voltak hozzádvalók. De ő szerelemből tette. És Blanca is. Trueba rámeredt, moccanni sem tudott döbbenetében. Egy pillanatra mintha lelohadt volna dühe a gúnyos hangtól, de rögtön utána elöntötte az agyát a vér. Elvesztette a fejét, és öklével a felesége arcába sújtott; Clara az erősütéstől a falnak vágódott. Szó nélkül összeesett. Esteban abban a pilla- natban magához tért őrjöngéséből. Letérdelt mellé, sírt, bocsánatért esde- kelt, hebegve mentegetőzött, bizalmas becenevén szólongatta, nem értette, hogy tudott kezet emelni rá, hiszen ő volt az egyetlen lény a földön, aki iga- zán fontos volt neki, és akit sohasem szűnt megtisztelni, még hosszú házas- ságuk legrosszabb perceiben sem. Gyöngéden a karjába vette, fotelba ültet- te, vizes zsebkendőt tett a homlokára, és megpróbálta megitatni. Clara végre felnyitotta a szemét. Orrából ömlött a vér. Ahogy kinyitott a száját, több foga kiesett, és véres nyál csurgott le az állán és a nyakán. Alighogy föl tudott ülni, ellökte magától Estebant, nagy nehezen feltá- pászkodott, és kivánszorgott a dolgozószobából, próbálta kihúzni magát. Az ajtónál, kívül ott állt Második Pedro García, még sikerült elkapnia úrnőjét, amikor az már-már összeesett. Clara most már elhagyhatta magát. Élete leg- nehezebb perceiben mindig számíthatott erre a férfira; most is mellére haj- totta feldagadt arcát, és sírva fakadt. Vérével áztatta Második Pedro García ingét. Clara soha életében nem szólt többet a férjéhez. Nem használta asszony- nevét, az ujjáról a finomművű aranygyűrűt is levette, amelyet több mint húsz éve húzott rá vőlegénye azon az emlékezetes éjjelen, amikor a mészá- ros kése végzett Barrabásszal. Két nap múlva Clara és Blanca elhagyták Tres Maríast, és visszatértek a fővárosba. Esteban ottmaradt a megaláztatástól és a dühtől fuldokolva, és úgy érezte, hogy valami örökre összetört az életében. A gazda feleségét és lányát Második Pedro vitte ki az állomásra. Ama vészterhes éjszaka óta nem látta őket, útközben csendes volt és mogorva.

Felsegítette a vonatra a nőket, és kalapját kezében tartva, szemét lesütve csak állt, nem tudta, hogyan búcsúzzék el. Clara megölelte. Előbb mereven, tétován tűrte, de fölülkerekedtek az érzései, és odáig merészkedett, hogy fi- noman ő is átfogta karjával az asszonyt, és egy röpke csókot lehelt a hajára. Az ablakon át még utoljára egymásra néztek, mindkettejük szeme könnyben úszott. A derék intéző hazatért téglaházába, batyuba kötötte kevés ingósá- gát, zsebkendőjébe csavarta azt a kis pénzt, amelyet hosszú szolgálata alatt meg tudott takarítani, és elment. Trueba látta, hogy búcsúzik a béresektől, és lóra ül. Megpróbálta, hogy visszatartsa, azt bizonygatta, hogy neki sem- mi köze a történtekhez, nem igazság, hogy a fia hibájából elveszítse munká- ját, barátait, otthonát, biztos megélhetését. – Nem akarok itt lenni, amikor megtalálja a fiamat, gazduram – ezek vol- tak Második Pedro García utolsó szavai, mielőtt nekivágott az országútnak. Akkor rám szakadt a magány. Még nem tudtam, hogy egész életemben el sem hagy többé, és az egyetlen emberi lény, akit hátralévő éveimben ismét magaménak érezhetek majd, az én bohém, hóbortos unokám lesz, akinek olyan zöld haja lesz, mint Rosának. De addig még sok évnek kellett eltelnie. Amikor Clara elment, szétnéztem magam körül, és sok új arcot vettem észre Tres Maríason. A régi társak meghaltak vagy szétszéledtek. Se felesé- gem, se lányom. Fiaimmal alig volt kapcsolatom. Anyám, nővérem, a jósá- gos Dadus, az öreg Pedro García, mind meghalt. Rosa is feltámadt, mint fájó, felejthetetlen emlék. Második Pedro Garcíára sem számíthattam már, pedig harmincöt éven át mellettem állt. Sírhatnékom volt. Nem akartam, de folyt a könnyem, hiába törölgettem, újra csak kicsordult. „Az ördög vigyen el benneteket”! – bömböltem a házban ődöngve. Végigjártam az üres szobá- kat, bementem Clara hálószobájába, ruhás szekrényében, komódjában vala- mi ruhadarab után kutattam, amelyet viselt, szimatoltam, érezni akartam könnyű, tiszta illatát, ha csak egy futó pillanatra is. Ráborultam az ágyra, párnájába fúrtam a fejem, a pipereasztalkáján hagyott tárgyakat simogat- tam, és nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Harmadik Pedro García tehetett mindenről. Blanca miatta távolodott el tőlem, őmiatta vitatkoztam Clarával, miatta ment el a birtokról Második Pedro, miatta bámultak rám bizalmatlanul és súgtak össze a hátam mögött a cselédek. Mindig lázított, a kezdet kezdetén kellett volna kirúgnom. Apjára és nagyapjára való tekintettel vártam, és az lett a vége, hogy az a taknyos elvette tőlem őt, akit a világon legjobban szerettem. Bementem a falusi őr-

szobára, és lepénzeltem a csendőröket, hogy kerítsék kézre. Megparancsol- tam, hogy ne vessék börtönbe, hanem feltűnés nélkül adják át nekem. Az ivóban, a borbélynál, a klubban, a Vörös Lámpácskában elhíreszteltem, hogy jutalmat kap, aki kezemre adja a legényt. – Vigyázzon, gazduram. Nehogy önkényesen bíráskodjék, lássa be, hogy más világ járja ma már, mint a Sánchez testvérek idejében – figyelmeztet- tek. De ügyet sem vetettem rájuk. Ugyan mit tenne az igazságszolgáltatás ilyen esetben? Semmit. Elmúlt két hét, semmi újság. Végigjártam a birtokot, a szomszédos tanyá- kat, figyeltem a béreseket. Biztos voltam benne, hogy rejtegetik előlem a fickót. Felemeltem a jutalmat, a csendőröket megfenyegettem, hogy kidoba- tom őket, mert tehetetlenek, de minden hiábavaló volt. Ahogy múltak az órák, úgy nőtt bennem a harag. Úgy ittam, mint még soha, legénykoromban sem. Rosszul aludtam, és ismét Rosáról álmodtam. Egy éjjel őt ütöttem meg, úgy, mint Clarát, neki is kivertem a fogát, arra riadtam fel, hogy kia- bálok, de senki sem hallotta, mert egyedül voltam. Annyira letörtem, hogy nem is borotválkoztam, ruhát sem váltottam, azt hiszem, a fürdést is elha- nyagoltam. Megkeseredett számban a falat, mindennek epeíze volt. Addig vertem öklömmel a falat, amíg el nem tört az ujjam, és addig hajszoltam a lovat, míg ki nem dőlt alólam, mert ki akartam adni emésztő mérgemet. Azokban a napokban senki sem mert a közelembe jönni, a cselédek reszket- tek, amikor az asztalnál felszolgáltak, attól még jobban dühbe gurultam. Egy nap a folyosón cigarettáztam a délutáni pihenő előtt, egyszer csak egy barna bőrű fiú közeledett hozzám, és csendben megállt előttem. Este- ban Garcíának hívták. Az unokám volt, de akkor nem tudtam, csak most ér- tesültem a rokoni kötelékről, miután annyi szörnyűség történt miatta. Máso- dik Pedro lánytestvérének, Pancha Garcíának is unokája volt, de rá valóban nem emlékszem. – Mit keresel itt, te taknyos? – kérdeztem a fiútól. – Én tudom, hol van Harmadik Pedro García – válaszolta. Úgy felpattantam, hogy a nádkarosszék, amelyben ültem, felborult, meg- ragadtam a vállánál fogva és megráztam a gyereket. – Hol van? Hol az az átkozott? – ordítottam rá. – Megkapom a jutalmat, gazduram? – dadogott rémülten a fiú. – Tied lesz, de előbb meg akarok bizonyosodni róla, hogy nem hazudsz. Gyerünk, vezess oda ahhoz a nyomorulthoz!

Fogtam a puskát, és elindultunk. A gyerek figyelmeztetett, hogy lovon kell mennünk, mert Harmadik Pedro Lebusék fűrésztelepén bujkál, és az több mérföldnyire esik Tres Maríastól. Hogy a csudába nem jutott eszembe, hogy ott húzódott meg? Tökéletes rejtekhely. Abban az évszakban a német fűrésztelep zárva volt, és mindentől messze esett. – Honnan tudtad meg, hogy ott van Harmadik Pedro García? – Mindenki tudja, csak maga nem, gazduram – felelte. Csak ügettünk, mert azon az úton nem lehetett vágtázni. A fűrésztelep a hegyoldalba volt bevágva, és ott nem hajszolhattuk az állatokat. A lovak patkója szikrát vetett a köveken, erőlködve kaptattak fölfelé. A délután fül- ledt csendjében csak lépéseik csattogása hangzott. Amint az erdőhöz értünk, változott a táj, felfrissült, a sűrűn sorakozó fák lombozata felnyúlt a magas- ba, elzárta a napfényt. Vörhenyes puha szőnyeg fedte a talajt, lágyan besüp- pedt a lovak lába alatt. Csend volt körülöttünk. A fiú elöl lovagolt, szőrén ülte meg a lovát, szinte hozzánőtt, mintha egy test volna vele, én némán léptettem mögötte, nyeltem a mérgemet. Némely pillanatban annyira elfo- gott a szomorúság, hogy a régóta táplált gyűlöletet is elfojtotta, még Harma- dik Pedro iránti utálatomnál is erősebb volt. Azt hiszem, pár óra beletelt, mire előtűntek a fűrésztelep lapos fészerei, félkört alkottak az erdei tisztá- son. Azon a helyen olyan erős fenyőillat csapott meg, hogy egy percre meg- feledkeztem úticélomról. A táj, az erdő nyugalma megkapott. De ez a gyen- geség csak egy pillanatig tartott. – Itt várj rám, őrizd a lovakat. El ne moccanj innen! Leszálltam a nyeregből. A gyerek megfogta a kötőfékeket, én lopakodva, csőre töltött puskával kúsztam előre. Sem hatvan évemet, sem elnyűtt csontjaim sajgását nem éreztem. Fűtött, hajtott a bosszúvágy. Az egyik fé- szerből vékony füstcsík szállingózott kifelé, az ajtófélfához ló volt kötve, arra következtettem, hogy ott kell lennie Harmadik Pedrónak, és kis kerülőt téve odaindultam. A türelmetlenségtől vacogott a fogam, azt terveztem, hogy nem terítem le egyetlen lövéssel, túl gyorsan vége lenne a rég várt örömnek, ki akarom élvezni a percet, amikor darabokra tépem, de azt sem kockáztathatom, hogy elszeleljen. Sokkal fiatalabb nálam, és ha nem sikerül a rajtaütés, megette a fene. Lucskosra izzadtam az ingemet, teljesen rámta- padt, szememre köd szállt, de húszévesnek éreztem magam és bikaerősnek. Meglapulva, csendesen surrantam be a fészerbe, de úgy vert a szívem, mint egy dob. Tágas raktárba jutottam, a földön fűrészpor. Nagy oszlopokban állt

a fa, és néhány gép zöldvászonnal volt letakarva, hogy ne lepje a por. A fa- rakások mögé bújva közelebb mentem, egyszer csak megláttam. Harmadik Pedro García a földön feküdt, a feje alá gyűrt köpenyen aludt. Mellette né- hány kőből rakott parázstűzhely, rajta bádogedény vízforraláshoz. Megle- petten álltam, most kedvemre nézegethettem, a világ minden gyűlölete te- kintetemben égett, örökre emlékezetembe akartam vésni ezt a fekete arcot a gyermekes vonásokkal, mintha nem is lett volna igazi a szakálla, nem értet- tem a lányomat, mi tetszett neki ezen a közönséges szőrmókon. Huszonöt éves lehetett, de ahogy ott aludt, kölyöknek látszott. Erőlködnöm kellett, hogy uralkodni tudjak kezem remegésén és a fogam vacogásán. Előbbre léptem, felemelt fegyverrel. Olyan közel álltam, hogy célzás nélkül szétdur- ranthattam volna a fejét, de elhatároztam, hogy várok, míg lecsillapodik szí- vem lüktetése. Ez a pillanatnyi késlekedés volt a vesztem. Lehet, hogy a bujkálás kifinomította Harmadik Pedro García hallását, és ösztöne megsúg- ta a veszélyt. A másodperc törtrésze alatt feleszmélhetett, de behunyt szem- mel maradt, megfeszített izmaiba és inaiba összpontosította minden erejét, és egyetlen szökkenéssel olyan hatalmasat ugrott, hogy egy méterre tőle csapódott be a golyó. Nem maradt időm, hogy újracélozzak, mert lehajolt, felkapott egy fatuskót, és a puskához vágta, amitől az messzire röpült. Em- lékszem, hogy elfogott a vakrémület, hogy fegyvertelenné váltam, de rög- tön láttam rajta, hogy ijedtebb, mint én. Némán, lihegve lestük egymást, mindketten a másik mozdulatára vártunk, hogy támadjunk. Akkor meglát- tam a fejszét. Olyan közel volt, hogy csak a karom kellett kinyújtanom érte, nem sokat töprengtem, megragadtam. Fölkaptam a fejszét, vad üvöltés tört ki belőlem, zsigereim mélyéről, és rávetettem magam, képes lettem volna egy csapásra kettévágni. A balta megvillant, és lecsapott Harmadik Pedro Garcíára. Arcomba fröcskölt a vér. Az utolsó pillanatban felemelte a karját, hogy kivédje a csapást, és a fej- sze lemetszett a jobb kezéről három ujjat. Vitt a lendület, és térdre estem. Ő a kezét mellére szorítva kirohant, rönkről rönkre ugrált a farakásokon meg a földön heverő tuskókon, elérte a lovát, rápattant, és borzalmas kiáltással el- tűnt a sötét fenyvesben. Vértócsát hagyott maga után. Ottmaradtam a földön négykézláb, zihálva. Percekig tartott, míg lecsilla- podtam, és felfogtam, hogy nem öltem meg. Először megkönnyebbültem, mert ahogy meleg vére az arcomba fröccsent, azonnal lelohadt bennem a düh, mert már nem is igen tudtam, hogy miért akartam megölni, valósággal

erőlködnöm kellett, hogy okát adjam fojtogató haragomnak, mely kis híján szétvetette mellkasomat, dübörögve zúgott a fülemben, és sötét ködöt vonta szemem elé. Kétségbeesetten tátogtam, nagy nehezen lábra álltam, de meg- remegtem, pár lépés után lerogytam egy deszkarakásra, szédültem, és leve- gő után kapkodtam. Azt hittem, elájulok, a szívem, mint egy túlhajtott mo- tor, vadul zakatolt. Mennyi idő telt el, nem tudom. Végül kinyitottam a szemem, feltápászkodtam, hogy megkeressem a pus- kát. A gyerek, Esteban García mellettem állt, némán rámmeredt. Összeszedte a levágott ujjakat, és úgy tartotta, mint egy csokor vérző spárgabimbót. Nem bírtam visszafojtani öklendezésemet, megtelt nyállal a szám, okádtam, bemocskoltam a csizmám, a kölyök pimaszul vigyorogva bámult. – Dobod el rögtön, te mocskos szarházi! – ordítottam rá, és öklömmel a kezére csaptam. Az ujjak a földre estek, vörösre festették a fűrészport. Fogtam a puskát, és a kijárathoz tántorogtam. A hűs esti levegő, a fenyő- illat az arcomba csapott, és magamhoz tértem. Tátott szájjal, mohón léle- geztem. Erőlködve vánszorogtam a lovamig, az egész testem sajgott, a ke- zem érzéketlen, merevvolt. A fiú utánam kullogott. Amikor lement a nap, gyorsan leszállt az éj, a sötétségben keresgéltük az utat vissza Tres Maríasra. A fák között nehezen haladtunk, a lovak belebot- lottak a kövekbe, a bozótba, az ágak arcunkba csapódtak. Azt se tudtam, hol járok, vad tettemtől zavarodottan, elszörnyedve hálát adtam, hogy Harma- dik Pedro elmenekült, mert biztosra vettem, hogy ha elémzuhant volna a földre, akkor addig vágom a baltával, míg bele nem pusztul, szétzúzom, fel- darabolom, azzal az eltökélt konoksággal, amellyel kész voltam rá, hogy golyót röpítek a fejébe. Tudom, hogy miket mondanak rólam. Többek között azt beszélik, hogy nem egy embert megöltem életemben. Az én nyakamba varrták néhány bé- res halálát. Nem igaz. Ha valóság volna, nem tagadnám, hiszen az én ko- romban büntetlenül bevallhatnám. Nem sok van már hátra, hogy eltemesse- nek. Sohasem öltem embert, de azon a napon közel álltam hozzá, amikor felkaptam a baltát, és Harmadik Pedro Garcíára vetettem magam. Éjszaka volt, mire haza értünk. Nagy nehezen lekászálódtam a lóról, és a terasz felé indultam. Tökéletesen megfeledkeztem a gyerekről, aki utánam

poroszkált, mert egész úton ki sem nyitotta a száját, ezért meglepődtem, amikor éreztem, hogy megrángatja a kabátujjamat. – Megkapom a jutalmamat, gazduram? – kérdezte. Durván kilöktem. – Nincs jutalom az árulóknak, akik másokat beköpnek. És megtiltom, hogy eljárjon a szád arról, ami történt! Megértetted? – mordultam rá. Bementem a házba, és egyenesen az italt kerestem, jól meghúztam az üveget. A konyak égette a torkomat, és valamelyest felmelegített. Aztán li- hegve elnyúltam a kanapén. Még akkor is rendetlenül zakatolt a szívem, és émelyegtem. Kezem fejével törölgettem az arcomon lecsurgó könnyeket. A zárt ajtón kívül ott állt Esteban García. Akárcsak én, bőgött dühében.

7 / A FIVÉREK Clara és Blanca úgy érkezett a fővárosba, mint két szerencsétlen mene- kült. Az arcuk feldagadt, szemük kivörösödött a sírástól, ruhájuk összegyű- rődött a hosszú utazás alatt. A sudár, erős fiatal lány még rosszabb bőrben volt, mint az anyja, ha ébren volt, csak sóhajtozott, de álmában is fel-felzo- kogott, szüntelen gyötrelem volt az élete, mióta az apja elverte. De Clara nem sokáig tűrte a sok siránkozást, és amint megérkeztek a nagy sarokház- ba – amely üresen kongott, és olyan volt, akár egy sírkamra –, ráparancsolt a lányára, hogy elég legyen a búslakodásból, itt az ideje, hogy vidámabbá tegyék az életet. Elvárta, hogy Blanca segítsen neki, új cselédeket vettek fel, kitárták az ablaktáblákat, leszedték a bútorról a porvédőt, a lámpákról a hu- zatokat, az ajtókról a lakatokat, letörölgették a port, és levegővel, fénnyel árasztották el a lakást. Itt tartottak, amikor az erdei ibolya összetéveszthetet- len illata járta át a házat, és ebből mindjárt sejtették, hogy a három Mora nővér jött el hozzájuk látogatóba; talán telepatikus úton értesültek róla, hogy Claráék visszatértek a városba, vagy talán a szívük súgta meg. Vidám locsogásuk, okos tanácsaik, őszinte kedvességük és hideg vizes borogatások hatására anya és lánya hamarosan gyógyulni kezdett, testi sebeik és lelki kínjaik hegedni, csillapodni látszottak. – Vennünk kell néhány madarat – mondta Clara, amikor kinézett az abla- kon, és látta, hogy üresek a kalitkák, a kertet felveri a gyom, és galambpi- szok borítja a görög istenek meztelen szobrait. – Nem értem, anyám, hogy tud most a madarakra gondolni, amikor alig van foga – jegyezte meg Blanca, mert sehogy sem tudott hozzászokni anyja fogatlan arcához. Clara szép lassan mindenre sort kerített. Néhány hét múlva már vidáman énekeltek az új madarak a régi kalitkákban, és az asszony egy porcelán fog- sort is csináltatott magának, amit olyan ügyesen készítettek el, hogy ponto- san illeszkedett arra a néhány zápfogra, ami még megmaradt neki, de Clara kényelmetlennek találta, és szívesebben hordta egy selyemszalagon a nya- kában. Csak akkor tette be a szájába, ha evett, vagy ha társaságba ment. Újra hangos lett a ház, Clara gondoskodott róla. Utasította a szakácsnőt, hogy a konyhában mindig égjen a tűz, és mindig legyen ennivaló, nehogy a

vendégek éhen maradjanak, akárhányan jönnek is. Tudta, hogy miért mond- ja. Nemsokára visszaszállingóztak a barátai, a rózsakeresztesek, a spiritisz- ták, a teozófusok, az akupunktúrával foglalkozó orvosok, a telepatikus mé- diumok, az esőcsinálók, a peripatetikus tanítók, az adventisták, a nélkülöző vagy kegyvesztett művészek, egyszóval mindazok, akik az udvarához tar- toztak. Clara, mint parányi fogatlan királynő, vidáman uralkodott. Akkori- ban kezdett komolyabban kísérletezni, megpróbált kapcsolatot teremteni más bolygók lakóival, mert, ahogy feljegyezte a naplójában, kétségei tá- madtak a háromlábú asztal és a bűvös inga útján kapott üzenetek eredetét il- letően. Gyakran hallhatták tőle abban az időben, hogy talán nem is a halot- tak kísértenek, hanem csak más bolygók lakói akarnak érintkezésbe lépni a földi emberekkel, akik azért tévesztik össze őket a szellemekkel, mert ők is valami megfoghatatlan anyagból vannak. Ez a tudományos magyarázat el- bűvölte Nicolást, de a Mora lányok egyáltalán nem lelkesedtek az ötletért, ők nagyon maradiak voltak ebben a kérdésben. Blancát nem gyötörték ilyen kétségek. Idegen bolygólakók vagy szelle- mek, neki végképp egyre ment, nem is értette, hogy az anyja és a barátai min tudnak olyan szenvedélyesen vitatkozni. Azt se tudta, hol áll a feje, mert Clara nem törődött a háztartással, azt mondta, hogy sohasem volt érzé- ke az ilyesmihez. A nagy sarokház tisztán tartásához egész szolgasereg kel- lett, és anyja udvartartása is folyamatos munkát igényelt a konyhán. Voltak, akik száraz főzeléket és füveket akartak enni, mások zöldségfélét és nyers- halat, a Mora nővérek gyümölcsöt és aludttejet, Jaime és Nicolás pedig ren- geteg húst és édességet, meg mindenféle nehéz ételt, mert mohó étvágyuk volt, és akkoriban még nem vették fel a későbbi furcsa szokásaikat. Később mindketten sokat éheztek: Jaime a szegények iránti szolidaritásból, Nicolás a lelki megtisztulásért. Akkoriban még erős, egészséges fiatalok voltak, és élvezni akarták az életet. Jaime már beiratkozott az egyetemre, de Nicolás csak lődörgött, nem tud- ta, hogy mihez kezdjen. A szülői házból ellopott ezüsttálcákból vettek ma- guknak egy régi, ütött-kopott autót. Covandongának keresztelték, a del Val- le nagyszülők emlékére. A kocsinak alig volt olyan alkatrésze, amely erede- ti lett volna, így csak ritkán tudtak közlekedni vele. Ócska motorja durro- gással járt, és a kipufogócsöve koromfelhőt eregetett, és csavarokat köpkö- dött. A fivérek igazságosan megosztoztak rajta: páros napokon Jaime hasz- nálta, páratlanokon Nicolás.

Clara boldog volt, hogy végre együtt lehet a fiaival, és mindent megtett, hogy a fiúk barátságukba fogadják. Hiszen azokban az években, amikor még gyerekek voltak, és szükségük lett volna az anyai gyöngédségre, keve- set lehettek együtt, mert az apjuk mindenáron azt akarta, hogy „férfi legyen belőlük!” Most, hogy már felnőttek, és végre csakugyan férfi lett belőlük, Clara kedvére becézgethette őket, úgy, ahogy kiskorukban kellett volna, de most már késő volt, hiszen az ikrek az ő simogatásai nélkül nőttek fel, és már nem hiányzott nekik az anyai gyöngédség. Clara rájött, hogy idegenek egymásnak. De azért nem vesztette el se a fejét, se a jókedvét. Elfogadta a fiait olyanoknak, amilyenek, örült, hogy együtt lehet velük, és nem várt vi- szonzást tőlük. De Blanca zsörtölődött, hogy az öccsei szemétdombot csinálnak a házból. Amerre jártak, rendetlenség, csörömpölés, lárma uralkodott. A lány szemlá- tomást meghízott, és napról napra bágyadtabb és rosszkedvűbb lett. Jaime a nővére hasára meredt, aztán az anyjához fordult: – Azt hiszem, anyám, hogy Blanca terhes – mondta kertelés nélkül. – Én is azt hiszem, fiam – sóhajtott Clara. Blanca nem is tagadta, és amint bizonyos lett a dolog, Clara kerekded be- tűivel feljegyezte az eseményt a naplójába. Nicolás egy pillanatra felnézett a könyvéből – épp a kínai horoszkópot tanulmányozta –, és megjegyezte, hogy közölni kellene a hírt az apával, mert pár hét múlva nem lehet eltitkol- ni az ügyet, az egész világ tudomást szerez róla. – Sosem fogom megmondani, hogy ki az apja – mondta Blanca elszántan. – Nem a gyerek apjára céloztam, hanem a miénkre – mondta az öccse. – Apának joga van hozzá, hogy tőlünk tudja meg, mielőtt mások pletykálják el neki. – Adjatok fel egy táviratot a tanyára – javasolta Clara leverten. Tudta, hogy Esteban Trueba őrjöngeni fog, ha megtudja, hogy Blanca gyereket vár. Nicolás szerkesztette meg a táviratot, és ugyanolyan rejtélyesen fogalma- zott, mint a versekben, amiket Amandához írt, mert nem akarta, hogy a fa- lusi távírász megértse a szöveget, és nyomban szétkürtölje a hírt: „Casab- lancában más állapotok vannak, utasítást kérünk. Stop.” De nemcsak a táv- írász, hanem Esteban Trueba sem értette, így hát telefonált a fővárosi ottho- nába, hogy tájékozódjék az ügyről. Jaimére hárult a feladat, hogy közölje vele a hírt; azt is hozzáfűzte, hogy a terhesség olyan előrehaladott, hogy már szó sem lehet semmiféle durva beavatkozásról. Sokáig nem jött válasz

a vonal túlsó végéről, ijesztő volt a csönd, aztán az apa letette a kagylót. Tres Maríason Esteban Trueba a meglepetéstől és a dühtől alig kapott leve- gőt, aztán felkapta a botját, és mérgében másodszor is szétverte a telefont. Sosem gondolta volna, hogy az ő lánya ilyen szörnyű esztelenséget követ el. Tudta, hogy ki az apa, és szörnyen bánta, hogy nem lőtte tarkón, amikor módja lett volna rá. Biztos volt benne, hogy elkerülhetetlen a botrány, akár zabigyereket szül Blanca, akár egy parasztfiúhoz megy feleségül; a társada- lom mindenképpen kiveti magából. Esteban Trueba nagy léptekkel, órákon át rótta a házat, botütéseket mért a bútorokra, a falat verte, átkokat sziszegett a foga közt, dőre terveket ková- csolt, hogy kolostorba záratja Blancát Extremadurában, vagy agyonveri. Végül, amikor lecsillapodott kissé, egy mentő ötlete támadt. Felnyergelte- tett, és ellovagolt a faluba. Megtalálta Jean de Satignyt, akit azon a szerencsétlen éjszakán látott utoljára, amikor a gróf felköltötte őt, hogy beszámoljon Blanca kalandjáról; sárgadinnyelevet kortyolgatott – cukor nélkül – a falu egyetlen cukrászdájá- ban, Indalecio Aguirrazábal fiával ült együtt, azzal a nyápic, piperkőc fi- csúrral, aki szoprán hangján mindig Rubén Darío verseit szavalta. Trueba kifogástalan skót zakója gallérjánál fogva megragadta a francia grófot, és szinte kirepítette a cukrászdából – a vendégek elképedve nézték a jelenetet –, aztán letette a járda közepén. – Fiatalember, maga már épp elég bajt okozott nekem. Először az átko- zott csincsilláival, most meg a lányommal. Betelt a pohár. Szedje össze a gönceit, mert azonnal utazunk a fővárosba. Feleségül fogja venni Blancát. Annyi időt sem hagyott, hogy Satigny felocsúdjék ámulatából. Elkísérte a falu szállójába, és egyik kezében a lovaglóostorral, a másikban a botjával várt, addig nem tágított onnan, amíg Jean de Satigny össze nem csomagolt. Ezután egyenesen az állomásra ment vele, és teketóriázás nélkül felültette a vonatra. Útközben a gróf magyarázkodni próbált, hogy neki semmi köze az ügyhöz, soha egy ujjal sem ért Blancához, és hogy valószínűleg az a szakál- las pap volt a tettes, akivel Blanca éjjelente a folyóparton találkozgatott, Esteban Trueba szinte felnyársalta villámló tekintetével. – Nem tudom, miről beszél, fiam. Ezt csak álmodta! – förmedt rá. Trueba hozzákezdett a házassági szerződés záradékának ismertetéséhez, és ezzel sikerült a grófot megnyugtatnia. A hozomány, a havi apanázs és

Blanca várható öröksége reményében megállapította magában, hogy elő- nyös házasságot köthet. – Amint látja, ez jobbüzlet, mint a csincsillák – fejezte be a jövendőbeli após, ügyet sem vetve az ifjonc ideges nyavalygására. Így érkezett meg szombaton Esteban Trueba a nagy sarokházba, megesett lányának férjet, a törvénytelen gyereknek apát hozott. Dúlt-fúlt mérgében. Egyetlen mozdulattal lesöpörte a bejáratnál álló krizantémos vázát, Nicolást felpofozta, mert közbenjáróként magyarázkodni próbált, és azt ordította, hogy Blanca ne merjen a szeme elé kerülni, zárják be az esküvő napjáig. Clara sem jött, hogy fogadja. A szobájában maradt, és még akkor sem jött ki, amikor férje dörömbölni kezdett az ajtaján, de úgy, hogy az ezüstbotja darabokra tört. A házat egyszeribe nagy sürgés-forgás, veszekedés lármája verte fel, mintha forgószél söpört volna végig rajta. A levegő megsűrűsödött, pisszen- ni sem lehetett, még a madarak is elhallgattak a kalitkákban. A cselédek ha- nyatt-homlok rohantak, hogy teljesítsék a követelőző és durva parancsokat, mert a gazda nem tűrt késedelmet, ha valamit óhajtott. Clara folytatta meg- szokott életét, a férjéről tudomást sem vett, nem állt szóba vele. A vőlegény gyakorlatilag a jövendőbeli apósa foglya volt, elszállásolták az egyik ven- dégszobában, ott téblábolt egész nap, nem tudott mit kezdeni az idejével, Blancát sem láthatta, és alig tudta felfogni, hogy hogyan kerülhetett ilyen képtelen helyzetbe. Azt sem tudta, hogy bánkódjék-e, amiért áldozata lett ezeknek a barbár őslakóknak, vagy örüljön, hogy teljesül az álma, hiszen feleségül vehet egy szép és fiatal dél-amerikai örökösnőt. Optimista ke- déllyel és nemzetére jellemző gyakorlati érzékkel volt megáldva, így hát in- kább a második megoldást választotta, és a hét folyamán egyre jobban meg- nyugodott. Esteban pontosan két hét múlva akarta megtartani az esküvőt. Úgy gon- dolta, hogy az lesz a legjobb, ha egy nagyszabású lakodalommal veszi elejét a pletykának. Így talán elkerülhetik a botrányt. Azt kívánta, hogy a püspök vezesse a szertartást, és a lánya fehér ruhában legyen, hat méter hosszú uszályos fátylát apródok és koszorúslányok vigyék, az újság társasági hírek rovatában pedig jelenjen meg egy fénykép a fiatal párról: ezzel a caligulai ünnepséggel és hencegő fényűzéssel úgy el akarta kápráztatni az embereket, hogy senkinek se jusson eszébe a menyasszony hasát nézegetni. Csak Jean de Satigny támogatta a tervet.

Hívatta a lányát, hogy elküldje a divatszalonba felpróbálni a menyasszo- nyi ruháját; először találkozott vele azóta, hogy azon az éjszakán megverte. Elborzadt tőle, hogy milyen kövér és májfoltos. – Nem megyek férjhez, apám – mondta Blanca. – Elhallgass! – ordított rá az apja. – Férjhez fogsz menni, mert én nem tű- rök zabigyereket a családomban, megértetted? – Pedig én azt hittem, elég sok van már! – vágott vissza Blanca. – Ne feleselj! Tudd meg, hogy Harmadik Pedro García halott. A saját ke- zemmel öltem meg, úgyhogy felejtsd el, és igyekezz tisztességes felesége lenni annak a férfinak, aki oltárhoz vezet. Blanca zokogásban tört ki, és fáradhatatlanul zokogott napokon át. Nem kívánt esküvőjét a katedrálisban celebrálta a püspök, ő áldotta meg a házasságát; királynői ruháját az ország legjobb szabója varrta, és csodát művelt, mert virágfüzérekkel, görög-római redőkkel eltüntette a meny- asszony kidomborodó hasát. A templomi szertartást látványos lakodalom követte, ötszáz felcicomázott vendég nyüzsgött a nagy sarokházban, zene- kart fogadtak, hogy emelje a hangulatot, illatos füvekkel pácolt marhasül- tek, friss tengeri rákok, balti kaviár, norvéglazac, töltött pulykák, különleges likőrök áradata, kiapadhatatlan pezsgőfolyam, Pazar édességek, leveles tészták, habcsókok, vaníliás kiflik, cukrozott gyümölcsök, kristálypohárban argentin eper, brazil kókusz, chilei papaja, kubai ananász, és ki tudná mind felsorolni a kertben körbefutó roskadozó asztal pompás csemegéit, amely- nek betetőzését, a háromemeletes tortát Jean de Satigny barátja, a nápolyi származású cukrászmester alkotta, aki olyan hétköznapi anyagokból, mint tojás, liszt és cukor, az Akropolisz másolatát varázsolta elő; tejszínhabfelhő díszítette, azon hevert a mitológiai szerelmespár, Aphrodité és Adonisz, marcipánból; ételfestékkel voltak színezve, a testük rózsaszínű, a hajuk sző- ke, a szemük kék, ott ölelték egymást a szintén ehető, pufók Cupido társasá- gában; a cukrászremeket a büszke vőlegény és a vigasztalan menyasszony ezüstkéssel szeletelte fel és osztotta szét a vendégek közt. Clara kezdettől fogva ellenezte, hogy Blancát akarata ellenére férjhez kényszerítsék, ezért úgy határozott, hogy nem vesz részt az esküvőn. A var- rószobába zárkózott, és szomorú jövőt jósolt a jegyespárnak – ami szóról szóra be is teljesült, mint később mindenki láthatta –, végül a férje érte ment, és könyörgött, hogy öltözzön át, és jelenjen meg a kertben, ha csak tíz percre is, hogy elhallgattassák a vendégsereg sustorgását. Clara kedvetlenül,

csupán a lánya iránti szeretetből engedett, betette a fogsorát, és igyekezett, hogy minden résztvevőre rámosolyogjon. Jaime is későn érkezett a lakoda- lomba, a szegények kórházában dolgozott mint cselédkönyves orvos. Nico- lás a szép Amanda társaságában jelent meg, aki épp akkor fedezte fel Sart- re-t, és úgy festett, mint az európai egzisztencializmus végzetes asszonyai, tetőtől talpig feketében volt, az arca sápadt, nagy, fekete szeme szénnel alá- húzva, derékig érő sötét haja kibontva, minden lépését nyakláncok, karkö- tők, fülkarikák csilingelése kísérte. Nicolás viszont fehérbe öltözött, mint egy betegápoló, és a nyakában amulettek lógtak. Apja elébük ment, aztán karon ragadta a fiát, és nyersen betuszkolta a fürdőszobába, ahol tétovázás nélkül letépte róla a talizmánokat. – Menj a szobádba, és köss fel egy tisztességes nyakkendőt! Aztán gyere vissza, és viselkedj úriember módjára! Eszedbe ne jusson valami eretnek vallást hirdetni a vendégeknek! És mondd meg a társaságodban lévő bo- szorkának, hogy húzza összébb a ruhakivágását! – förmedt rá a fiára Este- ban. Nicolás morogva engedelmeskedett. Eleinte tartóztatta magát, de mérgé- ben felhajtott néhány pohárral, és a fejébe szállt: beugrott a kerti szökőkút- ba, úgy kellett kimenteni, mert teljesen el volt ázva. Blanca egész éjjel csak ült a széken, kába tekintettel meredt a tortára, és sírdogált, miközben a vőlegénye sziporkázott, és anyósa távollétét Clara asztmás rohamával, a menyasszonya zokogását pedig a meghatottsággal próbálta magyarázni a vendégsereg előtt. Senki sem hitt neki. Jean de Sat- igny csókot lehelt Blanca nyakára, megfogta a kezét, és pezsgőt kortyolta- tott vele, úgy próbálta vigasztalni, meg rákokat válogatott neki, és szerelme- tesen a saját kezéből etette, de semmit sem ért az ajnározással, hitvese to- vább zokogott. Ettől függetlenül a lakodalom társasági eseménynek számí- tott, úgy, ahogy Esteban Trueba eltervezte. Bőségesen ettek-ittak, a zenekar hajnalig játszott, a vendégek táncoltak, mialatt a belvárosban a munkanél- küliek újságpapír lángja mellett melengették elgémberedett ujjaikat, és bar- na inges fiatalok vonultak fel magasba lendített karral, ahogy a német fil- mekből ellesték, a pártházakban pedig a választási előkészületek utolsó si- mításait végezték. – A szocialisták győznek – mondta Jaime, aki olyan sokat volt együtt a proletárokkal a szegények kórházában, hogy elvesztette ítélőképességét.

– Nem, fiam, azok győznek, akik máskor is győzni szoktak – ellenkezett Clara, mert kivetette a kártyán, és a józan esze is azt súgta. A lakodalmi ünnepély végén Esteban Trueba a könyvtárszobába vezette a vejét, és kiállított neki egy csekket. Nászajándékba. Mindent elrendezett, hogy a házaspár északra utazhasson, mert Jean de Satigny ott akart letele- pedni, és kényelmesen élni a felesége évjáradékából, távol a csípős meg- jegyzésektől, mert az emberek nem mulasztanák el, hogy a felesége dombo- rodó hasán köszörüljék a nyelvüket. Azt forgatta a fejében, hogy majd ősi bennszülött indián cserépedényekkel és múmiákkal üzletel. Mielőtt az újdonsült házasok elutaztak volna, megkeresték az anyát, hogy elbúcsúzzanak. Clara félrevonta a szüntelenül sírdogáló Blancát, és bizal- masan a fülébe súgta: – Hagyd abba a sírást, kislányom. Ennyi könny megárthat a magzatnak, és semmit sem érsz el vele. Blanca csak még keservesebben sírt. – Harmadik Pedro García él – fűzte hozzá Clara. Blanca visszagyűrte felcsukló zokogását, és megtörölte az orrát. – Honnan tudja, anyám? – kérdezte. – Megálmodtam – felelte Clara. Ettől Blanca teljesen megnyugodott. Felszárította a könnyeit, felemelte a fejét, és nem sírt soha többé, legalábbis hét évig nem, egészen addig a na- pig, amikor meghalt az anyja, pedig elég sok bánat, magány és még sok minden más szakadt rá. Amikor lányától el kellett válnia, akivel nagyon egyek voltak, Clara megint zavart és búskomor lett. Úgy folytatta az életét, mint azelőtt, a nagy sarokház mindig tele volt vendéggel, spiritiszta szeánszok és irodalmi estek váltogatták egymást, de már nem tudott felszabadultan kacagni, és gyakran bámult mereven maga elé, a gondolataiba merülten. Megpróbált közvetle- nül érintkezésbe lépni Blancával, mert a posta megbízhatatlan volt, de a te- lepatikus kapcsolat nem mindig jött létre, és nem lehetett biztos benne, hogy Blanca pontosan érti-e az üzenetét. Meggyőződött róla, hogy össze- köttetésüket ellenőrizhetetlen interferenciák zavarják, és lánya nem azt fog- ta fel az üzenetéből, amit ő mondani akart neki. Különben is, Blanca nem nagyon értett az ilyen lelki dolgokhoz, és bár mindig anyja mellett élt, a leg- kisebb érdeklődést sem mutatta a szellemi jelenségek iránt. Gyakorlatias, kétkedő teremtés volt, felvilágosult és pragmatista, ez pedig komoly akadá-

lya volt a telepátiának. Így aztán Clara kénytelen-kelletlen a szokványos eszközökhöz folyamodott. Anya és lánya szinte naponta írtak egymásnak, és a tartalmas levélváltás hónapokig háttérbe szorította a naplóírást. Blanca értesült hát mindenről, ami a nagy sarokházban történt, és így abba a hitbe ringathatta magát, hogy el sem hagyta a családját, együtt él velük, és a há- zassága csak egy rossz álom. Abban az évben Jaime és Nicolás útjai végérvényesen szétváltak, mert a két fivér között kibékíthetetlen ellentét volt. Nicolás akkoriban a flamenco táncért bolondult, azt mesélte, hogy a cigányoktól tanulta, akik Granadában barlangokban élnek; Nicolás ugyan sosem volt még külföldön, de olyan meggyőző erővel tudott beszélni, hogy még a saját családját is megtévesz- tette. Ha valaki mégis kételkedni mert a szavaiban, mindjárt bemutatta a tu- dományát. Felugrott a hatalmas tölgyfa ebédlőasztalra – azon volt Rosa fel- ravatalozva, sok-sok évvel azelőtt, hogy Clara megörökölte –, eszeveszetten csapkodta a tenyerét, görcsösen toppantgatott, és addig ugrált és rikkantga- tott, amíg oda nem csődült a ház népe meg néhány szomszéd, sőt egy alka- lommal, kivont karddal, még a csendőrök is berontottak oda, és összesároz- ták csizmájukkal a szőnyeget, de végül ők is csak úgy tapsoltak és oléztak, mint a többiek. Az asztal hősiesen tűrte, igaz, egy hét múlva már olyan ütött-kopott volt, mint egy mészárszéki pult, amin a borjakat darabolják. A flamenco táncnak akkoriban nem sok hasznát lehetett venni a főváros leg- előkelőbb köreiben, de azért Nicolás feladott egy apróhirdetést az újságban, melyben felajánlotta szolgálatait azoknak, akik meg akarják tanulni ezt a tü- zes táncot. Másnap jelentkezett egy tanítvány, és nem telt bele egy hét, már- is híre járt a táncmester elbájoló egyéniségének. A lánykák csapatostul tó- dultak hozzá, eleinte ugyan szégyenlősködtek, de ő derékon kapta és meg- forgatta őket, toppantgatott, csábmosolyokat küldött feléjük, így aztán ha- marosan fellelkesültek. Az órák sikert arattak. Az ebédlőasztal már-már szi- lánkokra hasadt. Clara fejfájásról panaszkodott, Jaime pedig bezárkózott a szobájába, és viaszt dugott fülébe, úgy próbált tanulni. Amikor Esteban Trueba megtudta, hogy a távollétében mi történik a házban, szörnyű és ért- hető haragra gerjedt, megtiltotta a fiának, hogy tánciskolát vagy bármi ilyesmit csináljon az otthonából. Nicolásnak le kellett mondania a további vonaglásról, de annyi haszna azért volt, hogy ő lett az évad legnépszerűbb ifjonca, minden ünnepély királya, a női szívek bálványa, mert míg mások tanultak, szürke, kétsoros öltönyben jártak, és boleróbajuszt növesztettek, ő

a szabad szerelmet hirdette, Freudot idézte, pernod-t ivott, és flamencót tán- colt. Társadalmi sikerei ellenére továbbra is élénken érdeklődött az anyja lelki gyakorlatai iránt. De hasztalan igyekezett, a nyomába sem ért. Pedig odaadóan tanult és gyakorolt, még az egészségét is kockáztatta, részt vett a pénteki összejöveteleken a három Mora nővér társaságában, apja szigorú ti- lalma ellenére, aki konokul hangoztatta, hogy ilyesmi nem illik egy férfi- hoz. Clara megpróbálta megvigasztalni, mert el volt keseredve a kudarcai miatt. – Ezt sem meg tanulni, sem örökölni nem lehet, fiam – mondta, amikor látta, hogy még kancsalít is, annyira erőlködik, hogy meg tudja mozdítani a sótartót, anélkül, hogy hozzáérne. A három Mora nővér nagyon szerette a fiút. Könyveket kölcsönöztek, hogy beavassák a titkos tudományba, segítettek neki a horoszkópkészítés- ben és a kártyavetésben. Körülvették, és megfogták a kezét, hogy őt is elér- jék a jótékony fluidumok, de minden hiába volt, mert Nicolás nem volt bir- tokában a természetfeletti képességnek. Nagyon pártfogolták Amanda iránti szerelmét. A fiatal lány eleinte odavolt a háromlábú asztalért és Nicolás ott- honának torzonborz művészeiért, de lassanként belefáradt a szellemidézés- be és a Költő verseinek szavalásába, kinek költeményei szájról szájra jártak; inkább elhelyezkedett az egyik újságnál, felcsapott riporternek. – Léhűtő foglalkozás – vélekedett Esteban Trueba, amikor megtudta. Nem kedvelte a lányt. Nem tetszett neki, hogy hozzájuk jár. Úgy gondolta, hogy rossz hatással van a fiára, mert hosszú haja, festett szeme, az a sok üveggyöngye, egész külseje arra vall, hogy a velejéig romlott, és úgy talál- ta, hogy csöppet sem nőies, amikor leveti a cipőjét, és úgy ül törökülésben a földön, mint egy bennszülött. Amanda mindig nagyon borúlátó volt, és hogy nyomott kedélyén könnyítsen, hasist szívott. Nicolás vele tartott. Clara észrevette, hogy a fia körül valami nincs rendben, de még az a csodálatra méltó ösztöne sem súgta meg neki, hogy a fiú furcsa révetegségét, időszakos kábultságát, ok nélkül rátörő szertelen vidámságát azok a keleti pipák okozzák, mert sohasem hal- lott arról a kábítószerről, igaz, másféléről sem. „Korral jár, majd kinövi”, bizakodott, amikor látta, hogy úgy viselkedik, mint egy holdkóros, és eszé- be sem jutott, hogy Jaime ugyanaznap született, és mégsem olyan habókos. Jaime őrültsége egészen másképp nyilvánult meg. Önfeláldozásra, le- mondásra született. Két nadrág és három ing, ennyi volt az egész ruhatára.

Clara télen egymás után kötötte neki nyersgyapjúból a meleg pulóvereket, hogy minél hamarabb felöltöztesse, de csak addig viselte azt a holmit, míg össze nem találkozott valakivel, akinek nagyobb szüksége volt rá. Az apjá- tól kapott összes zsebpénze azoknak a szűkölködőknek a zsebébe vándorolt, akiket a kórházban kezelt. Ha egy girhes kutya a nyomába szegődött az ut- cán, hazavitte és istápolta, és ha elhagyott gyerekkel, leányanyával vagy nyomorék öregasszonnyal találkozott, akik segítségre szorultak, anyja gon- doskodó szárnyai alá helyezte őket. Clara nagy gyakorlatra tett szert a jóté- konykodásban, ismerte az állam és az egyház összes olyan intézményét, ahol elhelyezhette a szerencsétleneket, ha pedig minden igyekezete csődöt mondott, akkor a házába fogadta őket. Barátnői már féltek tőle, mert ahány- szor megjelent náluk látogatóban, mindig kért valamit. Clara és Jaime vé- denceinek köre egyre tágult, végül már ha valaki eljött hozzájuk és hálálko- dott, elcsodálkoztak, mert nem is emlékeztek rá, hogy segítettek neki, nem tartották számon. Jaime vallásos elhivatottsággal vetette bele magát orvosi tanulmányaiba. Minden szórakozást, amely elvonta a könyveitől vagy az idejét rabolta, úgy tekintett, mintha elárulná vele az emberiséget, pedig an- nak a szolgálatára esküdött fel. „Ennek a gyermeknek papnak kellett volna mennie”, mondogatta Clara. Jaime képes is lett volna alázatosságot, sze- génységet és erényességet fogadni, és ezek szerint az elvek szerint élni, de az volt a véleménye, hogy a földi nyomorúságért legalább felerészt az egy- ház a felelős, ezért, amikor anyja így vélekedett, mindig méregbegurult. Azt hangoztatta, hogy a kereszténység, mint a legtöbb babona, gyengévé és megalkuvóvá teszi az embert, és nem szabad arra várni, hogy majd a mennyországban elnyerjük jutalmunkat: itt a földön kell kiharcolni a joga- inkat. Ezeket a dolgokat kettesben vitatták meg anyjával, mert Esteban Tru- ebával képtelenség lett volna, ő rögtön elveszítette a türelmét, és ordítozás- ba és ajtócsapkodásba fulladt volna az egész; mindig azt mondta: torkig van vele, hogy bolondokkal él együtt, pedig nem kíván túl sokat, csak egy kevés józan észt, de balszerencséjére excentrikus nőt vett feleségül, és három fél- kegyelműt nemzett, akik csak arra jók, hogy megkeserítsék az életét. Jaime nem vitatkozott az apjával. Úgy élt a házban, mint valami árnyék, szórako- zottan csókolta meg az anyját, ha összetalálkoztak; mikor hazaért, egyene- sen a konyhába ment, állva bekapott valami maradékot, aztán rögtön bezár- kózott a szobájába, és olvasott, tanult. Hálószobája könyvbarlang volt, a földtől a plafonig minden falat könyvek borítottak, a fapolcok roskadoztak a

kötetek alatt, amelyeket senki sem takaríthatott, mert szobája ajtaját bezárva tartotta. Ideális pók- és egérfészek. A szoba közepén állt az ágya, egy kato- nai priccs, a plafonról csupaszon lógó villanykörte világított a fejénél. Az egyik földrengés alkalmával, amelyet Clara elfelejtett megjósolni, egy ki- sikló vonat fülsiketítő lármája hallatszott a szobájából, és amikor sikerült kinyitniuk az ajtaját, látták, hogy az ágyat könyvhegy borítja el. A könyv- állványok leszakadtak, és maguk alá temették Jaimét. De még egy karcolás sem esett rajta. Mialatt Clara a könyveket szedte le róla, eszébe jutott a má- sik földrengés, és arra gondolt, hogy egyszer már átélt hasonló perceket. Az ijedségből annyi haszon származott azért, hogy kitakaríthatták ezt a por- fészket, kiseprűzhették a kártevő férgeket. Jaime csak olyankor figyelt a valóságos dolgokra, amikor Amandát látta kézen fogva jönni-menni Nicolásszal. Ritkán szólt a lányhoz, és fülig pirult, ha Amanda szólította meg őt. Bizalmatlanul méregette furcsa külsejét, és meg volt győződve róla, hogy ha Amanda is úgy fésülködne, mint a többi nő, és lemosná a szemfestéket, olyan lenne, mint egy vézna, szürkészöld egér. De nem tudta levenni róla a tekintetét. Ha meghallotta a karkötők csi- lingelését, a lány kísérőzenéjét, figyelme elkalandozott a tanulmányaitól, és erőt kellett vennie magán, hogy ne kövesse szerte a házban, mint egy hipno- tizált tyúk. Magányos ágyában, ha nem sikerült az olvasmányára összponto- sítania a figyelmét, Amandát képzelte maga elé, meztelenül, fekete hajába burkoltan, összes csörömpölő ékszerével, mint egy bálványt. Jaime remete volt. Gyereknek mogorva, felnőttkorában félénk. Nem szerette magát, talán ezért hitte, hogy mások szeretetére sem méltó. Ha figyelmesek voltak vele, ha hálálkodtak neki, zavarba jött, szenvedett tőle. Amanda jelentette számá- ra a megtestesült nőiességet, de mivel Nicolás szerelme volt, az élő tilalom- fát is. A fiatal nő fesztelen, kalandoregyénisége, szeretetreméltósága meg- babonázta, és álruhás egérke külseje viharos vágyat ébresztett benne, hogy oltalmazza. Fájdalmasan kívánta, de ezt még a legtitkosabb gondolataiban sem ismerte be. Abban az időben Amanda gyakran látogatta a Trueba-házat. Az újságnál rugalmas munkaidőben dolgozott, és amikor csak tehette, a nagy sarokház- ban tartózkodott az öccsével, Miguellel; egyikük jelenléte sem keltett feltű- nést, hiszen állandó jövés-menés és nyüzsgő élet folyt ott. Miguel akkori- ban ötéves lehetett, értelmes, tiszta kisfiú volt, nem lármázott, észrevétlen maradt, szinte beleolvadt a falkárpitba és bútorokba, egyedül játszott a kert-

ben. Clara nyomában járt mindig, és mamának szólította, Jaimét pedig pa- pának hívta, ezért azt hitték, hogy Amanda és Miguel árvák. Amanda min- denüvé az öccsével ment, még a munkába is magával vitte, hozzászoktatta, hogy bármikor bármit megegyen, bárhol elaludjon, a legkényelmetlenebb helyzetben is. Szenvedélyes, vad szeretettel vette körül, mint egy kiskutyát, úgy vakargatta, ha meg mérges volt, rákiabált, de aztán odarohant hozzá és babusgatta. Nem tűrte, hogy bárki leckéztesse az öccsét, vagy parancsolgas- son neki, és nem fogadott el semmiféle észrevételt szokatlan életmódjukra; úgy védte, mint egy nőstényoroszlán, bár senki sem akarta bántani. Egyedül Clara véleményét hallgatta meg Miguel nevelésére vonatkozóan, ő meg tud- ta győzni róla, hogy a kisfiúnak iskolába kell járnia, hogy ne váljék belőle írástudatlan vadóc. Clara nem volt éppenséggel a szokványos nevelés híve, de úgy gondolta, hogy Miguel esetében különösen szükséges a napi néhány órás fegyelem és más gyerek társasága. Ő maga íratta be, megvásárolta a tanfelszerelést, az egyenruhát, és első nap elkísérte Amandával az iskolába. A tanterem ajtajában Amanda és Miguel összekapaszkodva sírtak, a tanító- nőnek nem sikerült elszakítani a gyereket nővére szoknyájától, foggal-kö- römmel belekapaszkodott, sikoltozott, és megrugdosta, aki a közelébe me- részkedett. Végül Clara segítségével a tanítónő bevonszolta a kisfiút, és be- zárta az iskola kapuját. Amanda egész délelőtt a járdán ült. Clara mellette maradt, mert bűnösnek érezte magát, hogy ekkora fájdalmat okozott, és már kétség ébredt benne, hogy helyes dolgot tanácsolt-e. Délben megszólalt a csengő, és kinyílt a kapu. Látták, hogy kitódul az iskolások csapata, közöt- tük rendben, hallgatagon, könnyek nélkül, orrán egy ceruzavonallal, cipőbe csúszott zoknival a kis Miguel, aki pár óra alatt megtanult a saját lábán járni az életben, anélkül, hogy nővére kézen fogva vezetné. Amanda szenvedé- lyesen magához szorította, és a pillanat ihletében felkiáltott: „Az életemet adnám érted, Miguelito!” Nem tudta, hogy egy napon majd meg is kell ten- nie. Ezalatt Esteban Trueba egyre magányosabbnak, egyre dühösebbnek érez- te magát. Már beletörődött a gondolatba, hogy a felesége soha többé nem szól hozzá, és belefáradt, hogy minden zugba kövesse, a pillantásával esde- keljen neki, és lyukat fúrjon a fürdőszoba falába, így hát elhatározta, hogy a politikának szenteli magát. Úgy, ahogyan Clara megjósolta, azok győztek a választáson, akik máskor is győzni szoktak, de olyan kis különbséggel, hogy az egész ország felbolydult. Trueba úgy ítélte, hogy itt az ideje, hogy

síkra szálljon a Haza és a Konzervatív Párt védelmében, tekintve, hogy nála jobban senki sem testesíthette meg a becsületes, tisztakezű politikust, ahogy önmagát nevezte, hozzáfűzve, hogy önerejéből emelkedett fel, és munkát és jó életkörülményeket biztosított a munkásainak, mert egyedül az ő birtokán laknak a béresek téglaházakban. Tiszteli a törvényt, a hazát, a hagyományo- kat, és senki sem vethet a szemére nagyobb bűnt, mint egy kis adócsalást. Új intézőt vett fel Második Pedro García helyett, rábízta Tres Maríason a tojóstyúkokat és az importteheneket, ő pedig berendezkedett a fővárosban. Hónapokat áldozott választási kampányára, a Konzervatív Párt támogatásá- val, amelynek képviselőkre volt szüksége a legközelebbi parlamenti válasz- tásokon, azonkívül a saját vagyonát is az ügy szolgálatába állította. A ház megtelt politikai propagandával, valósággal megszállták a pártemberek, el- vegyültek a folyosó kísértetei, a rózsakeresztesek és a Mora nővérek között. Clara udvartartása lassanként a ház hátsó részébe szorult. Egy képzeletbeli határvonal alakult ki Esteban Trueba és a felesége lakrésze között. A nemes és előkelő építészeti alkotáson mindenfelé rút kinövések keletkeztek, kam- rák, lépcsők, tornyocskák, tetőteraszok, Clara ihletének és a pillanat szülte szükségnek megfelelően. Ahányszor új vendéget kellett elszállásolni, jöttek a kőművesek, és újabb szobát ragasztottak a meglévőkhöz, így a nagy sa- rokház lassanként egy labirintushoz lett hasonló. – Egyszer még jó lesz szállodának – vélte Nicolás. – Vagy egy kis kórháznak – fűzte hozzá Jaime, mert arról ábrándozott, hogy az előkelő negyedbe költözteti a szegényeit. A ház homlokzata megőrizte eredeti formáját. Elöl megmaradtak a nagy- ra törő oszlopok, a versailles-i kert, de hátul lezüllött. A hátsó kert elvadult, a bozontos dzsungelben a legkülönfélébb növények és virágok tenyésztek, Clara madarai, kutya- és macskanemzedékek zsivajoztak benne. A háziál- lat-seregletből csak az a nyúl maradt fenn a család emlékezetében, amit Mi- guel hozott, mert azt a közönséges, szegény tapsifülest addig nyalták a ku- tyák, míg kihullt a szőre, és, fajának egyetlen kopasz példányaként, színját- szó bőrével óriási fülű csúszómászónak látszott. Amint a választás időpontja közeledett, Esteban Trueba egyre idegesebb lett. Mindenét feltette erre a politikai kalandra. Egy éjjel nem bírta tovább, bekopogott Clarához. Felesége ajtót nyitott neki. Hálóingben volt, és a szá- jában volt a fogsora, mert amikor naplót írt, szeretett közben kekszet rág- csálni. Esteban olyan szépnek és fiatalnak látta, mint az első nap, amikor

bevitte abba a kék selyemmel tapétázott hálószobába, és letette Barrabás bőrére. Elmosolyodott az emléktől. – Bocsáss meg, Clara – szólt, és elpirult, mint egy kisdiák. – Olyan egye- dül vagyok, és szorongok. Szeretnék itt maradni egy kicsit, ha nem zavar- lak. Clara is mosolygott, de nem szólt semmit. Rámutatott az egyik fotelra, és Esteban leült. Hallgattak egy darabig, megosztoztak a kekszen, és csodál- kozva bámultak egymásra, hiszen már régóta úgy éltek a közös fedél alatt, hogy kerülték egymást. – Gondolom, tudod, hogy mi aggaszt – szólalt meg végül Esteban Tru- eba. Clara bólintott. – Azt hiszed, hogy megválasztanak? Clara ismét rábólintott, és ekkor Trueba tökéletesen megnyugodott, mint- ha írásbeli biztosítékot kapott volna a feleségétől. Vidáman, hangosan felka- cagott, felállt, átfogta a vállát, és homlokon csókolta. – Nagyszerű nő vagy, Clara! Ha te mondod, szenátor leszek! – ujjongott. Attól az estétől kezdve már nem voltak annyira ellenségesek egymással. Clara továbbra sem szólt hozzá, de ő figyelmen kívül hagyta a némaságát; a világ legtermészetesebb hangján beszélt hozzá, és legkisebb intését is vá- lasznak fogadta el. Ha szükséges volt, Clara a szolgálókkal vagy gyerekei- vel üzent neki. Törődött férje hogylétével, figyelemmel kísérte a munkáját, és ha megkérte rá, vele ment. Néha rámosolygott. Tíz nap múlva Esteban Truebát megválasztották a köztársaság szenátorá- nak, amint Clara megjósolta. Az esemény örömére estélyt adott barátainak és párthíveinek, pénzt ajándékozott a cselédeknek és Tres Marías béresei- nek, Clarának pedig egy smaragd nyakéket meg egy csokor ibolyát tett az ágyára. Ha a jelenléte elengedhetetlen volt, akkor Clara elment a társasági fogadásokra és a politikai összejövetelekre, mert azt akarta, hogy a férje egyszerű, családszerető ember benyomását keltse, hiszen ezt várta tőle a közvélemény és a Konzervatív Párt. Ilyen alkalmakra Clara mindig betette a fogsorát, és néhány ékszert is felvett azokból, amelyeket Estebantól kapott. A társaságban őt tartották a legelegánsabb, legtapintatosabb, legelragadóbb dámának, és senki sem gyanította, hogy ez a kiváló emberpár sohasem be- szél egymással.

Esteban Trueba új tisztsége még több látogatót vonzott a nagy sarokház- ba. Clara nem nézte, hogy hány embert tartanak jól, és a költségekkel sem törődött. A számlákat közvetlenül Trueba szenátorirodájába, a Kong- resszusba küldték, ő pedig kérdezősködés nélkül fizetett, mert azt tapasztal- ta, hogy minél többet költ, annál nagyobb a vagyona, így arra a következte- tésre jutott, hogy Clara megkülönböztetést nem ismerő vendégszeretete és jótékonysága nem teheti tönkre. Kezdetben új játékszernek tekintette a poli- tikai hatalmat. Érett férfikorára elérte, hogy köztiszteletben álló, gazdag ember lett belőle, ahogy szegény kamaszként megfogadta, és bár nem vol- tak támogatói, gőgjével és szívós elszántságával teljesíteni tudta a fogadal- mát. De hamar rájött, hogy épp olyan magányos, mint régen. Fiai elkerül- ték, és Blancával sem volt semmi kapcsolata. Az ikrek révén tudott róla, de csak a csekkeket küldözgette neki havonta, ahogy Jean de Satignynak meg- ígérte. Úgy eltávolodott a gyerekeitől, hogy képtelen volt ordítozás nélkül elbeszélgetni velük. Nicolás őrültségeit mindig későn tudta meg, csak ami- kor már az egész világ azon csámcsogott. Jaime életét sem ismerte. Ha sej- tette volna, hogy kapcsolatban van Harmadik Pedro Garcíával, sőt testvéri barátság fejlődött ki köztük, bizonnyal megüti a guta, de Jaime vigyázott, hogy ilyesmiről még véletlenül se beszéljen az apja előtt. Harmadik Pedro García otthagyta a falut. Az után a szörnyű találkozás után, amikor a gazda rátámadt, José Dulce Maria atya magához vette a fiút a paplakba, és meggyógyította kezét. De Pedro sötét kétségbeesésében egy- re csak azt hajtogatta, hogy nem ér az élet semmit, mert elveszítette Blan- cát, és a gitáron sem játszhat többé, pedig az volt az egyetlen vigasza. José Dulce Maria megvárta, hogy a fiú erős szervezete felülkerekedjék, és behe- gedjen a sebe, aztán szekérre ültette Pedrót, és elvitte az indián rezervátum- ba, ahol bemutatta egy százesztendős, vak öregasszonynak, akinek az ujjait kampóssá zsugorította a reuma, de roppant akaraterővel megtanulta a lábá- val fonni a kosarat. „Ha ő tud fonni a lábával, akkor te is gitározhatsz az uj- jaid nélkül”, biztatta. A jezsuita aztán elmondta neki a saját történetét. – A te korodban én is szerelmes voltam, fiam. A falu legszebb lányával jártam jegyben. Össze akartunk házasodni; ő hozzákezdett a móringját hí- mezni, én meg erősen takarékoskodtam, hogy házat építhessünk, amikor be- hívtak katonának. Mire hazatértem, hozzáment a henteshez, és kövér asszonyság lett belőle. Közel voltam hozzá, hogy követ kötök a lábamra és a folyónak megyek, de aztán papnak álltam. Épp abban az évben, amikor