Egyenes szabású fekete ruhát vett elő, azután szűknadrágot. Az új alsóneműmmel együtt mindkettőt fölvettem afülkében, és megbámultam magam a tükörben. A drágaholmikban megváltozott a külsőm. Amikor a ruhadarabokatszorongatva kiléptem a függöny mögül, Adam magas nyakúés hosszú ujjú, csokoládébarna bársonyruhát nyomott akezembe, átlósan szabott alja a földet söpörte. Mintha aközépkorban készült volna, elképesztően hatásos volt, és azára is ennek megfelelő. – Ezt nem lehet! – tiltakoztam. Adam a homlokát ráncolta. – Azt akarom, hogy fölvedd. Ruhákkal tömött két szatyorral távoztunk a boltból, Adamtöbbet fizetett, mint amennyi a havi fizetésem. Fekete nadrágvolt rajtam krémszínű szaténblúzzal. Jake-re gondoltam, akisokáig spórolt az új kabátomra, aztán lelkesen, büszkénnyújtotta át. – Kitartott nőnek érzem magam – jegyeztem meg. – Ide ügyelj! – Adam megtorpant a járda közepén,hömpölyögtek mellettünk az emberek. – Azt akarom, hogy mindörökre az enyém légy! Értette a módját, hogyan kell könnyed megjegyzésekethalálosan komollyá fordítani. Elpirultam, nevettem, őazonban szinte fenyegetőn bámult rám. – Meghívhatlak vacsorázni? – kérdeztem. – Szeretném, hamesélnél az életedről.
Előbb azonban el kellett hoznom pár dolgot a lakásból. Otthagytam a telefonos noteszemet, a naptáromat, a munkávalösszefüggő valamennyi iratomat. Úgy éreztem, mintha féligmég ott volnék, amíg magamhoz nem veszem ezeket.Görcsbe rándult a gyomrom, amikor fölhívtam Jake-et amunkahelyi számán, de nem volt bent; azt mondták, beteg.Tárcsáztam a lakást, Jake az első csöngésre felkapta akagylót. – Szia, Jake, Alice vagyok – nyögtem ki idiótán. – Megismertem a hangodat – válaszolta szárazon. –Beteg vagy? – Nem. Hallgattunk. – Figyelj, sajnálom, de be kell ugranom, hogyösszeszedjem pár holmimat. – Holnap napközben az irodában leszek. Akkor gyere. – Már nincs kulcsom. Hallottam a vonal túloldaláról érkező sóhajtását. – Teljesen fölégetted a hidakat, ugye, Alice? Megbeszéltük, hogy fél hétkor érkezem. Újabb csendkövetkezett. Azután udvariasan elköszöntünk egymástól, ésletettem a telefont. Elképesztő, hogy valójában mennyire nem kell dolgozni amunkahelyen, hogy simán meg lehet úszni, amikorelhanyagoljuk a feladatainkat. Bárcsak hamarabb fölismertemvolna mindezt! Láthatóan senki sem vette észre, milyen
későn érkeztem aznap délelőtt, sem azt, milyen sokáig tartottaz ebédszünetem. Délután újabb megbeszélésre mentem, aholismét alig beszéltem, és ami után Mike gratulált a frappánshozzászólásom miatt. – Úgy látom, Alice, formában vagy – jegyezte megidegesen. Giovanna majdnem ugyanígy fogalmazott korábban azaznapi levelében. Összerendeztem az íróasztalomon apapírokat, a legtöbbet a szemétkosárba csúsztattam, ésszóltam Claudianak, hogy ne kapcsoljon be telefonhívásokat.Közvetlenül fél hat után kimentem a női mosdóba,megfésülködtem, arcot mostam, kirúzsoztam az égő ajkamat,és végig begomboltam a kabátomat, hogy ki ne látsszon az új,puccos ruhám. Azután a szokásos, ismerős útvonalonelindultam a lakás felé. Korán érkeztem, kicsit húztam az időt. Nem akartamváratlanul betoppanni, hogy Jake felkészülhessen afogadásomra, és még kevésbé akartam az utcán találkoznivele. Próbálgattam, mit mondjak neki. A szakítás ténye miattazonnal idegen lett, értékesebb és sérülékenyebb, mint agúnyos és tartózkodó Jake, akivel együtt éltem. Fél hét utánpár perccel az ajtóhoz léptem, és megnyomtam a csöngőt.Lépteket hallottam lefelé kopogni a lépcsőn, majd közeledőalakot láttam a jégvirágos üvegen át. – Szia, Alice! Paulinevolt az. – Szia, Pauline! – Nem tudtam, mit mondjak neki. Alegjobb barátom volt, akihez bármely más helyzetben
fordultam volna. Az ajtóban állt. Szigorú kontyba fésülte ahaját. Fáradtnak tűnt: halvány karika húzódott a szeme körül.Nem mosolygott. Rájöttem, hogy úgy nézek rá, mintha nemnéhány napja, hanem hónapokkal ezelőtt találkoztunk volnautoljára. – Bejöhetek? Félrehúzódott, elmentem mellette, fölindultam a lépcsőn.Jake kabátja alatt susogott a bőrömön a drága ruha. Alakásban minden ugyanúgy nézett ki, persze, hogy ugyan úgynézett ki. A kosztümkabátjaim és a sáljaim továbbra is azelőszobában lógtak a fogason. Még mindig ott volt akandallópárkányon a fénykép, amely széles mosollyal, kartkarba öltve ábrázolt minket Jake-kel. A nappali padlójánhevert a piros mokaszinpapucsom, a kanapé mellett, aholvasárnap ültünk. Az előző hét végén vett nárciszok a vázábandíszlettek, bár kissé már lekókadtak. Teával félig telt bögrétláttam az asztalon, biztos voltam benne, hogy ugyanazt,amelyikből két napja ittam. Zavartan lerogytam a kanapéra.Pauline állva maradt, úgy nézett le rám. Egy szót sem szólt. – Pauline! – hebegtem. – Tudom, milyen borzalmas, amittettem, de nem volt más választásom. – Vagyis azt akarod, hogy megbocsássak? – kérdeztemegsemmisítő hangon. – Nem – hazudtam: természetesen azt akartam. – Nem, dea legközelebbi barátom vagy. Arra gondoltam, szóval... Nemvagyok érzéketlen vagy szívtelen. Nincs mentségem, kivéve,hogy szerelmes lettem. Bizonyára megérted.
Láttam, hogy összerándul. Persze, hogy értette. Másfélévvel korábban ő is azért szakított, mert szerelmes lett. Leülta dívány túlsó végébe, a lehető legtávolabb tőlem. – Attól függ, Alice – kezdte, és belém hasított, milyenmásképpen beszélünk most egymással, hivatalos hangon,tudálékosan. – Ha megengedném magamnak, akkortermészetesen megérteném. Végtére is nem voltatok házasok,nincs gyereketek. De tudod, nem akarom megérteni.Pillanatnyilag nem. Jake a bátyám, és mélyen megbántottad.– Megremegett a hangja, és egy pillanatra mintha a jól ismertPauline-t hallottam volna. – Ha most látnád, ha látnád,mennyire megsemmisült, akkor nem várnád... – Meggondoltamagát. – Egyszer talán ismét barátok lehetünk, de most úgyérzem, elárulnám, ha a te szemszögedből hallgatnám meg atörténetet, és megpróbálnám elképzelni, mit érezhetsz. –Felállt. – Tudod, nem akarok tárgyilagos lenni veled.Valójában utálni akarlak. Bólintottam, és én is fölálltam. Tudtam, hogyne tudtamvolna. – Akkor összeszedek pár ruhát. Ő is bólintott, és kiment a konyhába. Hallottam, hogymegtölti a vízforralót. A hálószobában minden olyan volt, amilyen mindig is.Levettem a bőröndömet a ruhásszekrény tetejéről, és kinyitvaa földre raktam. A takarosan elrendezett dupla ágy részemrefenntartott felén hevert az órák történetéről szóló könyv,amelynek a közepénél tartottam. Jake oldalán volt a
hegymászókönyv. Mindkettőt a bőröndbe tettem. Kinyitottama szekrény ajtóit, és sorban lecsúsztattam a vállfákról aruhákat. Remegett a kezem, nem tudtam rendesenösszehajtani őket. Nem sokat raktam el: elképzelhetetlenektűnt, hogy a korábban viselt ruhákat hordjam; nem hittem,hogy ezentúl is illenének rám. Csak bámultam a szekrényt, amelyben Jake holmija közöttlógtak az enyémek: a ruháim az egyetlen jó öltönye mellett, aszoknyáim meg a felsőim a munkahelyén viselt ingei között,amelyek vasalva és gondosan begombolva lógtak avállfáikon. Pár ingjének kirojtosodott a kézelője. Könnyégette a szememet, dühösen pislogva apasztottam el. Mire isvolt szükségem? Megpróbáltam elképzelni az új életemetAdammel, és kiderült, hogy nem tudom, csak az ágybanláttam magunkat. Elraktam néhány kötött holmit, farmert éspólót, két hétköznapi kosztümöt meg az összesfehérneműmet. Betettem a kedvenc ujjatlan ruhámat és kétpár cipőt, minden mást ott hagytam – túl sok volt: Pauline-nalgyakran indultunk nagy körutakra, telhetetlenül, élvezettelvásároltunk. A bőröndbe pakoltam a krémjeimet, a testápolóimat és asminkkészletemet, de az ékszereimnél tétováztam. Sokatközülük Jake adott nekem: fülbevalókat, szép függőt, szélesréz karkötőt Nem tudtam eldönteni, mi volna fájdalmasabb:elvinni vagy otthagyni őket. Magam előtt láttam Jake-etaznap este, amint belép a szobába, és fölméri, mit tüntettemel, mit hagytam ott, és ezekből a lényegtelen nyomokból
próbál olvasni az érzéseimben. Elraktam a fülbevalót,amelyet a nagymamám hagyott rám, amikor meghalt, és aJake előtti időből való dolgokat. Azután meggondoltammagam, mindent kiszedtem a kis fiókból, és bedobtam abőröndbe.Szennyeskupac hevert a sarokban, kihalásztam belőle párdolgot. A szanaszét heverő piszkos alsóneműnél meghúztama határt, mindet ott hagytam. Eszembe jutott az ablak mellettiszék alatt lévő aktatáskám, meg a telefonos noteszem és anaptárom. Megkerestem az útlevelem, a születési anyakönyvikivonatom, a jogosítványom, a biztosítási kötvényem és atakarékkönyvem; ezek egy mappában voltak Jake személyesirataival együtt. Úgy döntöttem, nem viszem el az ágy fölöttlógó képet, pedig az apám adta nekem évekkel aztmegelőzően, hogy Jake-kel kezdtem járni. Sem könyvet, semCD-t nem akartam elvinni. És nem akartam vitatkozni azautón, amelyért fél évvel azelőtt kifizettem az előleget,ugyanakkor Jake még most is törlesztette a részleteket.Pauline a kanapén ült a nappaliban, teát ivott. Figyelte,hogy fölkapok az asztalról három nekem címzett levelet, ésbecsúsztatom őket a táskámba.Elkészültem. Egy bőröndöm volt tele ruhákkal, és egyszatyor apróság.– Ennyi az egész? Kevés csomaggal távozol, igaz?Reménytelenül vállat vontam.– Tudom, hamarosan mindent el kell majd rendeznem. Denem most. – Tehát nem csak futó kaland?
Elnéztem Pauline-t: barna szeme van, mint Jake-nek. – Nem, nem kaland. – Jake pedig ne reménykedjen benne, hogy visszajösszhozzá. Ne várja itt mindennap, hogy esetleg felbukkansz. – Ne. Ki kellett onnan jutnom, hogy elbőghessem magam. Azajtóhoz mentem, útközben levettem a fogasról a sálamat.Hideg és sötét volt odakint. – Megmondanád Jake-nek, Pauline, hogy majdelrendezem... – Széles, bizonytalan mozdulattalkörbemutattam a szobán, a közös dolgainkon. – ...Ahogyakarja. Rám nézett, de nem válaszolt. – Akkor, viszlát! – köszöntem el. Egymást bámultuk. Láttam, ő is azt akarja, tűnjek már el,hogy sírhasson. – Igen – mondta. – Bizonyára borzalmasan nézek ki. – Nem. – Adam az inge csücskével törölgette a szememetés a taknyos orromat. – Sajnálom. Annyira fájdalmas. – A legjobb dolgok fájdalomból születnek. Persze, hogyfájdalmas. Más alkalommal ellenkeztem volna. Én nem hiszem, hogya szenvedés szükséges vagy nemesebbé tesz. De most
teljesen összeomlottam. Újabb zokogási roham rázta amellkasomat. – És annyira félek, Adam. – Nem válaszolt. – Mindenföladtam érted. Ó, Istenem! – Tudom – mondta. – Tudom,hogy mindent föladtál. A sarkon lévő egyszerű étterembe mentünk. Hozzá kellettbújnom, mintha támasz nélkül elesnék. Egy sötét sarokbaültünk, megittunk egy-egy pohár pezsgőt, amely azonnal afejembe szállt. Az asztal alatt a combomra tette a kezét, énpedig az étlapot bámultam, próbáltam összpontosítani.Lazacfilét ettünk erdei gombával meg zöldsalátával, egy üveghideg, zöldesfehér bort ittunk hozzá. Nem tudtam eldönteni,hogy örüljek vagy elkeseredjek. Mindez túl sok volt nekem.A pillantása is olyan volt, mintha megérintett volna, ésminden korty bor egyre jobban hevítette a véremet. Reszketőkézzel próbáltam fölaprítani az ételt. Amikor megérintett azasztal alatt, azt hittem, könnyű szilánkokká porlad a testem. – Érezted már ezt valaha? – kérdeztem. A fejét rázta. Tudni akartam, ki volt előttem. Egy pillanatig furcsán rámmeredt. – Nehéz erről beszélni. Vártam. Ha az egész életemet otthagytam érte, akkorlegalább az előző barátnőjéről mesélnie kell. – Meghalt – mondta ki végül. – Ó! – Megrendültem és megrémültem. Hogyanversenyezhetnék egy halott nővel?
– Fönt a hegyen – folytatta a poharába bámulva. –Úgy érted, azon a hegyen? – Igen, a Chungawaton. Ivottpár korty bort, azután intett a pincérnek. – Hozna nekünk két whiskyt? Megérkezett az ital,felhajtottuk. Megfogtam az asztalon nyugvó kezét. –Szeretted? – Nem így – válaszolta. A kezébe temettem az arcomat. Hogyan lehettem ilyenféltékeny valakire, aki meghalt, mielőtt Adam egyáltalánészrevett? – Sok más nő volt? – Amikor veled vagyok, tudom, hogy egy sem volt. – Aválasza természetesen azt jelentette, hogy rengeteg volt. – Miért pont én? Adam a gondolataiba merült. – Hogy is lehetne bárki más? – kérdezte végül.
TÍZEgy tárgyalás előtt váratlanul fölszabadult pár percem,ezért nekigyürkőztem, és fölhívtam Sylvie-t. Sylvie ügyvéd,és régebben általában nehezen értem el. A legtöbbször aztörtént, hogy órákkal később vagy másnap reggelvisszahívott. Ezúttal másodperceken belül fölvette. – Tevagy az, Alice? – Igen – mondtam bátortalanul. –Beszélnem kell veled.– Örülnék neki. De biztos vagy benne?– Mit csinálsz ma munka után?Gondolkodtam. Hirtelen bonyolultnak tűntek a dolgok. –Találkozom... Nos, valakivel találkozom a városban.– Mikor? Hol?– Hülyén hangzik. Egy könyvesboltban a Covent Garden-ben. Fél hétkor.– Találkozhatnánk előtte.Sylvie kitartott a javaslata mellett. Mindketten végezzünkkorán, és háromnegyed hatkor találkozzunk, ismer egykávézót a St Martin’s Lane-en. Kellemetlen volt. Átkellett szerveznem egy általamlevezényelt konferenciabeszélgetést, de húsz perccelhat előtt kifulladva és idegesen odaértem. Sylvie már egysarokasztalnál kávézott és cigarettázott. A közeledtemrefölállt, megölelt.
– Örülök, hogy felhívtál – mondta. Mindketten leültünk.Kávét rendeltem. – Örülök, hogy örülsz – nyugtáztam a szavait. – Úgyérzem, cserbenhagytam az embereket. Sylvie értetlenül nézettrám.– Miért? Ez váratlanul ért, nem számítottam rá. Azt hittem,szemrehányások következnek, hogy bűntudatot érezzék. – Jake miatt.Sylvie újabb cigarettára gyújtott, és sejtelmesenmosolygott.– Szóval Jake miatt. – Találkoztál vele? – Igen.– Hogy van?– Sovány. Megint dohányzik. Néha teljesen nyugodt,máskor olyan sokat beszél rólad, hogy senki más nem jutszóhoz. Volt, hogy elsírta magát. Ezt akarod hallani? Derendbe fog jönni. Mindenki rendbe jön. Nem marad egészéletére boldogtalan. Nem túl sokan halnak bele a bánatba. Beleszürcsöltem a kávéba. Még mindig forró volt.Megköhögtetett. – Én is remélem, hogy hamarosan kiheveri. Sajnálom,Sylvie, úgy érzem, mintha most érkeztem volna visszakülföldről, és fogalmam sincs róla, mi történik.A beálló csönd láthatóan mindkettőnket feszélyezett. – Clive hogy van? – Kétségbeesetten témát váltottam. – Ésa hogyishívják lány?
– Gail. Clive megint szerelmes. A lány pedig vicces. Újabb csend következett. Sylvie mélázva méregetett. – Milyen a fickó? – bökte ki végül. Éreztem, hogy elpirulok, és furcsamód belém szorult a szó.Valami fájdalomszerű, de nem teljesen azonosítható érzéskíséretében rájöttem, hogy ez – vagyis a kettőnk kapcsolataAdam-mel – titok, és soha egyikünk sem beszélt róla másokkedvéért. Nem jártunk buliba. Senki sem látott minket együtt,párként. Most pedig itt van Sylvie, aki sejtésem szerintnemcsak a maga nevében kíváncsiskodik, hanem egyúttal aCsapat küldötte is, hogy információt szerezzen és szállítson,amelyen mindannyian rágódhatnak. Az volt az érzésem, egydarabig még őriznem kell a titkot. Újra vissza akartamhúzódni a szobába, ahol csak mi ketten vagyunk. Nemakartam, hogy mások befolyásoljanak, pletykáljanak rólam,és találgatásokba bocsátkozzanak velem kapcsolatban. Elégvolt Adamre és a testére gondolnom, máris megborzongtam.Hirtelen megijedtem a hétköznapiságtól, attól a gondolattól,hogy Adam és Alice együtt él valahol, közös javaik vannak,és együtt intézik az ügyeket. Ugyanakkor akartam is, hogyígy legyen. – Istenem, nem is tudom, mit mondjak! Adamnek hívják,és... Tökéletesen más, mint bárki, akivel valaha találkoztam. – Tudom – jegyezte meg Sylvie. – Eleinte csodálatos,igaz?
– Nem erről van szó – ellenkeztem fejcsóválva. – Nézd,egész életemben többé-kevésbé tervszerűen haladt minden.Az iskolában elég okos voltam, a többiek kedveltek, sohanem gyötörtek, nem bántottak vagy ilyesmi. A szüleimmel isjól kijöttem, nem pompásan, de... Ezt tudod. És helyes fiúimvoltak, néha elhagytam őket, néha ők hagytak el engem,azután egyetemre jártam, elhelyezkedtem, találkoztam Jake-kel, odaköltöztem hozzá, és...Tulajdonképpen mit csináltamennyi év alatt? Sylvie formás szemöldöke felszaladt. Egy pillanatigdühösnek tűnt. – Élted az életedet, mint mindannyian. – Vagy csak sodródtam. Semmit sem érintettem igazán, ésnem hagytam magam megérinteni? Nem kell válaszolnod.Csak hangosan gondolkodtam. A hűlő kávénkat kortyolgattuk. – Mivel foglalkozik? – kérdezte végül Sylvie. – Abban az értelemben, ahogy nekünk, nincs igazi állása.Ezzel-azzal keres pénzt. De igazából hegymászó. Sylvie teljesen elképedt. – Komolyan? Úgy érted, hegyeket mászik? – Igen. – Szóhoz sem jutok. Hol találkoztatok? Csak nemvalami hegyen? – Egyszerűen összefutottunk – mondtam bizonytalanul. –Egymásba botlottunk. – Mikor?
– Néhány hete. – És azóta szerelmeskedtek. Nem válaszoltam. – Már odaköltöztél hozzá? – Úgy tűnik. Sylvie beleszívott a cigarettába. – Ez tehát a helyzet. – Így valahogy. Az egész annyira váratlan. Sylvie előrehajolt, huncutul nézett rám. – Légy óvatos! Kezdetben mindig ilyen. A pasas odáig vantőled, rajtad csüng. Mindig csak dugni akar, az arcodralövellni, ilyesmi... – Sylvie! – szakítottam félbe rémülten. – Az istenszerelmére! – Tényleg ezt csinálják – bizonygatta hevesen,megkönnyebbülten tért vissza az ismerős területre, előbújt amocskos szájú, tapintatlan Sylvie. Vagy legalábbis átvittértelemben. – Egyszerűen óvatosnak kell lenned, ennyi azegész. Nem mondom, hogy ne csináld. Élvezd! Menj bele,vadulj meg egészen addig, amíg nem jelent tényleges fizikaiveszélyt. – Miről beszélsz? Hirtelen szemérmesen nézett rám. – Tudod te azt!
Rendeltünk még egy kávét, Sylvie tovább vallatott, míg azórámra nem néztem, és láttam, már csak pár perc hiányzik félhétig. A pénztárcámért nyúltam. – Mennem kell – közöltem gyorsan. Miután fizettem,Sylvie kijött velem a járdára. – Nos, merre mész? Ha nem bánod, Alice, veled tartok. – Miért? – Vennem kell egy könyvet – mondta pimaszul. –Könyvesboltba mész, igaz? – Rendben van – adtam be a derekam. – Találkozhatszvele. Nem számít. – Csak egy könyvet akarok – alakoskodott. Mindössze pár percnyire voltunk a bolttól, amelybenútikönyveket és térképeket árusítottak. – Itt van? – kérdezte Sylvie, miközben beléptünk. – Nem látom. Jobb, ha előremész, és megkeresed akönyvedet. Sylvie bizonytalanul motyogott valamit, és mindkettenelindultunk. Megálltam egy polc előtt, amelyen földgömböksorakoztak. Ha nem mutatkozik, visszamehetek a lakásba.Valaki megérintett hátulról, azután átölelt, a nyakamhozdörgölődzött. Megfordultam. Adam volt az. Úgy éreztem,teljesen beburkol a körém font karjával. – Alice! – szólított meg. Elengedett, és észrevettem, hogy két derűs arckifejezésűférfi van vele. Olyan magasak voltak, mint Adam. Az
egyiküknek világosbarna, majdnem szőke haja, sima bőre,kiugró arccsontja volt. Nehéz vászondzsekit viselt, amelyetleginkább mélytengeri halászokon tudtam volna elképzelni. Amásiknak hosszú, hullámos, barna haja volt. Szürke kabátjacsaknem a bokáját verdeste. Adam előbb a szőkére, majd amásikra mutatott. – Ő Dániel. Ő pedig Klaus. Megszorítottam a hatalmas kezüket. – Örülök, hogy megismertelek, Alice – üdvözölt Dániel, ésbiccentett a fejével. Idegen, talán skandináv kiejtéssel beszélt.Adam nem mutatott be, de tudták a nevemet. Bizonyárahallottak már rólam. Kíváncsian nézegettek, mint Adamlegújabb barátnőjét, én pedig elszántan álltam a tekintetüket,és elhatároztam, hogy hamarosan újabb vásárlókörútramegyünk. Éreztem, hogy valaki áll a hátam mögött. Sylvievolt az. – Adam! Bemutatom Sylvie-t, a barátnőmet. Adam lassan hátrafordult. Kezet nyújtott Sylvie-nek. – Sylvie... – mondta, mintha az emlékezetében keresgélnéa nevet. – Igen – bökte ki Sylvie. – Vagyis szia! Hirtelen az ő szemén keresztül láttam Adamet és a barátait:magas, erős férfiak, akik úgy néznek ki, mintha egy másikbolygóról érkeztek volna, furcsán öltözködnek, gyönyörűek,különösek és fenyegetők. Sylvie megbabonázva bámultaAdamet, aki azonban ismét hozzám fordult.
– Dániel és Klaus kissé kábának tűnhet. Még a seattle-iidőzónában vannak. – Megfogta a kezemet, és az arcáhozszorította. – Odébbállunk. Velünk tartasz? – A kérdéstSylvie-nek címezte, és közben éles pillantást vetett rá.Esküszöm, Sylvie majdnem fölugrott. – Nem! – tiltakozott olyan hevesen, mintha rendkívülcsábító, ugyanakkor nagyon veszélyes kábítószerrel kínáltákvolna. – Mennem kell. – Vennie kell egy könyvet – magyaráztam. – Igen, igen – hebegte Sylvie. – Meg mást is. Muszáj. – Majd máskor – búcsúzott Adam, és távoztunk.Hátranéztem, Sylvie-re kacsintottam, mintha az állomásrólkihúzó vonaton volnánk, őt pedig a peronon hagynánk.Döbbenten és lenyűgözve nézett utánunk. Menet közbenAdam átkarolt, úgy irányított. Párszor befordultunk, végülszűk sikátorba jutottunk. Kérdőn néztem Adamre, ő azonbanszó nélkül becsöngetett egy névtábla nélküli ajtón, majd párlépcsőfokot megtéve barátságos helyiségbe jutottunk,amelyben bárpultot, kandallót, elszórtan álló asztalokat megszékeket láttam. – Ez valami klub? – Igen, klub – válaszolta Adam úgy, mintha szükségtelenlett volna említenie a nyilvánvaló tényt. – Üljetek le a másikszobában! Hozok sört. Klaus addig mesélhet neked anyavalyás könyvéről. Dániellel és Klausszal együtt átmentem egy kisebbhelyiségbe, amelyben ugyancsak állt pár asztal és szék.Leültünk.
– Milyen könyvről van szó? – tudakoltam. Klauselmosolyodott. – A drágalátos... – Meggondolta magát. – Adam dühösrám. Könyvet írtam a tavalyi esetről a hegyen. – Amerikaikiejtéssel beszélt. – Ott voltál? Föltartotta a kezét. A bal kezén nem volt kisujj. Agyűrűsujja fele is hiányzott. Akárcsak a jobb kezén a kisujjafele. – Szerencsés voltam – magyarázta. – Több mintszerencsés. Adam lehozott. Megmentette az életemet. – Ismétmosolygott. – Amíg nincs itt, addig beszélhetek róla. Amikorvisszajön, majd ismét azt taglalom, micsoda barom. Adam üvegcsörömpölés közepette belépett, majd isméttávozott, és tányérokra rakott szendvicsekkel tért vissza. – Régi barátok vagytok? – kérdeztem. – Barátok, kollégák – válaszolta Dániel. – Dánielt felfogadták egy jövőre esedékes újabb himalájaiútra. Azt akarja, tartsak vele. – És vele mész? – Azt hiszem. – Bizonyára gondterheltnek tűntem, Adamugyanis fölnevetett. – Valami baj van? – Ezzel foglalkozol – mondtam. – Nincs baj. Csak vigyázzmagadra! Elkomolyodott, hozzám hajolt, és lágyanmegcsókolt. – Rendben – jelentette ki, mintha átmentem volna avizsgán.
Belekortyoltam a sörbe, hátradőltem, és figyeltem atársalgásukat, olyan dolgokról, amelyeket alig értettem,szervezési kérdésekről és felszerelésről, időbeli korlátokról.Jobban mondva nem arról volt szó, hogy nem értettem őket,hanem inkább arról, hogy nem akartam követni a részleteket.Egyre nagyobb örömömet leltem abban, hogy tanúja vagyokhármójuk beszélgetésének valamiről, ami rendkívül fontosszámukra. Tetszettek a szakkifejezések, amelyeket nemértettem, és néha futó pillantást vetettem Adam arcára. Azaklatott kifejezés emlékeztetett valamire, és egyszer csakrájöttem, mire. Ugyanilyen volt, amikor először láttam.Amikor rám talált. Később az ágyban feküdtünk, a ruháink szétszórva, aholépp ledobtuk őket, Sherpa pedig a lábunknál dorombolt – amacska a lakáshoz tartozott, de ezt a nevet én adtam neki.Adam Sylvie-ről érdeklődött. – Mit mondott? Megszólalt a telefon. – Most te vedd föl! – javasoltam. Adam fintorgott, ésbeleszólt a kagylóba: – Tessék! Csönd, azután Adam letette a telefont. – Minden este és minden reggel – állapítottam meg zordmosoly kíséretében. – Menetrendszerűen. Kezdek libabőröslenni tőle, Adam. – Talán technikai hiba – vélte Adam. – Vagy az előzőlakóval akar beszélni valaki. Szóval mit mondott?
– Felőled faggatott. Adam felhorkant. Megcsókoltam, és először gyöngéden,majd erősen megharaptam a gyönyörű, telt alsó ajkát. – Ésazt mondta, élvezzem. Egészen addig, amíg kárt nem teszbennem. A kéz, amely addig a hátamat cirógatta, hirtelen az ágyhozszorított. A fülemen éreztem Adam ajkát. – Vettem krémet – mondta. – Hideg krémet. Nem akarokkárt tenni benned. Csak azt akarom, hogy fájjon.
TIZENEGY – Ne mozdulj! Maradj úgy, ahogy vagy! – Adam az ágyvégénél állt, a Polaroid fényképezőgép keresőjén át nézett lerám. Bambán meredtem vissza rá. Meztelenül feküdtem atakarókon. Csak a lábfejemre csúszott rá a pokróc. A vékonyfüggönyön át gyöngén besütött a téli nap. – Megint elaludtam? Mióta állsz ott? – Ne mozdulj, Adice! – Elvakított a villanás, zümmögéshallatszott, és kibukkant egy műanyag lap, mintha afényképezőgép nyelvet nyújtott volna rám. – Legalább nem a Bootsnál hívatod elő. – Tedd a karod a fejed fölé! így jó. – Hozzám lépett,elsimította az arcomból a hajam, azután visszalépett az előzőhelyére. Ruhában volt, a fényképezőgéppel fölfegyverkezve,szenvtelenül összpontosító arckifejezéssel állt. – Kicsitjobban nyisd szét a lábadat! – Fázom. – Hamarosan fölmelegítelek. Várj! A gép ismét villant. – Miért csinálod ezt? – Miért? – Letette a fényképezőgépet, és mellém ült.Odacsúsztatta az ágyon a két felvételt. Figyeltem, ahogyegyre jobban kiélesedik az alakom. Kegyetlennek láttam afelvételeket, helyenként vörös, másutt sápadt, foltos volt
rajtuk a bőröm. A bűntények helyszínén készült rendőrségiképek jutottak eszembe, amelyeket filmekben láttam.Igyekeztem szabadulni ettől a képzettársítástól. Megragadta akezemet, amely szófogadón még mindig a fejem fölötthevert, és az arcához szorította. – Azért, mert akarom. – Atenyerembe fúrta a száját. Megszólalt a telefon, összenéztünk. – Ne vedd föl! – javasoltam. – Megint az a pasas lesz az. – Pasas? – Vagy nő. Megvártuk, hogy elhallgasson a telefon. – Mi van, ha Jake az? – vetettem föl. – Ha ő hívogat? – Jake? – Ki más lehetne? Azt mondod, korábban nem voltakilyenek, és amint ideköltöztem, elkezdődtek. Vagy talán egybarát az. Adam vállat vont. – Talán – hagyta rám, és ismét kézbe vette afényképezőgépet, de ülő helyzetbe tápászkodtam. – Föl kell kelnem, Adam. Bekapcsolnád a fűtést? A magas viktoriánus ház legfölső emeletén lévő lakásnakspártai felszerelése volt. Nem tartozott hozzá központi fűtés, és alig volt bennebútor. Az én ruháim a nagy, sötét szekrény egyik polcánhevertek, Adam holmija gondosan összerakva, bontatlanul afürdőszoba sarkában sorakozott. Kopott szőnyegek, vékony
függönyök, a konyhában csupasz villanyégő az egyszerűtűzhely fölött. Ritkán főztünk, inkább kis, félhomályoséttermekben ettünk esténként, mielőtt visszatértünk a magaságyhoz és a forró érintésekhez. Félig-meddig elvakított aszenvedély. Minden zavaros és irreális volt, kivéve Adametés engem. Egész addigi életemben független ember voltam,kézben tartottam az életemet, tudtam, hová tartok. Egyetlenkapcsolatom sem befolyásolta ezt igazán. Most iránytveszítettem, kapaszkodó nélkül maradtam. Bármit föladtamvolna azért, hogy magamon érezzem a kezét. Néha a korareggeli sötét órákban, amikor elsőként ébredtem, és senkinem ölelt át egy idegen ágyában, amikor Adam még az álmoktitokzatos világában járt, vagy ha esetleg úgy indultammunkába, hogy előtte nem bújtam össze vele, és nem éreztemaz elhúzódó gyönyört, megrémültem. Attól, hogy feladommagam valakiért. Aznap reggel sajgott mindenem. A fürdőszobatükörbenláttam, hogy kék karcolás húzódik a nyakamon, és duzzadt azajkam. Adam bejött, és megállt mögöttem. A tükörbentalálkozott a pillantásunk. Egyik ujját megnyalta, ésvégigfuttatta a seben. Felöltöztem, és felé fordultam. – Ki volt előttem, Adam? Ne, ne csak a válladat rándítsd!Komolyan kérdezem. Egy pillanatig hallgatott, mint aki a lehetőségeketmérlegeli. – Kössünk üzletet! – kezdte azután. Borzasztó hivatalosanhangzott, de gyanítom, így kellett lennie. Az előző szerelmi
viszony részletei általában késő éjszakai gyónásokban,kielégülés utáni beszélgetésekben, a meghittség és a bizalomjeleként felkínált kis információmorzsákban szivárognak elő.Mi egyikre sem kerítettünk sort. Adam odatartotta akosztümkabátomat. – Késői reggelit csapunk valahol, azutánel kell mennem néhány holmiért. Utána pedig – kinyitotta azajtót – itt találkozunk, és elmondhatod, kik voltak neked, ésén is elmondom az enyémeket. – Mindenkit? – Mindenkit. – ... Előtte pedig Rob volt. Rob grafikus tervező,művésznek tartotta magát. Jóval idősebb volt nálam, az elsőfeleségétől volt egy tízéves lánya. Alapvetően csöndes ember,de... filmek, – Miket csináltatok? – Tessék? – Mit csináltatok együtt? – A szokásos:vendéglők, séták... – Tudod, mire gondolok. Tudtam, mire gondol, persze, hogy tudtam. Istenem Adam! Mindenféle dolgokat. Évekkel ezelőtt volt.Nem emlékszem a részletekre. – Természetesen hazudtam. – Szerelmes voltál bele? Szomorkásán, sóvárogva idéztem föl Rob kedves arcát, ajó emlékeket. Csodáltam, legalábbis egy darabig. – Nem. – Folytasd!
Az egész nagyon felkavart. Adam velem szemben ült,kettőnk között az asztal. Összeérintette az ujjait; belém fúrtaa tekintetét. Egyébként is nehezen beszéltem a szexről, hátmég ilyen vallatásra emlékeztető körülmények közepette. – Volt Laurence, de nem tartott sokáig – motyogtam.Laurence vicces pofa volt, reménytelen. – Hát még? – És Joe, a munkatársam. – Ugyanabban az irodábandolgoztatok? – Majdnem. De nem, Adam, nem csináltuk a fénymásolómögött. Elkeseredetten folytattam. Arra számítottam, mindez afféleerotikus, kölcsönös vallomás lesz, amely az ágyban ér véget.Lassanként rideg, száraz mese lett belőle a férfiakról, akikegyszerre lényegtelenek és fontosak is számomra, és mindeztnem akartam megmagyarázni annál az asztalnál Adamnek. –Előtte pedig iskolába meg egyetemre jártam, és, tudod... –Elhallgattam. Elkeserített a gondolat, hogy végig kellmennem az udvarlók és a részeg egyéjszakás kalandokmeglehetősen rövid listáján. Nagyot sóhajtottam. – Tessék,ha ezt akarod. Michael. Azután Gareth. Meg Simon, akivelmásfél évig jártam, és egy alkalommal volt egy Christophernevű férfi. – Adam kitartóan nézett. – Meg egy másik, akineknem is tudtam a nevét, egy buliban történt, ahová el semakartam menni. Tessék. – Ennyi? – Igen.
– És kivel feküdtél le először? Hány éves voltál? – Abarátnőimhez képest későn kezdtem. Michaellel, tizenhétévesen. – Milyen volt? A kérdés furcsamód nem érintett rosszul. Talán azért, mertolyan réginek tűnt az emlék, és a lány, aki akkor voltam,idegen volt a nőnek, aki lettem. Magával ragadó volt.Különös. Káprázatos. – Rémes – mondtam. – Fájdalmas. Örömtelen. Adamáthajolt az asztalon, de továbbra sem érintett meg. – Mindig élvezted a szexet? – Á, nem mindig. – Előfordult, hogy megjátszottad? – Minden nő megteszi. Velem? – Soha! Istenem, dehogy! – Dughatunk most? – Továbbra is elég távol ült tőlem,egyenes háttal a kényelmetlen konyhaszéken. Valahogy fölnevettem. – Szó sem lehet róla, Adam. Te jössz. Sóhajtott, hátradőlt, és a feltartott ujjain számolta akalandjait, mintha könyvelő volna. – Előtted volt Lily, akivel tavaly nyáron találkoztam.Előtte pár évig volt Francise. Előtte volt... Hm... – Nehéz visszaemlékezni? – kérdeztem gúnyosan, deközben remegett a hangom. Reméltem, hogy nem vette észre.
– Nem, nem nehéz – folytatta. – Lisa. Lisa előtt egy Pennynevű lány. – Rövid szünet következett. – Jó mászó volt. – Penny meddig tartott? – A hódítások hosszú listájáraszámítottam, nem a komoly kapcsolatok ilyen gyakorlatiasfelsorolására. Rémület mardosta a gyomromat. – Nagyjábólmásfél évig. – Ó! – Csöndben ültünk. – Hűséges voltál? – erőltettem kimagamból a kérdést. Valójában azt akartam kérdezni,gyönyörűek voltak-e, szebbek voltake, mint én. Rám nézett az asztalon át. – Nem erről szólt a dolog. Nem afféle kizárólagos ügyekvoltak. – Hányszor voltál hűtlen? – Voltam másokkal. –Mennyivel? A homlokát ráncolta. – Gyerünk, Adam! Egyszer, kétszer, hússzor, negyvenszervagy ötvenszer? – Körülbelül. – Körülbelül negyvenszer vagy ötvenszer? – Gyere ide, Alice! – Nem! Nem... Ez... Szörnyen érzem magam. Úgy értem,én miért vagyok más? – Belém hasított egy gondolat. – Csaknem... – Nem! – Éles volt a hangja. – Krisztusom, Alice, hát nemérted? Nem érzed? Nincs más, csak te. – Honnan tudhatom? – Hallottam, hogy sírós a hangom. –Azt hiszem, kicsit késve érkeztem a buliba. – Ez a rengetegnő! Esélytelen voltam.
Fölállt, és megkerülte az asztalt. Talpra húzott, és atenyerébe vette az arcomat.– Tudod, Alice, ugye? Megráztam a fejemet. – Nézz rám, Alice! – Maga felé fordította az arcomat, ésmélyen, mélyen a szemembe nézett. – Bízol bennem, Alice?Megteszel nekem valamit? Attól függ – mondtam duzzogva, mint a dühös kisgyerek.- Várj meg!– Hol?– Itt. Egy perc múlva itt leszek. Ha nem is pont egy, de csak pár perc telt el. Épp hogymegittam egy csésze kávét, amikor megszólalt a csengő.Adamnek kulcsa van, gondoltam, és nem nyitottam ajtót, denem jött be, és ismét szólt a csöngő. így hát sóhajtva azajtóhoz mentem. Kinyitottam, Adam nem volt ott. Dudaszóthallottam, felugrottam. Körülnéztem, és észrevettem, hogyautóban ül, valami régi, meghatározhatatlan darabban.Odamentem, és a sofőrülés ablakához hajoltam. – Nos? – Ez a miénk? – kérdeztem.– Ma délutánra. Szállj be!– Hová megyünk? – Bízz bennem! – Remélem, nem bánom meg! Nezárjam be a házat? – Majd én bezárom. Magamhoz kell vennem valamit. Először arra gondoltam, nem fogadok szót, de azutánmégis megkerültem az autót, és beszálltam az anyósülésre.
Közben Adam berontott a házba, egy perc múlva ismétmegjelent. – Miért mentél be? – A pénztárcámért. Meg ezért. – A hátsó ülésre lökte aPolaroid fényképezőgépet. Ó, istenem, gondoltam, de nem szóltam. Azt még láttam, hogy az Ml-es úton elhagyjuk Londont, deazután elaludtam, ahogy máskor is, ha autóval visznekvalahová. Amikor egy rázkódás egy pillanatra fölébresztett,észrevettem, hogy letértünk az autóútról, és bozótos,gondozatlan vidéken járunk. – Hol vagyunk? – kérdeztem. – Titokzatos utazást teszünk– válaszolta mosolyogva. Félálomba merültem, majd amikor teljesen magamhoztértem, régi angolszász templomot láttam az egyébkéntjellegtelen vidéken kanyargó út szélén. – Eadmund, a-val – jegyeztem meg álmosan. – Micsoda? – Angolszász király volt. A vikingek elfogták, megölték,és a testrészeit szétdobálták a palota körül. A hívei nemtaláltak rá, és csoda történt. A fej addig kiabálta, hogy ittvagyok, amíg rá nem bukkantak. – Bárcsak a kulcscsomók is ezt tennék! Gyakran kívántam,hogy ezt kiabálják a házam kulcsai: Itt vagyok! Akkor nemkellett volna átkutatnom minden holmim összes zsebét, hogymegtaláljam őket.
Egy útelágazásnál díszes háborús emlékmű állt, a RAF*jelvényében látható sas utalt rá, kiknek szentelték Jobbramentünk. * R.A.F.: Royal Air Force, a brit Királyi Légierő. – Megérkeztünk – közölte Adam. Az út szélére húzódott, és leállította a motort. – Holvagyunk? Adam hátranyúlt a fényképezőgépért. – Gyere! – mondta. – El kellett volna hoznom a bakancsomat. – Csak pár száz métert megyünk. Kézen fogott, és egy ösvényen távolodni kezdtünk az úttól.Azután letértünk az ösvényről, be a fák közé, majdnekivágtunk az előző ősz óta korhadó levelektől csúszósemelkedőnek. Adam csöndben volt, elgondolkodott.Csaknem megijedtem, amikor megszólalt. – Néhány évvel ezelőtt megmásztam a K2-t – kezdte.Bólintottam, és valami elismerésfélét motyogtam, de látszott,hogy teljesen elmerült a gondolataiban. – Sok remekhegymászó soha nem csinálta meg, sok kiváló hegymászóbelehalt a kísérletbe. A csúcson az eszemmel tudtam, hogyminden bizonnyal életem legnagyszerűbb mászását hajtottamvégre, de semmit sem érzetem. Körülnéztem, de... –Megvetést kifejező mozdulatot tett. – Körülbelül tizenötpercig voltam fent, vártam, hogy Kevin Doyle utolérjen.
Közben az időzítést számolgattam, ellenőriztem afelszerelésemet, gondolatban sorra vettem a készleteimet,eldöntöttem, merre megyek le. Még akkor is csaknehézségnek láttam a hegyet, amikor körülnéztem. – Miértcsinálod mégis? Elkomorult. – Nem érted, mit akarok mondani. – Valami füves, kisséingoványos részen bukkantunk ki a fák közül. – Imádom ezt atájat. – Átölelt. – Egyszer már voltam itt, és a valaha látottlegszebb helyek egyikének véltem. A Föld egyik legsűrűbbenlakott szigetén vagyunk, itt azonban ez a füves folt távol vanaz ösvénytől, amely távol van a kerékvágástól, amely távolvan az úttól. Nézd az én szememmel, Alice! Nézz oda le, atemplomra, amely mellett eljöttünk, úgy fészkel a tájban,mintha ott termett volna. És nézz körül az alatta húzódóterületen, amely mintha bezárulna: zöld fennsík. Gyere, álljide, e mellé a galagonyabokor mellé! Adam nagy gonddal meghatározta a helyemet, azutánmegállt előttem, és körülnézett, mintha pontosan betájolnámagát. Meghökkenteni és nyugtalanul kiszabadítottam magam. Miköze van mindennek a többtucatnyi hűtlenségéhez? – És itt vagy te, Alice, az egyetlen szerelmem – folytatta,miközben hátralépett, és úgy nézett rám, mint valamikülönleges dísztárgyra, amelyet elhelyezett a kirakatban. –Ismered a történetet, amely szerint mindannyian két részrevagyunk szakadva, és azzal töltjük az életünket, hogy a másikfelünket keressük? Minden kalandunk, legyen bármilyen
idióta vagy jelentéktelen, magában foglalja a reményt, hogytalán megtaláljuk benne a másik énünket. – Hirtelenelsötétedett a tekintete, mint a tó felszíne, amikor felhő úszika Nap elé. Megborzongtam a galagonyabokor előtt. – Ezértvégződhetnek olyan rosszul: mert az ember úgy érzi,elárulták. – Körülnézett, azután ismét felém fordult. – Veledkapcsolatban azonban tudom. – Elállt a lélegzetem, könnyeslett a szemem. – Ne mozogj, le akarlak fényképezni! – Krisztusom, Adam, ne légy már ilyen fura! Csókolj meg,ölelj át! A fejét csóválta, és az arca elé tartotta a gépet. – Le akartalak fényképezni itt, ezen a helyen, abban apillanatban, amikor megkérem a kezed. Vaku villant. Éreztem, hogy megbicsaklik a térdem.Leültem a nedves fűre, ő pedig odafutott hozzám, ésmegragadott. – Jól vagy? Jól voltam? Különös öröm áradt szét bennem. Fölálltam,nevettem, fogadalomképpen erősen szájon csókoltam. – Ez azt jelenti, hozzám jössz? – Hát persze, te bolond!Igen. Igen, igen, igen! – Nézd! – mondta. – Tessék, itt vagy. És valóban ott voltam, tátott szájjal, kerek szemmel, egyrejobban kivehetőn, egyre színesebben, egyre élesebben. – Tessék. – Átnyújtotta a fényképet. – Egy pillanat,ugyanakkor egy ígéret is. Mindörökké.
Elvettem a képet, és betettem a pénztárcámba. – Mindörökké – ismételtem meg. Adam sürgetőleg megragadta a csuklómat, amimegijesztett. – Ugye akarod, Alice? Előfordult már, hogy kiadtammagam, és előfordult már, hogy elhagytak. Azért hoztalakide, hogy letehessük ezt az esküt egymásnak. – Indulatosannézett, mintha fenyegetne. – Ez az eskü fontosabb bármilyenesküvőnél. – Azután szelídebben folytatta. – Nem viselnémel, hogy elveszítselek. Soha nem bírnám ki, hogyelengedjelek. Átkaroltam. A kezembe fogtam a fejét, és a száját, aszemét, az erőteljes állát meg a nyakgödrét csókoltam. Aztmondtam, az övé vagyok, ő pedig az enyém. A bőrömön éreztem a forró, sós könnyét. Az egyetlenszerelmemét.
TIZENKETTŐ Írtam az anyámnak. Nagyon meg fog lepődni. Csak annyitárultam el, hogy szakítottam Jake-kel. Még nem említettemAdamet. Írtam Jake-nek, igyekeztem eltalálni a megfelelőszavakat. Nem akartam, hogy mástól hallja először.Találkoztam Adam barátaival meg kollégáival – akikkelmászott, akikkel megosztotta a sátrát, akikkel együtt ürítette abeleit, akikkel együtt kockáztatta az életét –, és bármerrejártam, mindenütt magamon éreztem a figyelő tekintetét,amelytől megborzongott a bőröm. A felidézett és a kilátásbanlévő öröm miatt a munkahelyemen is boldog voltam, ha azíróasztalomnál ültem, papírokat rakosgatva, és hamegbeszéléseken vettem részt. Föl akartam hívni Sylvie-tmeg Clive-ot, sőt még Pauline-t is, de valahogy mindighalogattam. Akkor már majdnem naponta kaptunk nématelefonhívásokat. Kissé mindig eltartottam a kagylót afülemtől, hallgattam a sípoló légzést, és visszatettem akagylót a tartójára. Egyik nap nedves faleveleket és földetszórtak be a levélnyíláson, de ezt is figyelmen kívül hagytuk.Bár engem nyugtalanított néha, az aggodalmat elsöpörte aviharos érzelem. Megtudtam, hogy Adam remek curryt készít. Hogy atelevízió untatja. Hogy nagyon gyorsan jár. Hogy aprólékosgonddal bánik a néhány ruhadarabjával. Hogy szereti az
árpából készült házasítatlan whiskyt, a jó vörösbort meg abúzasört, és utálja a fekete babot, a szálkás halat meg akrumplipürét. Hogy az apja még él. Hogy soha nem olvasottregényeket. Hogy a nyavalyás csaknem folyékonyan beszélspanyolul és franciául. Hogy képes egy kézzel csomót kötni.Hogy egészen addig félt zárt helyen lenni, amíg nem kezeltékhat napon át egy sátorban az Annapurna oldalán lévő hatvancenti széles peremen. Hogy nincs szüksége sok alvásra. Hogynéha még fáj a fagyott lába. Hogy kedveli a macskákat és aragadozó madarakat. Hogy a keze mindig meleg, akármilyenhideg van is az utcán. Hogy tizenkét éves kora, az anyjahalála óta nem sírt egészen addig a napig, amíg azt nemmondtam, hozzámegyek. Hogy utálja, ha a lekvárosüvegrenem csavarják rá a tetejét, és ha nyitva hagyják a fiókokat.Hogy naponta legalább kétszer zuhanyozik, és hetentetöbbször vágja a körmét. Hogy mindig van nála zsebkendő.Hogy egy kézzel le tud szorítani. Hogy ritkán mosolyog vagynevet. Amikor felébredek, mellettem van, mereven néz. Engedtem, hogy lefényképezzen. Engedtem, hogyfigyeljen fürdés, vécézés, arcfestés közben. Végül úgyéreztem, mintha kifordítottak volna, és napvilágra kerültvolna minden benső tájam, minden, ami csak rám tartozik.Azt hiszem, nagyon, nagyon boldog voltam, de ha ez volt aboldogság, akkor addig még soha nem voltam boldog. Csütörtökön, négy nappal azt követően, hogy Adamfeleségül kért, és három nappal azt követően, hogy elmentünk
az anyakönyvi hivatalba, és bejelentettük a házasságkötésiszándékunkat, kitöltöttük a papírokat, és befizettük a pénzt,Clive fölhívott a munkahelyemen. A kuglizás és Jakeelhagyása óta nem láttam és nem beszéltem vele. Udvariasanés távolságtartón beszélt, de megkérdezte, elmennék-eAdammel a Gail harmincadik születésnapjára szervezettbuliba. Másnap, pénteken tartják, kilenctől, étel és tánc garantált.Tétováztam. – Jake ott lesz? – Természetesen. – És Pauline? – Ő is. – Tudják, hogy engem is hívsz? – Föl sem hívtalak volna anélkül, hogy megbeszélemvelük. Nagyot sóhajtottam. – Rendben, add meg a címet. Nem hittem, hogy Adam eljön, de meglepett. – Persze, hiszen ez fontos neked – felelte magátólértetődően. Azt a csokoládébarna, kivágott, hosszú ujjú, átlósanszabott es fölhasított aljú bársonyruhát vettem föl, amelyetAdamtől kaptam. Hetek óta ez volt az első alkalom, hogyrendesen felöltöztem. Furcsamód, mióta Adammeltalálkoztam, keveset törődtem a ruházatommal meg akinézetemmel. Vékonyabb és sápadtabb lettem. Ideje lettvolna fodrászhoz mennem, és a szemem körül sötét karikák
éktelenkedtek. Amikor indulás előtt a tükörben vizsgálgattammagamat, mégis úgy éreztem, valami újfajta módon szebbvagyok. Vagy talán csak beteg, esetleg őrült. Gail nagy, régi házban lakott a Finsbury Parkban.Érkezésünkkor az összes ablak fényárban úszott. Már ajárdáról hallottuk a zeneszót meg a nevetést, és a széthúzottfüggönyök mellett láttuk a vendégeket. MegszorítottamAdam karját. – Biztos, hogy jó ötlet? Talán nem kellett volna eljönnünk. – Nézzünk be egy kicsit. Találkozol mindenkivel, akivelkell, azután elmegyünk, és megvacsorázunk. Gail nyitott ajtót. – Alice! – Jobbról-balról lelkendezve megcsókolt, mintharégi barátok lennénk, azután kíváncsian Adamre nézett,mintha fogalma sem volna róla, kicsoda. – Adam, bemutatom Gailt. Gail, ő Adam. Adam szó nélkül megfogta és egy darabig a kezébentartotta Gail kezét. Gail a szemébe nézett. – Sylvie-nek igaza volt – kuncogott. Már kissé részeg volt. – Boldog születésnapot, Gail! – köszöntöttem szárazon,mire ismét felém fordította a figyelmét. A szoba tele volt borospoharat vagy söröskorsótszorongató emberekkel. Az egyik sarokban szedett-vedettzenészek markolták a hangszerüket, de nem játszottak.Bömbölt a sztereó lejátszó. Elvettem az asztalról két poharat,bort töltöttem magunknak, és körülnéztem. Jake az ablak
mellett állt, egy feltűnően rövid bőrszoknyát viselő magasnővel beszélgetett. Nem vette észre, hogy beléptem, vagy úgytett, mint aki nem vesz észre. – Alice! Megfordultam. – Pauline! Örülök, hogy látlak. – Előreléptem, ésmegcsókoltam az arcát, de nem viszonozta. Feszélyezettenbemutattam Adamet. – Rögtön gondoltam – felelte. Adammegfogta Pauline könyökét, és tisztán, jól hallhatónmegjegyezte: – Az élet túl rövid ahhoz, Pauline, hogy elveszítsünk egybarátot. Pauline meghökkent, de végül sikerült megszólalnia.Otthagytam őket, Jake felé indultam. Túl kellett lennem rajta.Most már látott. Még mindig a szoknyás nőhöz beszélt, defelém nézett. Odamentem hozzájuk. – Szia, Jake! – köszöntöttem. – Szia, Alice! – Megkaptad a levelemet? A nő megfordult, és odébbállt.Jake rám mosolygott. – Istenem, nem volt könnyű. Nehéz ismét egyedül lenni.Igen, megkaptam a leveledet. Legalább nem írtad, hogyreméled, barátok maradunk. Észrevettem, hogy Adam Sylvie-vel és Clive-val beszélgeta szoba túlsó végében. Pauline még mindig mellette állt; ésAdam még mindig fogta a karját. Láttam, hogy minden nő őtnézi, felé közeledik, és belém nyilallt a féltékenység. De
azután Adam felnézett, találkozott a tekintetünk, és viccesengrimaszolva elvigyorodott.Jake elkapta a pillantást.– Most már értem, miért kezdett hirtelen érdekelni ahegymászás irodalma – jegyezte meg fájdalmas mosollyal.Nem válaszoltam. – Nevetségesen ostobának érzem magam.Az egész az orrom előtt történt, mégsem vettem észre. Nosakkor gratulálok. – Mihez? – Mikor tartjátok? – Ja... Két és félhét múlva. Jake összerezzent. – Igen, mire is várnánk...? – Egy darabig hallgattam.Túlságosan boldog és várakozó volt a hangom. – Te jól vagy,Jake? Ekkor Adam épp Sylvie-hez beszélt. Háttal állt nekem, ésSylvie azzal az általam jól ismert elragadott tekintettel bámultfel rá.– Már nem tartozik rád – válaszolta Jake kissé remegőhangon. – Elárulnál valamit? – Láttam, hogy könnyel telik aszeme. Mintha a távozásom után egy új Jake született volna:elveszítette a kedélyes természetét, az állandó derűt; nemcsipkelődik; ellenben könnyen elsírja magát. – Mit? – Rájöttem, hogy Jake kissé részeg. Hozzám hajolt,az arcomon éreztem a leheletét. – Ha nem... Ha nem róla lett volna szó, akkor velemmaradtál volna, és...?
– Ideje mennünk, Alice! – Adam hátulról átölelt, és afejemre hajtotta a fejét. Rettentő szorosan tartott. Alig kaptamlevegőt. – Adam, ő Jake. Egyikük sem szólt. Adam elengedett, és kezet nyújtott.Jake először nem mozdult; azután kissé zavart arcot vágott,és viszonozta a köszöntést. Adam bólintott. Szemtőlszemben, férfi a férfival. Nevethetnékem támadt, deelfojtottam. – Viszlát, Jake! – búcsúztam zavartan. Már éppmozdultam, hogy arcon csókoljam, de Adam visszahúzott. – Menjünk, szerelmem! – mondta, miközben kifelé terelt aszobából. Búcsút intettem Pauline-nak, és távoztunk. Odakint Adam megállított, és maga felé fordított. – Elégedett vagy? – kérdezte, és durván megcsókolt. A kabátja meg az inge alá csúsztattam a karomat, éshozzábújtam. Amikor elengedtem, észrevettem, hogy Jakemég mindig az ablaknál áll, és kinéz. Találkozott a pillantásunk, de nem intett.
TIZENHÁROM Igyekeztem kevésbé lényegesnek tekinteni a kérdést, degondolatban napok óta formálgattam és számtalanszorátfogalmaztam. Kimerültén feküdtünk az ágyban, jóvalelmúlt éjfél, egymásba gabalyodtunk a sötétben, amikor úgyéreztem, nekifuthatok. – A barátod, Klaus... – kezdtem. – Aki megírja, mi történta Chungamicsodán. Mindig elfelejtem a nevét. – Chungawat. – Adam csak ennyit mondott. Továbbiösztönzésre volt szükség. – Azt mondta, haragszol rá a könyv miatt. – Valóban? – Haragszol? Nem értem, mi a baj. Deborah elmondta, mittettél, milyen hősiesen viselkedtél. Adam felsóhajtott. – Nem viselkedtem... – Elhallgatott. – Az nem ahősiességről szólt. A legtöbbjüknek nem lett volna szabad ottlenniük. Én... – Újból nekifutott. – Azon a magasságon, azadott körülmények között a legtöbb ember nem éli túlegyedül, amikor a dolgok kezdenek rosszul menni, még azedzettek sem, akik komoly helyzeteket is átéltek már. –Mindez a te hibád, Adam? – Gregnek nem lett volna szabad megszerveznie, nekemnem kellett volna velük tartanom. A többiek nem tudhatták,hogy mit jelent egy ilyen hegyet megmászni.
– Deborah szerint Greg üzembiztos módot talált ki afeljuttatásukra. – Elméletben. Azután kitört a vihar, Greg és Claudemegbetegedett, és a terv mégsem működött olyan jól. – Miért nem? Haragos lett a hangja. Türelmetlenné vált, hogy faggatom,de nem szándékoztam abbahagyni. – Egy csapatot alkottunk. Korábban mindössze egyetlenügyfél járt a Himaláján. Még a kommunikáció is nehézségetokozott nekik. Úgy értem, az isten szerelmére, hogy Tomas, anémet fickó jószerivel egy szót sem beszélt angolul. – És nem is vagy kíváncsi rá, mi mondanivalója vanKlausnak a könyvben? – Tudom, mit akar közölni. –Honnan tudod? – Kaptam egy példányt. – Micsoda? Olvastad? – hüledeztem. – Átfutottam – mondta szinte megvetem. – Azt hittem, még nem jelent meg. – Jól hitted. Klaus elküldte az egyik nyers változatot –hogy is hívják? – Első levonat. Nálad van a könyv? – Valamelyik táskában. Végigcsókoltam a mellkasát, a gyomrát és még lejjebb,míg végig nem ízleltem. – El akarom olvasni. Ugye nembánod?
Fölállítottam magamnak a szabályt, hogy soha nemhasonlítom össze Jake-et Adammel. Úgy tűnt, ez az utolsó,gyönge esély arra, hogy tisztességesen viselkedjek Jake-kel.De néha nem tudtam megállni. Jake-kel soha nem fordult elő,hogy csak úgy csinált volna valamit, csak úgy elment volnavalahová. Túlságosan megfontolt és gondos volt. Engedélytkért tőlem, tájékoztatott vagy előre tervet készített, esetlegmegkért, hogy menjek vele, illetve érdeklődött, mit csinálok.Adam egészen másmilyen volt. Az idő java részében teljesenbelém feledkezett, érinteni, ízlelni, belém hatolni vagyegyszerűen csak nézni akart. Máskor pontosan intézkedettarról, hol és mikor telálkozzunk, azután magára kapta adzsekijét, és indult. Másnap az ajtóban állt, amikor eszembe jutott: – Klaus könyve – böktem ki. A homlokát ráncolta. –Megígérted – erősködtem. Nem szólt, csak átment a vendégszobába. Kotorászásthallottam, majd egy ütött-kopott, világoskék borítójúkönyvvel bukkant elő. Odalökte mellém a kanapéra. Afeliratára pillantottam. Klaus Smith: Sóhajok hegygerince. – Ez csak egyetlen ember nézőpontja – szögezte le Adam.– Tehát hétkor találkozunk a Pelikánban. Azzal elment, ledübörgött a lépcsőn. Az ablakhoz léptem,mint mindig, amikor távozott, és figyeltem, hogyan tűnik fel,és szeli át az úttestet. Megállt, visszafordult, és felnézett.Csókot dobtam neki, rám mosolygott, majd ment tovább.Visszatértem a kanapéhoz. Úgy képzeltem, egy darabig
olvasok, kávét készítek, megfürdöm, de órákig el semmozdultam a helyemről. Először átfutottam a könyvet, akedves nevét kutatva, meg is találtam, majd fényképeketkerestem, de azokat csak a végső, megjelenő változatbateszik be. Azután előrelapoztam, a legelső oldalra. A könyvet az 1997-es Chungawat expedíció résztvevőinekajánlották. Az ajánlás alatt idézet következett a harmincasévek egyik régi hegymászó könyvéből: „Mi, akik sűrűlevegőben és tiszta elmével élünk, tűnődjünk el, mielőttmegítéljük azokat, akik bemerészkednek abba ameseországba, abba a tükörüveg birodalomba a világboltozatán.” Megszólalt a telefon, pár másodpercig hallgattam acsöndet, mielőtt letettem a kagylót. Néha elhitettemmagammal, hogy fölismerem a lélegzést; hogy ismerem avonal túlsó végén lévő illetőt. Egy alkalommal próbaképpenbeleszóltam: Jake? Csak hogy megtudjam, érkezik-e válasz,valami hirtelen lélegzetvétel. Ezúttal nem igazán érdekelt.Folytatni akartam a Sóhajok hegygerincét. A történet több mint huszonötmillió évvel korábbankezdődött, amikor a Himalája („brazil esőerdőknél fiatalabb”)térségét felgyűrte az indiai szubkontinens északi irányúvetődése. Majd a közvetlenül az első világháborút követően aChungawatra indult végzetes brit expedíció leírásakövetkezett. A csúcstámadás váratlanul elakadt, amikor a brithadsereg egyik őrnagya elvesztette a lába alól a talajt, és
magával rántotta három bajtársát. Klaus száraz megjegyzéseszerint körülbelül háromezer métert zuhantak NepálbólKínába. Felületesen átlapoztam néhány fejezetet, amelyek azötvenes évek végén és a hatvanas években indítottexpedíciókról szóltak; ekkor mászták meg először aChungawatot, majd különféle útvonalakon és más-másmódszereket alkalmazva többen feljutottak rá. Mindenalkalommal tisztábbnak, nehezebbnek vélték a teljesítménytvagy csodálatosabbnak az élményt. Ez nem nagyon érdekelt,mindössze Klaus azon mondatára figyeltem föl, amelyet a„hatvanas évek egyik névtelen amerikai mászójától” idézett:„A hegy olyan, mint egy fruska. Először meg akarod dugni,azután különféle módokon akarod megdugni, majdodébbállsz. A hetvenes évek elejére a Chungawatot annyiszormegdugták, hogy többé senkit sem érdekelt.” A Chungawat már nem jelentett elég komoly technikaikihívást az elit mászók számára, de gyönyörű volt, verseketmeg egy klasszikussá vált útikönyvet írtak róla, és akilencvenes évek elején ez adta a nagy ötletet GregMcLaughlinnak. Klaus fölidéz egy Greggel folytatottbeszélgetést egy seattle-i bárban, ahol Greg lelkendezvemesélt a nyolcezer méter fölötti szervezett társasutazásokról.A résztvevők harmincezer dollárt fizetnek, Greg pedignéhány további szakemberrel együtt fölvezeti őket a Himalájaegyik legmagasabb csúcsára, ahonnan három országra nyílikkilátás. Greg úgy gondolta, ő lesz a Himalája Thomas
Cookja, és tervet készített a megvalósításra. Ennek az is részevolt, hogy mindegyik kísérő kitűz egy útvonalat cölöpökrerögzített kötelekkel, amelyekhez karabinerekkelcsatlakoztatják a mászókat. A kötelek biztonságos útvonalmentén húzódnak tábortól táborig. Minden kötélért egy-egykísérő felel, a köteleket színekkel különböztetik megegymástól, és ezentúl már csak az ügyfelek megfelelőfelszerelésén és a kötelekhez történő biztonságosrögzítésükön múlik a dolog. A halálos unalom jelenti majd azegyetlen veszélyt, mondta Greg Klausnak. Klaus a régibarátja volt, Greg meghívta az első expedícióra, és megkérte,némi árengedményért cserébe, segítsen neki a szervezésben.Klaus erősen töprengett. Ugyan kezdettől fogva fenntartásaivoltak, mert ellenezte a hegymászás turizmussá változtatását,mégis elfogadta az ajánlatot, mert nem járt még a Himaláján,és szerette volna megmászni. Klaus irigykedett is a társaira, akik között Wall Street-itőzsdeügynök és kaliforniai plasztikai sebész is akadt.Egyvalakit azonban nem irigyelt. Görcsbe rándult agyomrom, amikor először tett említést Adamről: Az expedíció csillaga Greg helyettese, Adam Tallis volt,egy hórihorgas, jóképű, szűkszavú angol. Tallis harmincéveslétére egyike volt a fiatal nemzedék legkitűnőbb mászóinak.A lelki békém szempontjából mindennél többet jelentett,hogy bőséges tapasztalatokat szerzett a Himalája és aKarakorum hegyláncaiban. Talán mondanom sem kell, hogy
Adam, a régi barát kétségkívül osztotta az expedícióvalkapcsolatos kételyeimet. Kettőnk között az volt a különbség,hogy ha rosszul alakulnak a dolgok, akkor a kísérők azéletüket kockáztatják. Ismét a gyomromhoz kaptam, amikor Klaus arról írt,hogyan javasolta Adam a Himalája megmászására áhítozóvolt barátnője, Francoise Colet orvosi minőségben történőcsatlakozását. Greg vonakodott, de végül beleegyezett, hogyjelentős árengedménnyel magukkal vigyék ügyfélként. Egy ideig (számomra) túl sok szó esett ügyintézésről,támogatókról, a vetélkedésről a többi mászóval, de aztánkövetkezett a beszámoló az első útszakaszról a nepálielőhegységen át. Milyen volt először megpillantani aChungawatot, milyen volt a káprázatként ható látvány ahírhedt Gemininyereggel; lefelé a közvetlenül a csúcs alatthúzódó hágó, amely kettéválik: az egyik szakadékbanvégződik (amelybe az angol őrnagy lecsúszott a társaival), amásik pedig szelíd lejtőben. Élénken átéltem az olvasottakat,láttam a fény fokozódó ragyogását, éreztem a levegőritkulását. Eleinte jókedv uralkodott, beszédeket mondtak, alegfőbb istenséghez imádkoztak. Klaus megírta, hogy azegyik sátorban szexeltek, ami egyszerre volt mulatságos ésmegdöbbentő a serpák számára. Tapintatosan elhallgatta, kikvoltak az eset szereplői. Azon töprengtem, vajon Adam volt-ea nő hálózsákjában, akárki volt is az – talán Carrie Frank, aplasztikai sebész, gondoltam. Feltételeztem, hogy Adam
magától értetődő módon gyakorlatilag mindenkivel lefeküdt,aki keresztezte az útját. Például Deborah-val, a sohóbelimászó dokival. Volt valami az arckifejezésében, amiből arrakövetkeztettem, hogy bizonyára viszonyuk volt. A történet már nem könyv volt, egyre inkább valamifélelázálommá változott attól a résztől, amikor fölfelé másztak ahegyen, fölállították a táborokat. Olvasás közben szinte én isátéltem a hallucinációkat. A társaság tagjai megvakultak afejfájástól, képtelenek voltak enni, kétrét görnyedtek agyomorgörcstől, sőt a hasmenéstől. Vitatkoztak ésveszekedtek. Greg McLaughlint jóformán az őrületbekergette az óriási felelősség, a vezetői aggodalmak és atúraszervezői feladatok felemésztették az erejét. Nyolcezerméter fölött minden gyengül és lassul. Tényleges mászás nemvolt, de még a legcsekélyebb ereszkedés is óriási fizikaierőfeszítést igényelt. A társaság idősebb tagjai mindenkitlelassítottak, ezért nehezteltek rájuk. Mindezek tetejébe Gregmeg akart felelni saját magával szemben támasztottelvárásának, miszerint mindenkit fölvisz a csúcsra, és ezzeligazolja a turizmus ezen válfajának a létjogosultságát. Klausjellemzése szerint nemcsak rögeszmés volt, hanemösszefüggéstelenül locsogott arról, hogy sietni kell, a májusvégi jó időjárási viszonyok között kell feljutni a csúcsra,mielőtt a június meghozza a viharokat és a katasztrófát.Aztán a csúcs előtti utolsó tábornál borús, felhős napköszöntött rájuk, Klaus veszekedést hallott; Greg, Adam ésClaude Bresson vitatkozott. Az időjárás egész nap nem
változott, és pirkadat előtt a társaság a Greg és két serpa általrögzített kötél mentén nekivágott a Gemini-nyeregnek. Gregazt állította, az egészet olyan egyszerűvé tették, minthaóvodás gyerekek részére tervezték volna. Greg kötele vörösvolt, Claude-é kék, Adamé sárga. Az ügyfeleknekmegmondták, melyik színt kell követniük. Miután a nyeregfölé értek, és – függőleges irányban – mindössze ötvenméterrel voltak a csúcs alatt, Klaus, aki a csoport végénhaladt Claude társaságában, baljóslatú felhők közeledésérefigyelt föl. Claude véleményét kérdezte, de ő nem válaszolt.Visszatekintve Klaus nem tudta megmondani, Claudemakacsul eltökélte-e, hogy feljut a csúcsra, vagy akkor márbeteg volt, esetleg csak nem hallotta őt. Továbbnyomultak, dekörülbelül fél óra múlva megváltozott az időjárás, és mindenelsötétült. A könyv hátralévő része leginkább arról a zavarodottelmeállapotról szólt, amelyként Klaus jellemezte akatasztrófát – rosszullét, zavarodottság, tévelygés, rémület.Nem látott, nem hallott; időnként alakok bukkantak ki ahóviharból, majd ismét eltűntek. A mászókkeresztülvergődtek a hágón oda, ahol Claude elméletilegrögzítette a kék kötelet, amely a csúcs felé vezette volna őket,de addigra már senki sem látott egy méternél messzebb, ésmindenki csak azt hallotta, amit beleordítottak a fülébe.Egyedül Adam emelkedett ki tisztán a káoszból, mint azégiháborúban a villámok fényétől megvilágított alak.Megjelent a viharban, amint lefelé mozgott, majd eltűnt,
Search
Read the Text Version
- 1
- 2
- 3
- 4
- 5
- 6
- 7
- 8
- 9
- 10
- 11
- 12
- 13
- 14
- 15
- 16
- 17
- 18
- 19
- 20
- 21
- 22
- 23
- 24
- 25
- 26
- 27
- 28
- 29
- 30
- 31
- 32
- 33
- 34
- 35
- 36
- 37
- 38
- 39
- 40
- 41
- 42
- 43
- 44
- 45
- 46
- 47
- 48
- 49
- 50
- 51
- 52
- 53
- 54
- 55
- 56
- 57
- 58
- 59
- 60
- 61
- 62
- 63
- 64
- 65
- 66
- 67
- 68
- 69
- 70
- 71
- 72
- 73
- 74
- 75
- 76
- 77
- 78
- 79
- 80
- 81
- 82
- 83
- 84
- 85
- 86
- 87
- 88
- 89
- 90
- 91
- 92
- 93
- 94
- 95
- 96
- 97
- 98
- 99
- 100
- 101
- 102
- 103
- 104
- 105
- 106
- 107
- 108
- 109
- 110
- 111
- 112
- 113
- 114
- 115
- 116
- 117
- 118
- 119
- 120
- 121
- 122
- 123
- 124
- 125
- 126
- 127
- 128
- 129
- 130
- 131
- 132
- 133
- 134
- 135
- 136
- 137
- 138
- 139
- 140
- 141
- 142
- 143
- 144
- 145
- 146
- 147
- 148
- 149
- 150
- 151
- 152
- 153
- 154
- 155
- 156
- 157
- 158
- 159
- 160
- 161
- 162
- 163
- 164
- 165
- 166
- 167
- 168
- 169
- 170
- 171
- 172
- 173
- 174
- 175
- 176
- 177
- 178
- 179
- 180
- 181
- 182
- 183
- 184
- 185
- 186
- 187
- 188
- 189
- 190
- 191
- 192
- 193
- 194
- 195
- 196
- 197
- 198
- 199
- 200
- 201
- 202
- 203
- 204
- 205
- 206
- 207
- 208
- 209
- 210
- 211
- 212
- 213
- 214
- 215
- 216
- 217
- 218
- 219
- 220
- 221
- 222
- 223
- 224
- 225
- 226
- 227
- 228
- 229
- 230
- 231
- 232
- 233
- 234
- 235
- 236
- 237
- 238
- 239
- 240
- 241
- 242
- 243
- 244
- 245
- 246
- 247
- 248
- 249
- 250
- 251
- 252
- 253
- 254
- 255
- 256
- 257
- 258
- 259
- 260
- 261
- 262
- 263
- 264
- 265
- 266
- 267
- 268
- 269
- 270
- 271
- 272
- 273
- 274
- 275
- 276
- 277
- 278
- 279
- 280
- 281
- 282
- 283
- 284
- 285
- 286
- 287
- 288
- 289
- 290
- 291
- 292
- 293
- 294
- 295
- 296
- 297
- 298
- 299
- 300
- 301
- 302
- 303
- 304
- 305
- 306
- 307
- 308
- 309
- 310
- 311
- 312
- 313
- 314
- 315
- 316
- 317
- 318
- 319
- 320
- 321
- 322
- 323
- 324
- 325
- 326
- 327
- 328
- 329
- 330
- 331
- 332
- 333
- 334
- 335
- 336
- 337
- 338
- 339
- 340
- 341
- 342
- 343
- 344
- 345
- 346
- 347
- 348
- 349
- 350
- 351
- 352
- 353
- 354
- 355
- 356
- 357
- 358
- 359
- 360
- 361
- 362
- 363
- 364
- 365
- 366
- 367
- 368
- 369
- 370
- 371
- 372
- 373
- 374
- 375
- 376
- 377
- 378
- 379
- 380
- 381
- 382
- 383
- 384
- 385
- 386
- 387
- 388
- 389
- 390
- 391
- 392
- 393
- 394
- 395
- 396
- 397
- 398
- 399
- 400
- 401
- 402
- 403
- 404
- 405
- 406
- 407
- 408
- 409
- 410
- 411
- 412
- 413
- 414
- 415
- 416
- 417
- 418
- 419
- 420
- 421
- 422
- 423
- 424
- 425
- 426
- 427
- 428
- 429
- 430