Nicci French - Legdrágább szerelmem

– Mit tegyünk? – Mrs. Tallis – mondta Adam töprengve. – Ez áll apapíron. Értesítsük a rendőrséget? – Ne! – vágtam rá hevesen. – Még ne. Amint bőrönddel a kezében kilépett az ajtón,nekiszegeztem a kérdést: – Miért csinálod ezt? Miért? Hátrébb lépett, mintha útonálló volnék. – Mi a fenérőlbe... – Ne nézz hülyének, Jake! Tudom, hogy te vagy az.Mostanáig igyekeztem elhitetni magammal, hogy másnak akeze van benne, de már tudom, hogy te csináltad. Ki mástudná, hogy irtózom a rovaroktól? – Alice! – Meg akarta fogni a vállamat, de leráztammagamról a kezét. – Nyugodj meg! Azt fogják hinni, elmentaz eszed. – Mondd meg, a rohadt életbe, mi a francnak tettél pókokata tejembe! Így akarsz bosszút állni? – Na, most aztán valóban azt gondolom, hogy megőrültél. – Gyerünk, mondd meg! Mi van még a tarsolyodban? Elakarod érni, hogy lassanként meghibbanjak? Jeges tekintettel nézett rám, remegni kezdett tőle agyomrom.

– Ha kíváncsi vagy a véleményemre, szerintem mármeghibbantál – közölte. Azzal sarkon fordult, és határozottléptekkel elindult az utcán, egyre távolodott tőlem. Adam semmi érdeklődést sem mutatott, én azonban akövetkező napokban minden utamba kerülő újságárusnálellenőriztem, megjelent-e a riport. A következő szombatonjött ki. Azonnal észrevettem az első oldalon a hegyetábrázoló kicsi, keretbe foglalt fényképet: „Csoportos mászás:hegyek és pénz. Riport a 2. sz. mellékletben”. Gyorsanföllapoztam a cikket, kíváncsi voltam, mit írt Joanna.Többoldalnyi terjedelme miatt nem tudtam a boltbanelolvasni. Kifizettem, és hazavittem. Adam már elment otthonról. Ennek most az egyszerörültem. Kávét készítettem. Kényelmesen elhelyezkedtem, ésrá akartam szánni a kellő időt. A Parlicipant 2. sz.mellékletének borítóján látható fénykép szikrázó napsütésbenmutatta a kék ég előtt magasló Chungawatot. Alatta felirat,mint az ingatlanügynökségek kirakatában: „Himalája-csúcsmászás 30 000 fontért. Előzetes tapasztalat nemszükséges.” Ismét magával ragadott a hegy magányosszépsége. Adam ott volt a csúcsán? Rendben, nem egészen acsúcsán. Átlapoztam az újságot, megnéztem a terjedelmet:négy oldal. Fényképekkel Gregről, Klausról, Francoise-ról;némi féltékenységgel megállapítottam, hogy a nő gyönyörű anagy bakancsban. Az odaveszett mászók némelyikérőlugyancsak volt felvétel. És természetesen Adam-ről, de

addigra már megszoktam, hogy itt-ott fényképeket látok róla.Térkép is volt, meg néhány ábra. Belekortyoltam a kávéba, ésolvasni kezdtem. Először igazából nem kifejezetten olvastam. Csakátfutottam a szöveget, azt kerestem, kiket és hányszoremlítenek meg benne. Adamről leginkább a végén volt szó.Tudni akartam, szerepel-e a cikkben valami meglepő újinformáció. Nem szerepelt. Megnyugodva az elejérelapoztam, és figyelmesen elolvastam. Joanna a Klauskönyvéből már megismert történetet írta le, de némileg másmegvilágításba helyezte. Klaus a saját felindultsága, kudarca,rajongása, kiábrándulása, félelme fényében adott számot aChungawaton bekövetkezett katasztrófáról. Tiszteltem őt,mert beismerte, micsoda traumát jelentett számára a viharátélése, a haldokló emberek látványa, meg önnönképtelensége arra, hogy a saját elvárásainak megfelelőenviselkedjen. Joanna változatában a pénz, züllesztő hatásáról szólómorális tanmese lett a történet, és a hősiesség istenítése.Egyrészt ott voltak a hősök, akiknek pénzre volt szükségük;másrészt a gazdagok, akik nehezen meghódítható hegyekreakartak eljutni, pontosabban el akarták mondani, hogyeljutottak nehezen meghódítható hegyekre; ugyanis vitazajlott arról, vajon szigorú értelemben véve valójábanmegmászták-e ezeket a hegyeket. Mindez nem jelentettszámomra újdonságot. Szükségtelen mondani, hogy a történettragikus hőse Greg volt, akivel Joannának nem sikerült

beszélnie. A cikke elején összefoglalta a Chungawatontörtént eseményeket, amelyek olvastán még mindig kirázott ahideg, akármilyen hatásvadász módon írt is róluk, azutánvázolta Greg addigi pályafutását. Valóban elképesztőeredményeket ért el. Nemcsak a megmászott csúcsok azEverest, a K2, a McKinley, az Annapurna – tekintetében,hanem a megmászásuk módját illetően is: télen, oxigénpalacknélkül, minimális felszereléssel támadta a csúcsokat. Joanna nyilvánvalóan tanulmányozta a sajtóértesüléseket.A nyolcvanas években Greg rejtélyes hegymászónakszámított. A jelentősebb csúcsok megmászásának jogát sokév tanulóidővel lehetett kiérdemelni. A kilencvenes évekelejére Greg kétségtelenül megváltozott: „A hegymászókelitjéhez tartoztam – idézték tőle. – Most demokrata vagyok.A hegymászás hihetetlen élmény. Mindenki számáraelérhetővé akarom tenni.” Mindenki számára, fűzte hozzáJoanna szárazon, aki le tud szurkolni 50 000 dollárt. Gregtalálkozott Paul Molinsonnal, a vállalkozóval, Csúcsélményeknéven közös céget alapítottak. Három éven keresztülorvosokat, ügyvédeket, tőkepiaci szereplőket, örökösöketvittek fel csúcsokra, akik mindennek számítottak, csaktapasztalt mászók válogatott csoportjának nem. Joanna a Chungawat-csapat egyik életét veszített tagjára,Alexis Hartounian Wall Street-i brókerre összpontosított.Névtelen, gúnyos hegymászót idézett, aki ezt nyilatkozta: „Eza férfi megkísérelte a világ legnagyszerűbb mászásainaknémelyikét. Senki ne képzelje, hogy hegymászó volt,

ugyanakkor az Everest megmászását autóbuszoskirándulásként állította be. Nos, kemény tanulópénzt fizetett.” Joanna beszámolója a hegyen történtekről egyszerűenösszefoglalása volt Klaus elbeszélésének, amelyet a nyeregnyugati oldalán rögzített kötelet ábrázoló rajz követett. A nőkaotikus helyzetet írt le, hozzá nem értő mászókkal, betegemberekkel, akik közül egy még angolul sem beszélt.Névtelenül idézett hegymászó szakembereket, akik szerint anyolcezer méter fölött uralkodó körülmények túlságosanszélsőségesek azok számára, akik nem tudnak magukrólgondoskodni. Nemcsak a saját életüket kockáztatják, hanem atöbbi résztvevőét is. Klaus elmondta Joannának, hogybizonyos mértékig egyetért mindezzel, de néhány, ugyancsaknévtelenül idézett kommentátor továbbment. AChungawathoz hasonló csúcs megmászása tökéleteselkötelezettséget és összpontosítást követel, különösen akkor,ha megváltozik az időjárás. Arra céloztak, hogy Gregetannyira lekötötték az üzleti bonyodalmak meg az ügyfeleiképzetlenségéből fakadó különleges követelmények, hogymindez megzavarta az ítélőképességét, és ami a legrosszabb:a teljesítményét. Az egyik nyilatkozó így beszélt: „Amikor azember rossz dolgokra fordítja az energiáját, akkor a dolgok akritikus pillanatban rosszra fordulnak, elszabadulnak előrerögzített kötelek, ellentétes irányba mennek emberek.” Az írás a korrupcióval és a kiábrándulással kapcsolatbanironikus hangvételt ütött meg, Adam a vége felé tűnt föl, azelveszett idealizmus jelképeként. Ismeretes, hogy bírálta az

expedíciót, nem utolsósorban a saját részvételét is, de amikorkomolyra fordult a dolog, ő járt föl és le a hegyen, hogymentse azokat, akik nem tudtak magukról gondoskodni.Joannának sikerült fölvennie a kapcsolatot néhány túlélővel,akik azt nyilatkozták, Adamnek köszönhetik az életüket.Adamet nyilvánvalóan még előnyösebb színben tüntette fölaz, hogy mindenféle vádaskodást visszautasított – valójábanegyáltalán nem volt hajlandó értékelni a történteket. Ott volttovábbá a barátnője halálának tényét övező pátosz. Adamnem sokat beszélt erről Joannának, de a nő talált valakit, akielmondta, hogy Adam egészen addig újból és újból nekiindulta lány keresésének, míg ájultan nem esett össze a sátrában. Amikor Adam hazaért, a borítóra vonatkozó lenézőhomlokráncolást kivéve nem mutatott érdeklődést a cikkiránt. – Mi a francot tudhat ez a nő? – mindössze ennyit fűzötthozzá. Később az ágyban felolvastam neki a Gregre vonatkozónévtelen bírálatot. – Mit gondolsz erről, szerelmem? – kérdeztem tőle. Kivette a kezemből, és a padlóra hajította a papírt. – Azt gondolom, hogy hülyeség. – Úgy érted, a történtek pontatlan leírása? – Elfelejtettem, hogy tudós vagy – mondta nevetve. – Azigazság érdekel. – Csúfondárosnak tűnt a hangja.

Mintha Arábiai Lawrence-hez vagy Scott kapitányhozmentem volna feleségül, esetleg a fedélzeten tűzhalált haltfiúhoz. 5 Az elkövetkező napokban csaknem mindenismerősöm talált valami ürügyet arra, hogy felhívjon, éscsevegjen velem. Emberek, akik helytelenítették a hirtelenférjhez menetelemet, most hirtelen megértők lettek. A papámis telefonált, általánosságokról fecsegett, azután mintegymellékesen említette, hogy látta a cikket, és azt javasolta,valamelyik nap ugorjunk be hozzájuk. Hétfőn reggel azirodában mindenkinek akadt valami sürgős dolga, ami miattbelém kellett botlania. Mike bejött a kávéjával, és átadott egylényegtelen iratot. – Soha nem vagyunk igazán kipróbálva, igaz? – jegyeztemeg, a szemében merengő fény villant. – Vagyis valójábannem ismerjük magunkat, mert nem tudjuk, veszély eseténhogyan viselkednénk. Bizonyára nagyszerű lehetett ahogyishívjákodnak. .. A férjednek a katasztrófaközéppontjában állni, és véghezvinni mindazt, amit tett.5 Az égő fedélzeten álló fiú Felicia Dorothea Hemans 1826-banmegjelent, a hajó francia kapitányának nevét viselő Casablanca címűversére utal. A kapitány 12 éves fia az apjával együtt halt hősi halált az1798-as tengeri csatában.

– Mit értesz az alatt, Mike, hogy a hogyishívjákom? Adama férjem. Ha akarod, megmutatom a papírt. – Eszembe sem jutott semmi ilyesmi, Alice. Csak meg kellszokni. Mióta ismered? – Pár hónapja. – Elképesztő! Meg kell mondanom, amikor előszörhallottam róla, azt gondoltam, kissé meghibbantál. Nememlékeztettél az általam ismert Alice Loudonra. Most márlátom, mindannyian tévedtünk. – Ki az a mi? – Mindenki az irodában. Megdöbbentem. – Mindannyian úgy véltétek, megőrültem? – Mindannyian meglepődtünk. De már értem, hogy igazadvolt, mi pedig tévedtünk. Pont, ahogy a cikkben is írják.Arról szól, képesek vagyunk-e vészhelyzetben világosangondolkodni. A férjed képes rá. – Mike előzőleg akávéscsészéjére meredt, kibámult az ablakon, mindenhovánézett, csak rám nem. Ekkor azonban felém fordult. – És teis. Igyekeztem nem kuncogni a bók hallatán, feltéve, hogy azvolt. – Nos, köszönöm, kedves uram! De térjünk vissza azüzlethez. Keddre úgy éreztem, Jake kivételével a világonmindenkivel beszéltem, akinek a noteszében szerepel a

telefonszámom. Mindazonáltal meglepődtem, amikor Claudiaszólt, hogy bizonyos Joanna Noble keres telefonon. Igen,valóban velem akar beszélni, és nem csak azért, hogy rajtamkeresztül férkőzzön Adamhez. És igen, fontos, és találkozniakar velem. Ha lehetséges, akkor még aznap. Amennyiben az időmengedi, most rögtön idejön a közelbe. Csak pár percről vanszó. Mit mondhattam? Azt mondtam, jöjjön a recepcióhoz, ésegy óra múlva a jóformán üres szendvicsbárban ültünk, asarkon túl. Joanna nem szólt, csak kezet rázott velem. – A története miatt a dicsőség tükörfényében fürdőm –kezdtem. – Legalábbis a felesége vagyok egy hősnek. Úgy tűnt, zavarban van, cigarettára gyújtott. – A férje valóban hős. Magunk között szólva,lelkifurdalást érzek az írás bizonyos részei miatt, ahogyelőadtam a vádakat. De amit Adam odafönt tett, az hihetetlen. – Igen – hagytam rá. – Hihetetlen alak, ugye? – Joannanem válaszolt. – Feltételezem, mostanra újabb története isvan. – Több is. Láttam, hogy egy papírlapot babrál. – Mi az ott? Joanna lenézett, mintha a papír a tudomása nélkül kerültvolna a kezébe, és mintha meglepte volna. – Ma reggel érkezett. – átadta a lapot. – Olvassa el! Rövidlevél volt.

Kedves Joanna Noble! Rosszul lettem attól, amit Adam Tallisről írt. Ha érdekli,elmondhatom önnek az igazságot róla. Ha érdekli, nézze megaz 1989. október 20-ai újságokat. Beszélhetünk, ha akarja,elmondom, milyen ember. Én vagyok a történetben szereplőlány. Szívélyes üdvözlettel: Michelle Stowe Tanácstalanul néztem Joannára. – Zavartnak tűnik – véltem. Joanna bólintott. – Rengeteg hasonló levelet kapok. De elmentem akönyvtárba, úgy értem, az iroda hírlaparchívumába, és ezttaláltam. – Újabb papírt adott át. – Nem túl nagy sztori. Azegyik belső oldalon találtam, de úgy véltem... Nos, lássuk,maga mit gondol. Egy rövid hírről készített fénymásolat volt a következőcímmel: „A bíróság nem látja bizonyítottnak a lánymegerőszakolását”. Az első bekezdésben aláhúztak egynevet. Adamét. Tegnap egy fiatalember szabadon távozott a winchesteribíróságról, a nemi erőszak tárgyában tartott bírósági tárgyaláselső napján. Michael Clark bíró bejelentette, hogy az

esküdtszék nem találta bűnösnek. „Úgy hagyja el atárgyalótermet, hogy nem esik folt a becsületén – mondtaClark bíró a 25 éves Adam Tallisnek. – Sajnálom, hogyegyáltalán meg kellett jelennie, és válaszolnia kellett erre agyatra, megalapozatlan vádra, tette hozzá.” Mr. Tallist azzal vádolták, hogy a Gloucester körzetébenrendezett úgynevezett „piás buli” után megerőszakolta atörvényi okok miatt meg nem nevezhető fiatal hölgyet, MissX-et. A Miss X-nek föltett, a szexuális életére és a buli idejénfennálló lelkiállapotára vonatkozó rövid keresztkérdések utánJeremy McEwan vezető ügyvéd felmentésért folyamodott,amit Clark bíró azonnal helybenhagyott. Clark bírókijelentette: sajnálja, hogy Miss X a névtelenség leplénekelőnyeit élvezi, ugyanakkor Mr.Tallis nevét és becsületétmeghurcolták. A bíróság épületének lépcsőjén Mr. Tallisügyvédje, Richard Vine azt mondta, a védence elégedett abíróság ítéletével, és nem kíván mást, mint továbblépni. A cikk elolvasása után biztos kézzel fölemeltem acsészémet, és belekortyoltam a kávéba. – Na és? – Kérdőn néztem Joannára. Hallgatott. – Mi ez?Valamit írni akar ezzel kapcsolatban? – Mit írhatnék? – Jó reklámot csinált Adamnek. Talán eljött az ideje annak,hogy a sárba taszítsa. Joanna újabb cigarettára gyújtott.

– Nem hiszem, hogy ezt érdemlem – mondta hűvösen. –Mindent elmondtam a hegymászásról, amit el kellettmondanom. Nem áll szándékomban kapcsolatba lépni ezzel anővel. De... – Elhallgatott, tétovának látszott. – Sokkalinkább magára gondoltam, mintsem bármi másra. Nemtudtam, mi volna a helyes cselekedet. Végül úgy döntöttem,akkor viselkedem felelősen, ha megmutatom magának. Talánfontoskodó alak vagyok, aki mindenbe beleüti az orrát. Haakarja, az egészet felejtse el.Nagyot sóhajtottam, és nyugalmat erőltettem magamra.– Sajnálom, amit az előbb mondtam.Joanna halványan elmosolyodott, és kieresztett egyfüstfelhőt. – Jól van. Akkor most megyek.– Megtarthatom ezeket? – kérdeztem.– Persze. Fénymásolatok. – Láthatóan a kíváncsiságávalviaskodott. – Mit akar tenni? A fejemet ráztam. – Semmit.Ártatlanak találták, nem igaz? – Igaz.– Nem esett folt a becsületén, igaz?– Igaz.– Akkor semmit sem szándékozom tenni.

TIZENKILENC Mindez természetesen nem volt ilyen egyszerű. De azzalérveltem magamnak, hogy Adamet nem találták bűnösnek.Azzal érveltem magamnak, hogy hozzámentem, ésmegígértem, bízom benne. Ez volt ennek a bizalomnak azelső próbája. Semmit sem akartam neki mondani; nemakartam válaszadással megtisztelni a rágalmat. Gondolni semakartam rá. Kit áltatok? Folyamatosan ezen járt az eszem. Azismeretlen lányra, nőre, valakire gondoltam, aki Adammelegyütt részegedett le. Lilyre gondoltam, aki levette a pólóját,hogy fölfedje előttem sápadt sziréntestét és elkékült hátát. Ésarra gondoltam, ahogy Adam velem viselkedett: lekötözött, anyakamra fonta a kezét, és azt parancsolta, kövessem azutasításait. Örömet okozott neki, hogy bánt. Örömet okozottneki az erejének alávetett gyengeségem. Árgus szemmelfigyelte a szenvedésemet. Mindennek tükrében máskéntláttam a szexelésünket, amely önkívületben átéltszenvedélynek tűnt. Az irodai magányomban behunytszemmel idéztem föl különféle szélsőségesmegnyilvánulásainkat. Az emlékezés émelyítő, különösörömet ébresztett bennem. Nem tudtam, mit tegyek.

A Joannával való találkozást követő éjszakán azt mondtamAdamnek, tisztátalannak érzem magam. Küszöbön áll avérzésem kezdete. Görcsöl a hátam. – Nem hat nap múlva kellene megjönnie? – firtatta. – Ezek szerint korábban jön – feleltem. Istenem, a férfi,akihez feleségül mentem, jobban ismeri a menstruációmritmusát, mint én magam! Igyekeztem viccel elütni a rosszérzéseimet. – Ez is azt mutatja, mekkora szükségünk van a Drakloopra. – Megmasszírozlak. Az majd rendbe hoz. – A keze aszokásosnál is érdesebb volt, valakinek segített padlótjavítani Kenningtonban. – Csupa feszültség vagy – állapítottameg. – Lazíts! Két napig bírtam. Csütörtökön hatalmas csomagélelmiszerrel érkezett, és bejelentette, hogy a változatosságkedvéért főzni fog. Kardhalat, két friss csilipaprikát,göcsörtös gyömbérgyökeret, egy csokor korianderzöldet,basmati rizst meg egy üveg vörösbort hozott barnapapírzacskóban. Az összes gyertyát meggyújtotta, lekapcsoltaa lámpákat, ettől hirtelen boszorkánybarlanggá változott agyászos kis konyha. Újságot olvastam, közben figyeltem, ahogy gondosanmegmossa a koriandert, ellenőrzi, hogy egyik levélen semaradjon föld. Vágódeszkán fölaprította a csilipaprikát.Amikor megérezte, hogy nézem, letette a kést, odajött, ésmegcsókolt, de ügyelt rá, hogy ne érjen az arcomhoz.

– Nem akarom, hogy csípjen a csili – magyarázta. Páclét készített a halnak, leöblítette a rizst, beáztatta egyfazék vízbe, alaposan kezet mosott, azután kinyitotta aborosüveget, és két különféle pohárba töltött belőle. – Körülbelül egy óra múlva készen lesz – közölte. Benyúlta nadrágzsebébe, és előhúzott két vékony bőrszíjat. – Egész nap arra gondoltam, hogy megkötözlek. – És ha nemet mondok? – tört ki belőlem hirtelen. Azonnalkiszáradt a szám, alig tudtam nyelni. Adam a szájához emelte a poharát, és beleszürcsölt.Tűnődve nézett rám. – Hogy érted azt, hogy nemet mondasz? Miféle nemet? – Mutatok valamit. – A táskámhoz mentem, kivettem afénymásolt levelet meg a cikket. Átadtam neki. Az asztalra tette a borát, és kényelmesen végigolvasta azírásokat. Azután rám nézett. – Na és? – Én... Az újságíró adta ezeket... – Elhallgattam. – Mit akarsz tőlem hallani, Alice? – Nem válaszoltam. –Azt kérdezed, megerőszakoltam-e a nőt? – Nem, természetesen nem. Úgy értem, a bíró azt mondta,és... Ó, a francba, házasok vagyunk, emlékszel? Hogyanhallgathattál el egy ilyen ügyet előlem? Bizonyára jelentősesemény volt az életedben. Tudni akarom, mi történt. Mégszép, hogy tudni akarom. Mi a nyavalyát vársz tőlem?

A legnagyobb meglepetésemre akkorát csapott az öklévelaz asztalra, hogy felugrottak a poharak. Arra számítottam, dühös lesz, de egy pillanatig csakszomorúnak látszott. – Azt várom tőled, hogy bízz bennem – jelentette kicsöndesen, jóformán magának. – És hogy az én pártomatfogd. – Természetesen azt teszem. De... – De tudni akarod, mitörtént? – Igen. – Hogy pontosan mi történt? Nagyot sóhajtottam, éshatározottan megerősítettem: – Igen, pontosan ezt szeretném. – Te akartad. – Ismét töltött magának, visszaült a székébe,és rám nézett. – Egy gloucestershire-i barátom házábanrendezett bulin történt. Azt hiszem, nyolc éve. Nem sokkalkorábban jöttem vissza Amerikából, Yosemite-ben másztamegy haverral. Jól belőttük magunkat, készen álltunk egyremek szórakozásra. Rengetegen voltak, de a házigazdánkívül alig ismertem valakit. Patakokban folyt a pia. Drog isakadt. Mindenki táncolt, csókolózott. Forró nyár volt. Párokbújtak a bokrokba. Ez a csaj odajött hozzám, elrángatotttáncolni. Tök részeg volt. Megpróbált levetkőztetni aparketten. Kivittem a kertbe. Miközben átvágtunk a füvön,levette a ruháját. Egy nagy fa mögé húzódtunk; hallottam,hogy pár méterrel odébb egy másik pár is nyomja. A csajegyre csak a barátjáról dumált, meg arról, hogy mennyire

összebalhéztak, és hogy mindennél jobban akar velem dugni,csináljak vele olyasmiket, amiket a pasija nem csinált. Hátmegtettem. Azután azt állította, hogy megerőszakoltam. Elhallgatott. – Akarta, hogy csináld? – kérdeztem csöndesen. – Vagytiltakozott? – Nézd, Alice, ez érdekes kérdés. Őszintén: te mondtadnekem valamikor is, hogy ne csináljam? – Igen. De... – És előfordult akár csak egyszer is, hogymegerőszakoltalak? – Ez nem ilyen egyszerű. – A szex soha nem egyszerű. Szereted, amit csinálokveled? – Igen. – Izzadsággyöngyök ültek ki a homlokomra. – Amikor megkötöztelek, arra kértél, hagyjam abba, deörültél neki? – Igen, de... Ez ijesztő, Adam! – Te akartad hallani. Amikor én... – Ennyi elég. Ez továbbra sem ilyen egyszerű, Adam. Aszándékról van szó. A tiédről, az övéről. Azt akarta, hagyd abba? Adam újból az italába kortyolt, lassan nyelte le. – Később. Le akart állítani. Bizonyára azt kívánta, bár netörtént volna meg. Vissza akarta szerezni a barátját.Előfordul, hogy változtatni akarunk azon, amit csináltunk.

– Beszéljünk nyíltan! Nem volt olyan pont, amikor aztgondoltad, ellenáll vagy vonakodik? – Nem. Egymást bámultuk. – Ugyanakkor a nőknél – továbbra is áthatón nézett,mintha vizsgáztatna – néha nehéz ezt megállapítani. Ez a megjegyzés olaj volt a tűzre. – Ne beszélj így a nőkről, mintha mindannyian csakszexuális tárgyak volnánk! – Nézd, ez a nő természetesen tárgy volt. Igenis az volt.Mindketten részegek voltunk, amikor egy bulin találkoztunk.Nem hiszem, hogy tudtam a nevét, vagy ő tudta az enyémet.Ezt akartuk. Mindketten szexelni akartunk. Mi ezzel a baj? – Én nem... – Veled soha nem fordult elő ilyesmi? Dehogynem, temagad mondtad, hogy volt rá példa. És az adott helyzetbennem járul hozzá ez is a dolog kellemességéhez? – Talán – ismertem be. – Később azonban szégyenkezéstvált ki. – Belőlem nem. – Haragosan villant a szeme, éreztem adühét. – Nem hiszem, hogy olyan dolgok miatt kelleneaggódnunk, amelyeken nem tudunk változtatni. Igyekeztem magabiztos hangot megütni. Nem akartamsírni. – Az esküvőnket követő éjszakán. A kalyibában. Aztakartam, Adam. Azt akartam, hogy megtegyél bármit, amit

tenni akarsz. Másnap reggel, amikor fölébredtem, rosszérzésem támadt a történtekkel kapcsolatban. Úgy éreztem, túlmesszire mentünk, valahová, ahová nem kellett volna.Adam előbb nekem, azután magának is töltött még bort.Észre sem vettem, hogy majdnem mindet megittuk.– Sosem éreztél ilyesmit? – kérdeztem. Bólintott.– De igen. – Szex után?– Nem feltétlenül. De tudom, mire gondolsz. – Elhúzta aszáját. – Fölismerem az érzést.Megittuk a borunkat, pislákoltak a gyertyák.– Hamarosan letelik a halpácolás ideje – tereltem másra abeszélgetést.– Senkit sem erőszakolnék meg.– Nem – hagytam rá. De azt gondoltam: honnan tudod?– Befejezhetem a halat?– Még ne.Tétováztam. Mintha zsanéron lógna az életem. Ide is, odais lökhetem; egyikmásik utat eltorlaszolhatom. Bízhatok ésmegőrülhetek. Kételkedhetek és megőrülhetek. A jelenhelyzetemből nézve végső soron nem látszott köztük nagykülönbség. Odakint egészen besötétedett, az eső monotonhangját hallottam. Csöpögtek a gyertyák, a falakon táncoltakaz árnyképeik. Fölálltam, és a földre dobott bőrszíjakhozmentem. – Folytasd, Adam!Ülve maradt, nem mozdult. – Mit jelentsen ez?– Azt jelenti: igen.

Csakhogy nem egészen mondtam igent. Másnap azirodából fölhívtam Lilyt, és megbeszéltem vele egy kora estitalálkozót, közvetlenül a munkaidőm végére. Nem akartam arendetlen alagsori lakásába menni. Úgy éreztem, képtelenvolnék ismét a foltos ágyneműn ülni, Adam régi fényképeivelkörülvéve. Az Oxford Street-i John Lewisban lévő kávézótjavasoltam – ennél semlegesebb, unalmasabb hely nem jutotteszembe. Lily már ott volt, kapucsínót ivott és nagy,csokoládédarabokkal megszórt muffint evett. Feketegyapjúnadrágot, faeper-színű bolyhos pulóvert ésbokacsizmát viselt, nem festette ki magát. Ezüst haját lazakontyba fésülte. Most normálisabban nézett ki, és kedvesenrám mosolygott. Nem volt annyira zilált. Próbaképpenvisszamosolyogtam. Nem akartam kedvelni. – Valami gond van? – kérdezte barátságosan, miközbenvele szemközt leültem. – Kér még egy kávét? – passzoltam vissza a labdát. – Köszönöm, nem. De egy muffin jól jönne: ma még nemettem. Magamnak kapucsínót, neki muffint rendeltem. A csészémpereme fölött néztem rá, és nem tudtam, hol is kezdjem. Lilytláthatóan nem érdekelte sem a csönd, sem a zavarom. Éhesenfalt, szétkente az állán a csokoládét. Van benne valamigyerekes, gondoltam.

– Tulajdonképpen nem fejeztük be a beszélgetésünket –böktem ki végül sután. – Mit akar tudni? – kérdezte élesen. – Mrs. Tallis! – tettehozzá. Riadt borzongás futott át rajtam. – Nem vagyok Mrs. Tallis. Miért hív így? – Teszek rá. Elengedtem a megjegyzést a fülem mellett. Végtére isnapok óta nem kaptunk telefonhívásokat és leveleket. Azóta,amióta Jake-kel beszéltem. – Előfordult valaha is, hogy Adam erőszakosan viselkedettmagával? Sikoltva fölnevetett. – Úgy értem, igazán erőszakosan – tettem hozzá. Megtörölte a száját. Élvezte a helyzetet. – Vagyis volt rá eset, hogy ellenszegült Adamnek? – Mire akar kilyukadni? Honnan tudjam? Ez nem ígyment. Maga ismeri Adamet. – Rám mosolygott. – Melleslegmit gondol, mit művelne magával azért, hogy találkozikvelem? Hogy ellenőrzi a bizonyítványát? – Megintkísértetiesen kuncogott. – Nem tudom, mit szólna hozzá. – Nem arra gondolok, mit szólna. Hanem hogy mitcsinálna. Nem válaszoltam. – Nem szívesen volnék a helyében. – Hirtelen dühösenvállat vont, és olyan közel hajolt az asztal fölött, hogy az arcamajdnem súrolta az enyémet. Az egyik tökéletesen fehér

fogán csokoládé sötétlett. – Ugyanakkor persze cserélnék ismagával. – Behunyta a szemét, és az a borzalmas érzésemtámadt, hogy a szemem láttára idéz fel magában egy aktust abálványozott Adammel. – Elmegyek. – Elfogad egy tanácsot? – Nem! – vágtam rá túlságosan gyorsan. – Ne próbáljon az útjába állni, ne akarja megváltoztatni!Nem fog működni. Hódoljon be neki! Azzal fölkelt, és távozott. Én pedig fizettem.

HÚSZ Egyenesen Klaushoz mentem, megöleltem. Átkarolt. – Gratulálok! – mondtam. – Jó buli, igaz? – Csak úgy ragyogott. Azután ironikussáváltozott a mosolya. – Szóval azok az emberek nem teljesenhaszontalanul haltak meg a hegyen. A könyvem formájábanvalami jó is kisült belőle. Arról már nem is szólva, hogy nemhúztam hasznot mások szerencsétlenségéből. – Gyanítom, hogy egyesek azt teszik – véltem, azutánelengedtük egymást. – Hol van a férjed, a hős? – kérdezte Klaus, és körülnézett. – Valahol elbújt a tömegben, hogy lerázza a rajongókat.Van itt más is az expedícióból? Klaus a fejét tekergetve keresgélt. Az AlpinistákEgyesületének South Kensington-i könyvtárában rendezték abulit a könyve megjelenése alkalmából. A jókora helyiségbentermészetesen bőrkötéses könyvekkel megrakott polcoksorakoztak, de régi, kérges turistabakancsok is voltakvitrinekben, a falakra pedig jégcsákányokat erősítettek, megfényképeket aggattak, tweedzakót viselő, kimért férfiakról éshegyekről, sok-sok hegyről. – Valahol bent van Greg.Elámultam. – Greg? Hol lehet? – Arrafelé, a sarokban beszélget azzal az öregemberrel.Menj oda, mutatkozz be! A férfi Lord Montrose. A

csodálatos régi Himalája-mászások nagy alakja, abból azidőből, amikor szükségtelennek tartották mászóvassalfölszerelni a teherhordókat. Keresztülfurakodtam a tömegen. Az egyik sarokban ottvolt Deborah. Mindenfelé magas, fantasztikusan egészségesnők virítottak. Önkéntelenül is azt találgattam, melyikükkelfeküdt le Adam. Ostobaság. Ostobaság. Greg Lord Montrose-hoz hajolt, a fülébe kiabált, amikor odaértem hozzájuk. Egypercig álltam, míg Greg gyanakodva rám nem nézett. Talánazt hitte, riporter vagyok. Greg megtestesítette ahegymászókról alkotott régi elképzelésemet, ilyennek véltemőket, mielőtt megismerem Adamet, Klaust és a hozzájukhasonló embereket. Nem volt olyan magas, mint Adamék.Lehetetlenül nagy szakállt hordott, mint Edward Learlimerickjének férfiúja, aki két pacsirtát és négy ökörszemettalált a szőrzetében.* Hosszú, torzonborz haja volt.Valószínűleg a harmincas éveiben járt, de vékony barázdákárkolták a homlokát és a szeme környékét. Lord Montroserám nézett, majd ismét a tömegbe veszett a tekintete, minthamágnesként taszítanám. * Limerick: Kötött formájú ötsoros, humoros, abszurd vers. EdwardLear (1812- 1888) angol költő a műfaj egyik legjelesebb képviselője volt, ő magais dús szakállt viselt.

– Alice Loudon vagyok – mutatkoztam be Gregnek. – Aközelmúltban kötöttem házasságot Adam Tallisszel. – Ó! Gratulálok! – Elismerés suhant át az arcán. Hallgattunk. Greg a közelünkben falra függesztett fényképfelé fordult. – Nézze! – mutatott rá. – Az első expedíciók egyikén egyviktoriánus lelkész hátralépett, hogy megcsodálja a kilátást,és magával rántotta négy társát. A saját sátraikra estek,amelyek sajnos 2700 méterrel mélyebben álltak. – Akövetkező képhez sétált. – Ez a K2. Gyönyörű, nem igaz?Majdnem ötven ember halt meg odafönt. – Hol van a K egy? Greg elnevette magát. – Egyáltalán nem létezik. 1856-ban egy angol főhadnagy,aki India hatalmas trigonometrikus tervrajzán dolgozott,fölmászott egy hegyre, ahonnan két, egymástól mintegy 200méterre lévő csúcsot látott a Karakoram környékén. Afeljegyzéseiben KI és K2 névvel jelölte őket. Későbbrájöttek, hogy a Kl-nek van már neve, mégpedigMasherbrum. A K2 azonban megmaradt. – Maga megmászta – jegyeztem meg. Greg nem válaszolt.Tudtam, mit kell mondanom. Egy csapásra eltaláltam. –Találkozott már ma este Adammel? Feltétlenül beszélniükkell. Rémesen érzi magát a miatt, ami a Chungawatrólmegjelent a sajtóban. Odakísérhetem hozzá? Ez esetbenegyúttal szívességet is tenne azzal, hogy lekapcsolja azokról akáprázatos, rajongó nőkről.

Greg zavaró módon nem nézett a szemembe, hanem atermet pásztázta a tekintete, amit akkor csinálnak az embereka bulikban, amikor csak felületesen figyelnek, közben pedigazt lesik, beszélhetnének-e egy érdekesebb vendéggel.Bizonyára tudta, hogy nem vagyok hegymászó, és nemnagyon érdekelhette, amit tőlem hallhat, ezért zavarba jöttem. – Rosszul érzi magát? – jegyezte meg Greg halkan,miközben továbbra sem nézett rám. – És ugyan miért? Miért csináltam mindezt? Nagy lélegzetet vettem. – Azért, mert a leírásnak semmi köze sincs ahhoz, amilyenvalójában volt a helyzet a hegyen a viharban. Ekkor Greg végre rám nézett, és fáradtan fölnevetett.Látszott, hogy erőfeszítésébe kerül a beszéd, mintha mégmindig friss fájdalmat okozna neki. – Úgy gondolom – mondta lassan –, hogy az expedícióvezetőjének kell felelősséget vállalnia. – Nem sétalovaglás volt – vélekedtem. – Az expedícióminden résztvevője tudta, hogy rendkívül veszélyes helyremegy. Ilyen hegyen senki sem vállalhat felelősséget azidőjárásért, mintha szervezett nyaralásról volna szó. A homlokát ráncolta. Az az érzésem támadt, hogy aHimalájában, a napfénynek kitett, oxigénszegény helyentöltött idők az ősi buddhista szerzetesek aurájával ruháztákfel. Az ápolatlan, napégette arc közepén egy csecsemőcsodálatos, tiszta kék szeme tündökölt. Úgy éreztem, atörténtek teljes súlyát magán viseli. Kimondhatatlanulmegszerettem.

- Igen, Alice, igaza van – válaszolta. A hanghordozása alapján úgy tűnt, nem adott felmentéstmagának; inkább azt hallottam ki a szavaiból, hogy mégjobban igazolni akarja a tévedését. – Bárcsak beszélne minderről Adammel! – mondtamkétségbeesetten. – Miért kellene vele beszélnem, Alice? Mit mondhatnanekem? Egy pillanatig eltöprengtem, igyekeztem pontosanmegfogalmazni, mire is gondolok. – Elmondaná, hogy nyolcezer méter fölött más a világ, ésnagy hiba erkölcsi ítélkezést tartani a történtek fölött. – Az abaj, hogy nem értek egyet ezzel. – Némi zavart éreztem ahangjában. – Tudom, hogy... – Egy pillanatra elhallgatott. –Tudom, hogy Adam úgy érzi, valami odafönt más, bizonyosszempontból minden egyébtől különbözik. De úgy vélem, ahegyek tetején tanúsított viselkedést épp úgy lehet morálisszempontból értékelni, mint a bárhol másutt végrehajtottcselekedeteinket. Az egyetlen feladat az, hogy tisztázzuk. –Mire gondol? Felsóhajtott, és körülnézett, mint aki meg akar győződniróla, nem hallgatja-e ki valaki a beszélgetésünket.Szerencsére senki sem figyelt ránk. Greg kétszer is az italábakortyolt. Én fehérbort ittam, ő whiskyt szopogatott. – Újból és újból büntetnem kell magamat? Talán felelőtlenvoltam, amikor viszonylag tapasztalatlan mászókat vittem föla Chungawatra. Úgy véltem, megfelelően előkészültem. –

Átható pillantást vetett rám, addig nem látott acélosság villanta tekintetében. – Talán még most is ezt gondolom. Rosszullettem a hegyen, súlyos állapotba kerültem, úgy kellettlevonszolni az alaptáborba. Borzalmas vihar volt, az egyiklegrosszabb azok közül, amelyeket valaha is láttam májusban.De úgy gondoltam, a rögzített kötelek és a biztosításkiépítésével, a teherhordók meg a professzionális kísérőkalkalmazása révén üzembiztos rendszert alakítottam ki. –Egymás szemébe néztünk, és egy pillanat múlva láttam, hogyellazulnak a vonásai, míg végül már csak nagyon, nagyonszomorúnak látszott. – De azt mondhatja, és mások is aztmondhatják minderre, hogy öten meghaltak. Es ennektükrében úgy tűnik... Nos, nem lehet azzal előállni, vajonelszakadt-e a kötél, tönkrement-e a rögzítés vagy a pózna, ésmás dolgokon járt-e az agyam. – Vállat vont. – Sajnálom. Semmit sem tudok ezekről a technikaidolgokról. – Persze. Mások sem tudnak minderről. – Tudok viszont az érzelmeiéről, az utóhatásokról. Atöbbieknek is borzalmas volt. Olvastam Klaus könyvét.Képtelen feldolgozni, hogy annyira tehetetlen volt odafönt.És ott van Adam. Még mindig gyötrődik, mert nem tudtamegmenteni Francoise-t, a barátnőjét. – A volt barátnőjét – helyesbített Greg kimérten. Nem tűntúgy, hogy megvigasztaltam volna. Váratlanul egy fiatal nőlépett hozzánk.

– Jó napot! – köszönt lelkesen. – Kate vagyok Klauskiadójától. Rövid csend állt be, miközben Greg meg én hirtelenszövetségesként pillantottunk egymásra. – Alice vagyok – mutatkoztam be. – Én pedig Greg. A nő arca fölragyogott a felismeréstől. – Á, maga volt az... Zavartan félbehagyta a mondatot, és elpirult. – Szörnyen kínos volt – meséltem. – Megfagyott a levegő.Greg természetesen nem vehette át a szót, nem fejezhette be anő helyett a mondatot azzal, hogy igen, ő az az ember, aki akatasztrófát okozta, én pedig nem gondoltam, hogy a nőkisegítése érdekében közbe kellene lépnem. Így aztán a nőegyre jobban elvörösödött, végül odébbállt. Az egész olyan...Hú, milyen hideg van itt! Adam lehúzta rólam a takarót. – Miről beszélgettél Greggel? Adam beszéd közben a végtagjaimat igazgatta, ésmegfordított, mintha próbabábu volnék. – Hé, vigyázz! Találkoznom kellett valakivel, aki igazánfontos szerepet játszott az életedben. És el akartam nekimondani, mennyire rosszul érzed magad a sajtóhírek miatt. –Meg akartam fordulni, hogy lássam Adam arcát. – Baj?

A tarkómra tette a kezét, szorosan megmarkolta a hajamat,és irtózatos erővel a matracra szorította az arcomat.Önkéntelenül felkiáltottam. – Aha, baj. Semmi közöd hozzá. Mit tudsz te minderről? –Könny szökött a szemembe. Tekeregni próbáltam, de Adamfél könyökkel és térddel az ágyhoz nyomott, közben pedig azujjával babrált a testemen. – Olyan végtelenül szép a tested –mondta gyöngéden, és a fülemhez dörzsölte az ajkát. –Szerelmes vagyok minden porcikádba, szerelmes vagyokbeléd. – Értem – nyögtem. – De – még mindig majdnem suttogott, csakhogymegkeményedett a hangja – nem akarom, hogy olyasmibe üsd az orrodat, ami nemtartozik rád, mert nagyon dühít. Megértetted? – Nem. Semmit sem értek. És nem tetszik. – Alice, Alice! – Szemrehányón beszélt, közben a hajamtóllefelé végigfuttatta az ujját a gerincemen. – Nemfoglalkozunk egymás világával, egymás múltjával. Csak azszámít, ami itt történik, ebben az ágyban. Hirtelen összerándultam. – Aú, ez fáj! – kiáltottam föl. – Várj! – mondta. – Várj, mindössze lazítanod kell. – Nem, nem, nem tudok. – Tekergőzni kezdtem, de úgyleszorított, hogy alig kaptam levegőt. – Lazíts, és bízz bennem! Bízz bennem!

Abban a pillanatban irtózatos fájdalom hasított belém,mintha fény villant volna, amelyet nemcsak látok, hanemérzek is, és föl-alá futkosott a testemen, és nem maradt abba,és sikoltást hallottam, mintha valaki mástól érkezett volna,holott én voltam az. Caroline Vaughan, a háziorvosom csak négy-öt évvelidősebb nálam, és amikor valami recept vagy oltás miattfölkeresem, mindig úgy érzem, akár barátok is lehetnénk, hamás körülmények között találkoztunk volna. Így ezúttal elégkellemetlenül éreztem magam. Fölhívtam, és rávettem, hogymunkából hazafelé menet fogadjon, mert sürgős segítségrevan szükségem. Igen, nagyon fontos. Nem, nem várhatmásnapig. Fölfeküdtem a vizsgálóasztalra, és a gyötrelmesbelsőleges vizsgálat közben az öklömet harapdáltam, hogy neordítsak. Caroline eleinte társalgott velem, azutánelhallgatott. Egy idő után levette a kesztyűjét, és a hátamfölső részén éreztem a meleg ujjait. Majd szólt, hogyfelöltözhetek, és hallottam a kézmosása hangját. Amikorelőjöttem a paraván mögül, az asztalánál ülve írt. Felnézett. – Le tud ülni? – Fogjuk rá. – Csodálkozom. – Komoly, csaknem komor arccal figyelt.– Talán nem lepődik meg, ha elárulom, hogy komolyvégbélrepedése van. Igyekeztem nyugodtnak látszani, mintha csak náthárólvolna szó. – És az mivel jár?

– Talán magától rendbe jön, de a következő héten vagymég tovább rengeteg gyümölcsöt és fehérjét kell ennie, hogyelkerülje a további károsodást. Enyhe hashajtót is felírok. – Ez okozza? – Micsodát? – Borzasztóan fáj. Caroline egy pillanatnyi gondolkodás után még valamit írta receptre. – Ez egy érzéstelenítő zselé, biztosan segíteni fog. A jövőhéten jöjjön el újból. Ha nem gyógyul, akkor fontolóra kellvennünk a végbéltágítást. – Az mi? – Ne aggódjon! Egyszerű eljárás, de általános altatásbankell elvégezni. – Akkor jó. – Ne aggódjon! – Rendben. Letette a tollát, és átadta a receptet. – Nem akarok önnek erkölcsi prédikációt tartani, Alice. Deaz isten szerelmére, tartsa tiszteletben a testét! Bólintottam. Mit is mondhattam volna? – A belső combja tele van horzsolással – folytatta. – Meg afeneke, a háta, sőt még a nyaka bal oldala is. – Tehát észrevette. Pedig magas nyakú blúzt vettem föl. – Akar velem beszélni valamiről? – A helyzet nem olyan rossz, mint amilyennek látszik,Caroline. Nemrégen mentem férjhez. Túl hevesek voltunk.

– Talán gratulálnom kellene – jegyezte meg Caroline, deközben nem mosolygott. Fölálltam, hogy induljak,megvonaglott az arcom. – Köszönöm. – Alice! – Tessék. – A brutális szex... – Nem erről van szó... – A brutális szex olyan örvény, amelyből nehézkikeveredni. Akárcsak az agyba-főbe veretésből. – Nem, Caroline, téved. – Elöntött a forróság, a düh és aszégyen. – A szex gyakran fájdalommal is jár, nem igaz? Éshozzátartozik hatalom, behódolás meg minden ilyesmi. –Természetesen. De a végbélrepedés nem tartozik hozzá. – Az nem. – Vigyázzon magára, megígéri? – Igen.

HUSZONEGY Könnyen kinyomoztam a nőt. Addig bámultam a levelet,míg bele nem fájdult a szemem. Tudtam a nevét; a fejlécespapíron kacskaringós írással ott szerepelt a címe. Egyikreggel felhívtam az irodából a tudakozót, és megkaptam atelefonszámát. Néhány percig a használt boríték hátuljára írtszámokat bámultam, és azon töprengtem, valóban felakarom-e hívni. Kinek adjam ki magam? Mi van, ha másveszi fel? A folyosó végén lévő italautomatához mentem,műanyag bögrében narancsteát hoztam magamnak, határozottmozdulattal becsuktam az ajtót, és elhelyezkedtem. Puhapárnát raktam a székre, de még így is fájdalmas volt ülni. Elég sokáig csöngött a telefon. Bizonyára nincs otthon;talán dolgozik. Részben megkönnyebbültem. – Halló! Végül mégiscsak beleszólt. A torkomat köszörültem. – Jó napot! Michelle Stowe-val beszélek? – Igen, az vagyok. Magas, vékony hangja volt, délnyugat-angliai módonraccsolva beszélt. – Sylvie Bushnell vagyok. Joanna Noble a kolléganőm aParticipantnél. – Igazán? – Óvatosan, puhatolózva válaszolt.

– Átadta az ön levelét, és arra gondoltam, beszélhetnénkróla. – Nem is tudom. Nem kellett volna megírnom. Dühösvoltam. – Szeretnénk megismerni az álláspontját, ennyi az egész.Csönd lett. – Itt van, Michelle? – kérdeztem. – Csak annyit kellelmondania, amennyit akar. – Nem tudom. – Szívesen fölkeresem. – Semmit sem közölhet a beleegyezésem nélkül. – Ez nem is kérdéses – szögeztem le elég hitelesen. Vonakodott, de addig győzködtem, míg végülbeleegyezett, és másnap reggelre találkozót beszéltünk meg.Ötpercnyire lakott az állomástól. Ez könnyen ment. A vonaton nem olvastam. Csöndben ültem, fájdalmasanvonaglott az arcom a szerelvény rángatózásától; az ablakonkibámulva figyeltem a londoni házak megfogyatkozását, avidéki tájat. Nyirkos, szürke nap volt. Előző este Adamvégigkent masszázsolajjal. A horzsolások körül nagyongyöngéden dolgozott, a duzzadt, lila sérüléseket olyanszeretettel simította, mintha dicsőséges háborús sebesülésekvolnának. Megfürdetett, két törülközőbe burkolt, és ahomlokomra fektette a tenyerét. Féltőn gondoskodott rólam,büszke volt rám a szenvedésem miatt.

A vonat hosszú alagútba futott, láttam az arcomat azablaküvegben: vékony, duzzadt ajak, karikás szem, rendetlenhaj. Elővettem a táskámból a hajkefét meg a hajgumit, ésszoros lófarkat kötöttem. Eszembe jutott, hogy mégjegyzetfüzetet és tollat sem hoztam magammal. Majd veszekaz állomáson. Michelle Stowe a mellére szorított gyerekkel nyitott ajtót.A csecsemő épp szopott. Ráncos, vörös az arcocskája, aszemét összeszorította. A szája mohón dolgozott. Amintbeléptem az ajtón, egy másodpercre elengedte az anyját,vakon, ösztönösen kalimpált, nyitogatta a száját, apró öklekinyílt, a levegőben hadonászott. Azután ismét rátalált amellbimbóra, és folytatta a ritmikus szopást. – Rögtön készen leszünk – mentegetőzött a nő. Kis szobába vezetett, amelyet teljesen betöltött egy barnakanapé. A kandallóban tűz lobogott. A kanapéra ültem,vártam. Hallottam a nő halk gügyögését, a csecsemőnyögdécselését. Hintőpor édes illata terjengett. Akandallópárkányon a babáról készült fényképek sorakoztak,némelyiken Michelle, másokon egy vékony, kopasz férfi voltvele. Egy idő után megjelent Michelle a gyerek nélkül, és leült akanapé túlsó végébe. – Kér teát vagy valami mást? – Köszönöm, nem. Fiatalabbnak látszott nálam. Hullámos fekete haja volt,kerek, eleven arca, telt, sápadt ajka. Összességében a lágyság

érzetét keltette: a haja csillogó göndörsége, az apró, fehérkeze, a tejtől duzzadó melle, a szülés után még gömbölydedhasa. Érzékiséget és nyugodtságot sugárzott a kopott,krémszínű kardigánjában, a piros papucsba bújtatott lábával,a tejfoltos fekete pólójában. Életemben első alkalommalérintett meg az anyai ösztön hívása. Elővettem a táskámból aspirálos jegyzetfüzetet, és az ölembe raktam. Kézbe vettem atollat. – Miért írt Joannának? – kérdeztem. – Valaki mutatta a képeslapot. Nem tudom, mit gondoltak.Egy híres ember megerőszakolt. – Mesélne nekem róla? – Miért ne? A jegyzettömbre szegeztem a tekintetemet, időnkéntszórakozottan ráfirkantottam valamit, ami gyorsírásnaktűnhetett. Michelle a történetüket sokszor elmesélők fáradtmegszokottságával beszélt. Az eset idején – ezt a különösszót használta, amelyet talán a rendőrségi és a bíróságijegyzőkönyvekből vett – tizennyolc éves volt, a Gloucesterhatárában rendezett vidéki buliban vendégeskedett. A pasijabarátja volt a házigazda. (Akkoriban Tonyval jártam,magyarázta.) Odafelé menet összeveszett Tonyval, akifaképnél hagyta, és két haverral együtt elfurikázott a közelifogadóba. Michelle dühös lett, kínos volt számára a helyzet,éhgyomorra ivott szénsavas almabort meg olcsó vörösbort,berúgott, mesélte. Amikor Adammel találkozott, már forgott

vele a szoba. Egy sarokban ácsorgott, az egyik haverralbeszélgetett, amikor Adam és még egy férfi belépett. – Jóképű volt. Talán látta a fényképét. Bólintottam. – Ott volt ez a két pasi, emlékszem, ezt mondtam Josie-nak: Tiéd a szőke, én ráhajtok a szépfiúra. A történet eddig megegyezett Adamével. Kókadt virágotrajzoltam a lap sarkába. – És azután mi történt? – kérdeztem. De Michelle-t nemnagyon kellett unszolni. El akarta mondani a történetét.Beszélni akart róla egy idegennel, és azt akarta, hogy végrehiggyenek neki. Úgy vélte, újságíró-terapeutaként az ő pártjátfogom. – Odamentem hozzá, és táncolni hívtam. Lötyögtünk egykicsit, azután csókolózni kezdtünk. A barátom még mindignem jött meg. Úgy gondoltam, móresre tanítom. – Rámnézett, látni akarta, megbotránkoztam-e a vallomásától,amelyet bizonyára a keresztkérdések hatására tett. – Szóvalén kezdtem. Megcsókoltam, és az inge alá csúsztattam akezemet. Kimentünk a kertbe. Mások is voltak már ott,smároltak meg dugtak. A bokrok felé húzott. Erős pasas.Végtére is hegymászó, nem igaz? Még a füvön jártunk,mindenki minket figyelt, elkezdte hátul kigombolni aruhámat. – Michelle gyors levegőt vett, szinte felzokogott. –Olyan ostobán hangzik, nem vagyok ártatlan, de nemakartam... – Elhallgatott, azután felsóhajtott. – Csak nevetniakartam – folytatta akadozva. Mindkét kezét fölemelte, és

hátradobta a fekete haját. Túl fiatalnak látszott ahhoz képest,hogy nyolc évvel korábban tizennyolc volt. – Mi történt, Michelle? – biztattam. – Távolabb mentünk a többiektől, egy fa mögé.Csókolóztunk, és még mindig jó volt. – Alig hallható lett ahangja, előre kellett dőlnöm, hogy megértsem, mit mond. –Azután a lábam közé nyúlt, amit először hagytam. Majd aztmondtam, nem akarom. És be akartam menni a házba.Hirtelen rossz érzésem támadt. Arra gondoltam, visszajön abarátom. A pasas magas volt és erős, és amikor kinyitottam aszememet, láttam, hogy bámul, amikor pedig becsuktam,akkor hányingerem támadt, és forgott velem a világ.Alaposan berúgtam. Míg Michelle leírta a jelenetet, igyekeztem a szavakraösszpontosítani, és nem elképzelni a történéseket. Ránéztem,bátorítón bólintottam, és valamit motyogtam, közbenpróbáltam nem élesen látni az arcát, hagytam, hogyhomályossá, sápadt bőrfelületté mosódjon a kép. Elmondta,hogy megpróbált elhúzódni. Adam lerángatta a ruháját,behajította a bokrok sötétjébe, és ismét megcsókolta. Ezúttalkissé fájdalmasan, mondta Michelle, és a lába közé dugottkezével is fájdalmat okozott. Michelle megijedt. Igyekezettkiszabadulni Adam keze közül, de Adam még jobbanszorította. Michelle kiabálni akart, de Adam a szájáratapasztotta a kezét, hogy ne tudjon hangot kiadni. Michellefölidézte, hogy kérlelni próbálta, de Adam ujjai elnyelték aszavakat.

– Arra gondoltam, ha meghallaná a könyörgésemet, leállna– folytatta; ekkor már kis híján sírt. Nagy négyzetet rajzoltama jegyzetlapomra, a belsejébe egy kisebbet. A kisebbnégyzetbe beírtam a szót: „kérlek”. – Szinte nem is hittem el, mi történik. Még mindig arraszámítottam, végül majd abbahagyja. A nemi erőszak nemilyen, gondoltam. Egy álarcos férfi előugrik a sötétsikátorból, tudja, hogy szokott az ilyesmi történni. A földreszorított. Szúrt. Csalán volt a lábikrám alatt. Fél kézzeltovábbra is befogta a számat. Egyszer elengedte, hogymegcsókoljon, de az már nem csók volt, hanem másfajtadugás. Azután beleélvezett. Végig arra gondoltam, hánynifogok. A lábam közé dugta a másik kezét, el akarta érni, hogykívánjam. Mindent megtett érte. – Michelle a távolba meredt.– Nem tehettem róla, de kissé élveztem, ettől az egész mégrosszabb lett, érti? – Megint bólintottam. – Ha beleegyezünkaz erőszakba, akkor az már nem is erőszak, nem igaz? Nemigaz? – Nem tudom. – Azután belém hatolt. Maga nem tudja, milyen erős. Úgytűnt, élvezi, hogy közben fájdalmat okoz. Erőtlenül feküdtem,csak azt vártam, hogy vége legyen. Miután elélvezett, mégegyszer megcsókolt, mintha mindketten akartuk volna. Nemtudtam beszélni, semmit sem tudtam csinálni. Megkereste aruhámat meg a bugyimat. Bőgtem, ő meg úgy nézett rám,mintha érdekesnek találna. Ez csak szex, vagy ez mindösszeszex, mondta végül, vagy valami ilyesmit, azután elment.Felöltöztem, és visszabotorkáltam a házba. Láttam Josie-t a

szőke pasijával, rám kacsintott. Az enyém valakivel táncolt.Nem nézett föl. Michelle kábának tűnt, alig mozdult. Túl gyakran élte átmindezt. Semleges hangon megkérdeztem, mikor ment el arendőrségre. Azt válaszolta, egy hétig várt. – Miért olyan sokáig? – Bűntudatom volt. Berúgtam, kacérkodtam vele,átejtettem a barátomat. – Akkor mégis miért döntött úgy, hogy feljelentést tesz? – A barátom hallott róla. Veszekedtünk, és faképnélhagyott. Összezavarodtam, elmentem a rendőrségre. Hirtelen körülnézett. Fölkelt, és kiment a szobából.Nagyokat sóhajtottam, hogy megnyugodjak, mielőtt ababájával együtt visszatér. Ismét leült, a karjaiban tartotta akisfiút. Időnként a gyerek szájába dugta a kisujj át, a babaeltökélten szopizta. – A rendőrségen egész együtt érzők voltak. Még látszottnéhány horzsolás. És... Csinált velem valamit, orvosi jelentéskészült. De a tárgyalás borzalmas volt. – Mi történt? – Meghallgattak, és hamar rájöttem, hogy engem vádolnak.Az ügyész a múltamról faggatott, úgy értem, a szexuálismúltamról. Hány férfival feküdtem le. Azután elismételtettevelem, mi történt a buliban. Hogyan vesztem össze abarátommal, mi volt rajtam, mennyit ittam, hogy én

csókoltam meg először, kikezdtem vele. Ő, mármint Adam avádlottak padján ült, nagyon komolynak és szomorúnaklátszott. A bíró leállította a tárgyalást. Azt kívántam, bárnyelne el a föld! Hirtelen minden olyan mocskos lett. Azegész életem. Soha senkit nem utáltam annyira, mint őt. –Egy darabig hallgatott. – Hisz nekem? – kérdezte. – Nagyon őszintén beszélt – nyugtattam meg. Várt mégtőlem valamit. Telt, gyerekes arca volt, unszoló, könyörgőtekintettel nézett rám. Mérhetetlen sajnálatot éreztem iránta,és magam iránt is. Fölemelte a babát, és a kisfiú puhanyakredőibe fúrta az arcát. Felálltam. – És bátran viselkedett– tettem hozzá nagy nehezen. Fölemelte a fejét, és rám bámult. – Van valami szándéka mindezzel? – Jogi akadályok vannak. – Mi sem állt tőlem távolabb,mint reményt ébreszteni benne. – Igen – hagyta rám beletörődő hangon. Nem voltak túlzottelvárásai. – Maga mit csinált volna, Sylvie? Mondja meg! Kényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek. Minthafordítva kukkantanék a távcsőbe. Elöntött a kettős áruláseddig ismeretlen érzése. – Nem tudom, mit csináltam volna –böktem ki végül. Azután eszembe jutott valami. – JártLondonban? Zavartan ráncolta a homlokát. – Az eset után? Miért mennék? – Nem értette. Őszintének tűnt; egyébként is elmaradtak már atelefonhívások és az üzenetek.

A csecsemő sírni kezdett, Michelle fölemelte, az álla alátámasztotta a kisfiú fejét. A gyerek az oldalához szorítottkarral az anyja mellkasára borult, mintha sziklához lapuló kishegymászó volna. Michelle-re mosolyogtam. – Pompás kisfiavan – mondtam neki. – Büszke lehet rá. Szélesenelmosolyodott. - Ugye?

HUSZONKETTŐ – Mit csinált? Egészen odáig azt gondoltam, hogy a leesett állról szólómondás csak metafora vagy költői túlzás, de ezúttal kétségsem fért hozzá: Joanna Noble-nak leesett az álla. A vonaton visszafelé igazi pánikroham tört ki rajtam,amikor immár rémülten és szorongva először gondoltam bele,mit is tettem valójában. Elképzeltem, hogy Michelle telefonála Participantbe, Sylvie Bushnell-lel akar beszélni, hogypanaszkodjon vagy valamivel kiegészítse a történetét, ésrájön, hogy nincs ilyen nevű munkatársuk, azután Joannátkéri a telefonhoz. A szálak egyenesen hozzám vezetnének.Mit érezne Michelle a történtekkel kapcsolatban? További,ugyanakkor nem teljesen érdektelen kérdés, hogy mi történnevelem. Még ha szó szerint nem szegtem is törvényt,gondolatban láttam magam, amint Adamnekmagyarázkodom. Végiggondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy azonnalcselekednem kell. Hazafelé menet egy telefonfülkébőlfölhívtam Joanna Noble-t, és másnap reggeliidőben a TufnellParknál lévő lakásában voltam. – Le kell vernie a hamut –mondtam Joannának. – Micsoda? – kérdezte még mindig döbbenten.

Észrevettem az asztalon egy kistányért, és a Joanna jobbkezében tartott cigaretta végén billegő hamuhenger alátoltam. Megpöcögtettem a cigarettát, a hamu a kistányérbaszállingózott. Nekigyürkőztem, hogy kiegészítsem az iméntipőre vallomásomat. A lehető legvilágosabbnak kellettlennem. – Nagyon szégyellem magam, Joanna. Hadd meséljem el,pontosan mit tettem, azután megmondhatja, mit gondolrólam. Fölhívtam Michelle Stowe-t, és azt lódítottam neki,hogy a maga munkatársa vagyok az újságnál. Fölkerestem,beszéltem vele, elmondta, mi történt közte meg Adam között.Képtelen voltam eltántorítani magam attól, hogy kiderítsem,és ez az egyetlen megoldás jutott az eszembe. De hibáztam.Rémesen érzem magam. Joanna elnyomta a cigarettát, és újat gyújtott. A hajábatúrt. Még fürdőköpeny volt rajta. – Mit gondolt, mi a francot csinál? – Vizsgálódtam. – Az a nő azt hitte, riporterrel beszél. Azt hitte, bátornyilatkozatot tesz az erőszak áldozatainak nevében, holott amaga kíváncsiskodását elégítette ki azzal kapcsolatban, mitművelt a maga drágalátos férjecskéje a kis farkával, mielőttösszeházasodtak. – Nem próbálok védekezni. Joanna nagyot szívott a cigarettájából. – Álnévenmutatkozott be neki?

– Azt mondtam, Sylvie Bushnell vagyok. – Sylvie Bushnell? Honnan a francból vette ezt a nevet?Maga... – Ez már túl sok volt neki. Joanna elnevette magát, ésféktelen hahotában tört ki. Az asztal fölé hajolt, és kétszeregymás után enyhén hozzáütögette a homlokát. Megintszívott egy slukkot, és egyszerre köhögött meg nevetett.Végül összeszedte magát. – Kétségtelen, hogy nem elveszett.Átvehetné a munkámat. Innom kell egy kávét. Maga is kér? Bólintottam, vizet forralt, és miközben továbbbeszélgettünk, őrölt kávét kanalazott a főzőbe. – Na és mit mondott magának? Összefoglaltam, amit Michelle-től hallottam. – Hmmm! – Úgy tűnt, nem lepődött meg különösebben.Kávét töltött két csészébe, és ismét leült velem szemben akonyhaasztalhoz. – És mit érez most, a kalandja után? A kávéba szürcsöltem. – Még mindig igyekszem megemészteni a dolgot.Ingadozom. Többek között ezt is érzem. Úgy tűnt, Joanna kételkedik. – Valóban? – Természetesen. Megint rágyújtott. – Megtudott valami eltérést ahhoz képest, amit az újságbanolvasott? Az alapján, amit most elmondott, továbbra isfölmenteném Adamet. Már azon is csodálkozom, hogyegyáltalán bíróság elé jutott az ügy.

– Nem érdekelnek a jogi csűrés-csavarások Joanna. Csakaz érdekel, mi történt. Mi történhetett. – Ó, Alice, az isten szerelmére, felnőtt emberek vagyunk!– Rátöltött a kávéjára. – Nézze, nem tartom magamatkülönösebben csapongó nőnek. Senki sem gondolja eztmagáról, igaz? De lefeküdtem férfiakkal azért, hogy lerázzamőket vagy azért, mert állandóan arról beszéltek. Részegenolyanokkal is lefeküdtem, akikkel józanul nem tettem volna.Úgy is csináltam, ahogy nem igazán akartam, és másnapreggel vagy tíz perc múlva megbántam. Egyszer vagy kétszerannyira megalázkodtam, hogy hányingerem támadt tőle.Magával nem fordult elő ilyesmi? – Néha. – Mindössze azt akarom mondani, hogy a legtöbbenkimerészkedtünk arra a szürke területre, és kikísérleteztük,mit akarunk valójában tenni. Persze nehéz ügy, de nemugyanaz, mint amikor a férfi álarcban és késsel a kezébenbemászik az ablakon. – Sajnálom, Joanna, mindez nemvigasztal. – Nem kell, hogy megvigasztalja. Ez a lényeg. Nézze,semmit sem tudok magáról meg Adamről. Hogyantalálkoztak? – Elég az hozzá, hogy nem amolyan Jane Austen-félelassan kibontakozó, romantikus történet volt. – Sejtettem. Velem gorombán, tüskésen és fárasztónviselkedett, amikor találkoztunk. Feltételezem, hogy ahozzám való viszonyulásában az érdektelenség, a gyanakvás

és a megvetés keveredett, én pedig éreztem, hogy rágerjedek.Szexi a pasas, igaz? – Elhallgatott, én pedig nem igyekeztemmegtörni a csöndet. – Az, vagy nem az? – Adam a férjem – jelentettem ki szárazon. – Az isten szerelmére, Alice, ne játssza el nekemPolyannát!* A férje igazi hős. Egyes-egyedül megmentettemajdnem mindenki életét azon az expedíción. Klaus meséltaz életéről. Tizenhat évesen kisétált az Eatonból, ésnekivágott az Alpoknak. Néhány évig arrafelé csavargótt,mielőtt rátalált a Himalájára, ahol éveken át vándorolt,mászott. Hogy merészelt előttem rátalálni erre a fickóra? – Mindezt én is tudom, Joanna. Megdöbbentő ezzel amásik oldalával is szembesülni. – Miféle másik oldallal? – Azzal, hogy erőszakos, veszélyes is lehet. – Magával erőszakoskodott? – Nos... Tudja... – Vállat vontam. – Úgy érti, amolyan jóféle módon csinálta. – Nem tudom, megfelelő szó-e rá a jóféle. Joanna jóváhagyólag, szinte a ragadozó mohóságávalhümmögött. – Úgy látom, bajban van, Alice. – Valóban? – Beleszeretett egy hősbe, egy rendkívüli férfiba, akisenkihez sem fogható azok közül, akikről valaha is hallottam.

Különös és kiszámíthatatlan, bár azt hiszem, maga néha aztkívánja, bárcsak fél hétre hazaérne vacsorára, mint együgyvéd, és heti egy alkalomra korlátozódna az összebújásmeg a hanyatt döntés. Milyen volt az előző kapcsolata? – Otthagytam valakit Adamért. – Milyen volt az a férfi? – Kedves. De olyan ügyvéd típus, amilyenről maga beszél.Jókedvű, figyelmes, körültekintő ember, barátok voltunk,hasonló dolgok érdekeltek minket, jól megvoltunkegymással. A szex is jó volt. Joanna áthajolt az asztal fölött, a szemembe nézett. – Hiányzik magának? – Adammel minden egész más. Nem „csinálunk együtt”dolgokat, ahogy azelőtt a többi fiúmmal. Soha nem csak úgymellékesen, kényelmesen vagyunk együtt, ahogy Jake-kelvoltam. Az egész olyan... Bizonyos értelemben heves,kimerítő. A szex pedig... Nem kétséges, hogy nagyszerű, deugyanakkor nyugtalanító is. Aggasztó. Már nem tudom, mika szabályok. * Polyanna: Eleanor H. Porter címadó regényhőse, árva kislány, akia naivitás megtestesítőjeként vált ismerté. – Hiányzik Jake? – kérdezte ismét Joanna.

Ezt a kérdést soha nem tettem föl magamnak.Tulajdonképpen nem volt időm arra, hogy végiggondoljam. – Egyetlen másodpercig sem hiányzott – hallottam a sajátszavaimat.