Nicci French - Legdrágább szerelmem

ismét megjelent. Mindenütt ott volt, mindenkivel tartotta akapcsolatot, a hágó viszonylagosan védett helyére vezette akét csoport tagjait. Greg és a súlyos beteg Claude életénekmegmentése volt a legsürgetőbb feladat. Klausszal közösenlecipelték Claude-ot az utolsó táborba. Azután Klausvisszafordult, és letámogatta Greget. Addigra maga Klaus is megzavarodott a fáradtságtól, ahidegtől meg a szomjúságtól, és eszméletét veszítveösszeesett a sátrában. Adam visszament a hegyre a jóformánmagatehetetlen ügyfelekért. Az első csoportot, amelyhezFrancoise és négy másik ember tartozott, elvitte a kötélvégéhez: így kitapogathatták a táborba vezető utat. Otthagytaőket, és visszafordult a második csoportért. De mireösszeszedte a tagjait, eltűnt a rögzített kötél. Nyilván elfújta aviharos szél. Ekkor már sötétedett, és az erős szél mínuszötven fokra hűtötte a levegő hőmérsékletét. Adam visszavittea második társaságot a hágóra. Azután kötél nélkül, egyedüllebotorkált a nyergen, hogy összeszedje a saját kötelét, éssegítség után nézzen. Greg, Claude és Klaus öntudatlanulhevert, és az első csoportnak nyoma sem volt. Azután Adam visszamászott a nyeregre, rögzítette a sárgakötelet, és levitte a második csoportot. Egyik-másik ügyfélsürgős orvosi segítségre szorult, de amint ellátta őket, megintkiment, egymaga a sötétben, hogy felkutassa az eltűntcsapatot. Reménytelen volt. Késő éjjel Klaus magához tért,eszelős állapotában azt hitte, hogy Adam is elveszett, ezértkirontott a sátorból, és összeesett.

Másnap reggel megtalálták az első társaságot. Végzetesenegyszerű hiba történt. Az emberek a sötétben, a hóesésbenmeg a hangorkánban a Gemininyereg rossz oldalánbukdácsoltak lefelé az elszabadult és a szakadékba fájt kötélmentén, amely helyrehozhatatlanul téves irányba, egyszabadon álló, elkeskenyedő, mindkét oldalán meredeknyeregre vezette őket. Francoise Colet és egy amerikaiügyfél, Alexis Hartounian testét soha nem találták meg.Bizonyára lezuhantak, talán miközben megpróbáltakvisszafelé kapaszkodni, vagy a tábor irányába nyomultak,amelyről azt hitték, előttük van. A többiek összekapaszkodtaka sötét viharban, és lassan meghaltak. Másnap reggel találtákmeg őket a felkutatásukra indult serpák. Egy kivételévelmindannyian meghaltak, írta Klaus: Pete Papworth, a másikamerikai élt, szánalmasan motyogva ismételgette a segítségszót. Segítség! Segítség! Segítséget kért, amelyet senki semnyújthatott neki, írta Klaus, annak az embernek afájdalmával, aki átaludta a tragédiát. Kábultan olvastam a könyv utolsó lapjait, alig kaptamlevegőt, azután csak hevertem a kanapén; később bizonyáraórákig aludtam. Amikor fölébredtem, alig maradt időm. Lezuhanyoztam ésfelöltöztem. Taxival mentem a Holland Parkban lévőPelikánba, holott gyalog gyorsabban odaértem volna,csakhogy abban a különös lelkiállapotban eltévedtem volna.Fizettem a sofőrnek, és bementem. Csak néhány asztalnál

ültek. Az egyik sarokban megláttam Adamet egy számomraismeretlen férfival meg egy nővel. Egyesen hozzájuk léptem.Meglepetten fordultak felém. – Bocsássanak meg! – mondtam az idegeneknek. –Kijönnél egy pillanatra, Adam? Gyanakodva nézett rám. – Miért? – Majd megmondom. Nagyon fontos. Csak egymásodperc. Vállat vont, és mentegetőzve bólintott a többiekfelé. Kézen fogtam, és kivezettem. Amint eltűntünk a barátaitekintete elől, felé fordultam, a kezembe vettem az arcát,hogy egyenesen a szemébe nézhessek. – Elolvastam Klaus könyvét – kezdtem. Riadtan rebbent aszeme. – Szeretlek, Adam! Olyan nagyon szeretlek! Zokogni kezdtem, és nem láttam ugyan, de éreztem, hogyátölel.

TIZENNÉGY A hölgynek keskeny a lába, Mr.Tallis. – A férfi úgytartotta a lábamat, mintha porcelánból volna, és keskenykezében forgatta. – Nos, győződjön meg róla, hogy jól fogja a bokáját. Ahölgy biztosan nem akarja, hogy felhólyagosodjon, igaz? Soha nem jártam még ilyesféle helyen, de amikorelmentem előttük, bebámultam ezekbe a félhomályos, drágaüzletekbe. Nem cipőt próbáltam, hanem méretet vettek rólamhozzá. Az ibolyaszínű és elnyűtt zoknim kopottnak hatottebben a közegben. – És magas a rüsztje. – Igen, észrevettem. – Adam megfogta a másik lábamat, ésvizsgálgatta. Szinte lónak éreztem magam, akit patkói a kovács. – Milyen túracipőre gondolt? – Nos, mivel még nem... – Alaptípusra. Elég magas legyen, hogy tartsa a bokáját. Éskönnyű – jelentette ki Adam határozottan. – Amilyetkészítettem a... ? – Igen. – Kinek készítette? – fordultam feléjük. Ám mindkettenelengedték a fülük mellett a kérdésemet. Kihúztam a lábamata markukból, és felálltam. – A jövő péntekre szükségem van rá – közölte Adam.

– Aznap lesz az esküvőnk. – Ezért kérem addigra – magyarázta, mintha eznyilvánvaló volna. – Akkor hétvégén kirándulhatunk. – Ó! – szaladt ki számon. Úgy gondoltam, a kétnaposnászutat az ágyban töltjük, pezsgővel meg füstölt lazaccal, éskét szeretkezés között forró fürdőt veszünk. Adam átnézett fölöttem. – Azon a héten vasárnap bemutató mászásra megyek aLake Districtbe – mondta röviden. – Velem jöhetsz. – Nagyon feleségszerűen hangzik – jegyeztem meg. – Vanebbe beleszólásom? – Gyere! Sietünk. – Most meg hová megyünk? – Az autóban megmondom. – Milyen autóban? Adam afféle csererendszerben létezett. A lakás egybarátjáé volt. Az utcán parkoló autó az egyik hegymászóismerőséé. A felszerelését különböző emberekpadlásszobáiban és egyéb helyeken helyezte biztonságba.Nem tudtam, hogyan tartja mindezt észben. Kézen-közönszerzett furcsa munkákat. Majdnem mindenütt szívességekkelhalmozták el, hogy visszafizessenek neki valamit, amit egyik-másik hegyen tett. Ő akadályozta meg, hogy valakineklefagyjon egy testrésze, máskor kivezetett embereketveszedelmes helyekről, higgadt marad krízishelyzetekben,

segített a tomboló viharban vagy történetesen megmentettegy életet. Igyekeztem nem hősként gondolni rá. Nem akartamhőshöz menni feleségül. Megrémített a gondolat, és finom, erotikus távolságotteremtett közöttünk. Tudtam, hogy a könyv előző napielolvasása óta másképpen nézek rá. A teste, amelyethuszonnégy órával azelőttig az engem megdugó testnektekintettem, azzá a testté vált, amely kitartott, amikor senkimás nem volt rá képes. A szépsége, amely elvarázsolt, mosttermészetfölöttinek tűnt. Ott imbolygott a ritka levegőben ametsző hidegben, a tomboló szélben, a rettentő fájdalomközepette, ugyanakkor mintha semmi nem érintette volnameg. Most, hogy ezeket tudtam, mindent vakmerő, nyugodtbátorság színezett át vele kapcsolatban. Amikor borongvanézett rám, vagy amikor megérintett, önkéntelenül is arragondoltam, a vágy tárgya vagyok, amelyért kockázatot kellvállalnia, és amelyet meg kell hódítania. És azt akartam, hogymeghódítson; igenis ezt akartam. Azt akartam, hogymegostromoljon és legyőzzön. Szerettem, hogy bánt, ésszerettem ellenállni, azután meghódolni. De mi lesz azután,miután már föltérképezett, és legyőzőttnek tekint? Mitörténik akkor velem? Hat nappal az eskünőnk előtt akölcsönautó felé igyekezvén a latyakos, szürke hóban azontöprengtem, hogyan tudtam valaha is Adam megszállottságanélkül élni. – Tessék!

Az autó régi fekete Rover volt süppedős bőrülésekkel ésgyönyörű gesztenyebarna műszerfallal. Cigarettaszagotárasztott. Adam kinyitotta nekem az ajtót, azutánelhelyezkedett a vezetőülésen, mintha ő volna a tulajdonos. Gyújtást adott, majd elindult a szombat reggeliforgalomban. – Hová megyünk? – Sheffield nyugati részébe, a Peak Districtbe. – Mi ez,mágikus, misztikus utazás?4 – Meglátogatjuk az apámat.A ház nagy volt és elég barátságtalan, a sík terepen mindenoldalról átjárta a szél. Azt hiszem, a magarendíthetetlenségében volt benne valami szépség, de én aznapkényelemre vágytam, nem spártai egyszerűségre. Adam a házoldalánál, düledező melléképületek mellett állt meg. Nagy,puha hópelyhek szálldostak lassan a levegőben. Arraszámítottam, ugatva elénk fut egy kutya, vagy régi vágásúalkalmazott fogad minket az ajtóban. De egy árva lélek semüdvözölt bennünket, és az a kellemetlen érzésem támadt,hogy egyáltalán senki sincs ott.– Tudja, hogy jövünk? – kérdeztem. – Nem. –Rólunk tud egyáltalán, Adam? – Nem, ezért vagyunk4 Mágikus, misztikus utazás: A Beatles együttes 1967-ben megjelentalbumának és filmjének címe (Magical Mystery Tour).

itt. Fölment a kétszárnyú bejárati ajtóhoz, gépiesen kopogott,azután benyitott. Dermesztő hideg és meglehetős sötétség fogadott minket.Az előcsarnok barátságtalan, négyszögletes, fényes padlójúhelyiség volt, a sarokban állt a nagypapa órája. Adam akönyökömnél fogva bevezetett a kopott kanapékkal megfotelekkel teli nappaliba. Úgy tűnt, a helyiség végében lévőkandallóban sok-sok éve nem gyújtottak be. Összehúztammagamon a kabátot. Adam levette a sálját, és a nyakam körétekerte. – Nem leszünk itt sokáig, drágám – vigasztalt. A hideg mozaiklapokkal kirakott és fával burkoltkonyhában sem volt senki, de morzsás tányér és kés feküdt azasztalon. A nappali az évente egyetlen alkalommal használthelyiségek közé tartozott. A kerek, polírozott asztalon meg aszigorú mahagóni pohárszéken érintetlen gyertyáksorakoztak. – Itt nőttél fel? – kérdeztem, mert el sem tudtamelképzelni, hogy valaha is gyerekek játszottak ebben aházban. Adam bólintott, és a kandalló párkányán álló fekete-fehér fényképre mutatott. Egyenruhás férfit és csinos ruhábaöltözött nőt ábrázolt, közöttük a házból kifelé mutató gyerek.Mindannyian rendkívül ünnepélyesek és komolyak voltak. Aszülők sokkal idősebbnek látszottak annál, mint amilyennekképzeltem őket. – Ez te vagy? – Fölvettem a képet, és a fény felé tartottam,hogy jobban lássam. Körülbelül kilencéves lehetett, sötét volt

a haja, összevonta a szemöldökét. Ellenszegülést sugárzóvállán nyugodott az anyja keze. – Most is pont így nézel ki,Adam, bárhol fölismernélek. Milyen gyönyörű volt az anyád!– Igen. Az volt. Az emeleti szobákban megágyazott egyszemélyes ágyakálltak, mindegyiken fölrázott párnák. Az ablakpárkányokonszáraz virágból kötött ősrégi csokrok. – Melyik volt a teszobád? – tudakoltam. – Ez. Végignéztem a fehér falakon, az ágyneműgarnitúrán, azüres ruhásszekrényen, az unalmas tájképeken, a kicsi,egyszerű tükrön. – Egyáltalán nem utal rád semmi – állapítottam meg. –Nincs semmi nyomod. – Adam türelmetlenül rám nézett. –Mikor mentél el innen? – Úgy érted, egészen? Azt hiszem, tizenöt éves voltam, dehatéves koromban kollégiumba küldtek. – És tizenöt évesenhová mentél? – Ide-oda. Kezdtem megtanulni, hogy célirányos kérdésekkel semmitsem lehet Adamből kihúzni. Abba a szobába mentünk, amelyről Adam azt mondta, azanyjáé volt. A falon függött a nő arcképe, és a száraz virágokmellett összehajtott selyemkesztyű feküdt, amely különöshatást keltett. – Nagyon szerette az apád?

Adam furán nézett rám. – Nem, nem hiszem. Nézd, ott van! Mellé léptem az ablakhoz. Rendkívül öreg ember sétált akertben a ház felé. Fehér haját belepte a hó, és kissé a vállátis. Nem viselt felsőkabátot. Nagyon vékony, szinte átlátszó,de egyenes testtartású ember. Bot volt nála, de úgy tűnt,leginkább az öreg bükkfákon spirálvonalban fölfelé cikázómókusok fegyelmezésére használja. – Hány éves az apád, Adam? – Körülbelül nyolcvan. Kései gyerek voltam. Alegfiatalabb nővérem tizenhat éves volt a születésemkor. Adam apja – akit Adam útmutatása alapján ColonelTallisnek szólítottam – döbbenetesen öregnek tűnt számomra.Bőre sápadt, a pergamenre emlékeztetett. Mindkét kezénmájfoltok. Adaméhez hasonlóan elképesztő kék szemeelhomályosult. Csontvázszerű testén lazán lötyögött a nadrág.Úgy látszott, egyáltalán nem lepte meg az érkezésünk. – Bemutatom Alice-t – szólította meg Adam. – Péntekenfeleségül veszem. – Jó napot, Alice! – köszöntött az öregúr. – Látom, szőke.Szóval hozzá akar menni a fiamhoz. – Kissé rosszindulatúnakéreztem a megjegyzését. Azután Adamhez fordult. – Akkortölts nekem whiskyt.

Adam kiment. Nem tudtam, mit mondjak azöregembernek, neki pedig láthatóan nem állt szándékábanbeszélgetni velem. Egy ideig csönd volt, majd hirtelen bejelentette: – Tegnap megöltem három mókust. Csapdával, tudja. – Ó! – Igen, a büdös fajtájukat. De újak jönnek. Mint a nyulak.Hatot lelőttem. Adam három öblös pohárral tért vissza, mindegyik teleborostyánszínű whiskyvel. Az egyiket az apjának adta, egymásikat nekem nyújtott. – Idd ki, azután hazamegyünk – közölte. Megittam. Fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő, deodakint már sötétedett. Nem tudtam, mi keresnivalónk vanott, és azt is mondhattam volna, bár ne mentünk volna oda; deígy legalább el tudtam képzelni Adamet, mint magányos,korosodó szülei által elnyomott kisfiút, aki tizenkét éveskorában elveszítette az anyját, és egy nagy, hideg házban élt.Milyen élete lehetett egyedül ezzel az apának nevezettezredessel? Az ital égette a torkomat és fölmelegítette amellkasomat. Aznap még nem ettem, és egyértelmű volt,hogy ott sem kapok semmit. Rájöttem, hogy még a kabátomatsem vettem le. Már nem is volt értelme. A kanapén szótlanul ülő Colonel Tallis is felhajtotta awhiskyjét. Hirtelen hátrabillent a feje, kissé kinyílt a szája, és

szakadozottan felhorkantott. Kivettem a kezéből az ürespoharat, és a mellette álló asztalra tettem. – Gyere! – szólt Adam. – Gyere velem! Ismét fölmentünk a lépcsőn az egyik hálószobába. Adamrégi szobájába. Becsapta az ajtót, és a keskeny ágyra lökött.Elszédültem. – Te vagy az otthonom – szólt hozzám rekedten. – Érted?Az egyetlen otthonom. Ne mozdulj! Egy centit se mozdulj! Amikor megint lementünk, a Colonel félig-meddigmagához tért. – Már mennek? – motyogta. – Jöjjenek máskor is! – Vegyen még pásztorpitét, Adam! – Köszönöm, nem kérek. – Vagy salátát. Kérem, szedjen még salátát! Tudom,rengeteget készítettem. Rendszerint nehéz jól eltalálni amennyiségeket, nem igaz? Ezért olyan hasznos a mélyhűtő. – Köszönöm, nem kérek több salátát. Az anyámat rózsaszínűvé és szószátyárrá tette azidegesség. A baráti társaságban is hallgatag apám alig szólaltmeg. Az asztalfőn foglalt helyet, nehezen ülte végig azebédet. – Bort? – Köszönöm, nem kérek. – Alice kiskorában szerette a pásztorpitémet, ugye, Alicedrágám? – Kétségbeejtő volt. Rámosolyogtam, de nem

tudtam, mit mondjak, mert vele ellentétben nekem elakadt aszavam az idegességtől. – Valóban? – Adamnek váratlanul földerült az ábrázata. –És mit szeretett még? – A habcsókot. – Anyám láthatóan megkönnyebbült attól,hogy végre volt miről beszélni. – Meg a ropogósra sültmalacbőrt. És a szedres-almás pitémet. A banánkenyeret.Mindig olyan vékonyka teremtés volt, el sem hinné, milyensokat tudott enni. – Ez igaz, jó étvágyam volt. Adam a térdemre rakta a kezét. Éreztem, hogyelvörösödök. Az apám rosszallóan köhécselt, és szóra nyitottaa száját. Adam keze a szoknyám széle alá hatolt, és acombomat simogatta. – Kissé hirtelennek tűnik ez a házasság. – Igen – sietett az anyám egyet érteni. – Nagyon örülünk,természetesen nagyon örülünk, és biztosra veszem, hogyAlice igen boldog lesz. Egyébként is az ő élete, ő tudja, mitakar vele kezdeni, de nem értjük, minek ez a rohanás. Habiztosak egymásban, miért nem várnak, és majd... Adamnek följebb kúszott keze. A lábam közé dugta ahüvelykujját. Kalapáló szívvel, lüktető testtel, mozdulatlanulültem. – Pénteken esküszünk – közölte Adam. – Hirtelen, mert aszerelem hirtelen.

– Kedvesen az anyámra mosolygott. – Tudom, nehézmegszokni. – És nem akarjátok, hogy ott legyünk? – turbékolta. – Nem arról van szó, hogy nem akarjuk, mama, csak... – Két tanút hívunk az utcáról – szakított félbe Adamhűvösen. – Két idegent, vagyis valóban csak ketten leszünk,Alice meg én. így akarjuk. – Áthatón nézett rám, úgyéreztem, mintha levetkőztetne a szüleim előtt. – Ugye? – Igen – helyeseltem erőtlenül. – Igen, mama, így akarjuk. A régi hálószobámban, a gyerekkorom múzeumábanAdam úgy vett föl minden tárgyat, mintha nyomra vezető jelvolna. Az úszótanfolyam elvégzését tanúsítóbizonyítványomat. A régi mackómat, amelynek hiányzott azegyik füle. A régi, repedt bakelitlemezeimet. A teniszütőmet,amely még most is a sarokban állt, az iskolában vesszőbőlfont papírkosár mellett. A kagylógyűjteményemet. Aporcelánbabát, akit a nagymamámtól kaptam ajándékbakörülbelül hatéves koromban. A rózsaszínű selyemhuzattalellátott ékszerdobozomat, benne mindössze egyetlen gyöngynyaklánccal. Belefúrta az arcát az ajtón még most is ott lógórégi frottírköpenyembe. Kézbe vett egy 1977-es iskolaifényképet, gyorsan megkereste rajta a második sorbanbizonytalanul mosolygó arcomat. Megtalálta a rólam és azöcsémről készült képet, tizenöt és tizennégy évesek voltunk;tüzetesen, elgondolkodva vizsgálgatta, hol rám, hol ismét afelvételre nézett. Mindent megérintett, minden felületen

végigfuttatta az ujját. Az arcomat is letapogatta, fölfedezte arepedéseket, a hibákat. A folyó mentén sétáltunk a jeges sárban, épp csak összeérta kezünk, s ettől elektromos hullámok futottak fölfelé agerincemen, miközben a szél fújta az arcomat. Ugyanabban apillanatban mindketten megálltunk, és a csillogóbuborékokkal, eldobált hulladékkal meg váratlanszívóörvényekkel teli lassú folyású, barna vizet bámultuk. – Az enyém vagy – jelentette ki Adam. – Az egyetlenszerelmem vagy – Igen – erősítettem meg. – Igen. A tiédvagyok. Amikor vasárnap későn este álmosan visszaértünk alakáshoz, belépve az ajtón valamit éreztem a talpam alatt alábtörlőn. Címzés nélküli barna boríték volt. Mindössze ennyiállt rajta: 3-as lakás. A mi lakásunk. Nagy betűkkel azt írták apapírra fekete filctollal: TUDOM, HOL LAKSZ. Odaadtam Adamnek. Megnézte, és elhúzta a száját. – Megunta a telefonálást – vélte. Az éjjel-nappal érkező szótlan hívásokat már megszoktam.Ez más volt. – Valaki idejött az ajtónkhoz – jegyeztemmeg. – Bedobta a nyíláson. Adamet láthatóan nem érdekelte adolog. – Az ingatlanügynökök is ezt teszik, nem igaz? – Nem kellene értesítenünk a rendőrséget? Nevetséges,hogy tétlenül hagyjuk mindezt.

– És mit mondjunk? Hogy valaki tudja, hol lakunk? – Azthiszem, neked szól. Adam elkomolyodott. – Remélem is!

TIZENÖT Egész hétre szabadságot vettem ki. – Az esküvőre készülök – magyaráztam tétován Mike-nak,holott igazából nem volt mit készülődni. Délelőtt akartunkegybekelni a városházán, amely úgy nézett ki, mint valamisztálinista diktátor elnöki palotája. Én az Adamtől kapottbársonyruhát veszem föl (és az utasításának megfelelően„semmit alá”); az utcáról fogunk két járókelőt tanúnak.Délután felautózunk a Lake Districthez. Valahová el kellvinnie, mondta Adam. Azután hazamegyünk, én pedigfolytatom a munkát. Talán. – Megérdemled a szabadságot – lelkendezett Mike. –Mostanában nagyon keményen dolgoztál. Csodálkozva néztem rá. Valójában alig csináltam valamit. – Igen – hazudtam. – Pihenésre van szükségem. Pár dolgot el kellett rendeznem péntekig. Elsőként azt,amit már régóta halogattam. Jake úgy intézte, hogy otthon legyen, amikor keddenreggel megjelentem a bérelt autóval, hogy összeszedjem amaradék holmimat. Nem különösebben ragaszkodtamhozzájuk, de a régi lakásunkban sem akartam őket hagyni,mintha egy szép napon visszatérnék abba az életbe, újrafelöltöznék azokba a ruhákba.

Készített nekem kávét, de a konyhában maradt, feltűnőenbelemerült egy munkahelyi dossziéba, amelyet bizonyára aliglátott. Reggel borotválkozott, és azt a kék inget vette föl,amelyet én vettem neki. Elfordultam, igyekeztem nem néznifáradt, okos, ismerős arcát. Hogy is gondolhattam, hogy őhívogatott minket telefonon, vagy ő küldte a névtelen levelet?Minden sötét gondolatom elszállt, és csak ürességet, enyheszomorúságot éreztem. Igyekeztem a lehető leggyakorlatiasabban viselkedni.Műanyag szatyrokba raktam a ruhákat, újságpapírbacsomagoltam a porcelánt, és mindent a magammal vittkartondobozokba rendeztem; levettem a polcról a könyveket,a helyüket kitöltöttem a többivel. Bepakoltam az autóba adiákkoromban kapott széket, a régi hálózsákomat és néhányCD-t. – Itt hagyhatom a növényeimet? – kérdeztem Jake-től. – Ahogy akarod. – Jó. És ha észrevennél valamit, amitelfelejtettem... – Tudom, hol laksz – szakított félbe. Csönd lett. Lenyeltem a kávém langyos maradékát, azutánígy szóltam: – Nagyon sajnálom, Jake. Csak aztmondhatom, hogy sajnálom. Áthatón nézett rám, azutánegész csöppet elmosolyodott. – Majd rendbe jövök, Alice. Egy darabig még eltart, de jólleszek. Te is jól leszel? – Annyira közel hajolt az arcomhoz,hogy már nem láttam tisztán. – Rendben leszel? – Nem tudom – válaszoltam, és hátrébb húzódtam. – Nemtehetek mást.

Először arra gondoltam, a szüléimhez megyek, és nálukhagyom mindazt, amire nincs szükségem, de ahogy azt nemakartam, hogy Jake-nél maradjon, úgy azt sem akartam, hogybárhol másutt várjon rám a holmim. Új időszak kezdődött azéletemben. Az a könnyelmű gondolatom támadt, hogyfölégetem a múltamat. Megálltam az első utamba kerülőOxfam boltnál,* és mindent odaadtam az elképedt eladónak:könyveket, ruhákat, porcelánt, CD-ket, sőt még a székemet is.Clive-val is találkoztam. Fölhívott a munkahelyemen,ragaszkodott hozzá, hogy fussunk össze az esküvő előtt.Szerdán együtt ebédeltünk egy félhomályos clerkenwellikisvendéglőben. Zavartan megcsókoltuk egymást, mint anyájas idegenek, azután leültünk a tűzhely melletti kisasztalhoz, és articsókalevest rendeltünk pár nagy karéj barnakenyérrel meg két pohárral a saját vörösborukból.– Gail hogy van? – érdeklődtem. – Ó talán jól. Igazábólmostanában nem nagyon találkozunk. – Úgy érted,vége?Rám mosolygott, és bár jól ismertem ezt a mosolyát,számomra mindig is nyugtalanító volt.– Hát, azt hiszem. De úgyis tudod, Alice, milyenreménytelen eset vagyok a kapcsolatokat illetően. Szerelmesleszek, majd amint komolyra fordul a dolog, megrémülök.– Szegény Gail!– Nem azért jöttem, hogy erről beszéljünk. –Rosszkedvűen piszkálgatta a kanállal a sűrű, zöldes levest.– Adamről akartál velem beszélni, igaz?

Igaz. – Ivott egy kis bort, ismét megkeverte a levesét,majd így folytatta: – Most viszont hirtelen nem is tudom,hogyan mondjam. Csak hogy tudd: nem Jake miatt hozomfel. Nos, emlékszel, hogy találkoztam Adammel, akinek akülleme kétségtelenül elhomályosította az összes jelen lévőférfiét. De tudod, mit csinálsz, Alice? – Nem tudom, de nem is számít. – Hogy érted ezt? – Szó szerint úgy, hogy nem számít. – Rádöbbentem, hogymost első ízben szeretnék az érzéseimről beszélni azóta,amióta Adammel találkoztam. – Nézd, Clive, egyszerűen aztörtént, hogy fülig beleszerettem Adambe. Vágytál tebármikor is arra, hogy... * Oxfam: Jótékonysági célból létrehozott üzlethálózat, ahol azadományozóktól ingyen kapott különféle használt árucikkeketárusítanak rendkívül olcsón, gyakran önkéntes munkatársakközreműködésével. A fenntartási költségeken felül megmaradó összegetjótékonysági célra fordítják. A hálózat működtetésében nemelhanyagolható szempont a környezetvédelem. – Nem. – Földrengésként hatott rám az egész. – Mindig kicsúfoltál, amikor ilyesmiket mondtam. Olyanszavakat használtál, mint bizalom és felelősség. Azt állítottad– folytatta, miközben rám szegezte a kanalát –, kizárólag

férfiakkal fordul elő, hogy „csak úgy megtörténik” vagyföldrengésként hat valami. – Mit szeretnél tőlem hallani? Clive halálosan komoly érdeklődéssel fordult felém. – Hogyan találkoztatok? – Megpillantottuk egymást azutcán. – Ennyi? – Igen. – Megláttátok egymást, és fejest ugrottatok azágyba? – Igen. – Ez csak érzéki vágy, Alice. Nem dobhatod el az egészéletedet az érzékiségért! – Menj a francba! – Úgy tűnt, Clive elfogadhatónak tekintia válaszomat. így tehát folytattam. – Ő minden! Bármitmegtennék érte. Olyan ez az egész, mint valami bűbáj. – Ésmég te hívod magadat tudósnak! – Igenis az vagyok. – Miért nézel ki úgy, mint akiazonnal elbőgi magát? Elmosolyodtam. – Boldog vagyok. – Nem vagy boldog – szögezte le Clive. – Zavarodottvagy. És Lilyvel is találkoztam, bár nem tudom, miért. Üzenetettaláltam az irodában, amelyen mindössze ez állt címzésként:Alice-nek. Talán nem ismerte a vezetéknevemet. A levél így kezdődött: „Beszélnem kell veled a férfiról,akit elloptál tőlem.” Azonnal ki kellett volna dobnom.

„Sürgős, és titokban kell maradnia. Ne mondd el neki!” A nőmegadott egy telefonszámot. A cédulára gondoltam, amelyet becsúsztattak az ajtónkon.Ez másfajta papír volt, és kicsi, takaros betűkkel írtak rá,ahogy az iskolás lányok szoktak. Egész másképpen nézett ki,bár mit számít ez? Bárki elváltoztathatja a kézírását.Rájöttem, hogy azt akarom, Lily legyen az, ne pedig Jake.Azonnal meg kellett volna mutatnom Adamnek, de nemtettem. Meggyőztem magam arról, hogy enélkül is van elégdolga. Hamarosan megjelenik Klaus könyve. Két újságírómár felhívta Adamet, riportot akartak vele készíteni a„hőstettéről”, és kérdezősködni akartak Gregről meg azmorális felelősségéről, az amatőr mászók halála kapcsán,akiket fölvitt a hegyre, és hagyott meghalni. Adammegvetéssel használta a „hős” szót, és kitért Gregviselkedésének értékelése elől. Én azonban többször ishallottam, hogy erről beszél Klausszal. Klaus állandóan arögzített kötelet emlegette, és hogy nem akar ítélkezni, denem lehetett volna Greg ennyire óvatlan. Adam aztismételgette, hogy nyolcezer méter fölött senkit sem lehetfelelősségre vonni a cselekedeteiért. – Az isten szerelmére, mindannyian óvatlanok voltunk! –érvelt. – Kivéve téged – szóltam közbe, mire mindkettenvalamiféle leereszkedő jóindulattal fordultak felém. – Nekem szerencsém volt – válaszolta Adam higgadtan. –Greg pedig peches volt.

Nem hittem neki. És továbbra is úgy véltem, valami történtodafönt a hegyen, amit nem tár föl előttem. Néha elnézteméjjel, amikor egyik karjával a combomon, másikkal a fejefölött aludt, kissé kinyílt szája a levegő kifújásakormegrezdült. Miféle álom szívta magába, ahová nemkövethettem? Mindenesetre úgy döntöttem, Adam bevonása nélkültalálkozom Lilyvel. Talán csak tudni akartam, milyen; talánössze akartam magam hasonlítani vele, vagy be akartampillantani Adam múltjába. Fölhívtam Lilyt, aki érdes hangon,gyorsan, halkan beszélt, és azt javasolta, a Shepherd’s Bush-ilakásában találkozzunk csütörtökön délelőtt. Az esküvőtmegelőző napon. Gyönyörű nő volt. Naná, hogy gyönyörű! Ezüstös hajatermészetes színűnek, bár kissé zsírosnak tűnt, hosszú lábaolyan volt, mint egy modellé. Háromszögletű, sápadt arcánegymástól távol ült két óriási, szürke szeme. Kifakult farmertés a zord idő ellenére falatnyi, piszkos trikót viselt, amelyfedetlenül hagyta tökéletes derekát. Keskeny lábán nem voltsemmi. Rábámultam, és azt kívántam, bár ne mentem volnael. Nem fogtunk kezet. Bevezetett az alagsori lakásába, ésamikor kinyitotta az ajtót, rémülten hátrahőköltem. Aparányi, fülledt helyiség tele volt szeméttel. Mindenfeléruhák hevertek; büdös macskaalom állt a padló közepén.Képeslapok vagy képeslapok darabjai szanaszét dobálva. Anappali sarkában álló nagy ágyon foltos ágyneműkupac és

mindenféle régi újság hevert. A párnán tányér, rajta félpirítós, kicsivel odébb félig telt whiskysüveg. A falon arendkívül komoly Adamet ábrázoló hatalmas, fekete-fehérfénykép – amikor észrevettem, nem sok hiányzott hozzá,hogy elmeneküljek. A képen kívül Adamre utaló más jelekreis fölfigyeltem. Nyilvánvalóan hegymászó könyvekbőlkitépett fényképek a kandallópárkányon, mindegyik Adametábrázolta. Blue-tackkel a falra ragasztott megsárgult papír, azújságcikk mellett a fényképezőgép lencséjébe bámuló Adam.Az ágy mellett a Lilyt és Adamet ábrázoló kép. Adam átöleliLilyt, aki elragadtatottan néz föl rá. Egy pillanatra behunytama szememet, és azt kívántam, bárcsak leülhetnék valahová. – Egy ideje nem takarítok – magyarázta Lily. – Látom. Mindketten állva maradtunk. – Az volt az ágyunk – jelentette ki. – Értem. – Az ágyat néztem, hányingerem támadt. – Amióta elment, nem húztam tiszta ágyneműt. Még érzemrajta az illatát. Úgy tűnt, egy borzalmas álomba kerültem, amely csapdábaejtett. Minden erőmet összeszedtem. – Nézd, azt mondtad,sürgősen közölnöd kell valamit. – Elloptad tőlem – folytatta, mintha meg sem szólaltamvolna. – Az enyém volt, jöttél te, és elloptad előlem.

– Nem – tiltakoztam. – Nem ez történt. Engem választott.Egymást választottuk. Sajnálom, Lily. Nem tudtam rólad, dekülönben is... – Egyszerűen tönkretetted az életemet anélkül, hogygondoltál volna rám. – Végignézett a borzalmas állapotúlakáson. – Mit sem törődtél velem. – Elhalkult a hangja. – Ésmost hogyan tovább? – Fásult rémülettel beszélt. – Mitkellene tennem? – Azt hiszem, jobb, ha elmegyek – jelentettem ki. – Ezegyikünknek sem segít. – Ide nézz! – mondta, és levette a trikóját. Sápadtan,vékonyan állt előttem. Kicsi melle volt nagy barna bimbóval.Képtelen voltam levenni róla a szemem. Azután megfordult.Korbácsütésektől származó kékes hurkák éktelenkedtek ahátán. – Ő csinálta – magyarázta győzedelmesen. – Na, ehhezmit szólsz? – Mennem kell – nyögtem ki, de a földbe gyökerezett alábam. – Így mutatta ki, menyire szeret. Belém égette a bélyegét.Veled is ezt tette? Nem? Velem azért csinálta, mert hozzátartoztam. Nem dobhat el csak úgy! Az ajtóhoz mentem. – Ez nem minden – folytatta Lily. – Holnap összeházasodunk. – Kinyitottam az ajtót. –Nem csak ezt...

Eszembe jutott valami. – Tudod, hol lakik?Összezavarodva nézett rám. – Hogy érted ezt? – Viszlát. Becsaptam magam mögött az ajtót, és felrohantam alépcsőn a járdára. Lily lakásához képest még a kipufogófüstis tisztának tűnt.Együtt fürödtünk, aprólékos gonddal megmostuk egymást.Besamponoztam a haját, ő pedig az enyémet. Meleg habúszott a víz tetején, illattal és gőzzel telítődött a levegő.Nagyon óvatosan megborotváltam az arcát. Megfésülte ahajamat, és hogy ne fájjon, fél kézzel tartotta a tövénél,miközben a gubancokat lazította.Megtörültük egymást. A tükör bepárásodott, de Adam aztmondta, aznap reggel csak a szemében kell megnéznemmagam. Nem engedte, hogy kifessem magam. Alsóneműnélkül a ruhámba bújtam, és fölvettem a cipőmet. Ő farmertés hosszú ujjú fekete pólót húzott.– Készen vagy? – kérdezte. – Igen – válaszoltam. –Most már a feleségem vagy. – Igen.– Ez jó? Meg ne rándulj!– Igen. – És ez?– Nem... Igen. Igen.– Szeretsz?– Igen.

– Mindig? – Mindig.– Szólj, ha azt akarod, hogy abbahagyjam. – Jó. Szeretsz?– Igen. Mindig.– Istenem, Adam, meghalnék érted.

TIZENHAT – Milyen messze vagyunk? – Próbáltam folyamatosanbeszélni, de annyira ziháltam, hogy a beszéd erőfeszítésétőlfájt a mellkasom. – Körülbelül 13 kilométer – tájékoztatott Adam, miközbenhátrafordult felém. – Ha valamivel gyorsabban is tudnáljönni, akkor sötétedés előtt odaérnénk. – Szenvtelenül nézettle rám, azután levette a hátizsákját, amelyben a sajátján kívülaz én holmimat is cipelte, és előhúzott egy kulacsot. – Igyálegy bögre teát, és egyél csokoládét! – utasított. – Köszönöm. Micsoda nászút, drágám! Baldachinos ágyraés pezsgőre gondoltam. – Egyujjas kesztyűbe bújtatott kézzelelvettem tőle a műanyag teásbögrét. – Túl vagyunk már alegmeredekebb részen? – Már csak egy kis séta, drágám. Oda megyünk – mondta,és fölfelé mutatott. A tekintetemmel követtem az irányt. Szélfújta az arcomat; úgy éreztem, sebes az állam. – Nem létezik– közöltem. – Te talán fölmész. Én nem. – Fáradt vagy? – Fáradt? Ó, nem, egyáltalán nem, jó erőben vagyok,tudod, mindig gyalog megyek a metrómegállóig. –Felhólyagosodott a lábam az új cipőben. Sajog a lábikrám.Úgy szúr az oldalam, mintha kést vágtak volna bele. Jéggéfagyott az orrom. Érzéketlenné váltak az ujjaim. És rohadtul

félek a magasban. – Itt maradok. – Leültem a vékonyhórétegre, és a számba tömtem két hideg, keménycsokoládékockát. – Itt? – Adam körülnézett a csipkés hátú hegyekkelszegélyezett néptelen ingoványon. Nyáron nyilván sokanjártak arrafelé, de azon a február végi szombaton, amikorhegyes csomókká fagytak a fűszálak, csupasz fákat ostromolta szél, és kis felhőkben gomolygott ki a szánkból a lélegzet,egy lélek sem mutatkozott. – Rendben. Nem maradok itt, csak cirkuszolok. Mellém ült, és nevetésben tört ki. Azt hiszem, ez volt azelső alkalom, amikor igazán nevetni hallottam. – Pipogya nőtvettem feleségül – állapította meg, mintha ez volna alegviccesebb dolog a világon. – Hegymászással töltöm azéletemet, és elvettem egy nőt, akinek egy enyhe emelkedőn isszúr az oldala. – Aha, én pedig hozzámentem egy férfihoz,aki kivonszol a vadonba, azután jót mulat, amikor nehezenbírom és szégyenkezem – duzzogtam. Adam fölállt, és talpra húzott. Megigazította a kesztyűmet,hogy betakarja a meztelen sávot a dzsekim ujjából kilógócsuklómon. Elővett egy sálat a hátizsákjából, és a nyakamköré tekerte. Szorosabbra húzta a cipőfűzőmet, hogy nelötyögjön rajtam a bakancs. – Na, most igyekezz fölvenni egy ritmust! Ne hajszoldmagadat úgy, ahogy eddig! Vegyél lendületet, azutánegyenletesen haladj! És egyenletesen lélegezz! Ne nézz előre,

ahová tartunk, csak tedd egyik lábadat a másik elé, mígvalamiféle meditációnak nem érzed. Készen állsz? – Igen, Kapitány! Egymás mögött lépkedtünk az egyre meredekebbé válócsapáson, végül már jóformán négykézláb másztunk fölfelé.Adam mintha csak ténfergett volna, mégis másodpercek alattlehagyott. Nem állt szándékomban lépést tartani vele,igyekeztem követni az útmutatásait. Bal, jobb; bal, jobb.Folyt az orrom, könnyezett a szemem. Sajgott a lábam,ólomsúlyúnak éreztem minden tagomat. Fejszámolástvégeztem. Megpróbáltam elénekelni magamban agimnáziumban előadott régi dalt a kémiai elemekről.„Antimon, arzén, alumínium, szelén...” Mi is a következő?Egyébként is kifulladtam. Időnként kis kövekben botlottammeg az ösvényen vagy sűrű tüskebokrokon akadtam fenn.Egyáltalán nem éreztem meditációnak, de kitartóan mentem,és a nyilallás hamarosan enyhe fájdalommá szelídült, akezem fölmelegedett, a tiszta levegő pedig inkább frissnekhatott, semmint gyötrelmesnek, amikor belélegeztem. Az egyik emelkedő tetején Adam megállított, hogykörülnézzek. – Mintha csak mi ketten volnánk a világon – állapítottammeg. – Éppen erről van szó. Sötétedni kezdett, amikor pontosan alattunkmegpillantottuk a kalyibát.

– Ki használja ezt? – kérdeztem, miközben megindultunkaz emelkedőn, amelyen óriási görgetegkövek és csenevészfák körvonala rajzolódott ki a homályban. – Hegymászók és turisták kunyhója. A Brit Alpinista Klubtulajdona. A tagok használhatják. Van hozzá kulcsom. –Megpaskolta a dzsekije zsebét. Dermesztő hideg volt bent, és a helyiség a legalapvetőbbkényelmet is nélkülözte. Adam meggyújtotta az egyikgerendáról lelógó nagy gázlámpát, én pedig az ágy gyanántkörben fölszerelt keskeny fapárkányokat, az üres kandallót, ahidegvízcsappal ellátott kis mosdót bámultam. –Megérkeztünk? – Persze. – Hol van a vécé? – Ott. – Adam a háta mögé, az ajtón túli havas vidékremutatott. – Aha! – Leültem egy kemény ágyra. – Kellemes. – Várj egy percet! A sarokban több hatalmas, tuskókkal és gallyakkal teli ládaállt. Az egyiket a kandallóhoz húzta, darabokra törte a kisebbágakat, és újságpapírból gyűrt gombócok körül gondosangúlába rendezte őket. Néhány nagyobb rönköt halmozott atetejére. Gyufát gyújtott, az újsághoz tartotta, a lángokkörülnyaldosták a fát. A tűz eleinte fényes volt, de nemmelegített, azonban hamarosan elég hőt termelt ahhoz, hogyfontolóra vegyem a dzsekim és a kesztyűm levételét. A

kalyiba kicsi volt, és jól szigetelték: nagyjából fél óra alattbemelegedett. Adam leszíjazta a hátizsákja aljáról a kis gázfőzőt,fölállította és begyújtotta. Megtöltött a csapról egy horpadtrézkannát, és a lángra helyezte. Kitekerte a két hálózsákot,majd lehúzta a cipzárjukat, így takaró lett belőlük; a tűz eléfektette őket. – Gyere, ülj le! – hívott. Letettem a dzsekimet, és mellételepedtem. Kiszedett a zsákjából egy üveg whiskyt, azutánegy hosszú rúd szalámit, meg egy olyan mindentudózsebkést, amelyen dugóhúzó, üvegnyitó és iránytű is van. Figyeltem, ahogy vastag szeleteket vág a szalámiból, észsírpapírra teszi őket. Kinyitotta a whiskysüveget, és felémnyújtotta. – Vacsora – mondta. Belekortyoltam az italba, majd megettem pár karikaszalámit. Körülbelül hét óra lehetett, néma csönd uralkodott.Soha nem tapasztaltam még ilyen mélységes és tökéletescsöndet. A függöny nélküli ablakokon túl szuroksötét volt,csak a gombostűfejnyi csillagok világlottak. Pisilnem kellett.Fölálltam, és az ajtóhoz mentem. Amikor kinyitottam, majd’ledöntött a lábamról a jéghideg levegő. Becsuktam magammögött az ajtót, és kiléptem az éjszakába. Megborzongatottaz érzés, hogy teljesen, de teljesen egyedül vagyunk – ésmost már mindig egyedül leszünk. Hallottam, hogy Adamkilép a kalyibából, és behúzza maga után az ajtót. Éreztem,hogy hátulról átölel, beburkol teste biztos melegébe.

– Megint meg fogsz fázni – aggályoskodott. – Nem tudom, hogy szeretem-e ezt. – Gyere be, édesszerelmem! Ittunk még whiskyt, és bámultuk a lángokat. Adam újabbrönköt dobott rá. Ekkor már egész meleg volt, és kellemesgyantaszag töltötte be a kis helyiséget. Hosszú ideig nembeszéltünk, és nem értünk egymáshoz. Amikor végül akaromra tette a kezét, libabőrös lettem. Egyedül vetkőztünk,és közben figyeltük egymást. Keresztbe tett lábbal,meztelenül ültünk egymással szemben, és a másik arcátnéztük. Furcsán éreztem magam, zavarban voltam vagyszégyenkeztem. Az ujj ára újonnan felhúzott aranygyűrűskezével fölemelte a kezemet, a szájához emelte, ésmegcsókolta. – Bízol bennem? – kérdezte. – Igen. – Vagyis: nem, nem, nem, nem! Idenyújtotta a whiskysüveget. Nagyot húztam belőle,égette a nyelőcsövemet. – Olyasmit akarok veled csinálni, amit soha nem csináltveled senki. Nem válaszoltam. Úgy éreztem, mintha valami álombanvolnék. Valami rémálomban. Nagyon gyöngédencsókolóztunk. Végigfuttatta az ujját a mellemen, le egészen agyomromig. Én letapogattam a gerincét. Nagyon figyelmesenátöleltük egymást. A testem egyik felét égette a tűz, a másikfele borzongott. Azt mondta, feküdjek a hátamra, megtettem.

Talán túl sok whiskyt ittam és kevés szalámit ettem. Úgyéreztem, mintha szakadék fölött lógnék valahol a hideg,jéghideg sötétségben. Behunytam a szememet, de maga felé fordította azarcomat, és azt mondta: – Nézz rám! Árnyék hullt az arcára; csak részben láttam a testét. Azegész olyan gyöngéden kezdődött, csak fokozatosan váltbrutálissá; foktól fokra fájdalmassá. Eszembe jutott Lily mega hurkás háta. Elképzeltem Adamet odafönt a magas hegyena félelem és a halál társaságában. Hogy lehetek itt ebben aborzalmas csöndben? Miért hagyom, hogy ezt tegye velem,ki lett belőlem, hogy megengedem neki mindezt? Ismétbehunytam a szememet, és ezúttal nem mondta, hogynyissam ki. A nyakam köré fonta a kezét. – Most ne mozdulj, ne aggódj! Azután szorítani kezdte. Szólni akartam neki, hogy hagyjaabba, de valahogy nem beszéltem, nem tudtam. A hálózsákonfeküdtem a tűz mellett, a sötétben, Adam rám nehezedett.Csukva tartottam a szememet, nem mozdítottam a kezemet: abizalmam volt a nászajándékom. Csukott ajkamon táncoltak alángok, a teste alatt vonaglott a testem, mintha nem uralnám.Éreztem, hogy száguld bennem a vér; kalapál a szívem; lükteta fejem. Már nem volt se öröm, se fájdalom. Valahol másuttvoltam, valami másik világban, ahol feloldódtak a határok. Ó,Krisztusom! Most már abba kell hagynia! Abba kell hagynia!

A puszta érzékelés világosságának határán túl sötétség borultrám. – Minden rendben, Alice! – Visszahívott. Meglazult ahüvelykujja a légcsövemen. Előrehajolt, és megcsókolta anyakamat. Kinyitottam a szememet. Hányingerem volt,fáradtság, szomorúság kerített a hatalmába,megsemmisültem. Felültetett, és magához szorított.Alábbhagyott a hányingerem, de nagyon fájt a torkom, éssírás kerülgetett. Haza akartam menni. Fölvette awhiskysüveget, a számhoz tartotta, és ledöntötte a tartalmát atorkomon, mintha csecsemő volnék. A hálózsákrahanyatlottam, betakart, egy darabig a lángokba bámulvafeküdtem, ő mellettem ült, a hajamat simogatta. Nagyonlassan álomba süllyedtem, Adam közben a hamvadó tüzettáplálta mellettem. Éjjel egyszer fölébredtem, ott feküdt mellettem, melegenés erősen. Valaki, akinek engedelmeskednem kell. Leégett atűz, de a parázs még izzott. A hálózsák alól kicsúszott balkezem teljesen kihűlt.

TIZENHÉT – Nem – mondta Adam, és öklével az asztalra csapott,amitől megugrottak a poharak. A vendéglőben jelen lévőkmind odanéztek. Adam észre sem vette; teljes mértékbenérzéketlen volt az anyám által társadalmi illemszabályoknaknevezett elvárások iránt. – Semmiféle átkozott újságírónaknem adok interjút! – Nézd, Adam – kezdte Klauscsillapítólag –, tudom, hogy nem akarsz... – Nem akarok arról beszélni, mi történt odafönt a hegyen.Ami történt, megtörtént, lezárult, vége. Nem állszándékomban felidézni az egész mocskos történetet, mégazért sem, hogy segítsek eladni a könyvedet. – Hozzámfordult. – Mondd meg neki! Vállrándítással jeleztem Klausnak a tehetetlenségemet:– Nem akarja, Klaus. Adam megfogta és az arcáhozszorította a kezemet, behunyta a szemét. – Ha csak egyszernyilatkoznál... – Nem akarja, Klaus – ismételtem meg. – Nem érted, mitmond? – Rendben, rendben. – A beletörődést mímelő mozdulatottett a kezével. – Egyébként hoztam nektek nászajándékot.

– Lehajolt, és a lábánál heverő hátizsákból elővett együveg pezsgőt. – Nagyon... Izé... Szóval sok szerencsét ésboldogságot kívánok nektek. Fogyasszátok alkalomadtán az ágyban! Arcon csókoltam. Adam fölnevetett, és hátradőlt aszékében. – Rendben, győztél, egyetlen interjú belefér. – Fölállt, ésfelém nyújtotta a kezét. – Már mentek? Dániel azt mondta, később talán beugrik. – Megisszuk a pezsgőt az ágyban – magyaráztam. – Máralig várom. Amikor másnap hazaértem a munkából, ott volt azújságíró. Adammel szemközt ült, majdnem összeért a térdük;az asztalon, a nő közelében elhelyezett magnón forgott aszalag. A nő térdén jegyzetfüzet feküdt, de semmit sem írtbele. Helyette odaadón, időnként bólogatva bámulta Adamet. – Folytassák csak, mintha itt sem lennék! – hárítottam,amikor föl akart állni. – Készítek egy csésze teát, azutáneltűnök. Inna valamit? – Levettem a kabátomat meg akesztyűmet. – Whiskyt – vágta rá Adam. – Ő Joanna a Participanttől.Ő pedig Alice. – A csuklómnál fogva magához húzott. – Afeleségem. – Örülök, hogy megismertem, Alice! – üdvözölt Joanna. –Nem olvastam róla, hogy összeházasodtak.

Joanna éles tekintettel fürkészett a vastag keretű szemüvegmögül. – Egyetlen újságnál sem tudtak róla – magyarázta Adam. – Ön is mászik? – tudakolta a nő. Fölnevettem. – Nem, dehogy, még a lépcsőn sem, ha liftet ishasználhatok. – Bizonyára különös lehet a várakozás – folytatta. – Azaggódás. – Még nem kellett várakoznom – mondtam bizonytalanul,miközben a vízforraló felé indultam. – Mindkettőnknekmegvan a maga külön élete – tettem hozzá, és azontöprengtem, vajon hazudtam-e. Ismét eszembe jutott a Lake Districtben töltött nászutashétvégénk. Még mindig aggasztott, ami köztünk történt abbana kalyibában – a beleegyezésemmel ellenem alkalmazotterőszak. Igyekeztem nem túl sokat gondolni rá; sötét területtévált az elmémben. A kezébe adtam az életemet, és miközbenalatta feküdtem, pár pillanatig azt gondoltam, megöl, mégsemküzdöttem. Egyrészt megrémített mindez, másrészt fölkavart. A vízforraló mellett álltam, fél füllel a beszélgetésükethallgattam, amikor észrevettem egy gyűrött papírt, amelyenvastag fekete tollal írt szöveg látszott. Kisimítottam, bár előretudtam, mire számítsak. Ez állt rajta: NEM FOGLAKBEKEN HAGYNI. A szavak láttán megborzongtam. Miértnem mentünk el már régen a rendőrségre? Mintha

hozzászoktunk volna az üzenetekhez, mintha a fenyegetésektermészetesnek tekintett sötét felhők volnának életünk egén.Fölnéztem, láttam, hogy Adam engem figyel, ezértelmosolyodtam, miközben apró darabokra téptem ésmegvetőn a szemétkosárba dobtam a papírt. A helyeslésejeleként bólintott, majd ismét Joanna felé fordult. – Az imént az utolsó néhány óráról mesélt. Volt valamisejtése arról, hogy katasztrófa közeleg? – Ha úgy érti, gondoltam-e arra, hogy meghalhatnak azokaz emberek, akkor a válaszom: nem, természetesen nem. – Mikor ismerte föl, hogy rossz irányt vettek azesemények? – Amikor rossz irányt vettek az események. Ideadnád awhiskyt, Alice? Joanna a jegyzetfüzetére pillantott, és máshogypróbálkozott. – Mi volt a helyzet a rögzített kötelekkel? – kérdezte. –Amennyire értem, Greg McLaughlin és az expedíció máskísérői különféle színű köteleket rögzítettek, amelyekfölvezettek a gerincen a csúcshoz. De a kötélzet utolsószakasza valamikor elszabadult, és ez sodorta bajba amászókat. Adam a nőre bámult. Jókora adag whiskyt vittem neki. – Kér Joanna? – kínáltam a riportert. Tagadólag rázta afejét, Adam válaszát várta. Töltöttem magamnak egy

kortynyit, és felhajtottam. – Mit gondol, hogyan történtmindez? – Honnan a francból tudjam? – fakadt ki Adam. –Istentelen hideg lett. Vihar tombolt. Mindannyian életveszélyben voltunk.Minden és mindenki fölmondta a szolgálatot. Nem tudom, mitörtént a kötéllel, és más sem tudja. Maga felelőst akar, igaz?– Ismét belekortyolt a whiskybe. – Látom, amolyanlekerekített történetet akar írni arról, hogy ez és ez vezetett azemberek halálához. Nos, hölgyem, a fönti halálzónában nemígy működnek a dolgok. Nincsenek hősök és nincsenekgazemberek. Mindannyian a hegyen rekedt emberekvagyunk, akiket cserbenhagynak az agysejtjeik. – A könyv azt sejteti, hogy maga hősként viselkedett –jegyezte meg Joanna, akit csöppet sem zavart Adamkirohanása. Adam nem válaszolt. – És – folytatta a nőóvatosan – félig-meddig arra is céloz, hogy az expedícióvezetőjének viselnie kell bizonyos felelősséget. Gregnek. – Töltesz nekem még egyet, Alice? – Adam felém tartottaa poharát. Amikor elvettem tőle, lehajoltam, ésmegcsókoltam. Azon töprengtem, mikor kell elküldenemJoannát. – Úgy vélem, Greg nehéz helyzetben van. Mit gondol,vétkes lehet? Adam ezúttal sem szólt. Egy pillanatra behunyta a szemét,és hátrahajtotta a fejét. Nagyon kimerültnek tűnt. A nő átfogalmazta a kérdést.

– Ön szerint indokolatlanul kockázatos volt a túra? –Nyilván. Emberek haltak meg. – Sajnálja, hogy üzleticélponttá váltak a hegyek? – Igen. – Mégis közreműködik. – Igen. – Az elhunytak egyike nagyon közel állt önhöz. Úgytudom, korábban a barátnője volt. Adam bólintott. – Gondolom, borzalmasan érintette önt, hogy nem tudtamegmenteni. Odaadtam a második whiskyt; Adam átkarolta a csípőmet,én felé hajoltam. – Ne menj el! – mondta, mintha a kapcsolatunkrólbeszélne. A fotelje karfájára ültem, kócos haján pihentettem akezemet. Adam egy ideig kutakodva fürkészte Joannát. – Mi a francot akar? – válaszolta végül, majd felállt. – Azthiszem, ennyi elég volt, nem gondolja? Joanna épp csak annyit mozdult, hogy ellenőrizze,forognak-e még a magnó tárcsái. – Túljutott már rajta? – kérdezte. A magnóhoz hajoltam,kikapcsoltam, a nő rám nézett. Találkozott a tekintetünk, ésúgy láttam, a bólintása a beleegyezés jele. – Túljutni! – Adam hangja megsemmisítő volt. Azutánegészen más tónusban folytatta. – Megosszam önnel atitkomat, Joanna? – Nagyon örülnék neki. Azt elhiszem,gondoltam.

– Találkoztam Alice-szel. Alice az én megmentőm. –Adam rekedten fölnevetett. Erre Joanna felállt. – Az utolsó kérdés – mondta, miközben fölvette a kabátját.– Fog még hegyet mászni? – Fogok. – Miért? – Azért, mert hegymászó vagyok. Az vagyok. – Adambeszédét kissé akadozóvá tette a whisky. – Szeretem Alice-tés szeretek hegyet mászni. – Hozzám dőlt. – Ebben találommeg a kegyelmet. – Állapotos vagyok-jelentette be Pauline. Kart karba öltve,de kissé még feszélyezetten sétáltunk a St James Parkban. Aző javaslatára találkoztunk, én kissé vonakodtam. A régiéletem eseményei olyan távolinak, csaknem képzeletbelinektűntek, mintha másvalakivel történtek volna meg. Abban azéletben szerettem Pauline-t, és bíztam benne, számítottam rá;ebben az életemben nem volt hely ilyen mély barátságszámára. Miközben a találkozó helyszíne felé igyekeztemazon a márciusi fagyos szombat délutánon, rájöttem, hogy arossz napokra tartogatom a kapcsolatunkat. Feltételezhetőenfölelevenítem majd, de most még nem. Sötétedésig sétáltunka parkban, óvatosan kerülgettünk bizonyos témákat, holottazelőtt jóformán mindent elmondtunk egymásnak.

– Jake hogy van? – kérdeztem, mire Pauline kisséösszerezzent, majd biztosított róla, hogy minden rendben van. – És milyen az új életed? – tudakolta ő, de nem igazánérdekelte, én pedig nem igazán akartam mesélni neki. A bejelentését hallva megálltam, és vállon ragadtam. – Micsoda hír! Hányadik hónapban vagy? – A nyolcadik-kilencedik hétben. Jóformán állandóanhányingerem van. – Nagyon örülök, Pauline! Köszönöm, hogy elmondtad. – Még szép, hogy elmondtam – válaszolta szertartásosan. –A barátom vagy. Megérkeztünk az úthoz. – Erre megyek – mutattam az egyik irányba. – Nem meszeinnen találkozom Adammel. Megkönnyebbülten arcon csókoltuk egymást, ésráfordultam a kivilágítatlan utcára. Abban a pillanatban elémlépett egy fiatal, magas férfi, arra sem volt időm, hogymeglepődjek, csak a halottsápadt arcát meg a rikító vöröshaját láttam; lerántotta a vállamról a táskát, és már szaladt isvele. – Hé! – kiáltottam, és utána lódultam. A vállpántbakapaszkodtam, és magam felé húztam, holott jóformánsemmi érték nem volt a táskámban. A pasas megpördült,szembenézett velem. A bal arcára pókhálót tetováltak, atorkán pedig vonal húzódott keresztül, rajta felirat: ITT

VÁGD EL. A sípcsontja felé rúgtam, de elvétettem, ezértismét rúgtam. Az ott biztosan fáj, gondoltam. – Takarodj innen, te picsa! – mordult rám. Az ujjaimbahasított a táskám szíja, azután kicsúszott a kezemből. – Tehülye, kibaszott picsa! – Fölemelte a kezét, és pofon vágott,mire megtántorodtam, az arcomat tapogattam. Vér csurgóit anyakamon. A férfinak nyitva volt a szája, láttam a duzzadt,lila nyelvét. Ismét fölemelte a kezét. Ó, istenem, ez egy őrült!Emlékszem, arra gondoltam, hogy ő lehet az, aki azüzeneteket írogatja nekünk, aki zaklat minket. Azutánbehunytam a szememet: jobb, ha túl vagyok rajta. De nem értújabb ütés. Kinyitottam a szememet, és mintha álmodnék, azt láttam,hogy kést fog a kezében. Nem felém, hanem Adam felétartotta. Azután láttam, hogy Adam a férfi arcába öklöz. Atámadóm felkiáltott fájdalmában, és eldobta a kést. Adamújból megütötte, nagy erővel nyakon vágta. Majd gyomronütötte. A tetovált férfi kétrét görnyedt; a bal szemébőlpatakzott a vér. Láttam Adam arcát: kőkemény volt,kifejezéstelen. Újból ütött, és hátralépett, hogy a férfi a földreessen; a lábam előtt feküdt, nyöszörögve, kezét a gyomráraszorította. – Hagyd abba! – kiáltottam zihálva. Kisebbfajta tömeggyűlt körénk. Pauline is ott volt; rémületében tátva maradt a szája. Adam gyomron rúgta a férfit.

– Adam! – Karon ragadtam, és rácsimpaszkodtam. – Azisten szerelmére, hagy abba, érted?! Elég volt! Adam a járdánvonagló embert nézte. – Alice azt akarja, hagyjam abba – mondta. – Csak ezérthagyom abba. Máskülönben megölnélek, amiért hozzá mertélnyúlni. – Fölkapta a földről a táskámat, felém fordult, és atenyerébe fogta a fejemet. – Vérzel. – Megnyalta a vérzőarcomat. – Drága Alice, ez az alak a véredet vette. Homályosan láttam az összegyűlt tömeget, az egymássalbeszélgető, egymást faggató embereket. Adam karon fogott. – Nagyon fáj? Jól vagy? Mit tett a gyönyörű arcoddal! – Igen. Igen, nem is tudom. Azt hiszem, jól vagyok. És aférfi? Vele mi van...? A földön fekvő alakot néztem. Mozgott, de alig. Adamnem törődött vele. Zsebkendőt vett elő, benyálazta, éstörölgetni kezdte az arcomon lévő sebet. Sziréna visítottmellettünk, Adam válla fölött rendőrautót, mögötte mentőtláttam. – Szép volt, haver! – Tagbaszakadt, hosszú kabátot viselőférfi jött oda, és kezet nyújtott Adamnek. – Csapj bele! –Döbbenten bámultam, hogy kezet fognak. Rémálom volt,cirkusz. – Jól vagy, Alice? – Ezt Pauline kérdezte. – Jól vagyok.

Előkerült egy rendőr. Jött egy autó. Hivatalos ügy lett,amitől valahogy kezelhetőbbnek tűnt. A férfi fölé hajoltak, éstalpra állították. Elvezették a szemem elől. Adam levette akabátját, és a vállamra borította. Hátrasimította a hajamat. –Szerzek taxit – mondta. – A rendőrség ráér. Itt várj meg! – Pauline-hoz fordult. – Vigyázzon rá! – Azzal eltűnt. – Meg is ölhette volna – motyogtam Pauline-nak. Furcsán nézett rám. – Ez aztán rajong érted, igaz? – jegyezte meg. – De milett volna, ha... – Megmentett, Alice. Másnap ismét telefonált Joanna, az újságíró. Az estiújságban olvasott a támadásról, amely más megvilágításbahelyezte a riportját, teljesen más megvilágításba. Azt akarta,mindketten fűzzünk hozzá magyarázatot. – Hagyjon már békén! – közölte Adam kedvesen, és átadtaa telefont. – Milyen érzés olyan férfi feleségének lenni, amilyenAdam? – kérdezte a nő. – Milyen férfi Adam? – Hős. – Nagyszerű érzés – biztosítottam róla, bár nem voltamegészen biztos abban, mit érzek.

Egymással szemben feküdtünk a félhomályban. Sajgott azarcom. Kalapált a szívem. Soha nem fogom megszokniAdamet? – Mitől félsz? – Érints meg, kérlek! A hálószoba vékony függönyén átvilágított az utcailámpák narancssárga fénye. Láttam az arcát, a gyönyörűarcát. Azt akartam, olyan erősen szorítson magához, hogyeltűnjek benne. – Előbb mondd meg, mitől félsz. – Attól, hogy elveszítelek. Tedd oda a kezedet! – Fordulj meg! Minden rendben lesz. Soha nem hagylak el,és te soha nem hagysz el. Ne csukd be a szemedet! Nézz! Később megéheztünk, mert aznap este nem ettünk.Lecsusszantam a magas ágyról a hideg padlóra, és fölvettemAdam ingét. Pármai sonkát, néhány fonnyadt gombafejet ésegy kis darab kemény sajtot találtam a hűtőben. MegetettemSherpát, aki a meztelen lábam körül tekergette kicsi testét,azután óriási szendvicset készítettem magunknak a vékonyraszeletelt, szikkadt olasz kenyérből. Az ajtó melletti szedett-vedett élelmiszerdobozunkban volt még egy üveg vörösbor;kinyitottam. Az ágyban, párnáknak dőlve ettünk, mindentösszemorzsáztunk. – Az a helyzet – dünnyögtem két falat között –, hogy nemvagyok hozzászokva olyan alakokhoz, akik így viselkednek. – Akik hogy viselkednek?

– Akik valakit összevernek értem. – Megütött téged. – Azt hittem, megölöd. Megint töltött a poharamba. – Dühös voltam. – Na ne mondd! Kés volt nála, Adam, erre nem gondoltál? – Nem. – A homlokát ráncolta. – Jobban örülnél, ha olyanfickó volnék, aki udvariasan megkéri az illetőt, hogy hagyjaabba? Vagy aki rendőrért fut? – Nem. Igen. Nem tudom. Sóhajtottam, és a szextől meg a bortól álmosan a párnákradőltem. – Elárulnál nekem valamit? – kérdeztem. – Talán. – Történt valami a hegyen? Úgy értem, falazol valakinek? Adam nem tűnt se meglepettnek, se bosszúsnak. Még csakföl sem kapta a fejét. – Természetesen – válaszolta. – Fogsz erről valahabeszélni nekem? – Senkinek sem kell tudnia.

TIZENNYOLC Néhány nappal később lementem a napi postáért, és újabbbarna borítékot találtam. Bélyeg nem volt rajta, de ezt írtákrá: MRS. ADAM TALLIS RÉSZÉRE. Ott helyben, a folyosón, a talpamat szúró lábtörlőn azonnalkinyitottam. Ugyanaz a papír volt benne, ugyanazzal akézírással, de az üzenet hossza miatt valamivel, kisebbbetűkkel; ez állt rajta: GRATULÁLOK AZ ESKÜVŐJÉHEZ, MRS. TALLIS. LEGYEN ÓVATOS! UTÓIRAT: MIÉRT NEM VISZ AFÉRJÉNEK TEÁT AZ ÁGYBA? Fölvittem a levelet Adamnek, letettem az ágyra az arcamellé. Komor ábrázattal elolvasta. – A levélírónk nem tudja, hogy megtartottam a lánykorinevemet – igyekeztem könnyedén venni a dolgot. – Azt viszont tudja, hogy ágyban vagyok. – Mit jelent ez? Teát? A konyhába mentem, kinyitottam a szekrényt. Mindösszekét doboz filteres tea volt benne, kenyai Adamnek éshivalkodó kínai füstölt nekem. A pultra borítottam a

tartalmukat. Elég közönséges kinézetük volt. Észrevettem,hogy Adam mögöttem áll. – Miért kellene teát vinnem az ágyba, Adam? Lehet ennekvalami köze az ágyhoz? Vagy a cukorhoz? Adam kinyitotta a hűtőt. Két üveg tej állt az ajtóba építetttartóban, az egyik félig tele, a másik bontatlan. Mindkettőtkivette. Benéztem a mosogató alatti szekrénybe, aholmegláttam egy nagy, piros műanyag tálat. Elvettem Adamtőlaz üvegeket. – Mit csinálsz? – kérdezte. A tálba öntöttem a bontott üveg tartalmát. – Tejnek tűnik – állapítottam meg. A másik üveget iskinyitottam, és abból is tölteni kezdtem. – Ez... Ó, Jézusom! Kis sötét darabkák úszkáltak a tejben, a tálban lévőfolyadék tetejére emelkedtek. Rovarok, legyek, pókok,rengeteg volt belőlük. Rendkívül óvatosan letettem az üveget,azután a mosogatóba öntöttem a tejet. Erősen kelletturalkodnom magamon, hogy ne hányjak. Előszörmegijedtem, azután dühös lettem. – Valaki idebent járt –kiáltottam. – Rohadtul bejöttek a lakásba! – Tessék? – hümmögte Adam szórakozottan, mint akierősen gondolkodik valami máson. – Valaki betört. – Nem, nem törtek be. A tejet intézték el. A lépcsőretették, miután kiszállították a napi adagot.