Nicci French - Legdrágább szerelmem

üzeneteket kaptunk, amelyeket se nem jelentettünk, se megnem tartottunk, de egy idő után úgy tűnt, hogy abbamaradtak.A férfi mindent szorgalmasan leírt. A szöveg felénélkifogyott a tolla, adtam neki másikat a zsebemből. – Kölykök voltak – jelentette ki, amikor befejeztem. Kifelé menet mindketten behatón tanulmányozták az ajtót. – – Jobban tennék, ha megerősítenék-jegyezte meg azegyik. – A hároméves gyerekem is be tudná rúgni. – Azzalelmentek. Két nap múlva Adam levelet kapott a rendőrségtől. Tisztelt Mr. Tallis! Ezt írták kézzel a tetejére, de a szövegtöbbi része elmosódott fénymásolat volt. Így folytatódott:„Ön bűntényről tett bejelentést. Nem eszközöltünkletartóztatást, de nem zártuk le az ügyet. Kérjük, ha továbbiinformációk jutnak a tudomására, lépjen kapcsolatba aWingate Road Police Station ügyeletes tisztjével.Amennyiben igénybe óhajtja venni az áldozatvédelmi csoportközreműködését, keresse a Wingate Road Police Stationügyeletes tisztjét. Tisztelettel:...” A levelet kacskaringósaláírás zárta. Fénymásolt kacskaringó.

HUSZONNYOLC A hazudozásba bele lehet jönni. Részben gyakorlatkérdése. Magabiztosan játszottam Sylvie Bushnell újságíróvagy az aggódó barátnő szerepét. Azt is fölfedeztem, hogy azemberek általában igaznak tekintik, amit mondunk nekik,főleg akkor, ha nem igyekszünk biztosítást vagy nagyteljesítményű porszívót eladni nekik. Három nappal azt követően, hogy átkutattam egy általamnem ismert, meggyilkolt nő kukáját, egy Közép-Angliaközepén álló falusi házban ültem, és az anyja által számomrakészített teát ittam. A telefonálás könnyen ment, simánközöltem, hogy ismertem Tarát, és mivel a környékentartózkodom, szeretnék részvétlátogatást tenni nála. Taraanyja lelkesen, csaknem áradozva fogadott. – Nagyon kedves öntől, Mrs. Blanchard – bókoltam. – Szólítson Jeannek! – mondta. Jean Blanchard az ötvenes évei vége felé járt, körülbelülegyidős volt az anyámmal, nadrágot és kardigánt viselt.Középhosszú hajába szürke sávok vegyültek, arcát mélybarázdák árkolták, úgy néztek ki, mintha keményfába véstékvolna őket; azon töprengtem, milyenek lehetnek a nőéjszakái. Süteménnyel rakott tálcát nyújtott felém. Elvettemegy vékony darabkát, beleharaptam a szélébe, és igyekeztem

az agyam egy sötét zugába száműzni a gondolatot, hogylopok tőle. – Honnan ismerte Tarát? Nagyot sóhajtottam. De mindent előre megterveztem. – Nem ismertem őt közelről – kezdtem. – Londonbantalálkoztunk a közös barátaink révén. Jean Blanchard bólintott. Aggódtunk érte, amikor lement Londonba. Ö volt acsaládban az első, aki elköltözött a környékről. De tudtam,hogy felnőtt, és tud magára vigyázni. Milyen benyomástkeltett? – London nagy város. – Én is pontosan ezt éreztem. Soha nem tudtam elviselni.Meglátogattuk Christopherrel, és őszintén szólva csöppet seméreztük jól magunkat abban a rémes zajban, forgalomban,tömegben. Nem nagyon tetszett a lakás, amelyet bérelt.Szerettünk volna segíteni neki, hogy jobb helyre mehessen,de azután megtörtént a... – Elcsuklott a hangja. – Adele mitgondolt? Mrs. Blanchard zavartnak tűnt. – Elnézést. Nem értem. Valahol tévútra léptem. Meginogtam, kissé elszédültem,mintha szikla peremén állnék, és nem jött ki hang atorkomon. Kétségbeesetten igyekeztem rájönni, mit érthettemfélre. Valamiképp nem a megfelelő családhoz jutottam el?

Lehetséges volna, hogy Adele és Tara ugyanaz a személy?Nem, hiszen a lakásban lévő nőnek is említettem. Valamisemmitmondó válasszal kell előrukkolnom. – Tara sokat beszélt Adele-ről. Mrs. Blanchard bólintott, képtelen volt megszólalni.Vártam, nem mertem újabb dologgal előállni. Zsebkendőtvett elő, megtörölte a szemét, kifújta az orrát. – Természetes, hiszen ezért költözött Londonba. Soha nemtette túl magát Adele esetén... Azután Tom halálán. Előrehajoltam, megérintettem Mrs. Blanchard kezét. – Végtelenül sajnálom – vigasztaltam. – Bizonyáraborzalmas volt önnek. Egyik dolog a másik után. – Továbbiinformációkhoz kellett jutnom. – Mikor történt? – Tommal? – Adele-lel. Mrs. Blanchard szomorúan elmosolyodott. – Az a gyanúm, mások szemében hosszúnak tűnik ez azidő. Kilencszázkilencven januárjában. Számolom a napokat. – Adele-t nem ismertem – mondtam, és ez volt jóformánaz első igaz mondat, amelyet Mrs. Blanchard jelenlétébenkiejtettem. – De azt hiszem, néhány barátját ismerem,ismertem – javítottam ki magamat körültekintően. –Hegymászókat. Deborah-t, Dánielt, Adam... nem jut eszembea vezetékneve. – Tallis? – Azt hiszem, igen. Rég volt.

– Igen, Tom mászott vele. De gyerekkora óta ismertük. Aszülei hajdan a barátaink voltak. – Komolyan? – Híres lett. Megmentette pár ember életét egy hegyen,nyilatkozott is róla az újságokban. – Valóban? Nem láttam. – Ő maga is beszélhet önnek róla. Ma délután eljön teára. Érdemes lenne tudományos vizsgálat tárgyává tenni, hogyvoltam képes elgondolkodó arckifejezéssel továbbra isfigyelmet mutatni, holott úgy éreztem, egyre közelebb kerülhozzám a fényes padló, és hamarosan összeütközik azarcommal. Mindössze másodperceim voltak, hogy kitaláljakvalamit. Vagy egyszerűen lazítanom kellene, elengedni magam, és hagyni, hogybekövetkezzen a katasztrófa? Még működött valami épenmaradt rész az agyam mélyén, és a túlélésért küzdött. – Ó, ez igazán csodálatos volna – hallottam a sajáthangomat. – Sajnos azonban muszáj visszamennem. Attóltartok, valójában máris indulnom kell. Hálásan köszönöm ateát. – De hiszen még csak az imént érkezett! – tiltakozott Mrs.Blanchard nyugtalanul. – Mutatni szeretnék valamit, mielőtttávozik. Átnéztem Tara holmiját, és eszembe jutott, hogytalán érdekelné önt a fényképalbuma. A szomorú arca láttán ezt mondtam:

– Természetesen, Jean, boldogan megnézném. Sebtében akarórámra pillantottam. Fél három múlt öt perccel. A vonatokegészkor érkeztek Corrickba, én tíz perc alatt ideértem azállomásról, vagyis Adam nem jöhetett az előzővel. Lehet,hogy autóval utazik? Nem tűnt valószínűnek. – Tudja, mikor indul vissza a vonat Birminghambe? –kérdeztem a hóna alatt a fényképalbummal visszatérő Mrs.Blanchard-tól. – Igen, négy perccel... – A csuklójára nézett. – Három utánnégy perccel indul a következő. – Akkor bőven van időm – böktem ki erőltetett mosolykíséretében. – Kér még teát? – Köszönöm, nem kérek. Alig várom, hogy lássam afényképeket. Ha nem kavarja fel önt. – Természetesen nem, kedvesem. Közelebb húzta a székét az enyémhez. Magambanszámoltam mindvégig, amíg beszélt. Ha háromnegyedháromkor indulok, akkor Adam érkezése előtt befutok azállomásra – és persze lehet, hogy nem négykor érkezik, de hamégis, akkor a másik peronon biztonságban leszek, éselbújhatok valahol. Mrs. Blanchard megemlítheti neki, hogyépp ott járt egy ismerőse, de úgy rémlett, semmi olyasmitnem csináltam, ami fölfedte volna a személyazonosságomat.Ami Adamet illeti, csak egy leszek az életében megfordulttöbb tucat, több száz nő közül.

És ha tévedek? Mi történik, ha Adam megérkezik,miközben még ott vagyok? Próbáltam kitalálni, mit kellenemondanom, de mindegyik szerencsétlen kísérletemetkatasztrofálisnak találtam, és elvetettem. Már arra is erősenkellett összpontosítanom, hogy egyenesen üljek, és képeslegyek beszélni. Mindössze annyit tudtam Tara Blanchard-ról, hogy egy keletlondoni csatornában megtalálták aholttestét. Most angyalarcú csöppségként láttam az óvodaihomokozóban. Copfba font hajjal, blézerben. Úszódresszbenés estélyi ruhában. Gyakran Adele is vele volt. Kövérkés,mogorva kisgyerek volt, de később hosszú combú, gyönyörűnő lett belőle. El kellett ismernem, hogy Adam következetes.De mindez rém lassan történt. Szüntelenül az órámat lestem.Három előtt tizennyolc perccel úgy tűnt, az album fele méghátravan. Mrs. Blanchard abbahagyta a lapozást, hogyelmondjon egy történetet, amelyre képtelen voltam figyelni.Ügy tettem, mintha annyira érdekelne, hogy előre kelllapoznom, látnom kell, mi jön még. Háromnegyed lett. Mégmindig nem értünk az album végére. Tizenhárom perc. – Ez itt Adam – mondta Mrs. Blanchard. Rávettem magam, hogy odanézzek. Nagyon hasonlított azáltalam ismert Adamre. Bár hosszabb volt a haja. Borostás azarca. Mosolyogva állt Adele, Tara, Tom és több más,számomra ismeretlen ember társaságában. A közte és Adeleközötti cinkosságra utaló jelet kerestem, de nyoma sem volt. – Ó, úgy látszik, tévedtem – kapcsoltam bölcsen. –Bizonyára összekevertem valakivel.

Így Mrs. Blanchard talán meg sem említ Adamnek. Denem lehetek biztos benne. Tíz perc múlva három. Hirtelenborzasztóan megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy Mrs.Blanchard üres laphoz ér. Az album nem volt tele képekkel.Határozottan kell viselkednem. Megfogtam a kezét. – Jean, igazán... – Elhallgattam, mintha ki sem tudnámfejezni túláradó érzéseimet. – Most pedig mennem kell. –Elviszem autóval – ajánlotta. – Köszönöm, de nem fogadhatom el – válaszoltam, ésközben igyekeztem elkerülni, hogy felüvöltsek. – Ezek után,mindezek után szeretnék egyedül menni. Előrelépett, ésátölelt. – Jöjjön el máskor is, Sylvie! – búcsúzott. Bólintottam, és másodperceken belül már az ösvényenjártam. Csakhogy tovább tartott az út, mint gondoltam. Hatperc múlva három. Fontolóra vettem, ne menjek-e azellenkező irányba, de az még rosszabbnak tűnt. Amint akocsifelhajtóról az útra értem, futásnak eredtem. Nem voltamelég edzett ilyesmihez. Száz méter után zihálni kezdtem, éséles szúrások hasítottak a mellkasomba. Befordultam egysarkon, és megpillantottam az állomást, csakhogy túl messzevolt. Tovább rohantam, de amint az ingázók autóitól zsúfoltparkolóhoz értem, láttam, hogy behúz a vonat. Nemkockáztathattam, hogy az állomásra érve Adam karjaibafutok. Kétségbeesetten néztem körül. Semmi fedezéket nemláttam. Kivéve egy telefonfülkét. Végső elkeseredésembenberontottam, és leemeltem a kagylót a horogról.

Elővigyázatosan hátat fordítottam az állomásnak, deközvetlenül a bejárat mellett voltam. A karórámra néztem.Egy perccel múlt három. Hallottam az induló vonat hangját.Egy-két percen belül megérkezik az enyém. Vártam. Mi vanakkor, ha Adam kilép az állomásról, és telefonálni akar? Lehet, hogy bolondot csináltam magamból. Már biztosvoltam benne, hogy Adam nem lehetett a vonaton. Jóformánellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy megforduljak.Hallottam az állomásról kiáramló, majd a park kavicsosösvényein távolodó emberek lépteinek hangát. Az egyiklépéssorozat mögém érve abbamaradt. A velem szemben lévőüvegfalban láttam valakinek a töredezett tükörképét, a fülkeelőtt állt, arra várt, hogy végezzek. Nem tudtam rendesenkivenni az arcot. Kopogtak az ajtón. Észbe kaptam, ésmondtam néhány összevissza mondatot a kagylóba. Parányitel is fordultam. Ott volt; a szokásosnál valamivelelegánsabban öltözött. Zakót vett. Azt nem láttam,nyakkendőt kötött-e. Továbbindult, a parkolóhoz ért.Megállított egy idős nőt, valamit mondott neki. A nőkörülnézett, és az útra mutatott. Adam nekilódult. Újabb vonat érkezését hallottam. Az enyém az. Rémültenjutott eszembe, hogy a túlsó oldalra érkezik. Át kellenemennem a felüljárón. Ne nézz hátra, ne nézz hátra, Adam! Ahelyére raktam a kagylót, kirontottam a fülkéből, ésösszeütköztem a nővel. Bosszúsan felkiáltott. Elkezdettvalamit mondani, de már ott sem voltam. Adam vajonmegfordult? Amikor a peronra értem, már csukódtak az

automata ajtók. Két egymásnak feszülő szárny középréseltem a karomat. Feltételeztem, hogy valami központielektronikus rendszer érzékeli, és ismét kinyitja az ajtót.Vagy kíméletlenül elindul a vonat? Képzeletben láttam, hogya kerekek alatt vonszolódom, és borzalmasan szétroncsolódvamegtalálnak a következő állomáson. Ez aztán jó kis fejtöréstokozna Adamnek. Kinyílt az ajtó. Úgy éreztem, ez több annál, mint amitmegérdemlek. A fülke végébe ültem, mindenkitől távol, észokogni kezdtem. Azután a karomra néztem. Az ajtógumiszéle emlékeztető karszalagként takaros feketelenyomatot hagyott rajta. A látvány, nevetésre késztetett. Aligtudtam abbahagyni.

HUSZONKILENC Egyedül vagyok. Végül rájöttem, milyen egyedül vagyok,és a felismerés rettegéssel töltött el. Adam természetesen nem volt otthon, amikor hazaértemBlanchard-éktól, de feltételeztem, hogy hamarosanmegérkezik. Sietve magamra kaptam egy régi pólót, és azágyba kuporodtam, mint valami bűnös teremtés. Sötétbenfeküdtem. Egész nap nem ettem, időnként korgott a hasam,de nem akartam fölkelni, és a konyhába menni. Nemakartam, hogy a hazatérő Adam a hűtőben kotorászva, azasztalnál eszegetve vagy bármilyen más közönséges házitevékenység végzése közben találjon rám. Mit mondhatnékneki? Csak kérdéseim voltak, de ezeket a kérdéseket nemtehettem föl. Az újabb hazugsággal sarokba szorítottammagam, és nem láttam, hogyan tudnék kiszabadulni. De ő isfélrevezetett engem. Kirázott a hideg, amikor eszembe jutott,hogy a telefonfülkében rejtőztem, miközben elmentmellettem. Micsoda hátborzongató komédia mindez! Azegész házasságunk vágyakra és megtévesztésekre épült. Amikor könnyedén fütyörészve megérkezett, némacsöndben, mozdulatlanul feküdtem, úgy tettem, minthaaludnék. Hallottam, hogy kinyitja a hűtő ajtaját, kiveszvalamit, ismét becsukja. Majd kinyitja a sörösdobozt, és innikezd. Azután levetkőzött, az ágy végében a földre hajította a

ruháit. Visszahajtotta a takarót, miközben bemászott mellém,éreztem a hideg levegőt. Hátulról körém fonta a karját.Felsóhajtottam, mintha mélyen aludnék, és kissé elhúzódtamtőle. Utánam jött, a testemhez tapadt a testével. Továbbra ismélyen, egyenletesen lélegeztem. Hamar elaludt, a nyakamonéreztem a forró leheletét. Akkor gondolkodni kezdtem. Mi mindent tudtam? Tudtam, hogy Adamnek titkosviszonya volt egy nővel, akivel, ez mostanra már világossávált, történt valami. Tudtam, hogy a nőnek volt egy testvére,aki újságkivágásokat gyűjtött Adamről, és pár héttelkorábban egy csatornából halászták ki. Természetesen azt istudtam, hogy egy másik szeretője, a hosszú fekete hajúFrancoise meghalt a hegyen, és hogy Adam nem tudtamegmenteni. Erre a három nőre gondoltam, miközben Adammellettem aludt. Öten voltunk az ágyban. Adam olyan ember, akinek az egész életét végigkísérte azerőszak és a veszteségek. Végtére is olyan világban mozgott,amelyben férfiak és nők egyaránt tudják, hogy idő előttmeghalhatnak, és amelyben a kockázat hozzátartozik alényeghez. Óvatosan kibontakoztam az öleléséből, és feléfordultam, hogy alaposan megnézhessem. Az utcailámpákból beszivárgó fényben éppen csak kivettem álmábanderűs arcát, minden lélegzetvételnél szelíden rezzent az ajka.Élesen belém nyilallt az iránta érzett sajnálat. Nem csoda,hogy néha komor, megközelíthetetlen, és hogy erőszakosformában nyilvánul meg a szerelme.

Ahogy világosodni kezdett, végleg felébredtem, éskibújtam az ágyból. Megreccsent a padló, de Adam nem ébredt föl. Egyikkarját a feje fölé nyújtva feküdt. Annyira kiszolgáltatottnaklátszott, ahogy ott hevert meztelenül, álomba merülten, mégisúgy éreztem, hogy többé nem tudok mellé feküdni.Összeszedtem a kezem ügyébe eső ruhákat – fekete nadrágot,csizmát, magas nyakú narancssárga pulóvert, amelynek márkikopott a könyöke –, és a fürdőszobában felöltöztem. Nemtörődtem fogmosással vagy mosdással. Később ismegtehetem. Ki kellett onnan jutnom, magamra kellettmaradnom a gondolataimmal, nem ott lenni, amikor fölébred,és magához akar húzni. Kiléptem a lakásból, összerezzentemaz ajtó kattanásától, amikor behúztam magam mögött. Nem tudtam, hová megyek. Szaporán lépkedtem, kabátnélkül a hidegben, mélyen a tüdőmbe szívtam a friss levegőt.Megnyugtatott, hogy nappal lett: valahogy majd rendbejövök.Shepherd Bush közelében betértem egy presszóba, megittamegy keserű, tej nélküli kávét. A zsír és a szalonna szaga enyhehányingert váltott ki belőlem. Majdnem hét óra volt, azutakon már dugók alakultak ki a sűrű forgalomtól. Ismétnekiindultam, fölidéztem magamban Adam útmutatásait,amikor a Lake Districtbe mentünk. Vegyél fel ritmust, egyiklépés a másik után, lélegezz egyenletesen, ne nézz túlmesszire előre. Egyáltalán nem gondolkodtam, csakgyalogoltam. Az újságosok és egyes élelmiszerüzletek márkinyitottak. Egy idő után rájöttem, hová visz a lábam, de nem

álltam meg, habár egyre lassabban és lassabban haladtam.Végtére is lehet, hogy nem annyira rossz ötlet. Beszélnemkellett valakivel, és rendkívül kevés ember jöhetett szóba. Nyolc után tíz perccel értem oda, határozottan kopogtam,és hirtelen borzalmasan ideges lettem. De túl késő volt ahhoz,hogy elfussak. Léptek hallatszottak, azután ott állt ő, és ottálltam én. – Alice! Nem tűnt meglepettnek, mikor megpillantott, denem is örült túlságosan. Be sem hívott. – Hello, Jake! Egymásra bámultunk. Az utolsó találkozásunkkor azzalvádoltam, hogy pókokat tett a tejesüvegembe. Mégfürdőköpenyben volt, de olyanban, amelyet nem ismertem,Alice utáni darab volt. – Véletlenül erre jártál? – kérdezte, megcsillogtatva a régiiróniáját. – Bejöhetek? Csak egy percre. Szélesebbre tárta az ajtót, és hátralépett. – Minden megváltozott – állapítottam meg, miközbenkörülnéztem. – Mire számítottál? Új volt a kanapé és a függöny, nagy párnák hevertek akandalló előtt a földön. Számomra ismeretlen képek függteka falon (amely már nem piszkosfehér, hanem zöld volt).Eltűntek a kettőnket ábrázoló régi fényképek.

Nem igazán gondolkodtam rajta, de most rájöttem, hogyvalami miatt arra számítottam, a régi, megtagadottotthonomba lépek be, amely vár rám, holott könyörtelenülvilágossá tettem, hogy soha nem térek vissza. Őszinténszólva talán azt is feltételeztem, hogy Jake is vár rám, bármittettem. Hogy fél karjával átölel, hellyel kínál, teát megpirítóst készít nekem, és figyelmesen meghallgat, amikorelárasztom a házasságomról szóló panaszkodással. –Mindegy – mondtam végül. – Innál egy csésze teát vagykávét, ha már itt vagy? – Nem. Jó, rendben, kérek. Követtem a konyhába: új vízforraló, új kenyérpirító, újmintájú bögrék új kampókon, rengeteg friss növény azablakpárkányon. Virág az asztalon. Leültem egy székre. – Azért jöttél, hogy elvidd a maradék holmidat? –kérdezte. Megértettem, hogy felesleges volt idejönnöm. Előző éjjelaz a különös gondolatom támadt, hogy mindenki mástelveszítettem ugyan, de Jake-et valahogy nem. Folytattamhát, néhány borzalmas mondattal. – Némileg kicsúszott atalaj a lábam alól – vallottam be. Jake fölhúzta a szemöldökét, és átadta a kávémat. Olyanforró volt, hogy nem lehetett inni, ezért letettem magam eléaz asztalra, kevergettem, kicsit ki is fröcsköltem belőle. – Furcsán alakulnak a dolgok.

– Furcsán? – kérdezett vissza. – Használhatom a mosdót? Bebotorkáltam a parányi helyiségbe, és a tükörképemrebámultam. Zsíros volt a hajam, fáradt, sápadt és beesett azarcom, jókora karikák sötétlettek a szemem körül. Sem előzőeste, sem aznap reggel nem mosakodtam, ezért arcfesték éskorom szennyezte az arcomat. A narancssárga pulóveremetkifordítva vettem föl, de nem izgatott, hogy megigazítsam.Mit számít? Megmostam az arcomat, és miközben kiöblítettem amosdót, hangot hallottam a fölső szoba felől. A hálószobából.Valaki volt ott. – Ne haragudj – mentegetőztem, amikor visszamentem. –Hiba volt ide jönnöm. – Mi baj van, Alice? – kérdezte némi őszinteaggodalommal a hangjában. De nem úgy, mint aki még szeret, sokkal inkább úgy,mintha a küszöbén szenvedő gazdátlan macska volnék. – Csak kissé érzelgős hangulatban vagyok. – Belémhasított egy gondolat. – Használhatom a telefonodat? – Tudod, hol van – válaszolta. Fölhívtam a tudakozót, és megkérdeztem a corricki rendőr-állomás számát. A tenyeremre írtam a padlón heverőfilctollal. Tárcsázni kezdtem, de eszembe jutottak a névtelentelefonhívásaink. Óvatosnak kell lennem. Visszatettem akagylót.

– Mennem kell – közöltem.– Mikor ettél utoljára? – tudakolta Jake.– Nem vagyok éhes.– Hívjak neked taxit?– Gyalog is mehetek.– Hová?– Tessék? Ja, nem tudom.Odafönt valaki zuhanyozott. Felálltam.– Ne haragudj, Jake! Bocsáss meg, kérlek! Mosolygott.– Semmi baj – nyugtatott meg.

HARMINC Egy újságosnál vettem telefonkártyát, a legdrágább fajtát,azután kerestem egy fülkét. – Rendőrség – szólt a hallgatóbaegy fémes csengésű női hang. Előre kigondoltam, mivelkezdem. – Beszélhetnék valakivel, aki Adele Blanchard ügyévelfoglalkozik? – kérdeztem határozottan. – Melyik osztályról? – Nem tudom. Talán a bűnügyi – mondtam tétovázva.Csönd lett a vonal túlsó végén. Rosszallás? Zavarodottság? Azután beszélgetésfoszlányokat hallottam. A nő nyilván akagylóra tapasztotta a kezét. Egy idő után ismét beleszólt. – Megpróbálom kapcsolni valakihez. Búgó hangot hallottam. – Miben segíthetek? – tudakolta ez alkalommal egy férfi. – Adele Blanchard barátja vagyok-közöltem magabiztosan.– Évekig Afrikában tartózkodtam, és csak az iránt akartamérdeklődni, hol tartanak a nyomozásban. – Megmondaná anevét, kérem? – Pauline. Pauline Wilkes vagyok. – Attól tartok, telefonban nem adhatunk önnektájékoztatást. – Tudnak róla valamit? – Sajnálom asszonyom, van valami közölnivalója?

– Én... Nem, nincs, elnézést, viszonthallásra! Lenyomtam a villát, majd a tudakozót tárcsáztam.Megkérdeztem a corricki közkönyvtár számát. Amikor másodszor érkeztem Corrickba, kicsitkényelmetlenül éreztem magam. Mi van, ha találkozom Mrs.Blanchard- ral? Azután száműztem a fejemből a gondolatot.Mit számít? Hazudnék, mint mindig. Gyerekkorom óta nemvoltam közkönyvtárban. Ódivatú elöljárósági épületekkéntgondolok rájuk, mint a városházákra: sötétek, súlyosvasradiátorok vannak bennük, és oda menekülnek azotthontalanok az eső elől. A corricki közkönyvtár világos, újépülete az élelmiszerbolt mellett állt. Úgy tűnt, ugyanannyiCD-t és videokazettát tartanak benne, mint amennyi könyvet,és aggasztott, hogy egérrel vagy mikrofilmmel kellbíbelődnöm. De amikor a recepciós pultnál a helyi újságokfelől érdeklődtem, polcokhoz irányítottak, amelyekennyolcvan évre visszamenőleg hatalmas kötetekben tárolták aCorrick and Whitham Advertiser című lap számait. Kihúztamaz 1990-es évet, és magam elé tettem az asztalra. Átnéztem a januári számok első négy oldalát. Szó voltbennük terelőútról, teherautó-balesetről, üzembezárásról ésvalamiről a tanáccsal meg a szemétszállítással kapcsolatban,de semmit nem láttam Adele Blanchard-ról, ezértvisszalapoztam a hónap elejéhez, és végignéztem a belsőoldalakat is. Még mindig semmi. Nem tudtam, mit tegyek, ésnem volt sok időm. Nem akaródzott ismét vonattal jönni,ezért kölcsönkértem az asszisztensem, Claudia autóját. Ha

kilenckor indulok, egyenesen megyek és jövök, akkor időbenmegérkezhetek a Mike-kal megbeszélt kétórás találkozóra, ésmegjátszhatom, hogy rendes munkanapom volt, gondoltam. Nem számoltam azzal, hogy ilyen sokáig fog tartani azújságok átnézése. Mit tegyek? Lehet, hogy Adele máshollakott, csakhogy az anyja Taráról azt mondta, hogy elsőkéntköltözött el a környékről. Átolvastam az első februári számot.Semmi. Az órámra pillantottam. Mindjárt fél tizenkettő. Elolvasoma februári számokat, azután akkor is elindulok, ha semmitsem találok, gondoltam. De ott volt, a hónap utolsó péntekjén, huszonharmadikán.Rövid hírben közölték a negyedik oldal alján: HELYBÉLI NŐ ELTŰNÉSE Egyre nagyobb azaggodalom egy fiatal corricki nő sorsát illetően. A 23 évesAdele Funston eltűnését jelentették. Férje, az akkor éppenkülföldön dolgozó Thomas Funston azt nyilatkozta azAdvertisemzk, hogy Adele gyalogtúrát tervezett a szabadságaidejére, miközben a férj távol volt. „Akkor kezdtem aggódni,amikor semmi hírt sem kaptam felőle.” Beszélt az apósával,az ugyancsak corricki Christopher Blanchard-ral, remélte,hogy Mrs. Funston csak meghosszabbította a szabadságát.Horner főfelügyelő azt nyilatkozta az Advertiseme.k, hogy „aférj aggodalma nem alaptalan. Ha Mrs. Funston épségbenvan, akkor azzal a kéréssel fordulok hozzá, mielőbb

jelentkezzen.” Mrs. Funstont leginkább a whithami St.Eadmund általános iskola tanítónőjeként ismerik. Eltűnés. Körülnéztem. Senki sem tartózkodott aközelemben. Amilyen csöndesen csak tudtam, letéptem alapról a hírt. Vandál károkozás, gondoltam magambanszégyenkezve.

HARMINCEGY Joanna Noble rágyújtott. – Nem bánja, ha mielőtt hozzáfogunk, mondok valamit,ami kíméletlennek tűnhet? – Mielőtt hozzáfogunk? Ez úgyhangzik, mintha orvos vagy ügyvéd volna. – Nos, mi is vagyok? Ez is hozzám tartozik. De várjunkcsak! – Megtöltötte a poharainkat a fehérborral, amelyet apultnál vásároltam. – Egészségére! – jegyezte megironikusan. Ivott egy korty bort, azután felém bökött acigarettájával. – Nézze, Alice, mi rengeteg embert megkérdezünk; néhautálom őket, máskor pedig azt gondolom, akár barátok islehetnénk, de valami miatt ez eddig sosem következett be.Most úgy néz ki, mintha baráti viszonyba kezdenék kerülniaz egyik riportalanyom feleségével, csakhogy... – Csakhogy mi? Megszívta a cigarettáját. – Nem tudom, miben töri a fejét. Vajon azért akar velemtalálkozni, mert kedves, támogató, megbízható embernektalál, és nem jut eszébe nálam alkalmasabb személy, akinekkiöntheti a szívét a gondjairól? Vagy arra gondol, hogy vannémi szakértelmem, amelyet igénybe vehet? Mit keresünkitt? Azt hiszem, azon töröm a fejemet, nem volna-e jobb egybarátnak vagy rokonnak elmondania azt, amit szerintemmondani készül, esetleg egy...

– Esetleg egy pszichiáternek? – szakítottam félbe dühösen,azután leállítottam magam. Nem volt tisztességes dologszemrehányást tenni neki a gyanakvása miatt. Én is gyanúsvoltam magamnak. – Tudom, hogy ön nem a barátom, deolyasmiről van szó, amit nem beszélhetek meg baráttal vagyrokonnal. És igaza van, ha nem bízik bennem. Azért fordulokönhöz, mert olyan dolgokat tud, amiket mások nem tudnak. – Ez tehát köztünk a kapocs? – kérdezte Joanna szintegúnyosan, de azután együtt érzőn elmosolyodott. – Nemérdekes. Bizonyos értelemben örülök, hogy beszélni akartvelem. Miről van tehát szó? Nagy levegőt vettem, majd halk hangon elmeséltem neki,mit csináltam az előző napokban és hetekben: beszéltem aszexuális életünkről Adammel, az ismeretlen Adele-tőlszármazó levelekről, beszámoltam a húga haláláról, az anyjukmeglátogatásáról. Ennél a pontnál Joanna felhúzta aszemöldökét, de nem szólt. Végtelenül különös érzés voltmindezt szavakba önteni, és rájöttem, hogy úgy hallgatomsaját magamat, mintha egy ismeretlen nő előadásábankövetném a történetet. Most fogtam fel, hogy szintelégmentesen elzárva éltem, s bár magamban újból és újbólvégigmentem mindezen, anélkül próbáltam megérteni, hogymegbíztam volna valakiben. Igyekeztem történetté fűzni azeseményeket, időrendbe állítani és értelmesen előadni őket.Amikor befejeztem, megmutattam Joannának az Adeleeltűnéséről szóló újságkivágást. A szemöldökét ráncolva,figyelmesen elolvasta a hírt, azután visszaadta a papírt.

– Nos? Örült vagyok? – kérdeztem végül. Ismét rágyújtott. – Nézze! – kezdte nyugtalanító hanghordozással. – Haelromlott a dolog, akkor miért nem hagyja egyszerűenfaképnél a pasast? – Adele elhagyta Adamet. Nálam van a levél, amelybenszakított vele. 1990. január 14-én írta. Joanna őszintén megdöbbent, és láthatóan erőfeszítésébekerült, hogy összeszedje a gondolatait, és megszólaljon. – Engedje meg, hogy pontosítsák – fogott hozzá végül –,hogy tisztázzuk, miről is beszélünk. Azt állítja, hogy amikorez az Adele szakított Adammel, a maga férjével, akkor a férfimegölte, és sikerült olyan tökéletesen eltüntetnie a holttestet,hogy azóta sem találták meg. – Valaki eltüntette a nő testét. – Vagy a nő megölte magát. Esetleg egyszerűen új életetkezdett, és soha többé nem jelentkezett. – Az emberek nem szoktak így eltűnni. – Valóban? Tudja, jelenleg hány embert tartanak nyilváneltűntként Angliában? – Természetesen nem tudom. – Annyit, amennyi Bristolban vagy Stockportban vagy egymásik közepes lélekszámú városban él. Komplett titkoskísértetváros létezik Angliában eltűntekből és elveszettekből.Az emberek fogják magukat, és elmennek.

– Az Adamnek írt utolsó levele nem volt kétségbeesett. Azegész arról szólt, hogy a férjével marad, hogy nem rúgja fölaz életét. Joanna ismét töltött. – Van valami bizonyítéka Adammel kapcsolatban?Honnan tudja, hogy nem vett épp részt valamilyenexpedícióban? – Télen történt. Egyébként pedig Adele londoni címreküldte a levelet. – Az isten szerelmére, mindez nem csak arról szól, hogysemmi bizonyíték sincs. Valóban azt gondolja, hogy Adamképes hidegvérrel megölni egy nőt, majd utána továbblétezni, mintha mi sem történt volna? Egy pillanatig elgondolkodtam. – Nem hiszem, hogy volna bármi is, amit Adam ne tudnamegtenni, ha akarja. Joanna elmosolyodott. – Nem ismerem ki magát. Igazából ma beszélt róla előszörúgy, mint aki őszintén szereti. – Természetesen szeretem. Ez nem kérdés. De mit gondol,Joanna? Mindarról, amit elmondtam? – Hogy érti azt, hogy mit gondolok? Mire kíváncsi?Bizonyos értelemben felelősnek érzem magam. Én beszéltemönnek a megerőszakolásról, én indítottam el ezen az őrültúton. Úgy érzem, óriási nyomás alatt van; bizonyosságotakar, bármit, csak megtudja végre a valóságot. Nézze... –

Reménytelenül legyintett. – Az emberek nem tesznekilyesmit. – Ez nem igaz – ellenkeztem. Meglepően nyugodt voltam. – Ha valaki, akkor maga tudja. De mi tévő legyek? – Még ha mindez igaz volna is, amit nem hiszek, akkorsincs bizonyíték, és nem is tudnánk szerezni. Képtelenszabadulni attól, amit tud, pedig ez voltaképp semmi. Vagyiskét lehetősége van. Az első az, hogy elhagyja Adamet. – Nem tehetem. Nem merem megtenni. Maga nem ismeriőt. Az én helyemben tudná, hogy egyszerűen lehetetlen. – Ha vele akar maradni, akkor nem élhet mellette ahátralévő életében kettős ügynökként. Mindent meg fogmérgezni. Ha pedig ki akarja deríteni, mi történt, akkormindkettőjüknek tartozik azzal, hogy elmondja neki ezt azegészet. Elmagyarázza neki a félelmeit. Fölnevettem. Egyáltalán nem volt vicces, de képtelenvoltam abbahagyni. – Tehetünk rá jeget. – Melyikre, Bili? Mindegyik fáj. Fölnevetett. – Gondoljon arra, mekkora szívességet tesz a szív- ésérrendszerének. Bili Levensont nyugdíjas testőrnek is nézhették volna, devalójában a részlegünket irányító igazgató volt Pittsburgh-ből. A hét elején érkezett, megbeszéléseket vezetett meg

értékeléseket készített. Arra számítottam, hogy alaposletolásban lesz részem az ülésteremben, helyette azonban aztindítványozta, találkozzunk a fitneszklubjában, és játsszunkegy raketball nevű játékot. Soha nem hallottam róla,mondtam neki. – Fallabdázott már? – Nem. – Teniszezett már? – Az iskolában. – Ez ugyanaz. A kockás sort, amelyben megjelentem, nem igazánmondható csábítónak. A hagyományos fallabdapályának tűnőszabadtéri játéktérnél találkoztuk. Védőszemüveget éshótalphoz hasonlító ütőt nyújtott át. Hamar kiderült, hogy araketball egyáltalán nem ugyanaz, mint a tenisz. Volt néhányhomályos emlékem az iskolai teniszezésről: a föl-lerohangálásról az alapvonal mentén, az ütő könnyedlendítéséről, a kuncogásról és a kacérkodásról a férfioktatóval. A raketball reménytelen, izzasztó vetődésekből ésvágtákból áll, amelyek hamar a tüdővészes zihálás állapotábajuttattak, a combom és a felkarom eddig ismeretlen helyeinpedig remegni és görcsölni kezdtek az izmaim. Ugyanakkorpár percig jólesett elmerülni egy olyan tevékenységben,amely kitörölte a gondolataimból az aggodalmakat. Bárcsak atestem képes lett volna elviselni a terhelést! A tervezett fél óra huszadik perce után térdre estem, levegőután kapkodva azt kiáltottam: elég! Bili levezetett a pályáról.Legalább nem láttam, hogyan vélekednek rólam Biliruganyos, napbarnított klubtársai. A női öltöző ajtajáhozkísért. Amikor a bárban ismét találkoztunk, már némileg

jobban néztem ki, de még mindig erősen kellettösszpontosítanom, mintha épp az imént tanultam volnamegjárni. – Mindkettőnknek rendeltem egy-egy üveg vizet –fogadott Bili. – Szüksége van az elveszített vízmennyiségpótlására. Leginkább egy dupla gin-tonikra lett volna szükségem,meg arra, hogy lefeküdjek, de megalkuvón elfogadtam avizet. Bili levette a karóráját, és a köztünk lévő asztalra tette. – Olvastam a jelentését, pontosan öt perc alattmegbeszéljük. Szóra nyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de hirtelennem tudtam, mit mondhatnék. – Ostobaság volt. Nyilván tudja. A Drakloop sebesenszáguld egy fekete lyukba, mi pedig megfizetünk érte. Ajelentésben megütött hangvételéből, amelyet talán nevezhetekközönyösnek, arra következtetek, hogy tisztában van ezzel. Mindössze annyit válaszolhattam volna őszintén, hogy ajelentésem azért íródott közönyös hangnemben, mert azutóbbi hónapokban máson járt az eszem. így aztán hallgattam. Bili folytatta: – Az új modellt még mindig nem dolgozták ki. Nemhiszem, hogy működni fog. És maga sem hiszi, hogyműködni fog. Föl kellene számolnom a részleget. Ha vanbármi más ötlete arról, hogy mit kellene tennem, akkor mosthozakodjon elő vele.

Egy pillanatra a kezembe temettem az arcomat, és aztfontolgattam, hogy úgy maradok, amíg Bili el nem megy.Vagy talán nekem kellene távoznom. Az életem másikterülete is összeomlik. Azután ezt gondoltam: A francba!Fölemeltem a fejemet, és Bili kissé meglepett arcába néztem.Talán azt hitte, elaludtam. – Nos – kezdtem, hogy némi gondolkodási időhöz jussak –, az impregnált réz időpocsékolás. Az előnyei jelentéktelenek,nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A könnyűalkalmazhatóság ugyancsak tévedés volt. Emiatt kevésbémegbízható fogamzásgátló. – Ittam egy korty vizet. – Nem aDrak III modelljével van baj. A méhnyak modellje rossz,amelyhez illeszkednie kell. – Vagyis? Mit tegyünk? Vállat vontam. – Dobják piacra a Drak IV-et. Dobják fel néhány trükkel aDrak III-at, és nevezzék el Drak IV-nek. Azután költsenekvalamennyi pénzt női magazinokban elhelyezett reklámokra.De ne elmosódott fényképeket mutogassanak a tengerpartonnaplementét bámuló párokról. Adjanak részletes tájékoztatástarról, hogy mely nőknek megfelelők a méhen belülifogamzás- gátlók, és kiknek nem ajánlott. Ezen túlmenőenmagyarázzák el az eszközök helyes alkalmazását. Amegfelelő fölhelyezés nagyobb javulást jelent, mint amilyet aDrak IV egyáltalán elérhetne. – Ekkor belém hasított egygondolat. – És rávehetné Giovannát, hogy szervezzen meg

egy továbbképzést háziorvosoknak a fölhelyezésről. Tessék.Ezt javaslom. Bili morgott valamit, és fölkapta a karóráját. – Amúgy is letelt az öt perc – közölte, miközben acsuklójára csatolta az óraszíjat. Azután fölemelt a földről egykis bőrtáskát, az asztalra tette, és fölcsapta a fedelét. Arraszámítottam, a felmondólevelemet húzza ki belőle, de fényespapírra nyomott folyóirat volt a kezében. A címe Guy, ésnyilvánvalóan férfiaknak szólt. – Ide figyeljen! – mondta. – Olvastam valamit, aminekköze van önhöz. – Kétségbeestem, de tovább mosolyogtam. Tisztában voltamvele, mi következik. – Jézusom, a maga férje hihetetlen! –ámuldozott. Kinyitotta az újságot. Hegycsúcsok,védőszemüveges arcok villantak elő, némelyik fotó ismerősvolt: Klaus, a Francoise-ról készült elegáns kép (másikmintha nem is létezne), és Adamről a lenyűgöző felvétel, amelyiken szemüveg nélkülkapták le, miközben Greggel beszélget. – Igen, valóban hihetetlen – hagytam rá. – Középiskolás koromban én is másztam hegyet, megsíeltem is, de ezek a hegymászók! Ez aztán valami!Mindannyian örülnénk, ha képesek lennénk ilyesmire. – Sokan meghaltak – hűtöttem le. – Nem erre gondolok. Úgy értem, ha képesek lennénk arra,amit a férje csinált. Tudja, Alice, mindent föladnék: a

karrieremet, mindent, ha megtudhatnám ezt magamról, ha ilymódon kipróbálhatnám magamat. Elképesztő cikk. Mindenkitmegkérdeztek, és a férje megcsinálta. Férfiként viselkedett.Nézze, nem tudom, mennyire elfoglalt, de vasárnapelrepülök. Esetleg mehetnénk együtt. – Jó volna – mondtam óvatosan. – Megtisztelő volna számomra – bókolt Bili. – Kölcsönkérhetem? – érdeklődtem, és a magazinramutattam. – Természetesen. Élvezni fogja.

HARMINCKETTŐNyilvánvalóan én ébresztettem, holott tizenegy múlt;alvástól püffedt az arca, résnyire nyitott a szeme, és piszkos,félregombolt pizsama volt rajta. Égnek állt a haja, ettől mégszőrösebbnek látszott, mint amilyennek emlékeztem rá.– Jó napot, Greg!– Tessék? – Tanácstalanul nézett rám, úgy tűnt, nem ismermeg. – Alice vagyok. Elnézést, hogy zavarom. –Alice? – Alice, Alice-és-Adamből Alice. A könyvbemutatóntalálkoztunk.– Emlékszem. – Elhallgatott. – Jobb lesz, ha bejön. Amintlátja, ma reggel nem igazán számítottam látogatókra. –Hirtelen elmosolyodott; gyűrött, mosdatlan arcában kedvesenmegcsillant a gyermeki kék szeme.Azt hittem, Greg otthona rendetlen, de takaros kis ház volt,minden a helyén, minden tiszta és ápolt. Körös-körülhegyeket ábrázoló képek lógtak – fenséges havas csúcsokrólkészült fekete-fehér vagy színes felvételek minden üresfalfelületen. Kicsit furán éreztem magam, ahogy ott álltamabban a túlzottan rendezett házban, azzal a sok nagyszerűképpel körülvéve.Nem kínált hellyel, de azért leültem. Átutaztam Londont,hogy találkozzam vele, bár nem tudtam, miért. Talán csak

arra emlékeztem, hogy megkedveltem, amikor rövidenösszeismerkedtünk, és ebbe kapaszkodtam. A torkomatköszörültem, ő pedig hirtelen földerült. – Nos, mi újság van, Alice? – kérdezte. – Kínosan érzimagát, amiért hívatlanul betoppant, és nem tudja, hogyanfogjon hozzá. És én is rosszul érzem magam, amiért nemöltöztem úgy, ahogy tisztes embernek illik, és még másnaposis vagyok. Miért nem megyünk hát ki a konyhába?Megmutatom, hol tartom a tojást, készíthet rántottát megkávét, én pedig magamra veszek valamit. Azutánelmondhatja, miért jött. Nem pusztán baráti látogatásról vanszó, jól sejtem? Ostobán ácsorogtam. – És úgy néz ki, mintaki hetek óta nem evett. – Nem túl sokat – ismertem be. – És mit szól a tojáshoz? – Nagyszerű lesz. Egy serpenyőbe ütöttem négy tojást, a meleg tűzhelyreraktam, folyamatosan kevergettem. A rántottát nagyon lassankell melegíteni, és lágyan, nem pedig kiszárítva kell tálalni.Még ezt is tudom. Elkészítettem a kávét – túl erősre sikerült,de talán mindkettőnknek jól jön egy koffeinlöket –, ésmegpirítottam négy szelet szikkadt kenyeret. Amikor Gregvisszatért a konyhába, az asztalon volt a reggeli. Rájöttem,hogy farkaséhes vagyok, a sós, krémes tojás meg a vajaspirítós megnyugtatott, helyrebillentette az egyensúlyomat.Már nem forgott velem a világ. A falatok között a keserűkávét kortyolgattam. A velem szemben ülő Greg

módszeresen, élvezettel evett, egyenletesen szétterítette atojást a pirítóson, és szabályos négyzeteket szúrt belőle avillájára. Megnyugtatóan barátságos hangulatot árasztott. Egyszót sem szóltunk. Amikor minden elfogyott, letette a kést meg a villát, éseltolta maga elől a tányért. Várakozásteljesen nézett rám.Nagy levegőt vettem, rámosolyogtam, és legnagyobbmegdöbbenésemre azt éreztem, hogy forró könnycseppekgördülnek végig az arcomon. Greg elém tolt egy doboz papírzsebkendőt, és várt. – Bizonyára azt hiszi, megőrültem –magyarázkodtam, és kifújtam az orromat. – Arra gondoltam,talán segíthetne, hogy megértsem. – Hogy mit értsen meg? – Azt hiszem, Adamet. – Értem. Hirtelen fölállt. – Sétáljunk egyet! – Nem hoztam kabátot. Az irodában hagytam. – Kölcsönadok egy dzsekit. Jó tempóban megindultunk a forgalmas utcán, amely aShoreditch negyedbe, majd azon túl a Temzéhez vezetett.Greg hirtelen lement pár lépcsőn, és egy csatorna mellettivontatóútra jutottunk. Elmaradt mögöttünk a forgalom, ésolyan béke vett minket körül, mintha vidéken volnánk.Megnyugtatónak tűnt, de azután eszembe jutott Tara. Ebben acsatornában találták meg a lebegő testét? Nem tudtam. Greg

ugyanolyan gyorsan gyalogolt, mint Adam, ugyanolyanhosszú, könnyed léptekkel. Megállt, és rám nézett. – Miért pont tőlem kéri ezt? – Az egész olyan gyorsan történt – mondtam. – Úgy értem,köztem és Adam között. Azt hittem, a múlt nem számít, hogysemmi sem számít. De ez nem így működik. – Megintelhallgattam. Nem mondhattam el Gregnek, mitől félek. Az őéletét mentette meg Adam. A barátja volt Adamnek. A vizetnéztem. Mozdulatlan volt. A csatornák vize nem áramlik úgy,mint a folyóké. Adele-ről, Francoise-ról, Taráról akartambeszélni. Helyette ezt mondtam: – Nem bántja, hogy őtmindenki hősnek tekinti, magát pedig gazembernek? – Gazembernek? Azt hittem, csak gyáva vagyok, puhány,Elisha Cook Junior egyik szerepe. – Kicsodáé? – Színész volt, gyáva, puhány alakokat játszott. – Bocsánat, nem így értettem... – Nem bánom, hogy hősnek tartják, mert az volt.Rendkívüli bátorságról, lelkierőről tett bizonyságot aznap. –Oldalról rám pillantott. – Ezt szeretné hallani? Ami azt illeti,nem vagyok benne biztos, hogy tovább akarok magánakbeszélni arról, mit érzek a kudarcommal kapcsolatban. A hősés satöbbi feleségének. – Nem erről van szó, Greg. – De, azt hiszem, igen. Ezért talált ma reggel pizsamában,másnaposán.

Nem értem, és ez gyötör. Adam mit mond róla? Nagy levegőt vettem. – Szerintem Adam úgy véli, olyanok is részt vettek azexpedíción, akiknek nem lett volna szabad a Chungawatramenni. Greg fölnevetett, aztán a nevetés ijesztő köhögésbe váltott. – Ezt unásig ismételgetheti – mondta, amikormegnyugodott. – Carrie Frank, a bőrgyógyász edzett turista volt, de még soha nemmászott. Azt sem tudta, hogyan szerelje föl a mászóvasat. Ésemlékszem, hogy ordítva figyelmeztettem Tommy Bennt,amikor rosszul erősítette a kötelét a sziklanyúlványhoz. Már-már zuhant. Nem válaszolt, és akkor eszembe jutott, hogynem beszél angolul. Egyetlen szót sem ért. Istenem, mitcsinál velünk? Le kellett csúsznom, át kellett szerelnem akarabinerét. De azt gondoltam, hogy megoldottam, hogyüzembiztos rendszert dolgoztam ki. Tévedtem, és öt rámbízott ember élete véget ért. – A karjára tettem a kezemet, defolytatta. – Amikor megtörtént, akkor Adam hős volt, énpedig nem voltam az. Nem érti, mi történik az életében? Istenhozta a klubban! – Csakhogy én félek. – Isten hozta a klubban, Alice! – ismételte meg félig-meddig nevetve. Váratlanul és oda nem illőn kis kert tűnt fel a csatornatúlpartján, vörös és lila tulipánok erdeje vette körül.

– Történt valami konkrét dolog, ami megrémítette? –kérdezte Greg végül.– Azt hiszem, az egész múltja. Minden tele vanbizonytalansággal.– És minden tele van nővel – tette hozzá Greg.– Igen.– Nehéz lehet magának.Leültünk egy padra.– Beszél Francoise-ról? – kérdezte Greg. – Nem.– Tudja, viszonyom volt vele. – Nem nézett rám, miközbenezt mondta, és az volt a benyomásom, most beszél rólaelőször. Olyan váratlanul ért, mintha megütöttek volna.– Viszonya volt Francoise-zal? Nem. Nem gondoltam.Istenem, Greg, Adam tudta?Egy darabig nem válaszolt. Azután ezt mondta.– Az expedíción kezdődött. Olyan vidám volt! És olyangyönyörű!– Mindenki ezt mondja róla.– Már vége volt közte és Adam között. Amikormindannyian Nepálba értünk, Francoise megmondta neki,hogy vége. Elege volt a hűtlenségeiből.– Francoise szakított?– Adam nem mondta?– Nem – válaszoltam lassan. – Semmit sem mondott erről.– Nem viseli jól a visszautasítást.

– Hadd lássak tisztán! Francoise befejezte a hosszúkapcsolatát Adammel, és pár nappal később viszony alakultki közte és maga között? – Igen. És, ha azt akarja, hogy kimondjam maga helyett,néhány héttel ezt követően meghalt a hegyen, mertelcsesztem a rögzített köteleket, Adam pedig megmentettengem, a barátját, aki elszedtem a nőjét. Igyekeztem kitalálni,mit mondhatnék vigasztalásképp, azután föladtam. – Hazakell mennem – közölte. – Mondja csak, Greg, Adam tudottmagáról meg Francoise-ról? – Nem szóltunk neki. Úgy gondoltuk, nyugtalanságotszülne. Nem mintha ő megtartóztatta volna magát. Utánapedig... – Nem fejezte be a mondatot. – Adam soha nem említette? – kérdeztem. – Nem. Elakarja neki mondani? – Nem. Sem ezt, sem semmi mást. Réges-rég túl voltunk azon,hogy bármit is megbeszéljünk. – Miattam nem kell hallgatnia. Már nem számít. Visszamentünk, levettem a dzsekijét, és átadtam neki. – Megvárom a buszt – mondtam. – Köszönöm, Greg. – Semmit sem csináltam. Ösztönösen átöleltem, és szájon csókoltam, éreztem aborostája szúrását. – Vigyázzon magára! – búcsúztam. – Adamszerencsés fickó.

– Azt hittem, engem tartanak szerencsésnek.

HARMINCHÁROMNéha úgy éreztem, hogy amikor Adammel voltam, azelvakultságom miatt nem is láttam őt igazán, főleg nemelemeztem, és nem alkottam róla ítéletet. Volt szex, alvás,foszlányos beszélgetés, közös étkezés meg néhány alkalmikísérlet ezt-azt elintézni, de még ezek is valami vészterheslégkörben történtek, mintha süllyedő hajón vagy lángolóházban volnánk, ahol megtesszük, amit még tehetünk.Kétségbeesetten ismertem be mindezt, bár először hálásvoltam, hogy nem kell gondolkodni, beszélni, felelősségetvállalni. Csak mások elmondása alapján, ezen a közvetettmódon ítélhettem meg értelmesen. Ez a távolibb Adammegkönnyebbülést jelentett, és hasznos is volt; mint a Naprólkészített fénykép, amelyet nyugodtan bámulhatunk, hogy aperzselő égitestet tanulmányozzuk, miközben elkerüljük aközvetlen látvány veszélyét.Amikor hazaértem Gregtől, Adam tévét nézett.Dohányzott, és whiskyt ivott.– Hol voltál? – kérdezte.– Dolgoztam – válaszoltam. – Felhívtalak. Aztmondták, nem vagy az irodában.– Találkozóm volt – mondtam bizonytalanul.A hazudozással kapcsolatban lényeges, hogy ne adjunkolyan szükségtelen információt, amely lebuktathat. Adam

rám nézett, de nem szólt. Valami nem stimmelt amozdulatában, mintha túl lassú vagy túl gyors lett volna.Talán kissé berúgott. A csatornákat váltogatta, pár percignézett valamit, azután máshová kapcsolt, azt is nézte néhánypercig, és ismét máshová lépett. Eszembe jutott a magazin, amelyet Bili Levensontólkértem kölcsön. – Láttad ezt? – kérdeztem, és fölmutattam az újságot. –Megint írnak rólad. Egy pillanatra megfordult, de hallgatott. Közvetlenforrásból ismertem a Chungawaton bekövetkezett katasztrófatörténetét, de tudni akartam, hogy az Adamről, Francoise-rólés Gregről megtudott tények fényében másmilyennek látom-e, ezért a konyhaasztalhoz ültem, és türelmetlenül átlapoztama férfiaknak szánt sok-sok oldalt futócipőkről, kölnikről,fitneszgépekről, olasz öltönyökről. Azután odaértem ahosszú, feltűnő cikkhez, amelynek ezt a címet adták: Ahalálzóna: álmok és katasztrófa 8500 méter magasságban. Az írás hosszabb és jóval részletesebb volt, mint Joannáé.A szerző, Anthony Kaplan az expedíció minden túlélőtagjával beszélt, köztük, amint ijedten láttam, még Adammelis. Miért nem mesélt nekem minderről? Egyike lehetettazoknak a hosszú telefonbeszélgetéseknek vagy söntésbelitalálkozóknak, amelyek az utóbbi egy-két hónapban oly sokidejét lefoglalták. – Nem is tudtam, hogy beszéltél ezzel az újságíróval –jegyeztem meg, reményeim szerint könnyed

hanghordozással. – Hogy hívják? – kérdezte Adam, és ismétmegtöltötte a poharát. – Anthony Kaplannek. Adam kortyolt egyet, azután még egyet. Kisséösszerezzent. – Nevetséges mitugrász – jelentette ki. Úgy éreztem, megloptak. Megszokott dolog, hogy egybarát vagy egy kolléga életéből jól ismerjük a hétköznapirészleteket, de semmit sem tudunk az illető szenvedélyesbelső életéről. Adamről viszont kizárólag ezt tudtam. Azelképzeléseit, a fantáziavilágát, az álmait, de arról csakvéletlen töredékeket, hogy valójában mit csinál napközben.Így aztán ki voltam éhezve mindenre, ami róla szólt,mondjuk, hogy képes volt mások felszerelését cipelni, amikora hegyibetegség következtében jártányi erejük sem maradt.Mindenki áradozott a gondosságáról, a megfontoltságáról, ahiggadtságáról. Új részlet is kiderült Adammel kapcsolatban. Az expedícióegyik tagja, a Laura Tipler nevű belsőépítész elmondtaKaplannek, hogy az alaptábor felé tartó úton néhány napigegy sátorban aludt Adammel. Bizonyára erre utalt Greg,amikor említette, hogy Adam nem tartóztatta meg magátFrancoise után. Azután Adam minden teketória nélkül különköltözött. Nyilvánvalóan azért, hogy takarékoskodjon azerejével. Nem túlzottan érdekelt. Mindez nagyon felnőtt ésközös megegyezésen alapuló dolog volt, egyik oldalon semjelentkeztek erős érzelmek. Tipler azt is mondta, hogy

Adamnek kétségtelenül másutt járt az esze, a hegymegmászásának mikéntjén, a különféle kockázatokfelbecslésén és az expedíció tagjainak képességein, azirányításukon; de a nőnek elég volt a teste. Micsoda szajha!Szinte mellékesen adta le a történetet Kaplannek, mintha abrosúrából választható extrák egyike lett volna. De Adamvalóban minden egyes nővel lefeküdt, akivel csaktalálkozott? Azon töprengtem, mit gondolna, ha én ilyenszexuális életet élek előzőleg. – Barkochbázzunk – fordultam felé. – Ki ez a LauraTipler? Adam egy pillanatig gondolkodott, azután hangosanfölnevetett. – Istenverte teher, az volt. – Egy sátorban aludtál vele. Ezt állítja. – Miről beszélsz, Alice? Mit akarsz tőlem hallani? – Semmit. Csak rendre megtudok rólad ezt-azt azújságokból. – Semmit sem tudsz meg rólam abból a baromságból. –Dühösnek tűnt. – Mit foglalkozol vele? Mi után szaglászol? – Nem szaglászom – hárítottam óvatosan. – Érdekel azéleted. Adam megint töltött magának. – Nem akarom, hogy érdekeljen az életem. Azt akarom,hogy én érdekeljelek.

Gyorsan ránéztem. Tud valamit? De már ismét atelevízióra figyelt, katt, katt, katt, a csatornákat váltogatta. Folytattam az olvasást. Reménykedtem benne, ugyanakkorféltem tőle, hogy előbukkannak részletek a szakításárólFrancoise-zal, meg a feszültségről, amely esetleg kialakultköztük a hegyen. Kaplan azonban csak röviden említette,hogy párkapcsolat volt közöttük, és ettől eltekintve Francoisealig szerepelt a cikkben egészen addig, míg a vége felé kinem derült az eltűnése. Végigfutott bennem a gondolat, hogymindkét nő, aki visszautasította Adamet, meghalt.Lehetséges, hogy nem tett akkora erőfeszítéseket Francoisecsoportjának a megmentéséért, mint a többiekért? Demindennek nyilvánvalóan ellentmondott Kaplan leírása arról,milyen volt a vihar a hegyen. Greg és Claude Bresson iscselekvőképtelenné vált. Nem az rendkívüli, hogy a csoportöt tagja meghalt, hanem az, hogy egyáltalán akadtak túlélők,ami szinte teljes egészében Adam erőfeszítéseinekköszönhető, hiszen újból és újból szembeszállt a tombolóelemekkel. De nem hagyott békén a gyanú, és azongondolkodtam, mi köze mindennek a higgadtsághoz,amellyel fölidézte azt a rémálmot. Adam szokás szerint nem beszélt sokat, de egy pontonKaplan megkérdezte tőle, a brit felfedezőkről, például Scottkapitányról szóló nagyszerű romantikus történetekvezérelték-e. Scott meghalt, mondta Adam. És vele együtt azemberei is meghaltak. Az én hősöm Amundsen. Ő olyanmódszeresen érte el a Délisarkot, mintha hivatalos okmányt

fogalmazó jogász lett volna. Könnyű dicsőségesen feláldoznia ránk bízott embereket. A nehézség abban rejlik, hogymeggyőződjünk róla, megfelelően vannak-e megkötve acsomók, és hazavezessük őket. Elfeledve a kitérőt, a meglazult csomók kérdésére tért ráKaplan. Amint rámutatott, a katasztrófa könyörtelenparadoxona az, hogy Greg McLaughlinnek – saját újításábólkifolyólag – nem volt módja áthárítani az expedíciókövetkezményeit illetően viselt felelősséget. Claude Bressonfelelt a vörös kötélért, Adam a sárgáért, és Greg magáraosztotta a kék kötél elhelyezésének feladatát, azét a kötélét,amely fölvezette volna az expedíciót a Gemininyeregre, aközvetlenül a csúcs alatt lévő hágóra. Mindez borzalmasan egyszerű volt, de hogy mégérthetőbbé tegyék, ábrával is illusztrálták a kék kötélhelyzetét a nyugati nyergen, és hogy hová került; minekkövetkeztében a mászók egy csoportja elvétette az irányt, és akeleti nyergen a halálba menetelt. Szegény Greg! Aztlatolgattam, vajon hallott-e a sajtó ezen legutóbbiproduktumáról. – Szegény Greg! – mondtam fennhangon. – He? – Azt mondtam, szegény Greg. Ismét rivaldafénybe került. – Keselyűk – jegyezte meg Adam keserűn. Gyakorlatilag semmi új nem volt Kaplan cikkében,lényegében nem különbözött attól, amit Joanna írásában és –személyesebb látószögből megfogalmazva – Klaus

könyvében olvastam. Másodszor is végigmentem rajta, alegcsekélyebb eltérést kerestem. Mindössze egyetlenjelentéktelen különbséget találtam. Klaus könyvében PetePapworth volt a másnap reggel megtalált, épp csak életbenlévő mászó, aki a segítség szót motyogta. Kaplan valamennyiérintett beszámolóját összeillesztette, és akár volt jelentősége,akár nem, arra jutott, hogy Papworth éjjel meghalt, és ahaldokló németet, Tomas Bennt találták meg. És akkor mivan? Ettől eltekintve a visszaemlékezések teljes mértékbenmegegyeztek. Adamhez mentem, a fotelje karfájára ültem, a hajátborzolgattam. Odanyújtotta az italát, belekortyoltam, és visszaadtam. – Szoktál rajta gondolkodni, Adam? – Min? – A Chungawaton. Újból és újból végigjátszodgondolatban? Eltöprengsz rajta, hogy történhetett volnamásképpen? Vagy azon, miként lehetett volna megmenteniazokat, akik végül meghaltak... és hogy te is meghalhattálvolna. – Nem, nem gondolkodom rajta. – Én igen. Adam előrehajolt, és ingerülten kikapcsolta a tévét.Hirtelen mélységes csönd lett a szobában, hallottam az utcaizajokat, egy repülő hangját. – Mi a francért? – A hegyen meghalt a nő, akit szerettél. Mindig ez juteszembe.

Adamnek összeszűkült a szeme. Letette a poharát. Fölállt,és kézbe fogta az arcomat. Nagy, rendkívül erős keze volt.Úgy éreztem, ha akarná, ki tudná tekerni a nyakamat. Mélyena szemembe nézett. Megpróbált vajon belém látni? – Te vagy az a nő, akit szeretek – közölte, és le nem vetterólam a tekintetét. – Te vagy a nő, akiben megbízok.

HARMINCNÉGY – Bili Levenson keres. – Claudia együtt érzőarckifejezéssel nyújtotta át a kagylót, mintha hóhér kezéreadna. Fintorogva vettem át tőle a telefont. – Halló, Alice vagyok. – Rendben, Alice! – Kedvesen beszélt, ahhoz képestlegalábbis, hogy valószínűleg a leépítéseket akarjabejelenteni. – Zöld utat kapott. – Tessék? – Csodálkozva fölhúztam a szemöldökömet, ésClaudiára néztem, aki az ajtónál téblábolt, és próbált olvasniaz arckifejezésemből. – Zöld utat kapott – ismételte meg. – Csinálja! A DrakloopIV a maga gyermeke. – De... – Nem gondolta meg magát, ugye, Alice? – Nem, dehogy! Hiszen egyáltalán nem is gondoltam rá. Az utóbbinapokban sok mindennel foglalkoztam, de a Darklooppalnem. Most hirtelen alig tudtam annyira összeszedni magam,hogy érdeklődőnek tűnjek. – Akkor azt teheti, amit szükségesnek lát! Állítson összeegy listát a kívánságairól meg az ütemezésről, és küldje át e-

mailben. Elkaptam az embereket, lehordtam őket, és készenállnak. Most önnél pattog a labda, Alice. Játsszon! – Jól hangzik – vágtam ki magam. Ha lelkesedést vagyhálát várt tőlem, akkor csalódnia kellett. – Mi lesz Mike-kal,Giovannával meg a többiekkel? – A szórakozást bízza rám! – Ó! – Gratulálok, Alice! Biztos vagyok benne, hogy sikerreviszi a Drakloop IV-et.A szokásosnál tovább maradtam az irodában, így nemkellett találkoznom Mikekal. Később, mondtam magamnak,majd meghívom valahová, berúgunk, és szidjuk a vezetőségetmeg a főnökség mocskos mesterkedéseit, mintha egyikünksem követett volna el hibát. De nem most. Egyéb dolgokmiatt kellett aggódnom, és csak futólag foglalkozhattamMike-kal. Az életemnek ezt a területét egyelőrefelfüggesztettem. Megfésültem és kontyba fogtam a hajamat,azután fölkaptam az elintézendő ügyek irataitól túlcsordulótálcát, és a szemétkosárba tuszkoltam a tartalmát.Klaus a forgóajtónál várt, fánkot evett, és az előző napiújságot olvasta, amelyet összehajtott, amikor meglátott.– Alice! – Arcon csókolt, azután kutató pillantássalvégigmért.– Kissé fáradtnak tűnsz. Jól vagy? – Mit keresel itt?Becsületére legyen mondva, némileg zavarban volt.

– Adam megkérdezte, hazakísérnélek-e. Aggódott érted. – Nincs semmi bajom. Csak az idődet vesztegeted. Belémkarolt. – Örömmel teszem. Egyébként sem volt semmi dolgom.Adhatsz nekem otthon egy csésze teát. Tétováztam, nyilvánvalóan húzódoztam. – Megígértem Adamnek- magyarázkodott Klaus, és ametróállomás felé kezdett húzni. – Gyalog akarok menni. – Gyalog? Innen? Kezdett bosszantani. – Semmi baj nincs velem, egyszerűen sétálni szeretnék.Velem tartasz? – Adam mindig mondja, hogy önfejű vagy. – Tavasz van. Nézd az eget! Átsétálhatunk a West Endenés a Hyde Parkon. Vagy mehetsz a francba, én pedig egyedülsétálok. – Győztél, mint mindig. – Na és mit csinál Adam, ami miatt nem tud ő magakísérgetni engem? – kérdeztem, miután átmentünk azúttesten, pontosan ott, ahol először megpillantottam Adamet,ő pedig engem. – Azt hiszem, találkozni akart valami operatőrrel vagykivel, aki részt vehet az expedíción. – Láttad a Chungawatról szóló cikket a Guy magazinban? – Beszéltem Kaplannel telefonon. Profinak tűnt. –Nem sok újdonságot közöl.