Nicci French - Legdrágább szerelmem

– Ő is pont ezt mondta. – Egy dolgot kivéve. Te azt írtad, hogy Pete Papworth voltaz, aki túlélte az éjszakát, akit másnap haldokolva éssegítséget kérve találtak meg, Kaplan pedig azt állítja, hogyvalójában Tomas Benn volt az. – A német? – Klaus a homlokát ráncolta, igyekezettvisszaemlékezni, azután elmosolyodott. – Kaplannekbizonyára igaza van. Akkor nem voltam teljesenbeszámítható. – És azt sem említetted, hogy Laura Tipler egy sátorbanaludt Adammel. Furcsán nézett rám, de nem lassított. – Úgy éreztem, ez magánügy. – Milyen nő volt? Klaus kissé rosszalló arcot vágott, mintha valami ki nemmondott szabályt hágnék át. Azután így szólt: – Mindez azelőtt történt, Alice, hogy ti találkoztatok. – Tudom. Ezek szerint tilos bármit is tudnom róla? – Nemválaszolt. – Vagy Francoise-ról? Vagy bármelyikükről? –Leállítottam magam. – Ne haragudj. Nem ide akartam kilyukadni. – Debbie azt mondta, túlsokat rágódsz bizonyos dolgokon. – Valóban? Valamikor ő is szórakozott vele. –Természetellenesen élessé vált a hangom. Kezdtem magamtólmegijedni. – Istenem, Alice!

– Talán mégsem kellene sétálnunk. Inkább taxival megyekhaza. Kicsit fáradt vagyok. Klaus szó nélkül az úttestre lépett, és leintett egy elhaladótaxit. Besegített, azután a tiltakozásom ellenére beült mögém. – Ne haragudj! – mentegetőztem újból. Egy darabig kínos csöndben ültünk, miközben a kocsi adélutáni forgalomban araszolt. – Nincs okod féltékenyneklenni – bökte ki végül Klaus. – Nem vagyok féltékeny. De hányingerem van a titkoktól,a rejtélyektől, fáraszt, hogy az újságokban olvasott cikkekbőlvagy olyan félmondatokból ismerjem meg Adamet, amelyekvéletlenül kicsúsznak az emberek száján, amikor nemgondolkodnak. Mintha állandóan csapdába esnék. Soha nemtudom, milyen irányból érkezik hozzám valami meglepetés. – Úgy hallom, nem maguktól ugranak rád a meglepetések.Inkább te kutakodsz, hogy rájuk bukkanj. – Klaus a kezemrefektette meleg, kérges tenyerét. – Bízz benne! – mondta. – Negyötörd magad! Fölnevettem, de a nevetés el-elcsukló zokogásba csapottát. – Ne haragudj! – ismételtem meg. – Általában nem vagyokilyen. – Talán segítségre volna szükséged – vetette föl Klaus.Megdöbbentem. – Azt hiszed, bedilizek? Komolyan ezt gondolod?

– Nem, Alice, de segíthet, ha mindezt megbeszéled egykívülállóval. Nézd! Adam a haverom, de tudom, milyenkonok barom tud lenni. Ha baj van, kérj segítséget amegoldásához. – Talán igazad van. – Hátradőltem a taxiban, és behunytamaz égő szememet. Halálosan fáradt és borzalmasan szomorúvoltam. – Talán bolond vagyok. – Időnként mindannyian bolondok vagyunk. – Úgy tűnt,Klaus megkönnyebbült a hirtelen engedékenységemtől. Amikor a taxi megállt, nem hívtam be a csésze teára,amelyet előzőleg kért, de nem hiszem, hogy bánta volna. Akapuban megölelt, azután hosszú léptekkel, csapkodókabáttal eliramodott. Csüggedten és valahogy szégyenkezvefölvánszorogtam a lépcsőn. A fürdőszobába mentem, atükörbe bámultam, és nem tetszett, amit láttam benne. Azutánkörülnéztem a lakásban; olyan volt, amilyennek reggelhagytam. Napok óta érintetlen szennyes edények amosogatóban, kihúzott fiókok, fedő nélküli mézes- éslekvárosüvegek, szikkadt kenyér a vágódeszkán,összekötözött teli szemeteszsákok az ajtó mellett, morzsa ésegyéb kosz a linóleumpadlón. A nappaliban mindenütthasznált bögrék, a földön újságok és magazinok, üreswhiskys- meg borosüvegek társaságában. Egy csokor nárciszkókadozott egy mézescsuporban. A szőnyeg úgy nézett ki,mintha hetek óta nem porszívózták volna. Rájöttem, hogyugyancsak hetek óta nem húztunk tiszta ágyneműt, és nemmostunk.

– A francba! – szakadt ki belőlem undorodva. – Én isócskán nézek ki, és ez a hely is ócskán néz ki. Rendben. Föltűrtem a blúzom ujját, és a konyhában kezdtem. Kézbevettem az életem irányítását. Minden egyes felületmegtisztításától jobban éreztem magam. Elmosogattam,kidobtam a száraz és a romlott ételt, minden gyertyacsonkot,reklámcédulát, azután mosószeres forró vízzel felsúroltam apadlót. Összeszedtem és kidobtam az üvegeket meg a régiújságokat, még az előző heti hírek elolvasását is mellőztem.Kihajítottam Sherpa tálját; igyekeztem nem emlékezni arra,ahogy utoljára láttam szegény párát. Áthúztam az ágyneműt,a szoba sarkába gyűjtöttem a piszkos huzatokat, lepedőt,hogy elvigyem a mosodába. Összepárosítottam a cipőket,kupacokba rendeztem a könyveket. Lesúroltam a fürdőkádróla ráragadt szappancsíkot és a zuhanyfülkéről a vízkövet. Atörülközőket is a szennyeskupachoz raktam. Azután készítettem egy csésze teát, és nekiestem a magaságyunk alatti kartondobozoknak; ezekbe gyömöszöltük,amivel épp nem akartunk foglalkozni, de még nem akartunkkidobni sem. Egy másodpercig arra gondoltam, egyszerűenkirakom őket a kukák mellé anélkül, hogy átnézném őket. Deazután észrevettem egy papírfecnit, amelyre Paulinemunkahelyi számát firkantottam. Nem dobhatom ki.Elkezdtem fölforgatni a régi számlákat, az új számlákat, aképeslapokat, a tudományos folyóiratokat, amelyeket mégnem olvastam el, a Drakloop-anyag fénymásolatait, acédulákat, amelyekre üzeneteket írtam Adamnek vagy Adam

írt üzeneteket nekem. „Éjfélre jövök; el ne aludj!”, olvastam,és ismét könnycseppek szöktek a szemembe. Üresborítékokat. A lakás tulajdonosának címzett bontatlanborítékokat. A hálószoba sarkában álló íróasztalra tettemmindent, és három kupacba kezdtem rendezni a papírokat. Azegyikbe került a szemét, a másikba az azonnal elintézendő, aharmadikba pedig mindaz, amit visszatehetek a dobozba. Azegyik kupac megcsúszott, és egy csomó papír az asztal mögéesett. Megpróbáltam benyúlni értük, de keskeny volt a rés.Már-már ott hagytam őket, de azután meggondoltam magam;az egész lakást rendbe akartam tenni. Még azt is, ami nemlátszik. Ezért óriási erőfeszítés árán elhúztam az asztalt afaltól. Összeszedtem a papírokat, és természetesen akadtakott egyéb dolgok is, amelyek az asztalok mögött lenniszoktak: fonnyadt almacsutka, gemkapocs, tollkupak, régiboríték darabja. Az utóbbit megnéztem, hogy lássam,kidobhatom-e. Adamnek címezték. Megfordítottam, éshirtelen úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna.Alig kaptam levegőt. Rossz napod volt? – olvastam. Vastag, fekete tintával írtmacskakaparás, Adam írása volt. És a következő sorban megint: Nehéznapod volt, Adam? És: Nehéz volt a nap, Adam? Fürödj meg!Alatta az ismerős nyomtatott betűkkel: NEHÉZ VOLT A NAP. Sokszor leírták a szavakat, mint amikor egy gyerekgyakorol:

NEHÉZ VOLT A NAP NEHÉZ VOLT A NAP NEHÉZVOLT A NAP NEHÉZ VOLT A NAP Azután: ADAMADAM ADAM ADAM ADAM ADAM ADAM ADAMADAM. És végül: NEHÉZ VOLT A NAP, ADAM?FÜRÖDJ MEG! Nem lehetek őrült! Nem lehetek megszállott! Mindenáronigyekeztem értelmes, megnyugtató magyarázatot találni.Adam talán firkálgatott, közben az üzenetre gondolt, újból ésújból leírta a szavait. De nem ez volt a papíron. Adam azelőző üzenetek-Tara üzeneteinek – kézírását utánozta, míg elnem találta, hogy megszakadhasson a kapcsolat Tara és azaklatások között. Most megtudtam. Megtudtam Sherpát,mindent megtudtam. Megtudtam, amit már régóta sejtettem.Az egyetlen igazságot, amelyet képtelenség elviselni. Fölvettem a borítékot. Nem remegett a kezem. Abugyogósfiókomba raktam Adele levelével együtt, azután azágyhoz mentem, és visszatettem a dobozokba mindent, amitelőzőleg kivettem és osztályoztam. Megint az ágy alá toltama dobozokat, és még a szőnyegen hagyott lenyomatukat iselsimítottam. Hallottam a lépcsőn felfelé kopogó lépéseket, és sietségnélkül a konyhába mentem. Bejött, és hozzám lépett. Szájoncsókoltam, szorosan átöleltem. – Tavaszi nagytakarítástvégeztem – újságoltam a lehető leghétköznapibb hangon. Visszacsókolt, a szemembe nézett, és én nem pislogtam,nem fordultam félre.

HARMINCÖT Adam tudta. Vagy sejtett valamit. Ugyanis állandóankörülöttem lebzselt, mindig rajtam tartotta a szemét. Egyidegen talán azt hitte volna, egyszerűen nem tudjuk elviselnia másik távollétét, mint kapcsolatunk kezdetén. Demagatartása valójában jobban hasonlított a megfontolt orvosviselkedéséhez, aki egy pillanatra sem tévesztheti szem elől alabilis beteget, mert arra gyanakszik, hogy az illető talán kárttesz magában. Nem felelne meg a valóságnak, ha azt állítanám, Adammindenhová követett, akárhová mentem. Nem kísért elmindennap az irodába, és nem jött értem. Nem hívogatottállandóan telefonon. De ami történt, abból tudtam, hogyminden további magánnyomozás veszélyes volna. Fel-felbukkant, és biztos voltam benne, hogy időnként nem isveszem észre a jelenlétét. Egyszer-kétszer az utcán jártambankörülnéztem, mert éreztem, valaki figyel, vagy megpillantanivéltem, de soha nem láttam Adamet. Attól persze még ottlehetett. Egyébként nem foglalkoztam vele. Mindent tudtam,amit tudnom kellett. Minden a fejemben volt. Csak át kellettgondolnom az egészet. Meg akartam érteni az eseményeket. Greg az Államokba készült pár hónapra, és a távozásaelőtti szombaton néhány barátja búcsúbulit szervezett neki.Jóformán egész nap esett az eső, majdnem délig föl sem

keltünk. Akkor Adam hirtelen, gyorsan felöltözött, ésközölte, hogy pár órára el kell mennie. Egy csésze teával ésszenvedélyes csókkal köszönt el. Az ágyban fekvevégiggondoltam az egészet – világosan, pontról pontra,mintha Adam megoldandó feladat volna. Minden mozaikdarab adott volt, csak megfelelő sorrendbekellett őket raknom. A takaró alatt feküdtem, hallgattam azeső dobolását a tetőn, a tócsákon keresztülhajtó autókhangját, és addig töprengtem, míg végül már megfájdult afejem. Újból és újból lejátszottam magamban a Chungawatontörténteket: a vihart, Greg és Claude Bressonhegyibetegségét, Adam rendkívüli erőfeszítéseit azért, hogylevezesse a résztvevőket a Gemini-nyeregről, az irányítókötél megrongálódását, és az öt mászónak: Francoise Colet-nek, Pete Papworthnek, Caroline Franknek, AlexisHartouniannek és Tomas Benn-nek a kötél elszabadulásamiatt bekövetkezett végzetes iránytévesztését. Azét aFrancoise Colet-ét, aki épp akkor szakított Adammel, és akiviszonyba bonyolódott Greggel. Adele Blanchard szakított Adammel. Hogyan reagálna azáltalam ismert Adam arra, hogy elhagyják? Azt akarná, hogya nő meghaljon. És Adele eltűnt. Francoise Colet szakítottAdammel. Adam azt akarta volna, hogy meghaljon, és a nőmeghalt a hegyen. Ez nem jelenti azt, hogy Adam megölte.Ha valakinek a halálát kívánjuk, és az illető meghal, ez azt

jelenti, hogy akkor is van benne némi felelősségünk, ha nemmi idézzük elő a halálát? Újból és újból végiggondoltam. Mivan akkor, ha Adam nem követett el mindent amegmentéséért? De hiszen mindenki leszögezte, hogy többettett annál, mint amire az adott körülmények között bárkiképes lett volna. Mi van, ha utoljára hagyta a nő csoportját, éselőbb a többieket mentette? Felelőssé tette őt ezvalamennyire a nő és az expedíció többi tagja haláláért? Devalakinek föl kellett állítania a sorrendet! Klaust például nemlehetett a tragédiákért vádolni, hiszen az állapota miatt mégsaját magát sem tudta megmenteni, nemhogy eldöntse, milegyen a többiek megmentésének a sorrendje. Mindez teljesostobaság. Adam egyébként sem tehetett a viharról. Mégis volt valami, mint amikor az emberen kicsit viszketegy parányi terület, amelynek még a helyét sem tudjapontosan meghatározni, nem tudja eldönteni, a bőr felszínénvan-e vagy valahol alatta, de nem tud tőle nyugton maradni.Talán valami hegymászással kapcsolatos technikai részlet, dea szakértők egyike sem említett ilyesmit. Az egyetlenlényeges technikai adalék az volt, hogy a Greg által rögzítettkötél a kritikus ponton meglazult, de ez a többi ereszkedőcsoportot ugyanúgy érintette. Véletlen, hogy épp Francoisecsoportja tévesztett irányt lefelé. Valami mégsem hagyottnyugton. Miért nem tudok napirendre térni a kérdés fölött? Föladtam. Kényelmesen lezuhanyoztam, farmerbe megAdam egyik ingébe bújtam, és pirítóst készítettemmagamnak. Nem volt időm megenni, mert megszólalt a

kapucsengő. Senkit sem vártam, ezért először el semindultam. De ismét csöngettek – ezúttal hosszasan –, ígylefutottam a lépcsőn. Nagy fekete ernyő alatt középkorú nő állt az utcán.Meglehetősen tömzsi testalkata volt, rövid, őszülő haja,ráncok keretezték a szemét és futottak le az orra mellett aszája sarkához. Az volt az első gondoltam, hogy boldogtalan. Soha nem találkoztam még vele. – Mit óhajt? – kérdeztem. – Itt van Adam Tallis? – Erős akcentussal beszélt. – Sajnálom, jelenleg nincs itthon. A nő zavartnak tűnt. – Nincs itt – ismételtem meg lassan, miközben a fájdalmasarckifejezését és a görnyedt vállát figyeltem. – Segíthetek? Megrázta a fejét, azután az esőkabátba burkolt mellkasáratette a kezét. – Ingrid Benn. Tomas Benn feleség. – Nagyon kellettfigyelnem, hogy megértsem, és úgy tűnt, óriási erőfeszítésébekerült a beszéd. – Elnézést, az angolom nem... –Reménytelenséget kifejező mozdulatot tett. – Beszélni AdamTallissel. Szélesre tártam a kaput, és behívtam: – Jöjjön be! Jöjjön be, kérem! – Elvettem tőle az esernyőt,összecsuktam, és leráztam róla a vizet. A nő belépett, gyorsanbehúztam mögötte a kaput. Ekkor eszembe jutott, hogy a nő hetekkel korábban írtAdamnek és Gregnek, érdeklődött, fölkereshetné-e őket,

hogy beszéljen velük a férje haláláról. Csinos, finomanyagból készült kosztümöt és ápolt, lapos sarkú cipőt viselt.Leült a konyhaasztal mellé, fogta a teáscsészéjét, de nemivott belőle, és reménytelenül bámult rám, mintha adhatnékneki valami választ, holott Tomashoz hasonlóan ő is aligbeszélt angolul, én pedig egyáltalán nem értettem németül. – Sajnálom – böktem ki. – Sajnálom, ami a férjével történt.Őszintén sajnálom. Bólintott, és sírni kezdett. Végiggördültek az arcán akönnycseppek, és nem törölte le, hanem türelmesen ülttovább, mint a bánat áradásának megtestesítője. Volt valamilenyűgöző a néma, szabadon kimutatott gyászában. Nemállított akadályokat az útjába, hanem hagyta, hogy elárassza.Zsebkendőt adtam neki, amelyet úgy tartott a kezében,mintha nem tudná, mire való. – Miért? – szakadt ki végül belőle. – Miért? Tommymondani... – Egy darabig kereste a szót, azután föladta. – Sajnálom – mondtam nagyon lassan. – Adam nincsitthon. Úgy tűnt, nem nagyon érdekli. Cigarettát vett elő, magáhozhúzott egy kistányért, és dohányzott, sírt, szavakat mondottangolul és németül is. Csak ültem, és a nagy, szomorú, barnaszemébe néztem, a vállamat vonogattam, bólogattam. Azutánfokozatosan megnyugodott, és pár percig csöndben ültünk.Gregnél vajon járt már? Nem sok jót ígért a kettejüktalálkozása. Az asztalon hevert a katasztrófáról írt cikknél

kinyitott Guy magazin; Ingrid észrevette, és maga elé húzta.Az expedíció tagjairól készült csoportképet nézte, ésmegérintette rajta a halott férje arcát. Halványan mosolyogvanézett rám.– Tomas – mondta alig hallhatón.A hegyről készült rajzhoz lapozott, amely a rögzítettkötelek rendszerét ábrázolta. Ingrid bökdösni kezdte.– Tommy mondani yo, ő mondani. Nincs baj.Azután megint németre váltott, így nem tudtam követni,míg meg nem hallottam egy többször kimondott, ismerősszót. – Igen – mondtam. – Help. Ingrid zavartan nézett rám. Felsóhajtottam.– Help. Segítség! – magyaráztam lassan. – Tomas utolsószava. Help. – Nem, nem – erősködött Ingrid. – Gelb.– Help. – Nem, nem. Gelb. – A magazinra mutatott. – Rőt. Itt.Blau. Itt. És Gelb. Üveges tekintettel bámultam.– Rőt az izé, vörös, ugye? És blau... – Kék.– A gelb pedig...Körülnézett a lakásban, és a kanapén lévő egyik párnáramutatott. – Sárga – mondtam.– Igen. Sárga.Önkéntelenül fölnevettem a félreértés miatt, Ingridszomorúan visszamosolygott. Azután mintha megszólaltvolna a fejemben egy csengő; a helyére került a

zárkombináció utolsó eleme. Kitárult az ajtó. Sárga. Gelb.Igen. Nem kiáltott volna angolul, miközben haldoklott, igaz?Persze, hogy igaz. Pont az a férfi, aki nagy nehézségetokozott az expedíció során azzal, hogy egy szót sem beszéltangolul. Utolsó erejével egy színt jelölt meg. Miért? Mit akartközölni? Odakint kitartóan esett az eső. Egy idő után megintelmosolyodtam. Hogy is lehettem ennyire ostoba?! –Tessék? – A nő rám bámult. – Sajnálom, Mrs. Benn. Vagyis Ingrid. – Értem. – Azt hiszem, most el kellene mennie. – Menni? – Igen – De... – Menjen haza a gyerekeihez! – magyaráztam. Fogalmamsem volt róla, vannak-e gyerekei, de olyan anyásnak tűnt,tulajdonképpen kissé a saját anyámra emlékeztetett. Engedelmesen fölállt, és magához vette az esőkabátját. – Sajnálom – mondtam újból, a kezébe nyomtam azesernyőt, és távozott. Greg már elég sokat ivott, mire megérkeztünk. A kelleténélkissé hevesebben átölelt, azután Adamet is megölelte. A régitársaság gyűlt össze: Dániel, Deborah, Klaus és máshegymászók. Olyanok voltak, mint a szabadságos öregkatonák, akik zárt körben találkoznak, mert tudják, hogy acivilek nem igazán értik, min mentek keresztül. Köztes helyés köztes idő, amire szükségük van, mielőtt visszatérnek aszélsőségek és a veszély valóságába. Már sokszor eltűnődtem

azon, vajon mit gondolnak rólam. Csak valami butaságotjelentettem nekik, amolyan őrült szórakozást, amilyenekre amásodik világháborúban hétvégi eltávozáson lévő katonákkerítettek sort? Meglehetősen derűs volt a hangulat. Talán csak atúlérzékenységem miatt láttam Adamet kissé zaklatottnak;egyébként hamar bevonták a társalgásba. Greggelkapcsolatban azonban nem maradt kétségem: ijesztőn nézettki. Csoporttól csoportig vándorolt, de alig beszélt.Folyamatosan teletöltötte a poharát. Egy idő után azt vettemészre, hogy kettesben maradtam vele. – Kívülállónak érzemmagam – jegyeztem meg szorongva. - Én is – vallotta be Greg. – Nézze! Elállt az eső. Engedjemeg, hogy megmutassam önnek Phil és Marjorie kertjét! A bulit egy régi mászócimbora házában tartották, aki azegyetem után beköltözött a Citybe. Míg a barátai továbbra iscsavarogtak, ide-oda sodródtak a világban, így_úgy szereztekpénzt, támogatókat, addig Philnek megvolt ez a gyönyörű,nagy háza közvetlenül a Ladbroke Grovetőszomszédságában. Kisétáltunk. Nedves volt a fű, fázott ésátnedvesedett a lábfejem, de jó volt a levegőn lenni. A kerttúlsó végében álló alacsony falhoz mentünk, és átnéztünk azút túloldalán álló házakra. Megfordultam. Az első emeletiablakban észrevettem Adamet egy kisebb társasággal.Egyszer-kétszer felénk pillantott.

Mindketten megemeltük felé a poharunkat. Ő is megemeltefelénk a sajátját. – Szeretem ezt az időszakot – jegyeztem meg. – Szeretem,hogy ma este világosabb van, mint tegnap este volt, és holnapeste világosabb lesz, mint ma van. – Ha Adam nem állna ott, és nem figyelne minket, akkormegcsókolnám, Alice – mondta Greg. – Úgy értem, ha Adamnem figyelne ide, akkor meg is csókolnám. – Ebben az esetben örülök, Greg, hogy Adam ott áll. –Nézze! – Fölmutattam neki a kezemet, rajta a jegygyűrűmet.– Bizalom, örökké tartó hűség, ilyesmi. – Tudom, sajnálom. – Greg ismét mogorva lett. – Ismeri aTitanic történetét? – Hallottam róla – mondtam halványan mosolyogva,látván, hogy egy nagyon részeg Greggel van dolgom. – Tudja... – Elhallgatott. – Tudja, hogy a Titanickatasztrófáját túlélő egyetlen tiszt sem jelentkezett sohahajóskapitánynak? – Nem, nem tudtam. – Az ilyesmi balszerencsét hoz. Rosszul mutat azönéletrajzban. Ami a kapitányt illeti, szerencséje volt, hogyelsüllyedt a hajóval. Amit a kapitányoktól el is várnak. Tudja,miért megyek az Államokba? – Mászni? – Nem, Alice – mondta túlságos nyomatékkal. – Nem.Azért megyek, hogy fölszámoljam a céget. Ennyi. Finito.Homokba rajzolt vonal. Más mesterség után nézek. Ahab

kapitány legalább elsüllyedt a bálnával. A rám bízott emberekmeghaltak, mindez az én hibám volt, és végem van. – Ó,Greg! Nincs vége! Úgy értem, nem maga tehet róla. – Mire gondol? Megfordultam. Adam még odafönt volt. Akármilyenőrültség is, akármilyen részeg is Greg, el kell nekimondanom, mielőtt elmegy. Bármi mást teszek vagy nemteszek, ezzel tartozom neki. Talán soha többé nem lesz ráesélyem. Talán azt is gondoltam, hogy ha elmondom neki,Greg a szövetségesem lesz, és nem lennék annyira egyedül.Azt az őrült reményt dédelgettem, hogy lerázná magáról arészeg, érzelgős állapotát, és a megmentésemre sietne. – Olvasta Klaus könyvét? – kérdeztem. – Nem – válaszolta, miközben fölemelte a vodkáspoharát. – Ne! – mondtam, és megállítottam a kezét. – Ne igyontöbbet! Azt akarom, hogy nagyon figyeljen arra, amitmondok. Nyilván tudja, hogy amikor a Chungawat-expedícióhiányzó tagjait levitték a táborba, akkor az egyikük márhaldoklótt. Emlékszik rá, ki volt az? Greg arca kővé dermedt a bánattól. – Nem voltam teljesen magamnál. Nem Peter Papworthvolt az? A szegény ördög segítségért kiáltozott. Segítségért,amely soha nem jutott el hozzá. – Nem. Klaus tévedett. Nem Papworth volt az. TomasBenn volt.

– Nos, egyikünk sem volt a legjobb formájában. Mostpedig megiszom ezt.– És mi volt Benn legjellemzőbb vonása? – Az, hogy pocsék hegymászó volt. – Nem, pontmaga mondta nekem. Egy szót sem beszélt angolul.– Vagyis?– Help. Help. Help. Azt hallották, haldoklás közben, féligmár öntudatlanul ezt mondogatta. Meglehetősen szokatlanidőpont ahhoz, hogy valaki angolul kezdjen tanulni. Gregvállat vont.– Talán németül mondta. – A segítség szó németül Hilfe. Nincs köztük túl nagyhasonlóság.– Akkor talán valaki más volt az.– Nem más volt. Az újságcikk három különböző embert isidéz, akik szerint ez volt az utolsó szava. Két amerikait és egyausztrált.– Mégis miért állították, hogy ezt hallották?– Azért, mert arra számítottak, hogy ezt mondja. De azthiszem, nem ezt mondta.– És maga szerint mit mondott?Hátranéztem. Adam továbbra is biztonságos távolban volt.Mosolyogva integettem neki.– Azt hiszem, ezt mondta: gelb. – Gelb? Mi a franc az? – Így mondják németül, hogysárga.

– Sárga? Mi a nyavalyának hajtogatta volna azt, hogysárga, miközben haldoklott? Hallucinált? – Nem. Azt hiszem, azon a feladványon töprengett, amimegölte. – Miféle feladványon? – A kötél színén, amelyet a csoport a Gemini-nyeregrőllefelé követett. A Gemini-nyereg rossz oldalán. A sárgakötelet. Greg szóra nyitotta a száját, azután elhallgatott. Láttam,hogy lassan átgondolja, amit mondtam. – Csakhogy a Gemini-nyeregről levezető kötél kék volt.Az volt az én kötelem. Azért a rossz oldalon ereszkedtek le,mert kioldódott a rögzítése. Mert nem jól biztosítottam. – Szerintem nem ez történt – mondtam. – Azt hiszem, amaga kötelének a két fölső karója azért jött ki, mert valakikihúzta őket. És azt hiszem, hogy Franfoise, Peter, Carrie,Tomas és az a másik... Hogy is hívták? – Alexis – motyogta Greg. – Azért a rossz oldalon ereszkedett lefelé, mert arra vezetteőket a kötél. Sárga kötél. Greg fájdalmasan értetlenkedett. – Hogy került volna oda sárga kötél? – Úgy, hogy valaki odatette, hogy a rossz irányba vezesseőket. – De kicsoda?

Még egyszer megfordultam, és fölnéztem az ablakba.Adam ránk pillantott, azután ismét a nőre figyelt, akivelbeszélgetett.– Tévedés lehetett – vélte Greg.– Nem lehetett tévedés – mondtam lassan.Hosszú, hosszú csönd következett. Greg sokszor elkapta atekintetemet, azután félrenézett. Majd hirtelen leült a nedvesföldre, egy bokornak dőlt, amely visszacsapódott, ésmindkettőnkre vizet spriccelt. Greg görcsösen remegett, ésreménytelenül zokogott. – Greg! – súgtam sürgetőleg. – Szedje össze magát! Csaksírt és sírt és sírt.– Nem tudom. Nem tudom.Lehajoltam, és határozottan megragadtam, megráztam.– Greg! Greg! – Fölrángattam. Az arca vörös volt, éskönnytől maszatos. – Segítenie kell nekem, Greg! Senkimsincs. Egyedül vagyok.– Nem tudok. Nem tudok. A rohadt rohadék! Nem tudok.Hol van az italom?– Elejtette.– Innom kell valamit! – Nem.– Innom kell valamit!Greg visszafelé botorkált a kertben, be a házba. Egy percigvártam, mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak. Erősenziháltam. Eltartott pár percig. Most vissza kell mennem aházba, és normálisan kell viselkednem. Abban a pillanatban,

amikor beléptem a földszinti konyhába, borzalmas robajt,azután kiabálást, üvegcsörömpölést hallottam föntről.Fölrohantam a kőlépcsőn. A nappaliban meg verekedészajlott a földön. Összetört bútorok, leszakított függöny.Ordibáltak, visítoztak. Először még azt sem tudtam kivenni,kik küzdenek, azután láttam, hogy Greget lehúzzák valakiről.Adam volt, az arcát markolta. Odarohantam hozzá. – Te rohadt rohadék! – ordította Greg. – Te rohadtrohadék! – Mint aki megőrült, úgy rontott ki a szobából.Becsapódott a bejárati ajtó. Elment. Mindenki döbbenten, hitetlenkedve állt. Adamet néztem.Mély horzsolás húzódott hosszában az arcán. Már dagadnikezdett a szeme. Rám nézett. – Ó, Adam! – kiáltottam, és felé rohantam. – Mi volt ez az egész? – kérdezte valaki. Deborah volt az.– Te beszélgettél vele, Alice. Mi történt vele? Körülnéztem a szobában, ahol Adam összes barátja,munkatársa, bajtársa várakozásteljesen, zavartan, ingerültenácsorgott a hirtelen támadás után. Vállat vontam. – Berúgott – mondtam. – Bizonyára be is szívott. Végülkikészült. – Adamhez fordultam. – Hadd mossam meg azarcodat, szerelmem!

HARMINCHAT Olyan uszoda volt, amilyenekbe gyerekkoromban jártam –zöld járólappal burkolt nedves öltözőkkel, régi gipszvakolatú,hosszú sávokra osztott medencével, amelynek az aljaközelében kis szőrgombolyagok sodródtak ideoda, futkosást,vízbe ugrást, dohányozást és csókolózást tiltó táblákkal; avibráló fénycsövek mögött megfakult drapériák. A közösöltözőbe mindenféle alakú és méretű nők jöttek be. Az egészolyan volt, mint a gyerekkönyvekben látható illusztrációk azemberek különbözőségéről: rengő fenekek és erezett, löttyedtmellek; kilátszó bordák és csontos vállak. Megnéztemmagam a homályos tükörben, mielőtt fölvettem a fürdőruhát,és ezúttal is megriadtam attól, milyen egészségtelenül nézekki. Miért nem vettem észre korábban? Azután magamrarángattam az úszósapkát és a szemüveget, amely olyan szorosvolt, hogy kidülledt tőle a szemem. Elindultam a medencetérfelé. Ötven hossz: ennyit akartam teljesíteni. Hónapok óta nem úsztam. Ólomsúlyú volt a mellúszásközben kígyózó vagy a gyorsúszás közben csapkodó lábam.Sajgott a mellkasom. Víz került a szemüvegem alá, égett aszemem. Egy háton úszó, a karjával körfűrészhez hasonlóankrallozó férfi a hasamba bokszolt, és rám kiabált. Számoltama hosszokat, bámultam a türkizkék vizet a szemüvegemmögül. Mindez rettentő unalmas; oda és vissza, oda és vissza.

Értem, miért is hagytam abba annak idején. De körülbelülhúsz hossz után ráéreztem a ritmusára, amely szintemegnyugtatott, és a fújtatás meg a számolás helyettgondolkodni kezdtem. Már nem rémülten, hanem lassan ésnyugodtan. Tudtam, hogy halálos veszélyben vagyok, éstudtam, hogy senki sem fog segíteni. Erre Greg volt az utolsóesélyem. Egyedül maradtam. Az úszástól szinte égett akarizmom. Képtelenségnek hangzik, de szinte megkönnyebbültem.Egyedül maradtam, és hónapok óta először azt éreztem, ismétönmagam vagyok. A szenvedély, a düh és a rémület után, azörvénylő talajvesztés után kitisztult a fejem, minthalázálomból ébrednék. Alice Loudon voltam. Elvesztem, ésmost előkerültem. Negyvenkettő, negyvenhárom,negyvennégy. Miközben a krallozó férfiakat kerülgetve oda-vissza haladtam, tervet készítettem. Ellazultak a vállamban acsomók. Az öltözőben gyorsan megtörülköztem, felöltöztemanélkül, hogy a lucskos padlón összevizeztem volna aruhámat, azután a tükör előtt kifestettem magam. Mellettemegy nő ugyancsak szemkihúzó ceruzával ésszempillafestékkel dolgozott. A külvilág ellen fölfegyverkezőkét nőként mosolyogtunk egymásra. Megszárítottam ahajamat, és szorosan hátrakötöttem, hogy egyetlen tincs sehulljon az arcomba. Hamarosan levágatom, új külsejű Aliceleszek. Adam imádta a hajamat: néha belefúrta az arcát,mintha vízbe fúlna. Olyan távolinak tűnt az a mámoros,

mindent kiszorító sötétség. Lenyíratom a hajamat afodrásznál, hogy ne kelljen magammal cipelni ezt az erotikusterhet. Nem indultam rögtön vissza az irodába. Az uszodából azutcában lévő olasz étterembe mentem, és egy pohárvörösbort, egy üveg szénsavas vizet rendeltem, meg tengerisalátát fokhagymás kenyérrel. Elővettem az aznap reggelvásárolt levélpapírt, és egy tollat. A lap tetejére vastagnyomtatott betűkkel fölírtam és kétszer aláhúztam: ANNAK,AKIRE TARTOZIK. Meghozták a boromat, óvatosan kortyoltam bele. Tisztafejre van szükségem. Ha holtan találnak rám, írtam, vagy ha eltűnők, és nemjutnak a nyomomra, az azt jelenti, hogy megölt a férjem,Adam Tallis. Megérkezett a tengeri saláta és a fokhagymás kenyér, apincér bőséges mennyiségű fekete borsot őrölt rá egytúlméretezett borsdarálóból. A villámra szúrtam egygumiszerű tintahalkarikát, a számba tettem, alaposanmegrágtam, és leöblítettem vízzel. Gondosan formált betűkkel és a tőlem telhetőlegmeggyőzőbb stílusban mindent leírtam, amit tudtam.Megmagyaráztam Adele halálát, és közöltem, hogy azAdamnek közvetlenül az eltűnése előtt írt utolsó levele abugyis fiókomban van a fehérneműim alatt. Írtam Taráról,Adele húgáról, aki zaklatta Adamet, és akit egy kelet-londonicsatornából halásztak ki. Még Sherpa meggyilkolását is

leírtam. Különös módon nem a két nő, hanem a macskadöbbentett rá leginkább arra, hogy veszélyben vagyok.Eszembe jutott a fölhasított teste a kádban. Egy percregörcsbe rándult a gyomrom. Pirítóst ropogtattam és még egykis bort ittam, hogy megnyugodjak. Azután folytattam abeszámolót arról, pontosan mi történt a hegyen Francoise-zal.Leírtam Francoise szakítását Adammel, Greg üzembiztosmódszerét a kötelekkel, a német férfi utolsó szavait. Amagazinban olvasott cikket fölidézve a lehetőleggondosabban elkészítettem a magyarázó nyilakkal ésszaggatott vonalakkal ellátott ábrát. Megadtam nekik Gregcímét, és azt írtam, ő igazolhatja az általam leírtakhitelességét.Egy külön lapra egyszerű végrendeletet írtam. Az összespénzemet a szüléimre hagytam. Az ékszereimet Paulinebabájára, ha kislány lesz, és Pauline-ra, ha kisfiú lesz. Jake-rea két festményemet, a testvéremre a néhány könyvemet. Ezrendben volna. Egyébként sem hagyok hátra túl sok holmit.Furcsamód tárgyilagosan gondoltam akedvezményezettjeimre.Amikor felidéztem a Jake-kel töltött életemet, nem öntöttel a megbánás. Olyan régen történt, egy másik világban egymásik énemmel! Még most sem kívántam vissza a régivilágot. Nem tudtam, mit akarok. Nem tudtam a jövőregondolni, talán mert nem mertem. A végzetes jelenbe voltamzárva, egyik lépés követte a másikat, veszélyekkel teli útonegyensúlyoztam. Nem akartam meghalni.

Összehajtottam az iratokat, borítékba tettem őket, amelyetleragasztottam, és a táskámba dugtam. Befejeztem az ebédet,nyugodtan, lassan, majd felhajtottam a vörösbor maradékát.Kértem egy szelet citromtortát pudinggal, amely kellőképpentejszínes és fanyar volt, és egy dupla presszókávét. Fizetésután előhalásztam az új mobiltelefonomat, és felhívtamClaudiát. Azt mondtam, feltartóztattak, és csak egy óra múlvafogok beérni. Ha Adam hív, mondja azt neki, hogymunkaebéden vagyok. Távoztam az étteremből, és leintettemegy taxit. Sylvie ügyféllel tárgyalt, az asszisztense arról tájékoztatott,hogy egész délután rettentően elfoglalt. – Mondja meg neki, kérem, hogy Alice szeretne veletalálkozni egy sürgős dolog miatt, és csak pár percről vanszó. Az előtérben vártam, női magazinok előző évi példányaitolvasgattam; megtanultam, hogyan lehet lefogyni, többszöröskielégüléshez jutni és répatortát sütni. Körülbelül húsz percmúlva vörös szemű nő jött ki Sylvie irodájából, én pedigbeléptem. – Szia, Alice! – Megölelt, azután eltartott magától. –Mesésen sovány vagy! Ne haragudj, hogy várnod kellett, de ebéd óta nyúztak egyválással, meg a hisztériájukkal. – Nem tartalak fel sokáig – ígértem. – Tudom, mennyireelfoglalt vagy. Szívességet akarok kérni tőled. Egészenegyszerű dolgot.

– Persze, ki vele, mi az! Hogy van az a káprázatos férjed? – Épp ezért jöttem hozzád – mondtam, és leültem veleszemben a nagy, rendetlen íróasztalához. – Valami baj van vele? – Olyasmi. – Ugye nem akarsz elválni? Amolyan ragadozó módon kíváncsiskodott. – Csak egy apró szívességet kérek. Szeretném, hamegőriznél valamit. – Kikotortam a táskámból a leragasztottborítékot, és átcsúsztattam az asztalon. – Tudom, hogynevetségesen érzelgősnek fog hangozni, de ha holtantalálnának vagy eltűnnék, akkor légy szíves, add át arendőrségnek. Zavarban voltam. Néma csönd lett. Sylvie-nek tátvamaradt a szája; döbbent értetlenség ült ki az arcára. – Alice,drágám, ez vicc? – Nem – válaszoltam. – Valami gond van? Megszólalt az asztalán a telefon, de nem vette föl, ésmegvártuk, hogy elhallgasson. – Nem, azt hiszem, nincs – felelte elgondolkodva. – Jó. – Fölálltam, magamhoz vettem a táskámat. – Add át aszeretetteljes üdvözletemet a Csapattagoknak. Mondd megnekik, hogy hiányoznak. Hogy mindig is hiányoztak, habáreleinte nem tudtam. Sylvie továbbra is a székében ült, és figyelmesen nézett.Amikor az ajtóhoz értem, fölugrott, és utánam lépett. Avállamra tette a kezét. – Mi baj van, Alice?

– Sajnálom, Sylvie. – Megpusziltam. – Talán máskor.Vigyázz magadra! És köszönöm a barátságodat. Sokat segít. – Ó, Alice! – sóhajtott reménytelenül. Én meg gyorsanelmentem. Négyre értem vissza az irodába. Egy óra alatt eligazítottama kereskedelmi osztályt, fél órát számításokkal töltöttem, megbeszéltem a jövőbeliköltségvetést. Végül megadták magukat, mert nyilvánvalóvolt, hogy nekem nem áll szándékomban. Lezavartam azíróasztalomon halmozódó papírmunkát, és a szokásosnál egyórával korábban távoztam. Adam várt, ahogy számítottam isrá. Újságot olvasott, bámészkodott vagy a karórájátnézegette; meg sem mozdult, mintha őrségben volna,türelmes tekintetét a forgóajtóra függesztette. Talán már egyórája állt így. Amikor meglátott, nem mosolygott, hanem elvette atáskámat, átkarolt, és az arcomba bámult. – Klórszagod van. – Úsztam egyet. – És parfümillatod. – Tőled kaptam. – Gyönyörű vagy ma, szerelmem. Olyan üde és olyangyönyörű! El sem hiszem, hogy a feleségem vagy. Erősen, hosszan megcsókolt, visszacsókoltam,hozzádörgölőztem. Mintha valami érzéketlen, súlyosanyagból lett volna a testem, amely soha nem fog vágytól

borzongani. Behunytam a szememet, mert képtelen voltamelviselni a feszülten rám irányuló tekintetét, amelyet le nemvett rólam. Mit láthatott? Mit tudott? – Elviszlek ma vacsorázni – közölte. – De előbbhazamegyünk, és megduglak. – Az egészet előre kitervelted – állapítottam megengedékenyen, és mosolyogtam, miközben a karjába zárt. – Igen. A legutolsó részletig, Alice-em.

HARMINCHÉT Nem tiltakoztam, amikor fogta a fólialevelet, és egyenkénta mosdóba pottyantgatta belőle a sárga pirulákat. Ha fél évvelkorábban valaki azt mondta volna, hogy megengedem aszerelmemnek – a férjemnek –, hogy a beleegyezésem nélküla lefolyóba mossa a fogamzásgátlóimat, akkor az arcábanevettem volna. Az utolsó tablettát is kirázta, azután kézenfogott, szó nélkül a hálószobába vezetett, és nagyongyöngéden szeretkezett velem, miközben végig a szemébekellett néznem. Nem tiltakoztam. De gondolatban egész időalatt veszettül számoltam. Talán nem tudja, hogy a tablettavalamivel hosszabb időre is védelmet nyújt, és az e havilehetőségen már túljutottam. Gyanítottam, hogy legalább akövetkező néhány hétben nem esek teherbe. Van időm.Mégis úgy éreztem, mintha gyermeket ültetne belém, éssemmi mást nem tettem, csak feküdtem, és befogadtam, nemtiltakoztam. Korábban soha nem tudtam elképzelni a kékre-zöldre vert feleségeket vagy az alkoholisták társait. Akatasztrófa lassan egyre följebb kúszik, mint a dagály aturisták által látogatott tengerparton. Mire észrevesszük abajt, addigra már tehetetlenek vagy ellenállásra képtelenekvagyunk vele szemben, és beburkol, sodor magával. De azthiszem, rengeteg más dolog is volt, ami meghaladta afantáziámat. Életem java részében nem értek tragédiák, és

igazából nem gondolkodtam azon, hogyan élnek és mitőlszenvednek mások. Amikor visszatekintettem az utóbbi hónapokra, ismételszégyelltem magam azért, milyen könnyen levedlettemmagamról egy régi és szeretett életet: családot, barátokat,érdeklődést, világ iránti nyitottságot. Jake azzal vádolt, hogyfölégetek minden hidat magam mögött, ami vakmerő ésnagyszerű színben tüntette föl a viselkedésemet. Deembereket is cserbenhagytam. Most szükségem volt rá, hogyhelyrehozzam a kapcsolataimat, és legalább egy békülőgesztust tegyek azok felé, akiket megbánthattam. Megírtam aszüleimnek, hogy tudom, eléggé elhanyagoltam őket, demindig emlékezniük kell rá, hogy nagyon szeretem őket.Képeslapot küldtem a testvéremnek, akit egy éve kerestemföl utoljára, és igyekeztem fesztelenül, gyöngédenfogalmazni. Felhívtam Pauline-t, üzenetet hagytam amasináján, érdeklődtem a terhessége felől, és mondtam, hogyhamarosan szeretnék vele találkozni, meg hogy hiányzik.Utólagos születésnapi képeslapot küldtem Clive-nak. Majdnagy levegőt vettem, és fölhívtam Mike-ot. Inkább fáradtnakhallottam, semmint elkeseredettnek, és nem haragudott,amiért telefonáltam. A következő napon nyaralni indul egybretagne-i házba a feleségével meg a kisfiával, hónapok ótaez lesz az első kiruccanásuk. Mindenkitől elköszöntem, csaképpen nem tudták. A régi világomat visszavonhatatlanul leromboltam, mostmegpróbáltam kitalálni, hogyan tudom az új világom falait is

ledönteni, hogy megszökhessek belőle. Időnként mégelőfordult – a napok múltával egyre ritkábban –, hogy el semtudtam hinni, valóban így élek. Férjhez mentem egygyilkoshoz, egy gyönyörű, kék szemű gyilkoshoz. Ha valaharájönne, hogy tudom, engem is megölne, efelől nem voltkétségem. Ha megpróbálnék elmenni, akkor is megölne.Megtalálna, és megölne. Úgy intéztem, hogy aznap este részt vegyek egy előadáson,mely a termékenység mesterséges befolyásolása és a méhrákközötti összefüggésről szólt, a legújabb kutatások fényében;részben azért, mert távolról kapcsolódott a munkámhoz,részben azért, mert egy ismerősöm tartotta, de legfőképpenazért, mert addig sem kellett Adammel lennem. Az épületelőtt fog várni rám, és ha ragaszkodik hozzá, természetesennem tudom lebeszélni róla, hogy velem jöjjön. De egyszervégre az én világomban leszünk együtt, a megnyugtatótudományos vizsgálódás, tapasztalás és az ideiglenesbiztonság világában. Nem kell rá néznem vagy beszélgetnemvele, se megjátszott szenvedéllyel nyögdécselnem a súlyaalatt. Adam nem várt odakint. Csaknem a lelkesültséghez voltfogható a megkönnyebbülésem. Azonnal könnyebb lett ajárásom, tisztább a fejem. Minden másmilyennek tűnt attól,hogy nem állt ott, nem figyelt, miközben kiléptem az ajtón,nem bámult rám azzal az állhatatos, tépelődő tekintettel,amelyet többé már nem fejthettem meg. Utálat vagy szeretetvolt, szenvedély vagy gyilkos szándék? Adam esetében e

kettő mindig túlságosan közel állt egymáshoz, és – ezúttal azellenkezés borzongásától meg a szégyen szúrásától kísérve –megint eszembe jutott a nászéjszakánkon történt erőszak aLake Districtnél. A hosszú, szürke másnap délelőttfogságában éreztem magam. Körülbelül fél órámba telt, hogy az előadóteremhezsétáljak, és amint az épülethez közeledve befordultam asarkon, észrevettem, hogy egy csokor sárga rózsával akezében ott áll Adam. A mellette elhaladó nők vágyakozvanézték, de úgy tűnt, észre sem veszi őket. Csak engemkeresett a szeme. Várt rám, noha más irányból számított azérkezésemre. Megálltam, és behúzódtam a legközelebbikapualjba, elfogott a hányinger. Soha nem menekülök előle:egy lépéssel előttem járt, mindig várt rám, mindig elért,mindig magához ölelt, soha nem engedett el. Túl sok voltnekem. Megvártam, hogy csillapuljon a rémületem, azutánóvatosan, hogy észre ne vegyen, megfordultam,visszafutottam az úton, és a sarkon túl leintettem egy taxit. – Hová vigyem, drágám? Hová is? Hová mehettem? Nem rohanhattam el előle, mertakkor rájönne, hogy tudom. Csüggedt megsemmisülésselvállat vontam, és megadtam a sofőrnek az otthoni címünket.A börtön címét. Tudtam, hogy nem folytathatom ezt tovább.Az Adam megpillantásakor elárasztó rettegés valódi testitüneteket váltott ki bennem. Mennyi ideig játszhatom mégmeg, hogy szeretem, hogy boldog vagyok, amikormegsimogat, hogy nem félek tőle? Fellázadt a testem.

De nem tudtam, mi mást tehetnék. Amint beléptem az ajtón, megszólalt a telefon. – Tessék! – Te vagy az, Alice? – Sylvie volt az, nyugtalannak tűnt. –Nem gondoltam, hogy otthon vagy. – Akkor miért telefonáltál? – Tulajdonképpen Adammel akartam beszélni. Mindezkissé kellemetlen. Hirtelen hideg és nyirkos lettem, mintha rögtön hánynék. – Adammel? – kérdeztem. – Miért akartál Adammelbeszélni, Sylvie? A vonal túlsó végén csönd támadt. – Ott vagy, Sylvie? – Igen. Nézd, nem akartam elmondani neked, úgy értem,beszélni akart veled, de amióta az történt... – Halottam, hogyhosszan megszívja a cigarettáját. Azután folytatta: – Az ahelyzet, és tudom, hogy árulásnak fogod tartani, de egyszermajd rájössz, hogy baráti cseledet volt, megnéztem aleveledet. Azután megmutattam Adamnek. Úgy értem,egyszer csak megjelent nálam, és nem tudtam, mit tegyek, deazért mutattam meg neki, mert úgy gondolom, Alice,kikészültél vagy ilyesmi. Őrültség, amit leírtál, tiszta őrület,be vagy csapva. Bizonyára látod, persze, hogy látod. Tehátnem tudtam, mit tegyek, és megmutattam Adamnek. Halló,Alice ott vagy még?

– Adamnek. – Rá sem ismertem a hangomra, olyanélettelen és kifejezéstelen volt. Erősen gondolkodtam: márnem maradt idő. Nincs több idő. – Igen, és ő bámulatos volt, egyszerűen bámulatos. Perszefájt neki, Istenem, hogy fájt! Sírt, amikor felolvastam neki alevelet, és állandóan a nevedet ismételgette. De nem vádolt,ezt tudnod kell, Alice! És attól tartott, tudod, hogy valamiőrültséget csinálsz. Ezek voltak az utolsó szavai. Azt mondta,attól tart, hogy az adott állapotodban talán, tudod, kárt tehetszmagadban. – Van valami fogalmad arról, hogy mit tettél? – Nézd, Alice... Sylvie könyörgő hangjával együtt letettem a telefont, ésnéhány másodpercig bénultan álltam. Nagyon hideg éscsöndes volt a szoba. Minden apró zajt észleltem, a padlórecsegését, amikor ránehezedett a súlyom, a vízvezetékmormogását, a szél kis sóhajait odakint. Hát ennyi volt.Adam már a holtan találásom előtt jelezte, hogy attól tart,kárt teszek magamban. A hálószobába száguldottam, éskirántottam a fiókot, amelyben eldugtam Adele levelét ésAdam magának szóló hamis üzenetét. Mindkettő eltűnt. Abejárati ajtóhoz futottam, és hallottam a lépteit, még távol, ahosszú lépcsősor alján. Nem maradt kiút. A lakásunk a legfölső emeleten volt.Körülnéztem, tudtam, hogy nincs más kijárat, és nincs hováelbújni. Eszembe jutott, hogy fölhívom a rendőrséget, de arrasem lett volna időm, hogy tárcsázzak. A fürdőszobábasiettem, ütközésig nyitottam a zuhany csapját, hogy hangosan

spricceljen a víz a kövezeten. Azután összerántottam azuhanyfüggöny két szárnyát, és egész kicsit nyitva hagytam afürdőszoba ajtaját, majd visszarohantam a nappaliba,fölkaptam a kulcsaimat, beugrottam a szűk kis konyhába, és anyitott ajtó mögé álltam, ahol alig-alig látszottam. Amunkalapon karnyújtásnyira még ott feküdt a Guy magazin.Megragadtam. Ez is valami. Bejött, és becsapta maga mögött a lakás ajtaját. Hevesenvert a szívem, olyan hangosan dörömbölt, hogy attól féltem,Adam is hallja. Hirtelen eszembe jutott, hogy volt nála egycsokor virág. Először a konyhába fog jönni, hogy vízbetegye. Ó, istenem, kérlek, kérlek, kérlek! Szakadozottanziháltam, égett a mellkasom. Halk, reszelős sírás tört kibelőlem. Nem tudtam abbahagyni. Ekkor azonban varázsütésre szertefoszlott a félelem, ésegyfajta kíváncsiság lépett a helyébe, mintha a sajátszerencsétlenségem szemlélője volnék. Azt mondják a vízbefúló emberről, hogy a halála előtt fölvillannak előtte amúltbeli események. A várakozásnak abban a néhánymásodpercében végigfutott az agyam az Adammel töltött időképein; milyen rövid idő volt valójában, mégis minden mástkitörölt, ami előtte történt. Úgy figyeltem a képeket, mintha asaját megfigyelőm volnék: az első pillantás a zsúfolt utcán; azelső szexuális együttlétünk, most szinte komikusnak tűnt ahevessége; az esküvőnk napja, amikor olyan boldog voltam,hogy meg akartam halni. Azután láttam Adam fölemelt kezét;a csatos övét tartó Adamet; Adamet a nyakam köré font

kezével. A képek a jelen pillanathoz vezettek: a következőmásodperchez, amikor látom, hogy Adam megöl. De márnem féltem. Szinte nyugodt voltam. Olyan rég éreztemutoljára nyugalmat! Hallottam, hogy átmegy a szobán. Elmegy a konyhamellett. A fürdőszoba felé, a vastag sugárban spriccelő vízfelé. A hüvelyk- és a mutatóujjam közé fogtam az új, Chubbtípusú biztonsági zár kulcsát, készen arra, hogy használjam,és megfeszítettem a testemet a rohanáshoz. – Alice! – kiáltotta. Most! Kirontottam a konyhából, be a nappaliba, azutánföltéptem a bejárati ajtót. – Alice! Ott volt, hosszú léptekkel felém indult, a sárga virágokat amellkasához szorította. Láttam az arcát, az elképesztő gyilkosarckifejezését. Berántottam magam mögött az ajtót, a zárba taszítottam asúlyos kulcsot, és kétségbeesetten forgattam. Gyerünk,kérlek, gyerünk! Megfordult a zárban, kihúztam, és vakonnekilódultam a lépcsőnek. Közben hallottam, hogy dörömbölaz ajtón. Erős volt, ó, istenem, elég erős volt hozzá, hogybetörje. Korábban is könnyedén megtette, amikor betört asaját lakásunkba, hogy megölje Sherpát. Tovább rohantam lefelé, kettesével vettem a fokokat.Egyszer csak összecsuklott a térdem, négykézlábra estem. Demég nem jött. Egyre halkabb lett a dörömbölés. Az új zár jóltartott. Ha túlélem mindezt, akkor egyfajta keserű elégtételt

jelent majd számomra a tény, hogy saját magát ejtettecsapdába, amikor betörte az ajtót, hogy meggyilkolja amacskánkat. Kiértem a járdára. Nekilódultam az emelkedő utcán, éscsak a tetején néztem hátra egy pillanatra, hogy lássam, jön-e.Ő volt vajon a távolban felém rohanó alak? Átrohantam azautók között az úttesten, összeütköztem egy biciklivel. Láttam a vezetője dühös arcát, miközben a kormánytrángatta, hogy kikerüljön. Éles fájdalom hasított azoldalamba, de nem lassítottam. Ha elkapna, sikoltoznék ésüvöltenék, de az emberek csak azt hinnék, megőrültem.Egyébként sem avatkozik soha senki családi perpatvarokba.Azt hittem, a nevemet hallom kiáltani, de talán aképzeletemben sikoltott valaki. Tudtam, hová tartok. Nem volt messze. Mindössze párméter. Bárcsak időben odaérnék! Láttam a kék fényt, a leintparkoló számozott kisbuszt. Összeszedtem az utolsó erőmet,berontottam az ajtón, nagy ugrásokkal a recepciónáltermettem, és nevetséges módon megálltam a pult előtt, aholunott arccal bámult rám egy rendőr. - Mit óhajt? – kérdezte, miközben kézbe vette a tollát, énpedig nevetni kezdtem.

HARMINCNYOLC Egy sarokban ültem, vártam, figyeltem. Mindent úgyláttam, mintha fordítva néznék a távcsőbe. Civilbe öltözött ésegyenruhás emberek sürögtek-forogtak, telefonok csöngtek.Nem tudom, vajon túlságosan regényes elképzelésem volt-eegy London közepén működő rendőrőrsről, vagy arraszámítottam, hogy letartóztatott selyemfiúkat meg szajhákat,alvilági alakokat fogok látni, esetleg azt vártam, hogyáltükörrel fölszerelt kihallgatóhelyiségbe vezetnek, amelybenhol egy kedves, hol egy undok zsaru kérdezget. Azt azonbannem gondoltam, hogy tétlenül fogok üldögélni egyfröccsöntött műanyag széken a folyosón, ahol mindenkinekútban vagyok, mintha olyan sebesüléssel jelentem volna mega sürgősségi rendelőben, amely nem kellőképpen súlyos agyors beavatkozáshoz. Rendes körülmények között érdekelt volna másokdrámájának megismerése, de ezúttal tökéletesen érzéketlenmaradtam irántuk. Azon töprengtem, mit gondol és csinálodakint Adam. Tervet kellett szőnöm. Szinte biztos volt,hogy akárki beszél is velem, őrültnek fog tekinteni,visszazavar a recepció melletti plexiüvegen túli ijesztővilágba, és mindabba, ami ott vár rám. Az a kellemetlenérzésem támadt, hogy a férjem megvádolása hétgyilkossággal hetedannyira hihető, mint egyetlen

gyilkossággal gyanúsítani, és már egynek az elkövetése ismeglehetősen valószínűtlen. A világon mindennél jobban szerettem volna, ha egy atyaivagy anyai személy azt mondja, hisz nekem, ettől kezdve őfoglalkozik a dologgal, és véget értek a megpróbáltatásaim.Esélytelen volt, hogy ez történjen. Nekem kellett irányítanoma dolgokat. Eszembe jutott, hogy kamaszkoromban egyszerrészegen mentem haza egy buliból, és mindenáron megakartam játszani a józan viselkedést. De annyira igyekeztemúgy járkálni a kanapé meg a székek között, hogy ne essek átrajtuk, és annyira megfontolt voltam, hogy az anyám azonnalmegkérdezte, miben mesterkedem. Nyilvánvalóan nem aBabycham márkájú gyerekitaltól bűzlöttem. Ma annál jobbankell teljesítenem. Meg kell őket győznöm. Végtére Greget ismeggyőztem, még ha nem is segített rajtam. Nem voltlényeges, hogy teljes egészében bizonyítsam az állításomat.Csak gyanakvást kellett bennük ébresztenem, hogy úgygondolják, van mi után nyomozni. Nem mehetek ki oda –abba a világba, amelyben Adam vár rám. Évek óta most először nagyon vágytam az anyámra meg azapámra; de nem a mostani öregedő, bizonytalan állapotukban,a rosszallásukba merevedve és szántszándékkal vakon a világzordságára meg terrorjára. Nem, olyannak akartam őket,amilyenek kislány koromban voltak a szememben, mielőttmegtanultam nem bízni bennük: magas, komoly embereknek,akik megmondják, mi helyes és mi helytelen, megóvnak asérülésektől, és irányítanak. Eszembe jutott az anyám, ahogy

az ablak előtti hatalmas fotelben ülve gombokat varrt visszaingekre, és az, hogy tökéletesen hozzáértőnek ésmegnyugtatónak láttam. Milyen különleges volt a vasárnap délután bélszíntszeletelő apám, amint hajszálvékony rózsaszínű szeleteketvágott a marhahúsból. Láttam magam kettejük között ülve, avédelmükben növekedve. Hogyan lett abból az érzékeny,fogszabályozót és bokazoknit viselő kislányból a mostaniénem, aki itt ül a rendőrőrszobán, és az életéért retteg? Ismétaz a kislány akartam lenni, ismét megmenthető akartam lenni. A rendőrnő, aki odakísért, középkorú, feltűrt ingujjúférfival tért vissza. Iskoláslánynak nézett ki, aki fásult időstanárral érkezik. Úgy véltem, bejárta az egész őrsöt, hogytaláljon valakit, aki se nem telefonál, se nem mélyed aktákkitöltésébe, és ez a férfi beleegyezett abba, hogy egymásodpercre kijön a folyosóra, lehetőleg azért, hogyelküldjön. Lenézett rám. Azon töprengtem, fölálljak-e. Kicsithasonlított az apámra, és ettől a hasonlóságtól könny szökötta szemembe. Álltam a tekintetüket. Nyugodtnak kelllátszanom. – Miss...? – Loudon – mutatkoztam be. – Alice Loudon. – Úgytudom, bizonyos értesüléseket akar közölni – mondta a férfi.– Igen. – Nos, hallgatom. Körülnéztem. – Itt fogunk beszélgetni? A férfi a homlokát ráncolta.

– Sajnálom, kedvesem, de jelenleg helyszűkében vagyunk.Ha volna szíves megérteni minket. – Rendben van – egyeztem bele. Ökölbe szorítottam akezemet az ölemben, hogy a férfi ne lássa a remegését,megköszörültem a torkomat, és igyekeztem egyenleteshangon beszélni. – Néhány héttel ezelőtt egy Tara Blanchardnevű nőt meggyilkolva találtak egy csatornában. Hallott róla?– A nyomozó a fejét rázta. Tülekedtek körülöttünk azemberek, de folytattam: – Tudom, ki ölte meg. A nyomozó föltartott kézzel jelezte, hogy hallgassak el. – Várjon, kedvesem. Az lesz a legjobb, ha utánanézek,melyik körzet foglalkozik az esettel, fölhívom őket, odamehethozzájuk, és elbeszélgethet velük. Rendben van? – Nem, nincs rendben. Azért jöttem ide, mert veszélybenvagyok. A férjem ölte meg Tara Blanchard-t. Arra számítottam, lesz némi hatása a bejelentésemnek, hamás nem is, legalább hitetlenkedő nevetés, de semmi semtörtént. – A férje? – kérdezte a nyomozó, és elkapta a rendőrnőpillantását. – És miből gondolja ezt? – Azt hiszem, Tara Blanchard zsarolta vagy legalábbiszaklatta a férjemet, ezért megölte. – Zaklatta? – Állandóan telefonhívásokat kaptunk, késő este, koránreggel. És fenyegető üzenetek érkeztek.

A férfi üveges tekintettel nézett. Megpróbált vajon valamiértelmet találni abban, amit mondok? Nem lehetett túlságosanvonzó a kilátás. Körülnéztem. Képtelen voltam azok között adíszletek között folytatni. Amit mondani készültem, az sokkalmeggyőzőbben hatna, ha hivatalosabb stílusban vezetnémelő. – Sajnálom, Mr.... Nem tudom, hogy hívják. – Byrne. Byrne detektívfelügyelő. – Nem beszélhetnénk valamivel félreesőbb helyen? Furaérzés mindezt a folyosón elmondani. Fáradt pillantással jelezte a türelmetlenségét. – Nincs szabad szobánk – közölte. – Bejöhet hozzám,leülhet az asztalomnál, ha az jobban megfelel. Bólintottam, és Byrne elvezetett. Útközben kávét szerzettnekem. Elfogadtam, holott nem kívántam. Bármit elfogadtamvolna, ami azt a benyomást kelti, hogy bizalmas kapcsolatbanvagyunk. – Nos, emlékszik, hol tartottunk? – kérdezte, miközbenleült az íróasztalához, én pedig vele szemben. – Ezeknél a fenyegető üzeneteknél. – A meggyilkoltnőtől? – Igen, Tara Blanchard-tól. – Aláírta őket? – Nem, de a halála után elmentem a lakásába, és aférjemről szóló újságcikkeket találtam a szemetében. Byrne meglepetten, sőt riadtan nézett rám.

– A szemetében kutatott? – Igen. – Mik voltak ezek az újságcikkek? – A férjem, Adam Tallis ismert hegymászó. Tavaly nyáronérintett volt egy borzalmas katasztrófában a Himaláján,amelyben öten meghaltak. Amolyan hősféle. Szóval az volt agond, hogy Tara halála után is kaptunk ilyen üzenetet. Sőt.Az üzenet összefüggött azzal, hogy betörtek a lakásunkba.Megölték a macskánkat. – Jelentették a betörést? – Igen. Két rendőr jött ki erről az őrszobáról. – Na, ez legalább valami – állapította meg Byrne fáradtan,azután úgy folytatta, mintha túl nagy erőfeszítés kellett volnaahhoz, hogy rámutasson. – De ha ez egyértelműen a nő halálaután történt... – Pontosan! Lehetetlen volt. De néhány nappal ezelőtttakarítottam a lakásban, és egy íróasztal alatt tépettborítékdarabot találtam. A papíron világosan látszott, hogyAdam az utolsóként otthagyott üzenet leírását gyakorolta. – Tehát? – Tehát Adam megpróbálta azt a látszatot kelteni, hogynincs kapcsolat az üzenetek és a nő között. – Megnézhetem ezt a papírt? Ettől a pillanattól féltem. – Adam rájött, mivel gyanúsítom. Amikor mahazamentem, nem volt meg a papír.

– Hogyan jött rá? – Mindent leírtam, borítékba tettem, és odaadtam egybarátnőmnek arra az esetre, ha valami történne velem. De abarátnőm elolvasta. És odaadta Adamnek. Byrne kissé elmosolyodott, azután gyorsan összeszedtemagát. – A szíve mélyén talán a legjobbat akarta önnek – vetetteföl. – Talán segíteni akart. – Biztos vagyok benne, hogy segíteni akart. De nemsegített. Veszélybe sodort. – Az a gond, Mrs.... Khm... – Alice Loudon. – Az a gond, hogy a gyilkosság nagyon súlyos vád. – Úgybeszélt velem, mintha egy elsős gyereket tanítana közlekedésiszabályokra. – És mivel ilyen súlyos vád, ezért bizonyítékravan szükségünk, a gyanú nem elég. Az emberek elég sűrűngyanakodnak az ismerőseikre. Bűntény elkövetésévelgyanúsítják őket, amikor összevesznek. Az a legjobb, hamegbeszélik ezeket a véleménykülönbségeket. Éreztem, hogy kicsúszik a kezem közül. Folytatnomkellett. – Nem hagyta, uram, hogy befejezzem. Azt hiszem, Taraazért zaklatta Adamet, mert úgy sejtette, Adam megölte anővérét. – Megölte a nővérét?

Byrne hitetlenkedve húzta föl a szemöldökét. Egyrerosszabb és rosszabb lett a helyzet. Az asztalratámaszkodtam, így akartam úrrá lenni az érzésen, hogyhintázik alattam a padló; próbáltam nem gondolni arra, hogyAdam a rendőrőrszoba előtt vár rám. Ott áll, tökéletesenmozdulatlanul, kék szemét az ajtóra szegezi, amelyen kifogok lépni. Tudtam, milyen, amikor arra vár, amit akar:türelmes, minden mást kizárva összpontosít.– Adele Blanchard férjezett volt, Corrickban élt. KisvárosKözépAngliában, egész közel Birminghamhez. Ő meg a férjetúrázók, hegymászók voltak, és ahhoz a baráti csoporthoztartoztak, amelynek Adam is tagja volt. A nőnek viszonyavolt Adammel, amelyet kilencven januárjában megszakított.Pár héttel később eltűnt.– És úgy gondolja, hogy a férje ölte meg?– Akkor nem volt a férjem. Csak idén találkoztunk.– Van valami oka annak, hogy úgy véli, a férje ölte megezt a másik nőt?– Adele Blanchard visszautasította Adamet, és meghalt.Adamnek volt még egy hosszabb kapcsolata. Orvosnő volt,hegymászó, Farntcoise Colet-nek hívták.– És hol van most? – kérdezte Byrne kissé gúnyosarckifejezés kíséretében.– Tavaly meghalt egy hegyen Nepálban. – Ésfeltételezem, őt is a maga férje ölte meg.– Igen.

– Ó, az isten szerelmére! – Várjon, hadd magyarázzam meg rendesen! – Ekkor márőrültnek tartott. – Nos,Mrs.... Khm... Rengeteg a dolgom. Itt van ez a... –Bizonytalan mozdulattal az íróasztalán tornyosulóirathalomra mutatott. – Nézze, tudom, milyen bonyolult mindez – mondtam,miközben igyekeztem leküzdeni az egyre erősödőrémületemet, mely engem elnyelni akaró áradatként öntött el.Elakadó lélegzettel beszéltem. – Nagyra értékelem, hogymeghallgat. Ha adna még néhány percet, hogymegmagyarázzam! Azután ha azt akarja, elmegyek, és azegész históriát elfelejtem. Tisztán látszott az arcán a megkönnyebbülés.Kétségtelenül ez volt a legreménykeltőbb hír, amelyet azérkezésem óta hallott. – Rendben van. De röviden! – Megígérem – mondtam, de természetesen nem voltamrövid. Nálam volt a magazin, és az összes kérdéssel,ismétléssel együtt csaknem egy órán át tartott a beszámoló.Sorra vettem neki az expedíció részleteit, a színes köteleket ismagukban foglaló előkészületeket, az angolul nem beszélőTomas Bennt, a vihar zűrzavarát, Adam ismételt föl-lejárkálását, miközben Greg és Calude harcképtelen lett.Beszéltem és beszéltem, sebesen hadartam a halálos ítéletemellenében. Amíg ez a férfi rám figyel, addig élek. Amintelmeséltem az utolsó részleteket, és vonakodva elhallgattam,

lassan mosoly terült szét Byrne arcán. Végül elnyertem afigyelmét. – Vagyis – fejeztem be – az egyetlen lehetségesmagyarázat az, hogy Adam szándékosan úgy intézte, hogy acsoport, amelyhez Francoise is tartozott, a Gemini-nyeregrossz oldalán ereszkedjen le. Byrne szélesen elvigyorodott. – Gelb? – kérdezte. – Azt mondja, ez azt jelenti németül,hogy sárga? – Igen, így van. – Jó. El kell hinnem magának. Jól van. – Tehát hisz nekem. Vállat vont. – Azt nem tudom. Lehetséges. De az is lehet, hogy rosszulhallották. Vagy talán valóban azt kiáltotta, hogy „help”. – De hiszen elmagyaráztam, miért nem lehetett úgy. – Nem számít. A nepáli hatóságokon múlik, vagy hol acsudában van az a hegy. – Nem ez a lényeg. Én egy lélektani törvényszerűségrőlbeszéltem. Azok után, amit elmondtam, nem érti, hogyérdemes a másik két gyilkosság ügyében is nyomozni? Byrne akkor már egy űzött és sarokba szorított emberrehasonlított; hosszú csönd következett, miközben azontűnődött, amit mondtam, és töprengett, hogyan válaszoljon.Az íróasztalba kapaszkodtam, mintha el akarnék vágódni. – Nem – bökte ki végül. Tiltakozni kezdtem, de folytatta. –Miss Loudon, el kell ismernie, hogy udvariasanmeghallgattam, amit el akart mondani.

Mindössze annyit javasolhatok önnek, hogy ha továbbkívánja vinni ezt az ügyet, akkor azzal a rendőrséggel kellbeszélnie, amelyikre tartozik. De ha semmi kézzelfoghatódolgot nem tud mutatni, akkor azt hiszem, semmit semtehetnek. – Nem számít – mondtam. Színtelen volt a hangom,minden érzelmet nélkülözött. És már tényleg nem számított.Nem volt mit tennem. – Hogy érti ezt? – Adam mindent tud. Ez volt az egyetlen esélyem.Természetesen igaza van. Nincs bizonyítékom. Csak tudom.És ismerem Adamet. – Föl akartam állni, hogy elköszönjek,távozzak, de hirtelen indíttatásból áthajoltam az asztalon, ésmegfogtam Byrne kezét. Megdöbbent. – Mi a keresztneve? –Bob – bökte ki szorongva. – Ha a következő hetekben azt hallja, hogy öngyilkoslettem, vonat alá estem vagy vízbe fúltam, akkor rengetegbizonyíték utal majd arra, hogy az utolsó hetekben őrültmódjára viselkedtem, ezért könnyű lesz arra akövetkeztetésre jutni, hogy zavart volt az elmém vagyösszeomlottam, és számítani lehetett rá, hogy ilyesmitörténik. De nem lesz igaz. Életben akarok maradni. Érti? Tapintatosan levette a kezemet a kezéről. – Minden rendben lesz – nyugtatgatott. – Beszélje meg aférjével. Meg tudják oldani. – De... Ekkor megzavartak minket. Egy egyenruhás rendőrfélrehívta a felügyelőt, halkan beszélgettek, időnként rám

néztek. Byrne bólogatott, a férfi pedig távozott, ahogy jött.Byrne ismét az íróasztalához ült, és fölöttébb ünnepélyesennézett rám. – A recepciós pultnál van a férje. – Természetesen – mondtam kesernyésen. – Nem – folytatta Byrne kedvesen. – Nem úgy van, ahogygondolja. Egy orvos van vele. Segíteni akar önnek. – Orvos?– Ha jól értem, az utóbbi időben nagy nyomás nehezedettönre. Ésszerűtlenül viselkedett. Azt hiszem, még újságírónakis kiadta magát, ilyesmik. Beengedhetjük őket? – Nekem mindegy – mondtam. Vesztettem. Mi értelme lettvolna harcolni ellene? Byrne fölemelte a telefont. Deborah volt az orvos. Szinte diadalmasan jöttek át aszegényes irodán, magasan és napbarnítottan a sápadt, sárgásarcú nyomozók és titkárnők között. Deborah kísérletképpenrám mosolygott, amikor elkapta a tekintetemet. Nemviszonoztam. – Figyelj, Alice! – kezdte. – Azért jöttünk, hogy segítsünk.Minden rendben lesz. – Adam felé bólintott, azután Byrnéhezfordult. – Maga írja a jelentést? Byrne zavartan válaszolt. – Velem kell beszélniük. Deborah halkan, megnyugtatón beszélt, mintha Byrne is azegyik betege volna. – Háziorvos vagyok, és a Mentái Health Act 1983* négyespontjának értelmében vészhelyzeti megoldást alkalmazok, és

gyámság alá helyezem Alice Loudont. A férjével történtmegbeszélés alapján meggyőződésem, hogy a hölgynek asaját biztonsága érdekében sürgősen kórházba kell kerülnie,és vizsgálatoknak kell őt alávetni.– Kényszerkezelést akartok alkalmazni? – kérdeztem. Deborah szinte ravaszkodva nézett le a kezében tartottjegyzetfüzetre. – Nem pont erről van szó. Nem szabadilyesmiket gondolnod. Csak a javadat akarjuk. Adamre néztem. Szelíden, szinte szerelmesen figyelt.– Drága Alice-em! – mindössze ennyit mondott. Byrnefeszengett. – Mindez kissé túl messzire vezet, de...– Orvosi kötelesség – szakította félbe Deborahhatározottan. – Mindenesetre elmegyógyászati vizsgálatszükséges. Közben kérvényezem, hogy Alice Loudonthelyezzék a férje gyámsága alá.Adam felém nyúlt, és nagyon gyöngéden megérintette azarcomat. – Legdrágább szerelmem! – mondta. Fölnéztem rá. Úgyragyogott rám a kék szeme, mint az ég. Hosszú haját mintha aszél fújta volna. A szája kissé kinyílt, mintha valamitmondani szeretne vagy meg akarna csókolni. Fölemeltem akezemet, és megérintettem a nyakláncot, amelyet oly régen, aszerelmünk első napján adott. Mintha rajta és rajtam kívülsenki sem lett volna a helyiségben, minden más csak homályés zörej lett volna. Talán mindenben tévedtem. Hirtelenellenállhatatlannak tűnt a kísértés, hogy megadjam magamezeknek az embereknek, és azoknak a gondjára bízzam