Nicci French - Legdrágább szerelmem

szoknyámat, és állva belém hatolt, egy percen belül vége islett. Azután levette rólam a kabátot, megigazította aszoknyámat, és megcsókolta a szememet, a számat.Gyógyított. – Beszélnünk kell – szólaltam meg. – Végig kellgondolnunk... – Tudom. Várj! – A parányi konyhába ment, hallottam,hogy kávét darál. – Tessék! – Kávéskannát meg néhánymandulás croissant-t tett a kicsi asztalra. – Ma vettem. Rájöttem, hogy farkaséhes vagyok. Adam figyelte, hogyeszem, mintha valami rendkívüli dolgot művelnék. Egyalkalommal felém hajolt, és levett egy morzsát az alsóajkamról. Töltött nekem még egy kávét. – Muszáj beszélnünk – fogtam hozzá újból. Várt. – Úgyértem, nem tudom, ki vagy. Nem ismerem a vezetéknevedet,és semmit sem tudok rólad. Vállat vont. – Adam Tallis vagyok – közölte egyszerűen, mintha ezzela rá vonatkozó összes kérdésemre válaszolt volna. – És mivel foglalkozol? – Mivel foglalkozom? – kérdezte, mintha minden valahogymessze és régen történt volna. – Különféle dolgokkal,különféle helyeken keresek pénzt. De alapvetően mászom,amikor tehetem. – Hol? Hegyeken? – Úgy kérdeztem, mint egy ámulótizenkét éves, elnyújtva, gyerekesen.

Nevetett. – Aha, hegyeken. Egyedül is, megtúravezetőként is. – Túravezetőként? – visszhangoztam. – Sátrakat állítok fel, biztosított mászásokat vezetekgazdag turistáknak híres csúcsokra, hogy azt a látszatotkelthessék, mintha maguk mászták volna meg őket. Ilyesmi. Eszembe jutott a sok sebhelye, az erős karja. Hegymászó.Nos, mind ez idáig egyetlen hegymászóval sem találkoztam. – Hm, ez... – Majdnem kicsúszott a számon, hogyizgalmasnak hangzik, de észbe kaptam, nehogy újabbostobaságot mondjak, és inkább így folytattam: – Olyasmi,amiről semmit sem tudok. – Az egész dolog tökéletesújdonságától kábán rámosolyogtam. Megszédültem.– Na, akkor ezzel megvolnánk – nyugtázta. – Én Alice Loudon vagyok – mutatkoztam be, és kisséidétlenül éreztem magam. Pár perccel korábbanszeretkeztünk, és feszült érdeklődéssel kutattuk egymás arcát.Mit is mondhatnék magamról, aminek bármi értelme vanebben a kis szobában? – Afféle tudós vagyok, bár most aDrakon nevű cégnél dolgozom. Ismert vállalat. Egy projektetvezetek náluk. Worcestershire-ből származom. Van barátom,együtt lakunk. Nem volna szabad itt lennem. Helytelen. Ezminden. – Nem minden – vélte Adam. Kivette a kezemből akávéscsészét. – Szőke hajad van, sötétzöld szemed, piszeorrod, és amikor mosolyogsz, gödröcskés lesz az arcod.Megláttalak, és nem tudtam másfelé nézni. Boszorkány vagy,megigéztél. Nem tudod, mit keresel itt. A hétvégéd azzal telt,

hogy elhatároztad: többször nem találkozhatsz velem. Énviszont abban a biztos meggyőződésben töltöttem a hétvégét,hogy együtt kell lennünk. Most pedig azonnal le akarszelőttem vetkőzni. – De az egész életem... – kezdtem. Azonban képtelenvoltam folytatni, mert többé nem tudtam, mire való az egészéletem. Itt voltunk egy kis szobában a Sohóban, eltörlődött amúlt, ahogy a jövő is, csak én voltam és ő, és fogalmam semvolt róla, mit kellene tennem. Egész nap ott maradtam. Szeretkeztünk és beszélgettünk,bár később nem tudtam fölidézni, miről, csak apróbb dolgokrémlettek, fura emlékképek maradtak. Tizenegykor farmerba,garbóba meg sportcipőbe bújt, és elment a piacra. Visszatérvemegetetett hideg, lédús sárgadinnyével. Egykor omlettetkészített, paradicsomot aprított hozzá, és kinyitott egy üvegpezsgőt. Igazi pezsgő volt, nem fehér habzóbor. Amíg ittam,tartotta az üveget. Ő is ivott, és a szájából etetett. Lefektetett,és a testemről mesélt, úgy sorolta az értékeit, minthakatalogizálná őket. Minden szavamat figyelmesen hallgatta,valóban figyelt, mintha mindent elraktározna a későbbiemlékezéshez. Összefolyt szex, beszélgetés, étkezés. Úgyettük az ételt, mintha egymást ennénk, és beszélgetés közbensimogattuk egymást. Szeretkeztünk a zuhany alatt, az ágyon,a padlón. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana a nap! Olyanboldog voltam, hogy az már fájt; teljesen kicserélődtem, aligismertem magamra. Amikor levette rólam a kezét, fáztam, éselhagyatottnak éreztem magam.

– Mennem kell – mondtam végül. Odakint márbesötétedett. – Adok neked valamit – jelentette ki, és leoldotta anyakáról a bőrszíjat, amelyen ezüstspirál függött.– De nem viselhetem. – Néha érintsd meg. Tedd amelltartódba, a harisnyádba.– Bolond vagy!– Bolondulok érted. Elvettem a nyakláncot, megígértem, hogy felhívom, ésezúttal tudta, hogy igazat mondok. Azután elindultam haza.Jake-hez.

ÖT A következő napok ködben teltek: ebédidők, koraesték,egy teljes éjszaka, amikor Jake konferenciára utazott,összemosódott szex és könnyen beszerezhető, könnyenmegehető étel: kenyér, gyümölcs, sajt, paradicsom, bor. Énpedig hazudtam, hazudtam és hazudtam, ahogy sohaéletemben nem tettem, hazudtam Jake-nek, barátoknak,kollégáknak. Kénytelen voltam kitalált, kettős világoksorozatát fölépíteni megbeszélésekről, találkozókról éslátogatásokról, amelyek mögött a titkos életemet élhettemAdammel. Óriási erőfeszítést követelt a hazugságokkövetkezetességének biztosítása, valamint az emlékezés arra,kinek mit mondtam. Felmentést ad vajon, hogymegrészegített valami, amit alig értettem? Egy alkalommal Adam felöltözött, hogy harapnivalóthozzon. Miközben lefelé tartott a lépcsőn, magamra tekertema pokrócot, az ablakhoz mentem, és néztem, ahogy átkelt azúttesten, és az autókat kerülgetve a Berwick Street-i piac feléigyekezett. Mikor eltűnt a szemem elől, az embereketfigyeltem: jöttek-mentek, valahová siettek, andalogtak vagyaz ablakokból nézelődtek. Hogyan képesek a nélkül aszenvedély nélkül élni, amelyet érzek? Hogyan gondolhatjákfontosnak a munkába járást, a nyaralás tervezgetését vagyvalaminek a megvásárlását, miközben csak az számít azéletben, amit most érzek?

A sohóbeli szobán kívül minden jelentéktelennek tűnt azéletemben. A munka pusztán a kollégáimnak föltett találóskérdés. Én pedig csak játszottam az elfoglalt, becsvágyómenedzser szerepét. Továbbra is fontosak voltak a barátaim,de nem akartam találkozni velük. Az otthonomat irodánakvagy mosodának éreztem, ahol időnként meg kellettjelennem, hogy teljesítsem a kötelességemet. És ott volt Jake.Jake. Ez volt a legkellemetlenebb. Mintha elszabadultvonaton ülnék. Valahol elöl, egy kilométernyire vagy ötezerkilométernyire előttem ott volt a végállomás, az ütköző, akatasztrófa, de pillanatnyilag csak az őrült sebességetérzékeltem. A sarkon felbukkant Adam. Fölnézett az ablakra,és észrevett. Nem mosolygott, se nem integetett, demeggyorsította a lépteit. A mágnese voltam; ő pedig azenyém. Amikor befejeztük az evést, lenyaltam az ujjairól aparadicsom levét. – Tudod, mit szeretek benned? –kérdeztem. – Mit? – Többek között. Minden ismerősöm valamilyenjellegzetes öltözéket hord, bizonyos holmikkal jár-kel:kulcsokkal, pénztárcával, hitelkártyákkal. Te mintha éppmost pottyantál volna le meztelenül egy másik bolygóról. Ésmagadra öltötted a véletlenül kezed ügyébe kerültruhadarabokat. – Akarod, hogy fölvegyem őket? – Nem, csak... – Csak mi? – Figyeltelek az előbb, amikor lementél. Leginkábbcsodálatosnak találtalak.

– Rendben van – helyeselt. – Igen, de azt hiszem, titokban arra is gondoltam, hogy egynapon meg kell majd jelennünk a világban. Úgy értem,valahogy kettőnknek, együtt. Emberekkel találkozni, valamitcsinálni, tudod. – Beszéd közben különösnek hatottak aszavaim, mintha az Édenkertből kiűzetett Ádámról és Évárólbeszélnék. Megijedtem. – Persze attól függ, mit akarsz. Adam a homlokát ráncolta. – Téged akarlak – szögezte le. – Igen – mondtam, nem tudván, mit jelent ez az igen.Sokáig hallgattunk, azután folytattam. – Olyan keveset tudszrólam, és én olyan keveset tudok rólad. Más-más világbóljövünk. – Adam vállat vont. Szerinte mindez nem számított: akörülményeim, a munkám, a barátaim, a politikai nézeteim,az erkölcsi nézeteim, a múltam; semmi. Létezett valamilényegi alice-ség, amelyet fölismert. A másik életembenélénken vitattam volna az abszolút szerelem általa vallotttitokzatos érzésének a létezését, mivel mindig is biológiai,darwini, gyakorlatias dolognak tartottam a szerelmet, amely akörülményektől függ, erőfeszítést igényel és törékeny. Mostkótyagosan és meggondolatlanul többé nem emlékeztem rá,mit hittem, és mintha visszaköltözött volna belém a szerelemgyermeki érzése, valami olyasmi, ami megment a valódivilágtól. Ezért csak ennyit mondtam: – Nem hiszem. Úgyértem, még azt sem tudom, mit kérdezzek tőled. Adam a hajamat simogatta, megborzongtam. – Miért kérdeznél tőlem bármit is?

– Te nem akarsz többet tudni rólam? Nem akarod ismerni arészleteket arról, hogy miben áll a munkám? – Mondd el a részleteket arról, miben áll a munkád. – Nem igazán akarod tudni. – De igen. Ha úgy gondolod, fontos dolgot csinálsz, akkortudni akarom. – Mondtam már, hogy egy nagy gyógyszergyármunkatársa vagyok. Tavaly ahhoz a csoporthoz helyeztek,amely újfajta spirál kifejlesztésén dolgozik. Tessék. – Magadról nem beszéltél – jegyezte meg Adam. – Tetervezed? – Nem. – Te végzed a tudományos kutatásokat? – Nem. – Az értékesítéssel foglalkozol? – Nem. – Hát akkor mi a francot csinálsz? Fölnevettem. – Ez olyan, mint az egyik gyerekkori vasárnapi iskolaiórám. Jelentkeztem, és kijelentettem, hogy tudom: az Atya az Isten, és a Fiú azJézus, de mit csinál a Szent Lélek? – Mit mondott a tanár? – Beszélt az anyámmal. De a Drakloop III fejlesztésében aSzent Lélekhez hasonlítok. Nyilatkozom, szervezek,intézkedek, ide-oda járkálok, találkozókon veszek részt.Vagyis menedzser vagyok. Adam előbb mosolygott, azutánelkomolyodott. – Szereted? Egy pillanatra elgondolkodtam.

– Nem is tudom, azt hiszem, még magamnak semállítottam ezt ilyen világosan. Az a helyzet, hogy mindig isszerettem a tudományos munkának azt a mindennapigyakorlatát, amelyet mások unalmasnak találnak. Szívesendolgozom a protokollokon, az eszköz bevezetésén, ésszámomra izgalmas összegezni a megfigyeléseket, aszámításokat, az eredményeket. – És mi történt? – Az a gyanúm, túl jó voltam benne. Előléptettek. Demindezt nem volna szabad elmondanom. Ha nem vigyázok,rájössz, milyen unalmas nőt csábítottál az ágyadba. – Adamnem nevetett, egy szót sem szólt, ezért kínosan éreztemmagam, és esetlenül témát váltottam. – Soha nemkirándultam túl sokat. Nagy hegyekre mászol? – Néha. – Igazán magasakra? Amilyen az Everest? – Néha. – Elképesztő! A fejét csóválta. – Egyáltalán nem elképesztő. Az Everest nem... – amegfelelő szót kereste. – Technikai értelemben véve nem jelent különösebbkihívást. – Azt akarod mondani, hogy könnyű megmászni? – Nem, nyolcezer méter fölött semmi sem könnyű. De haaz Everesten nem vagy kifejezetten balszerencsés azidőjárással, akkor biztos a sikered. Hegymászásban

járatlanokat is fölvisznek. Akik mindössze elég gazdagokahhoz, hogy igazi mászókat béreljenek föl. – És te fent voltál a csúcson? Adam feszengett, mintha nehezen lehetne elmagyaráznimindezt valakinek, aki nem érti. – Sokszor voltam a hegyen. Kilencvennégyben üzleti célútúrát vezettem, és megmásztam a csúcsot. – Milyen volt? – Utáltam. Tíz fényképező emberrel álltam odafönt. Ahegy pedig... Az Everestnek szent helynek kellene lennie.Amikor ott jártam, szemétteleppé változott kirándulóhely volttele oxigénpalackokkal, sátormaradványokkal, fagyottürülékkel, elszabadultan verdeső kötelekkel és holttestekkel.A Kilimandzsáró még rosszabb. – Mostanában is másztál? – Tavaly tavasz óta nem. – Akkor az Everesten voltál? – Nem. Egyike voltam a bérelt túravezetőknek aChungawat nevű hegyen. – Soha nem hallottam róla. Közel van az Everesthez? – Elég közel. – Veszélyesebb az Everestnél? – Igen. – Följutottál a csúcsra? – Nem. Adam elkomorult. Összeszűkült a szeme, magábazárkózott. – Mi az, Adam? Nem válaszolt. – Valami... ? – Végigfuttattam az ujjamat a lábán atalpához, a két ujj csonkhoz.

– Igen – válaszolta. Megcsókoltam a lábfejét. – Nagyon szörnyű volt? – Mármint az ujjaim elvesztése? Nem igazán. – Az egész helyzetre gondolok. – Igen, az szörnyű volt. – Egyszer majd mesélsz róla?– Egyszer. Most nem. Megcsókoltam a lábfejét, a bokáját és végig a lábszárát.Egyszer, fogadtam meg magamnak. – Fáradtnak tűnsz. – Munkahelyi feszültségek – hazudtam. Egyetlen ember volt, akit nem tudtam félrevezetni.Jóformán minden héten együtt ebédeltem Pauline-nal, ésáltalában egykét üzletbe is betértünk, ahol türelemmelvégignézte, hogy különféle nem időszerű ruhadarabokatpróbálok fel: nyári ruhákat télen; selyemből meg gyapjúbólkészült holmikat nyáron; esetleg másfajta életstílushoztartozó darabokat. Aznap egyedül járkáltam, míg ő vásároltvalamit. Vettünk pár szendvicset a Covent Garden szélénéllévő bárban, azután sorban álltunk egy kávéházban, majd egysajtüzletben. Azonnal tudtam, hogy rosszul válaszoltam. Soha nemmondtunk egymásnak olyasmit, hogy „munkahelyifeszültség”. Hirtelen kettős ügynöknek éreztem magam. – Jake hogy van? – érdeklődött. – Remekül – feleltem. – Az alagút majdnem... Jake olyanszeretetre méltó. Minden tekintetben. Pauline még nagyobbaggodalommal nézett rám.

– Minden rendben, Alice? Ne feledd, a bátyámról beszélsz.Ha valaki minden tekintetben szerethetőnek írja le Jake-et,akkor ott valami nem stimmel. Nevettem, ő is nevetett, és elmúlt a pillanat. Pauline vettegy nagy csomaggal a kedvenc szemes kávéjából, meg kétadag kávét elvitelre, és lassan sétáltunk a Covent Garden felé,ahol találtunk egy padot. Kicsit jobb lett a helyzet. Tiszta,napsütötte, nagyon hideg idő volt, a kávé kellemesenmelengette az ajkamat. – Na és milyen a házasélet? –tudakoltam. Pauline nagyon komolyan nézett rám. Feltűnő jelenségvolt, a fekete haja szigorúságot sugallt annak, aki nemismerte alaposan. – Leálltam a bogyóval – jelentette be. – Mert megijedtél? – kérdeztem. – Tudod, nem igazánveszélyes... – Nem azért – nevetett. – Egyszerűen abbahagytam. Nemtértem át másra. – Ó, istenem! – ujjongtam csaknem felsikkantva, ésmegöleltem. – Szóval készen állsz rá? Nem túl korai? – Azt hiszem, mindig túl korai. Egyébként még semmi semtörtént. – Vagyis nem kezdtél el fejen állni szex után, és mást semakarsz csinálni? Így azután a termékenységről, a terhességről meg a szülésiszabadságról csevegtünk, és minél tovább beszélgettünk,annál rosszabbul éreztem magam. Addig a pillanatig sötét,szigorúan bizalmas árulásnak tekintettem Adamet. Tudtam,hogy valami szörnyű dolgot művelek Jake-kel, de Pauline-t, a

hidegtől és az izgatottságtól, talán a küszöbön állóterhességtől kipirult arcát, a kávéspohár köré font kezét mega keskeny ajka közül felszálló párát nézve hirtelen az az őrültérzésem támadt, hogy mindez tévedésen alapul. A világ nemolyan, amilyennek Pauline gondolja, és ez az én hibám. Mindketten az üres kávéspoharunkat néztük, nevettünk, ésfelálltunk. Szorosan átöleltem, az arcához dörgöltem azarcomat. – Köszönöm – mondtam. – Mit? – A legtöbben nem beszélnek arról, hogy babát akarnak,amíg a második trimeszterbe nem jutnak. – Ó, Alice! – korholt Pauline. – Nem tudtam volnaelhallgatni előled. – Mennem kell – közöltem hirtelen. – Találkozóm van. – Hol? – Ó! – Meghökkentem. – Az izé... ASohóban. – Veled megyek. Útba esik. – Nagyszerű! – nyögtem megrettenve. Útközben Pauline Guy-ról mesélt, aki hirtelen és durvánszakított vele alig több mint másfél évvel korábban. – Emlékszel, min mentem keresztül? – idézte föl az akkoriállapotát, közben elfintorodott, és egy pillanatra pont olyanvolt, mint a bátyja. Bólintottam, és rémülten gondolkodtam,hogyan vágjam ki magamat. Csináljak úgy, mintha egyhivatalba mennék? Nem működne. Mondjam, hogyelfelejtettem a címet? – Persze, hogy emlékszel!

Megmentetted az életemet. Azt hiszem, soha nem tudommeghálálni mindazt, amit akkor tettél értem. – Fölemelte akávészacskót. – Körülbelül ennyi kávét ittam meg a régilakásodban, miközben a whiskydbe fojtottam a bánatom.Istenem, azt hittem, soha nem tudok majd egyedül átmenni azúttesten, sőt talán még élni sem tudok normálisan, és sohanem leszek boldog. Megszorítottam a kezét. Azt mondják, az a legjobb barát,aki képes egyszerűen csak meghallgatni, és ha ez igaz, akkoraz alatt a rémes séta alatt minden barátok legjobbika voltam.Tessék, mondtam magamban, itt a borzalmas büntetésminden csalásomért. Amikor ráfordultunk az Old ComptonStreetre, ismerős alakot láttam előttünk haladni. Adam voltaz. Leállt az agyam, azt hittem, talán még el is ájulok.Megfordultam, észrevettem egy üzlet nyitott ajtaját. Képtelenvoltam megszólalni, de megszorítottam Pauline kezét, ésbehúztam magammal a boltba. – Mi történt? – kérdezte rémülten. – Szükségem van... – A pult üveglapja mögé lestem. –Valami. .. – Nem jött számra a megfelelő szó. – Parmezánra – segített ki Pauline. – Igen, parmezánra – helyeseltem. – És más dolgokra is. Pauline körülnézett. – De olyan hosszú a sor. Péntek van. – Muszáj. Pauline elbizonytalanodott, egyik lábáról a másikra állt. Azórájára pillantott.

– Sajnálom, jobb, ha most visszamegyek – szabadkozott.– Persze – mondtam megkönnyebbülten. – Tessék?– Mármint rendben van – magyarázkodtam. – Menj csak.Majd felhívlak.Megpusziltuk egymást, és távozott. Tízig számoltam,azután kilestem az utcára. Eltűnt. Lenéztem a kézfejemre.Nem remegett, de az agyam zsongott. Aznap éjjel azt álmodtam, hogy valaki egy konyhakéssellevágja a lábamat, és nem tiltakozom. Tudtam, hogy nemkiabálhatok, nem panaszkodhatok, mert megérdemlem.Hajnalban izzadtan és zavartan ébredtem; egy pillanatig nemtudtam, kinek fogok legközelebb hazudni. Kinyújtottam akezemet, és meleg testet tapintottam. Jake-nek kinyílt aszeme. – Szia, Alice! – köszönt, majd békésen ismét elaludt. Nem folytathattam ezt tovább. Mindig is őszinte embernektartottam magam.

HAT Késésben voltam a munkából, mert meg kellett várnom,hogy kinyisson az irodától egy saroknyira lévő művészellátóbolt. Egy darabig a folyót nézve ácsorogtam, megbabonázottaz áramlás meglepő ereje, az örvények pergése. Azutánsokáig válogattam a forgatható állványon lévő képeslapokközött. Egyik sem tetszett. Sem a régi mesterekfestményeinek reprodukciói, sem a városi utcákat ábrázolófekete-fehér fotók vagy a szegény gyerekekről készültművészi felvételek, sem a kollázsok, amelyek közepéremutatós aranypénzeket, kagylókat és tollakat erősítettek.Végül kettőt vásároltam: az egyik japán tájkép volt, ezüst fáka fekete égbolt előtt, a másik pedig Matisse stílusát idéződerűs, kék papírkollázs. Töltőtollat is vettem, bár egy fiókravaló golyóstoll volt az íróasztalomon. Mit írjak? Bezártam a szobám ajtaját, elővettem és magamelé fektettem a képeslapokat. Bizonyára percekigmoccanatlanul ültem, és bámultam őket. Időnként hagytam,hogy felbukkanjon bennem az arca. Milyen gyönyörű! Ahogy a szemembe nézett! Soha senki nem nézett még ígyrám. Egész hétvégén nem találkoztunk, az óta a péntek óta,most pedig... Megfordítottam a japán tájképet, és kitekertem atöltőtollamat. Nem tudtam, mivel is kezdjem. Nem jó, hogylegkedvesebb Adamem vagy drága Adam vagy édes

szerelmem; többé nem az. Az sem, hogy kedves Adam – eztúlságosan rideg. De a puszta neve sem elég, hogy Adam.Vagyis nem lesz megszólítás: jöjjön csak a lényeg. Többször nem találkozhatok veled, írtam gondosanügyelve, nehogy elmaszatoljam a fekete tintát. Mit mondjakmég? Kérlek, ne próbáld megváltoztatni a döntésemet. Ez azegész... Mi ez az egész? Szórakozás? Kínszenvedés?Döbbenet? Tévedés? A legcsodálatosabb dolog, ami valaha istörtént velem? Az egész életem felfordítója? Széttéptem a japán fákat ábrázoló képet, és a papírkosárbadobtam. Fogtam a foltokból készült papírkollázst. „Nemtalálkozhatok veled többé.” Még mielőtt bármit hozzáírhattam volna, borítékba tettema képet, és formás nyomtatott betűkkel ráírtam Adam nevét,címét. Azután kisétáltam vele az irodából, lelifteztem arecepcióhoz, ahol Derek ült a vagyonőri igazolványával mega Sun fénymásolatával. – Megtennél nekem valamit, Derek? Itt egy sürgős levél,és eszembe jutott, vajon elküldhetnéd-e egy biciklis futárral.Megkérném Claudiát, de... – A mondat befejezetlenül lógott alevegőben. Derek fogta a borítékot, és megnézte a címet. – ASohóba. Üzleti ügy, igaz? – Igen. Maga mellé rakta a küldeményt. – Rendben van. De csak most az egyszer! – Igazán hálás vagyok érte. Azonnal kézbesítik? Azt mondtam Claudiának, hogy rengeteg elmaradásomvan, és csak Mike, Giovanna vagy Jake telefonhívásátkapcsolja. Kíváncsian nézett rám, de nem szólt. Fél tizenegy

volt. Adam még mindig azt gondolja, ebédidőben vele leszek,a besötétített szobájában, kirekesztve a világot. Tizenegyremegkapja az üzenetet. Lerohan a lépcsőn, fölveszi aborítékot, feltépi az ujjával, és elolvassa az egyetlenmondatot. Legalább annyit írhattam volna, hogy sajnálom.Vagy hogy szeretem. Behunytam a szememet. Partra vetetthalnak éreztem magam. Levegőért kapkodtam, mindenlélegzetvétel fájt. Amikor pár hónappal korábban Jake leszokott adohányzásról, azt mondta, nem az a trükk, hogy ne gondoljonaz ember cigarettára: amit megtagadsz magadtól, mondta, azkétszeresen kívánatossá válik, és végül üldözni kezd.Megérintettem az arcomat, és elképzeltem, hogy Adamérintett meg. Nem hagyhatom, hogy képzelődjek róla. Nembeszélhetek vele telefonon. Nem találkozhatok vele. Le kellszoknom róla. Tizenegykor leeresztettem a redőnyt a szürke, nyirkos napelőtt, hátha odajön az irodához, és odakint ácsorog, hogymegvárjon. Nem néztem le az utcára. Claudia behoztaazoknak a listáját, akik telefonon kerestek, és üzenetethagytak; Adam nem próbált hívni. Talán nem volt otthon, ésmég mindig nem tudja. Talán meg sem kapja az üzenetet,amíg haza nem ér, hogy találkozzon velem. Nem mentem ebédelni, hanem a besötétített szobámbanültem, a számítógépem képernyőjét bámultam. Ha valakibejön, azt hiheti, dolgozom. Háromkor Jake telefonált, közölte, hogy péntekenEdinburgh-ba kell mennie, pár napos üzleti útról van szó.

– Veled mehetek? – kérdeztem. Ostobaság volt. Egész napdolgozni fog; és pillanatnyilag nem vehetek ki szabadságot. – Hamarosan elutazunk együtt – ígérte. – Ma estemegtervezzük. A változatosság kedvéért otthon maradhatunk.Veszek valami készételt. Kínait vagy indiait szeretnél? – Indiait – mondtam. A legszívesebben hánytam volna. Elmentem a heti konferenciánkra, ahol Claudia megzavartminket a hírrel, hogy kint vár egy férfi, aki nem árulta el anevét, de sürgősen beszélni akar velem. Kértem, hogymondja azt neki, nem vagyok elérhető. Csodálkozva távozott. Ötkor úgy döntöttem, korábban megyek haza. A hátsókijáraton át hagytam el az épületet, és taxival araszoltam acsúcsforgalomban. A tenyerembe temettem az arcomat, ésbehunytam a szememet, amikor elhajtottunk a főbejáratmellett. Én értem haza elsőként, a hálószobámba – ahálószobánkba – mentem, és összekuporodtam az ágyon, úgyvártam az idő múlását. Megszólalt a telefon, nem vettem föl.Hallottam a levélnyílás csapódását, valami a lábtörlőre esett,nagy nehezen fölkeltem. Föl kell vennem, mielőtt Jake tenné.De csak reklám volt. Akarom-e, hogy különleges eljárássalmegtisztítsák a szőnyegeimet? Visszamentem, és újból lefeküdtem, igyekeztemnyugodtan lélegezni. Hamarosan megjön Jake. Jake-regondoltam. Fölidéztem az arcát, ahogy mosolygás közben ahomlokát ráncolta. Vagy, ahogy kissé kidugta a nyelvét,amikor összpontosított. Vagy ahogy jajgatott nevetés közben.Odakint besötétedett, narancsszínben ragyogtak a lámpák.

Autók, emberek hangját, gyerekek fecsegését hallottam.Egyszer csak elaludtam. A sötétben magamhoz húztam Jake-et. – A curry várhat – közöltem. Azt mondtam, szeretem, ő is azt mondta, szeret. Újból ésújból ezt akartam ismételgetni, de fékeztem magam. Kintszemerkélt az eső. Később megettük az alufólia tálcáról ahideg ételt, vagyis inkább Jake evett, én pedig csipegettem, ésolcsó vörösbor nagy kortyaival mostam le a falatokat.Amikor megszólalt a telefon, hagytam, hogy Jake vegye föl,bár a mellkasomban vadul kalapált a szívem. – Akárki volt is az, letette – mondta Jake. – Talán valamititkos hódoló. Felnevettünk. Elképzeltem, amint az ágyon ülaz üres lakásában, és újabb korty bort iszik. Jake aztjavasolta, valamelyik hétvégén menjünk el Párizsba. Abbanaz időszakban jó áron lehetett jegyet venni az Eurostarvonatokra. – Még egy alagút – jegyeztem meg. Vártam, megszólal-eismét a telefon. Ezúttal fölvenném. Mit kellene tennem?Próbáltam kigondolni, hogyan fogalmazhatnám meg: „Nehívj többször”, úgy, hogy Jake ne fogjon gyanút. A készülékazonban nem szólalt meg. Lehet, hogy egyszerűen gyávavoltam, személyesen kellett volna közölnöm vele. De nemmondhattam a szemébe. Ahányszor csak láttam az arcát, mindannyiszor a karjaibankötöttem ki. Jake-re pillantottam, aki rám mosolygott, azutánásított. – Alvásidő – jelentette be.

Próbáltam. A következő napokban igazán, igazánpróbáltam. Egyetlen hívását sem fogadtam az irodában.Levelet is küldött, amelyet bontatlanul téptem apródarabokra, és dobtam a kávéautomata melletti magas, fémszeméttárolóba. Néhány óra múlva, amikor mindenki másebédelt, vissza akartam szerezni, de addigra kiürítették agyűjtőt. Mindössze egyetlen pici darab papír maradt ott, ezállt rajta hevenyészett kézírással: „... néhány al...”. Atollvonásokat bámultam, úgy érintettem a papírfecnit, mintharajta maradt volna Adam egy letörölhetetlen kis darabkája.Megpróbáltam teljes mondatokat összerakni aszófoszlányokból. Szokatlan időpontokban és a hátsó kijáraton át, néhajókora tömeg védelmében távoztam a munkahelyemről. Abiztonság kedvéért kerültem London központját.Tulajdonképpen minden járkálást kerültem. Otthon maradtamJake-kel, ha rossz volt az idő, behúztam a függönyöket,videofilmeket néztem, és többet ittam a kelleténél, elegetahhoz, hogy minden este kótyagosan térjek nyugovóra. Jakenagyon figyelmes volt hozzám. Megjegyezte, hogy az elmúltnéhány napban nyugodtabbnak tűntem,„nem hajszoltamállandóan a következő tennivalót”. Igen, jól vagyok, remekülérzem magam, mondtam neki. Csütörtök este, három nappal a levelem után eljött hozzánka Csapat: Clive, Julie, Pauline és Tom, Tom barátja: Duncan,meg Sylvie. Clive elhozta Gailt, a nőt, aki a buliban megfogtaa könyökét. Most Clive kezébe kapaszkodott, és kissé

zavartnak tűnt, de hiszen mi más is lehetett volna, hiszen azvolt a második randijuk, és bizonyára olyan érzése lehetett,mintha egyszerre mutatták volna be az egész kiterjedtcsaládnak. – Ti mindannyian olyan sokat beszéltek – válaszolta,amikor a hogyléte felől érdeklődtem. Körülnéztem. Igazavolt: mintha mindenki egyszerre beszélt volna anappalinkban. Hirtelen elöntött a forróság, és túlságosanzártnak éreztem a helyet. A szoba kicsi volt, tele volt, zajosvolt. A fejemre tettem a kezemet. Csöngött a telefon. – Fölveszed? – kiáltotta Jake, aki épp sört vett ki a hűtőből.Felkaptam a kagylót. – Halló! Csönd. A hangjára számítottam, de semmi sem történt. Letettem ahallgatót, és csüggedten visszabotorkáltam a szobába.Körülnéztem. A legrégebbi és legjobb barátaim voltak ott.Tíz éve ismerem őket, és tíz év múlva ugyancsak ismernifogom őket. Akkor is összejárunk majd, és ugyanazokat arégi történeteket mondogatjuk egymásnak. Figyeltem, ahogyPauline Gaillel beszélt, valamit magyarázott neki. Gailkarjára tette a kezét. Clive feléjük tartott, idegesen öntudatosarckifejezéssel, a két nő kedvesen rámosolygott. OdajöttJake, és átadott egy doboz sört. Átkarolta a vállamat, ésmegölelt. Másnap reggel Edinburgh-ba indul. Végtére is, gondoltam, kezd jobb lenni. Képes vagyoknélküle élni. Telnekmúlnak a napok. Hamarosan eltelik egyhét. Azután egy hónap...

Pókereztünk: Gail nyert, Clive veszített. Clive mókázottGail kedvéért, a nő nagyokat nevetett rajta. Kedves teremtés,gondoltam. Jobb Clive eddigi barátnőinél. Clive azért fogjadobni, mert Gail nem lesz elég kegyetlen ahhoz, hogy ébrentartsa a férfi rajongását. Másnap a szokásos időben és a főbejáraton át távoztam azirodából. Nem bujdoshatok előle életem hátralévő részében.Szédelegve kivergődtem az ajtón, és körülnéztem. Nem voltott. Biztos voltam benne, hogy ott fogom találni. Lehet, hogyegyszer sem volt itt, amikor mindvégig hátul surrantam ki.Szörnyű csalódás ébredt bennem, amitől meglepődtem.Végtére is elkerülöm, ha meglátom. Nem igaz? Nem akartam hazamenni, és a Vine-on* sem akartamlődörögni, nehogy ismerősökkel találkozzak. Hirtelenrádöbbentem, milyen fáradt vagyok. * Vine Street.A Monopoly játékban is szereplő átjáró utcaWestminsterben. Óriási erőfeszítésembe került egyik lábamat a másik elérakni. Tompa, lüktető fájdalmat éreztem a homlokomközepén. Sodródtam a zsúfolt utcán, ide-oda lökdösött atömeg a csúcsforgalomban. Kirakatokat nézegettem. Ezer évenem vásároltam új ruhát. Rábeszéltem magam, hogymegvegyek egy leértékelt acélkék blúzt, de mintha erőszakotkellett volna tenni magamon. Azután minden különösebb célnélkül csatangoltam a fogyatkozó tömegben. Cipőbolt.

Papírüzlet. Játékbolt, ahol óriási rózsaszínű plüssmackó ült akirakat közepén. Gyapjúáruüzlet. Könyvesbolt, ahol egyébárucikkek is csillogtak a kirakatban: kis fejsze, tekercsvékony kötél. Meleg levegő csapott meg a nyitott ajtajában,amikor beléptem. Nem igazán könyvesbolt volt, bár könyveket is tartottakbenne. Hegymászóüzlet volt. Azonnal tudnom kellett volna.Mindössze néhányan voltak bent, egytől egyig férfiak.Ámulva néztem körül, megbámultam a nejlondzsekiket, atitokzatos modern anyagból készült hosszú szárú kesztyűket,a bolt végében lévő nagy polcra halmozott hálózsákokat.Lámpások és kis kempingfőzők lógtak a mennyezetről.Sátrak. Óriási, súlyos, fényes és kemény bakancsok.Hátizsákok rengeteg oldalzsebbel. Élesnek látszó kések.Fakalapácsok. Egy polc tele sebtapaszokkal, jódtamponokkal,latexkesztyűkkel. Voltak csomagolt élelmiszerek,energiaszeletek. Mintha a világűrbe merészkedő emberekszámára készült eszközök lettek volna. – Segíthetek? – Tüskefrizurás, pisze fiatalember álltmellettem. Talán ő maga is hegymászó volt. Bűnösnekéreztem magam, mintha valami rosszat tettem volna. – Nem,nem igazán. A könyvespolcokhoz léptem, és végigfuttattam a szememeta címeken: Everest oxigén nélkül; Kegyetlen magasságok;Egymáshoz kötözve; A Harmadik Sarok; A hegymászásábécéje; Elsősegélynyújtás hegymászóknak; Fej a felhőkben;Kegyelmi állapot; A világ tetején; A nagy magasság

következményei; K2: Tragédia; K2:A borzalmas nyár;Mászás az életért; A peremen; A szakadék... Véletlenszerűen kihúztam egyiket-másikat, ésmegkerestem a névmutatóban a T betűhöz tartozó listát. AHimalája-mászásokról szóló A világ tetején című albumbanmegtaláltam. Már attól megremegtem, és felkavarodott agyomrom, hogy nyomtatásban láttam a nevét. Minthamegjátszhattam volna, hogy nem létezik a sohóbeli szobánkívül, nincs más élete a velem, a rajtam töltött időn kívül.Hegymászó volt, és erről a területről semmit sem tudtam,minek köszönhetően nem volt nehéz afféle kitaláltszemélyként kezelnem; a vágy puszta tárgyaként, aki csakakkor létezik, amikor nála vagyok. De minden kétségetkizáróan szerepelt ebben a könyvben. Tallis, Adam, 12-14.,89-92., 168. p. A könyv közepén lévő színes fényképekhez lapoztam, és aharmadikra meredtem, amelyen egy nejlon- vagygyapjúdzsekit viselő férfiakból és néhány nőből álló csoporttagjai mosolyogtak a lencsébe, a hátuk mögött hó és kő. Őnem mosolygott, hanem merev tekintettel nézett maga elé.Akkoriban nem ismert; gyökeresen más életet élt. Talánmásvalakit szeretett – soha nem beszélt más nőkről.Fiatalabbnak, kevésbé zordnak tűnt. Rövidebb, göndörebbvolt a haja. Továbblapoztam, ismét megláttam, egyedül állt,nem nézett a lencsébe. Napszemüveget viselt, ezért nehézvolt megállapítani az arckifejezését vagy azt, mit figyel.Távolabb, a háta mögött kis zöld sátor látszott, amögött pedigmeredek lejtő. Vastag bakancs volt rajta, szél fújta a haját.

Aggodalmat véltem fölfedezni rajta, és bár régen történt, egymásik világban és énelőttem, erős vágyat éreztem, hogymegvigasztaljam. Az újból fölébredt vágyam keltetteizgalomtól elakadt a lélegzetem. Becsaptam a könyvet, és visszatettem a polcra. Levettemegy másikat, és megint a névmutatóhoz lapoztam. Ebben nemszerepeltek Tallisok. – Sajnálom, zárunk. – Megint a fiatalember volt az. –Szeretne valamit vásárolni? – Bocsánat. Nem vettem észre. Nem, azt hiszem, nemvásárolok. Az ajtó felé indultam. De nem jutottam el odáig.Visszafordultam, felkaptam az A világ tetején című könyvet,és a pénztárhoz vittem. – Megvehetem még ezt? – Természetesen. Kifizettem, és a táskámba raktam. Betekertem az új kékblúzomba, így semmi sem látszott belőle.

HÉT – Ez az, kicsit húzd le a bal oldali kötelet, vigyázz, neütközzön azzal a másikkal! Ez az! Hát nem csodálatos? Mindkét kezemben kötéltekercset tartottam, amelyek ide-oda rángatóztak, csapódtak a széllökésektől. A papírsárkányJake ajándéka Edinburgh-ból – hirtelen fölénk emelkedett.Élénkvörös és sárga versenytípus volt hosszú kötélzettel,amely csapkodott, amikor fordult a szél. – Vigyázz, Alice, lezuhan! Húzd meg! Jake-nek bohókás pomponos sapka díszlett a fején. Az orravöröslött a hidegtől. Úgy nézett ki, mint egy boldog tizenhatéves fiú egy kiránduláson. Ötletszerűen rángattam aköteleket, a sárkány irányt változtatott, zuhant. A zsinórokmeglazultak, a sárkány a földbe csapódott. – Maradj! Majd én felveszem – kiáltotta Jake. Lerohant a dombról, fölnyalábolta a sárkányt, és addigment vele, míg ismét meg nem feszültek a kötelek, akkorismét fölengedte a fehér égre, majd megrántotta agyeplőszárait. Arra gondoltam, megpróbálom elmagyarázniJakenek, hogy a sárkányröptetés jó pillanatai – vagyis a rövidlebegések – szerintem nem kárpótolnak azokért amozzanatokért, amikor a sárkány a füvön fekszik a kötéllel,és ügyetlen, gémberedett kézzel kell kibogozni. Azutánletettem róla.

– Ha leesik a hó, elmehetnénk tobogánozni – javasolta,amikor lihegve visszatért. – Mi ütött beléd? Úgy látom, kissé fel vagy töltve. Mögém állt, körém fonta a karját. A sárkánykormányzására összpontosítottam. – Használhatnánk azt a nagy konyhai tálcát – folytattavagy akár kukászsákokat. Esetleg vennünk kellene egytobogánt. Nem olyan drága, évekig jó volna. – Egyébként farkaséhes lettem – közöltem. – És nemérzem az ujjaimat. – Add ide! – Átvette tőlem a sárkányt. – A zsebemben vankesztyű. Vedd föl! Mennyi az idő? A karórámra néztem. – Mindjárt három. Hamarosan sötétedik. – Vegyünk minipizzát. Imádom a minipizzát. – Valóban? – Egész csomó dolgot nem tudsz rólam. – Kezdte behúznia sárkányt. – Tudtad például, hogy tizenöt éves korombanbelezúgtam egy Alice nevű lányba? Egy évvel fölöttem jártaz iskolában. Természetesen csak pattanásos kisfiú voltam aszemében. Kész gyötrelem. – Nevetett. – Semmi pénzért nemlennék ismét fiatal. Az a rengeteg aggodalmaskodás! Aligvártam, hogy felnőjek. Letérdelt, gondosan összehajtogatta a sárkányt, és akeskeny nejlontasakjába tette. Nem szóltam. Mosolyogvanézett föl rám. – Persze a felnőttségnek is megvannak a maga

gondjai. De az ember legalább nem érzi magát állandóanolyan ügyefogyottnak és félénknek. Mellé guggoltam. – És miféle gondjaid vannak mostanában, Jake? – Mostanában? – A homlokát ráncolta, azutánelcsodálkozott. – Valójában semmilyenek. – Átölelte a vállamat, kis híjánfellökött. Csókot nyomtam az orra hegyére. – Ari mellettmindig azt éreztem, vizsgáznom kell, és soha nem ütöm mega mértéket. Veled soha nem éreztem ezt. Kimondod, amitgondolsz. Lehet, hogy dühös vagy, de soha nem mesterkedsz.Tudom, hányadán állok. – Ari az előző barátnője volt, magas,csontos és gyönyörű rozsdabarna nő, aki cipőket tervezett,engem a cornwalli töltött táskára emlékeztetett. Egyolajtársaságnál dolgozó, az év felében távol lévő férfiérthagyta el Jake-et. – És te? – Mi van velem? – Neked milyen felnőttes gondjaid vannak? Fölálltam, ésőt is talpra segítettem. – Nézzük csak! Az állás, amely az őrületbe kerget. A fóbiaa legyektől meg a hangyáktól és mindenféle csúszó-mászólényektől. És a rossz keringés. Gyerünk, mert megfagyok. Valóban minipizzát vettünk, azt a rémes, képlékenycuccot, amely tocsog a vajban, és mindent összeken. Azutánmegnéztünk egy kora esti filmet, szomorúan végződött, ezértkisírhattam magam. Most nem csatlakoztunk a többiekhez,hogy megigyunk egy italt a Vine-ban vagy egy currybárban,

hanem az olcsó olasz étterembe mentünk a lakásunkközelében, csak mi ketten, és spagettit ettünk kagylóval,hozzá karcos vörösbort ittunk. Jake nosztalgikus hangulatbakerült. Mesélt még Ariról, meg az őelőtte lévő nőkről, azutánismét sorra vettük a hogyan-találkoztunk-először címűfejezetet – amely minden boldog pár kedvenc története.Egyikünk sem emlékezett rá, mikor figyeltünk föl egymásra. – Azt mondják, a kapcsolat első percei a legfontosabbak –jelentette ki. Eszembe jutott Adam, amint az út túloldaláról bámul, ésfogva tart a kék szeme. – Menjünk haza. – Hirtelenfölálltam. – Nem kérsz kávét? – Majd otthon készítünk. Szexuális felhívásként értékelte, és bizonyos értelemben azis volt. El akartam bújni valahol – és hol volna jobb, mint azágyban, a sötétben, csukott szemmel, kérdések nélkül,vallomások nélkül? Annyira ismertük már egymás testét,hogy meg se kellett szólalnunk: meztelen hús meztelen hússalszemben. – Hát ez meg mi? – kérdezte utána, amikor izzadtanfeküdtünk egymás mellett. Kezében a könyv: A világ tetején.Előző este, amikor Jake Edinburghban volt, a párnám aládugtam. – Ez? – Igyekeztem közömbös hangon válaszolni. – Azegyik kollégám adta kölcsön. Nagyszerű könyvnek tartják. Jake átpörgette a lapokat. Belém szorult a szusz. Ott. Afényképeknél. Adamet nézte az egyiken.

– Nem gondoltam volna, hogy érdekel az ilyesmi. – Nem igazán, talán el sem fogom olvasni. – Őrült, aki efféle hegyeket mászik meg – vélte Jake. –Emlékszel, hányán meghaltak tavaly a Himaláján? – Ühüm. – Csak azért, hogy megálljának a csúcson, azutánlemenjenek. Nem válaszoltam. Másnap reggel havazott ugyan, de nem eléggé ahhoz, hogytobogánozhassunk. Följebb csavartuk a fűtést, a vasárnapiújságokat olvasgattuk, és bögreszám ittuk a kávét.Megtanultam, hogyan kell franciául dupla ágyat kérni, éshogyan kell kiejteni a „janvier est le premier mois de fannée”,illetve a „février est le deuxiéme mois” mondatokat, azutánátnéztem a felhalmozott szakfolyóiratokat, Jake pedig továbbolvasta a hegymászókönyvet. Már körülbelül a felénél tartott. – El kell olvasnod – vélte. – Hozok valami harapnivalót ebédre. Tészta jó lesz? – Tegnap este is tésztát ettünk. Legyen valamitartalmasabb vegyes sült. Én főzök, te mosogatsz. – De hiszen nem szoktál főzni! – tiltakoztam. –Változtatok a szokásaimon. Ebéd után átjött Clive és Gail. Nyilvánvaló volt, hogyszeretkezéssel töltötték a délelőttöt. Kielégülés utáni légkörlengte őket körül, és időnként úgy mosolyogtak egymásra,mint akik tudnak valamit, amit mi nem. Azt mondták,

bowlingozni készülnek, és kérdezték, velük tartunk-e, esetlegPauline-t és Tomot is el kellene hívnunk. Így aztán azzal töltöttem a délutánt, hogy súlyos feketegolyót gurítottam a kuglibábuk felé, és rendre elhibáztamőket. Mindenki sokat nevetett: Clive és Gail azért, merttudták, hogy amint vége a játéknak, azonnal ismét ágybabújnak, Pauline azért, mert a gyerekvállalást tervezgette, ésmég mindig nem hitte el, hogy szerencsésre fordult a sorsa,Tom és Jake pedig azért, mert kedves férfiak, és kellemesebba többiekkel tartani, mint nem. Én azért mosolyogtam, mertmindenki elvárta tőlem. Fájt a mellkasom. Égett a mandulám.Szédültem, mert visszhangzott a terem, és túl éles volt avilágítás. Addig nevettem, míg könnyezni nem kezdett aszemem. – Alice! – szólított Jake ugyanabban a pillanatban, amikorén azt mondtam: Jake. – Bocs, folytasd! – adtam át neki a szót. – Nem, előbb te jössz. Egymástól körülbelül 15 centiméternyire, teásbögréktársaságában ültünk a kanapén. Odakint besötétedett, márösszehúztuk a függönyöket. Minden csöndes volt, amilyencsak akkor szokott lenni, ha hull a hó, és elnyeli a hangokat.Jake foltos szürke pólót és kifakult farmert viselt, cipő nemvolt rajta. Összekócolódott a haja. Rendkívül figyelmesen nézett rám.Annyira szerettem!

Nagy levegőt vettem. – Nem folytathatom tovább, Jake. Először nem változott az arckifejezése. Rávettem magam,hogy a szemébe, a szép barna szemébe nézzek. – Mit?Megfogtam a kezét, erőtlenül hevert az enyémben. – El kell hagynom téged. Hogyan voltam képes kimondani? Mintha elhajított tégláklettek volna a szavak. Jake olyan döbbenetén, fájdalmasannézett rám, mintha nagyon erősen megütöttem volna.Legszívesebben mindent visszacsináltam volna; legyen úgy,mint egy perccel korábban, amikor együtt ültünk a kanapén ateánkat szürcsölve. Nem is tudtam, miért tettem. Jake nemszólt. – Találkoztam valakivel. Az egész olyan... – Elhallgattam. – Hogy érted ezt? – Úgy bámult rám, mintha sűrű ködmögül nézne. – Hogyhogy elhagyni? Úgy érted, többé nemakarsz velem lenni? – Igen. Olyan erőfeszítésbe telt kimondanom a szót, hogy teljesenelnémultam. Csöndben bámultam Jake-re. Még mindigfogtam a kezét, amely immár tehetetlenül feküdt atenyeremben. Nem tudtam, hogyan engedhetném el. – Ki az? – Kissé rekedt volt a hangja. Megköszörülte atorkát. – Elnézést. Kivel találkoztál? – Csak... Nem ismered. Ez csak... Istenem, Jake, nagyonsajnálom! Fél kézzel eltakarta az arcát.

– De ez... teljesen érthetetlen. Egész mostanáig olyanboldogok voltunk. A hétvégén, úgy értem... – Bólintottam.Borzalmasabb, mint amilyennek képzeltem. – Azt hittem...Én... Hogyan találkoztál vele? Mikor?Ezúttal nem álltam a tekintetét.– Nem számít, nem ez a lényeg.– Annyira jó a szex? Nem, bocsánat, bocsánat. Nemakartam ezt mondani, Alice. De nem értem. Mindent itthagysz? Csak úgy? – Végignézett a szobán, a dolgainkon, azegyütt fölépített világunk tartozékain. – Miért?– Nem tudom.– Hát olyan rossz ez?Magába roskadtan ült a kanapén. Azt kívántam, bárkiabálna, dühöngene, de ehelyett rám mosolygott.– Tudod, mit akartam mondani?– Nem tudom. – Azt akartam mondani, hogyszerintem jó volna, ha gyerekünk születne. – Ó, Jake!– Boldog voltam. – Fojtott hangon beszélt. – Te pedigegész végig... – Nem, Jake – mentegetőztem. – Én isboldog voltam. Boldoggá tettél.– Mennyi ideje tart?– Néhány hete.Figyeltem, hogyan gondolja végig, idézi fel a közelmúltat,összeráncolta a homlokát. Átnézett fölöttem, azelfüggönyözött ablakot bámulta, és nagyon komolyanmegkérdezte:

– Számít valamit, Alice, ha arra kérlek, maradj? Hogy adjnekünk még egy esélyt? Kérlek! Nem nézett rám. Kéz a kézben mindketten a semmibemeredtünk. Hatalmas teher ült a mellkasomon. – Kérlek, Alice! – ismételte meg. – Nem, Jake. Elhúzta a kezét. Csöndben ültünk, azon töprengtem, mi jönezután. Mondjak valamit arról, hogy később akarom elvinni aholmimat? Könny gördült végig az arcán, egészen a szájáig,de szótlanul ült, és nem mozdult, hogy letörölje. Soha nemláttam még sírni. Fölemeltem a kezemet, hogy megérintsemaz arcát, de hirtelen és végre haragosan elfordult. – Az isten áldjon meg, Alice, mit akarsz? Vigasztalni?Vagy látni akarod, hogy bőgök? Ha menni akarsz, akkormenj! Mindent ott hagytam. A ruháimat, a CD-imet, asminkkészletemet és az ékszereimet. A könyveimet és afolyóirataimat. A fényképeimet. A munkahelyi irataimattartalmazó aktatáskámat. A címjegyzékemet és a naplómat.Az ébresztőórámat. A kulcscsomómat. A francia nyelvűkazettáimat. Fogtam a pénztárcámat, a fogkefémet, afogamzásgátló-készletemet meg a vastag fekete kabátot,amelyet Jake adott nekem karácsonyra, és az időhözegyáltalán nem illő cipőben kimentem a sárba.

NYOLC Ilyenkor az embernek rendszerint szüksége van a barátaira.De én senkit sem akartam látni. Nem akartam a családdallenni. Vad gondolatokat forgattam a fejemben, hogy egyboltív alatt alszom valahol az utcán, de még az önbüntetésnekis megvannak a határai. Hol találok egy olcsó helyet, aholmegszállhatok? Londonban soha nem aludtam mégszállodában. Eszembe jutott egy utca, ahol szállodáksorakoznak, a minap vettem észre a taxi ablakából. A BakerStreet déli oldala. Ez megteszi. Metróba szálltam, elmentem aplanetárium mellett, átkeltem az úttesten, és továbbhaladtama háztömb mentén. Megtaláltam; a hosszú utcában stukkósfehér házak álltak, mindegyiket szállodává alakították.Találomra kiválasztottam a Devonshire Hotelt, és beléptem. Rendkívül kövér nő ült a pultnál, valamit hadart, de azakcentusa miatt nem értettem. Azt viszont láttam, hogy jó sokkulcs lóg a mögötte lévő táblán. Véget ért a turistaidény. Akulcsokra mutattam. - Szobát szeretnék. A fejét csóválta, és tovább karattyolt. Még azt sem tudtameldönteni, hozzám beszél-e, vagy valaki másnak kiabál, aháta mögötti helyiségbe. Azon töprengtem, vajonprostituáltnak néz-e, de nincs az a szajha, amelyik olyanronda vagy legalábbis gyászos öltözéket hordana, mintamilyen rajtam volt. Ugyanakkor nem volt csomagom.

Valahol mélyen szórakoztatott a gondolat, hogy vajon mifélealaknak nézhet a nő. Előhúztam a tárcámból a hitelkártyámat,és a pultra raktam. Fölvette és megvizsgálta. Aláírtam apapírt anélkül, hogy megnéztem volna. A nő átadott egykulcsot. – Ihatnék valamit? Teát vagy ilyesmit? – Ital nincs!– kiáltotta. Mintha egy bögre diszkódrogot kértem volna. Aztlatolgattam, elmenjek-e valamiért, de nem vállalkoztam rá.Fogtam a kulcsot, és fölballagtam a második emeletiszobámba. Nem tűnt olyan rossznak. Mosdókagyló voltbenne, az ablak kövezett udvarra és a túloldalán álló házhátsó falára nézett. Behúztam a függönyt. Magam voltam egylondoni szállodaszobában, és nem volt nálam semmi.Alsóneműre vetkőztem, és ágyba bújtam. Azután fölkeltem,bezártam az ajtót, majd ismét a takaró alá másztam. Nemsírtam. Nem feküdtem ébren egész éjjel, nem elmélkedtem azéletemen. Azonnal elaludtam. De égve hagytam a lámpát. Későn és kábán ébredtem, de nem voltak öngyilkosgondolataim. Fölkeltem, levettem a melltartót meg a bugyit,és megmosakodtam. Majd visszabújtam a fehérneműmbe.Fogkrém nélkül mostam fogat. A fogamzásgátló volt areggelim, és műanyag csőrös pohárból ittam rá a vizet.Felöltöztem, és lementem. Senkit sem láttam a közelben.Bekukkantottam a fényes, márványszerű burkolatú ebédlőbe, amelyben műanyagszékek álltak az asztalok körül. Valahonnan hangokszűrődtek be, és sülő szalonna illatát éreztem. Átvágtam ahelyiségen, és félrehúztam a függönyt. Az előző este látott nő

a konyhaasztalnál ült egy hozzá hasonló korú és kinézetűférfival, nyilván a férjével, valamint számos kicsi, kövérgyerekkel. Rám néztek. – Elmegyek – közöltem. – Reggelizik? – érdeklődött a férfi mosolyogva. – Vantojás, hús, paradicsom, gomba, bab, zabpehely. Erőtlenülcsóváltam a fejemet. – Benne van a szobaárban. Kávét kértem, a konyha ajtajában álltam, és figyeltem,hogyan indítják iskolába a gyerekeket. A férfi aggódvaméregetett. – Jól van? – Jól. – Marad még egy éjszakát? Ismét a fejemet ráztam, és távoztam. Odakint hideg volt,de legalább nem esett. Megálltam és gondolkodtam, alehetőségeket mérlegeltem. Gyalog is mehetek. Útközben azEdgware Roadon egy drogériában citromillatú törlőkendőtmeg fogkrémet, szempillafestéket, rúzst és néhány egyszerűfehér bugyit vettem. Az Oxford Streeten találtam egyruhaüzletet. A próbafülkébe vittem egy fekete blúzt és egykosztümkabátot. Az új bugyimat is fölvettem; addigdörzsöltem az arcomat meg a nyakamat a kendővel, míg mársajgott a bőröm, azután kifestettem magam. Ennyiszépítkezés épp elég volt. Legalább már nem úgy néztem ki,mint akit mindjárt letartóztatnak. Rögtön ezután felhívtamClaudiát. Eredetileg azt akartam mondani, hogy még átfutomaz újságokat, de amint fölvette, valami furcsa sugallat

hatására félig-meddig igazat mondtam: magánéleti válságbakerültem, amellyel meg kell birkóznom, és nem vagyokabban az állapotban, hogy bemenjek az irodába. Alig tudtammegszabadulni tőle. – Majd kitalálom, mit mondjak Mike-nak – fejezte bevégül. – Csak el ne felejtsd velem is tudatni, mielőtt találkozomvele. Az Oxford Streettől mindössze pár percet kellett sétálniAdam lakásához. A ház bejáratához érve rájöttem, hogy mégazt sem tudom, mit mondjak neki. Egy darabig ácsorogtam,de semmi sem jutott eszembe. Az ajtót nem zárták be, ígyfölmentem, és kopogtam a lakás ajtaján. Kinyílt. Előreléptem,beszélni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Egy nő álltaz ajtóban. Aggasztóan vonzó volt. A fekete haja hosszúlehetett, de lazán összefogva viselte. Farmerben és feketetrikóban volt, kockás blúzt vett. Fáradtnak éselgondolkodónak tűnt. – Kit keres? – kérdezte. Remegett a gyomrom, zavaromban fülig pirultam. Úgyéreztem, az egész életemet tönkretettem pusztán azért, hogybolondot csináljak magamból. – Adam itt van? – dadogtam. Nincs – közölte a nő sietve. – Elköltözött. Amerikai nő volt. – Tudja, hová ment? – Istenem, ez jó kérdés. Jöjjön be!

Követtem a lakásba, mert nem tudtam, mi mást tehetnék.Közvetlenül az ajtó mögött jókora ütött-kopott hátizsákot ésnyitott bőröndöt láttam. Ruhák hevertek a földön. – Elnézést – szabadkozott a nő a rendetlenségre mutatva. –Ma reggel érkeztem Limából. Elég pocsékul érzem magam.A kannában van kávé. – Kezet nyújtott. – Deborah vagyok –mutatkozott be. – Én meg Alice. Benéztem az ágyra. Deborah előhúzott nekem egy ismerősszéket, és kávét töltött egy ismerős bögrébe nekem, egyismerős bögrébe magának. Cigarettával kínált.Visszautasítottam, ő pedig rágyújtott. – Szóval maga Adam barátja – tapogatóztam. Sűrű füstfelhőt fújt ki, és vállat vont. – Párszor együtt másztam vele. Egy csapathoz tartozunk.Igen, a barátja vagyok. – Nagyot szívott a cigarettából, éselhúzta a száját. – Jézusom! Mérföldekre vagyok ettől azidőzónától. És ez a levegő! Másfél hónapja nem voltam 8000méter alatti magasságon. – És maga Adam barátja? –folytatta. – Egy kicsit – válaszoltam. – Csak nemrégibentalálkoztunk. De igen, a barátja vagyok. – Aha – nyugtázta amolyan mindentudó mosolykíséretében, amitől nagyon zavarba jöttem, de álltam atekintetét, míg valamivel barátságosabbá és kevésbégúnyossá nem enyhült az arckifejezése.

– Vele volt azon a Chungamicsoda nevű hegyen? Vagyis:viszonya volt vele? Maga is a szertője? – Chungawat. Tavaly? Isten ments! Nem csinálok ilyesmit. – Miért nem? Fölnevetett. – Ha Isten azt akarta volna, hogy nyolcezer méter fölémásszunk, akkor másképpen rakott volna össze minket. – Tudom, hogy Adam részt vett abban a borzalmas tavalyiexpedícióban. – Igyekeztem nyugodtam beszélni, minthacsak azért kopogtam volna be hozzá, hogy kávézzak és baráticsevegést folytassak. Hol van Adam? Magamban hangosansikoltottam. Látnom kell... Mielőtt túl késő nem lesz. Bárlehet, hogy már most is túl késő. – Hogy részt vett? Tudja, mi történt? – Annyit tudok, hogy néhány ember meghalt. Deborah ismét rágyújtott. – Öten. Az expedíció orvosa, aki... – Deborah tekintete atávolba siklott. – Adam közeli barátja volt. És öt ügyfél. – Ez rémes! Nem pont így fogalmaznék. – Nagyot szívott acigarettájából. – Akar róla hallani? – Bólintottam. De hol vanAdam? Deborah hátradőlt, ismét jelen volt. – A viharkitörésekor Greg McLaughlin, a vezető, egyike a Himalájátmegjárt fickóknak, aki úgy vélte, üzembiztos módszertdolgozott ki a kétbalkezes amatőrök felvitelére, visszatért.Erősen oxigénhiányos állapotba került. Adam lekísérte, ésátvette a helyét. A másik profi fickó, a francia Claude

Bresson, aki fantasztikus sportmászó, kiütötte magát,hallucinált. – Deborah megkopogtatta a mellkasát. –Tüdőödémát kapott. Adam levitte a nyomorultat a táborba. Éstizenegy ügyfél odakint rekedt. Sötét volt, mínusz 50 fokalatti hőmérséklet. Adam vitt nekik oxigént, és csoportokbanlekísérte őket. Azután megint kiment. Az a fickó egynyavalyás féreg. De egy csoport elveszett. Adam nem találtaaz embereket. Nem maradt esélyük. – Miért csinálják ezt az emberek? Deborah a szemét dörzsölte. Szörnyen fáradtnak tűnt.Fölemelte a cigarettát tartó kezét. – Arra kíváncsi, Adam miért teszi? Csak azt mondhatommeg, hogy én miért csinálom. Orvostanhallgató korombanhegymászó barátom volt. Én is másztam vele. Ilyen helyreorvos is kell. Időről időre csatlakozom. Néha az alaptáborbanlógok. Máskor fölmegyek. – A barátjával? – Meghalt. – Ó, sajnálom! – Évekkel ezelőtt történt. Elhallgattunk. Próbáltam megtörni a csöndet. – Magaamerikai? – Kanadai vagyok, Winnipegben születtem.Hallott már Winnipegről? – Röstellem, de nem. – Ősszel megássák a téli sírokat. – Bizonyára értetlenülnéztem rá. – Megfagy a föld. Megtippelik, hányán halhatnakmeg télen, és ásnak annyi gödröt. Vannak bizonyos hátrányaiannak, ha valaki Winnipegben nő fel, de megtanuljuk

tisztelni a hideget. – A szájába tette a cigarettát, és mindkétkezét föltartotta. – Nézze! Mit lát? – Nem tudom. – Tíz ujjat. Mind megvan, és ép. – Adamnek hiányoznak lábujjai – idéztem föl. Deborahszemrehányón mosolygott, én szomorúanvisszamosolyogtam. – Már majdnem elmondta. – Aha, értem. Az más ügy. Az saját döntés volt. Énmondom magának, Alice, azok az emberek szerencsésnekmondhatják magukat, amiért Adam kint volt. Átélt valaha ishegyi vihart? – Soha nem másztam hegyet. – Az ember nem lát, nem hall, nem tudja, merre vanfölfelé. Felszerelés meg tapasztalat is szükséges mindehhez,de nem elég. Nem tudom, min múlik. Vannak, akik higgadtakmaradnak, és ésszerűen gondolkodnak. Adam ilyen. Értem – böktem ki, majd kis szünet után, hogy ne tűnjektúlságosan türelmetlennek, megkérdeztem: – Sejti, hol érhetem el? Egy pillanatig gondolkodott. – Megfoghatatlan ember. Azt hiszem, találkozni akartvalakivel egy kávéházban a Notting Hill Gate környékén.Hogy is hívják? Várjon csak! – Átvágott a szobán, éstelefonkönyvvel tért vissza. – Ez az. – Egy használt borítékrafölírta a nevet meg a telefonszámot. – Mikor lesz ott Adam?Deborah az órájára nézett. – Szerintem most találkoznak.

– Ebben az esetben jobb, ha megyek. Az ajtóhoz kísért. – Ha nem találja ott, akkor összehozhatom pár emberrel,akiknél megpróbálhatja elérni. Megadom a számomat –ajánlotta, majd elhúzta a száját. – De hiszen már tudja, igaz? A Bayswater Roadon guruló taxiban egész idő alatt aztlatolgattam, vajon ott lesz-e Adam. Különféle jeleneteketképzeltem el. Nincs ott, és a következő napokat szállodákban meg azutcákon ténferegve töltöm. Ott van, de nővel, nekem pedigbizonyos távolságból kell őket lesnem, hogy kitaláljam, mitörténik, azután követnem kell Adamet, míg egyedül nemmarad. Az All Saints Roadon a kávéház után megállítottam ataxit, és óvatosan elindultam visszafelé. Azonnalmegpillantottam a kirakat melletti asztalnál. Nem nővel volt.Fekete férfival ült, aki lófarokba fogva hordta a haját. Ataxiban azon is töprengtem, hogyan jelenjek meg Adam előttúgy, hogy ne tűnjek lesivadásznak, de hiába. A lehetségesstratégiák egyike sem működött, ugyanis amint észrevettemAdamet, ő is észrevett engem, és nem esett le neki a tantusz,mint a filmekben. Ott álltam az összes tulajdonommal –piszkos bugyikkal, piszkos blúzzal, pár újonnan beszerzettsminkcuccal – egy Gapszatyorban, és Viktória korabeliszánalmas lelencgyereknek éreztem magam. Láttam, hogyAdam valamit mond a férfinak, azután föláll, és kisétál. Apasas megfordult, és pár másodpercig rám bámult, nyilváncsodálkozott, ki a fene lehetek.

Azután Adam rám nézett. Azon töprengtem, mit kellenemondanunk egymásnak, ő azonban egy szót sem szólt. Kétnagy tenyerébe fogta az arcomat, és hosszan csókolt.Elengedtem a szatyrot, Adam köré fontam a karomat,szorosan, ahogy csak tudtam, a régi pulóverjét, alatta pedigaz erős testét tapintottam. Végül kibontakoztunk az ölelésből,és elgondolkodva nézett rám. – Deborah említette, hogy itt lehetsz – mondtam, majdsírni kezdtem. Elengedtem Adamet, elővettem a kabátombólegy papír zsebkendőt, és kifújtam az orromat. Adam nemölelt át, nem mondta, hogy ugyan, ugyan. Ehelyett úgy nézettrám, mint valami egzotikus állatra, amely elbűvöli, én pedigkíváncsian vártam, mi következik. Összeszedtem magamannyira, hogy kimondjam, amit ki kellett mondanom: –Valamit tudnod kell, Adam. Sajnálom, hogy elküldtem azt aképeslapot. Bár soha ne tettem volna! – Adam hallgatott. – És– folytattam, majd rövid szünetet tartottam, mielőttnekifutottam – otthagytam Jake-et. Szállodában töltöttem azéjszakát. Muszáj elmondom. Nem azért, hogy nyomástgyakoroljak rád. Elég, ha egy szót szólsz, és elmegyek, sohatöbbé nem kell velem találkoznod.Fájdalmasan gyorsan vert a szívem. Adam arca közel voltaz enyémhez, olyan közel, hogy éreztem a leheletét. –Azt akarod, hogy elküldjelek? – Nem, nem akarom. –Akkor egészen az enyém vagy. Nagyot nyeltem. –Igen.

– Rendben – nyugtázta, mint aki se meg nem lepődött, senem örül, hanem tudomásul veszi a magától értetődő tényt,talán az is volt. Adam a kávéház ablakára, majd ismét rámnézett. – Ő Stanley – magyarázta. – Fordulj meg, és integessneki! – Idegesen intettem. Stanley föltartott hüvelykujjalválaszolt. – Az egyik barátja lakásában fogunk lakni a sarkontúl. Fogunk. Ennek hallatán érzéki öröm hulláma öntött el.Adam Stanley felé bökött a fejével. – Stanley látja, hogybeszélgetünk, de nem tud szájról olvasni. Pár percre visszamegyünk hozzá, azután elviszlek alakásba, és megduglak. Fájdalmasan. – Rendben. Bármit tehetsz, amit csak akarsz. Lehajolt, és ismét megcsókolt. Végigfuttatta a kezét anyakamon, majd benyúlt a blúzom alá. A melltartóm pántjaalatt éreztem az ujját, egyik körme lefelé szánkázott agerincemen. Erősen, gyötrelmesen belecsípett egy bőrredőbe.Feljajdultam. – Ez fájt – mondtam. Adam a fülemhez dörgölte az ajkát. – Bántottál – suttogta.

KILENC Telefoncsöngésre ébredtem. Bántotta a szememet a fény.Az ágy mellett volt, ugye? Kitapogattam. – Tessék! Zajokat hallottam, talán a közlekedés hangjait, de senkinem szólt bele, és letették a kagylót. Leraktam a telefont. Pármásodperc múlva ismét csöngött. Fölvettem. Ugyanaz asenki. Mintha valami hangot hallottam volna a vonalban. Nagyon halk suttogást. Nem voltam benne biztos. Megintmegszólalt a tárcsahang. Lenéztem a szemét álmosan nyitogató Adamre. – A szokásos történet – állapítottam meg. – Ha nő veszifel, tedd le. – Beütöttem a telefonba négy számot. – Mit csinálsz? – kérdezte ásítva Adam. – Kiderítem, ki hívott. – Vártam. – Nos? – érdeklődött. – Telefonfülke – közöltem végül. – Talán nem tudták időben bedobni a pénzt – találgatta. – Talán – ismételtem meg. – Nincs mit fölvennem. – Miért kellene bármit is fölvenned? – Adam arca párcentire volt az enyémtől. A fülem mögé igazított egyhajtincset, azután lefelé futtatta az ujját a nyakamon. –Tökéletesen nézel így ki. Amikor ma reggel fölébredtem, azthittem, álmodom. Itt fekszem, és nézem, ahogy alszol. –Lehúzta a mellemről a takarót, és helyette beburkolta a két

kezével. Megcsókolta a homlokomat, a szemhéjamat, azutánaz ajkamat, először lágyan, majd erősen. A vér fémes ízétéreztem a számban. Végigcsúsztattam a kezemet a göröngyös hátán, le afenekéhez, és magamhoz húztam. Mindkettenfelsóhajtottunk, és finoman megmozdultunk; az ő szívevisszhangozta az én szívem kalapálását, vagy az én szívemismételte az övé lüktetését? A szoba tele volt a szex illatával,az ágynemű kissé még mindig nedves volt. – Azért, hogydolgozni menjek, Adam – világosítottam föl. Szükségem van ruhára, hogy dolgozzak. Nem tölthetem azegész napot ágyban! – Miért nem? – Megcsókolta a nyakam oldalát. – Miért nelehetnéd? Be kell pótolnunk az elvesztegetett időt. – Nem hiányozhatok tovább az irodából. – Miért nem? – Egyszerűen nem. Nem az én műfajom. Neked sosem kelldolgoznod? A homlokát ráncolta, de nem válaszolt. Azután rendkívülki mérten megnyalta az ujját, és belém csúsztatta. – Ne menj még, Alice! – Tíz perc. Ó, Krisztusom, Adam...! Utána sem volt mit fölvennem. Az előző nap viselt ruhákizzadt halomban hevertek a földön, és semmi más nem voltnálam.

– Tessék, vedd föl ezt! – mondta Adam, és kopott farmertdobott az ágyra. – Föltűrhetjük a szárát. És itt van ez. Délelőttmegteszi. Fél egykor találkozunk, elviszlek vásárolni. – De a lakásból is elhozhatnám a holmimat... – Nem. Most ne foglalkozz ezzel! Ne menj vissza! Veszekneked ruhát. Nincs szükséged túl sok holmira. A fehérnemű nem izgatott. Belebújtam a farmerba, amelymeglehetősen bő és hosszú volt, de övvel nem nézett ki túlrosszul. Azután fölvettem a fekete selyeminget, amely jólillett a sápadt bőrömhöz, és amelynek Adam-szaga volt.Elővettem a szatyromból a bőrszíjat, és a nyakambaakasztottam. – Tessék! – Gyönyörű! Hajkefét fogott, és végighúzta az összegubancolódotthajamon. Ragaszkodott hozzá, hogy végignézze, amígpisilek, fogat mosok, és kifestem a szempillámat. Egypillanatra sem vette le rólam a tekintetét. – Nem tudom, mihez kezdjek. – A tükörből néztemAdamet, és mosolyogni próbáltam. – Egész délelőtt gondolj rám. – Te mit akarsz csinálni? – Rád fogok gondolni. Valóban rá gondoltam délelőtt. Lüktetett a testem azemlékétől. De Jake-re is gondoltam, meg a világra, amelyhezmi ketten együtt tartoztunk. Egy kis részem nem értette,

hogyan lehetek még ott, az ismerős irodában, hogyanállíthatok össze elcsépelt mondatokat a méhen belülifogamzásgátló eszközökről és a női termékenységről,miközben bombát dobtam a régi életemre, és végignézem arobbanását. Megpróbáltam mindazt elképzelni, ami atávozásom óta történt. Jake legalább Pauline-nak biztosanelmondta. Ő pedig mindenki másnak. Összejönnek egy italmellett, megbeszélik, hüledeznek, megrendülnek, igyekeznekJake-et vigasztalni. Én pedig, aki oly hosszú ideig a csapatszilárd tagja voltam, a fecsegésük tárgya, a döbbenetesváltozás előidézője leszek. Mindenkinek meglesz rólamvéleménye; a saját határozott változata. Ha otthagytam ezt a világot – márpedig sejtésem szerintezt tettem –, akkor beléptem vajon Adam világába, amelyhezhegymászó férfiak és rájuk váró nők tartoznak? Azíróasztalomnál ültem, az ebédidőt vártam, közben arragondoltam, milyen keveset tudok Adamről, a múltjáról, ajelenéről vagy a tervezett jövőjéről. És minél inkábbtudatosult bennem az idegensége, annál erősebben vágytamrá. Már vett nekem néhány melltartót és bugyit. Félig-meddigtakart minket a ruhaállvány, egymásra mosolyogtunk,egymás kezét szorongattuk. Ez volt az első igazi randevúnk alakáson kívül. Nevetségesen drágák – vélekedtem. – Próbáld föl ezt! – unszolt Adam.