Nicci French - Legdrágább szerelmem

magam, akik igazán szeretnek. – Sajnálom – hallottam asaját gyönge hangomat. Adam lehajolt, és átölelt. Éreztem az izzadságát, éreztemaz arcomon az arca érdességét. – Fura dolog a szerelem – jegyeztem meg. – Hogy ölhetszmeg valakit, akit szeretsz? * Mentái Helath Act 1983: Az Egyesült Királyság parlamentje által hozott,Angliában és Walesben alkalmazott törvény, amely az elmezavar megállapítására éskezelésére, intézetbe, kórházba történő elhelyezésére, az érintett személy javainakkezelésére és egyéb ehhez kapcsolódó ügyekre vonatkozó szabályozásokattartalmazza. 2007ben jelentősen módosították. – Alice, drágám! – súgta lágyan a fülembe, miközben ahajamra tette a kezét. – Hát nem ígértem meg, hogy mindiggondoskodni fogok rólad? Mindörökké. Magához szorított, csodálatos érzés volt. Mindörökké! Azthittem, úgy lesz. Talán még úgy lehet. Talánvisszaforgathatjuk az időt, eljátszhatjuk, hogy soha senkitnem ölt meg, és én soha nem tudtam róla. Éreztem, hogykönny csurog az arcomon. Ígéret, hogy mindörökkégondoskodik rólam. Hol hallottam ezeket a szavakat? Valamihomályos és meghatározatlan dolog motoszkált a fejemben,azután alakot öltött, és láttam. Hátraléptem, kibontakoztamAdam karjából, és Adam arcába néztem. – Tudom – jelentettem ki.

Körülnéztem. Byrne, Deborah és Adam zavartan nézettrám. Azt hitték, hogy teljesen és véglegesen elment azeszem? Nem érdekelt. Ismét a magam ura voltam, tiszta volta fejem. Nem én őrültem meg. – Tudom, hová tette Adam. Tudom, hol temette el AdamAdele Blanchard-t. – Hogy érti ezt? Adamre néztem, rezzenéstelenül állta a pillantásomat.Azután kotorászni kezdtem a kabátomban, és megtaláltam atárcámat. Kinyitottam, elővettem belőle egy bérletszelvényt,recepteket, pár külföldi pénzérmét, és megvolt: az Adam általabban a pillanatban készített fénykép, amikor megkérte akezemet. Átnyújtottam Byrnének, aki elvette, és értetlenül bámulta. – Vigyázzon rá! – figyelmeztettem. – Ez az egyetlenpéldány. Ott van eltemetve Adele. Hátranéztem Adamre. Még most sem fordult félre, detudtam, hogy gondolkodik. Ehhez igazán értett, hogyválságos helyzetben számításokat végezzen. Mit tervezettabban a gyönyörű fejében? Byrne elfordult tőlem, és megmutatta a felvételt Adamnek.– Mi ez? – kérdezte. – Hol van? Adam mit sem tudón, megnyerőn mosolygott. – Nem tudom pontosan – mondta. – Csak úgy sétálgattunkvalahol. – Ismét rám nézett. Ebben a pillanatban megértettem, hogy igazam van.

– Nem! – tiltakoztam. – Nem csak úgy sétálgattunk. Adamelvitt egy számára különösen fontos helyre. Előfordult már,hogy elhagyták, ezt mondta. És akkor azon a különlegeshelyen akarta megkérni a kezemet. Egy pillanat és egy ígéret.Adele Blanchard holtteste fölött tettük le az ünnepélyesfogadalmat, hogy hűségesek leszünk egymáshoz. – Adele Blanchard? – kérdezte Adam. – Ki az? – Nagyonközelről nézett rám. Éreztem, hogy a tekintetével igyekszikmegállapítani, mit tudok. – Ez őrültség! Nem is emlékszem,hol sétáltunk akkor. És te sem. Te sem emlékszel rá, igaz,drágám? Az egész fölfelé vezető úton aludtál az autóban.Nem tudod, hol van ez a hely. A rémülettől megtántorodva néztem a fényképet. Igazavolt. Nem tudtam. A füvet néztem, milyen zöld, szívfájdítónlélegzetelállító, és milyen távoli! Hol vagy, Adele? Hol vanaz elárult, megtört, eltűnt tested? És ekkor rájöttem. Tudom!Tudom! – St. Eadmund! – vágtam ki. – Micsoda? – értetlenkedett Byrne és Adam egyszerre. – St. Eadmund, a-val. Adele Blanchard Corrick mellett, aSt. Eadmund általános iskolában tanított, és a St. Eadmundtemplom is ott van. Vigyenek el a St. Eadmund templomhoz, és odavezetem magukat erre ahelyre. Byrne Adamre, majd ismét rám nézett. Nem tudta, mittegyen, de megingott. Egy lépéssel közelebb mentemAdamhez, hogy szinte összeért az arcunk. A tiszta, kék

szemébe néztem. A nyugtalanság legcsekélyebb rezdülésétsem láttam. Fennkölt volt. Talán most először éreztem megtisztán ezt a hegyi embert, aki megmentett vagy elvettéleteket. Fölemeltem a jobb kezemet, és megérintettem azarcát, ahogy ő az enyémet. Parányit összerezzent. Mondanomkellett neki valamit. Bármi történjék, soha többé nem leszesélyem rá. – Értem, hogy Adele-t és Francoise-t megölted, mertvalami borzalmas módon szeretted őket. És feltételezem,hogy Tara megfenyegetett. Mondott neki valamit a nővére?Tudott valamit? Vagy csak gyanította? De mi van atöbbiekkel? Pettel. Carrie-vel. Tornásszál. Alexisszel.Amikor ismét fölmentél a hegyre, igazából átlöktedFrancoise-t a peremen? Valaki meglátott? Vagy csakkényelmes volt? – Vártam. Nem érkezett válasz. – Soha nemfogod megmondani, igaz? Nem szerzed meg ezt az örömet akicsiny halandóknak. – Ez nevetséges – közölte Adam. – Alice-nek segítségrevan szüksége. Törvényes gyámságot gyakorolhatok fölötte. – Ezt tudomásul kell vennie! – fordultam Byrnéhez. –Bejelentettem egy meggyilkolt ember holttestének a helyét.Azonosítottam. Kötelessége nyomozni. Byrne elnézett mellettünk. Azután gúnyos mosolyrahúzódott a szája. Felsóhajtott. – Rendben van – közölte. Majd Adamre pillantott. – Neaggódjon, uram!

Gondját viseljük a feleségének. – Viszontlátásra! – köszöntem el Adamtől. –Viszontlátásra, Adam! Rám mosolygott, olyan édesen, mint egy kisfiú, egyre csaknézett, miközben kisétált, én pedig nem néztem rá vissza.

HARMINCKILENC Mayer rendőrnő körülbelül tizenhat évesnek nézett ki.Rövid barna haja és kerek, kissé szeplős arca volt. Egyszínűkék autóval mentünk, nem rendőrautóval, amelyreszámítottam; a hátsó ülésén ültem, és a nő ropogós fehérgallér keretezte vaskos tarkóját néztem. Merevnek,elutasítónak tűnt, az unott kézfogását és a rám vetett futópillantását közönyösnek éreztem. Meg sem kísérelt beszélgetni velem, csak annyit mondottaz utazás kezdetén, hogy kéri, kapcsoljam be a biztonságiövét, és hogy hálás érte. A hűvös háttámlának dőltem, alondoni forgalmat bámultam, de jóformán semmit semláttam. Ragyogó napsütéses reggel volt, a fénytől megfájdulta fejem, és attól sem múlt el, hogy behunytam a szememet,mert akkor meg képek villództak a szemhéjam mögött. FőlegAdam arca, ahogy utoljára láttam. Az egész testem sajgott, ésmintha üreges lett volna. Mintha külön-külön érzékelném atestrészeimet: a szívemet, a beleimet, a tüdőmet, a sajgóvesémet, a bennem áramló vért, a lüktető fejemet. Időnként életre kelt Mayer rendőrnő adó-vevője, olyankorfura, hivatalos nyelvezeten találkozóról és érkezési időpontrólbeszélt fennhangon. Odakint zajlott a hétköznapi élet –ügyeiket intéző ingerült, unatkozó, elégedett, közönyös,izgatott, fáradt emberek jöttek-mentek. A munkájukon

tanakodtak vagy azon, hogy mit főzzenek vacsorára, mitmondott a lányuk reggeli közben, esetleg a szeretett fiúra, ahaj vágás időszerű voltára gondoltak, vagy a fejfájásukkötötte le a figyelmüket. Nehéz volt elképzelni, hogy valahais ott éltem, abban az életben. Mint félig elfeledett álmokra,homályosan emlékeztem a Csapattal a Vine-ban töltöttestékre. Arra, hogy miről beszélgettünk estéről estére, minthanem számítana az idő, mintha a világ minden ideje arendelkezésünkre állna. Boldog voltam vajon akkoriban? Márnem tudtam. Alig voltam képes fölidézni Jake arcát, sem Jakeakkori arcát, amikor vele éltem, sem a szerelmes arcát, semazt, ahogy nézett, amikor az ágyban feküdtünk. Előtérbetolakodott Adam arca, bámuló szeme. Mennyire beékelődöttközém és a világ közé, mennyire eltakarta előlem a kilátást,hogy csak őt láthattam! Azelőtt Alice-Jake-kel, majd Alice-Adammel voltam.Most csak Alice lettem. Egyedül Alice. Senki nem mondta meg, hogyan nézek ki,senki nem kérdezte meg, hogyan érzem magam. Nem voltsenki, akivel terveket készítsek, akivel szemben mérlegeljema gondolataimat, aki óvjon, és akiben elvesszek. Ha túlélemezt az egészet, egyedül leszek. Lenéztem az ölemben nyugvókezemre. Hallgattam az egyenletes, nyugodt légzésemet.Talán nem élem túl. Az Adam előtti időben soha nem féltema haláltól, főképpen azért nem, mert mindig olyan távolinaktűnt, olyasminek, ami valami kedves, fehér hajú idős nőveltörténik, akivel nem tudtam összefüggésbe hozni magam.

Azon töprengtem, kinek hiányoznék. A szüleimnektermészetesen hiányoznék. A barátaimnak? Bizonyosértelemben igen – de számukra már elvesztem, amikorkisétáltam Jake-től és a régi életemből. Úgy csóválnákfölöttem a fejüket, mint valami érdekesség fölött. Szegényteremtés, mondogatnák. De Adamnek hiányoznék; igen,Adamnek hiányoznék. A fájdalom őszinte könnyét hullatnáértem. Mindig emlékezne rám, és mindig gyászolna. Milyenkülönös mindez. Kis híján elmosolyodtam. Ismét elővettem a zsebemből a fényképet, és rámeredtem.Olyan boldog voltam ott, az új életem csodájánál, hogyőrültnek néztem ki. Galagonyabokor volt mögöttem, fű megég, de ez minden. Mi van, ha nem fogok emlékezni?Megpróbáltam fölidézni az utat a templomtól, de közben atökéletes üresség érzése tört rám. Még magát a templomotsem láttam magam előtt. Igyekeztem elterelni agondolataimat, mintha az erőlködéssel még az utolsóemlékfoszlányokat is elűzném magamtól. Újból a fényképetnéztem, és a saját hangomat hallottam: Mindörökké, eztmondtam. Mindörökké. Mit is válaszolt Adam? Nem tudtamfölidézni, de arra emlékeztem, hogy sírt. Éreztem az arcán akönnyeit. Egy pillanatig én is majdnem elsírtam magam, ahideg rendőrautóban, útban afelé, hogy kiderüljön, győzök-e,vagy legyőz, életben maradok-e, vagy elpusztít. Adam mostaz ellenségem volt, de szeretett is. Egy végzetes pillanatigszólni akartam Mayer rendőrnőnek, hogy forduljunk meg, és

menjünk haza; hogy mindez borzalmas tévedés, őrültelmezavar. Megráztam magam, elszakadtam a fényképtől, és ismétkinéztem az ablakon. Már letértünk az autópályáról, kisszürke városkán hajtottunk keresztül. Semmire sememlékeztem ebből az utazásból. Ó, istenem, lehet, hogyegyetlen apró mozzanatot sem fogok tudni fölidézni! Mayerrendőrnő nyaka továbbra is elutasító volt. Újból behunytam aszememet. A rémület már- már nyugodttá, egészségtelenülnyugodttá tett: megdermesztett. Amikor megmozdultam azülésen, úgy éreztem, vékony és törékeny a gerincem; hidegekés merevek voltak az ujjaim. – Megérkeztünk. Az autó megállt a St. Eadmund-templomnál; zömök,szürke épület. Egy felirat büszkén tudatta, hogy több mintezer éve rakták le az alapjait. A megkönnyebbülés hullámaöntött el, ugyanis emlékeztem rá. Csakhogy most jön aneheze. Mayer rendőrnő kiszállt a kocsiból, és kinyitottanekem az ajtót. Kiléptem, és láttam, hogy hárman várnakránk. Egy nadrágot és vastag, birkabőrből készült dzsekitviselő, Mayernél valamivel idősebb nő és két férfi, olyasfélesárga dzsekiben, amilyet az építőmunkások hordanak. Ásóvolt náluk. Megrogyott a térdem, de igyekeztem szaporánhaladni, mintha pontosan tudnám, hová igyekszem. Jóformán ránk sem néztek, ahogy közeledtünk feléjük. Akét férfi egymással beszélgetett. Rám pillantottak, azután

folytatták a társalgást. A nő előrelépett, Paget nyomozókéntmutatkozott be, majd belekarolt Mayerbe, és félrevonult vele. – Pár óra alatt végeznünk kell – hallottam. Vagyis senki nem hitt nekem. Lenéztem a lábfejemre. A helyhez egyáltalán nem illő magas sarkú bokacsizmavolt rajtam, kilátástalan végigjárni benne az ingoványospusztaságot, a sáros mezőt. Tudtam, melyik irányba kellelindulnunk. Fölfelé az úton, a templom mellett. Eddigkönnyen ment. A folytatással lesz a gond. Észrevettem, hogya két férfi engem bámul, de amikor visszanéztem rájuk,elkapták rólam a tekintetüket, mintha zavarba jöttek volna.Az őrült asszony. A fülem mögé igazítottam a hajamat, ésbegomboltam a dzsekim fölső gombját. A két nő céltudatos ábrázattal visszatért. – Rendben, Mrs.Tallis – kezdte a nyomozó, és közbenbólintott. – Ha mutatni akarja nekünk az utat, akkorindulhatunk. Gombóc volt a torkomban. Elindultam a keskeny úton.Egyik lábat a másik elé, kipp-kopp a nagy csöndben.Fölrémlett bennem gyerekkorom egyik versikéje: „Bal, jobb,bal, jobb, mennek a majmok. Térdig érő gatyában, úgymennek a csatába.” Paget nyomozó mellettem jött, másikhárom kísérőm kissé lemaradt mögöttünk. Nem értettem,miről beszélgetnek, de időnként fölfölnevetett valamelyikük.Ólomsúlyú volt a lábam. A sík vidék jellegtelen útja messzirenyújtózott előttem. Lehet, hogy ez az utolsó sétám? – Milyen messze van innen? – kérdezte Paget nyomozó.

Fogalmam sem volt róla. De egy kanyar után elágazott azút, és megpillantottam egy háborús emlékművet, tetején akopott kősassal. – Ez az! – közöltem, és próbáltam leplezni amegkönnyebbülésemet. – Erre jöttünk. Paget nyomozó bizonyára kihallotta a hangomból azérzéseimet, ugyanis gúnyos pillantást vetett rám. – Itt! – mutattam, mert bár korábban nem jutott eszembe azemlékmű, most, hogy odaértünk hozzá, azonnal fölismertem. Végigvezettem őket a keskeny úton, amely inkább szűkcsapás volt. Könnyebb lett a járásom. A testem vezetett,merre menjek. Itt valahol lesz egy ösvény. Nyugtalanulnézelődtem jobbra-balra, időnként megálltam, hogy azaljnövényzetbe kukucskáljak, hátha benőtték az utat agyomok, mióta ott jártam. Egyre erősödő türelmetlenségetéreztem a csoportban. Láttam, hogy Mayer rendőrnőösszenéz az egyik férfival – egy hosszú nyakú és kiugróádámcsutkájú, vékony fiatalemberrel –, majd vállat von. – Valahol errefelé lesz – biztattam őket. Pár perccel később elbizonytalanodtam. – Valószínűleg elmentünk mellette. – Az ingoványközepén álltunk, haboztam, azután Paget nyomozó egészkedvesen megszólalt: – Azt hiszem, ott előrébb van egy elágazás. Elmenjünkaddig, hogy megnézzük?

Ott volt az ösvény! Kis híján megöleltem a nyomozót,olyan hálás voltam, és a rendőrökkel a nyomomban továbbsiettem. Bokrokba ütköztünk, szederágak csapódtak alábunknak, de nem érdekelt. Gondolkodás nélkül letértem azösvényről a fák közé, mert fölismertem egy ezüstös nyírfát,amely fehéren, szálegyenesen állt a bükkfák között.Keservesen kapaszkodtunk fölfelé az emelkedőn. AmikorAdammel jöttünk ide, fogta a kezemet, és átsegített a csúszósavaron. Egy csoport nárcisz virított a közelben, és hallottam,hogy megpillantva a virágot Mayer rendőrnő örömébenfelkiált, mintha épp csak sétálnánk. Az emelkedő tetejére értünk, elfogytak a fák, és amolyanfennsíkfélén találtuk magunkat. Mintha mellettem állna, úgyhallottam felcsendülni a múltból Adam hangját: „Ez a füvesfolt távol van az ösvénytől, amely távol van a kerékvágástól,amely távol van az úttól.” És ekkor hirtelen nem tudtam, merre tovább. Volt valaholegy galagonyabokor, de ahol álltam, onnan nem látszott.Tettem néhány bizonytalan lépést, azután megálltam, éstanácstalanul körülnéztem. Paget nyomozó odajött hozzám,nem szólt, csak várt. Elővettem a zsebemből a fényképet. – Ezt keressük. – Egy bokrot. – A hangja kifejezéstelen volt, de a tekinteteannál beszédesebb. Körös-körül mindenütt bokrok nőttek. Lehunytam a szememet, és igyekeztem visszaemlékezni.És ekkor eszembe jutott. Nézd az én szememmel, mondta. És

lebámultunk az alattunk lévő templomra és a mezőkre. Nézdaz én szememmel! Mintha valóban az ő szemével láttam volna, mikor hajdanszorosan követtem. Botladoztam, majdnem futottam azingoványos terület mentén, és ott, a tisztáson lenézhettemarra, ahonnan jöttünk. Ott volt St. Eadmund, mellette a kétparkoló autó. Ott volt a zöld mezők táblája. Itt pedig agalagonyabokor. Elé álltam, ahogy akkor. A süppedős talajonálltam, és azért fohászkodtam, hogy alattam nyugodjon egyfiatal nő holtteste. – Itt! – mondtam Paget nyomozónak. – Itt. Itt ássanak!Odaintette a férfiakat az ásóval, és megismételte, amitmondtam: – Itt ássanak! Odébb léptem, ők pedig ásni kezdtek. Köves volt a talaj,láthatóan keményen kellett dolgozniuk. Hamarosanizzadságcsöppeket láttam kiütközni a homlokukon.Igyekeztem egyenletesen lélegezni. Az ásó mindencsapásánál azt vártam, hogy előkerül valami. Semmi. Addigástak, míg jókora gödör nem lett. Semmi. Végülabbahagyták, Paget nyomozóra pillantottak, aki rám nézett. –Ott van – mondtam. – Tudom, hogy ott van. Várjanak! Ismét becsuktam a szememet, próbáltam visszaemlékezni. Elővettem a fényképet, a bokorra meredtem. – Mondja nekem, pontosan hová álljak – utasítottam Pagetnyomozót, a kezébe nyomtam a felvételt, és odamentem abokorhoz.

A nő fáradtan rám nézett, majd vállat vont. Pont úgy álltamott, ahogy Adam kedvéért tettem, és úgy bámultam anyomozóra, mintha ő készülne lefényképezni. Összehúzottszemmel nézett vissza rám. – Jöjjön valamivel előbbre! – mondta. Előreléptem. – Ez az! – Itt ássanak! – mutattam aföldre a férfiaknak. Újból lapátolni kezdték a földet. Csöndben vártunk, azásók tompán puffantak, a dolgozó emberek fáradtanszuszogtak. Semmi. Semmi egyéb, csak közönséges vörösesföld meg sok apró kő. Megint abbahagyták az ásást, és rám néztek. – Kérem! – Érdes volt a hangom. – Kérem, ássanak egykicsit mélyebbre! – Paget nyomozóhoz fordultam,megragadtam a karját. – Kérem! – mondtam neki. Mélyen elgondolkodva ráncolta a homlokát, mielőttmegszólalt. – Egy hétig is áshatunk idefönt. Ott ástunk, ahol mondta,és semmit sem találtunk. Ideje indulnunk. – Kérem! – Egészen elhaló volt a hangom. – Kérem! – Azéletemért könyörögtem. Paget nyomozó nagyot sóhajtott. – Rendben van – adta meg magát. Az órájára nézett. – Méghúsz perc, de aztán végeztünk. Intett a férfiaknak, akik gúnyosan morogva, csúfondárosarckifejezéssel engedelmeskedtek. Odébb mentem, és

leültem. A völgyet figyeltem. Úgy fodrozódott a szélben a fű,mint a tenger. Hirtelen zajt hallottam a hátam mögül. Odafutottam. Aférfiak abbahagyták az ásást, a gödör mellett térdeltek, kézzelkotorták a földet. Melléjük guggoltam. Hirtelen sötétebb földkerült elő, és egy kinyúló kezet láttam, csak a csontjait,mintha minket hívna. – Ő az! – kiáltottam. – Adele az! Látják? Ó, hát látják? –Ész nélkül kaparni kezdtem a földet, szinte öntudatlanul. Megakartam fogni a csontokat, ringatni akartam őket, kézbeakartam venni a fejet, amely kezdett előbukkanni;hátborzongatón vigyorgó koponya, én meg be akartam dugniaz ujjamat az üres szemgödörbe. – Ne nyúljon hozzá! – szólt rám Paget nyomozó, ésvisszahúzott. – De muszáj! – kiáltottam fájdalmasan. – Ő az! Igazamvolt! Ő az! – Velem is ez történt volna, akartam mondani. Hanem találtuk volna meg őt, akkor én is így jártam volna. – Ez bizonyíték, Mrs. Tallis – magyarázta a nő ridegen. – Ez Adele! – mondtam ismét. – Ő Adele, és Adammegölte. – Nem tudjuk, ki ez – jegyezte meg a nő. – Megvizsgálják,és azonosítani fogják. Lenéztem a földből kiálló karra, kézre, fejre. Egyszeribenminden feszültség elszállt belőlem, rettentően fáradtnak ésmérhetetlenül szomorúnak éreztem magam.

– Szegény teremtés! – sóhajtottam. – Szegény nő! Ó,istenem! Ó, drága jó istenem, édes Krisztusom! Paget nyomozó átnyújtott egy jókora zsebkendőt, és csakekkor jöttem rá, hogy sírok. – Van valami a nyakában, nyomozó – szólt oda a vékonyférfi. Megfeketedett láncot tartott a kezében. – Azt hiszem,nyaklánc. – Igen, az – erősítettem meg. – Adam adta neki. Mindannyian megfordultak, rám néztek, és most mártényleg figyeltek rám. – Tessék! – Levettem az ezüstösen csillogó láncomat, ésmegfeketedett párja mellé fektettem. – Adam adta nekem, az irántam érzett szerelmezálogaként, azt mondta, a halhatatlan szerelem jelképe. – Azezüst spirált babráltam. – Az övé is ilyen. – Igaza van – mondta Paget nyomozó. A másik spirálfekete volt, föld tapadt rá, de nyilvánvaló volt az azonosság.Hosszú csend állt be. Mindannyian engem néztek, én pedig agödörbe bámultam, ahol Adele teste feküdt. – Mit ismondott, hogy hívták? – tudakolta végül Paget nyomozó. – Adele Blanchard-nak. – Elszorult a torkom. – Adamszerelme volt. És azt hiszem... – Ismét zokogni kezdtem, deezúttal nem magam miatt sírtam, hanem miatta és Tara miatt,meg Francoise miatt. – Azt hiszem, nagyon kedves nő volt.

Szeretetre méltó fiatal nő. Ó, istenem, annyira sajnálom! –A sáros tenyerembe temettem az arcomat, hogy ne lássak, nehalljak, és könny szivárgott az ujjaim közül. Mayer rendőrnő átkarolta a vállamat. – Hazavisszük. De hol volt az én otthonom? Byrne detektívfelügyelő és egy munkatársnőjeragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a lakáshoz, bár mondtamnekik, hogy Adam nem lesz ott, és csak összeszedem aruhámat, utána azonnal távozom. Mondták, hogy egyébkéntis ellenőrizniük kell a lakást, bár már odatelefonáltak. Megkell találniuk Mr.Tallist. Nem tudtam, hová menjek, de ezt nem mondtam nekik.Később vallomásokat kell tenni, nyomtatványokat kell aláírnihárom példányban, ügyvédekkel kell találkozni. Későbbszembe kell néznem a múltammal, és meg kell vizsgálnom ajövőmet, meg kell próbálnom kimászni az életem ijesztőromjai alól. De nem most. Most csak bénultan botorkáltam,igyekeztem helyes sorrendbe tenni a szavakat, míg végülmagamra maradhatok valahol, hogy aludjak. Olyan fáradtvoltam, hogy úgy éreztem, állva is elaludnék. Byrne detektívfelügyelő fölvezetett a lépcsőn a lakáshoz.Az ajtó használhatatlanul lógott a zsanérjain, ahol Adamösszetörte. Összecsuklott a térdem, de Byrne fogta akönyökömet; beléptünk, a kollégája követett minket.

– Nem tudok – mondtam, mikor hirtelen megtorpantam azelőszobában. – Nem tudok. Nem tudok oda bemenni. Nembírok. Nem bírok. Egyszerűen nem. – Nem is szükséges –nyugtatott meg Byrne. A nőhöz fordult. – Összeszedne neki pár tiszta ruhát? – A táskám – szóltam. – Csak a táskámra van szükségem.Benne van a pénzem. Semmi mást nem akarok. – És a táskáját! – A nappaliban van – mondtam. Úgy éreztem, hánynifogok. – Van családja, akikhez menjen? – kérdezte Byrne,miközben vártunk. – Nem tudom – válaszoltam erőtlenül. – Beszélhetnénk pár szót, uram? – A rendőrnő volt az, síriarckifejezéssel. Valami történt. – Mi... – Uram! Akkor már tudtam. Úgy hasított belém a fölismerés, mint atiszta érzékelés villáma. Mielőtt megállíthattak volna, a nappaliba rontottam. Ottvolt az én gyönyörű Adamem, végtelenül lassan forgott akötélen. Láttam, hogy egy darab mászókötelet használt. Sárgamászókötelet. Fölborulva hevert egy szék. Meztelen volt alábfeje. Nagyon gyöngéden megfogtam a csonka lábát, ésmegcsókoltam, ahogy először tettem. Egészen hideg volt. Arégi farmerját viselte és az egyik kifakult pólóját. Fölnéztema püffedt, eltorzult arcára.

– Megöltél volna – mondtam, miközben bámultam. –Miss Loudon! – szólalt meg mellettem Byrne. – Megölt volna – mondtam, és közben le nem vettem atekintetemet Adamről, az én legdrágább szerelmemről. –Megtette volna. – Menjünk, Miss Loudon! Vége. Adam üzenetet hagyott. Nem gyónás volt, se nemmentegetőzés. Szerelmes levél volt. „Egyetlen Alice-em! –írta. – Amint megláttalak, azonnal beléd szerettem. Te voltála legkedvesebb és az utolsó szerelmem. Sajnálom, hogyvéget kellett érnie. Túl rövid lett a mindörökké.”

NEGYVEN Pár héttel később, amikor már elült a lárma, lezajlott atemetés, késő este kopogtak az ajtón. Lementem. Deborah álltott szokatlanul csinosan, szoknyában meg fekete dzsekiben,az egész napos kórházi munkától fáradtan. Csak bámultuk egymást, nem mosolyogtunk. – Korábban kellett volna jönnöm – mondta végül. Félreálltam, elment mellettem, föl a lépcsőn. – Két dolgot hoztam neked – közölte. – Ezt. – Egy üvegwhiskyt húzott elő egy szatyorból. – És ezt. – Kinyitott egyújságoldalt, és átadta. Adam gyászjelentése volt. Klaus írtaegy újságnak, amelyet én nem olvasok. – Gondoltam, talánszívesen megnéznéd. – Gyere be! – invitáltam. Fogtam a whiskyt, két poharat meg az újságkivágást, és anappaliba mentem. Mindkettőnknek töltöttem. Deborah mintigazi észak-amerikai, jégért ment a konyhába. Én az újságotnéztem. A négyhasábos cikk fölött Adamnek egy általam eddignem látott képét közölték, amelyen napbarnítottan, sapkanélkül áll valahol egy hegyen, és a lencsébe mosolyog.Milyen ritkán láttam derűsnek vagy gondtalannak! Komoly,fürkésző tekintettel élt az emlékezetemben. Hegycsúcsokmagasodtak mögötte, mint tengerhullámok egy japánmetszeten, a mozdulatlan tökéletesség pillanatában ábrázolva.

Mindig nehezen tudtam ezt megérteni. Amikor az ember afönt készült fényképeket nézi, akkor mindent olyan tisztánakés gyönyörűnek lát. De azt mondták – Deborah, Greg, Klausés persze Adam hogy az ottlét valódi élményét nem lehetfényképen megragadni: a hihetetlen hideget, a lélegzetvételnehézségét, a szelet, amely azzal fenyeget, hogy fölkap ésmagával ragad, a hangokat, az elme meg a test lassúságát ésnehézkességét, és mindenekfölött az otthontalanságmegtapasztalását, az érzést, hogy az ember rövid időre egynem emberi világba hág föl abban a reményben, hogytúlélheti az elemek rohamát, saját testi-lelki esendőségéneklebírása révén. Adam arcát néztem, és azon töprengtem, kiremosolyog. Jég csörömpölését hallottam a konyhából. Ahogy átfutottam Klaus írását, remegni kezdtem.Személyes búcsúztatót írt a barátjáról, de a gyászjelentéshivatalos formai követelményeinek is igyekezett eleget tenni.Azután az egészet szóról szóra végigolvastam: Adam Tallis, a közelmúltban elhunyt hegymászó, akiönkezével vetett véget életének, a Himalája Chungawat nevűhegyén bekövetkezett rettenetes vihar során tanúsított hősieshelytállása révén vált ismertté. Nem kereste a hírnevet, ésnem érezte jól magát a rivaldafényben – de rá jellemzőmódon ezt is elegánsan és méltósággal viselte. Adam katonacsaládba született (az apja jelen volt az 1944-es normandiai partraszállásnál). Ő azonban fellázadt ez ellena szellemiség ellen. 1964-ben született, az Etonban tanult, de

nem találta a helyét az iskolában; valójában soha nem akartaalávetni magát semmiféle tekintélynek vagy intézmények,amelyet méltatlannak tartott a megbecsülésre. Tizenhat éveskorában egyszer és mindenkorra otthagyta az iskolát, ésteljesen egyedül nekivágott Európának, bejárta a kontinenst. Azután Klaus röviden összefoglalta, amit Adamhegymászó múltjáról és a Chungawaton történtekről írt akönyvében. Említést tett a Guy magazinban szereplőkiigazításról. Tomas Benn volt tehát, aki megrendítőenkiáltozott segítségért, mielőtt elvesztette az öntudatát. Ittkövetkezett Klaus cikkének tetőpontja: A segélykérő Benn azon emberi megnyilvánulásbanreménykedett, amely Adam Tallis személyében mondhatnimegtestesült. Az utóbbi években gyakran elhangzott, hogy alegmagasabb hegyek csúcsai felé közeledve megszűnikműködni a normális erkölcsi érzék. Az embertelenség ezenelismerése valószínűleg az üzleti alapon szervezettexpedíciók következménye, hiszen a vezető lekötelezettje azügyfélnek, aki fizetett neki, míg az ügyfél élete a szakértőkísérőktől függ. Adam határozottan hangot adottfenntartásainak ezekkel a „jakok nyomában járó” utakkalkapcsolatban; hozzá nem értő, tapasztalatlan, ám gazdagkalandorokat vittek oda, ahová korábban csak a legkiválóbbhegymászók juthattak el, életük kockáztatásával. Olyanemberként mondom mindezt, aki Adam Tallisnek köszönheti

az életét; Tallis a legborzalmasabb vihar kellős közepén is hűmaradt az Alpok és a Himalája közösségének legnagyszerűbbhagyományaihoz. Talán úgy tűnt, a pénz még a nyolcezerméter fölötti tiszta világban is átvette a hatalmat. Csakhogy aChungawat hegyistene minderről nem hajlandó tudomástvenni. A végső szükségben Adam Tallis megmutatta, hogyléteznek valóban mély szenvedélyek és alapvető emberiértékek. A Chungawatról visszatérve Adam távolról semtétlenkedett. Ösztönösen cselekvő ember volt,megismerkedett egy gyönyörű és tüzes nővel, a tudós AliceLoudonnal, és hamarosan feleségül vette. Deborah visszajött a szobába. Mellém ült, a whiskyjétkortyolgatta, és az arcomat figyelte, miközben továbbolvastam: Választottja nem ismerte a hegyek varázsát. A párszenvedélyes szerelemben élt. Adam barátai úgy gondolták,hogy Adam, ez a nyugtalan csavargó megtalálta élete biztosközéppontját, amelyet mindig is keresett. Talán árulkodó,hogy a jövőre tervezett Everestexpedíciójának célja nem acsúcs elérése volt, hanem a hegy megtisztítása; talán ígyakarta leróni tartozását a hegyek isteneinek, akiket túl sokáigsemmibe vettek és sértegettek. De másként rendelte a végzet. Ki ismerheti valakinek abelső gyötrelmeit? Ki tudja, mi hajtja a világ tetején életükértelmét kereső férfiakat és a nőket? Lehet, hogy a

Chungawaton történtek olyan mélyen érintették, hogy erremég a barátai sem gondoltak. A mi szemünkbenboldogabbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint bármikoraz élete során, ugyanakkor az utolsó hetekben ingerlékennyé,tüskéssé, visszahúzódóvá vált. Nem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy nem álltunkmellette a bajban úgy, ahogy ő mellettünk állt. Lehetséges,hogy amikor a legerősebb emberek összeroppannak, azvégérvényes és visz- szafordíthatatlan. Elveszítettem egybarátot. Alice elveszítette a férjét. A világ pedig elveszítetteaz oly ritkán megnyilvánuló hősiesség ideálját. Magam mellé tettem az újságot, lefelé fordítva a fényképesoldalt, hogy ne lássam Adam arcát, és kifújtam az orromat.Azután ittam pár kortyot az italomból, amely égette a fájótorkomat. Azon töprengtem, vajon sikerül-e valaha is újranormális embernek éreznem magam. Deborah óvatosan avállamra tette a kezét, halvány mosollyal nyugtáztampróbálkozását. – Minden rendben van – mondtam. – Bánt? – kérdezte. – Nem akarod, hogy mindenki tudja? –Mintha messziről érkezett volna a hangja. – Nem kell mindenkinek tudnia – válaszoltam egy időután. – Néhány embert föl kell keresnem, akiknek hazudtam,akiket rászedtem. Megérdemlik, hogy tudják az igazságot.Nekem talán épp annyit segít ez, mint nekik. A többieketilletően nem számít. Valóban nem számít.

Deborah előrehajolt, és a poharamhoz koccintotta apoharát. – Kedves Alice! – Mesterkélt, feszült, hivatalos volt ahangja. – Azért mondom ezt így, mert abból a levélből idézem,amelyet folyamatosan próbáltam írni neked, azután mindigeldobtam. Kedves Alice! Ha nem derül ki az igazság, akkormost felelős volnék az elrablásodért és isten tudja, még mimásért. Végtelenül sajnálom! Meghívhatlak vacsorázni? Bólintottam, a föl nem tett kérdésre ugyanúgy válaszoltam,mint arra, amely elhangzott. – Jobb, ha átöltözöm – jutott eszembe. – Így nem illenékhozzád. Izzasztó munkanapom volt. – Ó, hallottam. Gratulálok! Negyed órával később kart karba öltve sétáltunk az utcán.Langyos este volt, úgy éreztem, talán végül mégiskitavaszodik, beköszönt a meleg idő, hosszúak lesznek azesték és frissek a hajnalok. Továbbra sem beszélgettünk.Mintha nem maradtak volna bennem szavak, gondolatok.Egyenletes ritmusban mentünk. Deborah egy új olasz étterembe vitt, amelyről az újságbanolvasott, spagettit rendelt salátával és egy üveg drágavörösbort. A bűntudata csillapítása végett, mint mondta. Afekete hajú, jóképű pincérek nagyon figyelmesek voltak.Amikor Deborah cigarettát vett elő a zsebéből, mindkettenazonnal odaugrottak az öngyújtójukkal. Deborah egyenesen aszemembe nézett.

– Mire jutott a rendőrség? – A múlt héten különféle nyomozókkal töltöttem egynapot. Nagyjából ugyanazt mondtam nekik, mint amit akkoradtam elő, mielőtt megérkeztél Adammel. – Deborahösszerezzent. – De ezúttal figyeltek rám, és kérdéseket tettekföl. Elégedettek voltak. Azt hiszem, így fogalmaztak:Jelenleg nem keresünk további gyanúsítottakat.” Byrnenyomozó, akivel találkoztatok, nagyon kedvesen viselkedettvelem. Szerintem gyötri a lelkiismeret-furdalás. Egy pincér jégvödörrel a kezében lépett hozzánk. Azasztalkendő alól halk pukkanás hallatszott. – Üdvözletüket küldik az urak. Körülnéztünk. Két öltönyös fiatalember mosolyogvaemelte felénk a poharát. – Micsoda hely ez? – hőbörgött Deborah fennhangon. –Kik azok a mitugrászok? Oda kellene mennem hozzájuk, ésaz egészet a fejükre kellene öntenem. Istenem! Sajnálom,Alice. Más már nem is hiányzik neked. – Ne törődj vele! – csillapítottam. – Nem fontos. –Töltöttem a gyöngyöző italból, és megvártam, hogycsillapuljon a habzása. – Semmi ilyesmi nem fontos most,Deborah. Szúnyogként nyüzsgő unalmas férfiak, ostobaütközetek, jelentéktelen szenvedélyek; nem éri meg. Túlrövid az élet. Nem érted? – Koccintottunk. – A barátságra! –mondtam. Ő pedig ezt válaszolta: – A folytatásra!

Vacsora után Deborah hazasétált velem. Nem hívtam föl, akapuban elköszöntünk egymástól. Fölvánszorogtam alakásba, amelyből a következő héten készültem elköltözni. Ahétvégén összecsomagolom a kevéske holmimat, éseldöntőm, mit csináljak Adam dolgaival. Még mindigszanaszét hevertek: a kopott farmerja, a pólói és a durvatapintású gyapjúpulóverei, amelyeken annyira érződött azillata, hogy csukott szemmel azt hihettem, még most is ottvan a szobában, engem figyel; a bőrkabátja, amely mégmindig őrizte testének formáját; a hegymászó felszerelésseltömött hátizsákja; a Polaroiddal rólam készített fényképek.Csak a különös, kopott hegymászó bakancsa hiányzott: Klaus – a kedves, sírástól duzzadt arcú Klaus – akoporsójára fektette. Virág helyett bakancsot. Nem maradtutána sok holmi. Mindig kevés csomaggal utazott. Utólag már tudtom, hogy egyetlen órát, egy percet semlettem volna képes tovább abban a lakásban tölteni. Devalami fonák módon mégis nehezemre esett távozni. Hétfőnaztán becsuktam a vadonatúj ajtót, kétszer ráfordítottam akulcsot, és azután átadtam a közvetítőnek. Taxiba szálltam atáskáimmal meg a csomagjaimmal, és az új otthonomhozhajtottam. A munkahelyem közelében lévő, kényelmes, egyhálószobás lakás, kis belső udvarral, mosógéppel,mikrosütővel, központi fűtéssel és vastag szőnyegekkel.Pauline egyszer, észvesztő boldogtalansága legmélyebbpontján túljutva azt mondta, hogy ha úgy teszünk, mintha jólvolnánk, akkor egy szép napon majd valóban helyrejövünk.

A túléléshez meg kell tennünk bizonyos mozdulatokat. A vízmegtalálja az útját az árokba, amelyet kiásunk neki. Tehátveszek egy autót. Talán szerzek egy macskát. Ismét elkezdekfranciául tanulni és ruhákat vásárolni. Korán reggel beérekmajd a munkahelyemre, és tudom, hogy jól fogom végezni azúj munkámat. Találkozom a régi barátaimmal. Így újra rámtalálhat egyfajta élet; valójában nem is olyan rossz élet. Akikrám néznek, soha nem fogják kitalálni, hogy mindezek adolgok végtelenül keveset jelentenek számomra; hogy olyanáthatolhatatlan, üres és szomorú vagyok, mint az ég. Soha nem találhatok vissza a régi énembe. Az Ő előttelétező énembe. A legtöbben nem fognak tudni erről. Az újbarátnőjével boldog Jake nem fogja tudni. A kapcsolatunkvégét látja, emlékszik a fájdalomra, a zűrzavarra meg akuszaságra, de halvány emlék marad csupán, amelynek nemlesz annyi ereje, hogy fájdalmat okozzon; talán már mostsincs. Az előrehaladott terhes Pauline sem fogja tudni.Nagyon szégyenlősen megkérdezte, lennék-e a gyermekekeresztanyja, én pedig puszit nyomtam mindkét arcára, és aztmondtam, hogy ugyan nem hiszek Istenben, de igen, ésnagyon boldog vagyok. A kapcsolatból kapcsolatba ugrálóClive olyan nőnek fog tartani, aki megismerte az igazi,regényes szerelmet; minden alkalommal tanácsot fog tőlemkérni, amikor összejön egy nővel, vagy amikor el akarjahagyni az illetőt. És soha nem mondhatom el a családomnakvagy az ő családjának, sem Klausnak és a hegymászótársaknak, sem senkinek a munkahelyemen.

Mindannyiuk szemében gyászoló özvegye voltam ahősnek, aki fiatalon véget vetett az életének. Valamiféleszégyenlős tisztelettel és sajnálattal beszéltek velem megtalán rólam. Sylvie természetesen tudta az igazat, de képtelenvoltam beszélni vele. Szegény Sylvie, azt hitte, az énérdekemben cselekszik. Eljött a temetésre, és utánakétségbeesetten suttogva könyörgött a bocsánatomért. Aztmondtam, nem haragszom – mi mást mondhattam volna? –,majd visszafordultam a beszélgetőtársamhoz. Fáradt voltam, de álmos nem. Készítettem magamnak egycsésze teát, amelyet Adam egyik ónbögréjéből ittam meg;abból a bögréből, amelyik a hátizsákján lógott, amikor a LakeDistrictbe mentünk a nászutunkon, azon a sötét és csillagoséjszakán. Hálóköntösben, magam alá húzott lábbal ültem akanapén, és rá gondoltam. Az első találkozásunkra, amikormegakadt rajta a tekintetem: újra láttam, ahogy az úttúloldaláról néz rám, és pillantásával magához láncolmindörökre. És az utolsó találkozás, a rendőrőrszobán,amikor szerelmesen rám mosolygott, és elengedett.Bizonyára tudta, hogy vége. Nem köszöntünk el egymástól.Szenvedélyes mámorral kezdődött, és rettegéssel ért véget,mostanra pedig csak a mérhetetlen magány maradt. Néhány napja Clive meghívott ebédre, és a szorongásaimeg a gondjai elpanaszolása után megkérdezte: - Fölérhet valaha is bárki Adammel, Alice? Soha senki nem fog fölérni vele. Adam megölt hét embert.Engem is megölt volna, és aztán zokogott volna a holttestem

fölött. Bármikor jutott is eszembe, ha tekintetére gondoltam,ahogy rám nézett, szinte tébolyodott szerelemmel, vagyamikor a lelki szemeimmel a sárga kötélen lassan forgó testétláttam, mindig emlékeznem kellett rá, hogy nemi erőszakotkövetett el, és gyilkolt. Az én Adamem. Mindezek után mégis a szép arca maradt meg bennem ésaz, hogyan tartott a karjaiban, hogyan nézett a szemembe,becézett, végtelen gyöngédséggel; és nem akarom elfelejteni,hogy valaki ennyire, ilyen nagyon szeretett. Téged akarlak,mondta, csak téged. Soha senki nem fog megint így szeretni. Fölálltam, és kinyitottam az ablakot. Részegen nevetgélőfiatalemberek csoportja haladt el odalent az utcán alámpafényben. Az egyikük fölnézett, észrevett az ablakban,csókot dobott felém, én pedig integettem neki, mosolyogtam,és elfordultam. Ó, istenem, milyen szomorú történet, ó,szerelmem, édes szívem!