Nicci French - Legdrágább szerelmem

HUSZONHÁROM Március közepén jártunk, küszöbön állt az angliai nyáriidőszámítás. Krókuszok és nárciszok nyíltak a parkokban,derűsebb arcokat lehetett látni az utcán; mindennapmagasabbra kúszott a Nap. Joanna Noble-nak igaza volt.Nem tudtam, mi történt a múltban. Mindenkinek megvannaka maga titkai és árulásai. Senki sem mentes a szégyentől.Jobb a sötét dolgokat a sötétben tartani, ahol gyógyulhatnakés elenyészhetnek. Jobb száműzni a féltékenység és aparanoiás kíváncsiság gyötrelmeit. Tudtam, hogy nem élhetünk Adammel az idők végezetéiga világtól elszakítva, idegen, besötétített szobákbanismerkedve egymás testével. Kissé nyitnunk kellett a világra.Hanyagoltuk a barátainkat, cserbenhagytuk a rokonainkat,félretettük a kötelességeinket, nem jártunk moziba, nemolvastunk újságot. Kicsivel normálisabb módon kellettélnünk. Ezért aztán fogtam magam, és vettem pár új ruhát.Elmentem az élelmiszerboltba, és közönséges élelmiszereketvásároltam: tojást, sajtot, lisztet, ilyesmit. Programokatszerveztem, ahogy azelőtt, a normális időkben. – Holnap moziba megyek Paulinne-nal – újságoltamAdam-nek, amikor hazaért. Fölhúzta a szemöldökét. – Miért?

– Hiányoznak a barátaim. Arra is gondoltam, hogyszombatra meghívhatnánk pár embert vacsorára. Fürkészve méregetett. – Szólnék Sylvie-nek meg Clive-nak – ütöttem a vasat. –És mi volna, ha Klaust vagy Dánielt is hívnánk, meg talánDeborah-t? Vagy bárkit, akit akarsz. – Sylvie-t meg Clive-ot, és Klaust, Dánielt meg Deborah-t?Ide? – Mi ebben a különös?Kézen fogott, a jegygyűrűmmel játszadozott.– Miért csinálod ezt? – Miért, mit csinálok? – Tudod te azt. – Nem lehetünk ennyire... – A megfelelő szót kerestem. –Ennyire hevesek. Normális életet kell élnünk.– Miért? – Soha nem akarsz csakúgy ülni a tévé előtt? Vagykönyvvel a kezedben korán ágyba bújni? – Hirtelen átcikázottbennem a Jake-kel töltött utolsó hétvége emléke: mindaz ajelentéktelen hétköznapi boldogság, amelyet olyaneufórikusán eldobtam. – Vagy sárkányt röptetni, tekézni? –Tekézni? Mi a franc az?– Ugye tudod, mire gondolok?Nem válaszolt. Köré fontam a karomat, megöleltem, denem viszonozta. – Adam, a legdrágább szerelmem vagy. Egész életemreelköteleztem magam. De a házasság hétköznapi dolgokról

szól, házimunkáról, unalmas kötelességekről, munkáról,szóváltásokról, kibékülésekről. Mindenről. Nem csak... Nos,nem csak izzó vágyról. – Miért nem? – Nem kérdésnek, hanem kijelentésnekszánta. – Ki mondja meg? Elengedtem, és leültem a fotelba. Nem tudtam, vajondühös vagy kétségbeesett vagyok-e, vajon kiabálnom vagybőgnöm kellene-e. – Egy napon gyerekeket akarok, Adam, vagy talán márhordok is. Szeretném, ha idővel otthonom is volna, és aközépkorúak átlagos életet élném. Öregkoromban is veledakarok lenni. Átvágott a szobán, a lábamhoz térdelt, az ölembe hajtotta afejét. Megsimogattam a kócos haját, éreztem rajta a napiizzadság szagát. – Mindig velem leszel – mondta óvó hangon. Pauline-nak gömbölyödni kezdett a pocakja, és azegyébként sápadt, szabályos arca megtelt, rózsás színt öltött.Az általában hátrakötött fekete haja most szabadon a vállárahullt. Fiatal volt, csinos és boldog. Tartózkodók, deszívélyesek voltunk egymással, és próbálkoztunk.Igyekeztem fölidézni, miről beszélgettünk olyankor, amikoraz Adam előtti időkben találkoztunk: azt hiszem, mindenrőlés semmiről; időszerű pletykákról, titkos reményekről,meghitt semmiségekről, mindez voltaképpen a szeretetszóbeli megnyilvánulása volt. Nevetgéltünk. Hallgattunk.Vitáztunk és kibékültünk. Aznap este azonban keményen

kellett dolgoznunk azon, hogy ne akadozzon a beszélgetés, ésvalamelyikünk mindig sürgősen igyekezett megtörni a beállócsöndeket. Mozi után vendéglőbe mentünk. Ő paradicsomlétivott, én gint kértem. Amikor elővettem a pénztárcámból egybankjegyet, hogy kifizessem az italokat, kiesett az a fénykép,amelyet Adam készített rólam, amikor megkérte a kezemet. – Fura kép – jegyezte meg Pauline, miközben kézbe vette.– Úgy nézel ki, mint aki szellemet lát. Visszatuszkoltam a papírt a hitelkártyák meg a jogosítványközé. Nem akartam, hogy bárki is megbámulja. Csak énláthattam. Felületesen beszélgettünk a rossz filmről, míg hirtelen nembírtam tovább. – Jake hogy van? – kérdeztem, ahogy máskor is. – Jól– válaszolta semmitmondón.– Komolyan érdekel, hogy mi van vele. Tudni szeretném. Pauline haragosan nézett rám. Nem fordultam félre, nemhúzódott műmosolyra a szám, és amikor megszólalt, affélediadalittas szónoklatként hatottak a szavai. – Azt terveztétek, hogy összeházasodtok, és gyerekeiteklesznek. Azután hirtelen minden megváltozott. Jake aztmondta, minden rendben volt köztetek, és az egész asemmiből pattant elő. Igaz ez?Bólintottam.Igen, igaz.

Teljesen összeomlott. Félreismert téged. – Hallgattam. –Így volt, nem igaz? Szeretted őt?Visszagondoltam a távoli időre, amikor együtt voltunk.Már alig tudtam fölidézni az arcát.– Természetesen szerettem. És ott voltál te, ott volt aCsapat, Clive, Sylvie meg a többiek, olyanok voltunk, mintegy nagy család. Én is azt gondoltam, amit Jake. Úgyéreztem, mindannyiótokat elárultalak. Még most is eztgondolom. Mintha kívülállóvá váltam volna.– Az egész erről szól, nem igaz?– Miről?– A kívülállóságról. Arról, hogy a magányos hőstválasztottad, és mindent föladtál érte. Remek gondolat. – Nem ezt akartam. – Mondta valaki, mennyiremegváltoztál három hónap alatt?– Nem, senki sem mondta. – Pedig megváltoztál. –Hogyan?Pauline elgondolkodva, szinte barátságtalanul nézett rám.Visszavágott?– Lefogytál – kezdte. – Fáradtnak látszol. Elhanyagolodmagad. Mindig csinosan öltöztél, fodrászhoz jártál, mindentekintetben rendezett és kiegyensúlyozott voltál. Mostpedig...- Átható tekintettel figyelt, s ettől eszembe jutott anyakamon lévő horzsolás, és kényelmetlenül éreztem magam.– Hogy is mondjam, kissé elnyűttnek tűnsz. Betegnek.

– Én nem vagyok kiegyensúlyozott – vágtam vissza élesen.– Azt hiszem, soha nem is voltam. Te viszont remekül nézelki. Pauline mosolyában tartózkodó elégedettséget éreztem. – A terhesség teszi – felelte. – Igazán kipróbálhatnád. Amikor a mozi után hazaértem, Adam nem volt otthon.Körülbelül éjfélig vártam rá, akkor feladtam, és ágybabújtam. Egy óráig ébren voltam, olvastam, vártam, hogymeghalljam a léptei kopogását a lépcsőn. Azután feszültenelaludtam, időnként fölébredtem, és a világító számokranéztem az ébresztőórán. Háromkor érkezett. Hallottam, hogyledobálja a ruháját, és zuhanyozik. Nem akartammegkérdezni, hol volt. Bemászott az ágyba, és melegen,tisztán befészkelte magát a hátam mögé, éreztem a szappanillatát. Megfogta a mellemet, megcsókolta a nyakamat. Miértzuhanyozik valaki hajnali háromkor? – Hol voltál? – szólaltam meg. – Fölrázom kissé akapcsolatunkat. Lemondtam a vacsorát. Minden ételt és italt megvettem, devégül mégsem tudtam keresztülvinni. Szombat reggelmegérkeztem a vásárlásból; Adam sört ivott a konyhában.Fölugrott, és segített kicsomagolni. Levette rólam a kabátot,megdörzsölte a csomagok cipelésétől elgémberedett azujjaimat. Leültetett, és a kis hűtőbe rámolta a készre sütöttcsirkét meg a különféle sajtokat. Készített nekem egy bögreteát, lehúzta a lábamról a cipőt, megmasszírozta a talpamat.

Átölelt, mint aki imád, a hajamat csókolgatta, és szelídnektetsző hangon megkérdezte: – Voltál valahol vidéken a múlt héten? – Nem, miért? – Gondolkodni sem tudtam a rémülettől.Riadtan dobogott a szívem, biztos voltam benne, hogy Adamérzi a pamutblúzomon keresztül. – Sehol? – Az állam oldalát csókolta. – Tudod, hogy egész héten dolgoztam. Rájött valamire. Vadul járt az agyam. – Persze, tudom. – Lejjebb csúsztatta a kezét, atomporomra simította a markát. Szorosan tartott, ismétmegcsókolt. – Egyik nap Maida Vale-be mentem, ez minden. – Melyik nap lehetett? – Nem emlékszem. – Lehet, hogy aznap telefonált azirodába, talán ez történhetett. De miért most kérdezi? – Azthiszem, szerdán. Igen. – Szerdán. Micsoda véletlen egybeesés. – Hogy érted ezt? – Olyan selymes ma a bőröd. – Megcsókolta aszemhéjamat, azután nagyon lassan gombolgatni kezdte ablúzomat. Mozdulatlanul álltam, miközben levette rólam.Mire jött rá? Kikapcsolta a melltartómat, és azt is levette. – Vigyázz, Adam, nyitva van a függöny. Valaki megláthatminket.

– Nem számít. Vedd le az ingemet! Így ni. Most azövemet. Fűzd ki az övemet a nadrágból!Kifűztem. – Most nyúlj be a zsebembe! Gyerünk,Alice! Nem, ne abba, a másikba.– Semmi sincs benne.– De van. Csakhogy egész kicsi. Kitapintottam egykemény kis papírdarabot. Elővettem. – Ez az, Alice!Vonatjegy. – Igen, az.– A múlt hét szerdájára szól.– Igen. Na és? – Hol találta meg? Bizonyára a kabátombanvagy a táskámban hagytam.– Arra a napra, amikor nem voltál az irodában... Mit ismondtál, hová mentél?– Maida Vale-be. – Igen, Maida Vale-be. – Elkezdte lehúzni rólam a farmert.– Csakhogy a jegy Gloucesterbe szól.– Mire akarsz kilyukadni mindezzel, Adam?– Tudod te azt!Mi köze van bármihez is egy vonatjegynek? Kész. Lépj kia nadrágodból! A kabátzsebedben volt. – Mit kerestél akabátzsebemben? – Mit kerestél Gloucesterben, Alice?– Ne légy ostoba, Adam, sosem voltam Gloucesterben. –Meg sem fordult a fejemben, hogy elmondjam neki az igazat.Legalább némi védekezési ösztön még maradt bennem.– Vedd le a bugyidat!– Nem veszem. Hagyd ezt abba!

– Miért pont Gloucesterbe, töprengtem. – Soha nem jártam ott, Adam. Néhány napja, talán szerdánMike volt ott valami raktárban. Talán az ő jegye az. De miértolyan érdekes ez? – Akkor hogyan került a zsebedbe? – Tudja a franc! Nézd, ha nem hiszel nekem, hívd fel,kérdezd meg tőle. Gyerünk! Diktálom a számát. Kihívón bámultam rá.Tudtam, hogy Mike elutazott hétvégére. – Akkor felejtsük el Mike-ot meg Gloucestert, rendben? – Én már el is felejtettem – vágtam rá. A földre lökött, és rám térdelt. Úgy nézett ki, mint akirögtön sírva fakad, felé nyújtottam a kezemet. Amikor rámhúzott az övével, a húsomba vágott a csat, de az még nem fájtnagyon. Másodszor sem. Vajon a spirálomra figyelmeztetett akörzeti orvos? - Annyira szeretlek, Alice! – nyögte utána. – El sem tudodképzelni, mennyire szeretlek. Soha ne hagyj el! Képtelenvolnék elviselni. Lemondtam a vacsorát, minden meghívottnak aztállítottam, influenzás lettem. Valóban annyira kimerültem,mintha beteg volnék. Ágyban ettük meg a csirkét, amelyetvettem, és korán elaludtunk, egymást szorosan átölelve.

HUSZONNÉGY Az ideiglenesen hőssé és híressé vált Adamhez különfélekülső csatornáktól származó megkereséseket kezdtektovábbítgatni a kiadók és az újságszerkesztőségek. Úgy írtakneki az emberek, ahogy dr. Livingstone-nak vagy ArábiaiLawrence-nek írhattak; parányi betűkkel és mindenféleszokatlan színű tintával, bonyolult elméleteket és sérelmeketfejtegettek oldalakon keresztül. Megmosolyogtató,ugyanakkor kissé nyugtalanító csodálói levelek érkeztekfiatal lányoktól. A hegyen elhunyt Thomas Benn özvegye islevelet küldött, de németül írta, Adam pedig nem vette afáradságot, hogy lefordítsa nekem. – Találkozni akar velem –foglalta össze fáradtan, és a többi közé hajította a lapot. – Mit akar? – tudakoltam. – Beszélgetni – bökte kikurtán. – Azt akarja hallani, hogy hős volt a férje. – Találkozol vele? Adam a fejét rázta. – Nem segíthetek neki. Tommy Benn felkapaszkodottgazdag ember volt, erről van szó. Akadt olyan, aki expedíciókon akart részt venni. Másoktervekkel, elképzelésekkel, rögeszmékkel, képzelgésekkel ésjó adag süket dumával álltak elő. Adam a legtöbbrőltudomást sem vett. Egyszer-kétszer elcsábították egy italra,olykor én is vele tartottam, ücsörögtünk egy bárban Londonbelvárosában, ahol hetet-havat összehordott egy folyóirat-

szerkesztő vagy egy csillogó szemű kutató. Nem sok jóvalkecsegtetett, amikor egy esős kedd kora reggelén idegenkiejtéssel szólt valaki a recsegő vonalba. Én vettem föl akagylót, és elutasítón szóltam bele. Azután az ágyban fekvőAdamnek nyújtottam a telefont, aki kifejezetten udvariatlanulbeszélt. A hívó fél azonban nem tágított, és Adam végülbeleegyezett, hogy találkozzanak. – Nos, mi történt? – kérdeztem Adamtől, amikor egyik napkéső este ért haza, és azonnal kivett egy sört a hűtőből. – Nem tudom – válaszolta, és a maga macsó stílusában azasztal peremén nyitotta ki az üveget. Zavartnak, majdnemrémültnek látszott. – Mi volt ez? – Afféle öltönyös ember, egy német tévétársaságnáldolgozik. Van valami fogalma a hegymászásról. Azt mondja,dokumentumfilmet akarnak készíteni egy mászásról. Énvolnék a vezető. Akkor, amikor akarom, bárhol a világon,azzal, akivel akarom. Minél nagyobb a kihívás, annál jobb, ésállják a költségeket. – Ez elképesztően hangzik. Hát nem tökéletes? – Bizonyára csapda. Nyilván van valami baj a tervvel, demég nem jöttem rá, mi az. És Dániel? Azt hittem, jövőre vele mész. Teszek Dánielre. Az csak a pénzről szólt volna. Nemhiszem, hogy lesz ebből valami. Később úgy tűnt, mégis összejön. Több közös ivászat,számos megbeszélés következett. Egyik nap késő este,

amikor mindketten kicsit berúgtunk, Adam elmondta, mitszeretne csinálni. Fölmenne az Everestre, de esze ágábansincs feljutni a csúcsra: csak összeszedne a hegyen mindenszemetet, sátormaradványt és foszlott kötelet, üresoxigénpalackokat, hulladékot, még az utolsó,hasznavehetetlen menedékhelyeiken rekedt holttesteket islehozná. Gyönyörűnek tartottam az ötletet, és unszoltam,vesse papírra, aztán hevenyészett vázlatát megfelelő formábaöntöttem. A tévétársaság mindenre rábólintott. Nagyszerűfilm lesz belőle. A hegyekről és az ökológiáról. Csodálatos volt. Én csodálatosan éreztem magam. Adamolyan, mint a tűzhelyen sercegő, sistergő főzőüst, és mostmintha hirtelen alacsonyabb hőmérsékletűre hűlt volna. Életea hegymászás és a személyem között oszlott meg, de mostnéhány hónapig szinte kizárólag én maradtam neki, és az járta fejemben, hogy elhasználódom, szó szerint elkopok afigyelme hevességétől. Szerettem Adamet, csodáltamAdamet, sóvárogtam Adam után, de nagy megkönnyebbülésvolt az ágyban feküdni, bort szürcsölni, miközben ő amagával viendő emberek számáról, az indulás időpontjáróltárgyalt, és nekem semmi közöm nem volt ehhez. Kellemesvolt, csak kellemes, de nem magasabb rendű, ami ugyancsakjó volt; bár vigyáztam rá, hogy mindezt ne említsemAdamnek. Ami engem illet, fokozatosan megnyugodtam Adammúltját illetően is. A Michelle-ügy egyszerűen hozzátartozotta történetéhez, azokhoz a dolgokhoz, amelyeken így vagy

úgy mindannyian keresztülmegyünk fiatalkorunkban. ÉsMichelle azóta férjhez ment, anya lett. Nem volt szüksége asegítségemre. Adam korábbi barátnői, a tartósabb kapcsolataisem jelentettek már többet számomra, mint mondjuk ahegyek, amelyeket megmászott. Ha a Klausszal, Deborah-val, Dániellel vagy Adam más régi hegymászó barátjávalfolytatott beszélgetések során szóba került valamelyikük,nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. De azember nyilvánvalóan érdeklődik minden iránt, aminek közevan a szerelméhez, és álságos lett volna, ha ilyenkor nemfigyelek. Vagyis innen-onnan összeszedtem az információkat,gondolatban képet formáltam róluk, és lassan rálátásom volt atörténetükre. Egyik este ismét Deborah sohóbeli lakásában voltunk, deezúttal vendégként. Úgy volt, hogy Dániel is ott lesz. Aztjavasoltam, ő is elmehetne az Everestexpedícióra. Adamáltalában annyit adott a hegymászással kapcsolatostanácsomra, mintha a hálószobánk kilincséről beszélnék, deezúttal fontolóra vette, amit mondtam, nem utasított el. Azeste java részében elmélyülten beszélgetett Dániellel, énpedig Deborah-val társaloghattam. Egyszerű vacsora volt, ravioli az utcai árustól és saláta asarki boltból, hozzá veszélyesen nagy poharakba töltögetettolasz vörösbor. Étkezés után Deborah fogta az egyik üvegetaz asztalról, és a földre telepedtünk a kandalló elé. Ismétteletöltötte a poharamat. Nem voltam kifejezetten részeg, de

éreztem, hogy becsíptem, és mintha puha matrac lett volnaköztem meg a padló között. Deborah kinyújtózott. – Néha úgy érzem, szellemek vannak a lakásban – közöltemosolyogva. – Úgy érted, emberek, akik korábban itt laktak? –kérdeztem. Nevetett. – Nem, rád meg Adamre gondolok. Minden itt kezdődött. Azt hiszem, a tűz meg a bor elég indok volt, hogy azarcomat elöntő pírt magyarázza. – Remélem, rendet hagytunk magunk után! – Mindösszeennyit tudtam kinyögni. Rágyújtott, levett egy hamutartót az asztalról. Azutánvisszafeküdt a földre. – Jót teszel Adamnek – jegyezte meg.– Valóban? Néha aggaszt, hogy nem veszek eléggé részta világában. – Pont erre gondolok. Az asztal felé néztem. Adam ábrákat rajzolt Dániellel, sőtmég táblázatkezelő programokról is beszélgettek. Deborahkacsintott. – Ez lesz a történelem legpompásabb szemétgyűjteménye– állapította meg, és jót nevetett. A férfiakra pillantottam. Nem hallgatták, mit beszélünk. – De a legutolsó... szóval... Lily, az utolsó barátnője nemfoglalkozott hegymászással, ugye? Ismerted?

– Találkoztunk párszor. Jelentéktelen ügy volt. Csakközjáték. Rendes csaj, de terhére volt Adamnek, állandóansiránkozott. Amikor Adam rájött, milyen, kirakta.– És Francoise milyen volt? – Becsvágyó. Gazdag. Egész jól mászott. – Ésgyönyörű volt. – Gyönyörű? – gúnyolódott Deborah. – Csak annak, aki aselymes fekete hajú, hosszú lábú, vékony, napbarnított nőketkedveli. Sajnos a legtöbb férfi ilyen. – Szörnyű lehetettAdamnek. – Francoise-nak még szörnyűbb. Egyébként már vége volt,nem igaz? – tette hozzá, és elhúzta a száját. – Rajongott ahegymászókért. Kedvelte a fickókat. – Kissé lehalkította ahangját. – Adamnak eltartott egy ideig, mire rájött, de felnőttember. Tudja, mi történik, amikor az ember hegymászóorvosokkal fekszik le. Ekkor megértettem.– Szóval te meg ő... – Adam felé böktem a fejemmel.Deborah hozzám hajolt, a kezemre tette a kezét. – Egyikünknek sem jelentett semmit, Alice. Csak nemakartam, hogy titok legyen köztünk. – Persze – mondtam. Nem érdekelt. Annyira nem. – SzóvalFrancoise előtt volt az a Lisa nevű lány – noszogattam, hogy beszéljentovább. – Ezt akarod? – kérdezte Deborah derűs gyanakvással. –Adam dobta Lisát, amikor beleesett Francoise-ba.

– Amerikai volt? – Nem. Angol. Walesi vagy skót, vagy valami ilyesmi. Azthiszem, hobbiból mászott. Éveken át ők voltak a Pár. – Úgyejtette ki a szót, mintha önmagában véve vicces volna. – Denehogy félreértsd, Alice! A Pár voltak – láthatatlan idézőjeletrajzolt a levegőbe –, de egy percig sem éltek együtt. Adamsenkiben sem bízott úgy, ahogy benned bízik. Ez más dolog. Tovább unszoltam. – Mindig volt valaki a háttérben. Habár akadtak olyanügyei, amelyek, ahogy te mondod, semmit sem jelentettek, demindig volt tartós kapcsolata. Amikor az egyik véget ért, kezdődött a másik. Deborah megint rágyújtott, és elgondolkodva ráncolta ahomlokát. – Bár lehet. Nem emlékszem, kivel volt Lisa előtt. Talánnem is találkoztam vele. Évekkel korábban, amikormegismertem Adamet, bemutatott egy lányt. Hogy is hívták?Pennynek. Egy másik régi barátomhoz, egy Bruce Maddernnevű hegymászóhoz ment feleségül. Sydney-ben élnek. Tízéve nem láttam őket. – Rám nézett, majd ismét Adamrepillantott. – Jézusom, mit csinálunk? Ne foglalkozzmindezzel! Az egészben az a lényeg, hogy Adam olyanemberekhez is hűséges maradt, akikbe nem volt igazánszerelmes. – Mosolygott. – Számíthatsz rá. Nem fog elhagyni. És te sem hagyhatod előt. Másztam vele.

Nem tűri, hogy valaki megszegje az ígéretét. – Ez ijesztően hangzik – állapítottam meg derűsen. – Mi van a mászással, Alice? Nincs hozzá kedved? Hé,Adam, jövőre magaddal viszed Alice-t? – hallottam Dánielhangját. Adam kedvesen felém fordult. – Erről talán inkább őt kellene kérdezned – mondta. – Engem? – kérdeztem riadtan. – Felhólyagzik a lábam.Elfáradok és zsörtölődöm. Alkalmatlan vagyok. És aztszeretem igazán, ha meleg van, és jól bevackolom magam.Számomra a boldogság egyet jelent a forró fürdővel meg aselyemblúzzal. – Ezért kellene másznod – mondta Dániel, miközben kétcsésze kávéval odajött hozzánk, és letelepedett a földre. –Tudod, Alice, néhány éve megjártam az Annapurnát. Valamizűr volt az ellátmánnyal. Mindig akad valami zűr. Általábanolyasmi, hogy az ember két balkezes kesztyűvel találja magáthatezer méter magasan, ezúttal azonban valaki öt pár zoknihelyett ötvenet rendelt. Ez azt jelenti, hogy akármikormentem be a sátorba, mindig vadonatúj zoknit húzhattam, ésélvezhettem. Te soha nem másztál, ezért el sem tudodképzelni, milyen érzés volt abba a meleg, száraz zoknibabújtatni a lábamat. Képzelj csak el minden eddigi forró fürdőtegyetlen élménybe sűrítve. – Fa – mondtam. – Micsoda? – értetlenkedett Dániel. – Miért nem fára másztok? Miért kell hegynek lennie? Dániel szélesen elvigyorodott.

– Azt hiszem, ennek a kérdésnek a megválaszolásátmeghagyom a híres kalóz hegymászónak, Adam Tallisnek.Adam egy pillanatra elgondolkodott. – Fa tetején nem lehet fényképezkedni – jelentette kivégül. – Ezért másznak a legtöbben hegyre. Hogy a tetejénbeálljanak a fényképhez. – Kivéve téged, drágám – tettem hozzá, azutánelszégyelltem magam, hogy komolyan mondtam. Csöndben feküdtünk, a tüzet néztük. A kávématszürcsölgettem. Azután hirtelen ötlettől vezérelveelőrehajoltam, elvettem Deborah cigarettáját, beleszívtam, ésvisszaadtam neki. – Könnyű lenne megint rászokni – mondtam. – Főleg egyilyen estén, a földön fekve a tűz előtt, kicsit részegen,barátokkal, egy finom vacsora után. – Adamre néztem, akiengem figyelt, az arcán vibrált a tűz fénye. – Bár mégsemezek miatt van. Azt hiszem, már mielőtt Adammeltalálkoztam, szerettem volna kipróbálni valami ilyesmit. Az adologban a vicces, hogy Adam hatására értettem meg, milyencsodálatos dolog a hegymászás, ugyanakkor miatta nemakarom csinálni. Csak akkor vállalkoznék rá, ha képes lennékgondoskodni másokról. Nem akarom, hogy végig másokvigyázzanak rám. – Körülnéztem. – Ha együtt másznánk, mindannyian végig velemtörődnétek. Deborah talán leesne miattam egygleccserszakadékba, Dániel pedig átadná a kesztyűjét. Nekemsemmi bajom sem esne. Ti fizetnétek meg érte.

– Gyönyörű voltál ma este. – Köszi – nyugtáztam álmosan. – És vicces volt, amit afákról mondtál. – Köszi. – Majdnem megbocsátottam, hogy a múltam felőlfaggattad Debbie-t. – Ó! – Tudod, mit akarok? Azt akarom, hogy akkortólszámítson az életünk, amikor először megpillantottukegymást. Mit gondolsz, lehetséges ez? – Igen – mondtam. Közben azt gondoltam, nem.

HUSZONÖT A történelem, ahogy az iskolában tanultuk, remekültagolható: középkor, reformáció, reneszánsz, Tudorok,Stuartok. Számomra Adam korábbi élete hasonlóképpenszakaszokból állt: egymástól elhatárolt idősávokból; mint azüvegbe rendezett színes homokrétegek. Volt Lily-korszak,Francoise-korszak, Lisa-korszak, Penny-korszak. Már nembeszéltem Adammel a múltjáról: tiltott téma. Degondolkodtam rajta. Számtalan apró részletet megtudtam anőkről, akiket szeretett, és beillesztettem őket a nagyobbképbe. Eközben rájöttem, hogy hézag van az időrendben –egy betöltetlen darab, amelyben valakinek kellett volnalennie, de nem volt. Hozzávetőleg egy év telhetett el állandópartner nélkül, de ez valahogy nem illett a mintázatba, amelyAdam életében kirajzolódott. Mintha a távolból felém közeledő szeretett férfitfigyelném, akit egyszer csak hirtelen elnyel a köd. Úgyszámoltam, körülbelül nyolc évvel korábbra tehető a hézagideje. Senkit sem akartam ezzel kapcsolatban faggatni, deegyre erősebb szükségét éreztem a rés kitöltésének.Megkérdeztem Adam-től, vannak-e gyerekkori fényképei, deúgy tűnt, nincsenek. Véletlenszerűen föltett kérdéseksegítségével igyekeztem rájönni, mit csinált annak idején,mintha a jelentéktelen adatok összeillesztésének

köszönhetően végül rábukkanhatnék valami kielégítőválaszra. Csúcsok és veszélyes utak nevét fölfedeztem ugyan,de soha nem akadtam olyan nőre, akivel betölthettem volna aLisa és Penny közötti űrt. Adammel kapcsolatbanmindenkinél nagyobb szakértelemre tettem szert. Biztosrakellett mennem. Egy március végi hétvégén ismét fölkerestük a régi családiházukat. Adamnek magához kellett vennie a felszerelésheztartozó holmikat, amelyeket a nagy melléképületek egyikébentárolt, ezért kisteherautót bérelt. – Csak vasárnap kell visszavinnem. Szombat estéremegszállhatunk valami hotelben. – Szobapincérrel – egészítettem ki. Eszembe sem jutott aztjavasolni, hogy aludjunk az apja házában. – És ha kérhetem, ahálóból nyíló fürdőszobával. Korán indultunk. Gyönyörű, vakítóan napfényes koratavaszi reggel volt. Egyik-másik fa már virágzott, az északfelé tartó utunkat szegélyező mezőkön lassan felszállt a köd.Az újjáéledés reménye sugárzott mindenből. Egyszervizállomásnál megálltunk reggelizni. Adam kávét ivott,hozzá a szokásos dán vajas süteményét rendelte, én hatalmassonkás szendvicset – két szelet fehér kenyér, zsírralmegkenve, köztük inas, rózsaszín sonkaszeletek – és egybögre forró csokoládét kértem. – Szeretem a jó étvágyú nőket – jegyezte meg Adam. Ígyaztán az ő süteményét is megettem.

Tizenegy körül érkeztünk, és akár a mesében, mindentpontosan ugyanúgy találtunk, mint a legutóbbilátogatásunkkor. Senki sem üdvözölt minket, nyomát semláttuk Adam apjának. Beléptünk a sötét előcsarnokba, aholőrt állt a nagypapa órája, és levettük a kabátunkat. A fagyosnappaliba lépve Adam az apját szólította, de nem érkezettválasz. – Hozzá is foghatunk – mondta Adam. – Nem tart túlsokáig. Visszavettük a kabátunkat, és a hátsó ajtón át távoztunk. Aház mögött különféle méretű melléképületek álltak; Adamtőlmegtudtam, hogy valamikor komoly gazdálkodás folyt abirtokon. A legtöbb épület elhanyagolt állapotban volt, denéhányat úgy-ahogy karban tartottak; felújították rajtuk apalatetőt, és kihúzkodták a gyomot a bejáratuk előtt.Miközben elhaladtunk mellettük, bekukucskáltam azablakokon. Az egyikben törött bútort, üres borosüvegekettartalmazó dobozokat, régi hőtárolós kályhákat láttam, asarokban háló nélküli pingpongasztal állt. De akadt ottfűnyíró, néhány gereblye, egy rozsdás kasza, ásók, vasvillák,kapák, jókora komposzt- és cementzsákok, fűrészek. – Mik ezek? – kérdeztem, és a falra csavarozott nagyhorgokon lógó fura, csillogó, ezüstös szerkezetekre mutattam. – Mókuscsapdák. Az egyik épületbe be akartam menni, mert a törött ablakonát észrevettem, hogy az egyik nagy dobozban gyönyörű,kiöntő nélküli porcelán teáskanna szomorodik, egy kampón

pedig szakadt, használhatatlan papírsárkány lógott. Az volt abenyomásom, itt tárolták a család összes feleslegessé váltholmiját, amelyre senki sem tartott igényt, de kidobni seakarták őket. Kofferek és dobozok sorakoztak a földön. Azegész valahogy túl rendezettnek és szomorúnak tűnt. Azontöprengtem, vajon mi történt Adam anyjának holmijával;valószínűleg itt hevernek régóta érintetlenül. MegkérdeztemAdamtől, de elhúzott az ablaktól. – Ne törődj vele, Alice! Csupa ócskaság, apámnak évekkelezelőtt meg kellett volna szabadulnia tőlük. – Soha nem nézed át őket? – Miért tenném? Nézd, itttartom a saját cuccomat. Nem hittem volna, hogy ennyi holmija van. Csaknemteljesen kitöltötte a hosszú, alacsony helyiséget. Mindengondosan becsomagolva és elrendezve; rengeteg doboz éscsomag, rajtuk keresztben Adam lendületes írásávalfeltüntetve a tartalmuk. Különféle vastagságú és színű, szorosan föltekert kötelek.A gerendákról lógó jégcsákány. Üres és csukott hátizsákok aporban. Az egyik vékony műanyag csomag sátor volt, arövidebb pedig Gore-Tex hálózsák. Mászóvasakat tartalmazóláda a hosszú, vékony szögek doboza mellett. Fajtánkéntosztályozott bilincsekkel, csavarokkal, szorítókkal teli doboz.A keskeny polcokon celofánba csomagolt kötések álltak, egyszélesebben pedig gázzal működő hordozható fűtőtestet,néhány gáztartályt, ónbögrét és számos vizespalackot láttam.

Az egyik falhoz két pár használt hegymászó bakancsottámasztottak. – Ebben mi van? – érdeklődtem, miközben puhanejlonzsákot bökdöstem a lábfejemmel. – Kesztyűk, zoknik, termoalsóneműk, ilyesmik. – Nem lehet valami könnyű a csomagod. – Semmi fölöslegeset nem viszek magammal. Nemjókedvemben cipelem ezeket a holmikat – válaszolta, éskörülnézett. – Mit akarunk elvinni? – Például ezt. – Egy nagyobb, hosszúkás csomagot húzottelő. – Függeszthető sátor. Meredek sziklafalhoz rögzíthető.Egy alkalommal négy éjszakát töltöttem benne tombolóviharban. – Ijesztően hangzik – jegyeztem meg borzongva. – Kényelmes. – Miért van most szükséged rá? – Nem nekem kell, hanem Stanley-nek. Átkutatott egy kenőcsöstubusokkal teli Tupperwaredobozt, kivett néhányat, és a kabátzsebébe tuszkolta őket.Levett a gerendáról egy jégcsákányt, a sátor mellé fektette.Azután leguggolt, és kisebb dobozokat vett elő, a feliratukatvizsgálgatta. Minden figyelmét a feladatra összpontosította. – Járok egyet – közöltem végül. Föl sem nézett. Időközben olyan meleg lett kint, hogy levettem akabátomat. A konyhakerthez sétáltam, ahol néhány hervadó,felmagzott káposzta hajladozott, és gyom kúszott a

babkarókra. Valaki kissé nyitva hagyta a locsolócső csapját,jókora pocsolya keletkezett a kert közepén. Az egész olyanlehangoló volt. Elzártam a csapot, azután körülnéztem, nincs-e a közelben Adam apja, és eltökélten megindultam aroskadozó épület felé, amelyben a porcelánkannát és apapírsárkányt láttam. Át akartam nézni a dobozokat, hogylássam Adam gyerekkori tárgyait, és fényképeket akartamszerezni róla meg az anyjáról. A zárban lévő nagy kulcs könnyen elfordult. Az ajtó befelényílt. Csöndesen behúztam magam mögött. Látszott, hogy aközelmúltban járt ott valaki, ugyanis csak néhány dobozt ésbőröndöt borított vastag porréteg, mások egészen tisztákvoltak. Az egyik sarokban madárcsontvázat vettem észre.Nehéz, áporodott levegő volt a helyiségben. Mindazonáltal beigazolódott a sejtésem: itt tárolták acsalád régi tárgyait. A teáskanna egy porcelánkészletheztartozott. Némelyik csésze belső falán még halvány, barnáscsík jelezte a hajdani ital szintjét. Egy csomagolóládátmegraktak gumicsizmával. Kisméretűek is akadtak köztük.Nyilván a gyermek Adam viselte őket. A legnagyobbkofferek fedelén aranyozott V. T. kezdőbetűk látszottak.Hogy hívhatták Adam anyját? Nem emlékeztem rá, hogyvalaha is mondta volna. Óvatosan felnyitottam. Azzalbiztattam magam, hogy semmi rosszat nem csinálok, csaknézelődöm, bár gyanítottam, hogy Adam nem így értékelné.A koffer tele volt ruhákkal, melyek bűzlöttek a dohtól és amolyirtó orrfacsaró szagától. Kézbe vettem egy foltos

tengerészkék női ruhát, egy horgolt vállkendőt, egylevendulaszínű, gyöngygombokkal záródó kardigánt.Elegáns, kényes darabok. Lecsuktam a koffer tetejét, éskinyitottam a mellette álló viharvert fehér bőröndöt. Tele voltcsecsemőruhával: Adam ruháival. Hajós meg léggömbösmintázatú kötött szvetterek, csíkos rugdalózók,gyapjúsapkák, manós kapucnijú kezeslábas, apró harisnyák.Kis híján gügyögni kezdtem. Az évek során megsárgultkeresztelőpólya is benne volt. Az egyik falnál álló fiókosszekrényről számos gomb hiányzott, és a fél oldalát alaposanösszekarcolták. Tele volt kicsi könyvecskékkel, amelyekrőlközelebbi vizsgálódás után kiderült, hogy amolyan iskolaifüzetek és értesítők. A két lány és Adam használta azEtonban. Véletlenszerűen felnyitottam az egyiket 1976-ból.Adam tizenkét éves lehetett akkor. Abban az évben halt megaz anyja. A matematikánál ezt olvastam: „Ha Adam atanulásra, nem pedig a bomlasztásra fordítaná a figyelemreméltó képességeit, akkor jól teljesítene. Mivel azonban...” ígyszólt a kék tintával, takaros dőlt betűkkel írt szöveg.Becsuktam a könyvecskét. Ez már meghaladta a nézelődést;sokkal inkább kémkedésnek éreztem. A helyiség túlsó végébe mentem. Fényképeket kerestem.De csak leveleket találtam egy szíjjal duplán átkötött kisdobozban. Nem is tudom, miért, először azt hittem, Adamanyja írta őket. Talán mert az ő nyomára akartam bukkanni,és a kézírás alapján arra következtettem, nőtől származnak alevelek. De amikor kézbe vettem és átlapoztam a fölső

kupacot, azonnal rájöttem, hogy sok-sok embertől való,sokféle kézírással írt leveleket tartalmaz. Elakadt alélegzetem, amikor megnéztem a kék golyóstollal firkantottelsőt. Drága, drága Adam! Így kezdődött. Lily írta. Hirtelenmegállított valami halvány lelkiismeret-furdalás. Letettem,azután újból fölemeltem a kupacot. Nem olvastam végig aleveleket, de önkéntelenül is felfigyeltem bizonyosjelentőségteljes mondatokra, amelyekről tudtam, örökrebennem maradnak. Csak azt néztem meg, kitől származnak.Mintha régész volnék, ámítottam magamat, aki ásatásokatvégez Adam múltjában, az ismert időszakaiban. Az első – rövid és csapongó – leveleket Lily írta. Azutánkövetkeztek Francoise fekete tintával, a franciákra jellemzőhurkokkal és elegáns dőlt betűkkel rajzolt levelei. Ezektöbbnyire hosszúak voltak. Nem hatotta át őket szenvedély,mint Lilyéit, de beleborzongtam a szókimondóbizalmasságukba. A nő kivételesen színes angolsággalfogalmazott, még az alkalmi nyelvbotlásai is bájosak voltak.Francoise kupaca alatt különböző feladóktól származólevelek következtek. Egy a mámoros Bobbytól, egy másik Taláírással, majd egy halom képeslap Lisától. Lisa kedvelte afelkiáltójeleket és az aláhúzásokat. Azután Lisa írásai alatt – vagyis Lisa előtt – olyan nőtőlszármazó levelek következtek, akiről soha nem hallottam. Azaláírásra pillantottam: Adele. A sarkamra ülve hallgatóztam.Minden tökéletesen csöndes volt. Mindössze a szél zörgését

hallottam a fölöttem lévő meglazult palán. Adam mégbiztosan a holmiját rendezgeti. Megszámoltam Adele leveleit;a tizenhárom küldemény legtöbbje rövid volt. Ezek alattkövetkezett hat darab Pennytől. Megtaláltam a Lisa és Penny,Penny és Lisa közötti nőt. Adele-t. Hozzáfogtam, hogyelolvassam a leveleit, a legalsónál kezdtem, amelyetfeltehetőleg elsőként írt Adamnek. Az első hét-nyolc rövid és tényszerű volt: megszervezte,hol találkozzanak, megnevezte a helyet, az időt, éshangsúlyozta az óvatosságot. Adele férjnél volt: tehát ezértnem beszélt róla Adam. Még mindig őrizte a titkukat. Akövetkező levelek hosszabbak, zaklatottabbak voltak. Adelenyilvánvalóan bűntudatot érzett az általa „hűséges Tomnak”nevezett férje és egy sereg más ember, szülők, testvérek,barátok miatt. Folyamatosan azért könyörgött Adamnek,hogy könnyítse meg számára a dolgokat. Az utolsó levelébenelköszönt. Azt írta, képtelen tovább folytatni Tommegcsalását. Biztosította Adamet arról, hogy szereti, majdarról írt, Adam soha nem fogja megérteni, milyen sokatjelentett neki. Bevallotta, hogy nem ismer Adamnélcsodálatosabb szeretőt. De nem hagyhatja el Tomot. Aférfinak szüksége van rá, Adamnek pedig szemmel láthatóannincs. Vajon kért tőle valamit Adele? Az ölembe fektettem a tizenhárom levelet. Adele tehátelhagyta Adamet a férjéért. Lehet, hogy Adam soha nemheverte ezt ki, és ezért nem beszélt a nőről. Talán úgy érezte,a nő megalázta. Az idegességtől kissé nyirkos kézzel a fülem

mögé igazítottam a hajamat, és újból hallgatóztam.Ajtócsapódást hallottam? Összeszedtem a leveleket, és aPennytől valók tetejére raktam őket. Épp rá akartam tenni a többit, hogy a közelebbi múltbólvalókkal takarjam a múltnak azt a rétegét, amikorészrevettem, hogy a többiektől eltérően Adele hivatalos,fejléces családi levélpapírra írta az utolsó üzenetét, minthaezzel is hangsúlyozná az elkötelezettségét. Tom Funston ésAdele Blanchard. Valami megmozdult az emlékezetemben,mintha bizsergés futott volna le a gerincemen. Blanchard:valahonnan ismerősnek tűnt a név. – Alice! Rácsaptam a dobozra a tetőt, és anélkül, hogy ismétátkötöttem volna, visszalöktem a helyére. – Hol vagy, Alice? Feltápászkodtam. Csupa por volt anadrágom térde, koszos lett a kabátom. – Alice! Adam nem járt messze, egyre csak szólongatott, ésközeledett. A lehető legcsöndesebben a csukott ajtó feléosontam, közben a hajamat igazgattam. Jobb volna, ha nembukkanna itt rám. A szoba sarkában, az ajtótól balra töröttfotel állt, amelyre sárga damasztfüggönyöket tornyoztak.Kissé előrehúztam a fotelt, és mögé kuporodva vártam aléptek távolodását. Az egész képtelenségnek tűnt. Ha Adam aszoba közepén találna rám, azt mondhatnám, csakkörülnéztem. Ha a fotel mögé bújva vesz észre, akkoregyáltalán semmit sem mondhatnék. Nem egyszerűen kínos

volna: veszélyes. Ismertem a férjemet. Épp föl akartam állni,amikor belökte az ajtót, és hallottam, hogy a helyiségbe lép. – Alice! Lélegezni sem mertem. Lehet, hogy megláthat afüggönykupac mögött. – Itt vagy, Alice? Ismét csapódott az ajtó. Tízig számoltam, azután fölálltam.Odamentem a leveleket tartalmazó dobozhoz, kinyitottam, éslopással tetézve a házastársi bűntényeim sorát, elővettemAdele utolsó levelét. Majd visszacsuktam, de előzőleg mégátkötöttem a paksamétát. Nem tudtam, hová dugjam a levelet.Nyilván nem tehettem zsebre. Megpróbáltam a melltartómbatuszkolni, de testhez álló bordás felsőrészt viseltem, éskilátszott alóla a nagy darab papír. Mi a helyzet abugyimmal? Végül levettem a cipőmet, és abba rejtettem. Mély levegőt vettem, és az ajtóhoz léptem. Zárva volt.Bizonyára Adam zárta be, amikor kiment. Jó erősenmeglöktem, de ellenállt. Rémülten néztem körül, valamiszerszámot keresve. Levettem a falról a régi papírsárkányt, éskihúztam a szakadt anyagból a középső pálcát. Átdugtam akulcslyukon, bár nem tudom, mit is reméltem ezzel elérni.Hallottam, hogy az ajtó túloldalán a földön csörömpöl akulcs. Az ablakban törött volt az alsó üvegtábla. Ha kiszedném acsorba cserepeket, átfurakodhatnék a nyíláson. Talán.Kezdtem kihúzogatni a keretből a szilánkokat. Azutánkidobtam rajta a kabátomat. Az ablak alá húztam egy koffert,ráálltam, és átlendítettem a fél lábamat. Túl magasan volt az

ablak: nem ért földet a talpam a túloldalon. Fájdalmasanátküzdöttem magam a nyíláson, míg végül szilárd talajt érteka lábujjaim. Éreztem, hogy egy figyelmetlenül ott hagyottszilánk átszúrta a farmeromat, és beleállt a combomba.Összehúztam magam, átpréseltem a felsőtestemet, élesnapfény érte a fejemet. Mit mondanék, ha valaki rajtakapna?A másik lábam is kikerült. Na, ezzel megvolnék. Lehajoltam,fölvettem a kabátomat. A bal kezem vérzett. Csupa piszok,pókháló és por mindenem. – Alice! Távolról hallottam Adam hangját. Nagyot sóhajtottam. – Adam! – Ez elég határozottan hangzott. – Hol vagy?Mindenütt kerestelek. – Leporoltam magam, megnyaltam a mutatóujjamat, ésvégigdörzsöltem vele az arcomat. – Hova a csudába kerültél, Alice? – Adam befordult asarkon, lelkes volt és jóképű. – Te hová kerültél? – Elvágtad a kezedet. – Semmi komoly. De azért meg kell mosnom. A ruhatárban – egy ódivatú helyiségben, ahol atweedkalapok és a zöld gumicsizmák mellett a fegyvereket istartották – leöblítettem a kezemet, és vizet fröcsköltem azarcomra. Adam apja a nappaliban ült egy fotelban, mint aki egészidő alatt ott volt, csak egyszerűen nem vettük észre.Whiskyvel teli pohár állt mellette. Odamentem hozzá, kezet

ráztam vele, a megereszkedett bőr alatt éreztem a vékonycsontjait. – Szóval feleséget szereztél magadnak, Adam – jegyeztemeg. – Itt maradtok ebédre? – Nem – válaszolta Adam. – Szállodába megyünk. Fölsegítette a kabátomat, amelyet még mindig a hónomalatt szorongattam. Rámosolyogtam.

HUSZONHAT Egyik este körülbelül tizenöten jöttek hozzánk pókerezni.Párnákon ültek a földön, nagy adag söröket meg whiskyketittak, és addig füstöltek, míg az összes kistányér teli nem lettcsikkel. Hajnali kettőre két fontot vesztettem, Adam pedighuszonnyolcat nyert. – Hogy lehetsz ennyire jó? – kérdeztem, miután mindenkitávozott Stanley kivételével, aki az ágyunkra zuhant, rasztáshajtincsei szétterültek a párnán, és egy fillér sem maradt azsebében. – Sok év gyakorlat teszi. – Elöblített egy poharat, és aszárítóra tette. – Néha olyan különös azokra az évekre gondolni, amikornem voltunk együtt – jegyeztem meg. Fölkaptam egygazdátlan poharat, és kiürítettem. – Amikor Jake-kel voltam,te pedig Lilyvel. Meg Farncoise-zal, Lisával meg... –Elhallgattam. – Ki volt Lisa előtt? Közömbösen nézett rám, egyáltalán nem játszotta megmagát. – Penny. – Ó! – Igyekeztem gondtalan hangot megütni. – Lisa ésPenny között senki sem volt? – Senki különös. – A szokott módon vállat vont. – Erről jut eszembe: férfi van az ágyunkban. – Fölálltam,és ásítottam. – A kanapé jó lesz?

– Nekem bárhol jó, ahol te is ott vagy. Óriási különbség van aközött, hogy nem mondunk elvalamit és aközött, hogy határozottan titokban tartjuk. ADrakloop késése miatti két üzleti tárgyalás között felhívtam anőt a munkahelyemről. Megfogadtam magamban, hogy ez azutolsó alkalom, a legeslegutolsó, amikor Adam múltjábankutatok. Ez az egy dolog még, azután mindenre fátylatborítok. Bevágtam magam mögött az ajtót, a tűzfalra néző ablakfelé fordultam a székemmel, és tárcsáztam a levél fejlécénfeltüntetett számot. Süket volt a vonal. A biztonság kedvéértmegismételtem a hívást. Semmi. Megkértem atelefonközpontost, ellenőrizze a vonalat, azt mondta, márnem használják. Érdeklődtem, meg tudja-e nekem adniBlanchard-ék számát, A. Blanchard-ét West Yorkshire-ben.Egyáltalán nem laknak ott Blanchard-ék. És T. Funston van?Ezen a néven sincs telefon. Sajnálom, tisztelt ügyfél, hangzottaz udvarias válasz. Kis híján elsírtam magam a csalódástól. Mit csinál az ember, amikor meg akar valakit találni?Ismét elolvastam a levelet, nyomra vezető jel után kutattam,pedig már tudtam, hogy nincs. Jó levél volt: egyenes ésszívből jövő. Tom neki a férje, írta a nő, Adamnek pedig abarátja. A kapcsolatuk soha nem volt mentes a jelenlététől.Egy napon bizonyára rájönne, és Adele nincs fölkészülvearra, hogy ekkora fájdalmat okozzon neki. És a pillanatnyilagérzett bűntudattal sem tud együtt élni. Biztosította Adametarról, hogy imádja, de többször nem találkozhatnak.

Megírta, hogy pár napig a húgánál lesz, és Adam nepróbálja más elhatározásra bírni, ne is keresse vele akapcsolatot. Eltökélt. A viszonyuk, kettőjük titka marad:Adam sem beszélhet róla senkinek, még a legközelebbibarátainak sem; azoknak a nőknek sem, akik utánakövetkeznek. Soha nem felejti el Adamet, de reméli, hogyAdam egy napon elfelejti őt. Sok szerencsét kíván neki. Olyan ember levele volt, aki valóban felnőtt. Az asztalrafektettem, és megdörzsöltem a szememet. Talán annyibankellene hagynom. Adele könyörgött Adamnek, hogy soha nebeszéljen róla senkinek, még a jövőbeli szerelmeinek se.Adam mindössze tiszteletben tartotta a kívánságát. Ez illett ajelleméhez. Megtartja az ígéreteit. Adamben volt valamirettentően prózai vonás. Ismét fölvettem a levelet, bámultam, hagytam elmosódni aszavakat. Miért érzem a neve hallatán, hogy megmozdulbennem egy halvány emlék? Blanchard. Hol hallottam már?Talán Adam egyik hegymászó cimborájától. Nem kétséges,hogy a nő meg a férje hegymászó volt. További pár perciggyötörtem magam, azután elindultam a kereskedelmiosztályra a következő megbeszélésre. Adele nem hagyott nyugton. Ha egyszer féltékenykednikezdünk, akkor minden a gyanakvásunkat erősíti.Igazolhatunk sejtéseket, de cáfolni soha sem tudjuk őket. Aztmondtam magamban, hogy ha megismerem Adele-t,kiszabadulok a szexuális kíváncsiság szorításából. Felhívtam

Joanna Noble-t, és megkérdeztem, használhatom-e a szakmaijártasságát. – Mi a helyzet, Alice? Újabb házastársi téboly? – Olyanvolt a hangja, mintha rám unt volna. – Nem ilyesmiről van szó. – Gyorsan fölnevettem. –Semmi köze sincs hozzá. Csak... Le kell valakit nyomoznom.És azt hiszem, mostanában emlegették az újságokban.Tudom, hogy maga hozzáfér a lapok dokumentumtárához. – Igen – mondta óvatosan. – Azt mondja, semmi közesincs a paranoiához? – Igen. Egyáltalán semmi. A vonal túlsó végén kopogás hallatszott, mintha Joannaceruzát ütögetne az asztalához. – Ha elsőként érkezik reggel – kezdte végül mondjukkilenckor, előkereshetjük a számítógépen a névmegjelenéseit, és a lényegeseket kinyomtathatjuk. – Örökhálám. – Rendben – mondta, azután elhallgatott. – Adammelminden rendben van? – Úgy hangzott, mintha a Somme-icsatáról beszélne. – Aha – válaszoltam derűsen. – Minden csöndes. – Akkor, viszlát holnap. Kilenc előtt érkeztem, Joanna nem volt ott. A portánvárakoztam, és előbb megpillantottam, mint ahogy ő

észrevett. Fáradtnak és elgondolkodónak tűnt, de amikormeglátta, hogy ott ülök, így szólt: – Rendben, lássunk hozzá. A könyvtár az alagsorban van.Mindössze tíz percem van. A könyvtárban temérdek sorban álltak elcsúsztathatópolcok, mindegyik tele barna irattartókkal, amelyeket témákszerint csoportosítottak és ábécérendbe soroltak,ilyesféleképpen: Diana, diéták, domborművek/rézből. Joannaelvezetett mellettük, egy nagyobb számítógéphez lépett.Előhúzott még egy széket, hellyel kínált, azután leült aképernyő elé. – Mondja meg a nevet, Alice! - Blanchard – válaszoltam. – Adele Blanchard. B, L... –Betűzni kezdtem, de addigra már begépelte. A számítógép életre kelt; számok töltötték meg a jobbfölső sarkot, és az óra ikonján körbejárt egy kéz. Csöndbenvártunk. – Azt mondta, Adele? – Igen. – Sajnálom, Alice, Adele Blanchard névre nincstalálat. – Nem baj – mondtam. – Csak tapogatóztam. Igazán hálásvagyok önnek. – Felálltam. – Várjon, eszembe jutott egy másik Blanchard. Ismerősvolt a név. Átnéztem Joanna válla fölött. – Tara Blanchard. – Ez az! Mindössze egy vagy két bekezdés egy fiatal nőről,akit pár hete húztak ki a csatornából East Londonban.

Ezért hangzott ismerősnek a név. Csalódás nyilallt belém.Joanna lenyomott egy billentyűt, hogy további találatokatkeressen: még egyet talált, amely többékevésbé megegyezettaz előzővel. – Kinyomtassam? – kérdezte némi gúnyos éllel. – Lehet,hogy ez Adele második neve. – Igen, nyomtassa ki. Miközben a nyomtató akadozva kiadta a Tara Blanchard-ról szóló egyetlen oldalt, megkérdeztem Joannától, hallott-evalamit Michelle-ről. – Hála istennek semmit. Tessék, a cikk. Átadta a papírt. Félbehajtottam, azután még egyszer.Rögtön ki kellene dobnom, gondoltam. De nem tettem.Zsebre raktam, és taxival mentem az irodába. Ebédidőig nem néztem meg az újságcikket. Akkor a közelikávéházban sajtosparadicsomos szendvicset meg almátvettem, és visszamentem velük az irodámba. Elolvastam anéhány soros hírt: Március másodikán egy csapat fiatal egyEast London-i csatornában megtalálta Tara Blanchardhuszonnyolc éves titkárnő holttestét. Adele levelében szó volt egy húgról. Leemeltem a polcróla körzeti telefonkönyvet, és belelapoztam, bár nemszámítottam rá, hogy találok valamit. De ott volt: Blanchard,T. M., 23B Bench Road, London EC2. Fölvettem atelefonkagylót, azután meggondoltam magam. ÁtszóltamClaudiának, azt mondtam, elmegyek, és megkértem, vegye áta hívásaimat. Hamarosan jövök.

A Bench Road huszonhárom szám alatti keskeny,homokszínű, kavicsos vakolatú teraszos ház a többi közészorult, és az általános elhanyagoltság levegője lengte körül.Az egyik ablakban elpusztult növény látszott, a másikrarózsaszín vásznat akasztottak függöny helyett. Megnyomtama B jelű csengőt, és vártam. Fél kettőt mutatott az óra, és úgytűnt, ha lakott is valaki ott Tarával, nincs otthon. Már éppmás lakókhoz akartam becsöngetni, hogy előcsaljak egykétszomszédot, amikor lépéseket hallottam, és a vastagonrecézett üvegen át megpillantottam egy felém közeledőalakot. Kinyílt az ajtó, amennyire a beakasztott lánc engedte,és a résen kibámult egy nő. Tiszta sor, hogy fölébresztettem:fürdőköpenyt viselt, duzzadt volt a szeme. – Mit akar? – Szívből sajnálom, hogy zavarom – kezdtem –, Tarabarátja vagyok, és gondoltam, ha már itt járok... Becsukódott az ajtó, a lánc koccanása hallatszott, azutánkitárult az ajtó. – Akkor jöjjön be. Alacsony, kövérkés fiatalasszony volt vöröses hajjal, aprófüllel. Várakozásteljesen méregetett. – Sylvie vagyok – füllentettem. – Maggie. Követtem alépcsőn, majd a konyhába. – Kér egy csésze teát? – Nem akarok alkalmatlankodni. – Már fölébredtem, nem igaz? – nyugtatott meg barátságoshangon. – Nővérként dolgozom, mostanában éjszakásműszakban.

Megtöltötte a vízforralót, azután velem szemben leült apiszkos konyhaasztal mellé. – Tara barátja volt? – Igen – válaszoltam magabiztosan. – Soha nem jártam itt. – Nem szokott az ismerőseiről beszélni. – Valójában gyerekkori barátom volt – magyaráztam.Maggie a teával foglalatoskodott. – Olvastam a lapokban ahaláláról, és tudni akartam, mi történt. – Borzalmas volt – idézte föl Maggie, miközben felállt; kétfiltert helyezett a kannába, és rátöltötte a forró vizet. – Cukrotkér? – Nem. Tudja a rendőrség, mi történt? – Rablást emlegettek. Hiányzott a pénztárcája, amikorrátaláltak. Mindig mondtam neki, hogy sötétedés után nemkellene a csatorna mellett járkálnia. De nem hallgatott rám.Azon az útvonalon feleannyit kell gyalogolni az állomásig. –Szörnyű – jegyeztem meg. A sötét csatornára gondoltam, ésbeleborzongtam. – Igazából inkább Adele barátnője voltam. – A testvéréé? – Átjárt az öröm: tehát Tara Adele testvérevolt. Maggie elém rakta a teámat. – Szegény pára! Ésszegény szülők. Képzelem, mit érezhették. Nagyjából egyhete eljöttek a holmijáért. Nem is tudtam, mit mondhatnéknekik. Nagyon bátran viselkedtek, de semmi sem lehetrosszabb annál, mint amikor valaki a gyerekét veszíti el, nemigaz?

– Igaz. Megadták a címüket vagy a telefonszámukat?Szeretném nekik kifejezni a részvétemet. – Egész jólbelejöttem a hazudozásba. – Fölírtam valahová. De azt hiszem, nem a noteszembe.Nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá. Talán a többi fecniközött lesz. Várjon csak! – Kotorászni kezdett a kenyérpirítómelletti papírkupacban: számlák, reklámcédulák, képeslapok,heti menüsorokat tartalmazó étlapok között, aztán végülészrevette, hogy a telefonkönyvre firkantotta. Felírtam aszámot egy használt boríték letépett darabjára, s apénztárcámba raktam. – Ha beszél velük, mondja meg nekik, hogy a kérésüknekmegfelelően minden itt hagyott holmit kidobtam, kivéve aruhákat, azokat az Oxfamnek adtam. – Ezek szerint nem mindent vittek magukkal? – Majdnem mindent; természetesen az összes személyesholmit, ékszert, könyvet, fényképet. Tudja, hogy van ez. Devolt, amit itt hagytak. Elképesztő, mennyi szemetetgyűjtögetünk, nem igaz? Majd én elintézem, mondtam nekik. – Megnézhetem? A nő meglepetten bámult rám. – Hátha van közöttük valami emlék – tettem hozzáelérzékenyülten. – A kukában van, ha el nem vitték azóta. – Átnézhetem? Maggie gyanakvónak látszott.

– Ha narancshéjak, macskakonzervdobozok és teafilterekközött akar turkálni, az a maga dolga. A kukák az utcánvannak, a bejárat előtt, talán látta is őket, amikor jött. Azenyémen fehér színű 23B felirat látható.– Akkor távozóban vetek rá egy pillantást. És nagyonköszönöm. – Semmi sincs köztük. Csupa régi kacat. Bizonyára őrült benyomását keltettem: csinos szürkenadrágkosztümöt viselő nő turkál a kukában. Mit gondoltamvajon, mit reméltem fölfedezni Taráról, aki nem jelentettszámomra mást, csak nyomra vezető eszközt a szüleihez?Akiket már ugyancsak megtaláltam, és akik ugyancsaksemmit nem jelentettek nekem, kivéve azt, hogy asegítségükkel rájöhetek, ki volt Adele. Akinek semmit semlett volna szabad jelentenie számomra. Hiszen mindösszevalaki múltjának egy elveszett darabja. Csirkecsontok, üres szardíniás- és macskaeledel-dobozok,pár salátalevél, egy-két régi újság. Bűzleni fogok amunkahelyemen. Törött tál, villanykörte. Jobb lesz, hamódszeresen csinálom. Kiszedegettem a holmikat a kukából,és a fedelére tornyoztam őket. Elment mellettem egyházaspár, igyekeztem azt a látszatot kelteni, minthatökéletesen normális dolgot művelnék. Rúzsostubusok ésszemceruzák: ez talán Taráé volt. Szivacs, szakadtfürdősapka, jó néhány színes folyóirat. A járdára tettem őket,azután a majdnem üres kukába kémleltem. Egy arc nézettvissza rám. Ismerős arc.

Nagyon lassan, mint valami rémálomban, a kukábanyúltam, és kihúztam belőle az újságkivágást. Teafű tapadtrá. A hős visszatér; ez volt a cikk címe. A kuka mellett, asarokba tuszkolva találtam egy műanyag szatyrot.Kinyitottam, és beleraktam az újságot. Tovább kotorásztam akuka aljában, és még több kivágásra bukkantam. Piszkosak,ázottak voltak, de el tudtam olvasni rajtuk Adam nevét,fölismertem az arcát. Újabb nyirkos papírokat megborítékokat is találtam, és a szag meg a nedvesség miattátkozódva az összesét a szatyorba gyűrtem Miközben ezzel foglalatoskodtam, elment mellettem egyapró termetű, idős nő, aki két hatalmas kutyát vezetett duplapórázon, és undorodva nézett rám. Fintorogva bámultamvissza rá. Sőt magamban beszéltem is. Örült nő, akikukákban kotorász, és halálra rémiszti magát.

HUSZONHÉT Olajos és koszos lett a kezem. Így nem jelenhettem meg azirodában, haza akartam menni, és le akartam dörzsölni atevékenységem nyomait a testemről, a hajamról, ki akartamtörölni az elmémből. Az ázott papírokat tartalmazó szatyrotnem vihettem a lakásba. Le kellett ülnöm valahol, aholrendbe szedhetem a gondolataimat. Annyit agyaltam, annyimindent elhallgattam Adam elől, hogy lehetetlenség voltközelednem felé, míg mindent át nem gondolok. Előbb fölkellett idéznem, miket mondtam neki előzőleg, ki kelletttalálnom, mi legyen a történetem, hogy illeszkedjen a korábbihazugságokhoz. Ez az igazmondás előnye: nem kellállandóan összpontosítani. Az igaz dolgok maguktólösszeillenek. A köztem és Adam között megnyíló űr mégborúsabbá és elviselhetetlenebbé tette az amúgy is szürkenapot. Céltalanul őgyelegtem a lakóházakkal szegélyezettutcákon, kávéházat vagy valami helyet kerestem, aholmegnyugodhatnék és gondolkodhatnék, és megtervezhetem,mit tegyek. Mindössze egy sarki vegyesboltot láttam, devégül egy iskola melletti kis füves térségre érkeztem, aholivókutat és mászókát is elhelyeztek. Anyák babakocsibantologatták a csecsemőiket, lármázó kisgyerekekcsimpaszkodtak a játékokon. A kúthoz mentem, ittam belőle,

a csörgedező vízzel leöblítettem és a kabátom belsejébetöröltem a büdös kezemet. Az egyik padon senki sem ült. Csakis Tara lehetett atelefonáló, ő hagyta az üzeneteket, ő nyúlt a tejhez, mindeztaz Adam iránt érzett beteges rajongás miatt, amely abbóltáplálkozott, hogy Adamnek kapcsolata volt Tara nővérével.Korábban felfoghatatlannak tartottam az efféle viselkedést,mint amely nem áll arányban az érzelemmel, most azonbanmár szakértő voltam a megszállottság terén. Igyekeztemmegnyugodni. Egy darabig alig mertem a szatyorba nézni. Iskoláskoromban volt egy pasim, akinek az unokatestvéreegy punkzenekarban játszott, amely egy-két évig népszerűvolt. Időnként észrevettem a nevét, sőt a fényképétvalamelyik magazinban, és előfordult, hogy kitéptem a lapot,és megmutattam néhány barátomnak. Mi lehetett volnatermészetesebb annál, hogy Tarát érdeklik az Adamről szólóújságcikkek? Végtére is a legkülönfélébb ismerőseimet iselbűvölte az az Adam, akiről a lapokban olvastak. Tara pedigténylegesen ismerte. Az orromhoz emeltem a kezemet. Mégmindig édeskés, avas szagot árasztott. Fölidéztem a képet,ahogy titokban kotorászom a férjem egyik előző barátnőjéneka halott testvéréhez tartozó kidobott holmik között. Arragondoltam, hányszor becsaptam Adamet. Különbözik ezattól, ahogy korábban elárultam Jake-et? Az jutott eszembe, hogy helyesebb volna a legközelebbiszemetesbe dobni a szatyrot, majd hazamenni Adamhez,elmondani neki, mit tettem és mit fedeztem föl, mindent

bevallani, és a megértését kérni. Ha gyáva voltam beismerni,mit csináltam, akkor legalább lezárhatnám, és lehetővétenném, hogy továbblépjünk. Meggyőztem magam.Felálltam, szemétkosarat kerestem a tekintetemmel, ésészrevettem egyet. De nem tudtam megszabadulni a holmitól. Hazafelé bementem egy papírboltba, és vettem néhánydossziét. Amint kiléptem az üzletből, kibontottam őket. Azegyikre ezt írtam: Drakloop. 1995. április, konferencia,jegyzetek. Ez elég unalmasan hangzott ahhoz, hogylelohassza bárkinek az érdeklődését. Óvatosan kiszedegettema szatyorból Tara szomorú kis újságkivágásait, közbenigyekeztem elkerülni, hogy még jobban összekoszoljam aruhámat. A dossziéba tettem a papírokat, és eldobtam aszatyrot. Azután halálosan megrémültem, és értelmetlenszavakat firkantottam a másik három dossziéra. Amikorhazaértem, próbáltam úgy tenni, mintha csak úgy mellékesenvinném őket a kezemben. Munkaanyagok. – Feszültnek tűnsz – jegyezte meg Adam. Mögém lépett,és megfogta a vállamat. – Ez az izom görcsben van. –Masszírozni kezdte a területet, én pedig hangosan felnyögtema gyönyörűségtől. – Mi okozza ezt a feszültséget? Mi okozta a feszültségemet? Eszembe jutott valami. – Nem tudom, Adam. Kikészítettek azok a hívások megüzenetek. – Megfordultam, és átöleltem. – De már jobbanérzem magam. Abbamaradtak. – Abba, ugye? – A homlokát ráncolta. – Igen. Több mint egy hete semmi nem történt.

– Igazad van. Komolyan aggódtál miattuk? – Mindenre rátelepedtek. De azon tűnődöm, miértmaradtak abba. – Mindennek az az oka, hogy bekerült a neved azújságokba. Megcsókoltam. – Van egy javaslatom, Adam. – Micsoda? – Egy év unalom. Persze nem teljesen. Mindenesetrenyolcezer méter alatt. Azt akarom, hogy tökéletesen unalmaslegyen minden, amivel kapcsolatba kerülök. Azután felkiáltottam. Nem tehettem róla, mert Adamhirtelen fölkapott, végigvitt a szobán, és az ágyra lökött.Vigyorogva nézett le rám. – Meglátom, mit tehetek – mondta. – Ami pedig téged illet– Sherpához fordult, felkapta, csókot nyomott az orrára nemzsenge korban lévő macskáknak való látvány következik. –Szelíden letette a hálószobán kívül, és becsukta az ajtót. – És velem mi lesz? – kérdeztem – Nekem is távoznomkell? A fejét rázta. Másnap reggel egy időben indultunk, és együtt mentünk ametróhoz. Adam vidékre indult. Nyolc után fog hazaérni.Rám szörnyű nap várt különféle munkahelyimegbeszélésekkel, amelyek minden gondolatomat lekötötték.Amikor hunyorogva kiléptem a Drakon épületéből a szabadlevegőre, úgy éreztem, méhraj dong a fejemben. Hazafelé

vettem egy üveg bort meg valami készételt, amellyelmindössze annyi dolgom volt, hogy megmelegítsem, éskibányásszam az alufóliából. Hazaérve észrevettem, hogy nincs bezárva a kapu, deebben nem volt semmi szokatlan. Zenetanár lakott az elsőemeleten; amikor tanítványokat várt, kinyitotta a zárat. Deamikor a bejárati ajtónkhoz értem, ijedtemben a kezemből,amit vásároltam. A gyönge ajtót felfeszítették. Valamitráragasztottak. Az ismerős barna borítékot. Kiszáradt a szám,remegő ujjakkal vettem le, és gyorsan feltéptem. Kezdetlegesnyomtatott betűkkel írt üzenet volt benne: NEHÉZ VOLT A NAP, ADAM? FÜRÖDJ MEG! Óvatosan benyomtam az ajtót, hallgatóztam. Csönd volt. – Itt vagy, Adam? – szóltam be erőtlenül, reménytelenül.Semmi válasz. Azt fontolgattam, egyszerűen elmegyek,telefonálok a rendőrségre, megvárom Adamet, bármit teszek,de nem lépek be. Egy darabig még vártam, hallgatóztam, denyilvánvaló volt, hogy senki sincs bent. Valami különös,gépies rendszeretetnek engedelmeskedve fölvettem a földrőla boltban vásárolt holmit, és besétáltam a lakásba. Akonyhaasztalra tettem a csomagot. Egy pillanatig majdnemmegkíséreltem úgy csinálni, mintha nem tudnám, mit kelltennem. A fürdőszoba. Be kell néznem a fürdőszobába. Azillető ezúttal messzebb ment, bent járt a lakásban, kitaláltvalami tréfát, itt hagyott valamit, pusztán annak

érzékeltetésére, hogy ha akar, be tud jutni a lakásba. Hogylátni fogjuk, amit meg akar mutatni. Körülnéztem. Semmit sem forgattak fel. Gépiesen, kábultan a fürdőszobához mentem. Megálltam az ajtó előtt. Lehet,hogy csapda? Megnyomtam az ajtót. Semmi. Belöktem, éshátraugrottam. Még mindig semmi. Beléptem. Talán valamiostobaság, vagy egyáltalán semmi, gondoltam, azután akádba néztem. Először azt hittem, valaki viccből sötétvörösfestékbe mártott egy szőrmesapkát, és a kádba dobta. Deamikor előrehajoltam, láttam, hogy Sherpa az, a macskánk.Nehéz volt felismerni, mert nemcsak felhasították afelsőtestét, hanem úgy tűnt, mintha a szerencsétlen párát kiakarták volna fordítani. Undorító, gusztustalan véresszőrcsomó volt, mégis lehajoltam, és megérintettem abeszennyezett fejét, hogy elköszönjek tőle. Amikor Adam rám talált, felöltözve, a fejemre borítottpárnával feküdtem az ágyon egy órája, két órája, nem tudtam,mióta. Láttam a tanácstalan arcát. – Fürdőszoba – mondtam. – A földön van az üzenet. Hallottam, hogy kimegy, és visszajön. Dermedt volt azarca, de amikor mellém feküdt, és átölelt, láttam, hogykönnyes a szeme. – Sajnálom, egyetlen Alice-em. – Igen – zokogtam. – Vagyis nem tehetsz róla. A fejétcsóválta.

– Nem, úgy értem... – Elhalt a hangja, és magáhozszorított. – Nem hallgattam rád, csak... Rendőrség. Hívjam a999-et? Vállat vontam, könny gördült végig az arcomon. Nemtudtam megszólalni. Elmosódottan hallottam egy elég hosszútelefonbeszélgetést, Adam erősködött. Mire másfél óra múlvamegérkezett két rendőr, rendbe szedtem magamat. Nagydarabférfiak voltak, valahogy azt az érzetet keltették, hogy kicsi alakás; feszélyezetten léptek be, mintha amiatt aggódnának,hogy feldöntenek valamit. Adam a fürdőszobába vezette őket.Az egyikük szitkozódott. Azután fejcsóválva mindkettenkijöttek. – A rohadt életbe! – fakadt ki az egyik. – Rohadtak! – Azthiszi, többen voltak? – Kölykök – mondta a másik. – Elment az eszük. Tehát végül is nem Tara volt az. Többé semmit semértettem. Annyira biztos voltam benne, hogy ő volt az.Adamre néztem. – Az a helyzet – kezdte magyarázni –, hogy az utóbbi párhétben több hasonló dolog történt. És telefonon is hívogattakminket. A rendőr közömbösen nézte a macskát. – Vesznek ujjlenyomatot? – kérdeztem. Egymásrapillantottak. – Jelentést készítünk – közölte az egyikük, és előhúzottegy kis jegyzetfüzetet a vastag kabátjából. Elmondtam neki,hogy én találtam meg a macskánkat a kádunkban. Hogy azajtónkat feltörték. Hogy névtelen telefonhívásokat és