Mohamed Mbougar Sarr - Az emberek legtitkosabb emlékezete

hasonlatosságokat mutat Elimane úr írásművével. Nem fér kétség hozzá, hogy vajmi csekély változtatás esett a történeten. Az eljárás neve plagizálás. Történhetik nemes cél érdekében, jelesül megismertetni a basszer kultúrát, de ez esetben vajon miért nem említtetik meg maga a nép, melynek az író alkalmasint szülötte? Miért kelti azt a látszatot, mintha a történet tulajdon képzeletének szülötte, önnön tehetsége terméke volna? Elimane úr tisztességére apellálok. Ha még van benne egy szemernyi is, illő lenne töredelmesen meakulpáznia. Az nem mosná tisztára a nevét, de legalább némi jóvátétel lenne. Jóvátétel a basszer népnek is. Henri de Bobinal

Augusztus 21. Stanislas meg én együtt ebédeltünk egy pakisztáni kifőzdében, és lakótársam már éppen végzett a húsos samosával, amikor azt mondta: – El is felejtettem! Tegnap Gombrowicz Naplóját lapozgattam. Az 50-es évek elején Argentínában élt, talán te is tudod. Az egyik bejegyzésében ezt írja: „Sábato bemutatott nekem egy afrikai írót, nemrég érkezett. Furcsa pasas. Majd meglátom, mit ér a könyve. Megkaptam Sábatótól.” Két lappal később már el is olvasta. Ezt írja: „Elolvastam az afrikai könyvét. Boldogan mászkáltam a labirintusában (még ha embertelen is), annak ellenére, hogy mint afféle jó tanuló, aki mindent összeolvasott az ég adta világon, fölösleges stílusbravúrokra ragadtatja magát.” Lehet, hogy véletlen. Hogy Gombrowicz egy másik afrikai íróról és szövegről beszél. De azért: labirintus meg embertelen… megvan az esély, hogy… Nem tudod, járt Elimane Buenos Airesben az 50-es években? –  Nem tudom. Még nem. De Siga D. biztos tudja. Ő majd megmondja. * Henri de Bobinal professzor úr hozzászólása megerősíti, hogy az Elimane-ügynek még koránt sincs vége. Olyannyira nincs, hogy néprajztudós kollégája írásának nyomán Paul-Émile Vaillant úr, a Collège de France egyik irodalmi tanszékének rendes tanára felhívta szerkesztőségünket, miután elolvasta T.C. Elimane könyvét.

A tudós irodalmár megdöbbenéssel konstatálta, hogy ügyes, ámde kétségtelen „irodalmi rablás esete forog fenn”. Múltbeli európai, amerikai, keleti szerzők mondatainak átvételéről van szó, akár „hosszabb passzusoknak a szövegbe illesztéséről”. Jeles művek a prédák az antikvitástól napjainkig. Vaillant professzor úr természetszerűleg elítéli az eljárást, mindamellett elismerésének is hangot ad, mondván: a szerző képes volt úgy elegyíteni a „vendégszövegeket” a saját prózájával, hogy az eredeti történeten nem esett csorba, és nem lett belőle érthetetlen zagyvaság. Albert Maximin Paris-soir

Augusztus 22. Musimbwa utolsó napja Párizsban, holnap indul a Kongói DK- ba. Telefonált, és azon nyomban tudtam: az a félelem ragadta torkon, amit a nagy utazások előtt érez az ember. De a félelme meg is nyugtatott, mert arról tanúskodott, hogy Musimbwa igazi hívásnak engedelmeskedik. Azt mondta, szívesen magával vitte volna a Labirintust, aztán meg azt, hogy sok sikert kíván a T.C. Elimane utáni kutatásban. Megköszöntem, majd megkértem, nehogy egy X-edik Hazatérés a szülőhazába- változatot írjon. Megesküdött, hogy nem fog abban a mocsárban tapicskolni, amely felé a száműzetés irányítja amaz írók lépteit, akik megtérnek honukba. Nevettünk. Ennyi volt. Elköszöntünk. Letettük. Akkor én megnyitottam a számítógépem, és elkezdtem birtokba venni Az embertelenség labirintusát. Követtem a szavakat, mint egy vadászkutya, mint egy detektív, mint egy féltékeny férfi. Írnoki nyomozásom az Elimane-mondat molekuláris felbontásáig terjedt. Nem lemásoltam a szöveget. Megírtam. Az alkotója vagyok, mint Borges Pierre Ménard-ja a Don Quijotéé. Négy óra múlva befejeztem. Csatolmányban elküldtem Musimbwának: „Útravaló.” Tüstént válaszolt: „Te megőrültél, tesó. De köszönöm.” Aztán elmentem az afrikai kisvendéglőbe, hogy egyek egy kis jó mafét. A  hárfalantos divatos számokat pengetett. Elszomorodtam, amitől magam is meglepődtem: jó lett volna a monoton mandinka regöséneket hallgatni.

* El kell ismernünk, hogy T.C. Elimane, akinek a könyve oly igen elnyerte tetszésünket, plagizátor. Mindazonáltal fenntartjuk véleményünket: bármit gondoljanak is az olyan agyalágyultak, mint Vigier d’Azenac, az író igenis nagy tehetség. A  világirodalom egész története plágiumtörténet. Mi lett volna Montaigne Plutarkhosz nélkül? La Fontaine Aesopus nélkül? Molière Plautus nélkül? Corneille Guillén de Castro nélkül? Az embertelenség labirintusa közszemlére teszi, hogy mit vett kölcsön. Ez a bűne. Nagy írónak lenni annyi, mint sikeresen leplezni a plagizálást és az adott mű viszonyrendszerét […] Auguste-Raymond Lamiel l’Humanité

Augusztus 23. Elimane-ról álmodtam. Így szólt hozzám: Mit csinálsz a magány és a csend körpályáján, mit csinálsz te itt? Én valami szépet válaszoltam, olyan szellemeset és reménytelent, amilyet csak álmában talál az ember, vagy egy Flaubert-regény végén, vagy egy szenegáli taxiban, ahol a sofőr dugóban vesztegelve, egy trágár káromkodás után, mielőtt kiköpne az ablakon, egy megvilágító erejű filozófiai maximát hallat. Tudom, hogy ilyesféle mondat volt. Reggelre természetesen elfelejtettem. Egész nap rosszkedvem volt miatta. * A Gemini kiadó kivonta a kereskedelmi forgalomból Az embertelenség labirintusa összes példányát. Bejelentette továbbá, hogy kártérítést ad az arra igényt tartó szerzőknek, majd csődöt jelent. Charles Ellenstein és Thérèse Jacob, a kiadó két alapítója változatlanul hallgat T.C. Elimane-ról, a szerző pedig, mint a jelek mutatják, látványosan távol tartja magát az „Elimane-ügytől”. Irodalmi körökben derültség forrása a misztifikáció, de némi zavarodottságot is okoz, végtére egy ideig mindenkit megtévesztett. Némely zsűritagok is lépre mentek. Csorba esett a tekintélyükön, elégtelennek bizonyult az ítélőképességük, sőt talán még a műveltségük is. Súlyosbítaná a helyzetet, ha kiderülne, hogy eme bizonyos T.C. Elimane csakugyan afrikai. Ez esetben egy olyan kultúra jeleseit

vezette az orruknál fogva, akik – állításuk szerint – éppenséggel a vadak civilizálásán munkálkodnak. Bízzunk benne, hogy egyszer majd napfény derül erre az ügyre. Jules Védrine Paris-soir

Augusztus 24. Stanislas néhány napra Lengyelországba utazott. Még vannak ott rokonai. Megkért, hogy mindennap írjam meg, amit megtudok Elimane-ról. Most, hogy egyedül voltam a lakásban, meghívtam Béatrice Nangát vacsorára. Amitől féltem, bekövetkezett: elfogadta a meghívást. El is jött, és az első percek kínosak voltak, méltó bevezetéseképpen annak, ami következett. Angyalok szálldostak fölöttünk, de nem kubista angyalok. Béatrice megkérdezte, van-e hírem Musimbwáról. Nincs. És neked? Nekem sincs. Remélem, rendben megérkezett. Hát igen. Újabb csend. Újratöltöttem. Én azonnal kiittam a poharamat. Üljünk asztalhoz? Igen. Tálaltam. Megkóstolta, nem mondott semmit. Bámultam bele a tányérba. De nem lehetett hallgatásba menekülni, muszáj volt felvágni a tályogot. Elő hát a szikét! –  Gondolom, haragszol rám, Béa, amiért a múltkor nem mentem be a hálószobába. – Szerencsére nem te vagy az egyetlen férfi a földkerekségen – nevetett gúnyosan. – És aki viszont bejött azon az estén, az a férfi igazi férfi volt, és használni is tudta, amivel a természet olyan nagylelkűen megáldotta. Hallottad a hangomat, nem? – Rám szegezte a tekintetét, szándéka szerint kíméletlenül, de amit ő kegyetlenségnek gondolt, szerintem inkább szomorúság volt. – Igen, haragszom rád. Nem csak a testről meg a vágyról van szó. – Hanem miről?

Úgy csapott le rám, mint egy villamos rája. –  Sosem teszed meg, amit gondolsz. Mindig a nüanszokról, a dolgok komplexitásáról beszélsz. Azt hiszed, ettől leszel intelligens, érett ember, akinek gondolatai vannak? Mindegy, hogy súlyos a kérdés vagy a lehető leghétköznapibb, te folyton mérlegelsz. Akarod. A következő percben nem akarod. Hiszel és kételkedsz egyszerre. Az egész életed egy nagy talán. Ezt akarod, vagy azt akarod? Nem lehet tudni, hogy mit gondolsz. A  világ neked egy keskeny ösvény két szakadék között. Az elején, amikor kiderült, hogy nem jössz, igen, akkor azért haragudtam rád. Csalódott voltam, mert rád is vágytam, és azt mondtad, te is vágysz rám. De jobban belegondolva, a világban és a világ előtt elfoglalt helyed az, ami frusztráló. Mihez ragaszkodsz? Mik a vágyaid? Mihez vagy hű? Még Az embertelenség labirintusáról folytatott vitákban is közönyösnek látszol, mintha inkább csak az érdekelne, hogy mi lelkesedünk- e. De hol a te szenvedélyed? Haragszom rád, mert úgy mész keresztül a dolgokon és az embereken, ahogy a kísértet megy át a falon. Kötődik hozzád az ember, és te is kötődni látszol. Aztán egy éjjel elmész, felébredünk, és csak a hűlt helyedet találjuk, és nem tudjuk, miért mentél el, és azt sem, hogy hová. Csak azt lehet tudni, hogy nem jössz vissza. Az emberek nem próbabábuk, bazmeg, nem kísérleti állatok, ne nézz engem kísérleti patkánynak, Diégane! Az emberek nem mindig kéznél lévő irodalmi alapanyagok, jövendő mondatok, amelyeket ironikusan mosolyogva összerakosgathatsz. Tudod, miben több nálad Musimbwa? Sok mindenben hasonlítotok egymásra, de nagy különbség, hogy ő látja is az embereket. Két lábbal áll ugyanazon a földön, mint a többi ember. Jön baszni, ha annak

van itt az ideje, iszik, ha annak, vigasztal, ha szükségesnek látja, nem fél kiadni magát, nem fél, hogy téved. Ember. És attól csak még jobb író lesz. Melegség van benne. Te hideg vagy. Vak az emberekre, a világra. Írónak hiszed magad. És ettől meghal benned az ember. Érted? Egy szuszra mondta az egészet, olyan volt, mint egy performance, de láttam, hogy mélyről jönnek a szavak. Remegett a hangja, könnyek érződtek benne. Amikor elhallgatott, kinéztem az ablakon, néztem az éji eget. Ólmos fáradtságot éreztem, sóhajtottam. – Lehet, hogy igazad van. – Ennyit bírsz mondani? – Nem tudok mást mondani. Igazad van. – Hát te tényleg semmit nem értesz. Felállt, fogta a holmiját. Sajnálom, Béatrice. Erre már nem válaszolt, de néma szavakra nem is lehet. Sarkon fordult, elment. Kimentem az erkélyre, lenéztem. A  máskor forgalmas utca most kihalt volt, csak Béatrice távolodó sziluettjét láttam, és majdnem elsírtam magam.

Augusztus 25. Az utolsó éjszakánkon Aida a maga jellegzetes tömör és határozott stílusában azt mondta: –  Tegnap elolvastam Az üresség anatómiáját. Szeretném még az elutazásom előtt elmondani a véleményem. Bocsásd meg, ha goromba leszek. Jólesik, hogy nekem ajánlod az első megjelent könyvedet. De nyilvánvaló, hogy még nem vagy író. Helyesebben: nem tudod, hogy milyen író szeretnél lenni. Sehol nem érezlek a könyvedben. Nem vagy jelen. Nincs benne a szellemed, és a könyved szelleme nem hat vissza rád. Nem jelenik meg benne a gonosz, és nincs benne szomorúság. Steril. Olyan ártatlan. Azt feleltem, hogy szerintem a gonosz pártjára állni álságos gondolat. Az igazi gonoszságot elkövetik, nem megjelenítik, fejtegettem. Gesztusok kellenek, Aida, nem szavak, könyvek, álmodozások. Gesztusok! Aida nem mondott rá semmit. Én azzal folytattam, hogy nem szomorúságból írok, és nem is azért, hogy belevesszek a szomorúságba. Bármiként vélekedjék is róla, én az ártatlanság utolsó útját keresem ezen a földön. Aida csak mosolygott, így hát a maradék kis időt a szerelemnek szenteltük, és nem fecséreltük szavakra. Hanem azért jól megjegyeztem, amit mondott. Most, több mint egy év elteltével, nyomaszt, hogy milyen ostobaságokat hordtam össze. A  jó és a rossz a nagy kérdés. A  gonosz. Az ártatlanság nem hatásos az irodalomban. Nem lehet szépet írni szomorúság nélkül. Meg lehet játszani, ki lehet

forgatni, lehet abszolút tragédiaként folytatni vagy komédiaként végteleníteni. Az irodalom minden variációt és kombinációt megenged. Tragédia játszódik a színpadon, és a süllyesztőből egyszer csak nagy hahota hallatszik. Az olvasó belekezd egy könyvbe, és mintha sötét vizű, jeges tóba lépne. De aztán azt veszi észre, hogy lent a mélyben vidám ünnepség zajlik: ámbráscetek tangóznak, csikóhalak salsáznak, teknőcök twerkelnek, óriáskalmárok moonwalkoznak. Kezdetben volt a szomorúság, az emberlét szomorúsága: csak az a lélek lesz művészlélek, írólélek, amely a melankólia mélyére lát, és más lelkekkel is rezonál. A vonaton írom ezeket a kusza sorokat, vár Siga D. Amszterdamban. Nálam van Az embertelenség labirintusa. A  noteszom is itt van, s benne a sajtóarchívumban készített jegyzetek. Ma este vagy holnap már többet fogok tudni. De miről? Kiről? Az embertelenség labirintusáról? Esetleges folytatásáról? Elimane-ról? Siga D.-ről? Magamról? Tudod, kedves Naplóm, lehet, hogy nem úgy keressük az igazságot, mint revelációt, hanem úgy, mint lehetőséget, távoli fényt a bányában, amelyben örök időktől fogva fejlámpa nélkül csákányozunk. Éber álmot kergetek, a káprázat tüzét, a hátha- mégis szenvedélyét. Mi van a tárna végén? Ott is csak bánya, hatalmas kőszénfal, és csákány és csákány és a csákányok csattogása. Kincskeresés. Fölnézek. Nincs fölöttem lángos csillag, melyet követni tudnék, csak fel-felviharzó, hullámló néma ég kavarog a világ fölött. Olvashatatlanná váltak a csillagtérképek: az ég is labirintus, és nem kevésbé embertelen, mint a földi útvesztő.

ELSŐ ÉLETÍRÁSJEGY Három jegyzet az esszenciális könyvről (részletek T.C. Elimane naplójából)

    Egyetlen könyvet akarsz megírni. A  lelked mélyén tudod, hogy csak egyetlenegy könyv számít: az, amelyiknek az összes többi csak a származéka, vagy amelyik az összes többinek az eredője. Szeretnéd megírni azt a művet, amelyik megöli az összes többit: vagy eltörli az előzőket, vagy kioltja a bolond vágyat, hogy utána még újabb műveket írj. Egyetlen mozdulattal megsemmisíteni és egyesíteni az egész könyvtárat! Ám minden könyv, mely abszolútumra tör, kudarcra van ítélve, és a vállalkozás kudarcának biztos tudata dobogtatja oly hevesen a vállalkozó szívét. Abszolút vágy, a semmi bizonyossága: íme, az alkotás egyenlete. Az esszenciális könyv be akarja keríteni a végtelent, az a végzetes vágy hajtja, hogy kimondja az utolsó szót egy olyan hosszú beszélyben, amelynek ő csupán az utolsó mondata. Ő az utolsó mondat, de nincs utolsó szó. Illetve van, de az nem az övé, mert ember nem mondhatja ki. * Milyen tintával íródik a könyv, melynek a hiánya formálja a célt? Milyen szavakat hallat a mű, mely bevallottan csendet akar? A tudatlanság hiányát akarja. A  butaság hiányát. A  félelem hiányát. De vajon a hiány, az űr végül is nem akar-e végezni magával, és az író nem a két önemésztő pillanat közti pillanatban keresi-e honát, nem akkor, ott hasít-e belé az ihlet és a megvilágosodás villáma? Az, hogy

az esszenciális könyv a holtak nyelvén van írva; az esszenciális könyv a feledés idejében íródik; az esszenciális könyv az időnélküliséget írja (se jelen-, se távollét). Ebben a pillanatban az űr levágta a saját fejét, de a nyakon még ott billegett a fej, és hallani vélted, hogy az elmetszett torokból szörnyű és szörnyűségesen nyugodt hipotézis tör elő: Az esszenciális könyv soha meg nem íratik. * Az esszenciális könyv felé vezető úton olykor éppolyan hiábavalóan kísért, hogy hallgass, mint hogy beszélj. Az üres némasági fogadalom éppolyan halálos, mint az önfeledt fecsegés; ebben is, abban is az jelenik meg, ahogy egy mesterkélt viselkedésből vagy nyelvből eredeztetik az esszenciálist, holott, ami esszenciális, az a résekben rejtezik. Hogy rengjen a bensőnk, meg kell találni a hasadékot, megtalálni és tágítani. Felfogod az értelmét ennek az egésznek: ha némasággal vagy beszéddel csak a magány misztikumának hódolsz, de nem adsz neki valódi szubsztanciát, mi több, igazságot, akkor jobb, ha a gyors halált választod. Vannak üres magányos elmélkedések, és vannak tartalmatlan társalgások. Elpukkan a meddő csöndek buborékja, és elporladnak a szavak, melyek fontosságuk hiú tudatában formálódtak, de romlékonynak találtattak, amikor megmérettek a dolgok valódi súlyát mérő mérlegen. Mindegy, hogy csend vagy szó-e a vérted, ha el akarsz jutni az igazsághoz, az esszenciális könyvhöz, mindenekelőtt bátor legyél. Lesz-e elég bátorságod, hogy írni kezdd a könyved, most, hogy apád árnya már nem kísért? Meglesz-e benned az ő bátorsága,

hogy megírd, amit a szívedben rejtesz? Hagyd a Naplót, és kezdd írni a könyvet, indulj el Az embertelenség labirintusában!

MÁSODIK KÖNYV

ELSŐ RÉSZ Ousseynou Koumakh testamentuma

1 A szoba, amely betölti az ormótlanul nagy kunyhó egész terét: még be se léptél, már a pofádba nyomta a gyomrát: az öregség és a betegség szagát, az ereje hagyott testét, amelyből a vég közeledtével minden szemérem kivész. Én már öregnek ismertem meg az apámat. De ettől csak még jobban gyűlöltem, ahogy a szobáját is gyűlöltem, amelyet alig-alig hagyott el életének utolsó éveiben. Eggyé váltak, a szoba meg ő. Visszagondolok apámra, és mielőtt vak arca megjelenne, a szagot érzem az orromban. Látom. Megérintem. Gyomorszájon vág, megfacsarja a beleimet. Csak aztán ölt testet a szag, és jelenik meg apám arca. Rám kényszerítette a szagát életében, és büntet vele a halála után. Bűzös lehelet. Hurutos köpet. Húgyszag. Bélsár szaga. Az összerothadásé. Apám egy agg dög volt, elviselhetetlen. Gyerekkoromtól egészen addig a napig, amíg nem hívatott, ilyennek ismertem. 1980-ban volt az a nap, én húszéves voltam, ő kilencvenkettő. Hatszor kopogtam a szobája bádogajtaján, ahogy a szabály megkövetelte. Három kopogtatás, szünet, újabb három kopogtatás. Ha nem szólt ki, nem volt szabad belépni: vagy elaludt, vagy foglalatoskodott valamivel. Majd később! Ez volt a házirend. Csak apám feleségeire nem vonatkozott. Ők bármikor bemehettek, tisztába tenni apámat vagy takarítani. A  három asszony felváltva teljesített szolgálatot, olyan odaadással, hogy sokáig nem is értettem. Hogy mégis találjak rá valami

magyarázatot, azt gondoltam magamban, hogy nem is azért járkálnak abba az undorító szobába, hogy rendet tartsanak, és hogy a haldoklóval foglalatoskodjanak, hanem megnézni, hogy él-e még. És ki-ki azt reméli, hogy ő jelentheti az örömhírt a hitvestársaknak. Elképzeltem, ahogy összedugják a fejüket egy- egy vizit után. „– Na? Na? – kérdezi Yaye Ngoné, és remény remeg a hangjában. – Még mindig nem – válaszol lemondóan Mám Coura, a soros vizitelő. – Még lélegzik. Yaye Ngoné pár másodperc alatt túlteszi magát az újabb csalódáson, és azt mondja: –  Hát jó, majd később én is megnézem. Hátha Isten végre megszabadítja a szenvedéstől. –  Legyen meg Isten akarata! – összegez Ta Dib. – Hallgasd meg, Isten, az imánkat!” (De Isten semmit sem hall, mert Isten kiszúrta a saját dobhártyáját, hogy élni tudjon, és megtartsa ép elméjét.) Sokáig ilyesformán magyaráztam apám feleségeinek viselkedését. De nem hiszem, hogy igazam lett volna. Olyan gondolatokat tulajdonítottam a három asszonynak, amelyek meg se fordultak a fejükben. De hát alig ismertem őket, és az észjárásuk gyökeresen más volt, mint az enyém; lehet, hogy egyszerűen csak szerették apámat. És hát a férjük volt, az édenük kapuja, ahogyan azt a hagyományoknak megfelelően születésüktől fogva a fejükbe verték. Mám Coura, Yaye Ngoné és Ta Dib, ők voltak a mostoháim. Ők neveltek, mivel az anyám néhány perccel azután, hogy világra hozott, elhagyta ezt a világot.

De vissza apám szobájának ajtajához! Kopp, kopp, kopp. Várakozás. Csend. Kopp, kopp, kopp. Bárcsak aludna, vagy meghalt volna, ne kelljen bemennem! – Tessék! Hiába volt a fohász. Mély lélegzetet vettem, kiléptem a szandálomból a küszöbön, és bementem. Csak egy kis viharlámpa világította meg a helyiséget. Illetve csak az ágy közvetlen környékére vetett némi fényt, a derengő körön kívül homály volt, láthatatlan vidék. Ímhol apám teteme. Magam előtt látom a fekhelyén mozdulatlanul heverő, áporodott dögöt. Észleli még, hogy mi van körülötte? Érzi még a szagokat, vagy már eltompult a szaglása az állandó bűztől? Már ott álltam  a szobában egy kis ideje, mire megmozdult, feltámaszkodott a könyökére. Nyögött az erőfeszítéstől. Kilencvenkét évének teljes súlya húzta vissza az ágyra, amely most aránytalanul nagynak látszott az egykor daliás test összetöpörödött maradékához képest. Sovány combjára gyűrődött a takaró. Láttam a félhomályban beesett arcát, vézna vállát, meztelen felsőtestét, a  kiálló bordákat. Hátravetette a fejét, és olyan vékony és gyenge volt a nyaka, hogy azt hittem, mindjárt eltörik a hirtelen mozdulattól. Átható húgyszag szállt föl, amikor felém tornázta a testét. Önkéntelenül befogtam az orrom. Felejtve, hogy vak, megijedtem, hogy meglátta a mozdulatot. Inas, csontos karját kinyújtva megragadta az ágy lábánál heverő, félig homokkal teli, nagy bádog köpőcsészét. Harákolt. Elfordultam, hogy ne lássam, ami következik. De a hangokból pontosan követhető volt a mélyről jövő turházás menete. Aztán koppant a köpőcsésze, s én visszafordítottam apámra a tekintetemet. Az ő vak, de nyitott szeme már rám szegeződött.

– Undorodsz tőlem, Marème Siga? Nehezen formálta a szavakat. Grimaszba rándult a szája, olyan grimaszba, amelyet akár mulatságosnak is találhatott volna az ember, ha nem sugároz olyan fájdalmat és gyöngeséget az arc, amilyenné bárkié válhat, az enyém is, ha utoléri az öregség. Gyűlölt apám fájdalomtól eltorzult arcában a saját majdani vonásaimat láttam. – Undorodsz, igaz? Most már támadó volt a hang. Nem válaszoltam, és próbáltam állni apám vak tekintetét. Egész lényéből egyedül a szeme volt eleven. Fiatalkora óta nem látott. De ha rám emelte a szemét, Diégane, én beleremegtem. Körös-körül romok, a csont-bőr tetem minden porcikáját átitatta a bűzhödt öregség, de a szem elárulta, hogy apámban még mindig van büszkeség. Újra fintorba torzult az arca, de most nem agresszivitást fejezett ki, hanem megadó és szomorú hálafélét: –  Igen, Siga, undorodsz tőlem. De te legalább nem leplezed, nem vagy képmutató, mint a többiek. Vak létemre is látom az undorodat. Visszadőlt. Megszabadulva a tekintetétől, fellélegeztem, beszívtam a szoba torokkaparóan keserű szagát. Apám zihálva vette a levegőt. Sípolt a tüdeje. – Mám Coura azt mondta, látni kívánsz. – Igen. Tőle tudom, hogy folytatni szeretnéd a tanulmányaidat a fővárosban. Tedd, amit akarsz. Tudom, hogy hiába is próbálnám tiltani. Előbb vagy utóbb úgyis elmennél. Előbb vagy utóbb – ismételte – mindenképp elmész. Azóta tudom, hogy megszülettél. Olvastam a jövőd, ismerem. Mehetsz, amikor akarsz. Már mindent elrendeztem Courával. Ad pénzt, amikor

indulsz. Vannak rokonaink a városban. Lakhatsz náluk. Már tudják, hogy mész. De még utoljára beszélni akartam veled. El akarom mondani a történetet. A legkisebb gyermekem vagy, az egyetlen, akit anyád szült nekem. Amikor a világra jöttél, én már olyan öreg voltam, hogy a nagyapád lehettem volna. A nagy korkülönbség mindenképp ártott a kapcsolatunknak. De nem amiatt nem engedtelek közel magamhoz. Más miatt. Ezt akarom elmondani, mielőtt elmész. Tudom, hogy soha többé nem találkozunk ebben a világban. „És remélem, egyetlen más világban sem” – gondoltam magamban. Tisztán emlékszem, hogy ezt gondoltam, Diégane, és ma is ezt gondolom. Siga D. elhallgatott. Már majdnem hajnali két óra volt. Egy órával korábban csöngettem Anyapók ajtaján. A  GPS elvezetett hozzá. Amikor nyílt az ajtó, néhány másodpercig csak álltam, mozdulni se tudtam. A  Siga D.-vel töltött éjszaka emléke odaszögezett a küszöbre. Látva zavaromat, mondott valami vicceset, és röpke csókot nyomott a számra. Aztán félreállt. Irodalmi keblét súrolva beléptem a lakásába. –  Azt szeretném – mondtam azonnal –, ha ma éjjel mindent elmondanál, amit T.C. Elimane-ról mondani tudsz. Mindent. Mulatott rajta, hogy milyen követelőző vagyok, és hogy milyen sietős nekem. Hellyel kínált a nappaliban. Először olyan dolgokról kellett beszámolnom, amik szerintem igazán ráértek volna, például hogy hogy haladok (haladok?!) a második regényemmel, és csak amikor már valósággal toporzékoltam a türelmetlenségtől, akkor volt hajlandó bevezetni az apja szobájába. Figyelmeztetett: – Ez egy hosszú történet, Diégane, és türelmesnek kell lenned,

mert a történet itt kezdődik, itt, apám szobájában. Anyapók hosszan hallgatott. Már találkoztam az apa alakjával némelyik művében, de ezen az éjszakán egészen más volt: látva láttam a maga testi valójában, éreztem a szagát. Megjelent előttem, ahogy fekszik az ágyon, és ahogy beleturházik az ágy lábánál lévő, homokkal félig töltött köpőcsészébe. És ahogy a lánya izzó szemmel nézi őt. Siga D. így folytatta: –  Kevés író marad hű a szülei iránti gyűlöletéhez. A  könyveikben, amelyekben megbosszulják sérelmeiket, vagy igyekeznek tisztázni, hogy miért volt rossz a kapcsolatuk, mindig van egy kis szeretet, egy kis gyöngédség, ami fékezi lendületüket, csillapítja indulatukat. Kár. Az élet váratlan ajándékot kínál nekik, és ők nem élnek a lehetőséggel, hanem mindent belefullasztanak a gyermeki szeretet ostoba szentimentalizmusába. Micsoda pocsékolás! Remélem, én egész életemben gyűlölni fogom apámat, nem gyengülök el. Ő soha nem gyengült el. Mindvégig megfosztott a szeretetétől. Méltatlannak tartott rá. Ezt verte a fejembe. Ha nem gyűlölném, mi maradna bennem az apámból? Ez a hagyatéka. Méltónak kell lennem hozzá. Számíthatsz rám, Ousseynou Koumakh. Számíthatsz nem szűnő gyűlöletemre. Válaszolni akart lánya szavaira, de szavak helyett előbb köhögés tört fel Ousseynou Koumakh meggyötört testéből. Láttam, hogy nincs ideje lenyúlni a köpőcsészéért, és a vöröses váladék Siga D. lábánál kötött ki. Nem hőkölt hátra. –  Azt hiszed talán, hogy azért nem szeretlek, mert eloroztad anyád életét – mondta az apám. – Eleget mondtad – feleltem… – Igen, Diégane, szó szerint ezt

mondta: „Azt hiszed talán, hogy azért nem szeretlek, mert eloroztad anyád életét.” És igen, pontosan ezt gondoltam. Az apám igen hamar tudatta velem, hogy úgy kell viselkednem, mintha Mám Coura, Yaye Ngoné és Ta Dib az anyám volna, de valójában egyikük sem az, mert az igazi anyám, a szülőanyám meghalt, pár percre rá, hogy világra jöttem. Ezt ridegen, vádlóan közölte velem. Hatéves voltam, és attól fogva biztosan tudtam, hogy azért nem szeret, azért büntet, azért nem áll szóba velem, mert eloroztam anyám életét. A magamé nem volt elég. Az anyámé is kellett, amilyen egy telhetetlen vagyok. Hosszú évekig ezzel magyaráztam, hogy máshogy bánik velem, mint a többi gyermekével. Kegyetlen értelmezés volt, de egyszerű és hihető, megmagyarázta, hogy miért tart távolságot velem az apám, miért olyan szigorú, miért nem hajlandó belemenni a játékaimba, elnézni a butaságaimat, miért hiábavaló minden igyekezetem, hogy magamra vonjam a figyelmét, a figyelmét, mondom, mert nem is szeretetet, gyöngédséget reméltem, amit amúgy is fukar kézzel mért, hanem csak azt, hogy figyeljen rám egy kicsit. Néha sikerült: megszidott vagy elvert, és olyankor biztonságban éreztem magam. Olyankor mégiscsak felfigyelt rám, emlékezett, hogy a világon vagyok, és végre bizonyságot tett róla, hogy milyen erősen nem szeret. Ragaszkodtam a durvaságához, mert annak köszönhettem, hogy nagy néha érintkezünk egyáltalán. Mindent megtettem, hogy kiérdemeljem a nekem járó verést. Próbára tettem a türelmét. Pimaszkodtam. Áthágtam a szabályokat. Illetlenül viselkedtem. Trágár szavakat mondtam. Verekedtem. Loptam. Csak hogy észrevegyen. Megvert. Tovább feszítettem a húrt. Provokáltam. Vegyen észre! Mutassa ki a szeretetlenségét!

Néha majdnem agyonvert. Már a szomszédok se léptek közbe. A faluban azt hitték, megszállt a démon, és ha apám, aki pedig gyógyító ember, nem tudja kiűzni belőlem, akkor nincs mit tenni, nem lehet rajtam segíteni. A  mostoháim nem értették a viselkedésemet. Igyekeztek pótolni anyámat, néha jobban bántak velem, mint saját magzataikkal (ami miatt a többi gyerek szemében én voltam a család fekete báránya), mindent megtettek, hogy ne érezzem árvának magam. Hiába: hordoztam magamban anyám halálát, én magam voltam az a halott, végtére az ő halála árán születtem. Apám sokszor emlékeztetett erre, olyan sokszor, hogy legboldogabb álmaimban sem a nap kelt fel, hanem egy másik csillag: anyám feje lebegett a látóhatáron. Azt írtam az első regényemben, hogy anyám magányra tanított. És ez így is van. De paradox módon sosem lehettem magamban. Hordozom őt. Lenyeltem, hogy éljek. Mindig itt éreztem belül. Ez kötött apámhoz. És soha el nem oldoz tőle. Sem az ő gyűlölettel vegyes közönye, sem nevelőanyáim szelídítő igyekezete nem oldozta el. Minden hiábavaló. Azóta, hogy felsírtam, erre vagyok ítélve: apám gyűlöl, amiért a születésem oly nagy árat követelt. Legalábbis ezt hittem egészen addig a bizonyos estéig. És azt válaszoltam apámnak: – Igen, így gondolom. Azt gondolom, hogy azért nem szeretsz, mert anyámnak meg kellett halnia ahhoz, hogy én a világra jöjjek. Siga D. beszélt, de én az öregember sípoló hangját véltem hallani a fekhelye felől: – Tévedsz. Szerettem anyádat, de az életét nem te oroztad el, hanem Isten vette el. Tudtam, hogy meg fog halni, és

elfogadtam, hogy ez a sors adatott neki. Olvastam a sorsát. Csak hát azt is olvastam, hogy belőled mi lesz. És azt nehezebben tudtam elfogadni. – Ezt hogy kell érteni? – kérdeztem Siga D.-t. – Úgy kell érteni, Diégane, hogy apám már a születésem előtt meggyűlölt, mert látta, milyen lesz az életem. – Látta? –  Azt állította, hogy látnoki képességei vannak. Hogy éjszaka olykor látomásai támadnak. Nem hittem el. De mindenki más igen. Az egész környék, sőt a fél ország ismerte, és rengetegen jártak hozzá, hogy jövendöljön nekik. Ebből élt: jövendölt a hívőknek, imát mondott értük, misztikus tanácsokat adott. Jöttek politikusok. Vállalatvezetők. Díjbirkózók. Megcsalt asszonyok. Felszarvazott férjek. Munkanélküliek. Betegek. Bolondok. Aggszüzek. Impotensek. Mindenféle népek jártak nálunk, hogy találkozhassanak a nagy, hatalmas Ousseynou Koumakhkal, és védelmező imádsággal vagy amulettel távoztak. De minden jel szerint az igazlátókat is megeszik a férgek. Képzeld magad elé azt a büdösödő, erőtlen testet, a  kiszolgáltatott emberi lényt! Vajon ezt is előre látta? A  látók látják-e tulajdon nyomorult haldoklásukat? Nézd és lásd! Az apa kísértete ott haldoklott előttem az ágyon, és elfordultam, hogy ne lássam a haldoklását, és Siga D. nevetett. Aztán kettőzött erővel folytatta, mintha a dühödt kacagás felvillanyozta, energiával töltötte volna fel. – Apám azt mondta: „Láttam, mi lesz belőled, és a jóslat igaz volt. A  valóságban pont olyanná válsz, amilyennek álmomban láttalak, ez az, amit nem bocsátok meg a mindenségnek: olyan leányt adott nekem, aki mindenestül arra emlékeztet, amit

gyűlölök, és amiről azt reméltem, hogy örökre magam mögött hagytam.” E szavak hallatán megfeledkeztem a bűzről, a szobában ólálkodó halálról. Minden figyelmem az apám testéből sípoló hangra irányult. Siga D. pár másodpercig hallgatott, mintha rendszerezné magában a mondandója legfontosabb pontjait. Behunytam a szemem. Megszólalt egy hang. Nem tudtam, hogy Siga D. hangját hallom-e, vagy az apjáét, aki ragaszkodik hozzá, hogy maga mondja el a történetét. Nem tudtam, hogy Siga D. amszterdami nappalijában vagyunk-e, vagy Ousseynou bűzlő szobájában. De ugyan miért kell okvetlenül, hogy egy bizonyos helyen legyünk, és meghatározható időben azonosítható hang szóljon hozzánk? Mindig valami elbeszélésben vagyunk, élethossziglan köztes állapotban: hangok és helyek közt, múlt és jelen és jövő közt. A  mély igazság több, mint a hangok, helyek, idők egyszerű összege, az igazság szüntelenül, fáradhatatlanul cikázik ide-oda a köztes térben, köztes időben, hálával és veszteséggel és kétellyel és bizonyossággal telített közegben. Csukva tartottam a szemem, és szólt a hang. – Apám ezt mondta: Olyan vagy, mint azok. Már a születésed előtt tudtam, hogy balsorsot hozol ránk, elveszed anyád életét, és pokollá teszed az enyémet, mert minden lélegzetvételeddel arra emlékeztetsz, hogy semmi közöd hozzám, valójában őhozzájuk tartozol. Hogy lehet ez? Kérdezd a géneket! Kérdezd a vért, a húst! Faggasd a gének misztériumát, a génekét, melyek átívelve az időn, összekötnek két távoli pontot az ősök és utódok láncolatában. Minden a dédnagyanyáddal kezdődött. És minden Mossane-nal kezdődik.

2 Mossane-nal kezdődik minden. Azzal, hogy úgy választott, ahogy választott. Már most megmondom, még mielőtt elmondanám az egész történetet, hogy ott, a temető előtt, a mangófánál, akkor tettem fel utoljára a kérdést Mossane-nak. Már régóta elmerült a magány, a homály és a csend világába. Mégis újra meg újra megkérdeztem: Miért ő? Ezúttal sem remélhettem, hogy válaszol. Már régóta ezt az egyetlen kérdést tettem fel Mossane-nak. Istennek is szólt a kérdés. Sőt magamnak is. Minden embernek meg kell tudnia, mi élete kérdése. Ez földi létünk egyetlen célja, Marème Siga. Mindenkinek meg kell találnia a saját kérdését. Mi végből? Hogy választ kapjon, mely felfedi élete értelmét? Nem, az élet értelmére csak az élet végén derül fény. Az ember nem azért  keresi a maga kérdését, hogy megtalálja az élet értelmét. Azért keresi, hogy elviselje egy felfoghatatlan, kezelhetetlen kérdés némaságát. Egy kérdését, amelyre nincs válasz. Amelynek az az egyetlen célja, hogy emlékeztesse a kérdezőt életének titkos tartományára. Minden emberi lénynek meg kell keresnie a maga kérdését, hogy tapinthassa sorsának misztériumát, azt, amire soha nem kap magyarázatot, mégis életének alapvetően fontos része. Sok ember hal meg úgy, hogy nem leli meg a kérdését. Mások későn ismernek rá. Nekem megadatott a szerencse és kárhozat, hogy aránylag fiatalon formát öltött életem kérdése. Örök

életemre megszabadultam a szorongástól, hogy tovább kelljen keresnem, de támadt helyette más szorongás: egyre kísért, hogy hiába teszem fel a kérdést, nyitott csend a válasz. Nyitott, de sosem üres. Végtelen számú hipotézis népesíti, lehetséges válaszok és rájuk felelő kétségek. Miért ő? Aznap is arra számítottam, hogy Mossane úgy válaszol a kérdésemre, ahogy szokott: sűrű szövésű csenddel, melyen semmi át nem hatol, se be, se ki. Rítus volt, hogy megkérdezem: Miért ő? Üdvözlés volt, sibbolet, varázsige, amelynek csak mi ketten voltunk a tudói. Kimondtam, és utána behatoltunk a saját világunkba, én az enyémbe, ő az övébe. Az enyém: tele emlékkel, fájdalommal, megaláztatással, dühvel, értetlenséggel. Az övé: ismeretlen számomra, amióta évekkel azelőtt végképp bezárkózott. De tudtam, hogy hallja a szavaimat. Ez a bizonyosság vitt vissza hozzá minden áldott reggel. Bár az is igaz, hogy semmi jelét nem adta, hogy egyáltalán észleli-e a jelenlétemet. Nem láttam őt, de a szívemben tisztán kirajzolódott az arca. Tekintete rebbenetlenül a sírokra mered. Nem görbül le a szája keserűen vagy szánakozóan vagy ingerülten. Néma és mozdulatlan, olyan távoli, mint egy másik bolygó: ez volt Mossane. Mintha már befogadta volna a temető, ott előttünk. De tudtam, hogy hallja a kérdésemet. Tudtam. Honnan? Onnan, hogy ez volt az ő kérdése is, az élete kérdése. Az egyesített bennünket, hogy egyazon kérdés volt a büntetésünk és életünk kulcsa: Miért ő? Mossane már régóta ott élt némán, meztelenül az öreg mangófa alatt, szemben a temetővel. Szokás szerint leültem

mellé, és odatettem a kis batyut, amelyben ételt vittem. Már lemondtam róla, hogy ruhát is vigyek, úgyse vette fel. Egyszer, évekkel korábban, erőnek erejével felöltöztettem. Mihelyt elmentem, levette a ruhát, és összetépte. Amikor először órákra megnémult, megpróbáltam otthon tartani a házamban. Este odakötöztem az ágyhoz, hogy ne tudjon megszökni. Egész éjjel üvöltött. Úgy ordított, mint akit nyúznak. Pár nap múlva nem bírtam tovább, hagytam, hadd menjen. Akkoriban még beszélt, ha keveset is. Látva, hogy milyen eltökélten magam mellett akarom tartani, azt mondta: Nem minden beteg akar meggyógyulni, nem minden leterített akar felállni, mert ha feláll, talán halálos lesz az újabb zuhanás, nem mindenki akar újra úgy élni, mint azelőtt, mert van olyan élet, amit a halál se irigyel. Én nem akarok felállni, az nekem végzetes rémlátomás. Nem akarom, hogy megmentsenek. Nem akarok visszatérni. Engedj el, Ousseynou, hadd menjek! Mossane végül célt ért a szavaival, a borzalmas éjszakai ordítással, és hogy folyton visszaszökött az öreg mangófához. Nem tarthattam vissza. Tehetetlenül néztem, ahogy az őrület elhatalmasodik rajta. Eleinte még gyötört a tudat, hogy nem tudtam magam mellett tartani és megmenteni, ha máshogy nem, hát akarata ellenére. Megfogadtam magamban, hogy ha úgy fordul és meg kell mentenem valakit, akit szeretek, jobban meg fogok harcolni érte. Újra belevetettem magam a Korán tanulmányozásába és a misztikába. A  két bölcseletben a gyógyítás lehetőségeit kerestem, a második látás képességének titkát, a kinyilatkoztatás erejét. Néhány hónap múlva egy közeli faluba költöztem egy teljes évre. Élt ott egy szúfi mester, és vállalta,

hogy elmélyíti hitbeli ismereteimet. Vak voltam, világtalan, de ő bevezetett a misztériumokba, melyeket csak a belső szemmel láthatni. Láthatatlan fényben megvilágosult a világ. Nem volt többé titka az időnek. Megnyílt mögöttem. Megnyílt előttem. Mindkét irányba követni tudtam tekervényes útjait. Kellő tudást szereztem, hogy enyhítsem a sebzett emberek fájdalmát. A test, a lélek, a lét fájdalmát. Hazatérve váltam azzá, akit hamarosan mindenki úgy ismert mint Ousseynou Koumakh sejk, a nagy tudományú. Mossane még mindig ott élt a mangófa alatt, szemben a sírokkal. Tudtam, hogy mire vár. De azt is tudtam, hogy hiába vár. Újonnan szerzett tudásommal felvértezve megpróbáltam visszahozni. Kudarcot vallottam: a sötétség birodalmának abból a mélységéből már nem volt esély élve kiszabadítani. Mi mást tehettem: társául szegődtem az ő világában. Ha emlékezetem nem csal, ez 1940-ben történt. Mossane már két éve ott volt abban a mélységesen mély veremben, amely benne magában nyílt meg. Beletörődtem hát, hogy ne vele éljem le az életemet. Végre más nők felé fordult a figyelmem. Nem volt nehéz asszonyt találnom. Már az egész környéken híre terjedt, hogy gyógyító vagyok. A családok megtiszteltetésnek és különös szerencsének tekintették, hogy előrehaladott korom ellenére hozzám, Isten emberéhez adhatták nőül egyik leánygyermeküket. A  frigy, ez tudvalévő volt, bizton elhárítja majd a sors csapásait, imáim megvédenek minden betegségtől, ragálytól. Még abban az évben feleségül vettem a tizennyolc éves Mám Courát. Minden feleségemnek az apja lehettem volna. Mám Courának és Yaye Ngonénak, Ta Dibnek és a te szülőanyádnak is, Siga.

Kettőzött erővel szerettem őket. Szerettem őket mint férj, és szerettem őket gyöngéd apai szeretettel. Szerencsés voltam, hogy már benne jártam a korban: megkíméltettem némely ifjonti tévelygésektől. Megvolt bennem az érett férfi tapasztalata, hiszen korábban teljes szívemből szerettem már egy nőt, és az apaszerepnek sem voltak előttem titkai. Közelmúltbeli beavattatásom pedig megadta a kellő bölcsességet is. Egyedül Mossane zavarta meg lelki nyugalmamat. Való igaz, letettem róla, hogy vele éljek, de arról nem mondtam le, hogy érezzem a közelségét. Nős voltam, már voltak gyerekeim, szerettem a feleségeimet, de mindennap elmentem a mangófához, hogy találkozzak Mossane-nal. És közelsége mindennap eltöltött boldogsággal és fájdalommal. Eleven seb volt, akartam, hogy fájjon. Ne forrjon be soha! Égessen mindhalálig! Ezért mentem el hozzá minden áldott nap, hordoztam boldog és boldogtalan emlékeimet, a megcsalt reményeket és az örök kérdést: Miért ő? Az előtt, hogy a szúfi sejk tanítványának szegődtem volna, Mossane még meg-megszólalt két roham között. Nem beszélt összefüggéstelenül, érteni lehetett, amit mond. Egyszer-egyszer olyan világosan fejezte ki magát, hogy bizakodtam: hátha úgy döntött, hogy visszatér. De nem tért vissza. Felcsillant az értelme, de negyedóra múlva minden korábbinál nehezebben forgott a nyelve, vagy szemlátomást még sűrűbb, sötétebb homályba süllyedt. Amikor visszatértem a tanulóévből, Mossane már nem szólalt meg. A  falubeliektől megtudtam, hogy néhány nappal az elutazásom után végleg elnémult. Némán nézte a sírokat. Vakon

is látva láttam őt. Semmi nem feledtethette a szépségét. Annak idején, amikor még láttam a szememmel, elbűvölt a szépsége. Most, sok év múltával, világtalanul is látom őt. Az engem övező aura Mossane-ra is rávetült. Az emberek azt hitték, hogy van valami hatalma, és misztikus okból ülök mellette. Még a gyerekek is békét hagytak neki, pedig azok általában kíméletlenek a gyengeelméjűekkel. Sosem kellett menekülnie bandába verődő, gúnyos szitkokat szóró, kődobáló kölykök elől. Éreztem, hogy megöregedett, hogy őszül a haja, egyre ráncosabb az arca. Nem is annyira az idő múlása viselte meg a testét. Sokkal inkább a szenvedés. A  fájdalom, amely éveken át a lelket roncsolja, és csak aztán támadja a húst és a bőrt. Mégis biztos voltam benne, hogy Mossane most is szép. Ha nem gerjeszt félelmet az állapota, sok férfi szíves örömest magáévá tenné. Meztelen volt, mindenki rajta legeltethette a szemét. De nem mertek a közelébe menni, és még kevésbé hozzáérni. Az a hír járta, hogy a halottak védelmezik. Úgy nevezték: Mossane, a holtak szeretője, meg úgy: a mangófa bolondja. Csak engem engedett oda magához, ha más közelített, üvöltött. Nem a misztikus aurám miatt tett kivételt velem, ahogy a falubeliek beszélték. Nem voltam hatással rá. Ismert, ez volt az egyszerű ok. Én voltam az utolsó kapocs ahhoz a múlthoz, amely magyarázatot adott a jelenre, a jelenünkre. És, ismétlem, ugyanaz volt életünk kérdése. A  legöregebb falubeliek ismerték a történetünket, a közös titkunkról is tudtak, bár nem minden részletről. Különös pár voltunk mi ott, a mangófa alatt: egy meztelen bolond nő és egy vak varázsló ül egymás mellett, szemben a temetővel. Ez elég volt, hogy

elriassza a kíváncsiskodókat és az alkalmatlankodókat. De visszatérek ahhoz a bizonyos naphoz, amelyet kezdettől fogva emlegetek. 1945-ben történt. Mossane már majdnem nyolc éve a saját világában élt. Igen, 1945-ben volt. Jól emlékszem. Hírlett, hogy hamarosan vége a háborúnak. Messziről, szél szárnyán jöttek a hírek. És azon a napon, mint tíz éve mindennap, újra feltettem Mossane-nak a kérdést: Miért ő? Megmoccant, a keze a kezemhez ért. Nem lepődtem meg: álmomban láttam, hogy visszajön. Isten jelet küldött. És Mossane csakugyan visszajött. Most az egyszer, utolszor hajlandó volt visszatérni, és válaszolt.

3 Később hallani fogod, Marème Siga, hogy mit válaszolt Mossane. De előbb azt mondom el, mi az oka, hogy soha nem szerettelek. A  két történet egyazon történet. Már ott voltál anyád méhében, én a hasára tettem a kezemet, és akkor vakító villám cikázott át a fejemen. És a fényözönben ott láttam az arcodat azok közt a régi arcok közt. Még meg sem születtél, de már tudtam, hogy azok közé tartozol. Benned térnek vissza. Sosem tudtam, melyikünk az elsőszülött. Anyám azt mondta, hogy én jöttem előbb világra. Csakhogy a hagyományaink szerint, állítólag, amikor ikrek születnek, megfordul az idő, és az számít idősebbnek, aki később bújik elő az anyaölből. Gyerekkorunkban gyakran hallottam anyámtól, Mboyiltól: – A  fivéred, Ousseynou Koumakh, előreengedett, hogy örülj, úgy viselkedett, mint egy jó báty, aki örömet akar szerezni az öccsének. Assane Koumakh kilenc perccel utánad jött a világra, tehát te kilenc perccel fiatalabb vagy, mint ő. – Ezt mondogatta anyám. Sohasem szabadultam az érzéstől, hogy Assane Koumakh, az ikertestvérem többet lopott el tőlem, mint azt a kilenc percet. Elorozta előlem a lehetőséget, hogy valaha is kiléphessek az árnyékából. 1888-ban születtünk. Bizonyára te is tudod, hogy nem vaknak születtem. Láttam. Húsz éven át láttam. De ez egy másik történet, erről majd később. Szóval 1888-ban születtünk. Nem ismertük apánkat. Halászni volt, és egy hatalmas krokodil

szétmarcangolta. A  rettenetes legenda egész gyerekkorunkat végigkísérte. Anyánk, Mboyil, a te nagyanyád hat hónapja hordott bennünket a szíve alatt, amikor nemzőnk, nem tudni, miért, egyedül ment ki a folyó legveszélyesebb szakaszára. Az ott a fenevad felségterülete volt. Mboyil nemigen beszélt nekünk az apánkról. És ha nagy ritkán mégis mondott valamit, hiába leplezte, észrevettem, hogy megkönnyebbülés számára, hogy nincs velünk. Mintha hálás volna a folyón uralkodó hatalmas krokodilnak, amiért elragadta az apánkat. Akinek a testéből semmi nem maradt. Következésképp sírja sem volt, ahol sirathattuk volna, legalább életünk első éveiben. 1898-ban, vagyis tízéves korunkban, férfiak egy csoportja, köztük az a férfi, aki nevelt bennünket, hadjáratra indult, háromnapos vadászatra a folyóra. Az volt a céljuk, hogy megöljék a krokodilt, amely rettegésben tartotta az egész vidéket, minden megmagyarázhatatlan halálesetet és eltűnést neki tulajdonítottak, még ha nem a folyón történt, akkor is. De bűnbak, az mindig kell, és nekünk ott volt a krokodil. A  vadászkülönítménynek vad harc után sikerült elejtenie a krokodilt. Hárman végezték a szörnyeteg pofájában, és egy vadász a lábát, egy másik a karját vesztette. De végül csak sikerült megölni a krokodilt. A nagybátyánk, szülőapánk bátyja vitte be a kegyelemdöfést. A sógorházassági törvénynek megfelelően szeretett öccse halála után ő, Ngor, vagy ahogy mi hívtuk, Tokô Ngor, fogadott be bennünket anyánkkal együtt, és gondoskodott a nevelésünkről. Mihelyt abba a korba értünk, hogy már felfoghattuk az efféle dolgokat, Tokô Ngor elmondta nekünk, milyen gyötrő érzés számára a fivére elvesztése. De azt hittem, legjobban az

gyötörte, hogy a krokodil még mindig él. Tíz éven át olyan erős volt benne a bosszúvágy, hogy életét kockáztatva sokszor egyedül is megpróbálta elejteni az állatot. Most végre sikerült. Gyerek voltam, mégis éreztem, hogy győztesen megtérve a vadászatból, más ember lett Tokô Ngor. Mint aki hosszú szenvedés után gyógyultan kel fel a betegágyból. És azon az éjszakán arra is rájöttem, hogy tévedtem: nem is az fájt neki az eltelt tíz év során, hogy él a krokodil, hanem az, hogy nem volt sír, ahol elgyászolhatta volna a testvérét. A győzedelmes hadjárat után a vadászok osztoztak a zsákmányon; a hüllő hím volt, hatalmas példány, hét méter hosszú és legalább egy tonna. Egyes vadászok a bőréből akartak egy darabot, mások a szemére vagy fogaira tartottak igényt, és voltak, akik beérték hússal. Ngor bácsi a belét akarta, semmi mást. A  fivérem testéből semmi nem maradt, de benne volt ennek a dögnek a belében. – A belét kérem – mondta. Megkapta. Kibelezte az állatot, és a beleit eltemette, ha nem is a temetőben, mert az elképzelhetetlen lett volna, hogy oda kerüljön egy krokodil maradványa, hanem a temetővel szembe, a mangófa alá, ahol évekkel később majd Mossane fog üldögélni. Mossane nem ismerte a történetet, amely addigra már feledésbe merült, és én sem mondtam el neki. Csak hogy tudd, Siga: nem az apám miatt jártam Mossane-hoz. Nem is ismertem. Egyedül Mossane- ért. De azért nem felejtettem el, még harminc év múltával is emlékeztem, hogy ott, a mangófa alatt van apám sírja. A  sír, amelyet Tokô Ngor ásott, és ahová elhantolta a krokodil beleit, a krokodilét, amely benyelte, majd elemésztette az öccse, Waly testét. Tokô Ngor és anyánk úgy nevelt bennünket, mint két kis

herceget. Szerettek bennünket, mi viszont nem szerettük egymást. Legalábbis én nem szerettem Assane-t. Ő nem ismerte el, hogy ugyanígy érez irántam. Mások előtt játszotta a szerető és védelmező báty szerepét. Úgy csinált, mintha cinkosság volna köztünk, pedig nem volt. Aztán ha kettesben maradtunk, rögtön előjött az igazi természete: a legkevésbé sem érdekeltem, lenézett, és ha szólt hozzám, csak azért, hogy gúnyoljon, megalázzon. Semmi közös nem volt bennünk. Hasonlítani nagyon is hasonlítottunk, ránézésre igazi ikrek voltunk. De a természetünk különbözött, mondhatni, tűz és víz. Soha egy percig nem éreztem azt az összetartó erőt, amit az ikreknek tulajdonítanak. Assane hódításra született. Elbűvölő gyerek volt, nevetős, engedelmes, pörgött a nyelve, és csak úgy áradt belőle az egészséges jókedv. Kereste a felnőttek elismerését, csodálatát. A korunkbeli gyerekek felnéztek rá, lesték a parancsait. Ő volt a kiválasztott, a bandavezér. Én csendesebb voltam. Zárkózott. Szorongó. Bizalmatlan. Semmi nem volt bennem a fivérem derűs természetéből, a könnyedségéből. Titkon már nagyon korán bántott, hogy az emberek folyton összehasonlítgatnak bennünket. Egyedül a dámázásban voltam jobb nála. Minden másban ő: erősebb, gyorsabb, okosabb, ravaszabb, bátrabb. Néhány nappal a krokodilbél-temetés után Ngor bácsi, anyánk jelenlétében, maga elé rendelt bennünket. Ideje a jövőnkre gondolni, mondta. Végighordozta rajtunk a tekintetét. –  Ti itt Korán-iskolába jártok. Nagyon helyes. Ismerni kell az iszlámot, fontos része annak, amilyenek vagyunk. Az iszlám előtti ősi kultúránkat is ismerni kell. De azt is látni kell, ami eztán következik. Gondolni kell a jövőtökre. Márpedig a jövőben

ez az ország a fehéreké lesz. Lehet, hogy már most is az övék. Fájdalmas kimondani, de uralkodnak fölöttünk. Megszerezték, amit akartak, erővel és fondorlattal. Lehet, hogy egyszer majd felszabadítjuk magunkat, de egyelőre itt vannak a nyakunkon a fehérek a nagy tengeren túlról. És az az érzésem, hogy még sokáig itt is maradnak. Én már nem leszek ezen a világon, amikor végleg elmennek, és újra azok lehetünk, akik régen voltunk. Ti nagyon fiatalok vagytok, de lehet, hogy már ti is rég halottak lesztek, mire eljön az a nap. Még az is lehet, hogy soha nem jön el az a nap, és lehetetlen visszamenni az időben, újra azzá válni, akik valaha voltunk. Az emberek nem tudnak sodrással szemben haladni, ahogy némely halak, a történelem olyan folyó, amely ellenállhatatlanul zúdul, hömpölyög a deltatorkolatig, és sokfelé ágazva folyik tovább, bele a nagy tengerbe. Megváltozunk. A  kultúránkat már elérte a kór. Ott a tüske a húsunkban, és csak az életünk árán húzhatnánk ki. De együtt élhetünk a tüskével, benne hagyhatjuk a testünkben, csak ne legyünk büszkék rá, ne úgy viseljük, mint egy kitüntetést, hanem, mint forradást, rossz emléket, figyelmeztetést, hogy a jövőben óvakodjunk a tüskéktől. A  jövőben is lesznek tüskék, csak a színük és a formájuk lesz más. De ez a tüske ezentúl része a mi nagy sebünknek, vagyis az életünknek. Ngor bácsi elhallgatott, az égre emelte tekintetét. Így folytatta: –  Mindenesetre fel kell készülnünk a jövőre, arra, hogy soha többé nem leszünk magunkban, soha többé nem lesz úgy, mint azelőtt. Gyakran beszéltünk erről apátokkal, Walyval, Isten nyugosztalja! Ez volt a leghőbb vágya. Hogy leendő gyermekeinek legalább egyike menjen a tubabuk iskolájába, ne

azért, hogy olyanná váljon, mint ők, hanem hogy legyen tudással felvértezve. Ha a fehérek azt mondják, hogy okosabbak, mint mi, az vagy igaz, vagy nem, lehet rajta vitatkozni. De ha kijelentik, hogy senki nem tud semmit, ők a mindentudók, az elfogadhatatlan, arra nemet kell mondani. Zavaros volt az egész, nem tudtam, hová akar kilyukadni a bácsi. Megint hallgatott egy sort, és csak nézett ránk, jelentőségteljesen. – Értitek? – Értem – mondta Assane. Hogy ne látsszam hülyének, azt hazudtam: – Értem, Tokô Ngor. Anyánk alighanem látta rajtam, hogy nem értem, és össze vagyok zavarodva, és minden szavát megfontolva, szelíden azt mondta: –  Néné! – Ezt a szeretetteljes becenevet adta nekünk. – A  bácsikátok szerint egyikőtöknek a fehérek iskolájába kell járnia. Rémülten néztem a nagybátyámra. Komoly volt az arca, fürkésző a tekintete. Hogy tudja Assane ilyen nyugodtan fogadni ezt a rettenetes bejelentést? – Nos? Mit szóltok? – kérdezte Ngor bácsi. – Én nem akarok menni – zokogtam fel. – Hát jó. Akkor majd én megyek – vágta rá Assane. – Megyek a fehér iskolába. Néhány másodpercig csend volt. Aztán Tokô Ngor azt mondta: –  Áldott legyen Rog Szen, az irgalmas isten! Mi is így gondoltuk. Te, Assane Koumakh, menj, és tudj meg minél többet a világról, te pedig, Ousseynou Koumakh, te maradj, és ismerd

meg és védelmezd a mi világunk tudományát. Egész éjjel hánykolódtam, le sem hunytam a szemem. Örültem, hogy a fivérem elmegy, megszabadulok tőle, de gyötrődtem is, az volt az előérzetem, hogy balsors közelít. Assane távozásával hasadék támadt a világunkban, és ki tudja, mi fog kiszabadulni, mi fog behatolni?

4 Gyorsabban kell haladnom. Fáj a mellkasom. Hallod, hogy sípol a tüdőm? A következő évek boldog évek voltak nekem. Assane keveset volt otthon. Fehér iskolában tanult, északon, a nagyvárosban, a misszionáriusok internátusában. Csak az esős évszakot töltötte velünk. Az év többi részében egyedül voltam Ngor bácsival és anyámmal. Szerethettem őket, amennyire csak bírtam, nem vetült rám a fivérem árnya. Ha anyám azt mondta, néné, az egyedül rám vonatkozott. Kimondta a szót, és nyomban boldogsággal töltötte el a szívemet, hogy én lehetek szeretetének egyetlen tárgya. Egyedül voltam a fényképen. Assane lemaradt róla. Az évek múlásával mit sem változott a természete. Sőt a fehérek iskolájában szerzett ismeretek egyre növelték hódító vágyát. És új fegyverei is lettek hozzá. Ő volt az egyik első gyerek a faluban, aki az északi nagyvárosban fehér iskolába járt. Amikor hazajött, ő volt a nagy attrakció. Mesélt a városról. Hogy milyenek a fehér emberek. Hogy mi mindent tudnak, miféle titkaik vannak. Úgy öltözködött, mint ők, átvette a finom modorukat, a beszédmódjukat. A  mi nyelvünkön beszélt, de francia szavakat kevert a szavak közé. Lényegtelen dolgokat is úgy tudott mondani, mintha fontosak volnának. Lenyűgözte a hallgatóságát. Assane eleve tehetséges és érdekes gyerek volt. Kamaszkorára a francia iskola tájékozott, művelt, magabiztos

fiatalembert formált belőle. De elsősorban – végtére erre volt hivatva az iskola – egy kis fekete fehér embert. 1905-ben vérmérgezésben meghalt Tokô Ngor, elfertőződött egy csúnya, elhanyagolt seb a bokáján. A  halála előtt azt mondta, hogy büszke ránk, Assane Koumakhra és rám: ő nyugati tudással gazdagodott, én pedig, Ousseynou Koumakh, jó halász lettem, megbízható és felelősségteljes ember, belegyökerezve a mi kultúránkba. Lelkünkre kötötte, hogy gondoskodjunk anyánkról. De anyánk csak egy évvel élte túl. 1906-ban egy közönséges láz elvitte őt. Assane és én magunkra maradtunk. Azt reméltem, hogy anyánk és nagybátyánk halála, a közös gyász közelebb hoz bennünket egymáshoz. Csalódnom kellett. Assane is gyászolt, én is, de külön-külön. A  fájdalom nem egyesített bennünket. Még nőtt is a távolság. Már nem percek választottak el minket, hanem világok. Nemcsak különböztünk, hanem haragudtunk is egymásra. Én úgy gondoltam, hogy hűtlen lett ahhoz a világhoz, amelybe beleszülettünk, ő azt, hogy belesüllyedtem, és bezárkózom. Hamarosan lehetetlenné vált a párbeszéd. Anyánk halála után már köszönni is alig köszönt, amikor hazajött az esős évszakra. Ha épp nem a magával hozott európai könyvek olvasásába merült, azoknak az örömeknek hódolt, amelyeket a tanultságának és a személyét övező csodálatnak köszönhetett. Inni kezdett. Megfeledkezett a vallásról. Különben meg is mondta: megkeresztelkedett a misszionáriusoknál, és azt a nevet kapta, hogy Paul. Mire én: Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, de én Pault nem ismerek, te nekem mindig Assane Koumakh maradsz. Megfeledkezett az őseinkről. Nem járt Ngor

bácsi és anyánk sírjához. Helyette lányok után szaladgált, illetve – tisztelet a kivételnek – a lányok futottak őutána. A korosztályunkból kevesen tudtak ellenállni Assane-nak. De pont a legszebbet, legszilajabbat, Mossane-t nem tudta elkápráztatni. És ettől csak még jobban tetszett neki a lány. Mint ahogy – ezért is, másért is – nekem is. Mossane két évvel fiatalabb volt, mint mi, de hárommal idősebbnek látszott. A gyerekkorból kilépve úgy bomlott ki a szépsége, ahogy a nap ragyog fel hosszú éj után. Ő már nő volt, igazi nő, amikor mi még a kamaszkor végén toporogtunk. Assane meg én, nem csak mi akartuk őt. A tévedés kockázata nélkül állíthatom, hogy nem volt valamirevaló férfi a faluban, aki ne kívánta volna. Káprázatos szépsége a beszélgetések állandó tárgya volt akkoriban. Ő tudta magáról, hogy szép, érezte, hogy mennyire vágynak rá a férfiak, irigylik a nők. Megtanult úgy viselkedni, mint egy szellem, vagyis inkább, mint egy álombeli jelenés, aki ott van tőlünk egy karnyújtásnyira, de ahogy mozdulunk, mindig távolodik, mint a látóhatár, amely felé futunk. Csáberejét próbálgatva tanulta meg, hogy mit jelent szabadon élni. Mossane nem volt senkié, tehát mindenkit fűthetett a remény, hogy egyszer az övé lesz. Én is ezt reméltem. Mi vonzott Mossane-hoz, aki szemérmetlen, szemtelen, vidám és vad volt, minden, ami én nem? Azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást. De esetemben nem erről volt szó: én azt szerettem meg Mossane-ban, ami a legkevésbé látszott, azt, amit mögé képzeltem. Lehet, hogy csak a magam alkotta Mossane-képbe lettem szerelmes. De hát ez gyakran így van, nem? És ha aztán a valóság megfelel a képzeletünk alkotta képnek, az erősíti szerelmünket, ha pedig nem felel meg, sebaj,

a meglepetés varázsa is erősítheti. Szerettem Mossane-t. De nem csak én. Két-három évbe telt, mire kiállva minden próbát, kitartással, módszeresen és kíméletlenül eltávolítottam a vetélytársakat, és sikerült meghódítanom. 1908-ra ketten maradtunk, a fivérem meg én. Assane-t, mint vérbeli hódítót, csak még jobban ajzotta, hogy a lány eleinte ellenállt neki. Megvolt az az előnyöm, hogy mindig Mossane közelében lehettem a faluban, és több időt tölthettem vele. Amikor Assane Koumakh visszament a városba, háborítatlanul udvarolhattam. Fő erényem a türelem volt. Nem próbáltam sem elkápráztatni, sem ámítani. Olyannak mutattam magam, amilyen valójában voltam: sokat tépelődő, tisztességes, szerény, csendes ember, akinek nincsenek földi javai és kiváltságai, és aki ragaszkodik a szülőföldjéhez. Nem vagyok olyan tehetséges és okos, mint az ikertestvérem, de van olyan erényem, aminek meg ő van híján, és ami sokat számít az életben. Assane, amikor megjött a városból, kisajátította Mossane-t. Ajándékokkal halmozta el, elandalította a nagyvárosi élet szépségeit ecsetelve, olvasni, számolni tanította franciául. Mossane-ban összeütközött a két szemben álló világ, amelyet képviseltünk. Huszonkét éves koromban megvakultam. Egy halászaton történt. Aznap egyedül halásztam, a folyónak azon az ágán, amelyet általában kerültek az emberek, mégpedig igen egyszerű okból: ott élt hajdan az a krokodil, amelyik megölte apámat, Walyt. A  vízi szörny legendája még elevenen élt. Beszélték, hogy ivadékai vannak, némely halászok váltig állították, hogy látták is őket. Mások azt bizonygatták, hogy a krokodil valójában a folyó egyik szelleme, és hiába ölték meg,

nem lehet megölni. Nők, akik ruhát mostak egy mólón – állítólag – félelmetes ordításokat hallottak. Bizonyíték nem volt, csak szóbeszéd. Könnyen lehet, hogy élt arrafelé egy krokodil, de nem hittem, hogy köze lehet ahhoz, amelyiket Ngor bácsi a szemünk láttára kibelezett. Hittem, ma is hiszek a vizek szellemeiben. Fangolok népesítik be ősi vallásunkat. Halász voltam. És minden itteni halász tanúsíthatja, hogy olykor természetfölötti dolgok bukkannak fel a vizekben. Egyszóval legendák és emlékek fűződtek ahhoz a helyhez, ahol aznap kivetettem a hálót. Azaz éppen kivetettem volna, amikor valami nekicsapódott a csónaknak. Olyan erővel, hogy elvesztettem az egyensúlyomat. Beestem a vízbe. Úgy éreztem, mintha valami nagy erővel húzna le a mélybe. Nem volt nagy, súlyos tárgy a közvetlen közelemben, és pár másodperc múlva már a zavaros vízben is láttam, hogy egyedül vagyok, testetlen erő húz lefelé. Tehát eljött a nap, amelynek el kellett jönnie – ezt gondoltam. Eszembe jutott, amit Ngor bácsi mondott tíz-tizenegy éves koromban, amikor beavatott a halászmesterség titkaiba: –  Tudnod kell, Ousseynou Koumakh, hogy a folyó egyszer mindenkit próbára tesz, mindenkit, aki a vizére merészkedik. Amikor eljön a te időd, azt hiszed majd, hogy ütött a halálod órája, megijedsz, rúgkapálsz, de ne feledd: olyanná válik a víz, mint a mocsár, s minden mozdulattól mélyebbre süllyedsz az ingoványba. Ne harcolj! – Mi történik, ha harcolok, Tokô Ngor? – Akkor a víz méltatlannak ítél és megöl. Nem álltam ellen, a vízre bíztam hát magam. Lehunytam a szemem, és elaludtam. A  hosszú álomban megjelent a

nagybátyám, majd egy embertestű, krokodilfejű rémületes lény, majd az anyám, majd Assane. Némelyekkel beszélgettem, némelyekkel csak összenéztünk, összemosolyogtunk, csak egy- egy szót váltottunk. Hanem a szavak azonnal kihullottak az emlékezetemből, hiába tudtam, hogy fontosak. Mossane is megjelent, ott volt istennőként a folyóban. Meztelen volt, és jó volt azt álmodni, hogy simogató vízként körülölelem, és behatolok a testébe, olyan mélyre, amilyenre csak lehet. A csónakban ébredtem, mintha mindvégig ott lettem volna. Egyetlen dolog változott: megvakultam. Eltelt néhány másodperc, mire érzékeltem, hogy nem látok, és ezt minden tiltakozás nélkül rögtön elfogadtam. Elfogadtam, hogy ez volt a próbatétel, ez az ára, hogy nem haltam meg. A  vízbeli álom néhány eleme többé-kevésbé világos értelmet nyert. Nyilvánvaló volt például, hogy a krokodilfejű ember az apám és az őt felfaló óriáshüllő megtestesülése. A  rám boruló sötétség ellenére visszajutottam a faluba. Tudtam, hogy most már nem érhet baj a folyón. A falubeliek biztosra vették, hogy a legendás szörnynek vagy ivadékainak szelleme rántott a vízbe, és meghagyta ugyan az életemet, de váltságként elvette a látásomat. Talán igazuk is volt, de nem érdekelt a fecsegésük. Csak az érdekelt, hogy így, ilyen állapotomban is maradt-e esélyem Mossane-nál. Mire találkoztam vele, már tudott róla, hogy milyen csapás ért; hiába, kicsi a falu, és szárnyakon száll a hír. Azt mondta: – Elvesztetted a szemed világát. – Nem látlak többé – feleltem. Nevetett, és azt mondta, hogy ez semmin nem változtat, mostantól ő lesz a szemem.

– Nem látlak többé – mondtam újra. Először és utoljára hatalmába kerített a düh meg a bánat, amiért vak lettem. Kitört belőlem a sírás. A következő években Mossane olyan közel volt hozzám, hogy azt hittem, megnyertem a fivérem ellen vívott szerelmi ütközetet. Mindennap eljött, és segített megszelídíteni a sötétet. Nem lett az enyém, de nekem szentelte magát. Assane haza- hazalátogatott. Nem tudom, hogy megszánt-e, vagy csak azért volt, mert nem láttam az arcát, mindenesetre azokban az időkben jobban el tudtam viselni. Az érettségi után tanítónak tanult. Azt mondta, majd végleg visszatér a faluba, és itt fogja oktatni a gyerekeket. A városban a fehér negyedben lakott, egy gyarmati stílusú kis házban, amelyet a francia elöljáróság adott bérbe neki, kivételes vizsgaeredményei jutalmául. Azt is mondta, hogy író szeretne lenni. Én közben átképeztem magam halászháló-készítővé és -javítóvá. Nem volt okom panaszra. Megéltem, és félre is tettem egy kis pénzt. 1913-ban, a huszonötödik születésnapomon megkértem Mossane kezét. –  Nem tehetem, Ousseynou. Bocsáss meg, de nem mehetek feleségül hozzád. – És a fogadalmunk? – A te fogadalmad. Csak te tettél fogadalmat saját magadnak. Álnok árulónak neveztem. Azt felelte rá: szeret annyira, hogy ne jöjjön hozzám feleségül, egyelőre máshoz sem akar feleségül menni, de nincs is maradása a faluban, szeretne világot látni, a nagyvárosba vágyik, északra. – Mit szeretnél ott felfedezni? – Amit az élet kínál. – Menj csak, menj utána – rivalltam rá. – Ő nem fog feleségül

kérni. Ő csak a testedet akarja. És te oda fogod adni magad neki. Ezt akarod, mindig is ezt akartad. Hátat fordítani  a hagyományainknak, és a szabadság nevében ürügyet találni a bujálkodásra. Ő ezt rögtön tudta, és elcsavarta a fejed a fehér meséivel. Nem vagy szabad. Egy becstelen, bolond néger némber vagy. Mossane felelet nélkül hagyta durva szavaimat, sarkon fordult és elment, és ez rosszabb volt, mint ha ő is elragadtatta volna magát. Egy ideig nem volt hírem felőle. A  fivérem nem járt többé a faluban. Arra jutottam, hogy biztosan együtt élnek a nagyvárosban. Gyötört a gondolat. Éjszakánként magam elé képzeltem, ahogy együtt élvezik a ragyogó városi életet. Elképzeltem, ahogy a testük összefonódik, és legszívesebben meghaltam volna, de nem tudtam megölni magam. Üvöltés szakadt föl a torkomban, egyszer megátkoztam Mossane-t, másszor rimánkodtam, mint egy kisgyerek, hogy jöjjön vissza. Az is kísértett persze, hogy utánuk menjek, megkeressem őket. De a büszkeség visszatartott. Őrjöngtem Mossane hiányától. De elviselhetetlen volt a fivérem elégedett mosolya, Marème Siga, a gondolata a mosolynak, amelyik megjelenik az ajkán, látva, hogy elhagyva és megnyomorítva, szánalmasan ott rimánkodom a háza küszöbén. Inkább haljak meg az őrület martalékaként, mintsem megadjam neki ezt az örömet. Szeretem Mossane-t, de ennyire azért nem alázom meg magam. És ugyan mit mondhatnék a durva búcsúszavaim után? Hogy bocsásson meg? Azzal nem lehet meg nem történtté tenni őket. A  szavak sem tudnak az idő folyásával szemben haladni és visszajutni a születésük elé. Bántam, hogy kimondtam azokat a