Mohamed Mbougar Sarr - Az emberek legtitkosabb emlékezete

találkoztál, hogy egyáltalán esélyem lett rá, hogy viszontlássalak, barátom”. A  vendéglősre bízza a levelet, hazamegy az Étoile Hotelba, és újabb levelet ír, emezt Thérèse Jacobnak. (Az éles elméjű olvasó tudja, hogy Ellenstein nem írta meg azt a levelet Thérèse Jacobnak, vagy ha megírta, megsemmisítette, amikor kopogtattak az ajtón, és rájött, hogy a sötét árny türelmesen várta, hogy visszatérjen az Étoile Hotelba. Az olvasó azt is tudja, hogy miként – és hol – végezte Ellenstein. De történt, ami történt, nem adott ki egyetlen nevet, egyetlen címet sem, mindvégig hallgatott, mint a sír.)

4 –  Befejeztem a felolvasást – mondta Siga D. – Brigitte Bollème lehunyt szemmel ült, és meg se moccant, azt hittem, hogy talán el is aludt. Már éppen köhécselni akartam, hogy felébresszem, de végül ő törte meg a csendet. –  Van egypár jó fordulat – mondta változatlanul csukott szemmel –, de összességében vacak egy riport, és még rosszul is van megírva. Magának nem ez a véleménye? Nem szóltam. Rám nézett, és így folytatta: –  Pocsék riporter vagyok. Elimane tíz éve nem ment ki a fejemből, és amikor végre 48-ban megtaláltam Thérèse Jacobot Tharonban, nem tettem fel neki azokat a kérdéseket, amiket fel kellett volna tennem. Szánalmas ez az interjú. Még szerencse, hogy senki nem olvassa ezt az írást, már senki nem kíváncsi rá, hogy ki volt T.C. Elimane. Azzal felkacagott, és tiszta szívből kacagott, én meg, Diégane, nem tudtam, mit csináljak. Úgyhogy csak néztem, ahogy nevet magán, az elrontott interjúján és azon, hogy 1985-ben már senki sem tudja, hogy ki volt Elimane. –  És szerinted? – kérdeztem Siga D.-t. – Szerinted is rossz az interjú? –  Nem, én azért ezt nem mondanám. Nem rossz, hanem hiányos. De hiánytalan riport nincs is, egy ember életéről semmiképp. Csak töredékek vannak. Összeillesztve őket lefedhetik egy életszakasz nagy felületét, de fehér foltok akkor

is maradnak. Maga az élet áll ellen a riport teljességigényének. És most csak az élet külső megnyilvánulásairól beszélek, tehát azokról, amelyek egyáltalán tárgyai lehetnek egy kutatásnak. Hiszen a pszichológiai mozzanatokat, az elme és a lélek történéseit, a belső enigmát nem lehet riporteri eszközökkel feltárni. Azokat csak meggyónni lehet, vagy, a másik oldal felől, kikövetkeztetni vagy feltételezni. Megismerni nem. Annyit mondhatunk, hogy Brigitte Bollème-nek voltak ismeretei Elimane egyik életszakaszáról. Nekem, az apám révén, a gyerekkoráról. Volt két részhalmazunk. De az egészről hiányosak voltak az ismereteink. Ezért mondom, hogy nem rossz volt az interjú, hanem szükségképpen hiányos. – És megkérdezted tőle, hogy ő miért tartja rossznak? –  Meg akartam kérdezni, de nem volt rá alkalmam. Mert amikor abbahagyta a nevetést, azt mondta: –  Ma már senkit nem érdekel, hogy ki volt Elimane, magát kivéve természetesen. És engem, egy kicsit. Csak hát én már az életem vége felé járok. Könnyedebb dolgokkal foglalkozom. Végre sikerül, éppen elég ideig űzött Elimane. – Űzött? –  Pontosan ugyanígy reagáltam, Diégane: Űzött?, kérdeztem. Brigitte Bollème nem válaszolt, hanem felállt, kiment, és csak két-három perc múlva jött vissza. Egy könyv volt a kezében, Az embertelenség labirintusa. Két boríték volt az ismerős kötet lapjai közt. Bollème leült, és válaszolt a korábban feltett kérdésemre. –  Őszintén szólva nem is tudom, hogy melyikünk űzte a másikat. Kíváncsi vagyok, hogy maga mit fog mondani. Néhány héttel a riportom megjelenése után levelet kaptam a saint-

michel-chef-chefi polgármesteri hivataltól. Odatartozik Tharon, amely tulajdonképpen csak egy üdülőfalu. Ki sem kellett nyitnom a borítékot, anélkül is tudtam, hogy Thérèse Jacobról van szó. Meghalt. A  halál oka elhanyagolt tüdőgyulladás. Így tudtam meg. Eszembe jutott, hogy milyen köhögőrohamai voltak. A  hivatal megkért, hogy vegyek át néhány személyes holmit, amelyet az elhunyt rám hagyott. Visszamentem hát Tharonba, pontosabban elmentem Saint-Michel-Chef-Chefbe, és átvettem a hivatalban két kis borítékot. Továbbá megtudtam, hogy a városka temetőjében nyugszik; Thérèse Jacob már korábban így rendelkezett. Elmentem a temetőbe, és könnyen megtaláltam a sötétszürke sírkövet, még friss volt körülötte a földhányás. A  közvetlen közelében egy jelképes síremlék volt; elolvasnom sem kellett a feliratot, tudtam, hogy Charles Ellensteinnek állíttatta az élettársa. Ahogy már mondtam, ott, a sírnál tettem fel magamnak először a kérdést, hogy vajon hitelt érdemel-e Thérèse Jacob tanúságtétele. Elimane olyan kevés nyomot hagyott, hogy annak idején a legkisebben is kapva kaptam. Csak most, Thérèse Jacob halála után kezdtem gyanakodni. Helyesebben nem is gyanú volt az. Inkább önvád, hogy nem tettem fel elég kérdést, nem szedtem ki több információt az interjúalanyomból, nem vettem rá, hogy pontosabban fogalmazzon. Úgy viselkedtem, mint egy gyerek, aki elbűvölve hallgatja a csodálatos mesét, és nem úgy, ahogy kellett volna: a kritikus szellemű, felkészült újságíró fényt akar deríteni egy régi ügyre. Sokáig álldogáltam a sírok közt, bámultam magam elé, és csak az riasztott fel a zaklatott révületből, hogy megeredt az eső. Akkor kimentem az állomásra. A  vonaton a borítékokat magamhoz szorítva ültem,

de nem bontottam ki őket, csak otthon, este, egyedül. Az egyikben az a levél volt, amelyet Elimane írt Charles-nak és Thérèse-nek 1940 júliusában, és amelyet Thérèse nem mutatott meg, amikor nála jártam. Félretettem a levelet: előbb hadd lássam, mi van a másik borítékban. A másik borítékból egy fekete-fehér fénykép került elő. Előtérben, bal szélen egy fiatal férfi látható félprofilban; a tekintete jobbra irányul. Jobboldalt, hátrébb nőalak profilból, éppen lép a tengerparti fövenyen, hosszú haját lobogtatja a szél. Előrenéz, a messziségbe. Háttérben a tenger, hullámtarajok barázdálják. Baloldalt, a távolban csipkés sziklafal. Fent tiszta égbolt, sehol egy felhő. A  két szereplő ruházatából ítélve hideg van. A  nő Thérèse Jacob, könnyen ráismerek. A  fiatalember nyilván Elimane. Az is nyilvánvaló, hogy Charles Ellenstein a fotográfus. Nézem a hátlapot: nincs rajta, hogy mikor és hol készült a kép. Bizonyára 1935 és 38  között, leginkább talán 37- ben: látszik, hogy szoros kapcsolat, sőt, mondhatni, cinkosság van Elimane és Thérèse közt, de nem kevésbé kettejük és Charles közt is, aki fényképezi őket. Azt az időszakot örökíti meg a pillanatfelvétel, amelyben olyan tiszta és felhőtlen volt a barátságuk, akár az ég ott fölöttük. Lehet, hogy már bevezették Elimane-t a libertinus körökbe. Lehet, de nem biztos. Hosszan néztem a képet, elbűvölt Elimane arca. Most láttam először… Tessék, például erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy pocsék riporter vagyok: az 1948-as interjú során nem kérdeztem meg Thérèse Jacobot, hogy van-e fényképe Elimane- ról. Maga nem találja különösnek, hogy évekig kerestem egy embert, akit közeli ismerősnek tartottam, holott soha nem találkoztam vele, és ha egymásba botlunk az utcán, akkor se

tudtam volna, hogy ő az, és amikor végre legalább fotón láthatnám, nem élek a lehetőséggel? Na mindegy… Szóval nézem a képet. Fiatal és energikus férfiarc, de van benne valami kisfiús. Tulajdonképpen csak egy félprofilt látok – egyik szem, fél homlok, orr rövidülésben, a száj egy része –, az arc többi részére árnyék vetül a kamera látószöge miatt. De azért el lehet képzelni az egész arcot. Ami látható, elegendő hozzá, hogy kiegészítsük, ami nem látható. Nézem a képet. Elimane-nak furcsa az arckifejezése: mosolyog (vagy  grimaszol), és valami (vagy valaki) leköti a figyelmét (vagy mulattatja), erősen jobbra vonzza. Hunyorít, és mondani készül valamit, vagy Charles pont akkor kattintotta el a gépet, amikor mondott valamit. Sötét folt a halánték enyhe homorulata, és szépen kirajzolódik a szemöldök íve. Kifejező arc. Szép arc. Szép, mert kifejező, kifejező, mert szép. De valójában Thérèse teszi elevenné a képet. Ahogy lép, ahogy lobog a haja a szélben, ahogy a látóhatár felé fordul a tekintete, attól szép és titokzatos a kép. Érzem a szelet. Érzem a tenger sós szagát. Érzem a hideget. És főképpen azt érzem, hogy mindjárt felé, Thérèse felé fordul Elimane, őt nézi majd, őt és a tengert. És a fényképezőgép mögött ott látom Charles-t, a kék szemét, amelyben akkor is szomorúság bujkál, ha mosolyog, a hátrafésült szőke haját, a szája szögletében a cigarettát; látom, ahogy Charles megörökíti a pillanatot. – Ne haragudjon, Brigitte, hogy a szavába vágok – mondtam –, de hadd kérdezzem meg: megőrizte a fényképet? –  Természetesen megőriztem, kisasszony. Itt van Az embertelenség labirintusában. Itt őrzöm az emlegetett levelet is. A  fotó is, a levél is itt van egy-egy borítékban, ennek az öreg példánynak a lapjai közt. Magának adom, megtarthatja.

– Neked ajándékozta a levelet is meg a fotót is? – Igen. – Megvannak? – Az egyik megvan, a másik nincs. – Melyik van meg, a fotó vagy a levél? –  Türelem, Diégane! Nemsokára ugyanannyit fogsz tudni, mint én. Ne siettess, hadd élvezzem, hogy egyelőre van még egy kis előnyöm. – Jól van. Akkor térjünk vissza Brigitte Bollème-hez! –  Odaadta a borítékokat, és én kinyitottam mind a kettőt. Akárcsak ő, hosszan néztem a fényképet. Akkor láttam először Elimane-t. Olyan volt, amilyennek Bollème leírta, szép ember, fiatal, de már érett férfi. Ismerősek voltak a vonásai. Bár csak félprofilból látszott az arca, apámra emlékeztetett. – Na és ő volt az? – Tessék?! –  Ő volt az a férfi, aki megmentette Marème-et az Elégia a fekete éjhez című regényedben, amikor a lány felvágta az ereit az utcán? –  Olvasol a gondolataimban, Diégane. Nem a mostaniakban, hanem az 1985-ös gondolataimban, amik akkor jártak a fejemben, amikor először láttam azt a fényképet Brigitte Bollème-nál. Néztem Elimane-t, és azon tűnődtem, hogy ezt az arcot láttam-e élet és halál közt, amikor az ismeretlen férfi a kórházba vitt. Kiábrándító lesz neked, amit mondani fogok: nem tudom. Csak akkor, Elimane arcát nézve tudatosult bennem, hogy valójában nem láttam a megmentőm arcát. Csak képzeltem neki bizonyos vonásokat. Ahogy Elimane-nak is. Csakhogy az Elimane-nak képzelt vonások nem feleltek meg

azoknak, amelyeket a fotón láttam. A  megmentőm, mást nem tudok, de ebben biztos vagyok, Elimane volt. Úgy értem: biztos, hogy Elimane szelleme lakozott benne. Érted? –  Igen, értem. De folytasd. Ott tartottál, hogy nézed a fényképet 1985-ben. És aztán? –  Aztán lassan, nagyon lassan elolvastam a levelet. Rejtélyes és sokértelmű volt, mégis tökéletesen érthető. Csakhogy attól, hogy valami érthető, még nem biztos, hogy világos is. Ne félj, Diégane, nem fogok rébuszokban beszélni, nem akarlak összezavarni. A levél maga volt dodonai. Az utolsó mondatát te is tudod: „Minden elvégeztetett, és minden bevégződik, végre hazatérhetek.” Értesz minden szót, de az egész mondat többféleképpen értelmezhető. Már Brigitte Bollème is írt erről. Szó  szerint értsük vagy szimbolikusan? Olvassuk az első jelentése szerint vagy mint metaforát? Az egész levélről is nehéz eldönteni. Elég Elimane életének hézagos ismerete, hogy minden mondatot ambivalensnek, kétértelműnek találj. Nem hosszú a levél, de percekig olvastam, és újra- meg újraolvastam, mígnem Bollème megszólalt: – Felkavaró, igaz? – Igen, felkavaró. – Én ugyanúgy reagáltam 48-ban, mint maga most – folytatta Bollème. – És attól fogva. hogy elolvastam, még nagyon sokáig úgy éreztem, hogy Elimane árnya szüntelenül ott van a közelemben, láthatatlan, és én mégis látom. Vagy keresem. Nem is tudom. De érezni éreztem a jelenlétét, a városban, a világban… az is lehet, hogy csak az elmémben, de kísértett. Lesett rám. Olykor melegség árasztotta el a bensőmet, és védve éreztem magam, sebezhetetlennek. Máskor úgy éreztem,

mintha egy parázsló tekintet szegeződne a homlokomra, és halálos veszély fenyeget. Néha azt gondoltam, hogy dühös rám, amiért kutattam utána, hogy kiszakítsam a hallgatás menedékéből, néha meg azt, hogy hálás, amiért kutatok utána. Csak nem régóta érzem úgy, hogy újra egymagam vagyok. Kellemetlen, egyszersmind megnyugtató érzés. Hosszú időbe telt, mire megszoktam, hogy mindenhová kísér az árnya. Szörnyű volt az első néhány év. Egyszer újra megnéztem a fényképet, és olyan érzésem támadt, mintha megmozdult volna a szeme, és rám meredne, és a hangját is hallottam a hullámverés közepette: „Te vagy a következő.” – A következő? A következő micsoda? –  Brigitte Bollème kivárt a válasszal, és aztán higgadtan azt mondta: –  Lehet, hogy maga lesz a következő, kisasszony, maga lép a helyembe. Lehet, hogy ez a jelentése. Nagyon is érthető volna. Lehet, hogy maga lesz a következő prédája. – Na ne! Te értetted, hogy érti ezt Brigitte? –  Igen, Diégane, értettem. De még mennyire! Ezért azt feleltem, hadd jöjjön! Nem félek tőle, és nem félek a haláltól. Már láttam a halált. Mindig látom, most is. Bollème pedig azt mondta: – Akkor eljön. Hiányában is jelen lesz.

5 Párizs, 1940. július 4. Kedves Thérèse, kedves Charles! Nem bátorság, és nem is őrület: hogy belépj Az embertelenség labirintusába; ne a pokol tüzén perzselődj, kóstold a kárhozottak vérét! Hülye voltam, hogy nem láttam előre, vak és bamba voltam, mikor lecsapott rátok, benneteket tépett a hurrikán. Vihar! Vérözön áradt, nem özönvíz. Fekete galambot dobtam a fekete éjbe, és azzal szállt vissza: a föld a víznél lassabban issza fel a vért. Végre rájöttem, hogy inni is kell a vért, lefetyelni, mint a vad, cselekedni, ha be akarok jutni a labirintus szívébe, ahová bedobtalak és ahol magatokra hagytalak benneteket, nagyobb veszélynek kitéve, mint amilyen a Minótaurosz szarva. Tudjátok, miről beszélek… Nem kérek bocsánatot tőletek, de megbocsátok nektek. Nem tudhattátok. Nem akartam. Most már látom, iszom, tudom. A Királyommal vagyok, ő diktálja művét. Kivéve azt a kettőt, amelyik fent maradt bárkájával a felszínen, a bűnösök kihalásztatnak a Poklok tavából. Velük leszek, de engem senki nem fog kihalászni, mivel magam vagyok a tónak vize. Velük leszek, mivel magam is bűnös vagyok, bár nem voltam hajlandó ártatlanságot vallani, amikor megkísértettek gyümölcsével, de az is lehet, hogy csak elfelejtettem az ízét az in contumaciam kihirdetett Utolsó Ítélet idején. Soha nem láttak. Hát hogy vághatták volna le a fejemet? Egy szegény, becsületes,

névtelen embert fejeztek le a dicsőség vérpadján, őt köpködte a nép. Nem volt zokszava. Tudta – de ki volt ő? –, hogy vére megnyitja a Labirintust. A  Királyommal vagyok, és ő átadja koronáját, hogy együtt legyen a nővel, akit szeret. Szeretlek benneteket, barátaim. Új Labirintus ideje jő, és emez még embertelenebb lesz. A közepében tátogó száj benyeli a könyv minden mondatát. Nem tudja, hogy a mérget nyeli. Azért esszenciális a könyv, mert ölni képes. Aki meg akarja ölni, meghal. Aki a halálba kíséri, élni fog ott. Most én vagyok a vérengző Király, itt, a Labirintusomban. Haljanak meg tüzemen az ostoba vének. Újat akarok. Vállalom, amit várnak tőlem. Vállalom, hogy újrakezdjem, minden úgyis csak újrakezdés. Ölellek, drága Charles, és téged is, lelkem, Thérèse. Álljatok ellen a sötétnek. Maradjatok élve. Most, hogy minden elvégeztetett, és minden bevégződik, végre hazatérhetek. Elimane Négyszer-ötször elolvastam a híres-nevezetes levelet, aztán azt mondtam Siga D.-nek, aki mindvégig rám függesztette a tekintetét: –  Ez egy kriptoszimbolista szar. Egy próféta vagy Eckhart mester ízléstelen parodizálása, vagy még inkább egy sarlatán kongói hittérítőé, aki élőben a Facebookon, bibliával a kezében szodomizálja a nőket, hogy kiűzze belőlük a gonosz szellemet. T.C. Elimane nem írt le ilyen baromságokat. El nem hiszem, hogy ez a levél tőle való. Szerintem Thérèse Jacob írta. Csak ezt tudom elképzelni. Micsoda egy szar! Ki ír ilyet a barátainak?

–  Csak azért mondod, mert nem érted, vagy ami még rosszabb: azt hiszed, érted, pedig nem tudod, mi az, amit érteni vélsz. – Nem. Azért mondom, mert meg vagyok győződve róla, hogy ez egy zavaros metafizikai maszlag. – Neked adom. – Mit? A levelet? Nem kell. –  Tartsd meg! Ha sokszor újraolvasod, idővel meg fogod érteni. Elimane olyan író, akit sokszor kell olvasni, hogy megértse az ember. Ez vonatkozik Az embertelenség labirintusára is. Erre a levélre is. – Jobban örültem volna a fényképnek. – Szép fénykép. De már nincs meg. –  Kár. Csalódott vagyok. Ennek a levélnek semmi köze Az embertelenség labirintusa zsenialitásához. –  Elimane tudta, mit ír. Lehet, hogy te szarnak vagy hermetikusnak tartod, de attól még minden mondatnak pontos jelentése van. Van, ami kétértelmű, és van, ami kódolva van. Nem fogok itt neked szövegelemzést tartani. Pláne, hogy bár sok éve velem van ez a levél, nem vagyok biztos benne, hogy értem. De van egy részlete, amelyre már akkor felfigyeltem, amikor 1985-ben felolvastam Brigitte Bollème-nek. – Éspedig? – Hogy van két bűnös, akinek a bárkája fent marad a Poklok taván, a többiek, ugye, mind elmerülnek. Ez pontos utalás valamire. Szerinted ki a két túlélő? – Szabad a gazda. Én az egész levelet nem értem. – Én sem értettem. De ez a részlet szíven ütött. Fennakadtam rajta. Meg is jegyeztem Bollème-nek, és ő azt mondta:

– Az a két túlélő bűnös a bárkában Paul-Émile Vaillant és én. Tátva maradt a szám, próbáltam volna a meglepő értelmezés alapján újraolvasni a levelet, és összefüggést találni a két személy közt, de Bollème folytatta: –  Én sem értettem a levelet 48-ban. Legfeljebb egy-két részletet, de a többi ködös volt. Aztán annyiszor újraolvastam, és annyi hipotézist felállítottam, hogy végül arra jutottam: a levélbeli Utolsó Ítélet azoknak a kritikáknak az összessége, amelyeket 1938-ban írtak Az embertelenség labirintusáról. Sokáig tartott, mire rájöttem, de attól kezdve helyükre kerültek  a dolgok. Ez a részlet mindenesetre világossá vált: a bűnösök a kritikusok, és ő, Elimane a tó, amelybe belefulladnak. Efelől nem maradt kétségem, amikor újraolvastam a riportomat. Emlékszik, hogy nevezte Elimane azokat, akik nem tudnak olvasni? Úgy bizony, bűnösöknek. Egészen pontosan azt mondja, hogy „rosszul olvasni bűn”. – Igen – vágtam Siga D. szavába –, de ez semmit nem bizonyít. Jobban mondva azt bizonyítja, hogy Thérèse Jacob írta a levelet. Ő emleget bűnösöket, azt állítva, hogy Elimane-t idézi. És lehet, hogy ebben a hülye levélben is az ő szava a bűnös. –  Várj, Diégane, várd ki a végét! Ne tapadj le a levélnél! Inkább arra figyelj, hogy a levél alapján mit fedezett fel Brigitte Bollème. Természetesen én is feltettem a kérdést, hogy jó, de miért ő és Paul-Émile Vaillant a két kritikus, aki nem fullad bele a tóba. Azt felelte: –  Mint mondtam, hosszú időbe telt, mire erre a következtetésre jutottam. Hónapokba. És csak akkor fogtam fel, amikor újraolvastam a tíz évvel korábban megjelent kritikákat, recenziókat és egyáltalán mindent, amit találtam Az

embertelenség labirintusa fogadtatásáról. Paul-Émile Vaillant volt az első, aki megértette a könyv struktúráját, kollázstechnikáját, igaz, a könyv egészét plágiumnak tartotta. De ő legalább észrevette, hogy Az embertelenség labirintusa idézetekből és átiratokból épül fel. Vaillant a műre figyelt, mi, többiek viszont a szerzőről fecsegtünk, arról, hogy afrikai, meg hogy lehet-e írói tehetség egy négerben, meg hogy milyen hatásai vannak a gyarmatosításnak, satöbbi. Továbbá ne felejtsük el, hogy Vaillant professzor nem maga írt Az embertelenség labirintusáról, ő csak interjút adott egy újságírónak, név szerint Albert Maximinnek. Ő tehát felmentést kap. – És maga, Brigitte? Miért kap felmentést? Hiszen maga sem a szövegről beszélt, hanem sok minden másról. –  Ez igaz. Sokáig töprengtem, hogy engem miért kímélt meg. Pláne, hogy a recenziómban erős fenntartással írtam a könyvről, főképp pedig az íróról és feltételezett kilétéről. A  Charles Ellensteinnel és Thérèse Jacobbal készített interjúm se volt rokonszenves. Egyszóval Vaillant megkímélésére találtam magyarázatot, arra viszont nem, hogy engem, metaforikusan, miért nem fojtott a Poklok tavába. – És? – És végül, kisasszony, annyit tépelődtem, hogy megtaláltam a magyarázatot. Ami egyébként igen egyszerű. Az összes kritikus közül, aki írt a sajtóban a Labirintusról, én voltam az egyetlen nő. Látszólag ez csak puszta teória… – Ostoba teória… –  …amit Brigitte Bollème mint hipotézist figyelembe vett, Diégane. És ennek alapján utánanézett, mi lett a kritikusokkal,

akik 1938-ban írtak a frissen megjelent Elimane-könyvről. – És? – És mind meghaltak. – Na és? – Na és most figyelj, mit mondott Bollème: –  Mind öngyilkosok lettek 1938 vége és 1940 júliusa közt. Egyetlenegy halt meg természetes halállal: Henri de Bobinal. Ő nem ölte meg magát. Szívroham vitte el hetvenkét éves korában, néhány nappal azután, hogy megírta azokat a hazugságokat a basszer eredetmítoszról. Bobinalon kívül mindenki maga vetett véget az életének: Léon Bercoff, Tristan Chérel, Auguste-Raymond Lamiel, Albert Maximin, Jules Védrine, Aristide Vigier d’Azenac. Meg is haltak mind a hatan. Bollème elhallgatott, és jelentőségteljesen rám függesztette a tekintetét. Megkérdeztem: – Úgy véli, hogy… –  Nem, kisasszony, nem! Hagyjuk későbbre, hogy mit gondolok! Egyelőre maradjunk a tényeknél! A  tények pedig a következők: aki csak megnyilvánult a sajtóban Az embertelenség labirintusa tárgyában, írt jót vagy rosszat, támadta vagy védte, egyre megy (az egy szem Vaillant kivételével, aki 1950-ben, nyolcvankét éves korában ágyban, párnák közt halt meg), mind meghalt. Bobinal szívrohamban, a többi hat önkeze által. Az alatt a másfél év alatt senki nem hallott Elimane-ról. És 1940 júliusában, pont aznap, július 4-én, amikor a hatodik újságíró, név szerint Albert Maximin meghal, Elimane életjelt ad magáról egy levél formájában, amelyben hét vízbe fulladt bűnöst és két túlélőt emleget. Hogy mi a véleményem, az most, 1985-ben, évtizedek múltán talán kevéssé érdekes. Végtére ez csak egy

öregasszony meggyőződése. Majd nemsokára megosztom magával. De egyelőre a maga véleményére volnék kíváncsi. – Na és mi a véleményed? –  Megkérdeztem Bollème-et, biztos-e benne, hogy öngyilkosságok voltak. Azt válaszolta, hogy igen, ellenőrizte. Sőt csinált egy afféle összegzést is, összeírta az állítólagos öngyilkosságok körülményeit. –  Még címet is adtam neki – mondta –, azt, hogy Jelentés: öngyilkosság vagy gyilkosság? Azt is magának adom, bár gyászos dokumentum. Azt kezd vele, amit csak akar. Felőlem ki is dobhatja. És most válaszoljon a kérdésemre: Magának mi a véleménye? Mire én azt feleltem, hogy nem tudom, hiányosak az ismereteim, és bizonyítékok nélkül senki sem vádolhatja Elimane Madagot. Ezek nagyon súlyos vádak. Lehet, hogy a sok öngyilkosság is… –  …véletlen egybeesés? Vaksors? Nos, kisasszony, maga is tudja, hogy a véletlen, az csak a sorsunknak az a része, amelyről nem tudunk, mert láthatatlan tintával van írva. Elimane köti össze a haláleseteket. Nem hiszek a véletlennek. Kereken kimondom: szerintem Elimane ölte meg őket. Szentül hiszem: megölte őket. Bizonyára nem közvetlenül. Hanem belehajszolta őket az öngyilkosságba. Pszichológiai hadviseléssel. Lehet, hogy őrültnek tart, vagy azt gondolja magában, hogy csak egy francia öregasszony hordja össze ezeket a zagyvaságokat, de sebaj, az én koromban már kimondhatja az ember, amit gondol, nem számít, hogy hisznek neki vagy sem, elítélik vagy sem. Egyszóval azt gondolom, hogy Elimane fekete mágiát űzött. Mindig is ezt gondoltam, csak továbbgondolni nem mertem,

mert féltem, hogy én is meghalok, megkísért az öngyilkosság, féltem, hogy Elimane minden éjjel megjelenik rémálmaimban, és elveszi az életkedvemet. Személyesen sosem találkoztam vele. De ahogy már mondtam: hosszú-hosszú időn át nem volt nap, hogy ne éreztem volna a jelenlétét. Ott van a közelemben, és nem tágít. Jelen is van, távol is. Öreg vagyok, nem sok van hátra. Már mindent kimondhatok, nem félem a halált. Tessék! Tartsa meg a fényképet is, a levelet is, használja őket kedve szerint. Nekem már nem kellenek. Amit Elimane-ról tudok, már maga is tudja. Ha valamit nem mondtam el, az csak azért van, mert elfelejtettem. Hanyatlik a memóriám. És most, bocsásson meg, kisasszony, bármily kellemes a társasága, aludnom kell egy kicsit. Az idős hölgyeknek, majd megtapasztalja, kell a pihenés. És én bizony már egy gyengélkedő idős hölgy vagyok, idestova nyolcvankét éves.

HARMADIK RÉSZ Tangó éjjel, dagály idején

    Abban az időben filozófiát tanultam a Párizs-nanterre-i Egyetemen, és hogy megéljek, hetente háromszor félmeztelenül táncoltam egy topleszklubban. A szobát, amelyet a haiti költőnő egy évre bérelt, 1984 végétől már magamnak kellett fizetnem, és az ösztöndíjból csak szűkösen tudtam fedezni egyéb költségeimet. Kellett valami pluszjövedelem. Volt a karon egy martinique-i barátnőm, Denise, hosszú combú, gömbölyű seggű, magas, szép mulatt lány. Amikor 84 nyarán elmondtam neki, hogy muszáj valami melót találnom, ő adta az ötletet, hogy jelentkezzek táncosnőnek a bárba, neki is onnan van a mellékjövedelme. – Most is van felvétel – mondta. – Mindened megvan, ami kell. Sőt. Elég jól fizetnek. Meg fognak őrülni a melledtől. Októberben, amikor kezdődött az egyetem, elmentem a Vautrin Klubba. Egy ötvenes éveiben járó pár volt a tulaj, Andrée és Lucien. Felvettek, aznap este kezdtem. Nem volt egy szuperelegáns hely. A  középosztály járt a klubba. De egy egyetemistának jó jövedelem. A borravalóval egész szép összeg összejött. A mellemnek csakugyan sikere volt, nem féltem megmutatni, és attól sem ijedtem meg, hogy heves érzelmeket kelt: csodálatot, irigységet, ábrándot, vágyat, gerjedelmet, félelmet, undort. Meg-megkérdezték, hogy természetes-e, s ilyenkor, már ha fel voltam öltözve, lehajtottam a melltartópántot a vállamról, és a kíváncsiskodó úr (vagy hölgy) orra alá dugtam a mellem, de

mindvégig fogva tartva a tekintetét. Aztán három szóval elintéztem: „Na, mit szól?” vagy „Tessék, nézze meg!” * Tíz-tizenketten voltunk táncosnők a Vautrinban, én voltam az egyetlen fekete. Denise-nek világosabb volt a bőre, őt nem tekintették igazi afrikai származéknak. Legalábbis nem mindig. Ő maga úgy érezte, hogy hol ide, hol oda billen, a bőrszín valóságos és megváltoztathatatlan, de a hely, az idő és a helyzet nagyon is változó, és azoknak megfelelően kerül az édenbe vagy a pokolba, fénybe vagy sötétbe, azok szerint szép vagy ocsmány, hazudik vagy mond igazat. Hétköznap négy, rúddal ellátott dobogón váltottuk egymást. Körben ültek a bár vendégei, mi fölmentünk a pódiumra, levetkőztünk, és már kezdtük is. A pinup girl csapat fele tudott táncolni, vagy legalább próbálkozott. A többiek csak tekeregtek, mint a kígyó, vagy lengtek a rúdon, mint az eső cibálta lobogó. Én a jó táncosok közé tartoztam. A lányok egy része egyéb szolgáltatást is vállalt a Vautrin fölső szintjén lévő szeparékban. Én nem mentem szobára vendéggel. Az éjszaka kellős közepén gyalog hazamentem. Néha meglátogattam Hafez barátomat, aki költő volt, csakúgy, mint híres perzsa elődje, Háfiz, azzal a különbséggel. hogy nem gyűjtötte könyvbe a műveit, továbbá díler is volt. Rövid beszélgetést folytattunk. Előadta létfilozófiája velejét, amely körülbelül így hangzott: a valóságnak nincs ellentettje, minden valóság, ami az emberi élményvilágban megtörténik. Én nem értettem a tézisét, de nem próbálta megmagyarázni, csak mosolygott. Megkaptam az adagomat, hazamentem, szívtam a

füvet, írtam. Leveleket a haiti költőnőnek és az Elégiát, már amikor volt hozzá erőm. Abban az időben csak az írásban vagy olvasásban leltem örömet. Csak azok az órák értek valamit. Filozófiát tanultam Nanterre-ben, sztriptíztáncosnő voltam a Vautrinban, leveleket irkáltam a haiti költőnőmnek, és viselős voltam az első könyvemmel, amelyről tudtam, hogy nehezen fog a világra jönni: nagy műtét lesz, és nem szikével, hanem hentesbárddal. És közben olvastam. Változatlanul olvastam Az embertelenség labirintusát is, és Elimane-ra gondoltam, ő volt a fároszom az életem szartengerében. * Az első évben nem kerestem Elimane-t, mert minden időmet lefoglalta, hogy letelepedjek Párizsban, megszokjam, alkalmazkodjak, ismerkedjek, újraépítsem magam. De észben tartottam, hogy keresni fogom, soha nem veszíthetem szem elől. Az ő könyve volt az alapkő, arra épült a könyvtáram, melynek darabjait innen-onnan szedegettem össze; némelyeket kidobva találtam, némelyeket ott felejtve egy-egy padon. És vásároltam is, olcsó pénzért kirakodóvásárokon meg könyvárusoknál, meg olyanoknál, akik eladogatták a könyveiket. De Az embertelenség labirintusa volt az építmény sarokköve. Elimane volt a kastély láthatatlan királya. Egy titkos szobában aludt, és az én tisztem volt, hogy megkeressem, felébresszem, kiszabadítsam. * A dakari tévelygés emlékei lidérces álmokban kísértettek, de a nyomasztó képeket egyelőre nem tudtam költőivé átlényegíteni.

A sebek nem hegedtek, ott tátongtak, meríthettem volna belőlük ihletet. Csak hát hiába mártottam sebeimbe a tollat, száraz maradt a tollhegy, nem hagyott nyomot a papíron. Teltek- múltak a hónapok: frusztráció, kudarc és kudarc. Időbe telt, hogy felfogjam: attól, hogy valami fájdalmas, még nem biztos, hogy meg is kell írni. Még fontolgatnod sem kell, hogy megírd-e. (Más kérdés, hogy van-e egyáltalán tehetséged megírni.) Az idő profi gyilkos. Megöli az illúziókat, például hogy a sebünk egyedi seb. Hát nem. Semmi nem egyedi, ami emberi. Mindent csüggesztően közössé és közhelyessé tesz az idő. Íme a zsákutca. De csak ebben a zsákutcában jöhet létre irodalom. * Hogy nem voltam hajlandó szeparéban folytatni a táncot, csak még kívánatosabbá tett a Vautrin férfi vendégei körében. Lucien és Andrée egyetlen lányt sem próbált rábeszélni. Ha nem, hát nem. De a nem csak egy estére szólt; másnap este újra szabad volt a pálya. Új meccs. Új kísérlet. Az idő teszi a dolgát, repedés támadhat az elvek falán. Lehet számítani rá, hogy a lélek gyenge, ingatag, szomjúhozik és mohó. Én mindig nemet mondtam. Egyesek prűdnek véltek, mások azt hitték, hogy csak így akarom emelni a tétet, és voltak, akik váltig állították, hogy frigid vagyok. Pedig csak nem volt kedvem hozzá. Ketten maradtunk, akik nem mentünk szobára, Denise meg én. A  két fekete nő állt ellen (az adott helyzetben Denise természetesen feketének minősült, vagy minősült vissza). Meglódult a fantázia, ami a ránk ragasztott csúfnevekben is megnyilvánult. Mi voltunk a Fekete Szűzőrség, az Irgalmas

Nővérek, a Black Virgins, a Baszhatatlanok, az Apácák, a többire nem emlékszem. Nem bántuk, hadd csúfoljanak! Lucien és Andrée direkt egyszerre osztották be a párosunkat, mert tudták, hogy sokan ránk kíváncsiak, és persze vannak, akik újra meg újra megkísérlik levenni a lábukról a Fekete Erényöveseket – tessék, eszembe jutott még egy csúfnév. * A férfi 1985 januárjában kezdett a Vautrinba járni, a hónap közepe táján. A  mi látványunk vonzotta? Nem tudom. Eleinte nem is vettem észre. Denise hívta fel rá a figyelmemet: tánc közben alig láthatóan felé intett a fejével: egy magányos férfira az egyik sarokasztalnál, háttal a teremnek. Aztán a tánc végeztével, már az öltözőben, Denise azt mondta: – Láttad? Visszajött az afrikai herceg. – Azt se láttam, hogy elment. –  Hát akkor te vak vagy, szépségem. Eleve nincs sok fekete vendég itt minálunk. De neki végképp nincs párja, se fekete, se fehér. Egy hete minden este eljön, és ugyanoda ül. Mondtam Denise-nek, hogy én ugyan sose láttam, ami nem is meglepő, hiszen a falat nézi, nem minket. Mire Denise azt mondta, hogy már ezért is fel kellett volna figyelnem rá. Jó, igaza van, de mégse vettem észre, most mit csináljak? –  A  többi lány is róla beszél – mondta. – Mindenki róla fantáziál. Borzasztó gazdag. – Honnan veszitek? –  Te most hülyéskedsz? Megnézted, láttad, nem? Nem látod, mennyire kilóg a társaságból? Ez egy diplomata. Vagy miniszter. Márkás cigarillót szív. Az is lehet, hogy elnök. Az a fajta, aki teli

bőrönddel hordja a lóvét az Élysée-palotába. Te is tudod, jobban, mint én, milyen bonyolultak a kapcsolatok Franciaország meg a régi gyarmatai közt. Ő is afrikai, akárcsak te. Lenyomsz vele egy menetet, meghívsz, soha többé nem kell Jaspers meg Sesztov fölött elaludnunk, miénk lesz a világ. Gondold meg! Csak mosolyogtam. Szerettem Jasperset olvasni. Amúgy észre se vettem, hogy fekete, azt pedig még kevésbé, hogy gazdag, igaz, épp csak egy pillantást vetettem rá. Egyetlen dolog tűnt fel, az, hogy mennyire magányos. Volt a Vautrinban épp elég magányos ivó, aki csak ült a gondolataiba merülve vagy részegen. De annak a férfinak más volt a magánya. Lehet, hogy az első emlékképemet elváltoztatta az idő. Lehet. De most, hogy visszagondolok arra a pillanatra, amikor ránéztem, magam előtt látom a magánya színét, pedig csak a hátát láttam. Látom az aurát, amely körbevonta. Bíborszín keskeny felhőréteg, kívül vékony zöld burok. Nem tudom megmondani, hogy a zöld melyik árnyalata, nem ismerem eléggé a színpalettát. Talán veronai zöld, igen, azt hiszem, az. Egy-két másodpercig tartott, aztán újra a táncra összpontosítottam, és azt gondoltam magamban, hogy jó fáradt lehetek, ha már aurát látok ismeretlenek körül. Amikor lejöttünk a pódiumról, a vendégek is szedelőzködni kezdtek. Néztem a sarokasztalt, a férfi már nem volt ott. * A következő napokban nem jött. Eltelt két, három, öt hét, nem mutatkozott. Csúfoltam Denise-t. Tessék! Kellett annyit álmodozni, fantáziálni róla, kellett annyit magasztalni, a lányok

fecsegése miatt a magányos férfit benyelte a mágikus Száj. Rászegeződött a Rossz Szem. Nem, mégis inkább a Száj, mifelénk az a legveszedelmesebb a fekete mágiában. – Megfutamítottad a dúsgazdag afrikai herceget – élcelődtem Denise-zel –, arra ítéltetünk, hogy hátrelévő napjainkban német filozófusokat olvassunk, és a Vautrin rúdjai körül riszáljuk a valagunkat. * 1985 februárjában pillanatnyi elmezavaromban, vagy éppenséggel egy percre megvilágosodva, elégettem az Elégia a fekete éjhez kéziratát. Nem tudtam megírni, vagyis nem tetszett, amit írtam. A  megsemmisítést láttam az egyetlen lehetséges folytatásnak. Az első változatból hiányzott valami. Mindig is azt képzeltem, hogy a könyv, amit egy író kiadásra méltónak talál, mindazon kéziratoknak az eredője, amelyeket eladdig elpusztított, vagy amelyeknek a megírásától tartózkodott. Még nem álltam készen az Elégiára. Hát tűzre vetettem mindent, amit addig írtam. Egy darabig nem is próbálkoztam az írással, viszont keresni kezdtem Elimane-t. Elsőnek Bollème kis riportkönyvét olvastam el. Sokhetes keresés után találtam meg egy Szajna-rakparti könyvárusnál. Sehol máshol nem volt belőle példány. Végigjártam az antikváriumokat, elmentem minden kirakodóvásárra, könyvárverésre, megnéztem minden bódét, ahol gyűjtők újsághagyatékait árusították, és összeszedtem minden fellelhető írást az 1938-as évfolyamból, amelyben szó esett Az embertelenség labirintusáról. Ráment minden borravalóm, amit a Vautrinban kaptam, de ott volt a kezemben

a teljes dokumentáció. Tudtam, hogy Brigitte Bollème még él. A  Femina-díj főkurátora, és duplán is dicsfény övezi mint tekintélyes irodalmi újságírót és mint az ellenállás hősét. Levelet írtam neki: Elimane unokahúga vagyok, őutána nyomozok, segítségét kérem. * Aznap, amikor feladtam a levelet, a férfi újra megjelent a Vautrinban. Éppen táncoltunk. Széles karimájú posztókalapot viselt, nem látszott az arca. Átsétált a termen, és leült hátul, a szokott helyére, szokás szerint a fal felé. A vonásait nem láttam, de láttam az eleganciáját, azt, ahogy méltóságteljes lassúsággal leveszi a kalapját, és a szék támlájára helyezi a felöltőjét. Bíbor- zöld auráját most nem láttam, de a magánya ugyanolyan tömbszerű volt. A szék üres volt előtte, úgy értem, ontológiailag üres; olyan volt, mintha előtte soha senki nem ült volna annál az asztalnál, a Semmi foglalta el a világ összes székét, amelyre valaha is leülni készült. Azt éreztem, hogy ez az ember eljutott a magány határáig, már nem vár semmit az élettől. Ellentétben azokkal, akik elszenvedik a magányt, de a lelkük mélyén még reménykednek a jobb sorsban vagy akár csak egy véletlen találkozásban, ő szemlátomást tudta, hogy a magánya megmásíthatatlan, semmi nem oszlathatja, egy véletlen találkozás sem lenne képes változtatni rajta. Denise persze észrevette, amikor belépett, és sokatmondó mosolyt vetett rám, csúfondárosan kacsingatott. Visszaadta a kölcsönt, amiért élcelődtem vele. Idő múltával a férfi felállt, föltette a kalapját, és odament Lucienhez és Andrée-hoz. A  szemem sarkából néztem, ahogy

beszélgetnek. Inkább éreztem, mint láttam, hogy rólunk van szó, Denise-ről és rólam. A  barátnőm is rajtuk tartotta a fél szemét. Néhány perccel később a férfi Lucien kíséretében felment a lépcsőn, Andrée pedig odaintett bennünket magához. –  Kéret benneteket – mondta jellegzetesen rekedt hangján, amelyen érződött a három évtized alatt elszívott rengeteg cigaretta és a sok szesz hatása. Mindkettőtöket. Szeretné, ha fölmennétek. Lucien a hátsó szeparéba, a hatosba kísérte. A  legnyugisabbat kérte. Ti döntötök, lányok, mint mindig. Mondhattok nemet, eddig is tiszteletben tartottuk Luciennel. De ha megengedtek egy tanácsot, és higgyétek el, tudom, miről beszélek, mert húsz éven át minden este… minden este!… azt csináltam, amit ti most, szóval most az egyszer fogadjátok meg a tanácsomat, és ne hagyjátok elröppenni a madárkát. Nem a pénz miatt. Bőven van neki, ez rögtön látszik, de nem a pénze miatt mondom. Hanem mert szerintem ez az ember nem közönséges valaki. Két perc elég volt, hogy megérezzem. Döntsétek el, igen vagy nem. Lucien jött le a lépcsőn, odalépett hozzánk. Nem szólt semmit, de ez nem volt meglepő. Szűkszavú férfiú volt, a gesztusaival, a nézésével sok mindent ki tudott fejezni. A  szemébe néztem, láttam, hogy mondana valamit, de mégsem szánja rá magát. – Nos? – kérdezte Andrée. Most Denise-re néztem. Engem is izgatott az idegen, de valami visszatartott. Talán attól féltem, hogy megfertőz a magánya. Vagy valami mástól féltem? Nem tudom, nem hatolt el a tudatomig. – Nos? – ismételte Andrée. Én nemet mondtam, Denise igent.

Néztem, ahogy lassan megy fel a lépcsőn, és ezt gondoltam: milyen sudár!, milyen szép! Hosszú comb, érzéki csípő, gömbölyű fenék. Igen, a segge tökéletes, nem véletlenül irigyek rá a lányok (köztük én) – ezt gondoltam. Dallamosan ring a válla, finom vonalú a nyakszirtje… De miközben csodáltam a barátnőm gyönyörű testét, rossz előérzetem támadt. Lehet persze, hogy csak utólag rekonstruálom így ezt a jelenetet is, és nem volt semmi előérzetem, nem láttam mást, csak a fenséges női szépséget, Denise-t, amint vonul fel a lépcsőn, és megy a hatos szobába, ahol várja az idegen. Fáradt voltam, megkértem Andrée-t és Lucient, hadd menjek korábban haza. Nem volt ellenvetésük. Hazamentem hát, levelet írtam a haiti költőnőnek. Hogy miről, arra már nem emlékszem. * Eltelt két nap, és Denise nem mutatkozott sem az egyetemen, sem a Vautrinban. Megkérdeztem Andrée-t, hogy szólt-e, miért nem jön, és ő azt felelte, hogy Denise telefonált: beteg, majd jön, ha jobban lesz. Aznap este egyedül táncoltam. Éreztem a barátnőm hiányát. A magányos férfi sem volt ott. * Másnap kaptam meg Brigitte Bollème válaszlevelét. Hajlandó találkozni velem, az otthonában vár; megírta, hogy pontosan mikor. A vele folytatott beszélgetésről már beszámoltam, Diégane, és még vissza is fogok térni rá. De egyelőre ott tartok, hogy meglátogattam Denise-t. Három napja nem láttam, már

nyugtalan voltam. Párizs egyik déli külvárosában lakott egy otthonos garzonban. Már többször jártam nála: ettünk, együtt tanultunk, beszélgettünk, egyetemi társainkkal találkoztunk, szószátyár, tudálékos fiúkkal. Filozófusokat idéztek, akiket nem is olvastak, vagy ha olvastak, nem értettek, és soha nem is fognak érteni. Általában az agyamra mentek. De egy-két éjszakára (amikor már kifogytak a szóból, és nem maradt más hátra, csak a baszás) megfelelő partnerek voltak. Na szóval ott álltam az ajtaja előtt. Csengő nem volt. Már kopogni készültem, de megállt a kezem a levegőben: bentről egy számomra ismeretlen szomorú dal elhalkuló hangjait hallottam. Aztán csak a csend. Biztos a rádió, gondoltam. De legalább itthon van. Kopogtattam. Három kopogás, szünet, újabb három kopogás. Ösztönösen úgy kopogtattam, ahogy apám undorító szobájába kellett bebocsátást kérnem annak idején. Denise nem nyitott ajtót. Úgy látszik, még sincs itthon, gondoltam. Vagy alszik. És nagy kő gördült le a szívemről, amit azonban igencsak furcsálltam. Hogy van ez? Jövök meglátogatni Denise-t, hát most miért érzem úgy, hogy rossz ötlet volt, engem itt veszély fenyeget? Már iszkoltam volna lefelé a lépcsőn, amikor lassan, nesztelenül nyílt az ajtó; olyan volt, mintha önmagától nyílna, vagy talán inkább egy láthatatlan szellem akaratának engedelmeskedve. Aztán megláttam Denise karját, vállát és végül az arcának egy részét. Ennyit láttam belőle. Néztem azt a fél arcot, és nem tudtam megszólalni, csak nagy nehezen mosolyt erőltettem az arcomra. Dermedt, torz mosoly volt, halotti mosoly. Denise fél arcáról nem lehetett érzelmet leolvasni. Hideg, nyirkos huzat söpört végig a lépcsőházon.

– Gyere be, szépségem – mondta Denise. – Meg ne fázz! A teljes alakja eltűnt az ajtó mögött, ahogy utat adott. Félhomály volt odabent. Keskeny folyosó vezetett a szobába. Csukva voltak az ablakok. Minden olyan volt, mint rendesen, csak simább, hűvösebb. Mégis úgy éreztem, hogy a szobába lépve valami olyan fogad, amire nem lehet felkészülni, ott függ egy frissen megélezett hatalmas machete, várja a prédát, és lecsap rá, miszlikbe aprítja. – Gyere be – mondta újra a láthatatlan Denise az ajtó mögül. Ez az ő hangja, gondoltam, és mégse az övé. Öngyilkosság lenne hátat fordítani neki, mármint nem Denise-nek, hanem a hangnak. – Gyere, ne ácsorogj a küszöbön. Nem volt parancsoló a hang. Inkább olyan, mint egy fohász, csak nem az Úr felé szállt, hanem a Poklok Ura felé. Átléptem a küszöbön. Most már biztosan éreztem, hogy nem Denise tessékel befelé az ajtó mögül, hanem valaki vagy valami más, az egész lakást áthatotta a jelenléte. Léptem hármat-négyet, nem néztem vissza az ajtó felé. Zárult az ajtó. Végtelen hosszúnak látszott a folyosó, és mintha nem is lehetne bejutni rajta a szobába. Hátrafordultam, próbálva őrizni a természetesség látszatát. Azt vártam, hogy penge villan, pisztolycső mered rám, vagy egy kéz hurkot vet a nyakamra. Semmi ilyesmi: Denise állt mögöttem, sötétkék vagy sötétzöld hosszú házi köntösben, amely eltakarta szép alakját. Lefogyott, ez még a félhomályban is látszott. Megkérdeztem, hogy van. Gyógyulgat, válaszolta, és odalépett mellém. A  karomra tette a kezét, és olyan hideg volt az a kéz, mint egy páncélkesztyű, amit kint felejtettek a hóban. A  szeme viszont csak úgy parázslott.

Azt mondta: – Túl vagyok a nehezén, tegnap mozdulni se bírtam, leterített a láz, órákon át ki se nyitottam a szemem, és szörnyű volt, hogy közben mi minden égette belülről a szemhéjamat, imádkoztam, hogy meg ne haljak, és most már lassan-lassan megy lefelé a lázam, volt orvos is, adott orvosságot, néhány nap, és felépülök, köszönöm, hogy eljöttél, szépségem. Megszorította a karomat (csak egyet szorított rajta, de még sokáig éreztem a keze hidegét). Aztán bevezetett a szobába. A folyosó visszanyerte eredeti hosszát. A lakás egyetlen szobáját nagy japán paraván osztotta ketté. Egyik helyiség a nappali és a konyha, a másik a háló. Ez utóbbiban volt a zuhanyozó és a vécé. Leültem a kanapéra. Denise teával kínált. Azt ajánlottam, hogy majd én elkészítem, ne fáradjon, de ő ragaszkodott hozzá, hogy eljátssza a háziasszony szerepét. Szemügyre vettem a nappaliban látható tárgyakat. Minden ugyanúgy volt, ahogy legutóbb, amikor itt voltam. De egyre erősebb volt az érzésem, hogy kívülünk is van valaki a lakásban. Érzékeltem ugyanazt a jelenlétet, amit már az ajtóban, és az mindent megváltoztatott. Megváltoztatta a könyvek sorrendjét a polcon, a csészék számát a tálalószekrényben, egy plakát betűinek méretét, Denise szüleinek mosolyát a komódon lévő fényképen. Mindennek elváltozott a lényege. Denise a vízforralóval ügyködött. Néztem a térelválasztót. Ott, ott a válaszfal mögött… Éreztem a néma jelenlétet; egy szikra is elég, bármelyik percben robbanhat. Annyira elmerültem a szemlélődésbe, hogy összerezzentem, amikor Denise elém tette a csészét. Leült velem szembe. Hallgattunk. Nem ittuk a teát. Ölünkben tartottuk a csészét, és

tekintetünkkel szilárd pontot kerestünk, de hasztalan: hullámzottak a tárgyak, szétmállott a körvonaluk. Éreztem a tea gőzének melegét az arcomon, de a forró csészén körbefonódó ujjaim fagyosak maradtak. Végül csak ittam egy korty teát, és az egyetemről kezdtem beszélni. Megígértem Denise-nek, hogy majd odaadom az előadásokon készített jegyzeteimet; a Prolegomena és a Filozófiai morzsák volt a téma. De a barátnőm nem Kant, és nem is Kierkegaard felől érdeklődött, hanem azt kérdezte: – És a bárban mi van? – A bárban? Semmi különös. Mindenkinek hiányzol. Tudtam, hogy nem ezt a választ várja. De hát ő nem tette fel a jó kérdést, azt, amelyiktől lángolt a tekintete: Visszajött a férfi, aki a sarokasztalnál ül arccal a fal felé? Ezt akarta tudni Denise, csak nem merte megkérdezni. Láttam, mennyire viaskodik magával. Lesz annyi bátorsága, hogy feltegye a kérdést, noha valósággal tapintani lehet egy ember vagy szellem jelenlétét? Ott van a térelválasztó mögött, mindjárt átdöfi, ledönti a paravánt. Denise megijedt, és csak annyit mondott: –  Ti is hiányoztok nekem. – Egy kis csend támadt, és Denise leejtette a csészét. A  csésze eltört, a tea szétömlött a padlón. Denise felkacagott: – Hogy én milyen ügyetlen vagyok! Felálltam, összeszedtem a cserepeket, feltörültem a padlót. Denise hagyta. Amikor ott guggoltam közvetlenül a lába előtt, hallani véltem, hogy odasúgja: „Menj el!” Felnéztem rá. Csakugyan mondta, vagy csak hallucináltam? Lehetetlen megmondani: mereven a háló felé nézett, és megfeledkezni látszott rólam is, a kiömlött teáról is. Felegyenesedtem. Akkor kellett volna összeszednem a bátorságomat és bemenni a japán

paraván mögé, megnézni, van-e ott valaki. De nem volt hozzá bátorságom. Rettegtem. Azt mondtam Denise-nek, hogy megyek, hagyom pihenni. Megkönnyebbült, bár most, hogy visszagondolok a jelenetre, inkább azt mondanám, hogy nem megkönnyebbülés látszott az arcán, hanem kétségbeesés és segélykérés. Nem tudom. Azzal búcsúztam, hogy hamarosan találkozunk. Összerezzent a hangomtól, talpra ugrott. Arcon csókoltam, és mentem kifelé, úgy kellett visszatartanom magam, hogy ne fussak. De azért visszanéztem, amikor a kilincsre tettem a kezem. Azt hiszem, mondani akart valamit, de annyira féltem, hogy nem mertem kivárni. A  lépcsőházban hallani véltem ugyanazt az elhalkuló, elúszó szomorú dalt, amelynek hangjai jöttömkor is kiszűrődtek Denise lakásából. Úgy látszik, megtébolyodtam, gondoltam, és szaladtam le a lépcsőn. * Két nappal később volt találkozóm Brigitte Bollème-mel. Elimane levelével és fényképével jöttem el tőle. Továbbá azzal a „gyászos dokumentummal”, amelyet Brigitte Bollème a beszélgetésünk közben nekem ígért. Emlékszel, ugye? Azokról a feljegyzéseiről van szó, amelyekben leírta az elhunyt kritikusok öngyilkosságának körülményeit. Olyan szilárd volt a meggyőződése, hogy Elimane hajszolta öngyilkosságba őket, hogy dossziéba rendezte az életrajzukat. Tessék, itt a Jelentés: öngyilkosság vagy gyilkosság? Olvasd el, ha gondolod. Egyes jegyzetek többé-kevésbé vázlatszerűek, mások gondosan kimunkáltak. Van, amelyik félig ilyen, félig olyan. Nem tudom, miért. Tessék, itt van, olvasd el.

* Léon Bercoff (1890 – 1939. április 14.) Orosz zsidó bevándorlók fia. Filozófiát tanul. Nem tesz tanári szakvizsgát az első világháború miatt (12-es páncélos hadosztály). Újságíró lesz. Folyóiratokba és lapokba ír a két háború közt. Irodalmi ismertetők, filozófiai recenziók. A  20-as évek közepétől odahagyja az irodalmat és filozófiát. Politikai újságírásra tér át. A  Dreyfus-pártiak hű követőjeként hevesen támadja Maurrast és Bourget-t. Elítéli az antiszemitizmust. 1927-ben számos olyan cikket ír, amely utólag úgy értelmezhető mint a soa próféciája (vagy előérzete). Az embertelenség labirintusa. B. eleinte nem vesz részt a vitában. Az Ellensteinnel és Thérèse Jacobbal készített interjúm után száll sorompóba. Tanúságot tesz igazságérzetről és fajgyűlölet-ellenességről. Fájlalja, hogy a sajtó a mendemondákon és az életrajzi elemeken rágódik, a szöveg és az esztétikai elemzés kárára. Interjúmat előfeltevéses, középszerű sajtóterméknek tartja. A  cikke végén kiáll Elimane mellett. Biztatja, hogy ne hagyja magát. 1938 vége óta B.-t migrén gyötri. Többször elájul, 39 elején kórházba kerül. Újra dolgozik, gyógyultnak tetszik. 1939. április 14-én, miközben egy esszén dolgozik (A Mein Kampf filozófiai alapú elutasítása), kilencéves fia holtan találja az íróasztalánál. Főbe lőtte magát. Nem hagyott levelet. Tristan Chérel 1939. március 2-án nulla óra harminc körül  Tristan Chérel (szül.: Brest, 1898) felkel a hitvesi ágyból. Ellenállhatatlan nikotinéhségre hivatkozik. Eltelik egy óra, és még mindig nem tér vissza. A  felesége a keresésére indul. Kis

házuk kertjében találja. Egy nagy nyírfaágról lelógó kötélen himbálózik. Tanúbizonyságok szerint: Chérel: energikus ember. Szerette az életet és a tengert. Az utazást. Az embertelenség labirintusa nem nyerte el tetszését. Kiábrándító utazás volt számára. Cikkében Afrikát hiányolja a könyvből, a fekete földrész egzotikumát. Felrója, hogy az író üres szómágiát űz. A  mű puszta stílusgyakorlat, nem bontakozik ki belőle a táj, a mindennapi élet. Egyszóval Chérelnek nem elég néger Elimane. Elhamvasztva. Hamvait a felesége és gyermekei a tengerbe szórják. Auguste-Raymond Lamiel (1872. július 11. – 1938. december 20.) Az első világháború lövészárkainak borzalmai arról győzték meg Auguste-Raymond Lamielt, hogy az emberi ostobaság határtalan. Ám tapasztalataiból nem végletesen pesszimista filozófia keletkezett, hanem életre szóló ádáz harci kedv minden ellen, ami falakat emel az emberek közé. Az École normale supérieure-ben diplomát szerzett, szocialista békeharcos, leginkább antikolonialista kirohanásaival vétette észre magát a l’Humanité hasábjain, mely napilapnak a kezdetektől munkatársa volt, az alapító Jaurèsnek pedig a baráti körébe tartozott. Kevéssé valószínű, hogy a görög–latin szakon végzett, rendkívül olvasott Lamiel ne vette volna észre a plágiumot, a szövegátvételeket és -átírásokat Az embertelenség labirintusában, amelyet már kevéssel a megjelenése után lelkesen üdvözölt. Tőle való a „néger Rimbaud” kitüntető minősítés, mely alkalmasint arra is engedhet következtetni, hogy Lamiel észrevette, de elhallgatta, hogy Elimane

forrásmegjelölés nélkül idéz Rimbaud-tól és más szerzőktől, köztük olyanoktól, akik szükségképpen a klasszika-filológia tárgykörébe esnek. Állítólag ezt mondta egy kollégájának: „Ez az afrikai fiatalember mindent olvasott Homérosztól Baudelaire-ig, abszolút mindent.” Lamiel kevéssel az öngyilkossága előtt közölte utolsó cikkét a l’Humanitében, s azt is Az embertelenség labirintusának szentelte. Keserűen állapítja meg: vajmi kevesen értették meg, hogy Elimane „lopkodása” voltaképpen játszadozás a forrásszövegekkel, a szövegátvételek és -átfogalmazások túlságosan nyilvánvalók, hogysem szándékosak ne volnának. (Volt egyébként ezzel kapcsolatosan egy kétféleképpen érthető mondata: „Vaknak kellett lenni, hogy ne lássa az ember.”) Néhány nappal karácsony előtt vetett véget az életének: bevett egy ciánkapszulát. Annak előtte – állítólag – olyan víziói voltak, hogy azok versenyre keltek a János jelenéseivel. Búcsúlevelében ezt írja: „Németország felől jön az új háború. Jön, megállíthatatlanul. Ezúttal nem teszem meg azt a szívességet, hogy végigszenvedjem.” Lamiel és Édouard Vigier d’Azenac, a Le Figaro vitriolos tollú publicistája halálos ellenségek voltak, hosszú évek óta csatároztak egymással. Az egykori barátok, ha igaz, két ízben párbajoztak is, még a XIX. század végén. Hovatovább mindenben szemben álltak: politikában, ideológiában, irodalmi ízlés dolgában… Úgy hírlik, hogy kölcsönös gyűlöletüket szerelemféltés alapozta meg. Hogy ez miként értendő: szeretők voltak, mielőtt meggyűlölték egymást, vagy ugyanabba a személybe lettek szerelmesek? Erre vonatkozóan nem találtam hitelt érdemlő közleményt.

Albert Maximin (1900. október 6. – 1940. július 4.) Többé- kevésbé véletlenül keveredett az ügybe. Kevés az információ az életéről. Paul-Émile Vaillant veje. Ennyi a köze. Közli apósa revelációit a Labirintusról. Cikke: leginkább semleges. Csak összefoglalja Vaillant észrevételeit. 1939 februárjában válik el a professzor lányától. Nem egész egy évig tartott a házasság. Nincs különösebb íráskészsége. Egyre kevesebbet ír. Vadászik. Fegyver: dupla csövű golyós, azzal végez magával. Elmagányosodott, a kedélye elborult a francia vereség miatt. Még nem volt negyvenéves. Jules Védrine (1897. június 11. – 1939. június 13.) A  Paris- soirban megjelent cikke végén Védrine azt sugallja, hogy még felderítendő az igazság az Elimane-ügyben. A  megfogalmazás árulkodik róla, hogy kedveli a detektívregényeket, s ez nem a véletlen műve: Védrine a napilap belpolitikai rovatának tagjaként a bűntényekkel foglalkozott, és olykor bűnregényeket recenzeált. Mi több, Hector J. Frank álnéven maga is írt kettőt. Nem tudhatni, mi volt a véleménye Az embertelenség labirintusa irodalmi értékéről és a plagizálásról. A  perrel foglalkozott. Tudósításának hangneméből azonban arra lehet következtetni, hogy kaján örömmel nézte, hogy az irodalmi élet jeleseit – akik a bűnügyi regényeket a műveletlen plebsz alantas szórakoztatására való szennyirodalomnak tekintik – ilyen erősen zavarba hozta az Elimane-ügy. Mint megtudtam, azt tervezte, hogy kinyomozza, ki is valójában a pórul járt író. Sajnálatos módon heves szerelmi bánata megakadályozta, hogy a tettek mezejére lépjen. Két nappal a negyvenkettedik születésnapja után egy metrószerelvény alá vetette magát. A  kiadója, immár a saját nevén, megjelentette a kéziratot,

amelyet Védrine egy hónappal korábban adott át. Szerintem az Védrine legjobb regénye. Édouard Vigier d’Azenac (1870. december 14. – 1940. március  9.) Édouard Vigier d’Azenac apja, Aristide Vigier d’Azenac hősi halált halt 1870-ben a végzetes sedani csatában. Három hónap múlva megszületett a kis Édouard. Atyja iránti tisztelettől vezéreltetve, kora gyermekkora óta fényes katonai pályáról álmodott, egyszersmind mély gyűlölettel viseltetett a köztársaság eszméje iránt. Felserdülvén az irodalom hívása erősebbnek bizonyult a fegyverekénél, és D’Azenac már igen fiatalon figyelmet keltő életrajzi könyveket írt az ultrakonzervatív X.  Károlyról és unokájáról, Artois grófjáról, a „címzetes királyról”. Meggyőződéses legitimistaként Balzactól kölcsönzött jelmondatot (némiképp módosítva azt): Két örök Igazság fényessége irányítja életemet (Balzacnál: tollamat): a Vallás és a Monarchia. 1898-ban megrögzött Dreyfus-ellenes létére cikket közölt a Le Figaróban, és elítélte sok barátja primitív antiszemitizmusát, amivel megcsúfolják a keresztényi szemléletet. Ennek a cikkének köszönhette a radikális Dreyfus-párti Auguste-Raymond Lamiel barátságát, aki méltányolta, hogy az írás mily bátor és tisztességes. A  két ifjú férfi barátsága szenvedélyes, sőt viharos volt. Az őket elválasztó ideológiai szakadék ellenére egy esztendőn át elválaszthatatlanok voltak, és kölcsönös csodálatról tettek tanúságot. 1899-ben valami vagy valaki miatt összevesztek, és megszakadt a mégoly dicséretes, ám hosszú távon tarthatatlan barátság. Állítólag két ízben is pisztolypárbajt vívtak, mindösszesen tizenkét-tizenkét golyót váltottak, de győztest egyik alkalommal sem hirdettek. 1914-

ben, amikor kitört a háború, Vigier d’Azenac sebesülthordozónak jelentkezett. A  tapasztalt borzalmak miatt örökre elundorodott a vér látványától. A  frontról visszatérve további könyveket írt, és a Le Figaro egyik oszlopa lett. Többször próbálkozott felvételt nyerni a Francia Akadémiára, sikertelenül. Utolsó kísérlete során, 1938-ban, a megüresedett 16-os székre pályázván, egyetlen szavazatot sem kapott (abban az évben Maurras jutott a halhatatlanok közé). Érzékeny kritikus volt, Taine munkásságának kiváló ismerője és félelmetes vitázó, mindamellett az afrikai gyarmatosítás elvakult híve. Édouard Vigier d’Azenac – amiként az Elimane- ügy kapcsán írt cikkeiből is kitetszik – a feketéket afféle előembereknek (avagy felsőbbrendű majmoknak) tartja, akik csak szolgasorsra érdemesek, nem képesek az emberi nem rangjára emelkedni (még kevésbé írni-olvasni). „A zsidó még csak hagyján, na de a néger! Soha!” – írja egy levélben egy hölgynek, egyik szeretőjének. Az embertelenség labirintusa elleni gyűlölete leplezetlen és őszinte. Hangot is ad neki. Ő közli Bobinal írását. Tudta vajon, hogy koholmány? Nem tudom. Elszomorította Lamiel öngyilkossága. Két napig nem szólalt meg, nem is írt. 1939 nyarán a demencia súlyos tüneteit produkálta. Egy Párizs környéki gyógyintézetbe került. 1940 márciusában, pillanatnyi elmemegvilágosodásban, borotvapengével felvágta az ereit a csuklóján, de előtte gondja volt rá, hogy bekösse a szemét: ne lássa a vért. * – Ennyi, Diégane.

Én nem hiszem el, amit a Jelentés sugalmaz, nem hiszek a misztikában. De gyerekkoromban sok természetfölötti történetet hallottam. És amikor összeállt a kép, hogy az öngyilkosokat csak az kötötte össze, hogy írtak Az embertelenség labirintusáról, eszembe jutott az egyik ilyen történet. Várj, hadd sodorjak előtte egy dzsointot! Nem kínállak meg, ez erős anyag, csak sokat próbált matróznak való dagály idejére. Na szóval gyerekkoromban hallottam a történetet. Még a születésem előtt történt, hogy egy Mbar Ngom nevű ember, aki a környéken lakott egy szerer faluban, szörnyű testi és lelki fájdalommal járó ismeretlen betegségben szenvedett. Éjszaka az egész vidék az üvöltésétől visszhangzott, és az emberek sajnálták szegényt, de féltek is tőle. Szánták, de rettegtek, hogy ragályos a kór. A  családja természetesen mindent megtett a gyógyulásáért, de hiába. Először a hagyományos gyógyítókkal próbálkoztak, de a különböző diagnózisok ellentmondtak egymásnak, és már a baj eredetét sem tudták megállapítani. A  nyugati orvosok pedig csak széttárták a karjukat: a gyógyászat egész története nem ismer hasonló tüneteket. A  család segítségért fordult sok tucat javasemberhez, kuruzslóhoz, boszorkánymesterhez. Egyik sem tudta meggyógyítani. Némelyek úgy megtömték fájdalomcsillapítóval, vagy addig-addig inhaláltatták büdös löttyök párájában, hogy egy időre csökkent a fájdalma, de amint elmúlt a hatás, még jobban szenvedett. Látva a borzalmas gyötrelmeket, az emberek összesúgtak, és könnyes szemmel azt kívánták, hogy bárcsak megváltást hozna a halál a boldogtalannak és szeretteinek. De a halál nem méltatta figyelemre a pácienst. Mbar Ngom embertelenül szenvedett, és üvöltésétől voltak

hangosak az éjszakák. Általános részvét övezte. Egy este aztán végre-valahára tanácsba gyűltek a falu vénei, és Mbar családját is a színük elé hívták. Meghányták-vetették, mi a teendő. Arra jutottak, hogy egyetlen esély van, egyetlen segítség. Ezen a ponton lép színre apám, Ousseynou Koumakh. A vének követet menesztettek hozzá. Nekem ezt Ta Dib mesélte, még kislánykoromban. Este jött a küldött, és apám ott ült a ház előtt, mintha már várná. A kölcsönös üdvözlések után, mielőtt a küldött előadhatta volna jövetele tárgyát, apám azt mondta: – Tudom, miért jöttél. – És hajlandó segíteni? Segít Mbaron? – Gyere vissza hat nap múlva! A követ távozott. Apám, Ousseynou Koumakh, ahogy már mondtam, híres volt a környéken mint látnok, szellemlátó és tudós misztikus. Őhozzá fordultak a legbonyolultabb és legreménytelenebb esetekkel. És az adott eset nemcsak bonyolult és reménytelen volt, hanem sürgős is. Már nem csak a szenvedőt érintette, az egész közösség magára vette a gondját. Hat nap múlva – folytatódott Ta Dib meséje – visszajött a követ, és apám azzal fogadta, hogy nincs az az e világi gyógymód, ami Mbar Ngomon segíthetne. A  követ azonnal értette a ki nem mondott szót: Mbar gyógyulása csak a másik világban történhet meg, az ősök világában, a nagy folyón túl, ahol összefolynak az élet és a halál vizei. – Hajlandó lesz követni magát? – kérdezte a küldött. –  Még nem tudom. A  tekintetem nem hatol át az akaratán, amely olyan sűrű, mint a lelkek erdeje. A küldött kérdésére, hogy vele megy-e a falujába, apám azt

válaszolta: –  Nem, a testemnek már nem szükséges elmozdulni innen. Holnap lesz a napja, holnap este. E szavak hallatán – mesélte tovább Ta Dib – a küldött apám lába elé borult, mintha az utolsó szavak a tudomány olyan dimenziójába engedtek volna bepillantást számára, amelyről sejtelme sem volt, és amely már nemcsak tiszteletet, hanem félelemmel vegyes alázatot követelne. A küldött távozott. Másnap sötétedéskor apám szelleme elhagyta a testét. A  falubeliek azt mesélik, hogy szélroham süvített át a falun. A  legbölcsebbek bizton tudták, hogy Ousseynou Koumakh szelleme száll, és beterelték családtagjaikat a házukba. Ezenközben apám teste otthon volt, kint az udvaron, a feleségei és a gyerekei is látták. Azon az estén hosszú órákig nem mozdult, nyitott szemmel ült az összecsukható székén, mintha hirtelen visszanyerte volna a szeme világát. De tudták, hogy a szelleme távol jár, elhagyta porhüvelyét, és nem szabad apám közelébe merészkedni, nem szabad szólni hozzá. A szélroham körbeforgott néhányszor a mangófa körül, a temető előtt, mintha szerelmesen megölelgetné Mossane hiányát, aztán folytatta útját. Néhány perc múlva már a folyó fölött repült. Megsimogatta, és a víz megborzongott, örvények támadtak a felszínén, körkörösen széthullámzottak, egészen a partszegélyig tágultak. A  szélroham a sós mocsár fölé ért, felzúgatta, -bőgette a kopár vidéket, és elért az öreg erdőig, amely – így tartották – szellemek lakhelye. Ráismertek szellem apámra, amikor elsüvített fölöttük, és úgy üdvözölték mint társukat. Így történt, hogy azon az órán, amidőn a föld hűlni kezd, apám szél vitte szelleme megérkezett Mbar Ngom

falujába. A szerencsétlen ember, szokása szerint, üvöltött őrjítő fájdalmában. Egyszer csak apám szelleme ott volt a házában. Szólította. Úgy értem: Mbar szellemét szólította, nem a fizikai valóját. Azt beszélik, hogy Mbar, mihelyt meghallotta a szólítást, elhallgatott. Ebből tudták a szerettei, hogy apám szelleme megérkezett. Visszafojtották a lélegzetüket. Mbar teste változatlanul ott hevert az ágyon, de a szelleme elemelkedett. Ijedten visszanézett magára, kiáltani akart, de apám jelenléte elhallgattatta. Beburkolta és kivitte a házból, valami nyugodt helyre. Ott leoldotta a láthatatlan kötést Mbar Ngom szellemének szájáról, és így szólt hozzá: – Ne félj! Azért jöttem, hogy megszabadítsalak. – Hogy megszabadítsál? Ki vagy? Mik vagyunk? –  Hogy ki vagyok, nem fontos. Azt pedig tudod, hogy e percben mik vagyunk. Az vagyunk, ami a lényegünk: szellemek. Életenergiák. Ezenközben – Ta Dib elbeszélése szerint – apám kigúvadó szemmel, moccanatlanul ült, és magában beszélt. – Miért vagy itt? – Tudod te azt, Mbar Ngom. Meg kell halnod. Itt már nincsen számodra élet. Ha élsz tovább, megtörténik a legrosszabb, ami emberrel történhet ezen a világon. – Mi az? –  Szenvedsz tovább. És nem ez a legrosszabb. Az a legrosszabb, hogy beteg lelked még életedben elválik a testedtől. A  tested kínzatva él tovább. A  lelked pedig bolyongani fog a szellemek közt. Itt is, ott is egyedül leszel, elveszve. – Már most is egyedül vagyok, és el vagyok veszve.

– Ez igaz. Itt igen. De ha önszántadból átmész a másik világba, a szellemek várni fognak, és esélyt adnak, hogy meggyógyulj. Új élet vár, befogadnak. A  szellemek tudják, hogy a lélek sokkal tovább él, mint a test. A lelket kell gyógyítani. Odaát van rá idő. Újra valaki lehetsz, lesz időd magadra találni. Itt már semmi nem marad neked. Csak a fájdalom. – És mi van, ha inkább a fájdalmat választom, és nem amit te ajánlasz? – Elfogadom a választásod. De akkor is meghalsz. És akkorra a lelkedet már annyira megviseli, hogy időnek előtte elvált a test óvó szövedékétől, hogy már semmi nem mentheti meg, még a végtelen idő sem. Szenvedsz, és mégis ragaszkodsz az élethez. De odaát kezdődik az igazi élet. Jöjj velem, s meglátod. Mbar szelleme nem felelt. Az apámé bátorította, hogy gondolja meg, és visszavitte a házba, ahol teste és lelke újra egyesült. Apám azt mondta, hogy két napig a markában tudja tartani Mbar Ngom fájdalmát, azalatt kell döntenie. Mbar megköszönte. Apám megtette az utat visszafelé, és visszatért a testébe a házunk udvarán. Másnap reggel Mbar Ngom felébredt, és mindenre emlékezett. Hosszú évek után először – ezt beszélik – nem látszott, hogy fájdalom gyötörné. A  következő két napon visszanyerte belső békéjét. A  gyermekeivel időzött, feleségével, szüleivel, barátaival. Mind tudták, hogy ez mit jelent. Szellem apám harmadnap este visszaszállt, ahogy ígérte. Mbar Ngom várta. – Nos? – kérdezte apám. – Szabadíts meg! – mondta Mbar Ngom. A fáma szerint apám akkor kiengedte a betegséget a bal

markából, és Mbar arcára tette a kezét. Azonnal meghalt. Szelleme felszállt a levegőégbe. Apám így juttatta át az élet és a halál nagy folyójának túlpartjára. * Így ni, Diégane, most már ismered Mbar Ngom történetét. És most tegyük fel… ne fogadjuk el, csak tegyük fel egy percre, hogy apám csakugyan képes volt behatolni az emberek fejébe, és meg tudta győzni őket, hogy jobb lesz, ha meghalnak. Tegyük fel, hogy a boldog, békés, zavartalan túlvilág ígéretével rá tudta venni őket az eutanáziára, méghozzá öngyilkosság által. Tegyük fel, hogy átadta tudományát Elimane-nak. Érted, hova akarok kilyukadni? Hát persze hogy érted. Az utolsó vallomásában, ott, azon a redves szalmamatracon, apám azt mondta, hogy sok mindenre megtanította Elimane Madagot. Lehet, hogy a misztikus tudás is része volt a tanításnak, és hogy Elimane dühében, szégyenében bevetette okkult tudományát a kritikusok ellen, Bobinal ellen, mindazok ellen, akik nem értették meg Az embertelenség labirintusát, vagy akik fájdalmat okoztak neki. Ismétlem: ez csak feltételezés. Valószerűtlen feltételezés. Az öngyilkosságok egybeesése a véletlen műve, tragikus véletlenek sorozata. Véletlen, hogy Az embertelenség labirintusa összefűzi őket. Brigitte Bollème olyasmit mondott, hogy a véletlen olyan végzet, amiről nem tudunk, végzet, láthatatlan tintával írva. Ő talán hitt a misztikumban. Én nem hiszek. Nesze, szívj bele, als het erop aan komt, vigyázz, mély víz, csak egyetlen slukkot szívj, ez az! És most nyisd ki a szemed, matrózinas, eljött a dagály ideje.

* Elképzelni is szörnyű, hogy Elimane, mágikus hatalmával élve, öngyilkosságba kergeti szerencsétlen kritikusait. Szörnyű, de van benne valami komikus, nem? Adva van egy író, aki nekibúsul, amiért nem értik meg, rosszul olvassák, megalázzák, irodalmon kívüli szempontok szerint ítélik meg, a bőrszínét, származását nézik, semmi mást, és bosszúból leöldösi a könyve rossz kritikusait: ez bohózat. Na és ma mi a helyzet? Irodalomról van-e szó, esztétikai értékekről, vagy személyekről, bőrszínük árnyalatáról, hangjukról, életkorukról, hajukról, kutyájukról, a pinájuk szőrpamacsáról, a lakásuk dizájnjáról, a zakójuk színéről? Mi a téma? Az írás vagy az identitás, a megjelenítés stílusa vagy a stílustalan médiamegjelenés, az irodalmi alkotás vagy az író figurájának extravaganciája? W. az első fekete író, aki megkapta ezt vagy azt az irodalmi díjat, taggá választották valami zsűribe: olvassátok a könyvét. Pazar! X. az első leszbikus író, aki gendersemleges helyesírást alkalmaz: ünnepeljük korunk forradalmi textusát! Y. biszexuális, csütörtökön ateista, pénteken hithű mohamedán: regénye nagyszerű, szívszorító és oly igen hiteles! Z., aki egy csajszi, megölte az anyját, miközben megerőszakolta, aztán a börtönben, amikor az apja beszélőre megy, kiveri a farkát az asztal alatt: a könyve igazi pofán verés. E miatt a kritika rangra emelt hitványság miatt érdemlünk halált. Mi mind: újságírók, kritikusok, szerkesztők, kiadók, írók, az egész társadalom, így, ahogy vagyunk. Mit csinálna ma Elimane? Mindenkit megölne. Aztán magával

is végezne. Ismétlem: bohózat ez az egész. Kész bohózat. És Denise? Ezt akartad kérdezni, igaz? Máris rátérek. Négy nappal a nála tett látogatásom után, este telefonhoz hívtak a Vautrinban, amikor éppen táncoltam. Egy kórházi orvos telefonált Denise megbízásából, azt mondta, menjek minél gyorsabban. Andrée-nak és Luciennek nem volt ellenvetése, rohantam a kórházba. Ott találtam a rokonait, a nagybátyját, a nagynénjét és két unokatestvérét. Megtudtam tőlük a folyosón, hogy Denise azért lett lázas, mert van egy alapbetegsége. – Milyen alapbetegség? –  Sarlósejtes vérszegénység, drepanocitózis – mondta a nagynénje. – A  bátyám abba halt bele, amikor Denise tízéves volt. Az anyjának néhány évre rá halálos hajóbalesete volt. Én erről semmit sem tudtam, Denise csak annyit árult el, hogy a szülei meghaltak, részleteket nem mondott a haláluk okáról, körülményeiről. Azt is csak most, a nagynénjétől tudtam meg, hogy örökletes betegsége miatt Denise-nek időnként tüdőgyulladáshoz hasonlító tünetei vannak. – Vár téged – mondta a néni. Denise csakugyan várt. Lehet persze, hogy hallotta a hangomat a folyosón, mindenesetre már akkor felém nézett, amikor nyitottam az ajtót. Attól féltem, hogy rossz állapotban találom, talán nem is lesz eszméletén, és mindenféle drótok meg csövek lógnak majd ki belőle, oxigénpalackra lesz kapcsolva, és mindenféle gépre, és infúziós állvány lesz az ágy mellett, és műanyag tasakból átlátszó vagy sárgásbarna folyadék csöpög egy vékony csövön át az alkarjába. De nem: az égvilágon semmi nem volt az ágy közelében, olyan volt, mintha

gyógyultnak nyilvánítva éppen el akarnák bocsátani a kórházból, vagy, ellenkezőleg, már lemondtak róla, és minden gyógykezelést leállítottak. Ült az ágyon, mosolygott, felém nyújtotta a karját. – Ezt olvasom, nagyon tetszik – mondta köszönésképpen. Megfogtam a karját. A másik kezével elém tartotta a könyvet, a Filozófiai morzsákat, és azt mondta: – Biztos találok benne egy jó kis sírfeliratot magamnak. Nem volt se erőm, se kedvem illúziókba ringatni vagy vigasztalni. Ő tudta legjobban, hogy milyen közel jár a halálhoz, lehet, hogy már a szemébe nézett. Nem is próbáltam olyasmivel áltatni, amivel a bárgyú egészségesek szokták a nagy betegeket: dehogy, az nem a halál volt, vagy ha igen, akkor nem is érte jött. Csak megszorítottam a kezét. –  Általában érzem, amikor közeleg a rosszullét. Felkészülök. Megtanultam, hogy kell. Vannak előjelek. De most váratlanul ért, és ledöntött a lábamról. Semmit nem tudtam tenni ellene. – Nem kell beszélned róla, Denise. Beszéljünk másról! –  Ne butáskodj, szépségem! Muszáj beszélnünk róla, te is tudod. Akkor történt, amikor a hatos szobában voltam. Illetve utána. Vagy miatta. Elhallgatott. Nem szólaltam meg. Fogtam a kezét, és éreztem, ahogy próbálja megszorítani. –  Nem ment vissza a Vautrinba, igaz? – Inkább állítás volt, mintsem kérdés. – Igaz. – Talán már megtette. – Mit? Denise egyenesen a szemembe nézett, és belefogott:

–  Felmentem hozzá a hatosba, a karosszékben ült. Sötét volt, csak kívülről jött be némi fény. Nyitva volt az ablak, hideg jött be, de nem zavart, melegem volt. Nem volt rajta a széles karimájú kalap, de nemigen láttam az arcát a félhomályban. Köszöntem, és megkérdeztem, gyújtsak-e lámpát. Azt mondta, hogy ne, jó így. Aztán megkérdezte, miért vagyok egyedül. Megmondtam, hogy te nem akartál jönni. Erre nem mondott semmit, de azt hiszem, csalódott volt, én meg ott álltam bambán, nem tudtam, mit csináljak: közelebb lépjek, vetkőzzek le teljesen, kezdjek táncolni, feküdjek az ágyra? Vártam, mit óhajt, de ő sokáig nem szólt, és végül azt mondta, hogy így kár az egészért, egyedül nem tudom annyira ellazítani, ami ahhoz kellene neki, amit a következő napokban tenni készül. Én csak álltam, és egy idő múlva megkérdezte, hogyhogy nem vagyok kíváncsi rá, hogy mire készül. Mire én azt feleltem, hogy de igen, kíváncsi vagyok, csak azt gondoltam, hogy nem illik megkérdeznem, hiszen én csak egy táncosnő vagyok, akinek az a dolga, hogy a kedvére tegyen. Megint hallgatott egy kis ideig, aztán azt mondta, hogy annak idején, a háború előtt nem voltak táncosnők itt. És mintha már fel is tettem volna a kérdést, azzal folytatta, hogy igen, járt ide réges-régen, a barátaival vagy egymaga. Ez volt az egyik legjobb hely a Clichy téren. Aztán megkért, hogy masszírozzam a vállát. Odamentem, most végre láttam az arcát. Úgy néztem, megvan hetvenéves, de nem biztos. Mögé álltam, és nekiláttam masszírozni a vállát, és egy idő múlva elkezdett énekelni egy tangót, egy Carlos Gardel- számot. Masszíroztam, és közben azt reméltem, hogy egész éjjel tangókat fog énekelni, mert nagyon szép dal volt, és szépen is énekelt. De nem, elhallgatott. Én meg félni kezdtem, nem

tudtam, mitől, de lassan egyre erősödött a félelem. Azt hiszem, ezt nevezik rossz előérzetnek. Reszkettem. Azzal bátorítottam magam, hogy biztos azért, mert nyitva az ablak, de közben tudtam, hogy nem a hűvös levegő miatt fázom, hanem belülről. De azért megkérdeztem, hogy becsukhatom-e az ablakot. Felállt, és ő maga csukta be. Ahogy visszalépett, és ott állt előttem, óriásnak láttam, védtelennek, kiszolgáltatottnak éreztem magam. A  fotelban elegáns, gyenge öregembernek látszott. Állva egészen más volt, erős és nagyon magas. Nem múlt el a félelmem, ott éreztem a gyomromban, nyomta, mint egy jó nagy kő. A férfi észrevette, és azt mondta, ne féljek tőle, nincs miért, az ő korában az embernek már leginkább azon jár az esze, hogy milyen fából készül majd a koporsója, és lesz-e sok virág a temetésén. Mosolyogtam. – Köszönöm, elmehet – mondta. – Már? – kérdeztem. Azt mondta, igen. Megkönnyebbülve iszkoltam az ajtó felé, ő pedig visszaült a fotelba. És akkor olyat tettem, amit nem kellett volna, megálltam, és megkérdeztem, hogy mire készül a következő napokban. Elmosolyodott, a kő meg fordult egyet a gyomromban. – Biztos, hogy tudni akarja? – kérdezte. Azt mondtam, igen. – Miért? – kérdezte. Azt feleltem, hogy azért, mert az volt az érzésem, hogy szeretné, ha tudnám. – Talán igen – mondta halkan. Aztán rövid csend után: – Hát jó, megmondom, ha tényleg kíváncsi rá, és mert talán nekem is jólesik elmondanom, de ígérje meg, hogy nem árulja el senkinek, különben… – Nem fejezte be a mondatot. Azt hittem, hogy játszadozik velem, és úgy is volt, csakhogy ez egy élet-halál játék volt, amelynek csak ő ismerte a szabályait. Én meg, hülye picsa, megesküdtem, hogy nem árulom el senkinek, és mosolyogtam, pedig majd meghaltam a félelemtől. Na és akkor