Mohamed Mbougar Sarr - Az emberek legtitkosabb emlékezete

közéleti szerepben tetszelegtek, vagy belemerevedtek a polgáríró parnasszista pózába, de akár így, akár úgy, bágyatag prózájuk megelégedett annyival, hogy reprodukálta a világot, de nem interpretálta, és nem is alkotta újra; mi, hirdettük, kiköpjük az efféle langy egoizmust, mely az írói szabadság jogával fedezi magát, és széles rendbe kaszáltuk elődeink fejét, mondván, hogy az a sok banális regény az irodalom megcsúfolása, és halált kiáltottunk mindazokra, akik gyávák voltak közösen végiggondolni az irodalomban elfoglalt helyzetüket, képtelenek voltak megfelelő körülményeket teremteni ahhoz, hogy a mi műveink már új esztétikai elvekben foganjanak, restek voltak meghatározni magukat és meghatározni magukat az irodalom által, és áhítozták az irodalmi díjakat, az ajnároztatást, a részvételt a fesztiválokon, banketteken, a csekkeket, a befogadtatást – még ha jelmezben, igazi vonásaikat kendőzve is – a „rendes” irodalomba; rossz lektorok voltak, vagy elvtelen haverok, és ha olvasták is egymást, elhallgatták, ami nem tetszett; kishitűek voltak, nem mertek szakítani a konvenciókkal, sem a prózában, sem a költészetben, se semmiben: napló nincs, esszé alig van, sci-fi és krimi: nulla, színház: valamivel jobb, bravó, hanem levelezés: abszolút nulla, mintha a legkevésbé sem érdekelné őket, hogy tragikusan szétválnak útjaik, de két szék közt a pad alá esnek mindannyian; ó, a mi agyonünnepelt, agyonjutalmazott eleink, a frankofón irodalom várva várt megújítói, aranykor, nagy generáció! – ugyan már!, ha éles fénybe állítjuk, tűzhöz közelítjük a műveiket, leolvad róluk a vékonyka aranyozás, és marad az ócska furnér meg a csiriz az ujjaink között, kiderül, hogy a könyvek nagy része túlértékelt, Yoda mester egy kezén

meg tudná számolni, hogy hány marad fenn közülük az idő rostáján, kiderül, hogy csupa olyan egész jó kis könyvet írtak, amilyet vártak tőlük, nem hagytak ránk örökséget, abban a hitben írtak, hogy szabadok, holott bilincsben volt a kezük, lábuk, nyakuk, szellemük; ó, a mi megdicsőült idősebb testvéreink! Hohó, de vajon egyedül ők tehetnek-e mindenről, semmit sem hozhatunk fel mentségük gyanánt? – tettük fel teátrálisan a szónoki kérdést, és a bíróság elé citáltuk nemtelen cinkosaikat, vagyis afrikai lektoraik egy részét, a világ legrosszabb lektorait, akik lusták olvasni, viszont fellebbezhetetlen véleményt nyilvánítanak, és előtérbe tolakodnak, pedig a háttérben is tűrhetetlenek, na őket azonmód lemészároltuk, és mikor ezzel megvoltunk, színünk elé rendeltük a nyugati (mondjuk ki: fehér) lektorokat, akik közt szép számmal vannak, akik úgy olvasnak, mintha kegyet osztogatnának, és azt szeretik, ha az afrikai tollforgatók szórakoztató műveket írnak, vagy nosza, írjanak a fajtájukra jellemző vaskos, természetes történeteket, amelyekben ott lüktet a tamtamdobok szívdobogása, mert ugyebár ezekből a szerecsenekből még nem veszett ki az ősi tehetség, úgy írnak, olyan egyszerűen és szívre hatóan, mint aki csak ül a holdfényben, és mesél, mesél, szóval nem, a köldöküket nézve dagonyáznak a semmi mocsarában, mint manapság annyi sok francia szerző; „Ó, a csodálatos afrikaiak!, szeretjük a könyveiket, és szeretjük a személyiségüket, azt, ahogy hófehér fogsorukat villogtatva, teli szájjal hahotáznak, és bizakodva néznek a jövőbe”… le a lektorokkal!; jöhetnek a kritikusok (professzorok, újságírók, kultúrmunkások), és az ő nyakukra is zuhanjon rá a guillotine bárdja, méltó büntetésül, amiért ilyen

dögunalmasak, a problematikák és a tematikák pörölyét suhogtatva, szűk alagutakba terelik a művek csordáját, és szegény párákat sorra letaglózza a koncepció, a szakzsargon meg a tartalomanalízis. Csillámlóan fehér, nagy ég alatt, amely úgy gomolygott, akár egy komor csillagkép vagy egy seregélycsapat, fejek lebegtek fölöttünk, különféle származású és bőrszínű írók, lektorok, kritikusok fejei, és mi, barbár horda, a beálló csendben ott álltunk vértől párálló, csatakos testtel a vértől pirosló csatatér közepén, és csak ekkor, kábán, de még mindig erőszaktól mámorosan, ekkor néztünk körül, és szemléltük meg a hullákat, azokét, akik megszűntek írók lenni és azokét, akik egyre rosszabbul olvastak, ha ugyan tudtak értőn olvasni valaha is, és a látványtól lelkifurdalásunk támadt: miért voltunk ilyen kegyetlenek, hát kik vagyunk mi, hogy ilyen megfellebbezhetetlen véleményt nyilvánítsunk, pálcát törjünk azok fölött, akik nélkül nem is léteznénk, mert hiába mondjuk, hogy az előfutároknak nem vagyunk adósai, igenis sokat köszönhetünk eleinknek; na szóval kik vagyunk mi, ismételgettük, visszhangoztuk a kérdést, noha nagyon jól tudtuk a választ; hogy kik vagyunk?, hát kis hülyék, akik épp csak betették a lábukat az irodalomba, de máris azt hiszik, hogy mindent megengedhetnek maguknak, mi vagyunk az ifjak, akik hamarosan öregek lesznek, és akiket az ifjú farkasok majd ízekre szaggatnak, mert hát így forog a világ, igen, ez a világ rendje, és mi csupán porszemek vagyunk az irodalom végtelenjében, de ha így van, márpedig így, akkor miért vagyunk ilyen arrogánsak, ilyen felfuvalkodottak, ilyen igazságtalanok, ezt kérdezte a lelkiismeretünk, és íme, a felelet: azért, mert mint minden író, félünk, hogy semmi újat nem

találunk ki, és semmit nem hagyunk örökül, valójában saját magunkat támadjuk, szorongva, hogy nem vagyunk alkalmasak a feladatra, amit célul tűztünk magunk elé, és úgy érezzük – megannyi csapdába esett patkány –, mintha egy kijárat nélküli barlangban keringenénk étlen-szomjan, pusztulásra ítélve. Kiültünk Musimbwával egy nyitva tartó kávézó teraszára, és tovább beszélgettünk a könyvről. Azzal búcsúztunk, hogy néhány nap múlva találkozunk valamelyikünknél, hogy megismertessük nemzedékünk más íróival is T.C. Elimane-t.

Július 23. Irodalmi csoportunkból, a Párizsban élő afrikai írók alakulatából Musimbwán kívül Béatrice Nangát szerettem legjobban. Ott volt persze Faustin Sanza is, a kongói óriás, akit a végítélet hírnökének hittem, amikor először megláttam. De Faustin még ennél is rettenetesebb volt: vallomásos költő. Öt éve A  barbár balzsamfa címmel megjelentetett egy hetvenkét oldalas poémát (daktilikus hexameter, a cezúránál trocheus), tele elavult szavakkal. De ez nem valami felszínes különcködés volt. Az archaizálással affektáló költő egykettőre lelepleződik, úgy van ez, mint a nők az ágyban: ha csak szimulálják a gyönyört, azt rögtön látja az ember (vagy nem), A  barbár balzsamfát nem olvasták. Sanza megsebezve jött ki a kalandból, de nem azért, mert a nagyközönség fumigálta – e tekintetben elégedett lehetett, hiszen az volt a véleménye, hogy ha egy epikus költeménynek százhúsznál több olvasója van, az már gyanús –, hanem mert kiábrándult a poézisból. Semmit nem lehet kimondani, mondta ki a végszót. És attól fogva első szerelmében kereste az igazságot, a matematika tiszta absztrakciójában, amúgy matematikatanár volt egy gimnáziumban. Már csak kritikákat írt, sokszor csak azért, hogy – nagy hozzáértéssel, megbízható ízléssel, kíméletlenül – leleplezze a kóklereket. Étiemble volt a mintaképe. Eszembe jut a kritikája, amelyet a kortárs afrikai irodalom egyik legismertebb alkotója, William K. Salifu legutóbbi

könyvéről, az Ébenfeketéről írt. Két évtizede jelent meg A homok melankóliája című nagyregény, amely az egész világon hírnevet szerzett írójának, negyven nyelvre lefordították, köztük el silbóra, füttynyelvre is. Nagy harc után Hollywoodé lett a megfilmesítés joga. Vargas Llosa és Rushdie, Toni Morrison és Coetzee, Le Clézio, Susan Sontag, Wole Soyinka, Doris Lessing – mind-mind remekműként ünnepelték A  homok melankóliáját. De még őlordsága, a mogorva géniusz Naipaul is oda nyilatkozott, hogy sosem gondolta volna, hogy valaha is  ilyen mély regényt fog olvasni egy afrikai ember tollából. Két évre rá megjelenet Salifu második könyve. Teljes katasztrófa: a legjobb indulattal is csak azt lehetett mondani rá, hogy megesik az ilyen, a legnagyobbaknak is vannak botlásaik. Hanem hát sorban jött a többi regény, egyik rosszabb, mint a másik. Salifu árfolyama egyre süllyedt, olyannyira, hogy már az is fölmerült: első könyvét nem ő, hanem egy szellemíró, egy „néger” írta. Salman Rushdie eleresztett egy gyilkos kis Twitter- bejegyzést, amit Stephen King és Joyce Carol Oates is lájkolt. Az öreg Nobel-díjas Naipaul röhögött, és hangot adott véleményének: „Csodálkoztam az afrikai Salifu első könyvének színvonalán – kezdte, aztán következett egypár válogatott kegyetlenség, és ezzel fejezte be az in cauda venenum (farkában a méreg) jegyében: – Az irodalmi középszer olyan, mint a természet, rohanvást visszatér, még ha egy könyv erejéig sikerül is lepleznie magát.” A  könyvekben egyre fantáziátlanabbul és emészthetetlenebbül keveredett szirupos románc és vad gyilok, és bár Salifut, hála emlékezetes első regényének, még mindig sokan olvasták, egyre kevesebben vették őt komolyan. Én minden új könyvét elolvastam, remélve,

hogy megtalálom bennük A  homok melankóliája szépségét, ha csak nyomokban is. De nem, a csodálatos regénynek nem volt folytatása. Miközben Salifu soros regényét a szokásos képmutató koncertben részesítette a kórus, amely szokás szerint úgy zengett dicsőítő éneket a befutott szerzőről, hogy olvasni már nem is olvasta, Sanza írt egy kemény kritikát. Követ dobott az állóvízbe. Senkit nem kímélt: természetesen szegény Salifu meg az Ébenfekete is megkapta a magáét, de még inkább a kritikusok meg az újságírók, mert nem bírálják, hanem szemlézik a könyveket, és terjesztik a tévhitet: nincs rossz könyv, csak az ízlés más és más, de kaptak a pofájukra az írók is, akik igénytelenül írnak, kiiktattak minden fantáziát az alkotásból, és beérik lapos valóságmásolással, nehogy véletlenül szellemi erőfeszítésre kényszerítsék a mindenható zsarnokot, az Olvasót, vagyis az olvasóknak azt a masszáját, amely csak könnyű szórakozást akar, felhabzó érzelmeket minél egyszerűbb mondatokba öntve, olyan mellérendelő szerkezetű, kizárólag jelen időt használó mondatokba, amelyek lehetőleg nem haladják meg a kilencszavas hosszúságot; és megérik a pénzüket a kiadók is – folytatja Sanza –, mert behódolnak a piacnak, és, fittyet hányva a minőségnek, futószalagtermékeket gyártatnak és forgalmaznak. Faustin Sanza tulajdonképpen nem mondott semmi újat, de amit mondott, azt jól megmondta. A  sértettek nem maradtak adósai, azonnal visszatámadtak: Elitista! Reakciós! Nagyképű! Ostoba! Esszencialista! Besavanyodott! Intoleráns! Szupersznob! Szimplifikáló! Fasiszta! Értelmisegg! Fikázó! Irigy! Nagyokos! Képmutató! De Sanza meg se rezdült, nem csak ütni tudott, állta is az ütéseket.

Csoportunk tagja volt Eva (vagy Awa) Touré francia-guineai influenszer, akiről lehet mondani sokat is, keveset is. Eva Touré a bolygónk minden jó ügyének militánsa, azonkívül öngondoskodás-menedzser, self-empowerment coach, a diverzitás modellje, galaktikus példakép. És mivel az írhatnék- inkontinencia korunk népbetegsége, mi sem természetesebb, mint hogy írásra is ragadtatta magát. Így született, a sötétség mélyéről a Kakaóbab a szerelem, amelyet én az irodalom módszeres tagadásának tartok. Hipnotikus lomregény. Csak hát segedelmül Istennek tüze szállott alá az égből, arról nem is beszélve, hogy Eva Tourénak kétszázezer odaadó követője van az Instagramon, és az ő szemükben kinyilatkoztatás minden, amit csak az istennő szelleme szétsugároz. Az Eváért halni kész fanatikus olvasótábor a legvitézebb kritikusokat is visszarettentette. Még Sanza se merte megkockáztatni azt a közösségi hálót szaggató szartornádót, amit, mint minden eretnek, szükségképpen a fejére vont volna, ha bírálja a bálványozott Eva alkotását, ezért végül is nem tette közzé a recenziót, amit a Kakaóbab a szerelemről írt. A fentieken kívül – mindenekelőtt – ott volt Béatrice Nanga. Musimbwa meg én úgy gondoltuk, hogy mindannyiunk írói világa közül az övé a legegyénibb. Leszögezem: egyikünk sem feküdt le vele, legalábbis tudomásom szerint, igaz, a viták során világossá vált, hogy hő vágyunk, hogy ez bekövetkezzen. Béatrice Nanga harmincéves, és van egy fia, akit az apával megosztva nevel. Kameruni származású. Nem tudom, szép-e, de az biztos, hogy buja érzékiség aurája veszi körül. Búgó hangjától vigyázzba állnak a sejtjeim. Telt idomai látványától forr és zubog a vérem. Két erotikus regényt publikált, A  szent

csúcsívet (a címet Aragontól vette, az Irène pinája egyik mondatából) és az Egy tomporphil naplóját, amit egy szuszra elolvastam, és nagyon tetszett. Béatrice buzgó katolikus. Egyszer azt mondta, hogy a kubista angyal a kedvenc szexpóza, és majd egyszer kipróbáljuk. Alapos kutatómunkát végeztem a tárgyban, de semmit sem találtam. Dalínak van ugyan egy szobra, amelynek ez a címe, de szexpozitúrának alkalmatlan minta. Lehet, hogy Béatrice találta ki? A kubista angyal póz, az egy blöff? Rejtély. Mi öten vagyunk a bandában. Nem érzem, hogy csoporttudatunk volna, vagy hogy közös esztétikai kalandra vágynánk; nem vagyunk mozgalom, ki-ki a maga útját járja irodalmi rendeltetése szerint, de azért összeköt bennünket egy láthatatlan szövedék, örökre egyben tart valami megfoghatatlan vonzás. Olyasmit is érzek, hogy katasztrófa közelít. Hogy talán késedelem nélkül meg kellene újítanunk az irodalmunkat, vagy megaláztatni, és vállalni, hogy ujjal mutassanak ránk: ti vagytok az irodalmunk gyilkosai vagy – még rosszabb – sírásói (ölni könnyű, temetni nehéz). Bármily szomorú is, elképzelhető, hogy lesznek köztünk, akik kitartóan viaskodnak tovább az irodalom szörnyetegével, és lesznek, akik eltévednek az úton, vagy feladják. Egyelőre összeköt bennünket a közös életérzés: Európában tébláboló szomorú afrikaiak vagyunk, és úgy csinálunk, mintha mi mindenhol otthon éreznénk magunkat. De lehet, hogy csak az a biztos tudat (vagy remény) köt össze, hogy egyszer majd rendezünk végre egy szexpartit. Egy szó, mint száz, tegnap, miután pletykálkodtunk egy sort, és semmiségekről fecserészve fitogtattuk a műveltségünket,

Musimbwa tájékoztatta a társaságot összejövetelünk valódi tárgyáról: Elimane. Egyedül Sanzának derengett a név. Musimbwa felkért, hogy mondjam el Elimane történetét, amit én meg is tettem – a hallgatóság hüledezett –, aztán a rövid beszámolót követő csendben egyszer csak olvasni kezdte Az embertelenség labirintusát. És Musimbwa három óra hosszat olvasott lankadatlanul. Minekutána egy egész hosszú percre döbbent csend támadt, majd kitört a vita. Szitokzápor. Zúgó hangorkán. Villámokat szóró rosszhiszeműség. A vérre menő, elkeseredett, túlfűtött vita belenyúlt az éjszakába. Az járt a fejemben, hogy még nincs veszve minden e földön, ha órákig téma lehet egy könyv, de közben azzal is tisztában voltam, hogy milyen nevetséges dolog egy egész estét meddő irodalmi vitákra fecsérelni, milyen komikus ez a szócséplés. Felelőtlenség. Hiszen világszerte konfliktusok vannak, fuldoklik a bolygónk, tömegek halnak éhen-szomjan, árvák sorakoznak a szüleik holtteste előtt; mindenféle kórokozó mikroorganizmusok és patkányok élvezik az elhanyagolt, eldugult csatornák édenét; ott van a szemünk előtt a valóság undorító televénye, és mi, afrikai írók, akiknek az egész kontinense szaróceánban úszik, Az embertelenség labirintusáról beszélünk ahelyett, hogy konkrétan cselekednénk, hogy kimentsük belőle. Egy korábbi estén, amikor kimerülésig próbáltuk elhelyezni Senghort az irodalom valódi értékskáláján, megosztottam Musimbwával az időnként feltörő szégyenérzetemet: mi itt úgy beszélünk az irodalomról, mintha az életünk függne tőle, mintha ez volna a legfontosabb dolog a világon. A  cimborám

elgondolkodott, és aztán azt mondta: – Megértelek, Faye, néha én is ezt érzem. Hogy szemérmetlen vagyok, és besározódtam. – Rövid csend után így folytatta: – És azt is lehet mondani ránk, hogy csak azért beszélünk ennyit az irodalomról, mert csinálni, azt nem tudjuk, üres az irodalmi univerzumunk. Van egy rakás úgynevezett író, aki inkább a művekről tud írni, és nem eredeti műveket, van egy csomó költő, aki igazi alkotóerő híján tudós elemzésekben éli ki magát, és a műveltségével kérkedve tobzódik az utalásokban és az idézetekben. Igazad van, Faye, egész este könyvekről beszélgetni, meg arról a kisded emberi színjátékról, amely az irodalmi életben zajlik, ez bizony gyanús, unalmas, beteges, szomorú dolog. De ha az írók nem beszélnek az irodalomról, úgy értve, belülről, gyakorlóként, megszállottként, az irodalom őrült szerelmeseként, akiknek ez a legfontosabb a világon, akiknek ez a lényeg, még ha a lényeg olykor felszínes anekdotázásban oldódik is fel, szóval, ha mi nem beszélünk róla, akkor ki? Lehet, hogy ez a gondolat undorítóan nyárspolgári, de mindenképp meg kell fontolnod. Ez a mi életünk: megpróbálunk irodalmat csinálni, de muszáj beszélnünk is róla, mert csak így tarthatjuk életben, és ameddig él, addig a mi életünk, még ha talán fölösleges, tragikomikus és jelentéktelen is. Úgy kell tennünk, mintha az irodalom volna a legfontosabb dolog a világon, mert ha ritkán is, de megeshet, hogy így van, és annak legyenek tanúi. Mi vagyunk a koronatanúk, Faye. Szó, mi szó, nem vigasztalt meg Musimbwa szónoklata, de azért megjegyeztem. Folytattuk a vitát Elimane-ról. Musimbwa meg én

remekműnek ítéltük Az embertelenség labirintusát, Béatrice túlságosan intellektuálisnak találta, Sanza azt mondta rá, hogy utálatos, de imitt-amott feltündököl; Eva Touré nem mondott sok mindent, de a tekintetéből kiolvastam, hogy gondolni se gondol sok mindent. Hajnali három körül felszólított bennünket, hogy álljunk össze egy csoportszelfire, és a fotót azonnal fel is tette a közösségi hálóra a következők kíséretében: #írásművészet #newgeneration #felolvasás #egyhullamhosszon #irodalmiest #labirintus #empowerment #Afrika #ejszakamelyen #bookaddict #nofilter #Evafamily. Az est véget ért, de a következő napokban többször találkoztunk valamelyikünknél vagy egyik-másik kávézóban, eszmét cseréltünk a könyvről, és megosztottuk egymással írói álmainkat.

Július 31. Ma este azt csináltam, Napló, amitől mindennél jobban tartok: telefonáltam a szüleimnek. Anya: Baj van? Én: Nem, minden a legnagyobb rendben. Anya: Biztos? Fiú: Biztos. Anya: Akkor csak úgy felhívtál minket? Fiú: Megtudni, hogy vagytok. Anya: Ajjaj, Latyr, én aggódom. Biztos nincs baj? Telefonhívás esetén a szüleim ülnek egymás mellett, és úgy tartják a telefont, hogy én a fél-fél arcukat látom. Eggyé vált szülői arcot látok. Az öregedés jeleitől összeszorult a szívem, és legszívesebben lekapcsoltam volna a képet, de az sem segített volna; a hangjuk is megöregedett: mély ráncok az idő falain. Mint mindig, most is megígértem, hogy sűrűbben fogom hívni őket. De tudtam, hogy nem fogom. Továbbra is ritkán fogok telefonálni. Anyám viccesen felemlegeti, hogy gyenge bennem a családi érzék. Keserű élcelődés: néma vád van benne. Apám soha nem mond semmi ilyesmit, és ezzel mindent elmond. Egyikük sem talál magyarázatot a hosszú csöndekre. Pedig egyszerű: teljesítem gyermeki kötelességemet, amelyet életük egy bizonyos szakaszában sokan másoknak is teljesítenie kellene, és ez a hálátlanság kötelme. Van ebben egy adag naivitás is, a hit, hogy korlátlanul rendelkezem a szüleimmel. Talán azért is halogattam a telefonálást, mert vakon bíztam benne, hogy hamarosan úgyis találkozunk, minek naponta hívogatni őket, hiszen nemsokára végleg hazamegyek, és ott leszek mellettük. Délibáb a száműzetés pusztájában. Minden egyes hívásodázás, amelyet a

közeli találkozás illúziója táplált, valójában egyre csak távolított tőlük. Elértem az immigráció végső stádiumába: már nemcsak a hazatérés lehetőségében hiszek, hanem egyenesen abban, hogy hamarosan eljő a perce, és visszanyerem a szeretteim nélkül eltöltött időt. E szomorú remények éltetnek is, gyilkolnak is: azzal áltatom magam, hogy nemsokára hazamegyek, otthon minden változatlan, és én pótolom a lemaradást. A  hazatérés reménye tökéletes regény, tehát rossz regény. Valami haldoklik. A  világ, amit elhagytam, eltűnt, mihelyt hátat fordítottam neki. Azt hittem, benne élvén, majd gyerekkoromat kincsként eltemetvén, hogy örök. Hittem, hogy a világom ragaszkodik hozzám, a múltamhoz. Hiú ábránd: a  hajdan szeretett világom nem kötött örök hűségesküt velem. Amint kiléptem belőle, odébbállt az idő alagútjában. Nézem a romokat, és nem is az keserít el, hogy volt világom romokban hever – élt, és ami él, az halandó –, hanem hogy olyan könnyen romba dőlt, hiába reméltem, hogy kellőképp megerősítettem a falakat, kitartanak. A száműzött gyötrődik a földrajzi távolság, az elválasztó tér miatt. Pedig az idő alapozza meg a magányt, nem a kilométerek, hanem a napok ölnek. Én elviseltem volna, hogy  sok milliárd mérföldre legyek a szülői arctól, ha tudom, hogy az idő csak elsiklik fölötte, nem árt neki. De az lehetetlen, szükségképpen barázdák vésődnek az arcba, gyengül a látás, romlik a memória, betegségek fenyegetnek. Hogyan teremtsünk harmóniát az életünkben? Ír, gyógyír, írsz, gyógyírsz – megpróbálhatod ragozni, végtére van, amire hat a szavak mágiája. De csökkenteni tudja-e a távolságot itt belül? Egyelőre nem: nem segít se ige, se Ige, nem vagy se itt, se

ott. Vannak, akiknek azt kell kívánni, hogy ne menjenek haza, holott másra sem vágynak: otthon meghalnának bánatukban. Hiányoztak a szüleim, de féltem felhívni őket; múlt az idő; és amennyire szomorított, hogy nem hallgatom meg, hogyan folydogál az életük, ugyanannyira riasztott, ha elmesélték volna, mert szavak nélkül is tudtam, mi történik velük. Az, ami mindenkivel: közelítenek a halálhoz. Nem telefonáltam, fájt, telefonáltam, az is fájt, talán még jobban. A szüleim mindenféléről szerettek volna beszélni, elmondani örömteli apróságokat és kellemetlenségeket, hogy már megint mit műveltek az öcséim, és hogy feszült a politikai helyzet. De nem volt lelkierőm végighallgatni a beszámolót. Az egyetlen fontos kérdésről pedig hallgattak. Úgy csináltak, mintha… És én is. Kicsit ridegen és nagyon gyáván rövidre fogtam a beszélgetést.

Augusztus 4. A lakótársam nem volt hajlandó belekeveredni írókompániánk ügyeibe („mentális burzsujok vagytok”), de végre elolvasta Az embertelenség labirintusát. Az ítélete lakonikus volt: „nehezen lefordítható”, ami az ő koordináta-rendszerében megfelel a legmagasabb elismerésnek. Feltett néhány kérdést a műről és írójáról. Elmondtam, amit tudok. Izgalmasnak találta a történetet, és biztatott, hogy nézzek utána a sajtóarchívumokban. Hátha találok olyan 38-as újságokat, amelyekből kiderül valami. Mondtam, hogy amikor Párizsba jöttem, nyolc évvel ezelőtt, már akkor megpróbáltam hozzájutni a korabeli újságokhoz, hátha nyomára lelek, miket írtak Az embertelenség labirintusáról. Főleg Bollème (Brigitte) írása – vagy ahogy A  néger irodalmak kézikönyve emlegette: „riportja” – érdekelt. De minden próbálkozásom hamvába holt. Csak annyit sikerült megtudnom, hogy a Revue des deux Mondes irodalmi munkatársa hosszú újságíró-pályafutás után publikált egypár monográfiát, benne volt a Femina-díj zsűrijében, sőt 1975-től 1985-ben bekövetkezett haláláig az elnöke is volt. – Aha – mondta Stanislas, miután végighallgatott –, csakhogy azóta megjelent egy könyved, amiről még egy tekintélyes lap is beszámolt, úgyhogy talán most azért könnyebben megnyílnak előtted az archívumok, nem? –  Nem. Az afrikai gettón kívül a kutya nem ismer. A  sajtóarchívumok magasról tesznek rá, hogy én egy ígéretes fiatal afrikai író vagyok, és még egy tekintélyes lap is írt rólam.

Nemhogy hírnevem nincs, de még a híremet se hallották a nagyvilágban. – Pedig azt szeretnéd? Hírnevet szerezni a nagyvilágban? Igen. Egyetlen itt letelepedett afrikai író se fogja bevallani a nyilvánosság előtt. Ki-ki forradalmárpózba vágja magát, és tagadja. De igazában sokan álmodunk róla (sőt egyeseknek ez AZ álma): lovaggá üttetni a francia irodalmi körök által (és onnan a magasból köpködni, pocskondiázni). Szégyelljük ugyan, de vágyjuk a dicsőséget, ki vagyunk szolgáltatva a jelképes felemelkedés ábrándképeinek. Bizony, Stan, ez a szomorú valóság, nyomorúságos álmaink nyomorúságos valósága: semmi más nem számít, csak a Központ elismerése. Ezt feleltem volna a fordítónak, de olyan keserűnek, cinikusnak, igazságtalannak (vagy ellenkezőleg: reménytelenül igaznak) tartottam, hogy beértem egy másik, ugyanúgy érvényes válasszal: – Én egyszerűen csak egy jó könyvet szeretnék írni, Stan, egy olyat, amelyik fölöslegessé tesz minden további írást, és megszabadít az irodalomtól, én egy olyan könyvet szeretnék írni, mint Az embertelenség labirintusa. –  Értem. De vigyázzatok, afrikai írók, jó lesz óvakodni az elismerés bizonyos fajtáitól. A  nyárspolgár Franciahon előbb- utóbb biztosan szentté avatja valamelyikőtöket, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, már most is van egy-két sikeres afrikai, és olyanok is vannak, akiket követendő példaként lehet mutogatni. De lényegében idegenek vagytok, és azok is maradtok, a műveitek értékétől függetlenül. Ti nem idevalósiak vagytok. Úgy gondolom, szólj, ha tévednék – ha valaki azt mondja, szólj, ha tévednék, annak már kár szólni –, úgy

gondolom, hogy igazából már a szülőhazátokba valók se vagytok. De akkor hová? – Elhallgatott, de nem mintha választ várt volna. Csak eltűnődött azon, amit mondott, és amit mindjárt mondani fog. Így folytatta: – Tudom én, mit szoktatok válaszolni: „Mi világpolgárok vagyunk.” Világpolgárok! Univerzálemberek! Ó, az univerzalitás, az „általános emberi”! Illúzió, amelyet azok terjesztenek, akik kieszelték, és úgy lobogtatják, mint egy érdemérmet. Kiválasztják, hogy kinek a nyakába pántlikázzák, csakhogy az a pántlika akasztófakötél. Nem érdemes sírva-pityogva vágyakozni rá. Csak a pokolban van „általános emberi”. Vessétek tűzre a medálokat! Égessétek meg a kitüntetők kezét! Nyúzzátok meg végképp a gyarmati időket, és semmit ne várjatok! Tűzre az avítt lomokkal! Legyen parázs, hamu, halál! Lángcsóvával írjatok! –  Lehet, hogy mindenben igazad van, Stan. Csak hát ezt az afrikai írók is tudják. És ők is csak emberek, és nem politikai hősök vagy ideológusok. Úgy lenne jó, ha minden író szabadon írhatná, amit csak akar, bárhol van a világon, bármilyen származású, és bármilyen a bőre színe. Egyetlen dolgot kellene megkövetelni az írótól, mindegy, hogy afrikai vagy eszkimó, azt, hogy tehetséges legyen. Minden egyéb zsarnokság. Baromság. Stan a szemembe nézett, szánakozó mosoly játszott az ajkán. Tudtam, mi jár a fejében, és nem tévedtem, mert ki is mondta: – Naiv vagy.

Augusztus 5. Sok minden történt ma este, Napló. Béatrice Nanga meghívott bennünket vacsorára, Musimbwát és engem. Olyannak láttuk, mint általában: egy erős asszony, ahogy mondani szokás. –  Csak ti kettőtökkel akartam ma találkozni – mondta, miközben kinyitott egy üveg bort. – Semmi bajom Sanzával és Eva Touréval, de veletek mégis más. Értitek, ugye? Rábólintottam, de egy kicsit szórakozottan, mert mint máskor is, ha itt jártam Béatrice-nél, lekötötte a figyelmemet a nagy feszület a nappali falán. Nem tudtam levenni a szemem Jézusról, ahogy a keresztre szögezve magára veszi az emberiség minden fájdalmát, és szokás szerint az jutott eszembe: Azon töpreng, hogy mi a túrót keres itt. Több álmomban is előjött, és én egyre faggattam: Két évezred telt el, amióta kínhalált haltál a kereszten, Uram, minden tiszteletem a Tiéd, de láthatod az eredményt, úgyhogy most felteszem a kérdést: újra megtennéd? Nincs válasz. Asztalhoz ültünk. Béatrice feltálalta a ndolét, és azonnal arról kezdett beszélni, hogy csinálnunk kellene valamit Az embertelenség labirintusával. Ne tartsuk meg klubunk zárt körében, ez a könyv nem a fiatal afrikai íróké, meg kell próbálnunk kiadatni, hogy a nagyközönség is hozzáférjen. Musimbwa nem értett egyet. Heves vitába bonyolódtak. Én nem foglaltam állást. A desszertre lehiggadtak, és Béatrice zenét tett fel. Következtek a szokásos rituálék, és élveztük, ahogy az éjszaka zöld mangója kibontja ízeit. Delejes hullámokon ringatóztunk,

ellágyult a tárgyak körvonala, megérett a hold, majdhogy le nem hullott az égről. Puha idő ölelt, dédelgetett, boldog éber álmok ígérete lebegett. A  szavak elhalkultak, megritkultak. Néha koccantak a poharak, távoli nevetés szűrődött be az utcáról, és a lemezről hallani lehetett a számok közti pár másodperces átkötő szöveget, de aztán már minden beleolvadt a csendbe, csak az ősi, tagolatlan nyelv szavai maradtak: lassú sóhajok, nézések, érintések, félbemaradt mozdulatok, lobbanások és ellentüzek, titkos jelek, hívások utazásra, és aztán már semmi nem maradt, csak a mámor józansága. Mi volt ez? Pohár tört el? És ki verte le? Lehet, hogy én tánc közben?… Aztán időtlenné vált az idő, igazi éjszaka lett. Aminek történnie kellett, bekövetkezett, a ház úrnője azt mondta (csak sugalmazta, ajánlotta vagy követelte, nem tudom): basszunk! Csak nem itt, tette hozzá. Itt a Krisztus. Gyertek. Azzal már fordult is, ment a hálószobába. Musimbwa követte, mint egy holdkóros kutya. Én álltam mozdulatlanul. Musimbwa megtorpant, felém fordult: – Ne légy hülye, cimbora! Most ne! Gyere! Végre belenézünk a kubista angyal kitátott pofájába. Megnézzük, kivel van dolgunk, mi a neve. Mihály arkangyal, Dzsibril vagy Lucifer? Édeshármas lesz, csodálatos threesome. Gyere! Ingattam a fejem, és leültem: nem. Nem és kész, ez végleges. Musimbwa egy fél másodpercig tétovázni látszott, aztán azt mondta (tanácsnak is hangzott, fenyegetésnek is): – Faye, a nők talán megbocsátják, ha túl rámenős vagy, de azt soha, ha nem élsz az alkalommal. – Ki mondta? Rocco Siffredi, az olasz csődör? – Nem.

– Mugabe exelnök? – Nem. – Tudom! Dominique Strauss-Kahn! – Majdnem. De nem. Talleyrand. És indult beteljesíteni sorsát Béatrice hálószobájában, én pedig ott maradtam egyedül a nappaliban, a fotelba süppedve, részegen és búbánatosan, arra gondolva, hogy csak annyit tudok Talleyrand-ról, hogy sántított, mint Lesage sánta ördöge, és állítólag igen szellemes volt; eltelt pár perc, és meggondoltam magam: mégis beszállok a partiba, de visszatartott a hiúság: nevetséges, sőt egyenesen becstelenség lenne, ha megmásítanám a véleményemet, ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó; maradtam hát a helyemen, és hallottam, ahogy Béatrice nyög, aztán Musimbwa kurrog, aztán megint Béatrice jön, megint Musimbwa, felváltva, soha nem egyszerre, és a hangokból arra következtettem, hogy az előjáték megkezdődött, aztán már csak Béatrice nyögdécselését hallottam, és ahogy (alighanem az erős combjával) fojtogatja Musimbwát, de emez időnként azért kiszabadította fejét a satuból, teleszívta a tüdejét, majd újra alámerült Béatrice buja bozótjának szörcsögő mélységeibe, mindent hallottam, hallottam, ahogy egyre gyorsabban és hangosabban zihálnak, és olyan volt, mintha nemcsak hallanám, hanem látnám is: a két test egyre hevül, sókristály csapódik ki csatakos bőrükön, igen, láttam, bár nem akartam látni, és az jutott eszembe, hogy nekem most ez ellen küzdenem kell, olyan dolgokra kell gondolnom, amelyek elterelik a figyelmemet attól, ami a hálószobában zajlik, de elhatározásom, úgy látszik, felingerelte a barátaimat, mert mihelyt keresni kezdtem egy témát, ami lekötheti az elmémet,

Béatrice rázendített a maga módján, és Musimbwa is rázendített a maga módján, és nyikorgott az ágy, és tyaff, tyaff!, olyan hangok hallatszottak, mint mikor két puha talpú bőrpapucsot összecsapdos az ember; na bassza meg!, gondoltam, kezdődik, és attól kezdve még erősebben koncentráltam, hogy találjak valamit, ami elvonja a figyelmemet, de nem sikerült, hiába próbáltam védőburokba vonni az agyamat, mert azt a burkot, akár valami könnyű fátylat vagy cigarettapapírt, ficnikre szaggatta Béatrice tululása, meg ahogy Musimbwa torokhangon költői trágárságokat harsogott (lingalául, de azért néhány szót értettem, ő tanított meg rájuk: Nkolo pambola bord ojo. Jango ne mutu eko sunga mokili…), szó, ami szó, jól belelendültek, állapítottam meg, jó a ritmus, egy csöppet sem monoton, változatos, és mégis követhető, hanem most már tényleg szedd össze magad, Diégane, ne hagyd, hogy letapadjanak a gondolataid, próbálj olvasni például, mélyedj el egy könyvben, itt van mindjárt Az embertelenség labirintusa, vessz el, rejtőzz el benne, de rögtön tudtam, hogy hiábavaló fáradság olvasással kísérletezni ebben a zsivajban, pláne, hogy egyre nőtt a hangerő, egyre nőtt a két erőtől duzzadó, fiatal test dallamos szeretkezésének intenzitása, ez már aztán istenigazából radikális baszás volt, Béatrice sötét altfekvésben áriázott, Musimbwa basszbaritonban parlandózott: Bomanga, Béa, Bomanga, és akkor úrrá lett rajtam az önsajnálat, szántam magam, amiért én egy ilyen magamnak való, félénk, visszafogott alak vagyok, mindent túlfilozofálok, mint Valéry „hőse”, Edmond Teste, és mindig ezt csinálom: büszkén és ostobán beleásom magam a magányba; lehunytam a szemem, beletörődtem, hogy elszenvedem, amit el kell

szenvednem, kivárom a végét, mert ugye egyszer minden véget ér, semmi sem állandó, csak maga a változás, πάντα ῥεῖ, mondta a bölcs Hérakleitosz, hát jó, legyen, becsukom a szemem, és várom, hogy panta rhei, de épp csak bebújtam a szemhéjam oltalmába, akár egy kisgyerek a paplan alá, amikor támadt egy gondolatom, vagyis inkább ellenállhatatlan vágyam támadt: én ezeket most megölöm, muszáj kést ragadnom, és bemenni abba a szobába, és a testükbe döfni a kést, abba az egyetlen testbe, amivé váltak, amiből én kimaradtam, ki vagyok rekesztve, és ezt nekem most meg kell torolnom, leölöm őket, olyan módszeresen és precízen, mint egy hivatásos gyilkos, a szívbe mártom a pengét, így, ni, aztán a hasba, a főütőérbe, aztán megint a szívbe, hogy az a kitartóan pulzáló mocsok, amelyik oly sok fájdalmat okoz az embernek, biztosan megszűnjön dobogni, aztán a nemi szervbe és a lágyékba szúrok; az arcot megkímélem, mert az arc szent, az arc templom, mit erőszak nem szentségteleníthet, az Arc a Másik jele, fájdalmas hívójelének megképződése, benne az egyén, és benne az egész Emberiség (egy időben olvastam ezt-azt Lévinastól), szóval az arcba nem szúrok, de minden mást összeszurkálok, míg meg nem szakad a gyönyör, vagy bele nem szakad a test a gyönyörbe, utolsókat rángva bele nem hull a halálba az a test; hajtott a vágy, hogy elhallgattassam a gyötrő hangokat – Béatrice mámorosan bömbölt, és Musimbwa is mámorosan bömbölt –, és, láss csodát, a gondviselés a kezemre játszott, egy konyhakés hevert a tálalón, így hát nem kell mást tennem, csak gyilkos tervemnek megfelelően megragadni, és kész, vége, és mosolyogtam azon, ami most mindjárt történni fog, a véres forgatókönyvön, amely méltó a bűnügyi rovatok legnagyobb

szenzációihoz, és már álltam fel, indultam a kés felé, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy egy eleven lény van a közelemben, kinyitottam hát a szemem,  és láttam, hogy Jézus Krisztus mocorog a nagy fali kereszten, és reflexből – noha nem vagyok keresztény, hanem tősgyökeres szerer animista, és mindenekelőtt a szellemekben (fangolok) és a Végtelen Irgalmúban (Rog Szen) hiszek –, reflexből keresztet vetettem, és vártam, nem is ijedten, inkább csak meglepve, de meglepve se nagyon, mert hiszek a jelenésekben és a transzcendencia megtestesülésében, úgyhogy vártam, hogy Jézus szegtelenítse magát, és lekászálódjon a keresztről, amit ő meg is cselekedett a körülményekhez képest nagyon is fürgén, elegánsan, minekutána leült velem szembe a kanapéra, levette a szemébe csúszott, véres töviskoronát, és rám emelte kéklő, szelíd tekintetét, én pedig tüstént menedéket kerestem benne; ezenközben az ágyfej odaát dühödten verte, püfölte a falat, To liama ti nzala ézila, Nzoto na jo na janga etutana moto epela, jaj, mamám, de már nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak, mert csak ő volt fontos, ő, aki ott volt velem, és bár ki sem nyitotta a száját, a szív szavával (vox cordis) beszélt hozzám, és ez megszüntette lelkemnek gyötrelmét, a fájó magányt, megjuhászította gyilkos indulataimat, s elpárolgott belőlem az alantas irigység; olyan egyszerű, de mély értelmű mondatokat mondott, amelyeknek egyedül ő ismeri a titkát, s én áhítattal hallgattam az igéit a messzire hangzó seggpaskolással kísért duettezés ellenére, meghallottam Krisztus tanítását, megértettem a paraboláit, amelyek a legnagyobb íróknak is dicsőségére váltak volna, hosszan beszélt, aztán elhallgatott, és a beálló csendben mindketten tájékozódtunk afelől, hogy hol

tartanak a szomszéd szobában, a csúcspont hallhatóan közel volt, de azt nem lehetett megállapítani, hogy éppen ki mit csinál, mert a nagy ricsajozásban összekavarodtak a szólamok, néztem Jézust, és a szeme villanásából azt véltem kiolvasni, hogy kedve szottyant átnézni hozzájuk, de nyilván csak káprázott a szemem, vagy egy fél pillanatra megszállt a gonosz, mert a következő századmásodpercben az Embernek Fia kijelentette, hogy neki most mennie kell, más tévelygő lelkek is várnak rá, azzal vakító fényességet árasztva felállt, én megkérdeztem, kell-e segítség, hogy visszajusson a keresztre, amely kétezer éve a tartózkodási helye, ne tartsak-e bakot netalán, de a Krisztus csak nevetett (ó, mily balzsamos és jótékony az ő nevetése!), és így válaszolt: – Azt hiszem, egyedül is boldogulok – és csakugyan boldogult, saját erőből visszafeszült a keresztre, hogy hogy csinálta, azt én meg nem tudom mondani, de hát nincs is ezen csodálkoznivaló, végtére mindenféle csodákra képes, elég az hozzá, hogy a szemem láttára visszaszögezte magát, és pont abban a pillanatban, amikor Béatrice és Musimbwa mennydörgés és földindulás közepette felért a csúcsra, Krisztus rám nézett, és mielőtt az arca felöltötte volna a két évezrede rávésődött fájdalmas és eksztatikus kifejezést, azt mondta (ezúttal kinyitva a száját): – Igen, újra megtenném. E magasztos szavak voltak az utolsó szavai, nem hagyott időt, hogy más kérdéseket is föltegyek (kíváncsi lettem volna például, hogy mi a kunsztja a szent ostya átlényegülésének, meg hogy milyen volt a kilátás a Golgotáról), távozott, és szörnyű űr maradt utána a lakásban, annak a világnak a szívszorító üressége, amelyet Isten éppen elhagyott. Mennyi ideig tartott a

látogatása? Nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy távozása után meddig ültem némán és mozdulatlanul. Semmi nesz nem hallatszott a hálószobából. Talán elaludt az eggyé vált test. Vagy meghalt. Majd kiderül, gondoltam. Felálltam, fogtam Az embertelenség labirintusát, és hazamentem.

Augusztus 6. Nehéz ébredés. Musimbwa kora délután telefonált. A  tegnap estéről beszélgettünk, és ahogy várható volt, megkérdezte, miért nem csatlakoztam hozzájuk. Azt mondtam, hogy megártott a ndolé, mire ő azt mondta, hogy hazudok, és hogy kevesebbet kellene agyalnom, többet basznom, mire én azt mondtam, hogy jó, majd agyalok a dolgon, aztán hallgattunk egy darabig. Szívesen kérdezgettem volna a kubista angyalról, de aztán mégse tettem, mert Musimbwa úgyse mondott volna semmit, akkor meg minek. Inkább témát váltottam, és megkérdeztem, nincs-e befolyásos ismerőse valamelyik sajtóarchívumban. Megígérte, hogy egy-két napon belül összehoz valakivel, aztán azt mondta: –  Azt hiszem, mégse akarom tudni, ki volt Elimane. Nem jó túlságosan közel kerülni az olyan művészhez, akit szeret az ember. Távolról, némán csodálni: abban van elegancia. Szerinted nem? Nekem elég önmagában a Labirintus, még így, befejezetlenül is. De megértem, ha szeretnéd megtalálni. Azt hiszem, megértettem. – Mit? Mit értettél meg? –  Azt, hogy a könyv folytatása mögött te tulajdonképpen az irodalmat keresed. De ez illúzió. Keresni az irodalmat, az szarturkálás. Hidd el nekem, Faye, keresni az irodalmat, az… – nem fejezte be a mondatot, hanem szomorúan és ingerülten függőben hagyta –, az… szóval az olyan izé.

Nem erőltettem a témát, beszéltünk másról, aztán letettük. Hosszú töprengés után úgy döntöttem, hogy nem írok Béatrice- nak. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy van olyan erős vonzás, amely hűségesküvé teszi a testi kapcsolatot. Két test megszólítja, megismeri, megérti egymást, és akaratlanul, sőt akár öntudatlanul néma fogadalmat tesz egymásnak. De mivel semmi sem olyan igazságtalan, mint a szerelem, van, hogy csak az egyik test tesz hűségesküt. Aztán óhatatlanul bekövetkezik a szakítás, az elkötelezett test magára marad adott szavával, és viszi tovább a halott emlék terhét az éjszakában. Olyan, mintha egy hullát hordozna, és nincs barát, aki segíteni tudna. Megy testtől testig a teherrel, nem talál nyugodalmat, és hamarosan lemond róla, hogy valaha is találni fog. A  partnereinek nincs önálló létük, mérlegre teszi és csak az elveszett eszménykép tükrében látja őket. Minden új testben kudarc várja, annál is inkább, mert ő maga várja a kudarcot. És eljön az idő, amikor a biztos kudarc tudata arra készteti, hogy ne is próbálkozzon, de még a sorsszerű csalódásnál is szorongatóbb, hogy megszegné fogadalmát, amit egy olyan testnek tett, amely talán már el is felejtette őt. Ott toporog a mólón, és nem száll új hajóra, hiába hívogatja a vágyak tengere. Egyedül maradt, mégis hűtlennek tartaná magát. Romain Gary azt írja A virradat ígéretében, hogy soha többé nem érzett olyan szeretetet, amilyet az anyja iránt érzett. Nekem a testi szerelem reménytelen sötétséget ígért: immár több mint egy éve esküt tettem egy nőnek, és sosem leszek képes megszegni eskümet. Nem, ezt hiába próbálnám megmagyarázni Béatrice Nangának. A képembe nevetne. Az a nő már messze van. De megpecsételte sorsomat. Amióta

elment, félek a női testtől. A  fantáziaképeket is elűzi a kíméletlen árnyalak. Amíg csak vágytam rá, hogy lefeküdjek Béatrice-szal, a testem is akarta. De elég volt, hogy alkalom kínálkozzon, a testem máris visszaemlékezett fogadalmára, és kihűlt.

    Párizs egyik díszletszerű pontján találkoztunk, a törött kardot emelő Dreyfus kapitány szobránál, ott, ahol a Raspail út terecskévé öblösödik. Ugyanazon a padon ültünk, ő szendvicset eszegetett, és morzsát szórt a lábához sereglő galamboknak, én pedig, jobb ötlet híján, úgy kezdeményeztem beszélgetést, hogy így szóltam: Kisasszony! E szárnyasok etetését városházi rendelet tiltja. Rám emelte a tekintetét. Abban a tekintetben gőgös megvetés volt, de nem bántam, mert végre az egész arcát szemügyre vehettem. Kemény válaszát elengedtem a fülem mellett, és gyorsan semleges témára tereltem a szót. Akkoriban olvastam valamelyik Kundera-regényben, hogy a férfiak, ha meg szeretnének hódítani egy náluk valószínűleg okosabb nőt, jobban teszik, ha jelentéktelennek mutatkoznak, és nem próbálják mindenáron a szellemüket csillogtatni, mert azzal csak nevetségessé teszik magukat. Megfogadtam a tanácsot, és meg se kíséreltem ámulatba ejteni. De vigyáztam, hogy untatni se untassam. Van ösvény a két szakadék közt, keskeny és sötét, veszélyes ösvény, de azért járható. Ráléptem, és igyekeztem nagy ügyesen rajta is maradni. Néhány perc múlva elment. Nem tudtam meg a nevét, sem a telefonszámát, de fogadni mertem volna, hogy majd találkozunk. A  közelben az egyetem, gyakran járok ide olvasgatni, és már többször láttam őt a környéken. Szóval reménykedhetek. Három nap múlva meglátott, odajött, leült mellém a padra. Ezúttal hosszabban beszélgettünk, egy kicsit

felszabadultabban, és megtudtam a nevét: Aida. Telefonszámot csak jóval később cseréltünk, amikor már nem bíztuk a véletlenre, hogy összefussunk a kis téren, és a találkozásaink átminősültek randevúvá vagy legalábbis randevúreménnyé. Következtek a szokásos etapok, egy reménybeli kapcsolat állomásai. Az első vacsorán begyűjtöttük egymásról az elemi életrajzi információkat. Megtudtam, hogy fotóriporter, a városi tömegmegmozdulások és engedetlenségi mozgalmak a szakterülete, ő azt tudta meg, hogy már rég le kellett volna adnom irodalmi témájú szakdolgozatomat, de még mindig bajlódok vele. Mesztic – kolumbiai apa, algériai anya –, három testvérből a legfiatalabb. Mi öten vagyunk testvérek, én vagyok az elsőszülött. Ő vegán, én véreshús-evő. Ő a kommunistákra szavaz, én egy anarchistának vagyok a lakótársa. Ő vezető riporter akar lenni, én meg csak író. Lázas sms-ek jöttek-mentek a nap és az éjszaka minden órájában. Jött a második (vegán) vacsora s vele nagy nevetések, elhallgatások, szemérmes csendek, súlyos csendek is. Ilyenkor jöhet az első csók. Nálunk nem jött. Mi azt játszottuk, hogy váratjuk egymást. Az első vallomások. Ki mondja először, hogy hiányzol? Én mondtam. Ügyesen válaszolt: te is hiányzol, de ne siessük el. Az első koncert. Ott, akkor fogtuk először egymás kezét: a l’Humanité ünnepén, a nagyszínpad előtt, Manu Chao áldásával. La vida es una tómbola, énekelte, és én arra gondoltam, hogy igen, bármilyen közhelyes ez, az élet sorsjáték, és egy igazi csodát is nyerhet rajta az ember: hozzám ér Aida teste, ahogy a zenére mozog, érzem az illatát, hallom a hangját, én a sors érdemtelen kegyeltje vagyok, hiszen legvérmesebb álmaimban sem reméltem, nem is remélhettem ezt a csodát. Az első csók

tökéletes volt, érett gyümölcs, amelyet akkor ízleltünk meg, amikor eljött az ideje. Egy egész strófa hosszáig tartott, de a refrént már együtt énekeltük a többiekkel, mintha semmi sem történt volna, holott már semmi sem úgy volt, ahogy előtte volt. Véget ért a Me gustas tú, közben besötétedett, és zuhogni kezdett az eső. Nem mondtunk semmit, fölösleges is lett volna mondani, hogy zseniális volt a koncert, és a csók íze még itt van a szánkon, nem kérdeztük, hová megyünk, hiszen tudtuk: egymás felé; felszálltunk a gyorsvasútra, és nem volt szükség szavakra, csak összefűződő ujjaink beszéltek, a tekintetünk, a mosolyunk. Aidához mentünk. Retinámon őrzöm szerelmünk első emlékeit: vizes volt a haja, és vizes tőle az arca, az arcom, ránk borult hajának csillámló csillagköde. Az ontológiai metamorfózisok nem olyan gyakoriak egy ember életében, mint gondolnánk. Nekem kettőben volt részem, és Az embertelenség labirintusának meghatározó olvasmányélménye csak a második volt. Ami Pascalnak a látomásos „tűzéjszaka”, Valérynek pedig a „genovai éjszaka”, az volt nekem az első szerelmes éjszaka Aidával. Soha senki és semmi, még a kérlelhetetlen idő sem fogja elhomályosítani azt az igazságot, amely azon az éjszakán eláradt bennem. Térdre vetettem magam a nagy fényességben, és esküt tettem. Hűséget fogadtam egy másik léleknek. Ő nem fogadott hűséget nekem.

Augusztus 10. Az egész napomat a sajtóarchívumban töltöttem; Musimbwa egy befolyásos barátjának köszönhetően kutatási engedélyt kaptam. Belépésnél le kellett adnom a mobilt, de jegyzeteltem. B. Bollème cikkének megvolt egy példánya az archívumban. Az újságírónő írása és a korabeli kritikák fényében újraolvastam Az embertelenség labirintusát. * A Gemini kiadó megjelentetett a közelmúltban egy rendkívül figyelemreméltó regényt, melynek írója állítólag afrikai, egy színes bőrű ember Szenegálból. A  könyv címe Az embertelenség labirintusa, a szerző neve T.C. Elimane. Nézzünk szembe a tényekkel: kétséges, hogy az írásmű valójában nem egy szerepjátszó francia szerző alkotása-e. Fogadjuk el, hogy a kolonizáció a kulturálódás terén csodákat művelt az afrikai gyarmatokon. Mindazonáltal hogyan hihetnők, hogy egy  afrikai ily magas szinten birtokolja a francia nyelvet? Rejtély! Miről is szól a regény, amely kétségkívül folytatást kíván? Adva van egy vérszomjas király, egy afféle fekete Néró, aki […] Felderítésre vár, hogy vajon ki rejtőzik a különös név mögött: T.C. Elimane. Abban a nem várt esetben, ha egy gyarmatunkról való néger a szóban forgó személy, hovatovább bűvös erőt tulajdoníthatunk a bennszülött mágiának. B. Bollème

Revue des deux Mondes

Augusztus 11. Elimane valószínűleg azzal válaszolt, hogy kívül maradt az „Elimane-ügyön”. De író-e az író, aki nem ír? * A Revue des deux Mondes friss számában hírt ad egy könyvről, amely a közelmúltban jelent meg egy nemrég alapított kis kiadónál. „A rendkívül figyelemreméltó regény írója – így B. Bollème – állítólag afrikai, egy színes bőrű ember Szenegálból.” Részünkről nincs bizonytalanság: Az embertelenség labirintusa kétségkívül egy fekete szerző remekműve, minden afrikai benne, a velejéig afrikai. […] Elimane költő és igenis néger. […] Az alkotásban megjelenített nyilvánvaló szörnyűségek mögött valójában mélységes humanizmus rejtezik. […] Amint azt a könyv kiadójától, Ellenstein úrtól megtudtuk, a szerző alig huszonhárom éves, és szép jövő elé néz a francia irodalomban. Megkockáztatjuk: tekintve fiatal korát és költői vízióinak döbbenetes erejét, T.C. Elimane személyében egy „néger Rimbaud-t” köszönthetünk. Auguste-Raymond Lamiel l’Humanité

    Egy éve minden nap öröm volt, minden hét boldogság, a nagy kezdetek gyönyörűsége: szerelembe estem, és azt szerettem volna, hogy örökké tartson a zuhanás. Aida szerint ő idejében figyelmeztetett a veszélyre. De az „idejében” természetesen időnek utána jött: már régóta szerettem, amikor megmondta, hogy ő nem engedheti meg magának a kötődés luxusát. Azt mondta: A munkám előbb-utóbb elszólít majd, az is lehet, hogy hosszú időre, és akkor én elmegyek. Tisztességes volt, tehát kegyetlen. Olyan vadul szerettem, mint a gyerek, aki kifejezőeszközök híján csak indulattal tudja kifejezni az érzelmeit, de nem is tudtam, melyikünkre irányul a dühöm. Mivel minden közös nap, minden éjszaka az utolsó is lehetett, felfokozott lelkiállapotban éltem, fájdalomban és – bár harcoltam ellene – reménységben: hátha mégis inkább velem marad, és nem megy a világ valamely távoli zugába valami készülődő forradalmat fotózni. Nézd! Itt zúg melletted a legnagyobb forradalom: beléd zúgtam, szeretlek, nézz rám, nézz! Elfordította a fejét. Én mentem a saját fejem után, reménykedtem tovább. Egy nap – reményt vesztve vagy reménytől mámorosan – kimondtam a végzetes szót. Nem jött rá óvatos „én is”, sem letaglózó „én nem”, egyszerűen visszhangtalan maradt a vallomás. Aida nem mondott rá semmit, és nem tehettem szemrehányást, hiszen már korábban elfogadtam, hogy nincs kölcsönösség. És még valamit meg kell mondanom: a lelkem

mélyén szerettem a várakozás bizonytalanságát. Talán én is a szerelem egyik (sokadik) mazochistája voltam. Láthatatlan partnerrel teniszeztem az érzelmek pályáján. Átküldtem a „szeretlek”-labdát a háló fölött. A túlsó térfélen eltűnt a sötétben a labda; nem tudtam, hogy visszaküldik-e, és énnekem éppenséggel ez, a kétség kínja szerzett borongós örömet. Hiszen a kétség nem okvetlenül reménytelen; Aida hallgatásából, mintha őskáoszból, egy-két szóval előtörhetett volna az élet fénye. Volt elég labdám. Újra adogattam. Akár maratoni hosszúságú játszmára is fel voltam készülve. Nem lett maratoni játszma. Egy éjszakán Aida bejelentette, hogy Algériába készül, az anyaföldjére, ahol történelmi események várhatók, népfelkelés, forradalom. Fél évünk maradt. Olyan volt, mintha közölték volna, hogy rákom van, de már olyan előrehaladott állapotban, hogy kezelni sem érdemes. Azon az éjszakán fogamzott meg bennem Az üresség anatómiája megírásának gondolata. Szerelmes regény, búcsú, szakítólevél, magánypróba: ez mind együtt. Három hónapig írtam, és azalatt továbbra is találkoztunk. Hogy miért? Hát mert a tudat, hogy itt van, ugyanabban a városban, mint én, és nem találkozunk, még annál is elviselhetetlenebb volt, mint hogy el fogunk válni egymástól. Szerettem, szerettem szeretni, amare amabam, szerettem magam, hogy szeretem, szerettem nézni magam, ahogy szeretem. Szédítő zuhanás a lét egydimenzióssá vált mélységeibe. Nem szegényedés volt ez, hanem csak annyi, hogy egész lényem egyetlen dologra fókuszált. Ha megkérdezték volna, hogy mi a foglalkozásom, tragikus-büszke szerényen azt felelem: szerelmes vagyok. Hasadtan éltem, és hasadtan élni vak szolgálat.

Rövid idő alatt megírtam Az üresség anatómiáját, senkinek sem szóltam róla. Elküldtem egy kis kiadónak. Meglepetésemre  három hét múlva válaszoltak (nem ültek a kéziraton a szokásos három hónapig vagy még tovább): a lehető leghamarabb megjelentetik a könyvet. Három nappal Aida elutazása előtt jelent meg Az üresség anatómiája. Neki ajánlottam. Ez nem tartotta vissza. Ment Algériába forradalmat fotózni. Az elutazása előtt megkérdeztem, tarthatjuk-e a kapcsolatot. Inkább nem, mondta, mint Bartleby, Melville írnoka, udvariasan és kérlelhetetlenül. És aztán ki is fejtette, hogy ha kapcsolatban maradnánk, azzal fenntartanánk a reményt, hogy egyszer még, valamikor folytatjuk. Márpedig ő nem akarja, hogy gátoljuk egymást, hogy ha úgy adódik, valahol máshol mást szerethessünk. Én csak őt akartam szeretni, de szerelemből vagy gyengeségből elfogadtam a döntését. Kijelentkezett a közösségi hálóról, törölte az e-mail-fiókját, közölte, hogy a terepen telefonszámot változtat, ne is írjak neki. Mindenbe beleegyeztem. Mindig is ő vezetett a táncban. Magamra maradtam a parketten, csak távolba vesző dallam emlékeztetett az ellibbenő Aidára. Nem voltak fokozatai a magánynak, amelyre úgyse lehet felkészülni: azonnal a magány legmélyén találtam magam. De hát hűségesküt tettem.

Augusztus 13. Elimane olyan volt, mint az első ember a teremtésben, aki kiűzetve az édenkertből sehol máshol nem talál menedéket, csak ugyanott, igaz, az éden rejtett oldalán. A visszáján. És mi az éden visszája? Hipotézis: az éden visszája nem a pokol, hanem az irodalom. Tehát: Elimane-nak azután, hogy íróként megölték, nincs más választása, csak az irodalom általi halál (vagy a feltámadás?). * Csak az Auguste-Raymond Lamiel-fajta tréfacsináló szocialisták láthatják egy Rimbaud, igaz, „egy néger Rimbaud” művének Az embertelenség labirintusát. A  szóban forgó könyvet egy olyan vadember okádta ki magából, aki azt képzeli, hogy mestere a nyelvnek, holott éppen csak konyít hozzá, és szárnyalás helyett a szennyben hempereg. […] Az afrikaiak barbársága nagyon is valóságos jelenség: tanúi voltunk a Nagy Háborúban, a fronton, ahol a négerek engedelmes, de annál rettenetesebb légiói megfélemlítették a németeket, de még a franciákat is, nos, ez köszön vissza Az embertelenség labirintusában. Eleddig borzongtunk Afrikától. Mostantól a szó szoros értelmében undorodunk tőle. Folytatódnia kell a kolonizációnak és e boldogtalan, kárhozott lelkek megtérítésének. Máskülönben újabb könyvek kerülnek ki ebből a kézből. […] A  bájtalan oldalak arra vallanak, hogy a civilizáció még nem hatotta át kellőképpen a szerecseneket, egyelőre nem tudnak mást,

csak fosztogatni, földet, házat felperzselni, inni-zabálni, nőket leteperni, paráználkodni, csökött fákat bálványozni, gyilkolni […] Édouard Vigier d’Azenac Le Figaro

Augusztus 14. Sanza meghívott bennünket ma estére. Nem szívesen mentem, az járt a fejemben, hogy hiábavaló írnom, csupa hazugság, amit írtam, egy szakadék választja el az élettől. Siga D.-nek igaza volt: az irodalom vagy az általam elképzelt irodalom ülőfájáról sólyomszárnyakon szállok a világ fölé, de az csak díszrepülés, tét nélküli, szórakoztató légi parádé, és nem élet-halál harc. Elbújok az irodalom mögé, az irodalom nekem üvegfal vagy pajzs, és azon túl van az élet, az élet, ami csupa erőszak, várkapu és faltörő kos, ökölharc. Ki kellene állni a síkra, védtelenül, állni az ütéseket és talán vissza is adni őket. Gyerünk, légy bátor, ne trükközz, ügyeskedj, alkudozz! Muszáj bátornak lenni. Ez az ár. Faustin Sanzánál alig szólaltam meg, és nem csak azért, mert érdektelennek találtam a beszélgetést. Béatrice alig fogadta a köszönésemet, és aztán már nem is szólt hozzám. Mindenkinek máshol járt az esze. Sanza megpróbált ugyan vitát provokálni, de a kilődözött nyilak visszapattantak a közöny és az unalom faláról. Eva Touré egyetlen fotót se csinált az Instagramra. Rossz volt a hangulat. Hamar véget is vetettünk az estének. Béatrice Ubert hívott, és mielőtt távozott, keresztüldöfött a tekintetével. Evának saját taxisa volt. Musimbwa meg én gyalog indultunk el. Útközben elmondtam neki, miket találtam az archívumban. Kérdezte, elmegyek-e Amszterdamba. Azt feleltem, hogy valószínűleg igen. – Megér egy könyvet ez a dolog – mondta. – De ezt te is tudod.

Szívesen veled tartottam volna a kalandozásban, de nem tehetem. Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban. Más könyvet tervezek. Hazamegyek a KDK-ba. Nem tudom, felkészültem-e rá, de muszáj mennem. Kellett volna mondanom valami jelentőségteljeset, vagy megnyugtatót, vagy szépet, vagy akár vicceset, de semmi nem jutott eszembe, nem szólaltam meg, és súlyos csend telepedett ránk. Musimbwa ritkán beszélt a szülőhazájáról. Csak annyit tudtam, hogy egy nagynénje menekítette ki a háborúból, és hogy tavaly halt meg a néni. Nem beszélt a menekülés körülményeiről, a szüleiről, arról, hogy milyen volt az élete, mielőtt Franciaországba került. Egyszer megkérdeztem, hogy miért hallgat a múltjáról. Ezt válaszolta: –  Azért, mert csak gyászos emlékeim vannak Zaire-ról. Ott voltam életemben a legboldogabb. De elszomorodom az emlékektől. Megerősítik bennem, hogy nemcsak elmúltak azok az évek, hanem meg is semmisültek, és velük az az egész akkori világ is. Boldogtalanok a Zaire-ról való emlékeim. A  boldog emlékeim is boldogtalanok. Úgy értve: semmi nem szomorítja el jobban az embert, mint az emlékezés, ha jók az emlékei, ha rosszak. Soha többé nem mertem kérdezni életének arról a szakaszáról. De éreztem, hogy ott vannak a kulcsok, amelyek nyitják életműve titkos szobáit. Például minden könyvében van süket szereplő, vagy vannak erős metaforák a süketségről. Sosem mondta, hogy miért, de biztos voltam benne, hogy ez létfontosságú Musimbwának. Szótlanul mentünk egymás mellett. Ő törte meg a csendet:

–  Mikortól tekinted írónak magad, Faye? Tudsz mondani egy konkrét eseményt, amire úgy gondolsz vissza, hogy ez indított el az úton? – Nem is tudom. Talán az olvasás. Ha ugyan az számít. Nincs meghatározó élményem. Amilyen mondjuk Murakami Harukinak volt. Ismered az íróvá elhivatása csodálatos történetét? Nem? Egy baseballmeccsen történt. Az ütő eltalálta a labdát, a labda száll, száll, gyönyörű ívben, Murakami nézi, és egyszer csak kimondja magában: tudok regényt írni. Megtalálta a küldetését: nagy író lesz. Az a baseball-labda jel, jelenés, kinyilatkozás volt számára. Én nem kaptam jelet. Ezért mondom, hogy az olvasmányaim indítottak írásra. És te? Te tudod, miért lettél író? Azt mondta, igen, tudja. De épp a kereszteződéshez értünk, ahol az útjaink elváltak, és nem tudott (vagy akart) válaszolni. Helyette megkérdezte, hogy mivel folytatom a kutatást. Azt feleltem, hogy még nem tudom biztosan, de valószínűleg hamarosan elmegyek Siga D.-hez Amszterdamba. Ő egy hét múlva tervezi az indulást a Kongói Demokratikus Köztársaságba. Nem csinál nagy ügyet belőle, nem készül különösebben. Lesz, ami lesz, mondta mosolyogva. Szomorkásan mosolyogva. Megbeszéltük, hogy előtte még találkozunk, leisszuk magunkat a sárga földig, és felolvasunk egymásnak a legkedvesebb költőink és íróink műveiből. Mert ugye ez az egyetlen méltó módja, hogy baráti szálakkal összefűzött fiatal írók búcsút vegyenek egymástól, mielőtt belevetik magukat az ismeretlenbe. Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy nem lesz irodalmi búcsúivászat. Hogy sokáig nem fogunk mi találkozni.

Csak azért hitegetjük egymást, magunkat, hogy most könnyebbé tegyük az elválást. Telefonálunk, de nem találkozunk. És amikor viszontlátjuk egymást, más emberek leszünk. Vagy talán csak megemberesedünk. * Mostanában erősen terjed a vélekedés, hogy Elimane úrnak a Gemini kiadó gondozásában megjelent immár hírneves könyve, Az embertelenség labirintusa hűen tükrözi az afrikai civilizációt. Egyetlen ponton van egyetértés az ideológiai téren szemben álló és gyökeresen más olvasatot hangoztató vitapartnerek között: a könyv afrikai. Álláspontunk szerint a felek tévedésben leledzenek: a könyvre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy afrikai. A magunk részéről több trópusi színt, egzotikumot vártunk volna, igazi mélyre hatolást a hamisítatlan afrikai lélek rejtelmeibe. […] A szerzőnek van némi műveltsége, ez tagadhatatlan. De hol az igazi Afrika? A könyvnek az a legnagyobb gyengéje, hogy igen kevéssé néger. Sajnálatos, hogy a tehetséges szerző műveltségfitogtató stílusgyakorlatok keretei közé zárta magát, és nem azt mutatja meg, ami érdeklődésünkre igazán számot tarthat, nevezetesen szülőföldje lüktető életét. Ne adjuk fel a reményt, hogy a valóság teret kap Elimane úr következő könyvében, amely kulcsot ad majd Az embertelenség labirintusához is. Tristan Chérel La Revue de Paris

Augusztus 15. Mit lehet igazán tudni egy íróról? * Tekintettel Az embertelenség labirintusa által keltett eltérő vélemények sokaságára, szerkesztőségünk beszélgetést kezdeményezett Charles Ellensteinnel és Thérèse Jacobbal, a Gemini kiadó alapítóival és vezetőivel, akik megjelentették a nagy vitát keltő regényt. Brigitte Bollème: Az a hír járja, hogy Az embertelenség labirintusa egy valódi kilétét titkoló szerző műve… Charles Ellenstein: Párizsban mindenféle kósza hírek terjednek. Gyakran önök, újságírók terjesztik a kósza híreket. Az  álhíreket is. Bizonyos értelemben minden író maszkot visel. Az viszont nevetséges feltételezés, hogy ne Elimane volna a szerző, hanem egy ismert író, aki álnév mögé rejtőzik. BB: Miért nevetséges a feltételezés? Thérèse Jacob: Azért, mert Elimane él. Létező személy. BB: Afrikai? TJ: Igen, afrikai, mégpedig szenegáli, ahogy az a könyv hátsó borítóján ott van. BB: Állítólag önökkel egyidős… CE: Nem egészen. Egy kicsit fiatalabb. Amúgy egy írónál nem számít a kor. BB: Hol van? Miért nincs itt önökkel?

CE: Mert visszahúzódó, félénk természet. És mert tudja, hogy afrikai volta miatt mindenféle… nem éppen jóindulatú… megjegyzésnek lenne kitéve. BB: A könyv indulatokat keltett a sajtóban, és nem kis részben a szerző rendhagyó és rejtélyes alakja miatt. Önök is megérthetik: bizonyíték kellene, hogy csakugyan T.C. Elimane az író. A hallgatása a gyanú árnyékát veti a műre. TJ: Elimane tisztában van ezzel, és vállalja a kockázatot. BB: Kérem, legalább önök áruljanak el többet róla. Mivel foglalkozik? Hogy ismerkedtek meg vele? Milyen ember? Hol él? CE: Véletlenül találkoztunk, tavaly, egy kávézóban. Gyakran járunk oda, és felfigyeltünk Elimane-ra, aki rendszerint ott ült egy asztalnál, és, ügyet se vetve a külvilágra, szenvedélyesen írt. Láttuk, hogy egy íróval van dolgunk, ezt megérzi az ember. Aztán egy nap megszólítottuk. Elimane, mint mondtam, félénk természet, nehezen avatja bizalmába az embert. De velünk összebarátkozott. Megmutatta, mit írt. Tetszett a kézirat. Így lett végül könyv belőle. BB: Mi a véleménye a könyve visszhangjáról? TJ: Visszhang? Én inkább hangzavarnak nevezném. Legjobb tudomásom szerint nem vesz tudomást róla. Nem ez izgatja. BB: Hanem mi? TJ: Az, ami minden írót kell hogy izgasson: az írás. Az írás és az olvasás. BB: Elimane valóban afrikai? Elnézést kérek, amiért visszatérek a kérdésre, de hát meg kell érteniük, hogy olvasóink számára nem mindennapi dolog, hogy… TJ: …hogy egy afrikai ilyen remekül ír? BB: …egyáltalán hogy ír. És hogy ennyire foglalkoztatja a mi kis irodalmi világunkat. Egyébként nem tudom, hallották-e, de Auguste-

Raymond Lamiel úgy nevezte a l’Humanitében: „néger Rimbaud”. TJ: Lelke rajta, hogy mit ír, és hogy kihez méri Elimane-t. BB: Bízhatunk benne, hogy a közeljövőben T.C. Elimane-nal is lesz alkalmunk találkozni? CE: Ezt ő dönti el. De nem hinném.   Így ért véget a beszélgetés. Bajos megmondani, hogy miként vélekedjünk az elhangzottakról. Charles Ellenstein és Thérèse Jacob nem fedik fel titokzatos barátjuk kilétét. Az a paradox helyzet állt elő, hogy jóllehet hallottunk végre egy keveset Elimane-ról, a rejtély változatlanul rejtély maradt. B. Bollème Revue des deux Mondes

Augusztus 18. Mit lehet igazán tudni egy műről? * Ahogy Az embertelenség labirintusa körül burjánzó kommentárokat olvassuk, szemernyi kétség sem marad: a megnyilatkozók bizonyos részét az író bőrszíne zavarja. Hogy más rasszba tartozik, az bőszíti őket. T.C. Elimane megelőzte korát, korunkat, mely még nem készült fel rá, hogy a feketék minden téren kiváló teljesítményre képesek, a Magas Művészet terén is. Vajha mihamarabb beköszöntene az elfogadás boldog kora! Egyelőre Elimane úr kénytelen vállalni a bátor előfutár és példakép szerepét. Ki kell állnia, és bizonyítania kell minden rasszista előtt, hogy egy néger is lehet nagy író. Szilárd támogatásunkról biztosítjuk. Folyóiratunk nyitva áll előtte. Léon Bercoff Mercure de France

Augusztus 19. E-maileztem Anyapóknak. Meglátogatnám Amszterdamban. Azonnal válaszolt: Várlak, Diégane Faye. Megvettem a vonatjegyeket jövő hétvégére, éljen a köztársaság ösztöndíja! Aztán rákerestem Brigitte Bollème fényképeire a neten. Többségük a 70-es évekből való, Bollème már benne járt a hetedik X-ben (1905-ben született), és a Femina-díj befolyásos zsűritagjaként irodalmi pályája csúcsára ért, sokat szerepel a  tévében is. A  fényképeken Brigitte Bollème mindig belenéz  a lencsébe, mintha egyenes tekintetével a jövőnek küldene üzenetet. * Az embertelenség labirintusa, avagy egy csalás igazi forrása Írta Henri de Bobinal, a néprajztudomány professzora, Afrika-kutató   Az 1924 és 1936 között eltelt időszakban több ízben időztem Afrikában, mégpedig Szenegál gyarmaton. Az egyik ott- tartózkodásom során, 1929 és 1934 között tanulmányoztam egy különös népcsoportot. Elegendő időt töltöttem a basszer populáció körében, hogy biztonsággal állíthassam: T.C. Elimane írásműve egy basszer eredetmítosz szégyentelen másolata. Az embertelenség labirintusának cselekménye nagy vonalakban követi és legfeljebb

regényes részletekkel toldja meg a nép ajkán terjedő regét, melyet jómagam 1930-ban hallottam. A mítosz arról szól, hogy az ősidőkben miként alapította egy király a basszer birodalmat. A kegyetlen és vérszomjas uralkodó máglyára küldte ellenfeleit, ám olykor még az alattvalóit is. A  hamvakat trágyával keverve fákat ültetett, s azok gyümölcse növelte hatalmát. Rövid idő leforgása alatt a fák hatalmas erdővé cseperedtek, és a királynak elég gyümölcse termett, hogy örök időkre uralkodjék. Egy napon egyedül sétált az erdőben, és találkozott egy nővel (vagy istennővel: a basszer szó mindkettőt jelenti), kinek szépsége megigézte. Az istennő egyre mélyebbre hatolt a rengetegbe, az uralkodó a nyomába szegődött, és eltévedt. Esztendőkön át bolyongott a fák között, melyek ama gyászos humuszban gyökeredztek. A  király kénytelen volt szembenézni elkövetett bűneivel, mivel minden fatörzsből egy elevenen elégetett áldozatának lelke szólott hozzá. Meghallgatván a fák történetét, kis híján megőrült, és már haldokolt, amikor újra megjelent a(z isten)nő, s visszaadta az eszét és életét. Immár kettesben mentek ki az erdőből. A  király azt hitte, hogy évekre eltűnt, de odakint várta az udvartartása, és az alattvalóitól megtudta, hogy csak négy-öt óra hosszát volt távol. Ekkor rádöbbent, hogy az istenek állították próbatétel elé. Feleségül vette az istennőt, és elnevezte basszernek a népét, mely szó azt jelenti: „faimádó”. 1931-ben felidéztem ezt a csodálatos mítoszt Michel Leirisnek és Marcel Griaule-nak, midőn – ez utóbbi vezetésével – a hírneves Dakar–Dzsibuti etnológusexpedíció basszer földre látogatott. Mély benyomást tett rájuk a rege. Egyébiránt Leiris hivatkozik is szerény személyemre Szellem-Afrika c. nagyszabású naplójában. Mint látni való, a fentebb ismertetett mítosz zavarba ejtő