Mohamed Mbougar Sarr - Az emberek legtitkosabb emlékezete

szavakat. De a lelkem mélyén változatlanul úgy gondoltam, hogy Mossane nem szabad, csak annak képzeli magát. Afrikai nő, aki azt hiszi, hogy ha hivalkodóan viselkedik, és nyilvánosan cigarettázik, attól olyanná válik, mint azok az ifjú fehér dámák, akiket Assane mutogatott a magazinokban. Azt hiszi, olyanná válhat, mint a nőalakok azokban a regényekben, melyeket a fivérem olvas és fordít neki. Hiú remény! És mégis, így is, ilyennek is szerettem. Egyszerre szorongatott féltékenység, magány, büszkeség és szerelem. Akkoriban kezdtem feltenni magamban a kérdést: Miért ő?

5 Egy napon, három-négy hónappal azután, hogy Mossane elhagyott, nem bírtam tovább, elmentem a nagyvárosba. Sosem jártam ott, azt sem tudtam, hol lakik Mossane és a fivérem, de azért nekiindultam. Teljes egy nap és egy éjszaka tartott az út. A város forgalmas és zajos volt. Káoszt és vad energiát éreztem magam körül, olyan nagy energiát, ami vagy halálosan fárasztó, vagy még a halottat is felébreszti. Egy csellengő fiúgyerek vállalta, hogy némi aprópénzért a kalauzom lesz. A vállára tettem a kezem, és már indultunk is. – Hová kísérjem? – kérdezte. – A fehérek negyedébe – mondtam. Szemét- és rothadásszagtól forgott a gyomrom, de ahogy haladtunk, a tenger sós illatát is egyre többször éreztem. Lenyűgöző volt a város. Meg is feledkeztem róla, hogy miért jöttem, magával ragadott az örvény. A  fiú hozzám igazította a lépteit, örült, hogy munka nélkül, egy vak kísérgetésével pénzhez jut. Piacokon haladtunk át, árusok, vevők, tolvajok, rendőrök hangja, csaholás, nyávogás, bégetés, szamárordítás állt össze egyetlen nagy kórussá. Hússzag. Friss hal szaga. Fűszerillat. És a tenger illatát hozza a szél. Aztán megint szemét- és csatornaszag. Beszélgetésfoszlányok: komolyak, vidámak, sikamlósak, bölcselkedők. Szó volt az időjárásról, imádkoztak az ősök szelleméhez, hogy

a közelgő esős évszak mégse legyen olyan mostoha, amilyennek a jelek mutatják, dicséretét zengték a Nagy Csodatévőnek, aki nemsokára a városba látogat, mások éppenséggel a híres-neves Salimata Diallót dicsérték („hogy az milyen csodálatosan riszálja a picsáját!”), latolgatták a következő birokverseny esélyeit, emlegettek egy gonosz szellemet, aki magával hurcolt a tengerbe egy gyereket, és megbeszélték, hogy milyen áldozatokkal kell kiengesztelni az istennőt, nehogy még több gyereket elragadjon, pletykáltak a nőfaló fehér kormányzóról, aki a sárga földig leitta magát, és amíg aludt, olyan formájúra vágták a bajuszát, amilyen egy hírhedt szépasszony, egy helyi drianké pinaszőre, emlegették isten végtelen kegyelmét és az emberek elkerülhetetlen sorsát. Az egyik téren dámáztak, és közben hajba kaptak, nagyokat koppantak a bábuk a táblán. Megálltam egy percre, hallgattam a szitkozódást, a gúnyolódást, a fogadkozást, hogy „na most visszavágok, ne félj!”. Eszembe jutott, hogy régen mennyire szerettem dámázni. Mentősök vagy csendőrök szirénáznak. Sokadalom támad, szitkok repkednek. Megtorpantunk. Mi történt? Tűz ütött ki? Megloptak valakit? Nem: letartóztattak egy földönfutót, akit egyesek félelmesnek tartottak és gyűlöltek, mások meg bálványoztak. Egy nő odaszólt, hogy tartsak a tömeggel, mennek, kiszabadítják. Azt mondtam, hogy nekem ehhez nincs közöm, nekem más az utam. Erre rám támadt, sipítozott, mint egy boszorka, legyávázott, elmondott mindennek, hogy: manapság már nincsenek férfiak. Puhányok, tutyimutyik, pipogyák, lottyadt farkú pávák. Hol vannak az egykori hősök, hajdani daliák? Keljenek életre, segítsenek kiszabadítani városunk fejedelmét! Azt feleltem, hogy velem nem sokra

mennének: nem vagyok idevalósi, és vak vagyok. Erre ő: Na és! Mit számít, hogy a férfi, pláne, ha ilyen fiatal, idevalósi vagy odavalósi, lát-e, nem lát-e! Legyen vér a pucájában, csak az a fontos, akkor dolgozni is tud, harcolni is tud, nem csak henyél. Közben elengedtem a fiú vállát, ő meg elszelelt. A  nőszemély indult a többi tüntetővel, de még meg tudtam kérdezni, hogy merre laknak a fehérek. Menj át a hídon, és fordulj északnak! – kiáltott vissza. – És este vigyázz, légy óvatos, te nem idevalósi vak ember! – Vigyázzak? Mire? Kire? A  válasza beleveszett a zsivajba. Egy jó ember segített, átkísért a hídon. Beértünk a fehér negyedbe. Egy másik világ. Csend, rend, nyugalom. Hallottam a saját lépteimet az aszfalton. És meghallottam azt is, ahogy a tubabuk beszélnek. Derűsen. Derű volt a hangjukban, semmi más. Én itt hozzájuk jöttem, itthon vannak, és sokáig maradnak. Ahogy Tokô Ngor megmondta… Próbáltam tudakozódni, de eleinte senki nem tudott útba igazítani azok közül, akik beszélték a nyelvünket. Nem adtam fel. Valaki végre tudott egy afrikai emberről, aki rövid ideje tanít egy iskolában, és a feleségével itt él a szigeten, a sziget északi részén. A nevét nem tudták, de tovább kérdezősködtem, hogy találkoztak-e már vele, és ha igen, hasonlít-e rám. Volt, aki rávágta, hogy igen, hasonlít, és volt, aki szerint nem, egy csöppet sem. De hát ez volt az egyetlen nyom, és én eltökélten követtem. Már alkonyodott, amikor odaértem a mondott tanító házához. Egy őr állt előtte, az én fajtámból való. Alig fogadta a köszönésemet, és amikor megkérdeztem, hogy itt lakik-e Assane, azt felelte, hogy semmiféle Assane nem lakik itt. Nagy nehezen eszembe jutott, hogy mit mondott Assane, milyen katolikus nevet visel.

– És mit akarsz te Musszé Paultól? – Találkozni szeretnék vele. A fivére vagyok. – Ne szórakozz velem! Musszé Paulnak nincsen testvére. – De ha mondom! Nem látod, hogy úgy hasonlítunk egymásra, mint ugyanannak a seggnek a két partja? – Hát, lehet. – Na végre! – Ne olyan hevesen! Két fél segg nem mindig hasonlít. A vágás középen van, de nem tükör. – Ikrek vagyunk! –  Lehet, testvér, lehet. De Musszé Paul nekem sose mondta, hogy van testvére. És az biztos, hogy nem vár látogatót. Csak azt engedhetem be, akinek várja a jöttét. – Mi van?! Családtagnak is be kell jelentkeznie? –  Bizony. Be kell jelentkezni, mert mi van, ha pont nincs itthon. Mint például most. Előre szólnod kellett volna, hogy itthon találd. – Jól van, megvárom odabent. – Nem. Menj el! – Akkor itt kint várom. – Nem, azt se lehet. – Ugyan miért? Az utca nem a tiéd, nem az öregapádé, nem az ükapádé, de még csak nem is a te Musszé Paulodé. Nem a tubabuké. Ismered a mondást: Isten utcájában mindenki isten. Várok, ha akarok. – Tudom, de akkor is menj el. Nem akarom, hogy gond legyen, és te se akard! – A felesége! – Mi van vele?

– Mossane a neve! – Na és? Azt hiszed, nem tudom? –  Láthatod, hogy ismerem őket. Nem hazudok. A  fivére vagyok. Mondd meg Mossane-nak, hogy itt vagyok. Ousseynou, ez a nevem. – Eridj innen, vagy elvitetlek. Nem látsz engem, de elhiheted, hogy fél kézzel felkaplak, és a hónom alá váglak. – Mossane ismer engem. –  Mdám Mossane sincs itthon. Elutaztak két tubabu barátjukkal. A távollétükben én őrzöm a házat. Ez az igazság. – Mikor jönnek meg? – Nem mondták. Egy darabig tanácstalanul álldogáltam. Nem maradhatok sokáig. A  megtakarított kis pénzemből még csak-csak futná egypár napra, de minden a faluhoz köt, és idegen nekem a város, fenyegető. Látva, hogy gondolkodóba estem, az őr még jobban sürgetett, hogy menjek már végre, ne rontsam a levegőt. És akkor éreztem, hogy gyűlik bennem a harag, perzseli a tüdőmet. Nem az őr ellen irányult, hanem saját magam ellen, az ostobaságom ellen. Milyen szánalmas látvány lehetek, ahogy itt állok! Mért jöttem ide, mit reméltem? Megalázkodni jöttem? Megéri megalázkodni a szerelemért, a nőért, aki elhagyott, mást választott? Hol a méltóságom, az önbecsülésem? Megátkoztam Mossane-t és Assane-t, és szó nélkül otthagytam az őrt. Lehűlt a levegő, a bőrömön éreztem, ahogy sötétedik. Imára szólított egy távoli hang. Már késő volt, hogy visszainduljak a faluba, találnom kellett egy helyet, ahol megalhatok. De hát nem ismertem senkit. Visszamentem a hídon, ezúttal segítség nélkül, és a külváros felé vettem az irányt. Valaki mondta, hogy

ott olcsón kapok ágyat éjszakára. Egy fogadót is megneveztek, az se kerül sokba. Ne gondoljak nagy kényelemre, de elmegy. Vacsorát is kaptam a fogadóban. Nem volt étvágyam, de megettem. Már indultam a szobámba, amikor a fogadós, átadva a kulcsot, kerek perec megkérdezte, óhajtok-e hölgytársaságot. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen. Sőt: küldjék a legkeresettebb, legdrágább hölgyet. Akkoriban azt hittem, hogy a szomorúság, a reménytelenség vezérelt. Ma már tudom, hogy leginkább a düh. Valakin ki akartam tölteni. Erre jó lesz egy prostituált, gondoltam. Vadul, dühödt szenvedéllyel hatoltam belé. Már ment el, amikor megkérdeztem, hogy hívják. Addig nem is szóltam hozzá. Ő: Salimata. Én: Salimata micsoda? Ő: Salimata Diallo. Én: A  te picsádat dicsérik a városban? Ő: Igen, és most már azt is tudod, hogy miért. Én: Ez igaz. Elment. Azt hittem, le se fogom hunyni a szemem, de végigaludtam az éjszakát. Reggel bűntudatom támadt, amiért lefeküdtem Salimata Diallóval. Szégyenkezve tértem meg a faluba, és beletörődtem, hogy soha többé nem hallok Mossane- ról meg a fivéremről. Ha úgy vesszük, megkönnyebbültem. Éltem, ahogy azelőtt. Néhány hónap múlva kitört a háború, és Franciaország azonnal hadba lépett, és vitte magával a pórázon tartott ebeit. A  mi engedelmes országunk is csatasorba állt. Emlékszem, jött fehér kísérettel a nagy hírű fekete képviselő Párizsból, és embereket toborzott az anyaország seregébe. Még ide, a mi kis falunkba is eljött. Ahogy beszélt, olyan volt, mintha Assane-t hallanám, csak ügyesebb volt, meggyőzőbb. Fűt-fát ígért azoknak, akik hajlandók harcolni a tubabukkal. Dicsőséget, a

haza háláját, kitüntetést, pénzt, földet, gazdagságot, öröklétet a hősök égboltozatán; ígérni, azt tudott, mondhatom, és sokan hittek neki. Engem senki nem szólított meg. Egy vakot? Minek? Olyan emberek kellettek nekik, akik látják a golyót, látják az ellenséget, és pontosan célozva fejbe lövik, bár az is igaz, hogy aki lát, azt is látja, hogy a barátja elesik, van szeme, hogy sírjon, amikor mindent elnyel a föld, menthetetlenül, és az az utolsó gondolata, hogy mi értelme meghalni egy idegen országért, amely vágóhídra vitte. Sok velem korú és idősebb falubeli hitt a fekete képviselőnek és fehér barátainak. Mentek, otthagytak gyereket, feleséget. Aztán eljött az az este, 1914 végén. Nem felejtem el. A magribra készültem, a napenyészeti imára, amikor lépéseket hallottam az udvaron. – Ki az? – Én. Ezer közül is megismertem volna a hangját. – Mit keresel itt? – Hozzád jöttem. – Ki van veled? – Semmi válasz. – Ki van veled? – Én, Mossane. Az ő hangja viszont megváltozott. Nem volt meg benne a régi üdeség és büszkeség. Újabb csend, szörnyű csend. Egy háromszög három csúcsa voltunk, és keserű emlékek, megválaszolatlan kérdések, gyűlölet és szerelem kötött össze bennünket. Erős kötéssel, amit nem lehetett elszakítani, ezért utáltuk meg egymást. Assane szólalt meg: – A segítségedet kérem, Ousseynou.

Gúnyosan nevettem. –  Nevethetsz, igen, minden okod megvan rá. A  helyedben én is nevetnék. A  történtek után valószerűtlennek tűnhet a kérésem. – Maradjunk abban, hogy röhejes. –  Igen. Mégis tőled kérek segítséget, mert a testvérem vagy. Nem tenném, ha volna választásom. –  Nem érdekel, hogy van-e választásod. Már nem vagy a testvérem, Assane. –  Tetszik, nem tetszik, testvérek vagyunk. Ugyanaz a vér folyik az ereinkben. Ugyanabból a távoli forrásból ered. És az a vér nem csak a mi vérünk. Nem csak mi kettőnket köt össze. – Ugyan ki mást is? Mit akarsz? Ki vele, nincs időm, a timisre készültem. – Franciaországba megyek. A háborúba. – Na és? Te választottad azt az utat, nem én. – Gyereket várunk. Döbbenetemben szólni se bírtam, és néhány másodperc múlva a fivérem folytatta: –  Gyereket várunk, Mossane meg én. A  visszatértemig szeretném olyan embernél elhelyezni őket, akiben megbízom. Sosem értettük meg egymást, te meg én. Talán soha nem is szerettük egymást. De ha valakiben bízom, hogy megőrzi a titkomat, az te vagy. – Képmutató vagy, Assane Koumakh, mindig is tudtam. –  Azt gondolsz rólam, amit akarsz. De válaszolj: befogadod Mossane-t és a gyermekemet, amíg távol vagyok? –  Nemcsak képmutató vagy, hanem felelőtlen is. Hogy mehetsz el Franciaországért harcolni és itt hagyni gyereket,

feleséget? –  Én ezért a gyerekért is harcolni fogok. Nem csak Franciaországért. Franciaországért harcolva azért is harcolok, hogy egy békés világban nőjön fel a gyermekem. –  Eh, ne mondd, hogy érte harcolsz, soha senkiért nem harcoltál. Neked csak a saját személyed fontos, az a fontos, hogy Franciaország elismerjen téged. Ne is próbáld megnyugtatni a lelkiismeretedet, valld be, hogy jobban szereted Franciaországot, mint a gyermekedet. Merd kimondani! Mossane hitt neked, amikor megmondtad? Hé, Mossane! Tőled kérdezem: hittél neki, amikor azt mondta, hogy harcolni megy a gyereketek jövőjéért? Ha ezt mondta, hazudik. Mossane! Hagyod elmenni? – Nem hazudok. – Elhagy benneteket. – Nem hagyom el őket. – Mossane! Tőled várok választ. – Nem Mossane, hanem én jöttem el hozzád. – Ő is itt van, és ő az anya. – Menjünk, Assane, megmondtam, hogy ez lesz. Megtört volt a hangja. Rá se lehetett ismerni. Az elmúlt hónapokban, ha csak rágondoltam, harag mardosott. Amióta elhagyott, arról álmodoztam, hogy egyszer eljön az alkalom, és eláraszthatom őt a gyűlöletemmel, az undorommal, mindazzal a bensőmben tomboló indulattal, amivé az elvesztése fölötti csalódásom változott. Végre itt volt az alkalom. De hallva, ahogy elhaló hangon a sorsába törődik, elillant belőlem a düh, és csak szánalom maradt a helyén. –  Most az egyszer ne csak magadra gondolj, Assane! Gondolj

másokra is, gondolj a gyereked életére! – El kell mennem – mondta a fivérem. – Miért? – Mert ez a kötelességem. – Semmit sem tudsz arról a háborúról. Nem a te háborúd. – De igen. Mindannyiunké, még ha távolinak látszik is. A tiéd is. Gyorsan vége lesz. – Honnan veszed? – A tubabu tisztek mondják. Ők tudják. – Rognak képzelik magukat. Semmit nem tudnak! – Afrikai fiai segítségével Franciaország egykettőre győz. –  Fiai? Nem, ti nem a fiai vagytok, hanem a rabszolgái. Meghaltok érte. Elfelejt benneteket. – Nem halok meg. – Nem ismered a jövőt. Ne kísértsd a sorsot! – Visszajövök. Már csak a gyermekem javáért is. – Jobb lenne neki, ha el se mennél. – Már aláírtam a jelentkezést. Megyek. Észak-Franciaországba vezényelnek. –  Nem érdekel, hová vezényelnek. Távol leszel a fiadtól, és kész. Milyen ember vagy te? Assane kurtán felnevetett. Aztán azt mondta: –  Ne ítélkezz fölöttem, Ousseynou Koumakh! Semmit sem tudsz rólam. Azt képzeled, hogy ismersz, tudod, mi van a lelkemben. Pedig nem tudod. Nem ismered a lélek rejtelmeit. Amit te a teljes igazságnak gondolsz, az csak az igazság egy apró mozaikja. Te is csak egyetlen árny vagy az árnyékvilágban. Nem tudod, mennyi mindent áldoztam fel az elmúlt években. Nem tudod, milyen sáros az az út, amin végigmentem. Aki a

nyomomba szegődik, arra ráfröccsen a sár. Ne ítélkezz! A lelkiismeret ítélőszéke… – Hagyd a nagy szavakat, ne oktass, Assane! Igenis ítélkezem. Ítélkezem fölötted, mert ismerlek. Jobban ismerlek, mint te önmagadat, és ez mindig is így volt. Megvetésre méltó ember vagy. Azt hiszem, a lelked mélyén te is tudod ezt. De lehet, hogy csakugyan nem tudod. Ez esetben őszintén azt kívánom, hogy minél később tudd meg, amikor már sokat éltél. Mert talán csak akkorra fogy el az erőd, hogy elviseld magad. Mossane sírva fakadt, Assane pedig nem méltatott válaszra. Súgott valamit Mossane-nak, hogy mit, nem hallottam, de bizonyára vigasztalni próbálta. Mintha növelni akarná a drámai hatást, sűrű csend honolt a faluban. Csak Mossane sírása hallatszott az udvaron. És akkor megszólalt a szívem: – Mossane maradhat, ha akar. Te, Assane, ha menni akarsz a háborúba, holnap reggel távozz, fel is út, le is út. Ismeritek a házat, két szabad szoba van. Menjetek, válasszatok. Azzal bementem a szobámba, elvégeztem a magribot, utána még hosszan meditáltam, s kértem Istent, hogy vezesse lépteimet. Amikor egy óra múlva kimentem az udvarra, már csak Mossane volt ott. – Hol van Assane? –  Elment, hogy elérje az utolsó szekeret a városba. Szeretett volna mondani neked pár szót, de holnapután indul a hajója. Készülnie kell az útra. Sajnálja, hogy nem tudott elbúcsúzni, és megkért, hogy adjam át köszönetét. – Hidegen hagy, hogy nem búcsúzott el, és nem tartok igényt a köszönetére. Nem neki segítek. Amúgy tőled sem várok köszönetet. És azt se várom, hogy bocsánatot kérj.

– Én sem várok bocsánatkérést tőled. Eszembe jutott, hogy milyen durva szavakat mondtam, amikor utoljára találkoztunk, és elszégyelltem magam. Néma egyezséget kötöttünk. Bementem a szobámba, és egyszerre kavargott bennem düh, szégyen, öröm. Mossane visszajött. Visszajött, de az Assane-nal való szerelme gyümölcsét hordja a szíve alatt. Miért ő?

6 Négy hónappal később, 1915 márciusában megszületett a gyerek. Fiú lévén – apja kívánságának megfelelően – Tokô Ngor sosem használt második, muszlim utónevét kapta: Elimane. Emellé jött az általam adott ősi név: Madag. A  teljes név: Elimane Madag Diouf. Gondolom, már sejted, hogy Assane soha nem látta a fiát. Nem jött vissza a háborúból. Nem kaptunk hírt se tőle, se róla. Nem tudjuk, mi lett a holttestével. Eltűnt az Időben és a Történelemben. Mint oly sokan, akiket a 14-es háború ledarált, lenyelt, elemésztett. Néha visszagondolok rá, és semmit sem érzek, se haragot, se szánalmat. Megvetést sem. Nem hiányzik. Nem szerettem életében. Nem szerettem halálában. Az életünk a születésünktől fogva összefonódott és széttartott. Olyan ember lett, akit elvakított a Franciaország iránti rajongás; mindennél és mindenkinél jobban szerette. És végül az áldozata lett. Azt hiszem, eleve tudta, hogy nem jön vissza. El tudom képzelni, hogy titkon vágyott a halálra. Lehet-e szebben fehérré válni, mint úgy, hogy életünket adjuk a fehéreknek, a fehérek háborújában, a fehérek soraiban, fehér golyó vagy fehér bajonettszurony által? Amiről álmodott, nem valósulhatott meg ebben az életben. Ahhoz más élet kellett: egy fehér entellektüel élete. Az volt a beteljesülés, az volt létének értelme. Nem az, hogy apa legyen és szeresse Mossane-t, hanem hogy intelligens fehér ember váljon belőle, aki könyveket olvas, esetleg ír is.

Önként ment hát a halálba, azt remélve talán, hogy álma szerint más alakban születik újra. Eltöprengek néha, hogy vajon hogy végezte. Mik voltak utolsó gondolatai? Gondolt-e a gyerekkorunkra, Tokô Ngorra, anyánkra, aki nénének becézett minket, rám, Mossane-ra, a fehér misszionáriusokra, akik tanították, a fiára, akinek úgy fordított hátat, hogy sosem látta? Egyedül volt? Szenvedett? Volt rá ideje, hogy felfogja: meghalok!? Töprengek ezeken a kérdéseken, de nem mintha együttéreznék Assane-nal. Hanem mert foglalkoztat a halál. Az ember csak élete utolsó percében készíthet mérleget, tarthat bűnbánatot, tehet őszinte vallomást, láthatja olyannak magát, amilyen valójában volt. Abban a pillanatban lesz a miénk az életünk, amikor véget ér. Nem fogok hosszan beszélni Elimane gyerekkoráról, sem a Mossane-nal való közös életünkről. A  visszatérése utáni hetek mindkettőnknek nehezek voltak. Ugyanabban a házban éltünk, de még elevenek voltak a sérelmek, fájtak a sebek. Az idő azonban tette a dolgát. Megszületett Elimane Madag. Ugyanabban a helyzetben találtam magam, mint Ngor bácsi évekkel korábban. A  fivérem gyermekének lettem a gondviselője. Hogy szerettem-e Elimane-t? Ma sem tudom. Olykor Assane hangját véltem hallani a hangjában. Olykor, ha gyermeki nevetését hallottam, megjelent előttem Assane, láttam őt. Megesett, hogy olyan heves gyűlölet lobbant bennem, amilyen annak idején az apja ellen. De ugyan tehet-e egy gyerek arról, ami a számára ismeretlen múltban történt? Szükségképpen folytatja-e a születése előtt történteket? Lehet-e haragudni rá a szülei vétkei miatt? Lehet-e felhánytorgatni neki, hogy

emlékeztet a felmenőire? Hogy hagyatékuk letéteményese? Az emberek többsége azt válaszolná, hogy nem, nem lehet. Bizonyára igazuk van. Én mégis kételkedem. Kételkedtem. Már pólyás korában arra jutottam: miért ne mérjem egy mércével apát és fiát? Miért kapna felmentést? Újdonatúj teremtmény talán? Assane azt mondta, hogy a vérünk távoli forrásból ered, és sok embert összeköt. Elimane-t köti-e más is Assane-hoz, nem csak a közvetlen leszármazás? Volt, hogy azt feleltem a saját kérdésemre, hogy igen. Ez volt a gondolatmenetem: Elimane Assane vágyából született. Mielőtt hús lett a húsából, a gondolat fogamzott meg, egy férfi vágya egy nő iránt. A fivérem lényének egy része átkerült Elimane-ba, ahogy az iszap ülepedik le a tóban, a vérség tavában. Elimane, bár nem adta jelét, és csakugyan más úton is járt, folytatta az apja történetét. Lehet, hogy később megutálta, és akár a valaha élt legmegvetendőbb embernek tartotta, akkor is benne volt Assane, és nem pusztán a sejtjeiben, hanem az eredetmitológiai valójában, amely, tudtán kívül, minden emberben kitölti az űrt. Eszembe jutott, amit Ngor bácsi arról mondott, hogy a fehér ember tüskéje már ott van a húsunkban, és nem húzhatjuk ki azt a tüskét, mert akkor meghalunk. Igen, ez Assane-ra és Elimane-ra is érvényes. Elimane örök életére magával cipeli Assane emlékét, óhatatlanul kísérti az apja árnya. Ő maga az emlék, az árny. Tudtam, hogy örökre a fivéremre fog emlékeztetni. És hogy sosem szabadulhat tőle. Senki sem szabadulhat a történetétől, ha szégyelli azt. Nem lehet ott hagyni a sötétben, mint egy nem kívánt újszülöttet. Meg kell verekedni vele, és nem lehet abbahagyni a küzdelmet, csak akkor győzhetsz, ha viaskodsz tovább, megismered, kiismered, ráismersz a többi történet közt,

kijelölöd és megjelölöd, leleplezed, ha meg akar téveszteni. Borzalmasnak találod, amit mondok, Siga? Lelked rajta. Szörnyülködhetsz, amiért azt mondom: egy gyerekre még akkor is rávetül a szülei árnyéka, ha megöli vagy elfelejti őket. Lehet, hogy szörnyülködsz, de hidd el, ez az igazság. Ha valaki tudja, hát te tudod. Hiába öltél meg gondolatban és vágyaidban, és hiába fogsz megölni a könyveidben… nem hiszed, hogy látom a jövőt, de én igenis előre láttam, hogy könyveket fogsz írni, és szavaiddal megölsz majd… hiába minden igyekezeted, akkor is itt vagyok, és mindig itt leszek. Én vagyok a tüske a húsodban. Meghalsz, ha megpróbálsz kihúzni. A halálom után is itt leszek. Elimane nem szabadulhat Assane-tól. Én sem szabadulhatok. Mossane sem szabadulhat. Mindhármunknak meg kell küzdenünk, hogy az elménkben ne olvadjon eggyé az apa arca a fiúéval. Elimane egész életében szenvedni fog emiatt. Ez volt az első gondolatom, amikor fölsírt a gyermek az anyja kezében. Nos, hogy szerettem-e? Igen. Váltakozva szerettem és gyűlöltem. Jobban szerettem, mint ahogy gyűlöltem. Néha, amikor az udvaron játszott vagy beszélgetett az anyjával, torkon ragadott a gyűlölet. De szerettem. Szerettem, mert szerettem Mossane-t. A  harag nem oltotta ki bennem a szerelmet. Sőt, mintha a gyűlölet még hevesebbé tette volna, a magány hónapjaiban jöttem rá szerelmem mélyebb okaira, és hogy nem tudok élni nélküle. Aztán pedig, túl a csalódás és az önemésztés évadán, elfogadtam, hogy – Mossane-ért és Mossane-nal – legjobb tudásom szerint felnevelem Elimane-t. Úgy döntöttünk, hogy hétéves korában felfedjük előtte az igazságot. Így is tettünk. Nem volt nehéz dolgunk, mert korához képest érett gondolkodású gyerek volt, éles eszű, tudni vágyó,

figyelmes. Az apjára ütött. De Assane-nal ellentétben nem hódításra használta kivételes képességeit, és már korán megmutatkozott, hogy fürge észjárása és kíváncsi természete ellenére körüllengi valami mélabú. Szeretett játszani, eleven volt és társaságkedvelő, de szívesen elvonult, élvezte a magányt is, amit az apjáról igazán nem lehet elmondani. Játszott a pajtásaival, velük nevetett, bolondozott, csintalankodott, az ő nyelvüket beszélte. De egyszer csak eltűnt, bevette magát a cserjésbe a falu környékén, vagy otthon maradt, hiába biztatta Mossane, hogy menjen a többi gyerekkel. Már kisgyerekként is különös egyéniség volt, egyfelől mozgékony és derűs személyiség, akinek a vidámsága a társaira is átragadt, és akin már egész korán látszott, hogy sokra viheti, másfelől olyan alkat, akire időnként rátelepedik a csend. Látni nem láttam, de tudtam, éreztem. Néha elég volt, hogy csak szóljon hozzám, már tudtam, milyen kedve van. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a gyerekek a bánatot is hordozzák magukban, és mint minden egyéb érzelmet, ezt is mélyebben, erősebben élik meg; még képlékeny a lelkük, jobban formálható, és úgy szívják magukba a világot, mint a szivacs. A  világ pedig nem nézi a kort, megdolgozza a lelket. Amilyen gyorsan behatol, olyan gyorsan vissza is vonul. Akkor elkövetkezik annak az ideje, hogy lassan meg is értjük a dolgokat, megtanulunk menekülni, bezárkózni, alakoskodni, ravaszkodni, gyógyulást keresni, gyógyulást minél gyorsabban. Vagy meghalni. Az idő nagy tanítómester, és sosem henyél. De az időt is tanulni kell, és ahhoz idő kell. A gyerek még csak az idő elején tart. Elimane már az ideje elején tudta mindezt. Talán értette is. Abból gondolom, ahogy olykor kérdezgetett: milyen a világtalan

élet, hogyan érzékelem a világot, ismerem meg a tárgyakat, kifinomult-e a többi érzékem, milyen képek őrződtek meg az emlékezetemben, fel tudom-e idézni az anyja arcát? Egy nap azzal állt elém: –  Tokô Ousseynou! Ki a szánandóbb? A  vak, aki sohasem látott, vagy aki, mint te, később vesztette el a látását? Mi a rosszabb? Vaknak születni és vágyni a látásra, vagy megvakulni? Napokig gondolkodtam, de nem tudtam eldönteni. Végül megkérdeztem, hogy neki mi a véleménye. –  Szerintem az a boldogtalanabb, aki látott életében, Tokô Ousseynou. – Miért? Mert látta a világ szépségét, hiányzik neki a látvány, és a hiány vagy a bánkódás fájdalmasabb, mint a vágy? –  Nem – válaszolta. – Azért boldogtalanabb, mert a világ szépségének emlékét őrzi. Nem tudja, hogy az az emlék már nincs, mert a világ változik. Minden napnak megvan a szépsége. És a vak, aki látónak született, azért is boldogtalan, mert az emlék nem hagyja, hogy használja a képzeletét. Minden erejét arra pazarolja, hogy ne felejtsen, és közben elfelejti, hogy újraképzelhetné, amit már látott, és elképzelhetné, amit nem lát, és nem is fog látni. A képzelet nélküli ember, ha vak, ha nem vak, mindenképp boldogtalan. De te nem ilyen vagy. Láttál, mégis el tudsz képzelni jövendő dolgokat. Tízéves lehetett akkoriban. Koraérett gyerek volt. Mossane imádta. Féltem (vagy a szívem mélyén reméltem?), hogy utálni fogja a fiát. Hogy ő is meglátja benne Assane-t, és ezért elfordul tőle. Eszébe juttatja, hogy az apja elhagyta mindkettőjüket, de főleg őt. Magára hagyta, amikor a közös gyereküket hordta a

méhében, és elment a világ végére, abba az országba, amelyet jobban szeretett a saját fiánál. Inkább meghalt messze földön, mintsem Elimane-nal és vele éljen. De Mossane rajongva szerette a fiát. Az anyai szeretet erőt adott neki, hogy védelmezze: ne az határozza meg Elimane életét, hogy az apja faképnél hagyta. Nem tudom megmondani, hogy Elimane hogy érzett az apja iránt. Gyűlölte? Szerette volna ismerni? Nem érdekelte? Engem nem kérdezett felőle. Nem tudom, hogy az anyját kérdezte-e. Engem soha. Tízéves koráig, anyjával egyetértésben, a Korán alapjaira tanítottam, és mellette bevezettem ősi hitünkbe, amelyben Rog Szen a legfelső szellem, a fangolok pedig őseink szellemei. Engem a két kultúra együtt formált, és fontosnak tartottam, hogy megismerje őket. Ahogy az várható volt, valósággal itta az új ismereteket, kíváncsi volt és türelmetlen. Olyan tudást adtam át neki, amilyet általában csak férfikorban szerez meg az ember. El sem tudod képzelni, mi mindenre megtanítottam. Hihetetlenül gyorsan tanult, állandóan kérdezett, és mindenre magyarázatot akart. Egyre többet és többet akart tudni, nem is bírtam lépést tartani vele. Mintha már ilyen fiatalon keresett volna valamit. Mintha azért habzsolná az új ismereteket, hogy választ kapjon egy kérdésre, egy titokra. Gyanítom, Marème Siga, hogy amikor megszületett, már megvolt élete kérdése. Kisgyerekként és serdülőként is olyan volt, mint akinek sietős a dolga. Aki folyton szomjazik. Feszülten vár. Lázban tartja valami. Ott lebeg a belső horizontján, és sarkallja, hogy mielőbb érje el. A  legcsekélyebb kétségem sem volt felőle, hogy a mostani élete előtt már sok élete volt. És másokkal ellentétben ő

nem felejtette el, amit korábbi életeiben megélt. Mindig ezt éreztem rajta. Tízéves korában, tiltakozásom ellenére, Mossane beíratta a francia iskolába. A  falunktól néhány kilométerre, egy másik faluban letelepedett egy misszió. Már nem kellett a messzi városba utazni, hogy fehér iskolában tanulhassanak a gyerekek. Assane példáján okulva én rossz szemmel néztem a fehérek iskoláját. Már nem csak féltem tőle, mint annak idején. Utáltam… lehet persze, hogy az utálat csak a félelem szélsőséges formája. Látva, hogy a tubabuk mit csináltak Assane-ból, vagy legalábbis hogy mit hoztak ki belőle, meg voltam győződve róla, hogy az iskolájuk kiöli belőlünk afrikaiságunk lényegét. Az iskola megfosztja majd Elimane-t a gyökereitől, semmivé teszi azt, amire az elmúlt tíz évben tanítottuk. De Mossane nem hajlott a szavamra. Ez volt Assane kívánsága? Azt felelte, hogy nem, ő akarja, hogy a fia nyugati tudást is szerezzen. Összevesztünk. Ritkán fordult elő a visszatérte óta, de azon az estén haragra gerjedtem, és azt vágtam Mossane fejéhez, hogy a vágóhídra küldi a fiát. Emlékezz Assane-ra! Jusson eszedbe, mit műveltek vele! És veled is. Szelíden azt válaszolta, hogy Elimane nem Assane. Akkor jöttem rá, hogy vissza akar vágni Assane- nak, így akarja eltörölni az emlékét. Végigjáratja a fiával ugyanazt az utat: Elimane Assane nyomában fog haladni, mégsem freccsen rá a sár. A francia iskolában Elimane tanúbizonyságot tett bámulatos képességeiről. A  tanító misszionáriusok olyannyira meg voltak döbbenve, hogy milyen sebességgel sajátítja el az új ismereteket, hogy egy szép nap eljöttek hozzánk. Gratuláltak, és kérdezgettek minket, hogy honnan van a gyerekben ez a gyors

felfogóképesség, hihetetlen memória, elemzőképesség. Mossane-ra hagytam, hogy válaszoljon. Tudtam, mit fog mondani. És igen, hosszan beszélt Assane-ról, aki szintúgy tehetséges volt. Benne van a génjeiben, mondta Greusard atyának, a misszióvezetőnek. Aki robogón jött, tolmács kíséretében. Hallgattam Mossane szavait, és kihallottam belőlük, hogy sohasem fog teljesen elszakadni Assane-tól. Rosszulesett, de igyekeztem nem mutatni. Mégis észrevette? Nem tudom, hogy azért-e, mindenesetre rögtön azután, hogy Assane-ról és a génekről beszélt, arra terelte a szót, hogy Elimane-t kisgyerekkora óta tanítom az iszlámra és ősi animista kultúránkra, és a tőlem kapott tudás megnyitotta Elimane agyát más tudományok befogadása előtt. Greusard atya gratulált, de tudtam, hogy valójában Elimane-t illeti a dicséret. Mossane egész este boldogságban fürdött, büszkeségtől ragyogott. Engem aggodalommal töltött el Greusard atya lelkesedése. Világosan láttam, mi lesz az unokaöcsémből: a nyugati iskola terméke, kevésbé megszállott talán, mint az apja volt, de éppúgy rajongani fog a megszerezhető tudásért és a francia nyelv szépségéért. Elimane sok időt töltött Greusard-nál. A könyvtára megigézte Elimane Madagot, és mihelyt megtanult olvasni, az atya rendszeresen fogadta őt otthonában. Teszek egy rövid kitérőt: bizonyára eszedbe jutott, hogy vajon időközben egybekeltünk-e, Mossane meg én. Nem. Ő nem akarta. De 1918-ban, amikor véget ért a háború, és még csak hírt se kaptunk Assane-ról, megkértem, hogy legyen közös az ágyunk. Elfogadta. 1920-ban teherbe esett. A  magzat halva született. Ez nem volt ritkaság azokban az időkben. Később már nem sikerült megfogannia. Elszomorított, hogy nem lehet közös

gyermekem az asszonnyal, akit szeretek. Mossane is szomorkodott, de vigaszt talált Elimane-ban, a fényes tanulmányi eredményeiben. Ne keseregjek, mondta, fogadjam el, amin nem tudunk változtatni, és biztatott: vegyek feleségül egy másik nőt is, olyat, aki meg tud ajándékozni utóddal. Lehet, hogy bennem van a hiba, feleltem, én vagyok nemzőképtelen. Nem, mondta Mossane, amikor halva született a magzat, érezte, hogy valami baj van a méhében. Abban az időben nem tudtam elképzelni, hogy más feleségem is legyen, képtelen lettem volna más nőt szeretni. Hiába ösztökélt hát Mossane, nem hoztam új asszonyt a házhoz, és benne meg a fiában kerestem a boldogságomat, ha már ezt a családot szánta nekem a sors. Így éltünk, éldegéltünk, s az időt csak Elimane iskolai sikereihez mértük. A falu büszkesége lett. Örökölte apja eszét és tartását, anyja szépségét és nyugodt erejét. És tőlem, tőlem mit kapott? Mást. Másféle tudást.

7 1935-ben, húszéves korában, miután (Greusard atya szavai szerint sosem látott fényes eredménnyel) leérettségizett, Elimane azt az ajánlatot kapta, hogy folytassa Franciaországban a tanulmányait. Megkérdezte, mit szólunk hozzá. Én ellene voltam. Az apja árnya jelent meg előttem. De Mossane biztatta, hogy menjen csak. Nem volt mit tennem. Mossane olyan boldog volt, amiért ilyen jól alakul a fia sorsa, hogy megemlíteni sem mertem a félelmeimet. Greusard atyának voltak kapcsolatai. Kezébe vette a dolgokat, és a rendkívüli afrikai fiatalember páratlan tehetségére, hovatovább zsenialitására hivatkozva sikerült elérnie, hogy védence bekerüljön egy nagy hírű kollégiumba, és hogy megkapja a bennszülötteknek fenntartott néhány ösztöndíj egyikét. Azt mondta, hogy abból a pénzből már tisztességesen meg lehet élni. Elimane készülhet a felvételi vizsgákra, és bejuthat a kor legnagyobb presztízsű francia egyetemére, amelyről vezető értelmiségiek, gondolkodók, írók, köztársasági elnökök, professzorok kerülnek ki. Mossane azt mondta, hogy csak úgy csillog Elimane szeme, amikor erről beszél. Nyilvánvaló volt, hogy kár a szóért, úgyis elmegy. Mint az apja. Így is lett, az esős évszak vége felé Elimane elhagyott bennünket. Az elutazása előtti estét együtt töltöttük az udvaron. Mossane dalolgatott, és éreztem, hogy Elimane mondani akar valamit. Vagy várja, hogy mi mondjunk neki valamit. Talán

életében most először döbbent rá, hogy az apja nyomdokain halad, és hogy eljutott abba a szakaszba, ahonnan az apjának már nem volt visszaút. Talán meg akarta kérdezni, hogy mit tegyen, mi vár rá. Vajon félt-e, hogy úgy végzi, mint az apja? Nem tudom. Nem mondta ki. Mossane se szólt. Mélységesen mély volt az az éjszaka, nagy, szép szomorúság lakozott benne, Vagy csak bennem? –  Menj békével, fiú! Légy az az ember, aki vagy, és minden rendben lesz. Ne felejtsd el, honnan jössz, ki vagy! Ne felejtsd el anyádat, akit most itt hagysz. – Megígérem, Tokô Ousseynou. Könnyek fojtogatták. Nem mondtam mást, nem akartam, hogy még súlyosabb legyen ez az amúgy is súlyos perc. –  Visszajövök, anya – mondta később Elimane. – Nem fogok elveszni, visszajövök, és te büszke leszel rám. – Tudom, Eli. Visszajössz, várlak. Anyád vagyok. Sokra viszed. Többször is megálmodtam. Nagy ember leszel, mégis visszajössz. Dalolgatott tovább, de több szó nem hangzott el, és aztán a fáradtság úrrá lett rajtunk. Assane képe lebegett fölöttünk, és hol mosolygós volt az az arc, hol aggodalmas, kemény, véres, derűs, ellágyuló, titokzatos. Az első franciaországi évében Elimane írt nekünk. Nem gyakran ugyan, de azért két-három havonta kaptunk tőle levelet. Írt a párizsi életéről; kikkel találkozott, milyen csuda dolgokat látott, milyenek az új barátai, vannak köztük fehérek is, feketék is. Szót ejtett róla, hogy készül az egyetemi felvételi vizsgára, és hogy milyen nehéz, de sokat adó tanulmányokat folytat. Greusard atya kapta a leveleket, ő hozta el őket, és

fordíttatta le a tolmácsával. Mossane aztán őrizgette és néha órák hosszat boldogan-szomorúan nézegette a leveleket, noha alig tudott olvasni. 1937-től megritkultak a levelek, és aztán már nem is jött több. Néhány hónap elteltével Mossane elment a misszionáriushoz, és megkérte, hogy írjon a nevében a fiának. Nem jött válasz. Összeszorul a szívem, ha azokra a hónapokra gondolok, mert akkor kezdődött Mossane sorvadása. Nem kapott hírt Elimane felől, és a beállt csendben újraélte Assane eltűnését: tőle, ugye, egyetlen levelet sem kapott. Így kezdődött Mossane tragédiája (és vele az enyém is): Assane és Elimane, a férfi, akit választott és a közös gyerekük, mindketten elmentek. Különböznek, mégis ugyanaz a sorsuk: elmennek, és nem jönnek vissza, ugyanaz az álmuk: tudóssá válni abban a kultúrában, amely legyőzte, eltiporta a sajátjukat. Mi a magyarázat? Ez volt beleírva a génjeikbe? Ilyen ellenállhatatlan hódítóereje van a fehér civilizációnak? Gyávaság okozta a vesztüket? Öngyűlölet? Nem tudom. És az én tudatlanságom nagyon is benne van a tragédiában. Jöttek a fehérek, és nagyszerű fiaink közül sokan megbolondultak. Kötözni való bolondok lettek. Belebolondultak a tanítóikba. Assane és Elimane is. Elhagyták Mossane-t, és abba beleőrült. Gondolom, rájöttél, Siga, hová akarok kilyukadni. De újra elmondom: még anyád méhében voltál, én a hasára tettem a kezem, és akkor vakító villám cikázott át a fejemen. A  nagy fényesség közepette az ő arcuk közt jelent meg a tiéd, Elimane és Assane arca közt. Akik elmentek. Már a születésed előtt tudtam, hogy követni fogod őket. Hogy a végzeted messzire sodor a mi kultúránktól. Előre láttam, hogy a franciák

nyelvében fogod keresni az okosságot. Író leszel. Nem azért nem szerettelek, mert az anyád meghalt, amikor életet adott neked. Hanem mert a születéseddel belemartál az eleven sebbe, felélesztetted legfájóbb emlékemet. Te lettél a harmadik elátkozott a családban, örököse annak a két férfinak, aki a legtöbbet ártotta nekem ezen a világon. Az az igazság, hogy nem gyűlöllek én, hanem félek tőled. Anyád hasában voltál, és már akkor féltem. Újabb tragédiák hírnöke voltál. Lehet, hogy Assane-nak igaza volt. A  vér misztériuma ellenáll minden logikának, nem lehet felérni ésszel: az én biológiai lányom vagy, de a szellemed szerint, Siga, és nem is csak a szellemed, hanem a szíved szerint is Elimane-hoz és Assane-hoz tartozol, az ő vérük vagy. Tönkretették a családomat. Tönkretették a nőt, akit szerettem. És te, tudtam, követed őket: tönkreteszel valamit vagy valakit. Tessék, most már mindent tudsz. Elhallgatott a hang. Nem nyitottam ki a szemem. Újra Amszterdamban voltam. Hajók úsztak a csatornán. Az egyiken beszeszelt bulizók gajdoltak, és felismertem az éneket: az Ajax- drukkerek repertoárjába tartozott, és minden idők legnagyobb holland futballistája, Johan Cruyff dicsőségét zengte. Nagy sokára újra megszólalt a hang. Visszavitt a múltba. – Már csak néhány percre kérem türelmedet, Marème Siga. 1938-ban jártunk, Elimane már több mint egy éve nem írt. Nem volt hírünk felőle, és a Greusard atyával íratott leveleink is visszhangtalanok maradtak. Elimane köddé vált. Már a legrosszabbra gondoltunk: meghalt? Mossane egyre jobban magába zárkózott. Magában beszélt, sírt, imádkozott, érthetetlen szavakat mormolt. Rémálmai voltak, verítékben fürödve riadt föl az éjszaka közepén, Elimane nevét

ismételgette. Süllyedt alá a magány vermébe, megállíthatatlanul. 1938 augusztusában történt valami. Már messziről hallottam, hogy jön Greusard atya a robogóján. Lélekszakadva rohant be az udvarba. Mossane nem volt itthon. Én egy régi halászhálót javítgattam. –  Írt, írt – kiáltotta. Az eltelt évek alatt egész jól megtanult a nyelvünkön. – Ki írt? – kérdeztem. – Hát ő! Elimane. A mi Elimane-unk. Meglepődtem. – Itt a levél? –  Itt. De nem csak levél van, Ousseynou. Mást is írt. Írt egy könyvet. – Könyvet? – Könyvet! – Igazi könyvet? – Igen, igazit! – Hol van? – Itt, elhoztam. – A levelet is? – Azt is. Lefordítsam? – Ne fáradjon, majd megkérünk valakit, aki a misszión tanul. A  szomszéd gyerek például jól olvas a maguk nyelvén. Ő  majd segít. Köszönöm, Greusard atya. –  És a könyv? A  szomszéd gyerek nem tudja lefordítani az egész regényt. Visszajövök, ha szeretnék. – Majd máskor, ha szabad kérnem. Ma egyelőre csak a levelet fogjuk elolvasni.

–  Ahogy gondolja. Nagy ember lesz a mi Elimane-unk, Ousseynou, híres ember. Mondja meg az anyjának, hogy nagy ember lesz a fia. Greusard atya odaadta a levelet meg a könyvet, és elrobogott. Tapogattam a két tárgyat, és örülnöm kellett volna, de nem éreztem örömet, sőt még csak megkönnyebbülést sem. Keserűséget éreztem. Elimane él?! Él, és mégsem adott életjelt magáról? Író lett, egy csomó papírlapot teleírt, az anyjának pedig egyetlen sort sem küldött egy teljes év alatt? Fojtogatott a düh, még ma is itt érzem a gombócot a torkomban. Úgy döntöttem, nem szólok Mossane-nak. A  következmények súlyosak lettek, de dönteni könnyen döntöttem, és nem bántam meg, ma is azt tenném, amit akkor. Nem szóltam Mossane-nak, és nem adtam oda neki a könyvet, sem a levelet. Mert ha megtudja, hogy a fia életben van, és belegondol, hogy könyvet írt, őt viszont egy árva szóra sem méltatta, azt nem fogja kibírni, az végez vele. Úgyhogy elrejtettem a személyes holmim közé Elimane regényét. Rosszkor bukkant volna fel az életünkben, az eltűnésével már így is elég súlyos sebet okozott. Összetéphettem volna, vagy el is égethettem volna a könyvet. Miért nem tettem? Mert éreztem, hogy ereje, hatalma van annak a tárgynak. Hogy benne van Elimane lelkének egy darabja. És főleg: elég volt a kezemben tartanom, rögtön tudtam, hogy még szerepe lesz az életünkben. Nem tudtam, milyen szerep, de azt igen, hogy lesz szerepe. Elrejtettem tehát, olyan gondosan, hogy soha senki ne találja meg. A  levelet viszont azonnal megsemmisítettem, nem voltam kíváncsi rá, hogy mi van benne. Levél nincs, könyv elrejtve: megvédtem Mossane-t, ezt éreztem.

Ma sem tudom, mi van a könyvben. Néhány nappal a látogatása után Greusard atyának súlyos balesete volt, leesett a robogóról, beverte a fejét, a városba vitték, ott ápolták, és néhány hónap múlva ott is halt meg. Csak ő meg én tudtunk róla, hogy Elimane könyvet írt, levelet küldött. Mossane nem tudta meg. Később sem árultam el neki, és döntésem helyességét igazolva láttam, mert Elimane-tól nem jött több levél. Idő múltával kételkedni kezdtem, hogy csakugyan ő írta-e azt a könyvet. Hátha egy másik Elimane. A  mi Elimane-unkat meg valami baj érte, azért nem ad életjelt magáról. Vagy pedig megszegte az anyjának tett ígéretet, hogy visszajön hozzá. Hiába a fogadalma, új életet kezdett máshol, más életet. 1939 elején tovább romlott Mossane állapota. Elhatalmasodott rajta az őrület. Egyre több időt töltött a mangófa alatt. Nézte a temetőt, ahol a holtan született magzatunk sírja volt. Egyszer azt mondta, a kislányra gondol. De tudtam, hogy amikor a temetőt nézi, Assane-ra és Elimane-ra gondol, arra a két emberre, akit annyira szeretett, és akik elhagyták őt. 1939 közepén pont akkor szegődtem tanítványul a szúfi sejk mellé, amikor a hírek szerint újabb háború tört ki Európában. Az én háborúm itt zajlott. Mossane őrülete ellen vívtam. Úgy határoztam, megpróbálom én magam kigyógyítani. Tudod, mi lett a vége. Kudarcot vallottam. Tudod a mangófát. Azt, hogy nem hagytam magára. És mindig feltettem ugyanazt a kérdést. És Mossane hallgatott. Most pedig visszatérek ahhoz a bizonyos naphoz, 1945-ben. Amikor Mossane a kezemre tette a kezét. Felocsúdott, megszólalt. Most válaszolni fog, ahogy azt álmomban láttam. Harminc éve erre vártam. Miért őt választotta, miért nem

engem? Ezt mondta: –  Téged választottalak. Íme, a bizonyíték: itt vagyok, és te itt vagy, Ousseynou. De most fáradt vagyok. Gyere vissza holnap, holnap mindent elmondok. Ma nincs elég erőm, muszáj, hogy rengjen a föld. Megindított a hangja (legalább öt éve nem hallottam), és nem mertem sürgetni, nem tettem fel azt a sok kérdést, ami ott kavargott a szívemben. Nem értettem, mit jelent, „muszáj, hogy rengjen a föld”, de nem törődtem vele. Hazamentem. Másnap vissza. Mossane nem volt ott. Mindenhol kerestem, napokig. Köddé vált. Falubeliek, akik ott laktak a közelben, azt mondták, látták, hogy éjszaka bement a temetőbe. Kijönni nem látták. De ez úgy hangzott, ahogy egy legenda kezdődik, nem hittem el. Tovább kerestem, még a városban is, de hetek múlva bele kellett törődnöm, hogy eltűnt. Lezárult életem egy szakasza. Hosszú időbe telt, mire elfogadtam, hogy Mossane elment. Soha nem gyászoltam. Nem tudtam és nem is akartam elgyászolni. Harminc éve minden áldott este azt remélem, hogy belép ennek a háznak az ajtaján. Halálom percében is remélni fogom. Anyáddal évekkel azután találkoztam, hogy Mossane eltűnt a mangófa árnyékából. Te tizenöt évvel később születtél. A  rám boruló sötétben csak őt látom. Hiába  szerettem és szeretem most is Courát, Ngonét és Dibet, hiába szerettem anyádat, álmaimban Mossane jelenik meg előttem. Olyannak látom, amilyennek réges-régen a folyóban láttam, amikor elvesztettem a szemem világát. Meztelen, mosolyog. Néha sírok. Más estéken haragszom rá. Töprengek, hová ment. Vagy hogy mit mondott volna másnap, ha ott lett volna a mangófa alatt, ahogy ígérte.

Tulajdonképpen mindegy. Válaszolt a kérdésemre. Hát ezt akartam elmondani neked, Siga. Tudom, hogy elmész, követed a neked kijelölt utat, és soha többé nem találkozunk. Azt akartam, hogy tudd. Nem kérem, hogy… –  Nem bocsátok meg – mondtam minden bátorságomat összeszedve. – Nem bocsátom meg, hogy már anyám hasában arra ítéltél, hogy ne szeress. Nézlek téged, és gyűlöllek. Gyűlöllek teljes erőmből. Gyűlöllek. Gyerekként arra vágytam, hogy szeress, az a szeretetvágy fordult gyűlöletbe. Fáj, hogy szerettelek. Nem viszonoztad, elmúlt. Most elmondtad, amit el akartál mondani, de ez semmin nem változtat. Hitvány embernek tartalak. Nem bocsátok meg. Higgadtan válaszolt: –  Nem kérem, hogy bocsáss meg, Marème Siga. Csak azt akarom, hogy tudd. Tudd az okait, hogy miért nem szerettelek. Haragudj rám örök életedben, ha a szíved ezt diktálja. Megértem. A  te helyedben alighanem én is gyűlölném magam. De emlékezz: ha gyűlölsz is, én mindig jelen leszek. Kész, befejeztem. Egyetlen dolog van hátra. Átadom neked a testamentumomat. Az örökségedet. Aztán mehetsz utadra. Én is indulok. – És akkor – mondta Siga D. –, akkor apám előhúzott a párnája alól egy könyvet. A  kezembe nyomta, és nem szólt többet. Így kaptam meg Az embertelenség labirintusát. A példányt, amelyet odaadtam neked, apám 1938 óta rejtegette a holmija közt, egészen 1980-ig őrizte. A vallomása éjszakája óta van velem ez a könyv. Az unokabátyám, Elimane Madag, alias T.C. Elimane könyve. Kinyitottam a szemem. Anyapók a fekhelyet nézte. Az apja

teste már nem mozdult. Elhalványult, majd elenyészett, és hörgő krákogás kíséretében eltűnt a félig homokkal, félig nyállal teli köpőcsésze is.

MÁSODIK ÉLETÍRÁSJEGY Három kiáltás, miközben reng a föld

    …különben meg minek faggatnak, van elég bajom, hát persze, hogy idegeskedek egy kicsit, legalábbis megjátszom, de csak mert jól jön nekem, jól jön itt, a verem fenekén, mármint ez a földdolog jön jól, az, hogy rengésbe jön, a kérdés megrengeti, amúgy fogalmam sincs, mért olyan fontos neki, mármint a földnek, na mindegy, az ő dolga, már rég nem kérdezem, hogy az embereknek vagy a dolgoknak mért fontos ez vagy az, ha fontos, hát fontos, mit bánom én, mindenki úgy él, ahogy a szíve diktálja, lehet, hogy mások ezt nem értik, de nem is rájuk tartozik, hogy másoknak mi fontos, mi nem, senki sem valaki más, mindenki saját maga, hasonlít ugyan a többi hasonlókra, de akkor is mindenekelőtt saját maga, senki sem lehet benne a másik szívében vagy a fejében, ami nagyon is jó, főleg a fejnek, mert szerintem a fejben vannak a legnagyobb bajok, a fejben egy nagy káosz van, az én fejemben mindenképp, és szerintem a többi fejben sincs nagyobb rend, csak megjátsszák, hogy minden a helyén van, ép az elméjük, de röhögnöm kell, mert tudom, én aztán igazán tudom, elég rájuk néznem, és látom, ahogy a fejükben lévő zűrzavar kiül a szemükbe, és a szemben semmi sem maradhat rejtve, a szem mindent kifecseg, hiába is próbálnál bármit dugdosni benne, na jó, elkalandoztam, térjünk vissza a föld kérdéséhez, válaszolni fogok rá, habár nem értem, mért izgatja ilyen nagyon a kérdés, érteni nem értem, de azért van egy sejtésem, válaszolni fogok, és remélem, attól megmozdul, az nagyon jót tenne nekem, ezért válaszolok Pedig

nem tudok válaszolni a föld kérdésére, mégis elkezdett remegni, ami azt mutatja, hogy jól ismerem őt, tudtam, hogy dühös lesz, és rengeni fog, de én nagyon is szeretem, ha reng körülöttem, akkor érzem jól magam, amikor reng a világ, olyankor tisztul ki a látásom, mintha egy olyan dolgot tennének az orromra, amitől jobban lát az ember, azt hiszem, úgy nevezik, szemüveg, rövidre fogva a következőképp történnek a dolgok: mozog a föld, és a dolgok alkalmazkodnak a szememhez, felveszik a ritmusomat, a szívdobogásom ritmusát, aztán ha nem mozog a föld, akkor egyedül az én testem remeg tovább, és minden elmozdul, szétesik, de tudom, hogy nem a valóság mozdult el, esett szét, hanem én, igen, én magam vagyok a szétesés, minden mozog bennem, változó magnitúdójú testrengés vagyok, a rengés erőssége a kedélyem szerint változik, és ahhoz, hogy egyensúlyban legyek, a földnek mozognia kell, haragtól vagy hidegtől vagy nevetéstől vagy szomjazástól vagy örömtől vagy betegségtől vagy sírástól vagy izgalomtól vagy bármitől, a földnek borzongania kell, különben nem élek, elnyel a semmi, ha mozdulatlan a föld, akkor egyedül a testem vibrál, és a semmi fenyeget, de őszintén szólva nem izgat, a semmi kevésbé félelmetes, mint a híre, csak nem szabad sokáig benne maradni, mert ami a semmi mögött van, az félelmetesebb, nem tudom a nevét, azt hiszem, nincs is szó rá, nincs szó arra, ami a semmi mögött van, és amitől rettegek, nem szégyellem kimondani, és hogy elkerüljem vagy elodázzam azt a valamit, provokálnom kell a földet, úgy, ahogy az imént tettem, válaszolva a kérdésére, csak így lehet, elkezdett remegni, hát provokáltam tovább, Nem tudom a választ, de sebaj, a nem tudás nem számít, és én nem is akarom tudni, csak az számít, hogy… azt hiszem, nem tudom…

tényleg olyan fontos ez? én számítok, a többi nem fontos, neki is csak én számítok, én, az anyja, az apa igazából nem számít, azt választja közülük, amelyiket akarja, Assane vagy Ousseynou, Ousseynou vagy Assane, tulajdonképpen mindegy, igaz, hogy nagyon különböznek, de akkor is csak én számítok, én, Mossane, az anya, az ő anyja; …dörög, jobban vagyok, jobban vagyok, megmozdult a mélység, a gyökerek feszülnek, mint az íjhúr, jobban vagyok, én én vagyok, és nem valaki más, ring a mangófa lombja fölöttem, és azt susogja, hogy te te vagy, Mossane, a nő, akit minden férfi kívánt, és akinek most már senki nem merészkedik a közelébe, csak ő, és nem tudom, hogy ő magáért van-e itt, vagy értem, a saját kérdésére keres-e választ, vagy hogy megkérdezze, mi az én kérdésem, de sebaj, ez nem olyan fontos, itt van velem, sosem hagyott el, meg akar menteni, csak azt nem tudja, mitől, hát jön, leül mellém, hallgatunk, külön-külön a múltra gondolunk, a választásainkra, kínozzuk magunkat, hogy „mi lett volna, ha”, ha nem ezt vagy azt csináltuk vagy mondtuk volna, de a sok „ha” csak bánkódáshoz vezet, mert meddő vágy megváltoztatni a múltat, visszafordítani az időt, abból csak keserűség lesz, és én nem akarok keserűséget, elég nekem a szenvedés is meg a várakozás, bőven elég, élvezni akarom, hogy dörög a föld, dühtől dübörög, és ez megnyugtat engem, minden összerendeződik, minden mozog, és immár semmi sem mozog, kitisztult a látásom, és nézem a temetőt, régóta nem félek tőle, tudom, hogy hol van a helyem, kész hely, megásott sír, és már rég benne volnék, ha nem várnék új híreket, a várakozás rabszolgája vagyok, és nem volna szabad, hogy bárki is a várakozás rabszolgája legyen, várnia kelljen azt, aki úgy ment

el, hogy nem volt meg a visszatérés ideje, de talán még az esélye sem, és én mégis várom, még mindig várom, idestova, eh, nem mindegy, mióta?, milyen hiábavaló méricskélni a várakozást, hiszen úgyse órában napban hétben évben méretik, mértékegysége a lélekszétesés: létzuhanás, szellemapokalipszis, mentális és morális képességek fokozatos megszűnése, miközben várakozunk, vagy amiatt, hogy várakozunk, lám, még mindig élek, megszoktam a semmit, és harcolok az ellen, ami ott van a semmi mögött, és nincsen rá név, vagy ha van, én nem tudom, élek, élek benne a csend burkában, és ámulok, hogy milyen hosszú tud lenni a zuhanás, de még ámulatosabb, hogy az ember zuhanás közben is képes élve maradni, igaz, nem tudom, meddig bírom, talán már nem sokáig, mindennek eljön az ideje, de akárhogy is, én döntök a sorsom felől, és éppen azért várakozom tovább, mert tudom, hogy csak rajtam múlik, mikor lépek le a színről, és nem akarom elrontani a jelenetet, így hát várok, amíg elviselhetetlen nem lesz a fájdalom, akkor majd szépen felállok, néhány lépés, és már bent is vagyok a holtak tartományában, ott vár engem egy ártatlan fényecske lény, vár engem, hát minek tovább időznöm itt, miért várakoztatom, hiszen tudván tudom, milyen gyötrelmes a várakozás, hát akkor miért, miért?, azért, mert várok, várok, mert szeretek, ilyen egyszerű, várok, mert szeretek, és remélem, hogy viszontszeretnek, bár semmi sem dereng fel a nagy várakozás horizontján, üres vonal a látóhatár, addig nézem, míg meg nem szabadulok, és azon a napon bemegyek a temetőbe, elfoglalom a helyemet, és soha senki nem okoz többé fájdalmat, és soha senki nem mondhatja, hogy nem vártam eleget, nem zuhantam a várakozás feneketlen mélységébe, nem

szomjaztam olyan szomjúsággal, melyet nem csillapíthatott a földkerekség minden vize, pedig egyetlen csepp is olthatta volna szomjamat, a visszatérés cseppje, de minden hiába, mérhetetlen sivatag választ el attól a csepptől, de a ma este mégis egy békés este, nem akarok azokra a dolgokra gondolni, mozog a föld, és kitisztult a látásom, jól vagyok, jobban vagyok, és ezt annak köszönhetem, hogy megmondtam a hangnak ott a föld alatt, megmondtam, hogy nem tudom, melyikük Elimane apja, nahát, milyen könnyű felbosszantani a férfiakat, elég annyit mondani, hogy nem tudom, de nekik se muszáj tudniuk, és ha a tetejébe megmondja az ember, hogy nem te számítasz, nem a te, hanem az én életemről van szó, attól végképp megőrülnek, édes mindegy, hogy az igazat mondod, vagy csak játszol az idegeikkel, megőrülnek, és rengenek és dörögnek, és az jólesik nekem itt a mélységek mélyén, a verem fenekén, ahol oly régóta várok, várok egyedül; …de vajon igaz-e, hogy nem tudom, csakugyan nem tudom, hogy melyikük az apa, ugyan, ezt szerintem mindig tudja az ember, tudja vagy érzi, én mindenesetre biztosan tudom, hogy melyikük, de nem árulom el, mert csak én számítok, de amúgy is, ez már a múlt, és jól van úgy, ahogy van, mindenki azt hiszi, amit hisz, sebaj, Elimane azt hiszi, hogy Assane az apja, Assane azt hiszi, hogy Elimane az ő fia, Ousseynou azt hiszi, hogy Elimane az unokaöccse, Elimane azt hiszi, hogy Ousseynou a nagybátyja, Ousseynou azt hiszi, hogy én egy kurva vagyok, aki hűtlenül elhagyta, és Assane-nak adta magát, aki úgy ment el, hogy leendő apának tudta magát, és én, én tudom, hogy mi az igazság, de a földnek azt mondom, nem tudom, mert máskülönben nem dörögne, és ha nem dörög, bonyolulttá válik

az élet, ezért azt mondom neki, amit nem szeretne hallani, nekem így jó, de közben azért elgondolkozom, hogy ugyan miért avatkozik az egész földkerekség az életembe, Ousseynou azt kérdi, miért ő, a föld azt kérdi, ki az apa, hagyjatok békét, menjetek a fenébe a kérdéseitekkel, én vagyok Elimane anyja, az ő szempontjából semmi más nem fontos, és mondtam is neki búcsúzóul, ő pedig azt, hogy visszajön, de nem jött vissza, és én várom, őt várom, nem Assane-t, akit persze szerettem, ahogy Ousseynout is szerettem, de akit várok, az Elimane, akit egyikük a fiának, másikuk az unokaöccsének gondol, de fordítva is lehetne, akárhogy is, mindketten továbbadtak neki valamit, de senki sem tudja, melyikük az apa, ettől őrjöng a föld, ezért dörög, a kedvemért dörög, és hálából talán majd egyszer elmesélem neki, hogyan is történt, amikor azon a bizonyos estén Ousseynou megjelent a házunk előtt a nagyvárosban, és hallottam a párbeszédét az őrrel, akinek Assane, mielőtt vidéki körútra indult a misszionáriussal, Assane megparancsolta, hogy senkit be ne engedjen a házba, és én már két napja halálra untam magam, úgyhogy amikor meghallottam, hogy Ousseynou ott áll az utcán, amikor hallottam a hangját, kis híján elkiáltottam a nevét, és már rohantam volna ki hozzá, de eszembe jutott, hogy az utolsó találkozásunkkor mit vágott a képembe, azt, hogy egy becstelen, bolond néger némber vagy, én azokat a szavakat nem felejtettem el, és soha nem is fogom elfelejteni, ezért türtőztettem magam, holott nagyon is szerettem volna találkozni, beszélni vele, megkérdezni, hogy van, és megmondani, hogy szerettem őt, de a fivérét is szerettem, és hogy évekig vele, Ousseynouval voltam a faluban, de most szeretnék Assane-nal lenni egy ideig, és nem akarok

választani köztük, hanem mindkettőjüket akarom, mert egyikükben is, másikukban is van valami, ami nekem kell, de nincs férfi, aki ezt elviselné, minden férfi mindent akar, a testedet egyedül saját magának, ezért jobbnak láttam, ha csendben maradok, aztán pedig támadt egy ötletem, és hogy az őr azzal volt elfoglalva, hogy elkergesse Ousseynout, kihasználtam, hogy másfelé irányul a figyelme, átmásztam a kerítésen, és a szomszéd utcában találtam magam, még fiatal, erős és ügyes voltam, az őr nem vett észre, mivel háttal állt az udvarnak, Ousseynou se látott meg, mivel nem lát szegény, úgyhogy észrevétlenül megvártam, hogy az őr elkergesse Ousseynout, és aztán messziről követtem, már sötétedett, és csak mentünk, mentünk át a városon, és bizonytalanok voltak a léptei, mint aki nem tudja az útirányt, ami meglepett, mert a vakok, ha tapogatóznak is, mindig mintha pontosan tudnák, hová tartanak, egyszóval követtem, többször is megfordult a fejemben, hogy odamegyek, megszólítom, de mégse szántam rá magam, tartottam a távolságot, és vártam az alkalmat, és végül adódott is alkalom, mert nagy sokára betért egy roskatag külvárosi fogadóba, vártam egy-két percet, aztán utánamentem, körülnéztem, nem láttam, megkérdeztem a fogadóst, hol az a férfi, aki az imént bejött, azt mondta, vacsorázik, mit akarsz tőle, mire én azt gondoltam, dupla vagy semmi, ez a hely pont úgy néz ki, mint egy fogadónak álcázott bordély, ez az ember meg mint egy magát fogadósnak álcázó bordélyos, dupla vagy semmi, megkockáztatom, és azt feleltem, hogy pénz kell, és azzal a férfival én összefutottam az utcán, és azt ajánlotta, hogy fizet, ha utánamegyek, amit én elfogadtam, de nem azonnal, mert tétováztam egy kicsit, ezért jöttem be később, mint ő, és a

fogadós nemigen hitte a mesémet, vagy ha hitte is, nem hagyta, hogy a terveim szerint alakuljanak a dolgok, azt mondta, hogy ez itt nem egy nyilvánosház, a külön szolgáltatásért fizetni kell, erre én felajánlottam, hogy a fele pénz az övé, ha elintézi a dolgot, mire ő ingatta a fejét, aztán azt mondta: fiatal vagy, formás vagy, öröme lesz benned, aztán meg hogy menjek ki a szálloda elé, ott várjak, majd szól, ha sikerül megállapodni a vendéggel, és akkor én kimentem a sötétbe, és ott ácsorogtam, mint egy igazi utcalány, és az elhaladók végigmértek, és vággyal teli pillantásokat vetettek rám, de a vágy mellett undor is volt a tekintetükben, vagy tőlem, vagy maguktól undorodtak, nem tudom, de az biztos, hogy tetszettem, megkívántak, sőt egy férfi megkérdezte, hogy én vagyok-e Salimata Diallo, mondtam, hogy nem, mire ő azt mondta, hogy pedig pont olyan a csípőm, és elmentében még visszaszólt, hogy de szívesen meglovagolna, és furcsa volt, mert egyfelől szégyelltem magam, másfelől viszont olyan büszke voltam, mint tán még soha, szent szajhának éreztem magam, isten megszentelt szajhájának, aki az elátkozott lelkek üdvét szolgálja, és már épp kezdtem volna pisszegni, leszólítani a járókelőket, amikor kijött a férfi, mármint a fogadós, jött és mondta, hogy az emberem túl van a vacsorán, evett, ivott, most rajtad a sor, tedd még szebbé az estéjét, az árban megállapodtunk, ez a szobaszáma, mire én bárgyún megköszöntem, és mentem a mondott szobához, bekopogtam, Ousseynou kiszólt, hogy tessék, én beléptem, és ott feküdt meztelenül az ágyon, készen állt, a félhomályban alig láttam az arcát, és nem is mondott semmit, mégis éreztem, hogy tele van dühvel, ez most nem a beszélgetés ideje, gondoltam, neki nem kellenek szavak, nekem sem kellenek szavak, mást

akartam, nem szavakat, úgyhogy levetkőztem, lefeküdtem mellé, ő pedig rám vetette magát, ádáz haraggal, birtokba akart venni, elrabolni önmagamtól, de emberére akadt, nem csak ő tévelygett a sötétben, és akarta kitölteni valakin a dühét, én is szabadjára engedtem mindent, ami felgyülemlett a bensőmben, és összecsaptunk, úgy szeretkeztünk, mintha harcolnánk, de a vad birokban benne volt az elveszett kapcsolatunk igazsága, összevegyülő nedveinktől lett lucskos az ágy, azt hittem, rám fog ismerni, de hát nem ismerte a testemet, és különben is úgy nekivadult, hogy a hangomat sem ismerte meg, pedig hangos voltam, nem ismerte meg az illatomat, a kezemet, nem látott, nem hallott, a szó átvitt értelmében is vak volt, és amellett telhetetlen, de én nem hagytam, hogy felülkerekedjen, semmiben nem maradtam adósa, mígnem kimerülten, zihálva lehanyatlottunk az ágyra, levegő után kapkodva néztem őt a félhomályban, szép volt, szerettem volna szólni hozzá, de nem volt mit mondanom, így hát felkeltem, felöltöztem, és már indultam, amikor megkérdezte, hogy hívnak, mire én, nem is tudom, miért, magamnak is váratlanul, azt a nevet mondtam, amit a járókelőtől hallottam,  Salimata, mondtam, Salimata micsoda, kérdezte Ousseynou, Salimata Diallo, válaszoltam, Salimata Diallóról én akkor hallottam először, amikor az a férfi az utcán, aki ismerte, azt mondta, hogy hasonlít a csípőm az övére, téged dicsérnek a városban, rólad mondják, hogy csodálatosan riszálod a picsádat?, kérdezte Ousseynou, azt feleltem, hogy igen, engem dicsérnek, és most már te is tudod, hogy miért, azzal kimentem, nehogy a végén mégis megismerje a hangomat, de azt hiszem, beszélhettem volna egész éjszaka, akkor sem ismert volna rám, kiosontam a fogadóból, a

járandóságomat is veszni hagytam, hazamentem, és az őr igencsak elcsodálkozott, amikor meglátott, mert elmenni nem látott, csak megjönni, azt mondtam neki, ne vegye a lelkére, madár vagyok, repülni tudok, és babonás lévén erre rémülten kimeresztette a szemét, én pedig szépen bementem a házba, és vártam Assane-t, másnap megjött, és én jó feleség módjára, mint aki már hiányolta az ő emberét, felkínáltam magam, és három hónap múlva kiderült, hogy gyermeket várok, és hogy pont azoknak a napoknak az egyikén estem teherbe, amikor mindkét fivérrel együtt háltam, megmondtam Assane-nak, hogy áldott állapotban vagyok, és ő majd megőrült örömében, eszébe se jutott, hogy nem ő az apa, viszont néhány nap múlva bejelentette, hogy megy a háborúba, értünk fog harcolni, a gyermekéért és értem, mennie kell, én elfogadtam, amit mond, tudtam, hogy Assane ilyen, szereti Franciaországot, hát hadd menjen, nem is haragudtam rá, azt hitte, hamar véget ér a háború, a legyőzhetetlen Franciaország Isten segedelmével egykettőre megnyeri a háborút, és mire a gyermeke megszületik, hazaér, de én tudtam, hogy nem fog visszatérni, így vagy úgy, de mindenképp a szeretett Franciaországában marad, amelyért kész meghalni, így hát elengedtem őt, és attól fogva semmi nem számított, csak a gyermekem, és még amikor Assane visszavitt a faluba, és a fivérére bízott, még akkor is azt gondoltam magamban, hogy egyedül a gyerek fontos, és kitartottam, amikor Ousseynou megvetéssel beszélt rólam, mert csak a gyerek számított, kitartottam, amikor el akart kergetni minket, végtére jó oka volt rá, és kitartottam, amikor hajlandó volt befogadni minket, a magzatot és engem, azon az éjszakán, amelyen Assane olyan meghatóan búcsút vett tőlem, kérve,

hogy viseljem gondját a gyermeknek, míg vissza nem tér, és meghagyta, hogy milyen nevet kapjon a születendő fiú vagy leány, mindent elfogadtam, és Assane elment, szomorúan, de boldogan, hogy mehet, és én Ousseynouval maradtam, és a gyerek megszületett, és az Elimane Madag nevet kapta, és az én gyerekem volt, az apa nem számított, Assane vagy Ousseynou, nem számít, melyikük az apa, csak az volt fontos, hogy én szeretem őt, úgy szerettem, mintha én magam nemzettem volna, és igenis tőlem fogant, szerettem, és ő tudta, bárhol van is a nagyvilágon, tudja, bár néha megfeledkezik róla, hogy szerettem, és hogy várja az anyja, a lelke mélyén tudja, hogy várom, és hogy a szeretetem fontosabb, mint az, hogy melyikük a biológiai apja, én, én tudom, és ha megkérdezi, neki megmondom, egyedül neki mondom meg, senki másnak, a föld hangjának a legkevésbé, annak a férfihangnak továbbra is azt ismételgetem, hogy nem tudom, hadd dörögjön és rengjen, én pedig hadd legyek jól, hadd lássak tisztán, hadd legyen erőm végigmenni a vége nincs várakozáson, édes kis fiam, Elimane, hol vagy, mi van veled, Eli, gyere vissza, megígérted, gyere vissza, mielőtt kilépek a mangófa alól, és elfoglalom helyemet a temetőben;

MÁSODIK RÉSZ Nyomkeresők és nyomot hagyók

1 Siga D. már régóta hallgatott. Úgy éreztem, hogy hajnalig is eltarthat a csönd, talán kívántam is. A  történet minden szereplőjének életében volt egy törés. A sorsok mögül fölvillant egy kérdés, de olyan erővel, hogy azt, aki létük talányát kutatta, elvakította a nagy fényesség. Ousseynou Koumakh, Tokô Ngor, Assane Koumakh, Mossane, Elimane… A  megnyíló múlt árnyai bonyolult koreográfiájú, lenyűgöző táncot lejtettek előttem. Tudták-e a jelenük színpadán, hogy a jövőnek játszanak? Kevésbé metaforikusan: eszükbe jutott-e, hogy az életük szenvedélyesen foglalkoztat majd más embereket a haláluk után? Megjelent előttem Brigitte Bollème, ahogy a fényképeken egyenesen az utókorra szegezi a tekintetét. Vajon az imént hallott elbeszélés szereplői – akárcsak Bollème – nem akartak-e jeleket küldeni a jövőnek? Ezt feleltem a kérdésemre: Ugyan már, Diégane, dehogy akartak, ne légy ostoba! A látszat az ellenkezőjét sugallja ugyan, és a létnek szükségképpen a még ismeretlen jövő az iránya, de igazából egyetlen ember sem gondol a jövőre. A  múlt köti le a gondolatainkat; miközben a jövő felé haladunk, és egyre változunk, a múlttal foglalkozunk, múltbeli énünk titkait akarjuk megfejteni. Nem holmi gyászos visszarévedés ez. Arról van szó, hogy a két egyformán szorongató kérdés közül – Mit teszek majd?; Mit tettem? – emez utóbbi a súlyosabb, nem ad lehetőséget korrekcióra, nem ad új esélyt. A Mit tettem?-ben ott

kong a lélekharang: Elvégeztetett. A  tisztességes ember kérdése ez, aki hirtelen felindulásból bűnt követ el, és amikor felocsúdik, fogja a fejét: Mit tettem? Az ilyen ember tudja, mit tett. Főképp azért borzad el, mert tudja, hogy tettét nem tudja meg nem történtté tenni, helyrehozni. A  végzetesség és a helyrehozhatatlanság tragikus tudata miatt van, hogy az ember legjobban a múlt miatt szorong. A  holnaptól való félelembe vegyülhet némi remény, még ha tudjuk, hogy alighanem csalatkozni fogunk, akkor is; a holnap nyitott, hátha történik valami, hátha tehetünk valamit, hátha bekövetkezik a csoda. A tegnaptól való félelmet semmi nem enyhítheti. A lelkifurdalás és a bűnbánat sem változtat azon, hogy  a múlt visszavonhatatlan, ellenkezőleg: megerősíti, hogy örök a hatálya. Nem csak azt sajnáljuk, hogy az történt, ami történt, hanem azt is – főleg azt –, hogy ami történt, örökre úgy marad. Egy szó, mint száz, nem – gondoltam magamban –, a történet szereplői nem a mának játszottak, Diégane, nem a mának, amelyből visszatekintesz rájuk, és azért nem érted a jeleket, mert nem is próbáltak jeleket küldeni neked. A saját múltjukkal voltak elfoglalva. Éltek, és a teher, amit a vállukra raksz, csak a te válladat nyomja: ezek a te vágyaid, a te kérdéseid. Elimane, Mossane, Ousseynou Koumakh és Assane Koumakh nem kértek semmire. Te űzöd őket az időben, és nem fordítva. Magától értetődőnek véljük, hogy visszatér a múlt, kísérti és benépesíti a jelent. Fordítsuk meg, úgy is érvényes, sőt érvényesebb: mi kísértjük az elődeinket, mi nem hagyunk nyugtot nekik. Mi vagyunk a tulajdon történetünk kísértetei, a kísérteteink kísértetei. –  Többször megpróbáltam könyvet írni a történetből – törte

meg a csendet Siga D. – Nem sikerült. Talán mert túl közel van hozzám, túl mélyen érint. Igaz, minden, amit eddig megírtam, ugyanilyen mélyen érint. Jó, nem sürget az idő. Egyszer majd ezt is megírom. Vagy megírod te, miért ne? Siga D. elhallgatott. Talán azt várta, hogy mondjak valamit, de nem mondtam semmit. Azt sugallja, hogy nekem kellene megírnom ezt a regényt? Megkért, hogy írjam meg? Megkérdezte, hogy meg akarom-e írni? Nyilván azt feltételezi, hogy ezért jöttem el hozzá. –  Három napra rá, hogy elmondta élete történetét – folytatta Siga D. –, apám meghalt abban a rothatag szobában. Gyászba borult a ház, kisírt arcú emberek járkáltak az udvaron, és zokogtak fel őszintén vagy tettetett búbánattal: vigasztalan vagy annak látszó mostoháim, elapátlanodott testvéreim. Én, titkon, ujjongtam. Elolvastam Az embertelenség labirintusát. A  temetővel szemben, a mangófa alatt olvastam, mintha meg akarnám idézni a hely szellemét, amelyből a könyv fogant. Sokszor olvastam a könyvet. Mindig nagy izgalommal. Mindig felfedeztem benne valami újat. De az első olvasások döbbenetét meg sem közelíthették a későbbi élmények. Úgy éreztem, hogy Elimane nem csak annak a valahai királynak a történetét mondja el, aki mérhetetlen hatalomvágyában embereket éget, ez egyszersmind személyes történet is. Az övé. A  családjáé, a családunké. Ez a könyv nekem szól. Személyre szól, mint minden esszenciális könyv. Apámat eltemették. Nem mentem oda a sírjához. Azt hiszem, megkönnyeztem volna. Hát menekültem. Elköszöntem a mostoháimtól. Azt hiszem, tudták, hogy soha nem megyek vissza. Felégettem a hidakat. A  fővárosba mentem. Végre szabad voltam. Harcra készen.

Egyetlen vagyonom ez a könyv. Beiratkoztam a bölcsészkarra. Néhány hétig egy anyai nagybátyámnál laktam, aztán sikerült helyet találnom az egyetemi kollégiumban. Fizetni nem tudtam. Na és, majd lesz valahogy. Szomjaztam a világra. Az élet minden cseppjét magamba akartam szívni. Belevetettem magam az életbe. – Az akkori élményeidből írtad később az Elégia a fekete éjhez című könyvedet? – Igen. Megint elhallgatott. Az Elégia a fekete éjhez volt Siga D. első könyve, azzal szerzett írói hírnevet. Azt szeretem legjobban az egész életműből. Azzal kezdődött a botrányok sorozata, a többi műve csak tovább botránkoztatta a szenegáli társadalom nagy részét. Egy Marème nevű bölcsészlányról szól, akinek hatalmas a szexuális étvágya, de magányos, szeretet- és halálvágy gyötri. A  beteljesedést, az abszolútumot keresi az egymást követő testekben meg a számtalan érzelmi kalandban, és éppen a kettősségből – a puszta szexualitás meg az ártatlan szeretetre való sóvárgás fájdalmas zűrzavarából – születik a könyv szépsége. Nem lehet tudni, hogy a zabolátlan keresés felemeli vagy lealjasítja-e a lányt, felizzítja vagy kioltja-e az életét. Marème szemlátomást mindent akar, és mindenhol keresi ezt a mindent, az egyetemben, a férfiakban, a nőkben, a magányos élvezetekben és a főváros utcáin, ahol sokakat vonz csillapíthatatlan szexuális étvágyának a híre: kíváncsiakat, névteleneket, marginálisokat, szűkölködőket, bulizókat, libertinusokat, de médiaszemélyiségeket is, politikusokat, vallási méltóságokat, akik vizet prédikálnak, de bort isznak, titkon bűnös, kicsapongó életet élnek. Marème elbeszéli, hogy a