Mohamed Mbougar Sarr - Az emberek legtitkosabb emlékezete

úgy tudom elviselni, ha még őrületesebb üvöltést, még süketítőbb hangokat gerjesztek a fejemben. Kinyitottam a szemem. Nem a kútban voltam, hanem az udvaron. Mellettem két élettelen emberi test, a szüleim teste. Becsuktam a szemem. Eleredtek a könnyeim. – Kis híján megölt – mondta egy hang mögöttem. A halál hangja. Megfordultam. Ijesztő alakra számítottam, tagbaszakadt szörnyetegre. A  férfi, akit megláttam, alacsony és keshedt volt, a megjelenése majdhogynem nevetségesen banális. Ő volt a halál. Néztem rá, és nem bírtam megszólalni. –  Kis híján megölt az anyád, de az utolsó pillanatban megláttam, hogy egy pengét vesz elő a hajából. Üvöltött, de közben azon mesterkedett, hogy megöljön, a másodperc törtrészén múlott, hogy sikerült félrehemperednem. Rájött, hogy vége a dalnak, és mielőtt kinyírtam volna, elmetszette a saját torkát. Úgy halt meg. Utána átkutattam a házat, átkutattam mindent, és megtaláltalak a félig kiásott kútban, ájultan. Mi a neved? Hallgattam. –  Nem baj, fiam, a neved nem fontos. Hallottad az anyád üvöltését, mielőtt elájultál? Bólintottam. – Jó, akkor nem öllek meg. Már így is majdnem halott vagy, és sokáig fog tartani az agóniád. Isten veled, ifjú árva. Én is árvaságra jutottam, még annyi idős sem voltam, mint te most. Azóta olthatatlan düh van bennem. Az tart életben. Tégy úgy, mint én. Gyűlölj engem, szedd össze minden dühödet, legyél erős, válj harcossá, gyilkossá, onts vért, kutass fel, ha majd nagy leszel, és állj bosszút, amiért iszonyatos szenvedést okoztam anyádnak.

Úgy megkínoztam, hogy olyat kevesen kaptak, amióta világ a világ. Isten veled, fiam, isten veled. Higgadtan, megfontoltan beszélt. Keresztet vetett, aztán nyugodt léptekkel távozott. Egész éjszaka ott maradtam az udvaron a szüleim holttestével. Amikor megvirradt, visszabújtam a kútba, és vártam. Vártam, hogy visszajöjjön és kiszabadítson a halál. Vagy a csoda: anyám. Nem jöttek vissza, egyikük sem. Akkor előjöttem magamtól, éhes voltam, az udvaron hagytam a holttesteket, és elindultam egyedül a nagynéném falujába, ismertem az utat a dombon át. Senkivel sem találkoztam, csak a domb békéjét éreztem, az erdő szellőjét az arcomon. A  halál pihenőt tartott az idill árnyékos ligetében, de a természet szépsége nem hatotta meg, még csak le sem lassította a menetét. A  szép környezetben még jobban meg tudta mutatni magát. A  tökéletességét. A  szellemét. Mi következik ebből? Talán az emberi sors alábbi meghatározása: Minél szebb a látvány, annál teljesebb a borzalom. Mik vagyunk? Vérgyűrű a fény díszdobozában – vagy fordítva. És az ördög vihogva húz fel bennünket a gyűrűsujjára. A nagynéném faluját is megtámadták. Már a falu határában láttam. A  menekülés nyomai a földön, a félelem párája a levegőben. De a lakók a faluban maradtak, vagy – eleven bumerángok – visszatértek, mert nem volt hová menniük. A  nagynéném otthon volt. A  karjába vetettem magam. Rögtön tudta, mi történt. Én is tudtam: a nagybátyám halott, a két unokatestvérem halott. Három napra rá mentünk vissza a falunkba. A szüleim holtteste eltűnt. Csak barna vérfoltok voltak a homokban. Sosem derült ki, hová (és kik) temették  el őket, az sem, hogy egyáltalán el vannak-e temetve. Az a hír terjedt el a

környéken, hogy fekete mágusok szedik össze a hullákat, azok kupeckednek velük, és nyilván pompásan virágzik a gyászos üzlet, nemhiába teríti holttestek szőnyege Zaire földjét. Csak a nagynéném maradt nekem az egész családomból, és csak én maradtam neki. Kettesben menekültünk Európába. De illúzió, hogy elmenekültünk: a magamfajták sosem hagyják el a hazájukat. Vagy a hazánk tart fogva minket. Sosem jöttem elő a félig ásott kútból. Az eltelt időben én ástam tovább. Benne vagyok. Belőle írok neked, mindig mindent belőle írtam. Visszhangzik benne az üvöltés. De már nem dugom be a fülemet. Sokáig azért írtam, hogy ne halljam. Mostantól azért írok, hogy halljam. Mert hallanom kell. Csak eddig nem volt bátorságom, hogy bevalljam. Az embertelenség labirintusa adott erőt. Erre tanított vagy emlékeztetett: a fájdalom legmélye mindig megőriz valami igazságtöredéket. Nekem ez a hely az idő, a múlt tartománya is egyben. Keresztül-kasul járom, és hagyom, hogy keresztülüssön, akárha nyílvesszőket repítene belém; körbejárom, megnézem különb-különb szögekből, ráirányítom a nappal és az éj összes fényeit. Nem hiszem, hogy szét kéne zavarni a kísérteteket; jobb beállni közéjük a körbe, és rá se rántva a félelemre, melytől megfagy a vérünk, vacog a fogunk, körültáncolni a tüzet, vállalni mindent, amit a múltjából vállalnia kell az embernek. Le van szarva a traumafeldolgozás módszertana. Utálom, amit kötelezővé tesznek, ami jelszóvá válik. Dolgozd fel a traumád! Gyorsan! Hatékonyan! Menjenek a picsába! Én az igazságot akarom, a zuhanás, a hosszú, a végtelen zuhanás, a kudarc igazságát. Semmit nem teszek jóvá. Ami elpusztult, nem lehet jóvátenni. Nem vigasztalok, és nem vigasztalódom. Igazságra vágyom, és nincs ennél hatásosabb

talizmán a Gonosz ellen. Akkor is az igazság kell nekem, ha az igazság a halál. Eltűnt utakat keresek. Megmarad a nyomuk, noha már visszafoglalta őket a természet. Egyetlen térképen sincsenek rajta. Mégis csak azok az utak fontosak. Tudom, hogy ismered Wittgenstein Tractatusának zárómondatát: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Csakhogy amiről hallgatunk, azt azért meg lehet mutatni. Ez a mi dolgunk: ne gyógyítsunk, ne ápoljunk, vigasztaljunk, oktassunk, neveljünk, de lássuk és mutassuk meg a szent sebet! Ezt jelenti számomra Az embertelenség labirintusa. Minden egyéb kudarc. Elimane egy afféle végső könyvet akart írni? Kudarc. A  világ tele van végső könyvvel. Minden nagy szöveg a világ potenciális sírfelirata. A történelem végső könyve mindig a soron következő könyv: hosszú múltja van, és máris régi jövője. Meg akarta mutatni a mimézis kreatív energiáját? Kudarc. A  kísérlet eredménye tehetségről és műveltségről tanúskodó, szellemes konstrukció, de végül is gyengének találtatott, összedőlt. Tisztelegni akart az előző évszázadok irodalma előtt? Vereség. Ami utalások hosszú sora volt, azt szánalmas plagizálásnak ítélték, nem vették észre, hogy eleve gazdag volt a mű, nem lopás által vált gazdaggá. De ez a sok csalódás végső soron okulásunkra szolgál, Faye. Mert ki volt igazából Elimane? Nem tudom, hogy az elmúlt hetekben milyen utakra vezetett. De van egy lehetséges válaszom: Elimane az volt, akivé nem szabad válnunk, és akivé lassacskán mégiscsak válunk. Figyelmeztetés, amelyre nem volt fülünk. Figyelmeztetés nekünk, afrikai íróknak: találjatok ki saját hagyományokat, alapozzátok meg irodalmatok történetét,

termékenyítsétek meg a fantáziátokat, alakítsatok ki új műformákat, és próbáljátok ki őket a tulajdon tereitekben, legyen föld, ami a tiétek, és amin képesek vagytok létezővé válni magatok számára… és egyúttal mások számára is. Ki volt igazából Elimane? A  gyarmatosítás legkifinomultabb és legtragikusabb terméke. A  legragyogóbb siker, nagyobb, mint megannyi aszfaltút és kórház, vagy akár a katekézis és a gyarmati történelemoktatás („őseink, a gallok”). Jules Ferry, a nagy kolonizátor forog a sírjában. De Elimane azt is szimbolizálta, amit ugyanez a gyarmatosítás ellehetetlenített, mert a fehérek atavisztikusan irtóztak a meghódított népektől. Elimane szeretett volna fehérré válni, de nyomatékosan emlékeztették, hogy nem fehér, és tehetsége ellenére soha nem is lesz az. Minél jobban bizonyította, hogy kulturálisan patyolatfehér, annál jobban lenyomták a négerségbe. Lehet, hogy jobban értette Európát, mint maguk az európaiak. Na és? Mire ment vele? Névtelenül végezte, eltűnt, nem maradt híre-pora. Te is tudod: a gyarmatosítás megszomorítja a gyarmatosítottakat, halált vet, káoszt arat. Egyszersmind – ez a legpokolibb sikere – az emberekbe plántálja a vágyat, hogy hasonuljanak azokhoz, akik elpusztítják őket. Ímhol Elimane: a megtestesült elidegenedés. Azt gondolom, Faye, hogy ránk is az ő sorsa vár, ha Európa után futunk, ha futunk a hatalmas nyugati irodalom után: mindannyian Elimane-ok leszünk, ki-ki a maga módján. Lehet, hogy már most oda jutottunk, ez esetben ne várjuk tétlenül a végső megsemmisülést. Mozdulnunk kell, Faye. Mozduljunk, különben megfulladunk. Kíméletlenül elgázosítanak bennünket, és az lesz a legszomorúbb az egészben, hogy senki sem kényszerít

bennünket, a hírnév reményében önszántunkból rohanunk a halálba. Fekete szappant főznek belőlünk. A  hóhéraink majd azzal mossák kezeiket, szép tisztára. Elimane nem azért tűnt el a süllyesztőben, mert plagizátornak tartották, hanem mert olyan reményt táplált, amit nem volt szabad neki. Lehet, hogy keserűségből lépett le a színről, de én azt remélem, hogy végül rájött: ahhoz, hogy létrehozza igazi művét, a sajátját, nem történhetett vele jobb dolog, mint hogy kiűzzék a francia irodalomból. Az elmúlt napokban elhatározásra jutottam, Faye: nem megyek vissza Franciaországba. A közeljövőben biztosan nem. Az is lehet, hogy soha. Amit igazán meg akarok írni, azt csak itt lehet, a kutam közelében. Esszenciális metafora, hogy a kút csak félig van kiásva: ez életem tragédiája és értelme. Teljesen ki kell ásnom. Folytatnom kell, és be kell fejeznem, amit apám megkezdett. Ez nem önpusztítás, hiszen még nem is tudom, ki vagyok, még keresem magam. Amiről azt hittem, hogy én vagyok, valójában más ének szubsztanciája volt. Ideje kigyomlálni őket. Nem megyek vissza Párizsba, ahol egyik kézzel adnak, másikkal megfojtanak. Az a város a mi édennek álcázott poklunk. Itt maradok, írni fogok, tanítok, színháztársulatot alakítok, az utcákon fogunk játszani, verset szavalni, elmondani és megmutatni, mit jelent művésznek lenni itt, még ha azzal jár is, hogy felkopik az állad, megdöglesz, mint egy nyomorult kutyakölyök, mert elgázol a fék nélküli tragacs formáját öltő valóság. De akkor is itt leszek, itt! Köszönöm, hogy a kezembe adtad a Labirintust. Tudom, hogy nem értesz egyet velem: mindig is úgy vélekedtél, hogy kettős kötöttségünk a mi igazi terünk, otthonunk, ezt kell

belaknunk erőnk szerint, ezt a súlyos terhet kell vállalnunk mint civilizációs fattyaknak, akik annak köszönhetik születésüket, hogy a történelmüket megerőszakolta, felcsinálta egy másik, egy öldöklő történelem. Félek, hogy amit te kettős kötöttségnek nevezel, igazából a pusztító ész újabb csele. Azt is tudom, hogy az lesz a véleményed, hogy megváltoztam, hiszen eddig pont azt vallottam, hogy édes mindegy, hogy mi a helyszín, a mű egyetemes érvényű lesz, ha az írónak van mondanivalója. Most is így gondolom. De mostantól azt is gondolom, hogy nem mindenhol találunk rá a mondanivalónkra. Írni bárhol lehet. De nem lehet bárhol rájönni és tudatosítani, hogy mit kell megírnunk. Ez világosodott meg előttem, amikor újraolvastam Elimane könyvét. Bárhol jársz most, Faye, remélem, megtaláltad, amit nem kerestél. Biztos vagyok benne, hogy szép lesz, amit majd írsz belőle. Okvetlenül küldd el! Hamarosan megadom az új címemet. Üdvözletemet küldöm a kutamból, bajtárs, és üdvözlöm megmentőmet is, aki talán a tiéd is lesz: Éljen Elimane és az ő kurva könyve! Musimbwa Kihűlt a kávém. Magam előtt látom Musimbwát, ahogy ül a félig kiásott kútban. Megfogadom magamban, hogy majd írok neki, amikor túl leszek ezen az egészen. Nem azért, hogy válaszoljak a levele erre vagy arra a pontjára, hanem hogy megmondjam neki: esztelen, őrült és túlzó a gesztusa, de nagyon bátor. Musimbwa levele kihívás. Az van benne: ez voltam, ezzé tett a könyv. Most rajtad a sor: mutasd meg, van-e vér a pucádban! Visszaülök a kocsiba, indulok tovább.

2 Faticktól néhány kilométernyire letérek délnyugati irányba, aztán újabb letérő, és már egy vörös földúton haladok az egykori szerer királyság belsejébe. Nincs messze a szüleim faluja, itt ringott a képzeletbeli bölcsőm. Visszafelé jövet majd benézek, üdvözlöm az ott élő rokonokat. Ahogy a keskeny lateritúton zötyögök, van időm eltűnődni, hogy vajon mi van abban a könyvben, amely itt íródott valahol, Elimane falujában, nem messze az én falumtól. Mi vonz arra a helyre, amelyik Az embertelenség labirintusát is ihlette, azt a könyvet, amelyet messze-messze innen olvastam, és amely sorsdöntő felfedezés volt számomra, mert nem is azt éreztem, hogy valamikor majd fontos szerepe lesz az életemben, hanem azt, hogy már az előtt velem volt, és hatott rám, hogy egyáltalán a kezembe vettem volna, talán már a születésem előtt is; öröktől fogva várt és delejezett. Igen, ez az érzés hatott át azon az éjszakán, amikor – Anyapók hálójából kiszabadulva – először olvastam Az embertelenség labirintusát. Azóta szorongatom, szorítom magamhoz, ő pedig vonszol magával át hegyeken és szakadékokon, át téren és időn, vonszol élők és holtak között. És most itt vagyunk, újra itt, őseink földjén. Gyalogszerrel vagy lovon, szamárháton, szekéren, robogón, szalma- vagy vászonkalapban férfiak, nők, gyerekek járnak az úton, lehúzódnak, megállnak, nézik, ahogy elhaladok. Vannak, akik barátságosan odaintenek, de a legtöbben tudomást se vesznek

rólam. A  települések határában kutyák futnak versenyt a kocsival, játékosan vagy fenyegetően. Rőzsesövénnyel körülkerített földimogyoró-parcellák és gyepek váltogatják egymást, imitt-amott még tehenek legelésznek, mielőtt éjjelre behajtanák őket. Idén későn köszöntött be az esős évszak, és kevés volt az eső; már szeptember közepe van, de még nem takarították be mindenhol a cirkot. Az út széléig is kifutnak sorok, és ahogy a belógó levelek verdesik a szélvédőt, az olyan hangot ad, mintha nagy bogarak csapódnának az üvegnek. Emlékszem, gyerekként alig vártam, hogy a cirok erdővé magasodjon: a levelei meséket susogtak. Változik a kép, a termőföldek és legelők után sós lapály. Nincsen pereme, nincsen határa, a lágyan ívelő látóhatárig szalad a tekintet. Aztán mégis visszafogja, körkörössé lassítja futását, és ha megkésve is, meglátja a sok szépséget, amelytől gazdag e táj, meglátja, ahogy szétszórt tavacskák csillámló tükrében nézegeti magát a nap, mielőtt nyugovóra térne. Közeledem a Sine Saloum folyó egyik ágához. Már nincs messze a falu. Tíz perc, és odaérek. Ez most már nem távoli képzet, hanem látható, mérhető, konkrét valóság. Vadul fékezek. Porfelhő száll föl, és amikor elül, ijesztően mozdulatlan a világ. Eltölt a lét szédülete, a világba vetettség magánya. Lehunyom a szemem, mint egy kisgyerek, aki megijed, mert valami rosszaságon kapták. Kinyitom a szemem, a könyvön állapodik meg. A  Labirintus azt sugallja, hogy ne menjek tovább, forduljak vissza, térjek haza. Mitől félek? Attól, amit találni fogok, vagy attól, hogy semmit sem fogok találni? Egy belső hang azt súgja, hogy

Elimane visszajött ide, és írt és hagyott valamit, egy másik hang azért imádkozik, hogy ne tért légyen vissza a falujába, és Az embertelenség labirintusa legyen az egyetlen műve: vajha az legyen a sorsa, hogy belehulljon a semmibe, amiként egy csillag huny ki ezer más csillag között a kozmosz peremvidékén, és nincs más tanúja, csak ama néma égi testület, mely köréje gyűlik, elkíséri, az örök enyészetnek adja! Sokáig ülök mozdulatlanul. Jobb kéz felől úgy bomlik ki az alkony, mintha lassított film volna. A  horizont pengéje elmetszi a nap szemgolyóját, pont középen, mint Buñuel filmjében, az Andalúziai kutyában, és a felhasított aranygömbből cinóbervörös fényláva ömlik szét, indigókék és kékesfekete csillámok pattannak szét a felületén, szétfolynak, tovaterjednek, daganattá fúvódnak az ég testén. Leszáll az est, szelíden, ahogy falevél libeg alá a tóra.

3 A falu szélén hagytam a kocsit, gyalog jöttem tovább, és már a harmadik embernek teszem fel a kérdést, de a húszévesforma fiatal nő ugyanazt válaszolja, mint a másik két megszólított: – Sajnálom, nem tudom, ki az az Ousseynou Koumakh Diouf. – Vannak Dioufok a faluban? – Hogyne volnának, én is Diouf vagyok. Ndé Kiraan Diouf. De Ousseynou Koumakh Dioufot nem ismerek. Kérdezz meg valaki mást. Megköszönöm, elköszönök, megyek tovább. A  lány utánam szól: – Él még az az ember? Visszafordulok. –  Nem. De nekem azt mondták, hogy elég, ha a nevét mondom, útba fognak igazítani. – Rég meghalt? –  Jóval az előtt, hogy te megszülettél. Még én sem voltam a világon. – Akkor a nagyanyám talán ismerte. Gyere velem. Újra köszönetet mondok, és mellészegődöm. Nincs közvilágítás, de a házak előtt, az udvarokon elemes vagy napelemes lámpák adnak némi fényt. Ndé Kiraan alakja egyszerre lányos és asszonyos, a léptei is könnyedek, de csípője ringása már érett nőre vall. – Diégane Latyr Faye vagyok.

– Örvendek. Gondolom, te jöttél autón. – Honnan tudod? –  Mostanra már az egész falu tudja. Messziről hallatszott. És én azt is tudom, hogy melyik szerer faluba való vagy. A kiejtésed elárulja. – Na melyik az a falu? Felém fordul, mosolyog. Ő is évődve válaszol: – Ha megmondom, nekem adod az autód? – Nem is tudsz vezetni. – Ki beszél vezetésről? Eladom. És mielőtt bármit felelnék, kimondja a szüleim falujának a nevét. – Eltaláltad. – Akkor enyém az autód! Kedvesen csúfolódós a hangja. Jólesik, hogy ilyen könnyedén beszédbe elegyedett velem. Egy házhoz érünk, amely előtt egy öregasszony üldögél. Úgy ül ott, mintha soha el sem mozdult volna őrhelyéről, mintha fáradhatatlanul kémlelné az utcát, jön-e valaki, nem téved-e arra véletlenül valami idegen. Ndé Kiraan bemutat a nagyanyjának. Szertartásosan üdvözlöm, érdeklődöm a hogyléte felől, a szerettei hogyléte felől. Mikor ez megvolt, megkérdezi, mi járatban vagyok. –  Ousseynou Koumakh Diouf házát keresem. Itt élt valaha. Megkérdeztem az unokáját, de ő nem tudott felvilágosítást adni, még a nevet sem hallotta soha. – Mert nem is ismerhette. Amikor Koumakh Diouf meghalt, ha ugyan arról a Koumakh Dioufról van szó, akire gondolok, de efelől kevés a kétségem, ha róla van szó, akkor a halála idején

Ndé Kiraan anyja… Rog tartsa őt a tenyerén!… még annyi idős sem volt, mint most Ndé Kiraan. A nagy tudományú Ousseynou Koumakh Dioufról beszélsz, nemde? – Igen, róla. – Nos, ő régen meghalt, nagyon régen. Nagy ember volt. Igazi nagy tudományú. Sok jót tett a faluban. Engem is kigyógyított, amikor már majdnem meghaltam. – Ki az az ember? – kérdezte Ndé Kiraan. –  Majd egyszer mesélek róla. De most kísérd el ezt a szép fiatalembert Dib Diouf nagyanyádhoz! –  Őhozzá? – nézett rám Ndé Kiraan. – Miért nem ezt mondtad? –  Igen, ez érdekes – mondta az öregasszony. – Már kevesen tudják, ki volt Ousseynou Koumakh Diouf. Csak a legöregebbek emlékezhetnek rá. Annak idején azt mondták, Mbin Koumakh. De már régóta nem ezt mondják. – Mit mondanak? Az anyó elmosolyodott. –  Ha legközelebb útbaigazítást kérsz, fiam, és nem az én szépséges kisunokámmal találkozol… merthogy szépséges leányzó, nemde?… mondd úgy: Mbin Madag. Úgy mindenki tudja. Ndé Kiraan is tudta volna. Madag is nagy tudományú ember volt. Talán még annál is nagyobb tudományú, mint akinek a helyébe lépett, pedig már az is nagy tudományú volt. Jól van, menjetek. Kísérd el a fiatalembert, lelkem, és gyere vacsorázni. Mire jössz, tálalva lesz. Viszontlátásra, Diégane Faye.

4 –  Anyám imádkozik. Szóltam neki, hogy keresi. Kéri, hogy várjon. Amint végez, jön. A fiatal nő, aki fogadott bennünket, és aki szemlátomást jó barátságban van Ndé Kiraannal, egy hatalmas gyapotfa alatt mutat helyet. Ndé Kiraan azzal búcsúzik, hogy majd jön a kocsikulcsért. És csilingelően kacag, a barátnője vele kacag, és ettől még jobban feltündököl a szépségük. A fa egy tágas udvar közepén magasodik, hátul, rombuszt alkotva, négy épület áll. Szemközt, jobboldalt kétszintes hosszú lakóház, fehérre vannak festve a falai, és a mindennapi élet zajai szűrődnek ki az ajtaján. Balra, egy kicsit még hátrább, ormótlan kunyhó, a falánál egy nagy tárgy hosszú, karcsú körvonala dereng. Felállok, közelebb megyek, hogy megnézzem, mi az. Egy régi, könnyű halászcsónak; az orra két fahasáb közé szorítva, hogy fel ne billenjen. Benne nagy halom halászháló, a farának támasztva evezőlapát és hosszú szigony. A  homályban nem látni, milyen szimbólumok vannak az oldalára festve. A csónak eszembe juttatja, hogy itt már régen is halászok laktak. Tokô Ngor és a fivére, Waly, akiről csak annyit tudok, hogy a legenda szerint egy óriás krokodil ölte meg. Ousseynou Koumakh is halásznak készült, csak hát már fiatalon megvakult, és attól fogva halászháló-készítéssel és -reparálással foglalatoskodott. Lehet, hogy ezt a nagy halom hálót is ő kötötte. –  Ngirópo! – harsan a köszönés, és vet véget mélázásomnak.

Apró termetű nő áll a fa alatt. Ő lesz Mám Dib, gondolom, és ahogy megindulok felé, egyszer csak fény gyúl az agyamban: de hiszen bizonyára ő az a Ta Dib, akiről Siga D. beszélt, az egyik mostohaanyja a három közül; ha jól emlékszem, Mám Coura és Yaye Ngoné volt a másik kettő. A színe elé járulok, megejtem a tiszteletteljes üdvözlés mulaszthatatlan szertartását, és amikor hellyel kínál, leülök. Lágy és halk a hangja. Fátyolkendő van a fején, jobb kezében olvasót morzsol, a gyöngyszemek megcsillannak a sötétben. Megkérdezi, hogy vacsoráztam-e. Tagadó a válaszom, és (az igazságnak megfelelően) hozzáteszem, hogy nem vagyok éhes. Sőt éppenséggel összeszorul a gyomrom (ezt már nem mondom). Tejjel azért megkínál, és én elfogadom. Hívja az egyik gyereket, az térül-fordul, és már hozza is a tejet egy kisebbforma tökcsuporban. Átadja. Megköszönöm, a számhoz emelem a csuprot. Rég nem éreztem a friss tehéntej vad ízét, márpedig ezt nemrég fejték, legfeljebb két órája, még langyos. Gyerekkoromban, amikor iskolaszünetben néhány napot a szüleim falujában töltöttem, magam húzgáltam az egyik nagybátyám tehene tőgyét, és azonmód megittam a tejet. Most fintorba rándul a szám (remélem, Mám Dib nem vette észre), és nekikészülök, hogy előadjam jövetelem célját. De Mám Dib megelőz. –  Tudom, miért vagy itt, Diégane Faye. Nem akarom, hogy feleslegesen reménykedj: az, akit keresel, már nincs köztünk. Tavaly távozott az élők sorából. Egy éve és egy hete. Elhallgat, rám néz, várja, mit mondok. Nem árulok el érzelmet. Annál is kevésbé, mivel a közlés hallatán nincsenek is érzelmeim, helyesebben az érzelmeim nem érnek el akkora

hőfokot, hogy kiülnének az arcomra. Nem vagyok csalódott, és még csak azt sem érzem, hogy csalódottnak kellene lennem. Minden helyzetre és lehetőségre felkészültem: az elmúlt hetek rákényszerítettek. És hát, mi tagadás, ez a variáció volt a legvalószínűbb, az ugyanis, hogy Elimane valami okból csak távol volt innen. Ez a legkevésbé meglepő. Mondhatni, természetes, majdhogynem megnyugtató. Végeredményben Elimane az egész történet során távol volt, megfoghatatlan volt. Hogy meghalt, és nem találkozom vele: ez a dolgok rendje, ez felel meg legjobban a sorsa logikájának és az én Elimane-hoz való viszonyomnak. Hanem néhány másodperc múltán elillan belőlem a közömbösség, jobban felfogom a friss értesülés jelentőségét, és melegség támad a szívem körül: ezek szerint Elimane hazatért. Eddig nemigen foglalkoztatott, hogy a sorsa ilyen fordulatot is vehet, hiszen azt próbáltam megfejteni, hogy ugyan mit vagy kit keresett évtizedeken át a nagyvilágban, és most egyszer csak kiderül, hogy itt, az otthonában halt meg százkét éves korában… tulajdonképpen megható. Hallgatunk. Szellő suhan át az udvaron, meglebbenti a gyapotfa lombját. –  Tudta, hogy eljössz – töri meg a csendet Mám Dib. – Azt is tudta, hogy nem fogtok találkozni. Megmondta. Megmondta a halála előtt, hogy egy este idejön egy ismeretlen fiatalember, és érdeklődni fog róla. Rögtön tudtam, hogy te vagy az a fiatalember. Nem mondom, hogy pont ma estére vártalak, de tudtam, hogy mostanában jössz. Már régen látta. – Látta? –  Látta. Látó volt. Koumakhtól örökölte, mint más képességeket is. Nem látott mindent, és nem mindig látott. Volt,

hogy tévedett. De képes volt látni. Visszajött a képessége, amikor hazatért. Tudod, mit jelent Madag szererül? – Igen, tudom. De azt hittem, hogy… Szavamba vág: –  Akkor azt is tudod, hogy a hagyományaink szerint nem véletlenül és nem is pusztán a jó hangzás miatt kapjuk a nevünket. A névnek jelentése van. A mi közösségeinkben ez így szokás. De bizonyos emberek esetében a név nemcsak jelent valamit, és nemcsak elkülönbözteti őket a többiektől. Hanem meghatározza létüket és azt a lényt, aki hordozza és irányítja őket. Aki megmutatja az útjukat. Kijelöli pályájukat, hivatásukat. Ezt Madag magyarázta meg nekem egyszer, én csak igyekszem elismételni a szavait. Madag: a látó. Itt így nevezték őt, a hagyományos nevén. Tiltotta, hogy más néven szólítsák. Különben Courát, Ngonét, engem és egy-két falubeli aggastyánt kivéve senki nem ismerte a muszlim nevét, az Elimane-t. Ezt a portát, ahol most vagyunk, mindenki úgy ismeri, hogy… – Mbin Madag. – Úgy van. Megint hallgatunk egy sort. Természetesen eszembe jut Rimbaud híres levele, a „látó levele” és az, hogy Auguste- Raymond Lamiel, a l’Humanité újságírója úgy nevezte Az embertelenség labirintusa íróját: „a néger Rimbaud”. Most, hogy tudom, milyen utazások, kalandozások követték a könyv megjelenését, az elnevezésnek különös rezonanciája van. De tüstént elvetem a gondolatot, hogy afrikai Rimbaud-vá redukáljam Madagot, hogy irodalmi referencia-rendszerem szerint határozzam meg őt is, mint mindent és mindenkit,

holott minden egyes lény önmagában való, úgy is mondhatom: a tulajdon magányával mérhető. Kinek-kinek megvan a saját magánya, és amit itt látok, az Madag magánya. Iszom egy korty tejet. Most is idegen a számban az íz, törlődött az emlékezetemből. – Mám Dib! Lenne egy kérdésem… – Gondolom, több is van. Nos? – Találkoztam valakivel Európában, akit te is ismersz. – Siga. – Igen. –  Megtagadott minket. Szerettük. Én nagyon szerettem, jobban, mint Coura és Ngoné. Nem hittem volna, hogy egyszer csak elmegy, és soha többé nem ad hírt magáról. A  nevét sem akarom hallani. Nem jött vissza. Még akkor sem, amikor a másik két nevelőanyja meghalt. Pedig írattam levelet neki. Nem is válaszolt. Úgy döntött, hogy elfelejt minket. Kész, vége. Nem azért haragszom rá, amiket írt. Azért haragszom, mert önző, és mert hálátlan a családjához. Róla én nem akarok beszélgetni veled. –  Nem is róla akartam. De énekelt nekem egy dalt, és azt mondta, hogy tőled tanulta. Egy öreg halászról szól, aki tengerre száll, hogy megküzdjön egy hal-istennővel… Nem mondok többet. Ló nyerít az éjszakában. Súlyos csend telepedik közénk, érzem benne Mám Dib keserűségét, haragját, bánatát. Visszagondol Siga D.-re, a múltjukra, arra, ahogy elszakadtak egymástól. Bűntudatom támad, amiért feltéptem a sebet. Már épp bocsánatot akarok kérni, amikor Mám Dib énekelni kezdi a régi éneket. Áhítattal hallgatom, egészen az utolsó strófa végéig, amikor a csónak az óceánláthatár mögé jut,

és már egyedül Isten követi a tekintetével. Mám Dib elhallgat. Kis idő múlva megkérdezem, nincs-e még egy versszak. – Még egy versszak? – csodálkozik, és hallhatóan mulattatja a kérdés. – Na és ha volna, mi volna abban a versszakban, Diégane? – Úgy képzelem – válaszolom rövid gondolkodás után –, hogy hosszú távollét után hazatér a halász. De már nem ugyanaz az ember, aki volt. Azt tartják róla, hogy félbolond, szétmarta a lelkét, amit a láthatáron túl látott. Gyógyíthatatlan sebeket kapott a hal-istennővel vívott harcban. Rémálmai vannak. Alig szól a feleségéhez, a gyerekeihez. Így képzelem. – És aztán? – Aztán eltűnik. – Meghal? – Nem, hanem azt mondja, hogy visszamegy a hal-istennőhöz. –  Miért? Mert szerelmes lett belé? Vagy mert alulmaradt a harcban, és szeretne visszavágni? –  Nem tudom. Mindkettő lehetséges. De az is, hogy csak újra tengerre akar szállni. Lehet, hogy valójában nem is létezik a hal-istennő. Vagy volt, de már nincs. És a halász csak el akar menni, és kész. Mám Dib késlekedik a válasszal, de derűs a hangja. –  Mesemondó vagy, Diégane Faye. Madag ezt is látta. Azt mondta: mesemondó lesz a fiatalember, aki eljön, és érdeklődik rólam. Nem, nincs több versszak. De megmondom én neked, hogy szerintem mi volna benne, ha volna. Az, hogy évek múlva a halász hazatér, és elmeséli a gyerekeinek, hogyan győzte le az istennőt. Jól végződik a mese. Nem muszáj, hogy mindig minden rosszul végződjön. Manapság az emberek azt várják, hogy

rosszul végződjenek a dolgok. És nemcsak várják, hanem azt is akarják, hogy szomorú legyen a vége. Te érted ezt? Mert én nem, nekem ez rejtély. Azt válaszolom, hogy ami szomorú, jobban felkészít az életre, vagyis a halálra, és erre az emberek többsége hamar rájön. Lehet, hogy nem mondom, csak gondolom ezt. Mám Dib sem fűzi tovább a gondolatot. Csak nagy sokára megkérdezi, hogy még mindig nem vagyok-e éhes. –  De igen, most már igen, de miattam ne aggódjon, hoztam ennivalót, csak érte kell mennem a kocsihoz. Érte megyek, és… – Megsértesz, ha nem fogadod el a vacsorát. És kérlek, töltsd a házamban az éjszakát. Menj a kocsidhoz, hozd, ami kell éjszakára, és gyere vissza vacsorázni. –  Inkább vacsora után mennék a holmimért. Köszönöm a meghívást, Mám Dib. –  Mindjárt hozzák a vacsorát. Amíg eszel, én elvégzem az utolsó esti imámat. Utána folytatjuk a beszélgetést. Utána pedig lefekszem. Öregasszony vagyok, és az öregasszonyok korán térnek nyugovóra. Hátrabaktat a házakhoz. Néhány perc múlva az egyik lányunoka hoz egy tányér ragut.

5 –  1986-ban jött haza, hat évvel Koumakh halála után. Coura, Ngoné és én, mindhárman a temetőben voltunk néhai férjünk sírjánál. Odajött hozzánk, és rögtön tudtuk, hogy ő az, mert olyan volt, mintha Koumakh képmása volna. Úgy tudtuk, hogy Madag az unokaöccse. De megesküdtünk volna, hogy a fia. Még erősebbé tette a hasonlatosságot, hogy Madag öreg volt, hetvenéves, és ráncos arca a Koumakhéra emlékeztetett életének utolsó éveiben. Csak a termetük különbözött. Madag sokkal magasabb volt, mint a nagybátyja. Köszönt, utána velünk imádkozott a sírnál. Utána azt mondta, hogy beszélni szeretne velünk, elmondani, hogy ki ő. De Coura, aki a legidősebb volt köztünk, az első feleség, azt mondta: „Tudjuk, ki vagy. Koumakh… Rog tartsa őt a kebelében!… beszélt rólad, mielőtt eltávozott. Te vagy Madag.” Koumakh odahívott bennünket a halálos ágyához, és elmondta a Mossane-nal való történetét. Én voltam a legfiatalabb feleség. Már korábban hallottam mindenfélét azokról az időkről, amikor én még a világon sem voltam, vagy csak egy-két éves. Szerelmi történetet emlegettek, nagy indulatokat, féltékenységet Koumakh és az ikertestvére közt, aki aztán örökre eltűnt, Mossane-ról, a bolond asszonyról, aki a temető mellett élt a mangófa alatt. Kislánykorom óta hallottam a történetet. Az öregek beszélték a faluban. Sokféle változata terjedt. Egymásnak ellentmondó mesék. Egyesek szerint

Mossane Koumakh felesége volt, és megcsalta az ikertestvérével. Koumakh megölte a csábítót, és ebbe őrült bele Mossane. Mások szerint maga Mossane ölte meg Koumakh ikertestvérét, hogy az ne tudja elárulni a férjnek a házasságtörést. De olyat is beszéltek, hogy a mi Koumakhunk ikertestvére elment a háborúba, odaveszett, s azért őrült meg Mossane, mert abba a fivérbe volt szerelmes, nem ebbe. De minden változatnak volt egy közös pontja, mégpedig egy gyerek. Hogy született egy gyerek, de állítólag korán meghalt, és lehet, hogy őmiatta támadt viszály a két fivér és Mossane közt. Megoszlottak a vélemények, hogy ki volt az apa. Koumakh? Vagy a fivére? Szóval hallottam én mindenfélét gyerekkoromban. Koumakh 1957-ben kérte meg a kezem. Én huszonegy éves voltam, ő hatvankilenc. Köztiszteletben álló férfiú volt, mindenki félt tőle. Nagy tudományú ember, akinek mindenről kikérték a tanácsát. Nagy tisztesség volt feleségül menni hozzá. Én lettem a harmadik felesége. Coura, az első feleség, harmincéves volt. Ngoné, a második, huszonnégy. Utánam két évvel még elvette Teninget, 1959-ben. De Tening 1960-ban meghalt, amikor világra hozta Marème Sigát. Azért mondom el neked ezt ilyen részletesen, hogy világosan lásd: amikor mi Koumakh feleségei lettünk, ő már túl volt élete delén. Korábban volt már egy másik élete, és abban az életben volt egy felesége, Mossane. Nem tudtuk, hogy valójában mi történt. Még Coura is leányka volt, amikor a történet zajlott Koumakh, a fivére és Mossane között. Ő sem tudott többet, mint mi. Csak mendemondákat hallottunk az előtt az éjszaka előtt, amelyen Koumakh beszélt velünk. Nem mondta el részletesen a

Mossane-nal való kapcsolatát. Csak annyit mondott, hogy szerette őt, de Mossane a fivérét választotta. Tőle esett teherbe, mielőtt a fivér elment Európába, a háborúba. Bizonyára odaveszett, merthogy soha nem tért vissza. Megszületett a gyerek. Madag. Elimane Madag Diouf. Koumakh a saját fiaként nevelte Mossane-nal. Aztán 1935-ben… én ugye még a világon sem voltam… Madag is elment Európába, egyetemre. De kis idő elteltével beszüntetett minden kapcsolatot a családjával, még csak hírt sem adott magáról. Mintha meghalt volna. Ebbe őrült bele az anyja. Évekig élt a mangófa alatt, és aztán eltűnt. Keresték, kutatták, de eredménytelenül: nyoma veszett. Koumakh magára maradt, és megkezdődött a második élete. Ezt mondta el nekünk Koumakh, de ezzel még nem fejezte be. Mám Dib tart egy kis szünetet. Nem használom ki az alkalmat, nem szólok közbe. Nem árulom el, hogy Siga D.-től már hallottam a történetet, és valószínűleg több részletet tudok, mint ő. Meséljen csak a maga ritmusában, a maga módján! Folytatja is: – Utána Koumakh azt mondta, hogy előző éjjel látomása volt. Azt látta, hogy Madag visszatér. „Visszatér néhány évvel a halálom után. Fogadjátok őt, és bízzátok rá magatokat. Idősebb lesz mindhármótoknál. Még nálad is, Coura. Bízzatok benne, és hallgassatok rá, mert azt hiszem, nálam is nagyobb tudományú ember. Én már akkor a másvilágon leszek, és számotokra érthetetlen módon fogok beszélni vele. Ami nagyon fontos: ne kérdezzétek, merre járt, mit csinált, miért nem jött haza hamarabb! Várjátok ki, hogy magától mondja, amit el akar mondani, semmit se kérdezzetek tőle!” Ezt mondta nekünk Koumakh Madagról. És meghalt azon az éjszakán.

A halála után Siga is elment, és soha többé nem jött vissza. Jöttek hírek a dakari életéről. Szörnyű és szégyenletes hírek. Érte akartunk menni. De nem mehettünk, mert Koumakh még életében megtiltotta. Azt mondta, hogy majd jön, ha akar, ne hívjuk. Nem tudom, látta-e Siga jövőjét, de azt mondhatom, hogy mindig szigorú volt vele, és kemény szavakat mondott róla. Siga nem tért vissza. Mi pedig éltük tovább az életünket, és vártunk Madagra, hiszen Koumakh jelentette jöttét. Hat év telt el a halála után. Akkor Madag hazatért, a temetőben talált minket. Egyszerű volt a ruhája, olyan, mint a többi falubeli öregé. Egy bőrtáska volt minden holmija. Coura megmondta, hogy tudjuk, ki ő, és hogy vártuk. Semmit nem kérdeztünk. Köszönetet mondott nekünk, és azt, hogy majd otthon találkozunk, ő még marad a temetőben, majd jön utánunk, tudja az utat, és emlékszik a házra, amelyikben a gyerekkorát töltötte. Hazajöttünk. Egész úton meg sem szólaltunk. Azon töprengtünk, hogy eztán mi lesz, mit csinál majd Madag, mit fog kérni tőlünk, mit fog mondani, a tudomásunkra hozni. Eltelt két óra, de lehet, hogy három is, mire megjött. Megkérdezte, hogy lakható-e a nagybátyja kunyhója. Mondtuk, hogy igen, az volt a férjünk egyik utolsó kívánsága, hogy tartsuk rendben a házat, takarítsunk rendszeresen, de ne nyúljunk semmihez, maradjon minden ott, ahol volt, mindaddig, amíg ő, Madag meg nem érkezik. És Madag beköltözött Koumakh szobájába, abba a nagy kunyhóba, amelyik mellett ott az a csónak, amit nézegettél. Az lett a Madag szobája. Neki is új szakasz kezdődött az életében. Nem tudom, hogy a második vagy a századik szakasz. Lehet, hogy Madagnak sok élete volt,

mielőtt hazatért. Ezt egyikünk sem tudhatta. Eleinte féltünk, hogy nehéz lesz. De nem: nagyon is könnyű volt vele az élet. Hamar tiszteletet vívott ki magának az egész faluban. Felelevenedtek persze mendemondák a múltjáról. De nagy általánosságban mindenki elismerte, hogy rendkívüli ember. Nagy tudományú ember, aki világot látott, sokat tapasztalt, és rendkívüli képességekkel van megáldva: látja a láthatót és a láthatatlant, jártas a szellemvilágban, méltó utóda Koumakhnak. A  gyerekeink, vér szerinti unokaöccsei és unokahúgai, Mámnak hívták. Érthetően, hiszen kora szerint a nagyapjuk lehetett volna. Folytatta, amit a nagybátyja csinált. Délelőtt a szobájában fogadta az embereket, és misztikus szertartásokat végzett, gyógyított. Hamar híre terjedt a csodatételeinek, megalapozta a tekintélyét. Délután itt, ez alatt a fa alatt halászhálót kötött vagy javított a falubeli halászoknak. Kevés beszédű ember volt, de biztonságban éreztük magunkat mellette. Pedig látszott, hogy őbenne jócskán van nyugtalanság. A  hallgatásában fájdalom. Mindhárman éreztük, hogy keserű emlékek emésztik. De soha egyikünk sem merte faggatni, még kérdezni sem. Mert emlékeztünk Koumakh intelmére. És főképp mert elég volt Madagra nézni, látszott, hogy fájdalmas lenne beszélnie róla, miért tűnt el évtizedekre, egy fél évszázadra. Ki tudja, mi mindenen ment keresztül? Olyan sokáig tartott a száműzetés! Azalatt annyi mindent elveszíthetett… saját magából is. Akik ismerték és szerették, mielőtt elment, már mind halottak voltak. Ha megkérdezzük, mit csinált e hosszú idő alatt, azzal emlékeztetjük arra, amit távolléte alatt elveszített. Mintha kárhoztatni akarnánk a távolléte miatt. Így hát semmit sem kérdeztünk, nem szóltunk.

Két dolog volt, amit szigorúan megtiltott. Az egyik, hogy bemenjünk a szobájába, amikor ő ott van, és be van csukva az ajtó. A másik tiltás a könyvekre vonatkozott. Nem akart könyvet látni a háznál. Elfogadta, hogy legyenek könyvek, csak ne kerüljenek a szeme elé. Aki akar, olvasson a szobájában vagy távol a háztól, vagy ha ő nincs itthon. Soha nem ment az iskola közelébe, nehogy véletlenül megpillantson valami könyvet. Egyszer aztán a legkisebb lányom… az, aki fogadott, amikor Ndé Kiraan idekalauzolt… Latew itt felejtette két tankönyvét, itt, a fa alatt. Madag kijött a házából, és meglátta a könyveket. Kint voltam az udvaron, nem egészen itt, egy kicsit távolabb. Ahogy megláttam Madagot a szék mellett, amelyen Latew a könyveit hagyta, rögtön tudtam, mi történt. Madag remegett. Mielőtt egy szót is szólhattam volna, felkapta az egyik könyvet, a másik kezével pedig előhúzott egy kis kést az övéből. Mindig ott tartotta, azzal javította a halászhálókat. Szóval előhúzta a kést, és felhasogatta a könyvet. Szét is téphette volna, de nem, neki a kés kellett. Beledöfött a könyvbe, és felhasogatta. A  borítót, a lapokat. Lassan, kimérten. Ádáz gyűlölettel. És ami még félelmetesebbé tette a jelenetet: némán. Némán pusztította el a könyvet. Csak az hallatszott, ahogy hasad a papír. Megtelt az udvar, kicsődültek a gyerekek. Coura és Ngoné is előjött. Nyikkanni se mertünk. Csak álltunk és néztük. Néztük, amit művel. Még soha nem láttuk ilyennek. Ő pedig nem is látott minket. Vérben úszott a szeme, és csak a könyveket látta. Széthasogatta az elsőt, és már fogta is a másikat. Azt is módszeresen felhasogatta. A  papírdarabkák szőnyeget alkottak a lába körül, olyan volt, mintha fehér levelek hullottak volna a fáról. Madag egész testében remegett, de a mozdulatai

mindvégig pontosak voltak, és áradt belőlük a düh. Amikor az utolsó lappal is végzett, egy darabig még mozdulatlanul állt, lehajtott fejjel. Zihált, mintha nehéz munkát végzett volna. Utána felszegte a fejét, meglátott bennünket, mi pedig láttuk, hogy sír. Dühtől vagy fájdalomtól eltorzult arccal, hang nélkül betámolygott a házába. Becsukta maga mögött az ajtót, és majdnem két teljes napig nem mutatkozott. Mivel tilos volt a közelébe mennünk, ha csukva az ajtó, még ennivalót se mertünk vinni neki. Harmadnap előjött, és újra önmaga volt, az élet pedig ment tovább a régi kerékvágásban. Latew bocsánatot akart kérni, de Madag megelőzte: nem kell, ne kérjen bocsánatot! Mi több, maga mentegetőzött, és pénzt adott a kislánynak, hogy pótolja a tankönyveit. A  történtek után persze soha senki nem hagyott elöl könyvet, de még csak papírlapot sem. És persze nem kérdeztük meg, honnan a gyűlölet benne a könyvek iránt. Annyit anélkül is tudtunk, hogy a fehérek közt töltött ötven év alatt történt valami, ami feldühítette. Minden este kiment a temetőbe. Elidőzött Koumakh sírjánál, aztán letelepedett a nagy mangófa alá, és sokáig ott üldögélt. Voltak éjszakák, hogy ott is aludt a temetőben, vagyis hát a temető előtt, a mangófa alatt. Ebből aztán lett is szóbeszéd, képzelheted, egyesek azt suttogták, hogy fekete mágus, aki éjszaka átváltozik lélekevővé. Egyik este a szokásosnál egy kicsit hamarabb jött haza, és a család apraja-nagyja, majdnem mindenki kint volt az udvaron. Odajött, leült közénk, és szólott. Soha nem fogom elfelejteni, amit mondott. Még ma is reszketek, hallom a hangját, ahogy megvallja: „Tudom, hogy nem értitek, mit csinálok minden este

a temetőben. Megmondom: imádkozom a nagybátyámért, az apámért, a halott barátaimért és anyámért. Főképpen anyámhoz imádkozom. Hogy bocsásson meg nekem. Nem látom őt. Pedig szeretném látni, és mindenhol keresem, a látható világban is, és abban is, amelyik nem látható. Keresem az idő mélyén. De nem találom. Nem találtam. Olyan, mintha nem is élt volna. Remélem, hallja imáimat. Szeretném, ha megbocsátana nekem. Kérlek benneteket, imádkozzatok értem. Imádkozzatok, hogy Mossane bocsásson meg nekem.” Ezt mondta. És én láttam, hogy hiába nagy tudományú, akkor sem isten, és nem is őrlélek. Ember. Fájdalmas emlékek közt él, és olyan kérdések gyötrik, amelyekre nincsen válasz. Szánandó lélek. Mi más az ember? Sebezhető, szánandó lélek. Mám Dib újra elhallgat. Alighanem imát mond Madagért. Nézem őt, és megállapítom magamban, hogy ez az asszony sokkal jobban ismerte és értette Elimane Madagot, mint amennyire én valaha is képes voltam és leszek megismerni és megérteni. Nem is azért, mert személyesen találkozott vele, és éveket élt mellette (az évek száma nem fontos), hanem mert egyetlen percre belelátott a lelkébe, átérezte bűntudatát, gyengeségét, vágyakozását, magányát, szorongását. Kezdettől fogva, azóta, hogy először olvastam a könyvét, abban a hiszemben voltam, hogy az irodalom felől lehet megoldani az Elimane-rejtélyt; a kulcs szükségképpen Az embertelenség labirintusában és abban a könyvben keresendő, amelyet utána írt. Az ember nagy titkát az írásához kötöttem, makacsul a saját írói szemléletem szerint értelmeztem a hallgatásait. De vajon nem torzít-e az írószemüveg lencséje? Talán nincs semmi, de semmi találnivaló az irodalomban. Nagy, fényes, fekete

doboznak látszik, tele titokzatos dolgokkal, s végül kiderül, hogy csak egy üres koporsó. Az utóbbi hetekben, ki-ki a maga módján, ezt próbálta megértetni velem Siga D., Musimbwa, Béatrice, Stanislas, Chérif, Aida és most Mám Dib is. De lehet, hogy maga Elimane Madag is ezt hajtogatja, amióta csak a nyomába szegődtem. Csak nem nyíltan adja tudtomra, hanem homályos értelmű jelekkel, nehezen áthatolva a bennünket elválasztó idő vastag rétegén. Elszomorodom a felismeréstől. Mám Dib pedig folytatja: –  Coura tizenhét éve halt meg. Ngoné hét év múlva követte. Egyedül maradtam Madaggal. Akik nem ismerték a történetet, azt hitték, hogy a férjem. Mulattunk rajta. Élete utolsó tíz évében felhagyott a hálókötéssel, -javítással. Délelőtt továbbra is jöttek hozzá gondjaikkal az emberek. Délután kiment a folyóhoz, járt egyet a parton. És élete utolsó napjáig mindennap elment a temetőbe, és elüldögélt a mangófa alatt. A halála előtt egy hónappal beszélt rólad. Azt mondta, hogy a távozása után jön majd valaki, és érdeklődik majd róla. A nevét nem tudja, de kér, hogy illően fogadjam. – Mást nem mondott? –  Nem tudta, hány napig marad az illető. De maradjon csak, ameddig tetszik neki, és tegye, ami a teendője. Ezt mondta. – Azt nem, hogy mi az a bizonyos teendő? – Nem. Gondolom, nem is kell tudnom. Elég, ha te tudod. – Igen, én tudom – felelem rövid gondolkodás után. – Akkor nincs több mondanivalóm. – Várj! Hogy halt meg? – Hogy halt meg? Békésen, álmában. Gyógyított, rendet rakott, imádkozott. Megáldotta a házat és a falu többi házait. Aztán

elaludt. Több mint százéves volt. A  temetőben van eltemetve, ott a sírja a Koumakhé mellett. Mintha ikersírok volnának… Madag halálát nem kellett bejelenteni az ősök birodalmában. Itt mi mindnyájan tudjuk, hogy amikor kihuny egy szellemi fény, annak látható jelei vannak. Koumakh halála napján reggeltől estig esett, pedig benne voltunk a száraz évszakban. Madag halálának másnapján fekete felhőfátyol takarta el a napot, és egész nap sötét volt. Voltak, aki azt állították, hogy aznap nem kelt fel a nap. Délben aztán valóban olyan sötét lett, mintha este volna. A  halottmosók felkészítették a testét, és délután eltemettük. Sokan voltak a temetésen. Az egész falu ott volt, de sok más faluból is jöttek. Látva, hogy elsötétedik az ég, tudták, hogy Madag, az egyik utolsó nagy tudományú távozik az élők sorából. Eljöttek hát a búcsúztatására. Csak öt óra körül bukkant elő a nap, akkor, amikor a holttest már a földben pihent. Mám Dib megint elhallgat, várom, hogy folytassa, de nem folytatja. Feláll, rám néz, és mintha olvasna a gondolataimban, azt mondja: –  Nem tudom, mit vártál, te szárnyaló képzeletű kis mesemondó. Én nem tudom, milyen volt Madag élete, mielőtt hazajött. Gyanítom, hogy mozgalmas. Az élete utolsó szakasza viszont egyszerű élet volt. Nem mondom, hogy boldog lett volna, azt sem, hogy megtalálta volna a lelke békéjét, de azt mondhatom, hogy egyszerű volt az élete. Ami szerintem nagy szó egy olyan ember esetében, amilyen ő volt. Ndé Kiraan és Latew közeledik az utcán, halljuk a hangjukat. –  Jönnek a lányok – mondja Mám Dib. – Itt az ideje, hogy lefeküdjek. Töltsd velük az este további részét. Bó fet ndaksz

Rog, Diégane Faye. Jó éjszakát! – Bó fet, Mám Dib. Jó éjszakát. Köszönöm. Indul a szobájába. A két fiatal nő most fordul be az udvarra. Latew teát készít, elcsevegünk. Későre jár, amikor búcsúzom tőlük, megyek a holmimért a kocsihoz. Ndé Kiraan ajánlkozik, hogy elkísér egy darabon. Úgyis arra vezet a hazaútja, és meg akar bizonyosodni róla, hogy nem lépek-e le az autójával, amit fogadáson elnyert tőlem. Latew azt mondja, hogy kész lesz a szobám, mire megjövök. – Ott fogsz aludni – mutatja a nagy kunyhót a csónakkal. Nem lepődöm meg. Erre számítottam. –  Anyám biztosan mondta neked, hogy ez volt Mám Madag háza – mondja Latew. – Lehet, hogy már nem leszek ébren, mire visszaérsz. Elbúcsúzom: jó éjszakát! Már az utcán vagyunk, Ndé Kiraan meg én. Bekapcsolom a mobilom lámpáját, hogy lássam, hová lépünk. Megkérdezem, hol van a temető. – A temető? – álmélkodik Ndé Kiraan, majd válasznak tekinti a hallgatásomat: igen, jól hallotta, és azt mondja: – A temető ott van a faluvégen. Könnyen odatalálsz. Az autónál nézz föl és balra! Egy nagy mangófa lombját fogod látni. Azzal szemben van a temető. Nem meri megkérdezni, hogy miért érdekel, hol a temető, de érzem a hangján, hogy furdalja a kíváncsiság. –  Imádkozni szeretnék Madag sírjánál – felelem a ki nem mondott kérdésre. – Most? Éjjel? Nem félsz? – Mitől? –  Nem is tudom, de… Szóval Mám Madag nem olyan volt,

mint mi… Na mindegy, a sírját, azt könnyen megtalálod. Ahogy bemész a temetőbe, fordulj mindjárt balra, hátul a falnál van a sír, pont szemben. A házuk előtt elbúcsúzunk. Megköszönöm a segítségét, jó éjszakát kívánunk egymásnak. A  hátamban érzem aggódó tekintetét: a sírra gondol. Én is, csak nem ugyanabból az okból. Kiveszek néhány holmit a kocsiból, viszem a könyvet is. Ndé Kiraan tanácsa szerint föl és balra nézek; a mélykék égen nagy fekete félgömb, a mangófa kupolája.

6 Mennyi ideig ültél a nagy mangófa alatt, ott, ahol régen Mossane töltötte a napjait? És mennyi ideig merültél áhítatba a temetőben, az ikersírok előtt? Nem tudod, amiképpen azt sem, hogy miért ilyen hevesek az érzelmeid. Lehet, hogy csak nem fojtod el őket, és végre felszínre tör a gondolat: sok hűhó semmiért? A  nagy utazás, az álmatlan, az átolvasott éjszakák, a  kérdések és álmodozások éjszakái, a hallgatás, a részegség, a reménytelenség éjszakái: mind csak azért, hogy eljuss a nagy közhelyig, a halálig? Hát ez minden élet csüggesztő igazsága? A halál? A sírnál a sötétben is el tudtad olvasni Az embertelenség labirintusa néhány lapját, az volt a búcsú. Visszatértél a forráshoz, a szöveghez, amely az elmúlt hetekben a szerzőhöz kötött. A  szöveg előtt tisztelegve tetted fel a kérdést: hogy viszonyul egymáshoz a Labirintus története és a szerző élete? Most, hogy sok mindent megtudtál az életéről, miként kötöd a műhöz? Eredetileg majdhogynem bizonyosságnak tekintetted a hipotézist, tudniillik, hogy egyszerűen transzpozíciókról és analógiákról van szó. Madag a vérengző Király. A  hatalom, amire a Király vágyik, azonos a könyvvel, amelyet Madag írt, vagyis Az embertelenség labirintusával. Hogy hatalomra jusson, a vérengző Király meghallgatja a próféciát, tabula rasát csinál, megsemmisíti a régi világot, amelynek az öregek az élő

metaforái. Madag sorsában a régi világ a gyerekkora világa, és mindazok, akik benépesítik: Ousseynou Koumakh, Assane Koumakh, az anyja. Hogy még hatalmasabb legyen, a vérengző Királynak meg kell ölnie a múltját. A könyv szellemében Madag megfeledkezett a maga múltjáról. Minden világos előtted: Az embertelenség labirintusa kompozíciója, a plágiumok és szövegátvételek nem homályosíthatják el a szív igazságát. És Madag szívének igazsága – gondolod – a könyvének igazsága, a végső áldozat, amire képes az ember: elérendő az abszolútumot, megöli önnön emlékezetét. De nem elég megölni, hogy elpusztuljon, és a cselekvő alany – mindegy, hogy a vérengző Királlyal vagy Madaggal azonosítjuk – megfeledkezett róla, hogy az előle menekülni vélő lelkek valójában a múlt után futnak, és előbb- utóbb (a saját jövőjükben) szükségképpen utol is érik. A múltnak van ideje, türelmesen kivárja, hogy útja keresztezze a jövő útját, és ott, amikor az ember már azt hitte volna, hogy elkerülte végzetét, ott, a keresztútnál nyitja meg börtöne celláit. Öt cella: a halottak halhatatlansága, az elfeledettek túlélete, a bűntudat állandósága, a magány társasága, a szerelem áldott átka. Madag sok éven át menekült, de végül megvilágosodott. Ráébredt, hogy Az embertelenség labirintusa nem zárja le a múltat, s ami rosszabb, folyton visszakényszeríti őt a múltba. Ezért tért vissza erre a földre. Legalábbis te így értelmezed. Becsuktad a könyvet, és kis ideig fáradtan szemlélted a sötétben gubbasztó temetőt; egy röpke pillanatra még irigyelted is a halottakat. Aztán hazamentél Madag házába. Néma az udvar, mozdulatlan. Latew már biztosan rég

lefeküdt. Mész a neked kijelölt ház felé. A küszöbön eszedbe jut Siga D., amint az ajtó előtt várakozik, hogy bebocsáttassék, és meghallgassa Ousseynou Koumakh testamentumát. Emlékszel, milyennek festette le a szobát: bűz, mocsok, rothadás. Felvillan az agyadban, hogy vajon téged is az évtizedekkel korábbi kép fogad-e, de a következő pillanatban már tudod, hogy ez micsoda ostobaság. Belépsz. Két napelemes lámpa ad fényt, az egyik a földön van, balra, az ágy mellett, a másik egy kis íróasztalon, jobb kéz felől. Természetesen nincs bűz. Ellenkezőleg, érezni, hogy pár órája füstölőt tettek a szobába, az illat emléke még ott lengedez a levegőben. Fölnézel: középen összefutó nagy gerendák tartják a zsúptetőt. Az ajtótól jobbra kanári, kalickája öblös bádogtállal van letakarva. Csak nem Ousseynou Koumakh köpőcsészéje? Ugyan!, hessented el az újabb képtelen gondolatot. A  vályogfalon a ház korábbi lakóinak mindenféle emlék- és kegytárgyai: szarvak, kauricsiga füzérek, machete, valami állatbőr, piros madzaggal záródó bőriszák, amelyről amulettek fityegnek. Odamész az asztalhoz; csak egy kis nyitott fadoboz van rajta. A  dobozban nagy varrótűk, horgászzsinórorsók, dróttekercsek, borotvapengék, két kis kés: a hálókötés és -reparálás eszközei. Leülsz az ágyra, körbehordozod a tekinteted, és arra gondolsz: azt látom, amit Madag látott, amikor leült az ágyára, és körbenézett. Hallgatod a csendet, és várod, hogy valami jelet kapj. De nem történik semmi. Felállsz, átkutatod a szobát, keresel valamit, bármit, aminek a nyomán elindulhatsz. Az ágy alatt semmi, az asztalfiókban semmi, a szekrényben semmi. Marad a falon lógó bőriszák. Leakasztod, kioldod a piros

madzagot. Kapcsos könyvet tartasz a kezedben, a kapocs el van törve. Tessék, megvan a jel. Kinyitod a bőrkötésű vastag jegyzetfüzetet, külön lapok vannak belehajtogatva. Kihajtod őket. Ezt a levelet olvasod: Megírom neked ezt a levelet, s aztán örökre elalszom. A fenti szavakon nem lepődsz meg különösebben, bár valószínűleg megállsz az olvasásban, és rám gondolsz egypár másodperc erejéig. Tétovázol, hogy tovább olvasd-e a levelet, mert ráébredsz, hogy a jövődről szól és a közvetlen múltadról. Az is világos számodra, hogy a jövőmnek küldöm. Végül is folytatod az olvasást. Ebben a kapcsos nagy füzetben, amelyet most a kezedben tartasz, benne van annak a könyvnek a torzója, amelyet nem sikerült megírnom az eltelt sok év alatt. Sosem mondtam le róla, hogy megírjam. Próbálkoztam. Nem bírtam csendre inteni magam. Az embertelenség labirintusa és mindaz, amit okozott nekem, nem volt elég, hogy erőt adjon a nem-íráshoz. Írtam volna, de nem ment az írás. Ezért van, hogy az elmúlt években nőttön-nőtt bennem a keserűség a kész, megírt könyvek iránt. Az én befejezetlen könyvemre és a tehetetlenségemre emlékeztettek. Látom ideátról, hogy már sejted, mit remélek, mit várok tőled. Szeretném, ha teljesítenéd szerény kérésemet, a múlt egy kísértetének kérését. Szeretném, ha kiadnád ezt a kéziratot, legalábbis azt a részét, amelyik kiadható. Szeretném látni a történet végét, de elfáradtam. Közelebb jött a látóhatár. Elködösödik a látásom. Ezt a mondatot itt sok idővel az előző után írom, és nagy súly nyomja a szívemet.

Látomásaimban éveken át olyannak láttam magam, amilyen most vagyok: szomorú vénember, aki mindazonáltal itt ül ennél az asztalnál, és ír. Úgy interpretáltam a víziót, hogy Az embertelenség labirintusa után sikerül befejeznem életem könyvét. A szomorúság minden alkotót utolér, aki – bevégezvén a művet – erejének is végére jut. Tévedtem. Valójában – és erre most, ebben a percben jövök rá – nem azt láttam, hogy befejezem a könyvet, hanem hogy írom ezt a levelet. Nem azért telepszik szívemre a bánat, mert megírtam a könyvet, vége, nincs tovább, hanem mert megíratlan maradt a könyv, és mégis ugyanúgy vége, nincs tovább. Százkét éves vagyok, nem az idő hiányzott. A  jövő hiányzik. Így végzi a jós: a jövőbe vágyna. Így végzi a látó: bánkódik a jövőn. De válthat még vígságra a szomorúság. Rajtad múlik. Utam végére értem. De vigasztal a remény, hogy egy ember, akinek nem tudom a nevét, de látom az arcát, elolvassa ezt a könyvet, és nem találja könnyűnek a megméretésen. Nem akarok nyomtalanul eltűnni. Ez a hagyatékom, még ha hiányos is. Ez az életem.

Epilógus Alkonyodik, vörösrézszínűvé sötétül a folyó, olyan, mintha beleolvadna a nap. Lassan gázolok egyre beljebb. Tegnap és tegnapelőtt többször is elolvastam Madag kéziratát. A  szöveg nem a Labirintus folytatása, hanem önéletrajzféle, egyes részei napló jellegűek. Csodálatos az eleje. Meg voltam győződve róla, hogy remekművet tartok a kezemben: ezt kerestem. De néhány lap után minden megváltozik: az írás eltéved, nem talál vissza, és a világban éveken át bolyongó Madag az események sodrában nem tudja megtartani, amit ígért. Egyes fejezetek végtelen szomorúsággal töltöttek el: gyötrődést éreztem bennük, a hajdani nagy író szorongását, akinek fogytán a tehetsége, alkotóereje. Azt hiszem, hamar rádöbbent, hogy mi történik vele, de makacsul kitartott. És néha, igen, a tévelygő részletek után jön néhány bekezdés, felfénylik egy-egy kép, hallani a mondatok zenéjét, és Madag a magasba repít, emlékeztet arra, aki volt. De ezek kivételes pillanatok, ellobbannak, elenyésznek, és a többi sűrű írói homály. Az utolsó igazán megírt oldalak 1969 szeptemberében keletkeztek Buenos Airesben. Madag Bolíviába készül, azt reméli, hogy végre megtalálja a Josef Engelmann nevű egykori SS-t, aki a háború után Latin-Amerikában keresett menedéket, és akit ő két évtizede üldöz, mert lezáratlan ügye van vele. Az

1940-es években találkoztak, és Madag szerint a tiszt 1942-ben Párizsban letartóztatta és megkínozta a barátját, Charles Ellensteint, majd a compiègne-i gyűjtőtáborba vitette, ahonnan aztán Mauthausenba deportálták. 1969-től tavalyi haláláig, vagyis közel ötven éven át Madag rendszertelenül írt. Sok a rövid bejegyzés, némelyik olvashatatlan. Azt reméli, hogy hamarosan leszámol a nácival Bolíviában, de csak hosszú évek múlva, 1984-ben éri utol La Pazban. Részleteket nem ír, beéri annyival, hogy végre-valahára sikerült lezárnia az ügyet, „undorító körülmények közt, kíméletlenül”. Utána visszamegy Párizsba, majdnem két évet ott tölt, 1986-ban költözik haza Szenegálba. Párizsra nem sok szót veszteget. Megemlíti, hogy be-beül egy Clichy téri kávézóba „visszamerengeni régmúlt időkbe”. Nem nevezi meg a helyet. Lehet, hogy a Vautrinről van szó. Az is lehet, hogy más Clichy téri kávézóról; jó pár volt 1984 és 1986 között. Ami nyilvánvaló: ahogy azt a jövőnek szánt levelében is mondja, Madag nem szenvedett időhiányban. Viszont soha nem gyógyult ki Az embertelenség labirintusából, nem jutott túl rajta. És jobb lett volna, ha nem is próbálkozik. Talán egyetlen könyvre volt hitelesítve, arra az egyetlen nagy műre. Talán minden író egyetlen esszenciális művet hordoz magában, egyetlen alapvető könyvet kell megírnia, a többi nem számít. Azon az éjszakán természetes és egyértelmű volt számomra, hogy mit kell tennem. Az embertelenség labirintusáért, Madagért, a hátrahagyott kéziratért. Vittem magammal a kéziratot, egy jókora kőhöz kötve. Már a derekamig ért a víz. Igyekeztem valami ünnepélyeset kigondolni, sírfeliratot vagy egy testamentum utolsó mondatát.

Semmi nem jutott eszembe, és végül elhajítottam a nehéz követ, olyan messzire, amennyire csak bírtam. Elmerült a kő, a mélybe húzta Madag kapcsos könyvét. Újra csend lett, pimaszul süket csend. Teljes erőből úsztam néhány percet, aztán kiláboltam a partra, és elvetettem magam a kaviccsal, kagylóhéjjal terített fövenyen. Lassan megnyugodott a légzésem, és csak néztem bele az anyaként óvó sine-i éjszakába, nem tudtam eldönteni, hogy szomorúságot érezzek-e vagy inkább megkönnyebbülést. Holnap hazamegyek, együtt leszek a családommal. Meglátogatom Chérifet a kórházban. Aidára gondolok majd, és kedvem támad írni neki. De nem fogok írni. Felhívom Siga D.-t, megígérem, hogy meglátogatom, mihelyt Párizsban leszek, merthogy – nem úgy, mint Musimbwa – én visszamegyek Párizsba. Stanislas a dakari népfelkelésről faggat majd, és én az igazságnak megfelelően azt mondom neki, hogy már javában kisajátítják, elárulják, ahogy az lenni szokott. Megpróbálok találkozni Béatrice Nangával. És várni fogom Madagot. Nem tudtam teljesíteni a kérését. Ha kiadatom a kapcsos könyvet, azzal lerombolom az életművét és azt az emléket, amelyet önző módon őrizni akarok róla. Tudom: Madag eljön egy éjszakán, és kérdőre von; közelít a szelleme, talán hogy bosszút álljon, jön, jön a kísértet, jön egyre közelebb, és suttogva felteszi a nagy kérdést, amely meghatározta a sorsát, és amely mindenki előtt ott lebeg, akinek a szívébe valaha is befészkelte magát az irodalom: Írni vagy nem írni?

Köszönetnyilvánítás Köszönet Felwine-nek és Philippe-nek a bizalmukért, igényességükért, jóindulatukért, azért, hogy mindvégig biztattak; köszönöm a barátságotokat. Hálás vagyok az egész kiadói csapatnak is, Benoit-nak Mélanie-nak, Marie-Laure-nak. Köszönet itteni és ottani családomnak, Malicknak és Mám Sabónak, akik a szüleim és példaképeim; fivéreimnek, akikre büszke vagyok; Francknak és Silviának, akik saját fiukként fogadtak (és vasárnaponként degeszre etettek). Köszönet a sok barátnak, aki olvasta, véleményezte, megbeszélte velem a kéziratot, és akiknek a hatására sok minden változott, jobb lett a könyvben; Sami, Annie, Elgas, Laurent, Lamine, Anne-Sophie, Aminata, Aram, Khalil, Ndeye Fatou, Yass, Philippe tesó, Fran, Abdou Aziz: felbecsülhetetlen a barátságotok. És köszönet Mellie-nek; te vagy az iránytűm, nélküled ez a könyv eltűnt volna a fekete éjben.

Tartalom ELSŐ KÖNYV ELSŐ RÉSZ – Az Anyapók hálója 2018. augusztus 27. 1 2 3 4 5 MÁSODIK RÉSZ – Nyári napló 2018. július 11. Július 12. Július 15. Július 23. Július 31. Augusztus 4. Augusztus 5. Augusztus 6. Augusztus 10. Augusztus 11. Augusztus 13. Augusztus 14. Augusztus 15. Augusztus 18. Augusztus 19. Augusztus 21. Augusztus 22. Augusztus 23. Augusztus 24. Augusztus 25.

ELSŐ ÉLETÍRÁSJEGY – Három jegyzet az esszenciális könyvről MÁSODIK KÖNYV ELSŐ RÉSZ – Ousseynou Koumakh testamentuma 1 2 3 4 5 6 7 MÁSODIK ÉLETÍRÁSJEGY – Három kiáltás, miközben reng a föld MÁSODIK RÉSZ – Nyomkeresők és nyomot hagyók 1 2 3 HARMADIK ÉLETÍRÁSJEGY – Hol végezte Charles Ellenstein? 1 2 3 4 5 HARMADIK RÉSZ – Tangó éjjel, dagály idején Amszterdami hajnal HARMADIK KÖNYV ELSŐ RÉSZ – Barátság - szerelem × ( irodalom / politika ) = ? N-5 N-4 N-3 N-2 N-1

N N+1 NEGYEDIK ÉLETÍRÁSJEGY – Holt betűk, halott levelek MÁSODIK RÉSZ – Madag magánya 1 2 3 4 5 6 Epilógus Köszönetnyilvánítás