Mohamed Mbougar Sarr - Az emberek legtitkosabb emlékezete

testiség tükrében milyen kép rajzolódik ki; ha lehull a képmutatás leple, ott a pőre valóság: a frusztrált, beteg, züllött társadalom szexuális nyomorúsága. Elmondja, miért csapták ki az egyetemről. Nos, azért, mert egy professzor igénybe vette a szolgáltatását, de nem állt fel neki, amikor kellett volna (miközben a prof a petyhüdt farkát gyömöszölte, Marème kénytelen volt önerőből eljutni a gyönyörig), és kudarca után feljelentette, hogy zülleszti az egyetemet. Elbeszéli a bolyongását odakint, a bolyongását odabent. Az első öngyilkossági kísérletét, azt, ahogy egy ismeretlen, akinek csak homályosan látta az arcát, mielőtt elájult, és aki soha többé nem bukkant elő, hogyan mentette meg az életét, amikor éjszaka, egy néptelen utcán felvágta az ereit. Elbeszéli, hogy a kórház után miként kereste minden ismeretlen arcban a megmentője arcát. Leírja magányát és őrjöngéseit. A  második öngyilkossági kísérletét, és hogy az Atlanti-óceán nem kért belőle, kiköpte. A Dalal xel pszichiátriára került. Három hónapot töltött a fehér falak közt, fehér köpenyes férfiak és nők közt, skizofrének, gyengeelméjűek, megszállottak, leépültek közt, ingaként ide-oda lengve a teljes megsemmisülés és a salaktalan boldogság közt. Kiszabadult, visszament Dakarba. Újra elkapta az örvény. Felidézi rémületes hallucinációit, önkívületi állapotát a város utcáin. Széndarabokat szedett össze, és éjszakánként a házfalakra írta versrohamait: költői tűzvészek szerteszikrázó csóvái, izzó metaforák arról, hogy a város miként égeti el a benne lakókat. Káosz – nem rendetlenség, hanem káosz – uralkodott az elméjében, és mondatzuhatagok törtek elő, mondatanakondák tekergőztek ki belőle. Fulladozott az idők mélységéből feltörő, eláradó szavakban, amelyek úgy füstöltek,

mintha most jönnének egy mesebeli kovács kalapácsa alól, pedig – tudta – csak azért a füst, mert túl sokáig voltak a bensőjében izzó parázs alatt. És az a sok szó új nyelvet követelt. Marème megfojtotta az anakondákat, és új nyelvet tanult. A  sistergő gyűlölet nyelvét a gyönyörelfojtás ellen. A  nyelvet, amelyen el tudta mondani vágyát egy sosem volt világ iránt, amely csak álmaiban világol. Szeretetre vágyott, ugyanúgy szomjúhozta a szerelmet és a szeretetet, mint régen. Marème elbeszéli, hogyan küzdött az önmegsemmisítés vágya ellen, hogyan talált rá egy nála jóval idősebb haiti költőnő, aki magas rangú hivatalnokként dolgozott Dakarban. Éjszaka volt, már éppen írni készült egy házfalra a széndarabbal, amikor a költőnő megszólította, azt mondta, hogy már régóta keresi, hetek óta járja az utcákat, mert szeretné megismerni azt, aki ilyen tiszta költészettel ajándékozza meg a várost. Az ismerkedésből barátság lett, a költőnő úgy szólította: Corazón, és szép volt, mint egy nyári est melankóliája. Éjszakákon át írtak, beszélgettek, néha csak hallgattak, néha, még ritkábban, összevesztek. Megismerték egymást. Szerették egymást, nem is tudták, hogy ekkora szeretetre képesek. Egy csillagtalan éjszakán azt mondta a haiti költőnő: „Sötét éj borul a városra, amiként az élet is sötét éj körülöttünk, de te fekete szénnel megírtad fekete szépségét, elégiát írtál a fekete éjhez, és azt a magányos csillagot követve jutottam el hozzád, Corazón.” A  költőnőt máshová helyezték Dakarból, de mielőtt elfoglalta volna új állomáshelyét, felajánlotta segítségét: folytassa egyetemi tanulmányait, de ne itt, hanem Párizsban. Siga D. elbeszéli, hogy a lányt mennyire megviselte, hogy el kell válni attól az embertől, aki éppúgy a megmentője volt, mint az az

ismeretlen férfi, csak annyi a különbség, hogy a férfi az életét mentette meg, a haiti költőnő pedig az elméjét. Búcsúzóul megfogadták egymásnak, hogy – együtt is, külön is – hűek maradnak költői szövetségükhöz, vagyis soha le nem írnak és el nem tűrnek semmi hazugságot, nem tévesztik szem elől vezérlő csillagukat, és megharcolják harcukat, még ha tudják is, hogy el kell bukniuk. A  haiti költőnő elutazott, verssel búcsúzott. Néhány hónap múlva ő, Marème is elment, és Párizsban, a barátnője segítségével, felvételt nyert az egyetemre, és beköltözött abba a szobácskába, amelyet egy egész évre kibérelt számára. Mindazt, ami addig történt, Siga D. megírta az első könyvében, és egyformán kíméletlen volt a szenegáli társadalom és önmaga iránt. A társadalom nem bocsátotta meg neki a nyers őszinteséget. Megszegte a szemérmesség és a tapintat törvényét, amely nem tűri a kemény igazság kimondását, legfeljebb a burkolt utalgatást, de legtöbbször még azt sem: a közjó nevében söpörjünk mindent a szőnyeg alá! Ő,  Siga D. nem volt tekintettel a szabályokra, nem kertelt, nem bújócskázott a félhomályban, hanem kiállt a déli verőfénybe. 1986-ban megjelent az Elégia a fekete éjhez, és kevesen látták meg benne, amit az írója valójában keresett. Azzal a könyvvel támadt szakadék Siga D. és a szenegáli társadalom közt. A szakadék azóta is megvan, sőt egyre mélyül. Siga D. nem járt otthon azóta. Azt hiszem, soha nem megy már haza. De az egész életmű, még ha új színterekkel, képekkel, szenvedélyekkel gazdagodott is, hazánkat hordozza a szívében. –  Valamit nem írtam meg abban a könyvben – törte meg a hosszúra nyúló csöndet Siga D. –, azt, hogy volt egy harmadik megmentőm is. Az éjszakai ismeretlen és a haiti költőnő mellett

ott volt Elimane. Az embertelenség labirintusa. Voltak időszakok az életemben, amikor minden áldott nap elolvastam. Betéve tudtam, ezért bírtam élni a pokolban. Sok módja van, hogy az ember túlélje a poklot, és az az egyik, ha megtanulsz egy könyvet. Én megtanultam. Akár ki is dobhattam volna, hiszen betéve tudtam. De őriztem mint talizmánt. Mindent elvesztettem, és a veszteségem a vagyonom lett. A  legdrágább vagyonom, hiszen nem veszíthettem el, Az embertelenség labirintusát senki nem vehette el tőlem. Oszthatatlan és megoszthatatlan részemmé vált. Elimane a szeretőm volt, senkinek nem mutattam be, még a haiti költőnőnek sem, pedig vele szoros érzelmi szálak kötöttek össze. A könyv az én titkom volt, féltékenységem tárgya, senki más nem ismerhette, nem szerethette, csak én. Az őrület prédájaként, és amikor megkísértett, hogy a tengerbe öljem magam, az álmatlanság, a részegség és a magány fenséges vagy nyomorúságos perceiben, és egy mocskos szalmazsákon, amely körül kutyák ólálkodtak, és amikor aprópénzért henteregtem egy izzadó testtel, és amikor már lejutottam az őrület alagsorába, még akkor is, ott is felütöttem a könyvet, vagy fejből szavaltam magamnak részleteket. Felvágtam az ereimet, de tudtam, hogy a halál nem kér belőlem. Ott feküdtem a saját véremben, és mondatokat mondtam a könyvből, és azok a mondatok a testemmé lettek, és bennem lakoztak. Nem csodálkoztam, amikor az ismeretlen megmentett. Meggyőződésem, hogy az az ismeretlen Elimane volt. Ő  vagy a szelleme: a halál küszöbén suttogott mondataim hívták elő. Az arc, amely épp csak felvillant előttem a sötét utcán, az ő arca is lehetett. Nem biztos, de lehetett. Sosem láttam korábban. De emlékszem, milyen volt a karjában lenni.

Egy régóta ismert, szeretett ember karjában éreztem magam. – Elhallgatott, lehunyta a szemét, mint aki újra akarja élni, hogy milyen volt a megismert ismeretlen karjai közt. – Igen, ő volt az. Csak ő lehetett – mondta lágyan, mély hittel, és kinyitotta a szemét. – A  könyve mindenhová elkísért. Elimane az unokabátyám volt. Egy vérből valók vagyunk. A története az én történetem is. Összeköt vele valami, ami mélyebb, mint amilyen mély egy könyv hatása. Gyónunk egymásnak. Vagy rokonok kölcsönös pszichoanalízise ez. Elimane beszél hozzám, beszélget velem. Értem a szavait, jó hallani a hangját. Úgy voltam, mint te most: tudni akartam, mi történt vele, hová ment, mit csinált, mit élt át, mitől szenvedett, mit hallgatott el, mit titkolt. Az olyan ember, mint ő, nem tűnik el csak úgy. Vagy de, eltűnik. Talán minden ember képes eltűnni. De nyom nélkül? Megsemmisülni? Kámforrá válni? Nem, az nem lehet. Ma sem hiszem. Nincs lét, melynek ne volna hagyatéka. Sőt talán éppen a hagyatékban nyilvánul meg a lények és dolgok létének esszenciája. Mi a véleményed, Diégane? Én nem hiszek az abszolút hiányban. Én a nyomokban hiszek. A  nyom olykor láthatatlan. Mégis követhető. Annyit már tudtam, amennyit Elimane az apám emlékezetében hagyott. De biztosra vettem, hogy mások emlékezete is őrzi őt. Biztosra vettem, hogy mások életében is benne élt. Csak meg kell találni azokat az embereket. A lelkem mélyén tudom, Diégane, hogy a tanulmányaimat nem a haiti költőnő kedvéért folytattam, bár szerettem őt, és nem is azért, hogy elmeneküljek a hazámból. Nem: Elimane Madag miatt mentem Párizsba 1983-ban. Őt akartam megtalálni, miután három teljes éven át kóvályogtam és szédelegtem a szakadék peremén, Dakar utcáin, széndarabbal a kezemben.

2 Néhány héttel azután, hogy megjelentette könyvecskéjét, egy ősz végi borongós napon Brigitte Bollème elérzékenyülve nézte a riportalanya sírját a falusi temetőben, és akkor, akkor először, eszébe jutott, hogy vajon elmondta-e a teljes igazságot a nő, aki immár ott nyugszik a rög alatt. „Eladdig eszembe sem jutott – mondta nekem –, hogy megkérdőjelezzem a tanúságtételét. Joggal kérdezheti, hogy éppen ott, éppen akkor, évekkel az interjú után miért támadtak kétségeim.” Brigitte Bollème igazából nem hozzám beszélt, Diégane. Magával folytatott párbeszédet. De én is feltettem magamban a kérdést, hogy miért csak a temetőben, a Ki volt valójában a néger Rimbaud? megjelenése után támadtak Brigitte Bollème-nek kétségei a legfontosabb forrása megbízhatósága felől. A  kétkedés mégiscsak az újságírói szakma ábécéje! Nem mondtam ki fennhangon, de ezt gondoltam: „Azért támadtak kétségei, asszonyom, mert a fő forrása meghalt, és éppen akkor, éppen ott döbbent rá, hogy tudomása szerint már nincs senki, aki beszélni tudna Elimane-ról.” Igen, Diégane ezt gondoltam. Hogy Brigitte Bollème egyszer csak rádöbbent, hogy mostantól végleg süket csönd veszi körül Elimane-t, hiszen az utolsó emlékezet is kihunyt, amelyben még benne élt. Szerintem ezért tulajdonított hirtelen akkora jelentőséget az utolsó tanúságtételnek. – De hát mi köze a két dolognak egymáshoz? – szálltam vitába Siga D.-vel. – Annak, hogy a nő igazat mondott-e, nincs köze

ahhoz, hogy ő volt az utolsó, aki még ismerte. Ezt Bollème is tudhatta, nem? –  Tévedsz, Diégane. A  két dolog összefügg. Legalábbis akkor úgy láttam. A  halott asszony volt az utolsó személy Franciaországban, aki Elimane-t közelről ismerte. Tehát amit mondott, örökre az marad az igazság. Lehet, hogy közös történetükről beszélve nem mindenben mondott igazat. Talán furdalta a lélek a hazugságok miatt. Talán helyesbítette volna a tényeket. De meghalt. Nincs lelkifurdalás, nincs helyesbítés. Az Elimane-ról való tanúságtétele örökre megváltoztathatatlan. Bollème azt adta tovább. Lehet, hogy torzít egyet és mást, mégis ez a kis könyv marad az igazság az utókor számára. Te is tudod, Diégane, én is tudom, hogy ez nem igaz, Elimane története folytatódott, más emberek is megismerték, találkoztak vele. Tudjuk, hogy az élete nem ért véget 1938-ban. De Brigitte Bollème akkor, 1948-ban ott, a temetőben, a sírnál nem tudhatta. A  nyomozás, melynek eredményét a riportjában közzétette, túlnyomórészt egyetlen vallomáson alapult. Ha az a vallomás tévesnek bizonyul, az egész munkája fabatkát sem ér. Azt hiszem, ez nyomasztotta. – Értem – mondtam. – Talán igazad volt. – Hát nem. Nem volt igazam. Legalábbis amit Brigitte Bollème aznap a tudomásomra hozott, éppen arra vallott, hogy tévedtem. Egy darabig csak hallgatott, aztán azt mondta: –  1985-öt írunk, kisasszony, én 48-ban jelentettem meg a riportomat… Vagy 49-ben? Nem, 48-ban. Egyébként olvasta? –  Olvastam. Megtaláltam egy példányát az egyik Szajna-parti könyvárusnál. –  Hát igen, legfeljebb efféle helyeken lehet fellelni. A  maga

idején a kutyát sem érdekelte. 1948-ra mindenki elfelejtette Elimane-t, aki pedig nem, az hallani sem akart róla. Az egyetlen tanú meghalt, néhány napra rá, hogy megjelent a könyv. 48-ban, igen, november elején. Nem akart élni, elege volt. Amikor néhány napja megkaptam a levelét, hogy találkozni óhajt velem, eszembe jutott az a délelőtt a temetőben. Miért csak ott, a sírnál támadt kétség bennem, hogy igazat mondott? Egészen az ön leveléig nem volt válaszom a kérdésre. Most úgy érzem, van egy lehetséges válaszom: az asszony, akinek a vallomását hallgattam, szenvedett. Azt gondoltam, hogy aki szenved, csak az igazat mondhatja. Az interjú közben meg sem fordult a fejemben, hogy hazudhat, vagy elhallgathatja az igazságot. Olyan nagy volt a fájdalma! És olyan tiszta embernek láttam! Csak a sírjánál döbbentem rá, hogy fájdalom és igazság közt nincs szükségképpen korreláció; a szenvedő nem okvetlenül az igazságot mondja, sem a fájdalma természetéről, sem okáról és következményeiről. Lehet, hogy valaki éppen a fájdalma miatt nem mond igazat. Csak a sírjánál ötlött fel bennem: és ha szándékosan vagy akaratlanul nem mondott igazat? Lehet, hogy abban a tudatban halt meg, hogy az igazat mondta, holott csak a fájdalom beszélt belőle. Ezt gondoltam ott, a temetőben. Ez a gyötrő gondolatom támadt a sírnál. Eleredt az eső. Visszagondoltam arra a napra, amelyen feltárta a kapcsolatuk igaz történetét. Az embertelenség labirintusa igaz történetét. Illetve amit ő az igaz történetnek hitt. Nem sokkal később rájöttem, hogy a temetőbeli intuícióm nem volt alaptalan. De ami később történt, arról csak én tudok. Hallgattam róla. Írhattam volna kiegészítést az eredeti riporthoz. Meg is kellett volna írnom. Mégse tettem. Egyrészt, mert senkit sem érdekelt a

régi ügy. Másrészt, mert féltem beszélni róla. Ha jól sejtem, ön most azért jött el hozzám, mert tudni szeretné, mit tudok. –  Így volt? – kérdeztem. – Csakugyan azért mentél el Brigitte Bollème-hez 1985-ben? – Veled ellentétben, Diégane, engem nem az író izgat Elimane- ban. Az ember izgat. Tudom, hogy neked a kettő egybefonódik. Nekem nem. Erről már vitatkoztunk, most ne kezdjük újra. Én az embert kerestem, nem Az embertelenség labirintusa folytatását, mint te. A plágiumbotrány kevéssé érdekelt. Engem a csendje izgatott, az vonzott. – Az én szememben is a hallgatása a legnagyobb rejtély. –  Lehet. De a hallgatása nem ugyanaz, mint a csendje, Diégane. Én a csendjére gondolok, arra, hogy nem adott hírt magáról az anyjának, az övéinek. Nem tartotta meg a Mossane- nak tett ígéretét. Tudni akartam, miért. Tudni akartam, miért nem tért vissza soha többé, miért nem küldött legalább üzenetet az anyjának és a nagybátyjának, vagyis az apámnak. Miért választotta a csendet, a száműzetést? Írtam az Elégia a fekete éjhez-t, és egyre jobban kísértett Elimane hiányzó alakja. Elhatároztam, hogy megkeresem. Rögtön megakadt a szemem Brigitte Bollème nevén. Kerestem, megtaláltam, elolvastam a könyvecskéjét. Aztán írtam neki. Nem hazudtam. Megmondtam, hogy Elimane unokahúga vagyok, és hogy a nagybátyámról folytatok kutatásokat. – Azért jöttem el önhöz, asszonyom… – Szólítson Brigitte-nek – ajánlotta. – Azért jöttem, Brigitte, mert tudni szeretném, mit tud. Elmosolyodott, felvonta a szemöldökét: – Sosem gondoltam volna, hogy valaha is találkozom Elimane

egyik rokonával. Azt sem tudtam, hogy van-e hozzátartozója. Azt hiszem, soha senkinek nem beszélt a családjáról. Siga D. megkérdezte, hogy emlékszem-e a Ki volt valójában a néger Rimbaud? Egy szellemalak odisszeája minden részletére. Azt feleltem, igen, minden itt van a fejemben, sőt, a sajtóarchívumban más írásokat is kijegyzeteltem. –  Brigitte Bollème felállt – folytatta Siga D. –, odasétált a könyvszekrényhez. Előttem van kortól kicsit görnyedt, de elegáns alakja. A  fényképek tanúsága szerint mindig is így öltözött: bársonynadrág, lenvászon blúz, selyemkendő. Rövid haj; ujjai közt hosszú szipka: a háború utáni idők tiltakozó mozgalmainak és kultúrharcainak divatfegyvere, a béklyók alól szabaduló Európa egyik szimbóluma. És az a mélyszürke tekintet! Karizmája volt, na, olyan sugárzása, amilyen kevés embernek van manapság. Kivett egy kis könyvet, a kezembe nyomta: –  Felolvasná? Tudom, hogy már olvasta, említette. De szeretném, ha most felolvasná nekem. Évek óta nem volt a kezemben. Bizonyos részletekre nem emlékszem. Brigitte Bollème leült, rágyújtott. Én pedig felolvastam neki a saját könyvét.

3 Brigitte Bollème   Ki volt valójában a néger Rimbaud? Egy szellemalak odisszeája Tíz évvel ezelőtt botránytól volt hangos a francia irodalmi élet. Ma már a feledés homálya borul az ügyre, és ez nem is csoda, végtére időközben volt egy háború. Most azonban tekintsünk vissza 1938 őszére, a vihart kavaró könyv, Az embertelenség labirintusa és írója, T.C. Elimane történetére. Néhány szó emlékeztetőül: 1938-ban egy Szenegálból származó szerző tollából megjelenik a Gemini kiadónál Az embertelenség labirintusa. A  könyv minden szempontból rendkívüli; különleges a témája, a stílusa és nem kevésbé maga az író, egy huszonhárom éves afrikai fiatalember, akiről eladdig senki nem hallott. Egy neves kritikus a tehetsége alapján úgy nevezte, „a néger Rimbaud”. Egyesek nagyra értékelték a könyvet, mások fanyalogtak. Néhány hét elteltével Henri de Bobinal, a Collège de France professzora, Afrika- kutató etnológus cikket közölt, s megvádolta T.C. Elimane-t, hogy regényében egy szenegáli etnikum eredetmítoszát plagizálja. Néhány nap múlva Paul-Émile Vaillant, úgyszintén a Collège de France professzora, újabb terhelő írást publikált. A tudós irodalmár felfedi, hogy a regény kisebb-nagyobb részleteket vesz át korábbi híres művekből. A leleplezés lavinát indít el, mely elsodorja mind Az embertelenség labirintusát, mind a szerzőt: hamarosan

nyilvánvalóvá válik, hogy a mű – hozzávetőleg fele-fele arányban – ügyesen összevágott idézetkollázs és eredeti alkotás. Sorozatban indulnak perek a Gemini ellen. A  könyvkiadó elismeri felelősségét, kártérítést fizet a jogtulajdonosoknak, és befejezi működését. A  háború árnyéka  az idő tájt már rávetült hazánkra és az egész világra. T.C. Elimane az ügy során egyetlenegyszer sem nyilvánult meg a sajtóban. Könyvével egyetemben eltűnt, semmit nem lehetett megtudni róla, még azt sem, hogy létező személy-e egyáltalán. Kitört a háború, a könyvet övező botrány feledésbe merült. Én azonban nem felejtettem el, és úgy határoztam, hogy felkutatom a szerzőt. A  kiadókat hiába kerestem. Annyit sikerült megtudnom, hogy a perek lezárultával elhagyták Párizst. 1939 elején eszembe jutott, hogy talán érdemes körülnéznem a fekete egyetemisták és entellektüelek körében. Vajon mi az oka, hogy nem hallatták hangjukat az Elimane-könyv vitájában? Megtehették volna, hiszen akkor még saját fórumaik is voltak Párizsban, gondolok például a Légitime défense-ra. Sikerült kikérnem Léopold Sédar Senghor véleményét. A szenegáli költő, akkor még gimnáziumi tanár kijelentette, hogy személy szerint nem kedvelte a „borzalmas regényt, amellyel kapcsolatosan azonban nevetséges dolgokat hordtak össze az újságokban”. Megkérdeztem, mire gondol. Dallamos hangon és olyan pontos dikcióval, hogy jószerével a vesszőket is hallani lehetett, ezt válaszolta: „Kérdezze elsőül Henri de Bobinal urat, aki az állítja magáról, hogy a basszerek kutatója. Lehet, hogy igaz, amit mond róluk, mindazonáltal akad egy probléma, nevezetesen, hogy Szenegálban nincsenek basszerek. Ezt bizton állíthatom. Következésképp két eset lehetséges: Bobinal úr vagy soha nem járt Szenegálban, és nem ismeri az ottani népcsoportokat, ami, ugyebár,

szégyenletes volna, vagy járt az országban, de összecseréli az általa tanulmányozott népcsoportot a basszerekkel, ami, ugyebár, még szégyenletesebb. Bármely eset forog fenn, a téves – továbbmegyek: valótlan – állítás ténye nyilvánvaló. Nem értem egyébiránt, hogy Elimane miért nem szólalt meg és leplezte le az álnok csalást.” Másnap elmentem a Collège de France-ba. Szerettem volna találkozni Henri de Bobinallal, és szembesíteni őt Senghor állításaival a basszereket illetően. Kiderült, hogy Henri de Bobinal 1938 végén meghalt, alig néhány héttel azután, hogy megjelentette írását. Élt viszont az egyetem másik érintett professzora, Paul-Émile Vaillant. Mint emlékezetes, ő irányította rá a figyelmet Az embertelenség labirintusában lévő plagizált szövegekre. Elismételtem neki Senghor úr szavait Henri de Bobinalról. Vaillant professzor a következő megvilágosító erejű nyilatkozatot tette: „Senghor úrnak igaza van. Bobinal írása tisztességtelen volt. Élete utolsó éveiben Bobinalon elhatalmasodott a rasszizmus, holott korábban éppen ő volt az afrikai kultúrák leghőbb védelmezője. Rejtély, hogy miért fordult így ki önmagából. Az embertelenség labirintusa kihozta a sodrából, valósággal őrjöngött tőle. A  szerző által állítólag plagizált basszer eredetmítosz az ő koholmánya. Mesterkedését elárulta egy közös barátunknak, én így szereztem tudomást róla, de már csak Bobinal halála után. Bobinal tehát hazudott. Az viszont igazi plágium, amire én hívtam fel a közfigyelmet: a szerző forrás megjelölése nélkül, szó szerint átvett létező irodalmi szövegeket. Ennek ellenére meggyőződéssel állítom: T.C. Elimane igazi író.” Paul-Émile Vaillant professzor nyilatkozata eszembe juttatta Senghor kérdését: miért nem reagált a sajtóban Elimane (vagy a

kiadója) Bobinal írására, hiszen tudta (tudták), hogy hazugságot állít? Miért hallgatott, miféle súlyos titok miatt hagyta válasz nélkül a rágalmat? Erre voltam kíváncsi. Csak hát kitört a háború, mással voltam elfoglalva, a nácikkal és az ellenállással, és csak idén, az 1948-as esztendő elején volt rá módom, hogy újra foglalkozzam Az embertelenség labirintusa ügyével. Néhány hetes kutatással megtaláltam Párizsban André Merle urat, aki harmadmagával a hajdani Gemini kiadó alkalmazottja volt. (A további alkalmazottak: Pierre Schwarz – Dachauba deportálták; Claire Ledig – szexuális kollaboráció miatt kopaszra nyírták a felszabadulás után.) André Merle könyvelőként dolgozott a kiadóban Az embertelenség labirintusa megjelenésének idején. Amikor megmondtam, miért keresem, azonnal a tudomásomra hozta, hogy Charles Ellensteinen és Thérèse Jacobon kívül egyikük sem látta soha Elimane-t. Őket egyelőre hiába kerestem, mondtam. André Merle beszámolt róla, hogy alkalmazói hangosan vitatkoztak, amikor utoljára találkozott velük a kiadóban. Ellenstein azt akarta, hogy hagyják el Párizst, mert mint zsidókat itt veszély fenyegeti őket. Thérèse maradni akart. Végül Ellensteinnek sikerült meggyőznie. Tudja-e, hová mentek, kérdeztem. Íme a válasz: „Két településről beszéltek, Cajarc-ról, lent, a Lot völgyében és a tengerparti Tharonról, itt is, ott is volt házuk vagy nyaralójuk.” Egy percig sem haboztam, elmentem Cajarc-ba. A  megszállás elején Lot megye a semleges övezetbe tartozott, ellentétben a teljes Loire-vidékkel. Egy zsidó párnak jobbak voltak a túlélési esélyei Cajarc-ban, mint Tharonban, ennek megfelelően az André Merle-lel való beszélgetésem után pár nappal a Lot kies völgyébe utaztam. Két nap elegendő volt, hogy megtudjam: egy ideig csakugyan ott

éltek a faluban, de nem maradtak együtt a háború végéig. A  szomszédasszonyuk szerint 1942-ben váltak el útjaik, Charles végleg elment. Thérèse is, de csak később, a háború után, 1946-ban. Hogy hová, azt természetesen nem tudta a hölgy. „Nagyon csendesen éltek – mondta. – Az volt az érzésem, hogy egymással sem igen beszélnek.” Három nap múlva azzal a tervvel jöttem el Cajarc-ból, hogy elutazom Tharonba is, hátha ott fellelem Charles Ellenstein és Thérèse Jacob nyomát. Tél vége volt, csípős hideg Tharonban. Az óceán felől szélrohamok söpörtek végig az utcákon. Egykettőre találtam szállást, és megkérdeztem a fogadóst, hogy ismeri-e Charles Ellensteint vagy Thérèse Jacobot. Azt felelte, hogy nem, de ha keresek valakit, legjobb lesz, ha a piac környékén nézek körül. Letettem a holmimat, és azonnal gyalogos felderítő útra indultam az üdülőhelyen, amely egy tengerparti detektívregény eszményi helyszíne lehetett volna. Voltaképpen magamat is egy bűnügyi regény nyomozójának képzelhettem: eltűnt egy író, és én most a bonyodalmas ügy szálait próbálom kibogozni. Átvágtam a füves dűnéken, amelyek úgy határolták a fövenyt, akár egy földvár falai, és lesétáltam a partra, ahol őrtornyok gyanánt meredeztek az ácsolt horgászhelyek. Már hanyatlott a nap. Emlékszem, ez járt a fejemben: úgy tűnt el az életből Elimane, olyan némán, ahogy most a nap süllyed a látóhatár alá. Ólmos fáradtság vett erőt rajtam. Úgy döntöttem, hogy ma már nem járom végig a kikötői kocsmákat Ellenstein vagy Thérèse nyomát keresve, hanem megyek, lepihenek. Ráér holnapig a nyomozás! A  fogadóban vacsoráztam, és elalvás előtt Az embertelenség labirintusát olvasgattam.

Hajnali négykor felébredtem, és nem is tudtam már visszaaludni. Egy darabig forgolódtam az ágyban, aztán felkeltem, hogy megnézzem a napfelkeltét. Már volt valaki a sétányon. Ráköszöntem. Meglepve nézett rám. Még alig pirkadt, mégis azonnal megismertem: Thérèse Jacob. Ő is megismert. Jó ideig nem szóltunk egymáshoz. Csak amikor már felkelt a nap, akkor szólalt meg. – Hát szóval megtalált – mondta. Lágy és nyugodt volt a hangja, nem olyan zaklatott, amilyennek az emlékezetemben őriztem. Az arca viszont változatlanul szép és fiatal volt, csak halványabb, vékonyabb, mint annak idején. –  Jó reggelt, Jacob kisasszony – mondtam. – Ezek szerint emlékszik rám. –  Igen, emlékszem magára, Brigitte Bollème. Emlékszem a kellemetlen beszélgetésre, amelyet Charles-lal meg velem folytatott Elimane-ról. Gondolom, őt keresi. De már csak engem talál. Köhögött, nehezen tudta abbahagyni. Érzékeny a tüdeje, mondta, és hozzáfűzte, hogy jobb lenne fűtött helyen folytatni a beszélgetést. Szavait invitálásnak vettem, és mellé szegődtem. Útközben is köhögött, de nem volt olyan erős a roham. Tíz perc múlva egy kékre festett falú kis házhoz értünk. Leültünk a nappaliban, és megkérdeztem, jegyzetelhetek-e. Nem volt kifogása ellene. Körülnéztem a helyiségben, amíg a háziasszony kiment kávét főzni. De hamarosan már jött is vissza, és mandulás aprósüteményt is tálalt a kávéhoz. – Charles szüleié volt a ház. Életük végéig itt laktak. Charles volt az egyetlen gyermekük. – És most hol van Charles? – Elment. – Elment? Hogy érti?

– Ahogy mondom. Elment, ennyi. Nem feszegettem. Elimane érdekelt, ő és a könyve, nem pedig Ellenstein és Thérèse Jacob magánélete. Rágyújtottam; aznap az volt az első cigarettám. Csendben ültünk egy kis ideig, fújtuk a füstöt. – Tudtam, hogy egy szép nap beállít valamelyikük. Csak azt nem, hogy melyik újságíró lesz az. Fogadok, hogy Az embertelenség labirintusa nem hagyja nyugodni. Kísérteni is fogja egész életében. Nem lehet szabadulni tőle. Elimane… Elharapta a szót, és én még egyszer megkérdeztem, hogy nem zavarja-e, ha jegyzetelek. Csak legyintett, mint akinek édes mindegy, és folytatta a félbehagyott mondatot: –  …Elimane démon. Megszállja az embert. De ő maga is megszállott. Megint elhallgatott. Nem sürgettem. A vallomásnak belülről kellett fakadnia, a saját ritmusát kell követnie. –  Emlékszik, mit mondtunk? Hogy hol, milyen körülmények közt találkoztunk Elimane-nal? –  Amit az interjúban mondtak? Hogyne, emlékszem. Egy kávézóban vagy kisvendéglőben lettek figyelmesek rá. – Hazudtunk. Valójában nem ott és nem is véletlenül találkoztunk vele először, Charles meg én. Hanem egy párizsi elit gimnáziumban. Húszéves volt, nemrég érkezett a szülőhazájából. Az École normale supérieure kétéves előkészítő kurzusát kezdte. A  hagyományoknak megfelelően egypár öregdiák is ott volt a tanévnyitón, bátorítani a gólyákat. Abban az évben Charles meg én is a kiválasztott mentorok között voltunk. Nem sokkal korábban indítottuk a könyvkiadónkat. Elimane természetesen az új évfolyam egyik fő attrakciója volt. Akkoriban már egyre több fekete egyetemista volt Párizsban, de a mi gimnáziumunkban azért még ritkaságszámba ment. Tanárok,

diákok, öregdiákok, mindenki kíváncsi volt rá, miféle szerzet. Mond valami meglepőt? Vagy éppenséggel megfelel annak a képnek, amit ismeretlenül alkottunk róla? Megkérték a gólyákat, hogy egyenként mutatkozzanak be. Mindenki Elimane-t várta. Végre rákerült a sor, és a beálló csendben tagoltan, szépen csengő hangon ennyit mondott: „Elimane a nevem. Szenegálból jövök. Író akarok lenni.” Három rövid mondat, akárha három puskalövés. Néhány másodpercig még néma csönd volt az iskolaudvaron, aztán felmorajlott a sokaság. Volt abban a morajban sok minden. Egyesek már azon is csodálkoztak, hogy beszéli a nyelvünket. Mások ismételgették a nevét, akár egy jeligét vagy varázsszót: Elimane… Elimane… Olyanok is voltak, akik azt kérdezgették, hol van (vagy egyáltalán micsoda) az a Szenegál. De igazán csak Elimane harmadik mondata volt fontos: „Író akarok lenni.” Ártatlanság csengett abban a három szóban. Tulajdonképpen nevetséges is lehetett volna, hogy egy szeleburdi siheder máris Stendhalnak vagy Flaubert-nek álmodja magát. Ilyet nem lehet csak úgy mondani, az École normale-ra előkészítő első évben pedig legkevésbé, hiszen éppen most fog kiderülni: attól, hogy valaki össze tud rakni egy mondatot, még korántsem író, de mennyire nem! Mégis, amikor Elimane kimondta azt a mondatot, én éreztem, hogy ez nem üres hivalkodás. Persze, még bizonyítania kell, ki kell tartania, el kell viselnie a gúnyolódást, aminek szükségképpen céltáblája lesz („ez akar író lenni?, egy néger, aki alig van feljebb az evolúciós skálán, mint egy főemlős?\"). De a hangjában és a tekintetében tűz volt… igen, tűz, és mindkettőnket megcsapott az a láng. Az egyetemi előkészítő első évében bentlakó volt a gimnázium kollégiumában. Charles-lal rendszeresen érdeklődtünk, és hamar

megbizonyosodtunk róla, hogy játszi könnyedséggel alkalmazkodik az új környezethez, sőt mintha nem is kellene „akklimatizálódnia”, mintha mindig is ebben a világban élt volna, vagy odahaza, Szenegálban erre készítették volna fel. A  tanárai is arról számoltak be, hogy irodalmi és bölcsészeti ismereteinek szilárd alapjai vannak. Honnan a tudása? Afféle boszorkányfajzat volna, amely már a fekete kontinens nevének hallatára benépesíti az európai képzeletvilágot? Csak annyi bizonyos: mind tudás, mind érettség dolgában magasan az évfolyama fölött volt, és vagy csodálatot, vagy gyűlöletet, de valami erős érzelmet mindenképp keltett a társaiban. Az őszi szünet előtt Charles azt mondta, hogy őszintének kellene lennünk Elimane-nal. Úgyhogy elmentünk hozzá, elébe álltunk, és Charles azt mondta: –  Könyvkiadók vagyunk. Nem felejtettük el a szavait: „Író akarok lenni.” Kitart a szándéka mellett? Én hozzátettem: – Szívesen elolvasnánk a kéziratot, ha esetleg már írt valamit. Hosszan nézett ránk, aztán megadta egy Clichy téri kávézó nevét, ahol írni szokott, már ha nagy ritkán elhagyja a kollégiumot. – Az őszi szünetben délután háromtól mindennap ott leszek. Azzal felállt, elköszönt, ment a dolgára. A szünet első napjától ott találkoztunk vele. És attól fogva a szünet végéig minden délután. Még nem voltunk barátok, de már nagyokat beszélgettünk. Magáról, a családjáról, a szenegáli életéről nemigen beszélt, arról sem, hogy miként szerezte a műveltségét. Csak a jelen érdekelte. A  jelen pedig a könyve volt. Eleinte nem akart velünk beszélni róla. Azt mondta, hogy majd felolvassa, ha kész lesz. Kedves és higgadt volt, kivéve, ha irodalomról vitatkoztunk. Olyankor megélénkült,

látszott, ahogy megfeszülnek az izmai, mint a prédára leső ragadozónak, vagy a bikának az arénában. A szünidő végére barátok lettünk. Főleg Charles-hoz került közel. Kiderült, hogy bár egyes írók kapcsán nagyokat tudnak vitatkozni, tulajdonképpen rokon az ízlésük. Voltak esték, hogy fáradt voltam, Charles egyedül találkozott Elimane-nal, és csak késő este ért haza. Baráti triót alkottunk, de ők ketten értették igazán meg egymást. Valósággal szimbiózisban voltak. Nem féltékenykedtem, nem, egy cseppet sem. Folytatódott a tanév, de azért találkozgattunk. Elimane azt mondta, hogy halad a könyvvel. Nem sürgettük, de persze szerettük volna minél előbb olvasni, amit írt. Az első év utáni nyáron történt, ami aztán mindennek a kezdete lett. Elimane Észak-Franciaországba készült, nem mondta meg, hogy miért oda. Mi lenne, ha elkísérnénk, vetette fel Charles. De nekem más terveim voltak, és kedvem se nagyon volt hozzá. Charles ennek ellenére kitartott a terve mellett: legalább egy darabon elkíséri Elimane-t. Végül aztán jó sokára, négy vagy öt hét múlva jött haza. – Ma már tudja, mi volt az utazás célja? Hová ment Elimane? Mit csináltak Észak-Franciaországban heteken át? –  Ezt én is kérdeztem Charles-tól, amikor megjött, de kitérő válaszokat adott, mintha ígéretet tett volna, hogy hallgat arról, amit csináltak. Nem hagytam annyiban, és Charles nagy nehezen megmondta. Megértettem, miért esett nehezére beszélni az Elimane-nal való utazásáról. Úgy érezte, hogy elárulja a barátunkat, méltatlanná válik a bizalmára. – Mit mondott Charles? – Azt, hogy Elimane az apja holttestét keresi, aki szenegáli lövész volt az első világháborúban, és Észak-Franciaországban veszett nyoma.

– Megtalálták? –  Nem tudom, Brigitte. Charles igen szűkszavú volt. Csak annyit mesélt, hogy jó pár faluban jártak, végig az egykori front vonalán. Somme megyében is, Aisne-ben is. Ennyi. Tudomásul vettem, hogy ami az alatt a hónap alatt történt, másra nem tartozik. Nem faggattam. A vakáció további részét Charles meg én együtt töltöttük Cajarc-ban és Tharonban. Elimane visszament Párizsba. Szeptemberben találkoztunk újra. – Ő sem árult el többet az apjáról? – Nem. De őszintén remélem, hogy talált valamit róla. Talán azért jött Franciaországba, hogy megkeresse őt. Talán csak a saját történetét kereste. Akárhogy is, az észak-franciaországi utazás felszabadító volt számára. Megadta neki a lökést, hogy megírja a megálmodott regényt. Igen, úgy gondolom, hogy Az embertelenség labirintusa abból a nyárból született. Thérèse Jacob elhallgatott, gondolataiba merült, olyan volt, mintha most döbbent volna rá valamire, és most sikerült volna először megfogalmaznia egy régóta lappangó igazságot. – És mi történt azután? – kérdeztem nagy sokára. –  Azután az történt, hogy nem folytatta az egyetemi felkészítőt. Azt mondta, hogy írni akar, írni, semmi mást. A döntése elkeserítette a tanárait, nem is értették, hiszen biztosra vették, hogy Elimane felvételt nyer az École normale-ra. De Elimane, mondom, nem iratkozott be másodévre, munkát vállalt, építőipari segédmunkát. Természetesen felajánlottuk, hogy ellakhat nálunk, elég nagy a lakásunk. Köszönte, de nem, egyedül akar boldogulni. A művezetője, egy igencsak gyanús pasas, feketén kiadott neki egy nyomorúságos szobát, oda költözött a kollégiumból. Akkor kezdődött barátságunk legboldogabb időszaka. Más lett Elimane életritmusa. Hattól délig

építkezésen dolgozott. Rövid pihenő után egész délután írt. Este pedig a városban vagy nálunk találkoztunk. Ez az életmód láthatóan tetszett neki. Élményekre, kalandra, szabadságra vágyott, arra, hogy utazhasson, mindenféle emberekkel ismerkedhessen. Meg akarta tapasztalni Párizs mítoszát, a művészek és bohémek mámorító világát. Hosszú vita után úgy döntöttünk Charles-lal, hogy bevezetjük életünknek abba a tartományába, amelyet addig titkoltunk előtte. Elhallgatott, mintha ki akarná kényszeríteni, hogy feltegyem a magától értetődő kérdést. Egy kicsit vártam, aztán engedelmesen megkérdeztem: – Konkrétabban? – A libertinusok világába. Thérèse Jacob kihívóan nézett rám. Talán valami reakciót várt, esetleg rosszallást. De nekem a szemem se rebbent. – Charles és én nem voltunk összeházasodva – folytatta. – A teljes szabadságra építettük a kapcsolatunkat, egyetlen törvényünk volt, a gyönyör. Már néhány éve eljártunk libertinus körökbe. Álarcos, félhomályos, rejtőzködő világ. Senkit nem érdekelt a többiek élete, de még csak a neve sem. Játszótársat kerestünk az érzékiségben, ennyi volt. Nem szóltam semmit, némán vártam a folytatást. –  Nem voltunk tájékozva Elimane magánéletéről, erotikus tapasztalatairól. Charles talán tudott valamit, hiszen bizalmasabb volt a kapcsolatuk. Én azonban semmit nem tudtam, azt sem, hogy volt-e valakije. Úgy látszott, mintha egyetlen szerelme, szeretője volna, az irodalom. Egy este aztán beavattuk a titkos életünkbe, és megkérdeztük, hogy van-e kedve csatlakozni. Némi gondolkodás után azt válaszolta, hogy igen. Attól kezdve elvittük a partikra. Ő lett persze a legnagyobb attrakció. Libertinus körökben az újdonság a

legfontosabb: az új hús, az ismeretlen varázsa, a felfedezés izgalma. Elimane ráadásul afrikai volt. És még a szabados életű, felvilágosult értelmiségiekben is ott éltek a sztereotípiák az afrikaiakról meg az ő szexualitásukról. Elimane-nak hamar nagy ázsiója lett. Mindenki ki akarta próbálni, milyen vele, igaz-e, hogy olyan nagyszerű szerető. – Maguk is kipróbálták? Hármasban? –  Igen. Eleinte elleneztem, de Charles nagyon akarta. Felajzotta, mindig is ajzotta, hogy nézze, ahogy más férfival szeretkezem. Hogy Elimane lesz az a férfi, azt hiszem, minden korábbinál jobban izgatta. – Maga szerint miért? –  Nem tudom. Talán mert afféle ikertestvért látott benne. De ez csak feltételezés. Nem tudom. – És maga miért ellenezte eleinte? – Éreztem, hogy pusztító hatása lesz a kapcsolatunkra. Erre majd visszatérek. Elimane csodálatos szerető volt, figyelmes, fantáziagazdag és fáradhatatlan, a kellő durvaságtól sem riadt vissza, ha éppen úgy adódott, és mint mindenben, a szeretkezésben is szenvedélyes. Úgy nézett az emberre, mintha a tekintetével a lelkét is odaadná. Olyan dolgokat tudott, amiket… amiket kevés férfi tud vagy merészel… még a képzeletében is… megtenni. Mintha… mintha lágy szellővé változott volna, vagy simogatóan meleg vízzé: elárasztotta az ölemet, a testemet. Az egész bensőmben eláradt, az egekbe vitt. Charles a perverz képzelet művésze volt, az erotika mesteri rendezője. A  páros kapcsolatunkban is jól működött a fantáziája, de a csoportos szexben aztán kiváltképp sikere volt a szcenárióinak. Tobzódott az ötletekben, holott amúgy úgy nézett ki, mint egy mintapolgár, egy tiszteletre méltó könyvkiadó, akit semmi más nem foglalkoztat, csak a magas irodalom.

Újabb köhögőroham fogta el, összegörnyedt. Töltöttem egy pohár vizet, megitta, összeszedte magát. – Köszönöm… Gondolom, vajmi kevéssé érdekelte, amit az imént Elimane libertinizmusáról fecsegtem. – Dehogynem. Minden érdekel. –  Akkor folytatom. 1938 elején Elimane átköltözött egy komfortosabb hónapos szobába. Amikor először meghívott bennünket, meglepetésünkre bejelentette, hogy befejezte a könyvet. Nem kell mondanom, mennyire örültünk. Erre vártunk! Azon az estén olvasta fel nekünk Az embertelenség labirintusát. – Thérèse-t elárasztották az emlékek, egy ideig nem is tudott megszólalni. –  Csodálatos. Csodálatosnak találtam a szöveget, csodálatosnak, ahogy Elimane olvasta. Mindent. A végén Charles-ra néztem, könnyes volt a szeme, és tudtam, hogy kiadjuk a könyvet, így, ahogy van, kiadjuk, egy vesszőn se változtatunk. – Nem vették észre a plágiumot? –  Már épp mondani akartam. Nem, akkor nem. A  szöveg, élőszóban, lenyűgözött bennünket. – És Elimane? Nem mondott semmit? –  Nem. Aztán másnap, amikor elolvastuk a kéziratot, gyanús lett néhány részlet. A  legnyilvánvalóbb átvételek. Ellenőriztük, és megdöbbentünk attól, amit találtunk, de attól is, hogy a vendégszövegeket milyen mesterien olvasztotta bele a saját szövegébe. Ettől csak még jobban nőtt a csodálatom Az embertelenség labirintusa és Elimane zsenije… igen, ki merem mondani: a zsenije iránt. Csak egy zseni képes egy egész könyvet létrehozni más művek töredékeiből. Nevezhetjük a kollázs géniuszának, de akkor is zseni. Charles óvatosabb volt. Ő is látta a kompozíció virtuozitását, és hogy maga a történet viszont nagyon is

eredeti, de nem szabadult a gondolattól, hogy ez mégiscsak lopás, szélhámoskodás. Egyedülálló könyv, nincs előzménye, és igen, csakugyan eredeti, de akkor is más könyvekből van összeollózva. Charles számára feloldhatatlan volt az ellentmondás. Pár nap múlva találkoztunk Elimane-nal, és azon az estén kitört az első nagy vitánk. Charles Elimane szemére vetette, hogy lerabolta az irodalmat, Elimane azt felelte, hogy az egész irodalom egy nagy rablójáték, és a könyve ezt demonstrálja. Az volt az egyik célja, hogy úgy legyen eredeti, hogy nem az, mivel pont ez az irodalom és általánosabban a művészet egyik lehetséges definíciója, a másik célja pedig annak a felmutatása volt, hogy az alkotói eszme nevében minden feláldozható. Nem bírták abbahagyni. Charles semmivel sem értett egyet, de nem tagadta, hogy a könyvnek megvan a maga szépsége, és elismeri: nem a benne lévő művek sápadt visszfénye. De ebben a formában nem hajlandó megjelentetni a könyvet. Elimane azzal vágott vissza, hogy akkor keres más kiadót. Én nem szóltam közbe, hagytam, hadd viaskodjon a két kakas. De a lelkem mélyén Elimane- nal értettem egyet, és végül aztán meg is mondtam, hogy így gondolom. Charles ettől végképp kiborult, azt ordította, hogy na ezen ő nem is csodálkozik, tisztára belebolondultam Elimane-ba. Féltékeny volt Elimane-ra, s ezen nem változtatott, hogy a legjobb barátja. – És utána? – Utána még néhány napig feszültség volt kettőnk közt, nagyokat vitatkoztunk, és aztán Charles elhívta hozzánk Elimane-t. Azt mondta, mégis hajlandó kiadni a könyvet, de azzal a feltétellel, hogy tegyük idézőjelbe a szó szerinti idézeteket, és legyenek dőlt betűsek az átírt passzusok. Elimane természetesen visszautasította a megoldást. Charles kétségbeesett, de nem adta föl, és azt ajánlotta,

hogy jó, akkor legalább írjanak előszót vagy rövid bevezetőt, amiben figyelmeztetik az olvasót, hogy mire számítson. Elimane erre is nemet mondott, méghozzá nagyon dühösen. Azzal érvelt, hogy nincs rosszabb, mint ha magyarázgatunk egy művet, használati utasítást adunk hozzá, és arra próbáljuk rávenni az olvasót, hogy fogadja el olyannak, amilyen. Felpattant és elrohant. Utánafutottunk, az utcán értük utol. Charles azt mondta, nem bánja, próbáljuk meg. – Maga szerint miért változtatta meg a véleményét? –  Nem tudom. Talán mert belegondolt, hogy mekkora utat tett meg Elimane, amíg eljutott idáig. –  És Elimane hogy reagált, amikor Charles ott, az utcán megmondta neki, hogy kiadja? –  Sírt, mint egy gyerek. Az volt az egyetlen alkalom, hogy nem tudott uralkodni az érzelmein. Charles is sírt. Elmentünk a Clichy téri kávézóba, ahová Elimane annak idején találkozót adott nekünk. Megünnepeltük az egyezséget, aztán hazamentünk, és felszabadultan, boldogan szerelmeskedtünk hármasban. Elimane megköszönte a bizalmunkat, és azon az estén közölte, hogy T.C. Elimane névvel jegyzi Az embertelenség labirintusát. T. mint Thérèse és C. mint Charles. Legyen a mi utónevünk iniciáléja az ő utóneve mellett! Három hónappal később megjelent Az  embertelenség labirintusa. Néhány nap múlva maga volt az első, aki írt róla, a Revue des deux Mondes-ban. A többit tudja. –  Hát épp ez az: nem tudom! Mit szólt Elimane a sajtóban megjelent cikkekhez? Még nem a Bobinal- meg a Vaillant-írásra gondolok, hanem a kritikákra. –  Elkeserítették. Otthon gubbasztott, és bánkódott. Letaglózta, ami a sajtóban megjelent Az embertelenség labirintusáról, beleértve azt is, amit maga írt. Azt mondta, hogy senki sem értette meg, aki a

pártját fogta, az is rosszul értette. El sem olvasták, vagy ha igen, akkor rosszul olvasták, és ez még elkeserítőbb: rosszul olvasni bűn. – Pedig még a Goncourt-díj zsűrije is felfigyelt a könyvre, nem? –  De igen, így volt. Az a hír járta, hogy a zsűrielnöknek, az idősebbik Rosny fivérnek tetszik a regény szürnaturalizmusa, a fiatalabb Rosny viszont nincs oda érte. Lucien Descaves merésznek találja a regényt, talán túlságosan is. Dorgelès, aki a szenegáli lövészekkel harcolt a háborúban, és igen tisztelte is őket, támogatta volna a díjazást. Léon Daudet állítólag azt mondta egy újságírónak: „Nekem csak a kiadója nem tetszik, Ellenstein, egy izraelita!” Léo Larguier szörnyűségesnek ítélte Elimane nyelvezetét. Francis Carco úgy találta, hogy van neki stílusa, Pol Neveux úgy, hogy nincs. Mindenesetre szóba került Elimane a jelöltek közt. – Ennek sem örült? –  Nem érdekelte különösebben a Goncourt-díj. Egyre csak azt ismételgette, hogy nem értették meg őt, és ez bűn. Tehetetlenek voltunk. Próbálkoztunk mindenfélével, de hiába, vigasztalhatatlan volt. Ebben a helyzetben kaptuk a levelét, hogy szeretne interjút csinálni Elimane-nal. Természetesen nem állt kötélnek, de az ellen nem volt kifogása, hogy mi találkozzunk magával. –  Tulajdonképpen mi bántotta? Az, hogy nem vettük észre a plagizálást, mint később Vaillant professzor? Nem méltányoltuk kellőképp a kollázskompozíció virtuozitását? –  Még most, tíz év múltán sem érti. Az bántotta, hogy nem úgy nézik mint írót, hanem mint érdekességet és az ideológiai harc lehetséges figuráját: nicsak, egy különleges néger! Az írásaikban vajmi kevés szó esett a szövegről, a stílusról, az alkotásmódról. –  Ne haragudjon, de Charles és maga, maguk is a különleges négert látták benne.

– Ez nem igaz – csattant fel Thérèse Jacob. – Mi a rendkívüli írót láttuk meg benne, nem úgy, mint maguk. Maguknak ő egy vásári látványosság volt. Nem tehetséges íróként mutatták be, hanem úgy mutogatták, mint egy különleges példányt az emberkertben. Ebben a megalázó szerepben ő nem akart mutatkozni. Maguk megölték őt. –  Nem mi öltük meg, hanem Henri de Bobinal és Paul-Émile Vaillant. Ők vádolták meg plágiummal. Egyébként van róla tudomása, hogy Bobinal írása… –  …egy rakás hazugság, igen, tudom. Azt is, hogy Bobinal nem sokra rá meghalt. Amikor 38-ban megjelent a cikke, szaladtunk vele Elimane-hoz. Azt mondta, hogy a professzor úr hazudik, nincs Szenegálban basszer törzs. Bobinal találta ki az egész eredetmítoszt. Charles cáfolatot akart írni, de Elimane lebeszélte. Azt mondta, csendet akar, és semmire nem fog reagálni. Zuhogott az eső azon az estén, amikor elmentünk hozzá. Szemrehányást tettünk neki az egoizmusa miatt: vegye már észre, hogy nem csak róla van szó, minket, a kiadóit, a kiadót is támadják, besározzák. Charles azt mondta, hogy írni fog egy cikket, ha tetszik Elimane-nak, ha nem, megvédi a könyv, a kiadó, mindannyiunk becsületét. Nem tűri el, hogy egy szemenszedett hazugság elpusztítsa a Geminit. Elimane persze megpróbálta lebeszélni. Elfajult a vita. Összeverekedtek. Elimane kerekedett felül. Charles nem hagyta magát, de nem volt esélye a hatalmas termetű Elimane-nal szemben. Üvöltöttem, hogy hagyják abba, de rám se hederítettek. Odakint dörgött, villámlott. Minden nagyon gyorsan történt. Charles a földre került, alig volt magánál, vérzett a homloka. És akkor Elimane azt mondta: „Elég volt ebből az egészből. Elég!” Rám nézett, könny futotta el a szemét, és esdeklő volt a tekintete, fájdalom volt benne, és szeretet vagy szerelem, nem is tudom, nem mondott többet, csak összeszedett

néhány holmit, és elrohant, ki a viharba. Vártam egy kicsit, de hogy Thérèse hallgatott, megkérdeztem: –  Később már nem is találkozott vele? Soha többé nem találkoztak? – Nem. Híreket kaptam felőle, de csak jóval később. A verekedés estéjén ott maradtunk a lakásában. Elláttam Charles fejsebét. Sírt, és azt mondta, hogy ez kész őrület. Ő tehet mindenről, nem lett volna szabad belerángatnia Elimane-t az írásba, nem kellett volna íróvá tennie. Utáltam a gyengeségét, de azt még jobban, hogy ilyen leereszkedő, ilyen arrogáns. Micsoda önhittség azt képzelni, hogy nélküle Elimane nem írt volna! De nem mondtam ki, amit gondoltam, és egész éjjel ott maradtunk a lakásban, vártuk Elimane- t. De hiába, nem jött. Hazamentünk. A következő napokban Elimane sehol. A  házmester nem találkozott vele. Már a legrosszabbtól féltünk. Kerestük minden létező helyen, kávézókban, kisvendéglőkben, parkokban, könyvesboltokban, mindenhol, ahol együtt voltunk, vagy ahol tudtunkkal szívesen megfordult. A  partihelyeken is jártunk. Sehol semmi nyom. Eltűnt. Már ott tartottunk, hogy körözést adatunk ki, amikor megjelent Vaillant írása. Na, az megadta a kegyelemdöfést: ő az igazi plagizálást támadta, és közvetlenül minket, a kiadót, a szerkesztőt vádolta. A  sajtó rákontrázott, és a jogszolgáltatás sem sokat késlekedett. Egypár jogörökös pert indított a szerzői jog megsértése miatt, kártérítést követeltek. Rémes helyzetben voltunk. Fenyegető leveleket kaptunk, a közvélemény, a törvénnyel egyetemben, minket ítélt el, annál is inkább, mivel maga az író, testi valóságában, soha sehol nem jelent meg. Az embertelenség labirintusa eladatlan példányait visszavontuk és zúzdába küldtük, a teljes raktárkészletünket felszámoltuk, és csődöt jelentettünk. A  maradék pénzünkből

kártérítést fizettünk a jogörökösöknek, leróttuk a perköltséget, és végkielégítést adtunk a három alkalmazottunknak. Bezártuk a Geminit, eladtuk a lakásunkat, és Charles nyomására elhagytuk Párizst. Cajarc-ba költöztünk, várva, hogy elcsituljon a vihar. Szívem szerint én Párizsban maradtam volna, egyrészt mert gyűlöltem a cajarc-i házat, szülői örökségemet, másrészt mert úgy éreztem, hogy a fiatalságunkat, az álmainkat is odahagytuk. Meg Elimane-t is persze. – Nem bukkant elő a jogi hercehurca idején? –  Nem. Rengeteg dolgunk volt, tovább már nem kerestük, és minél előbb túl is akartunk lenni a borzalmakon. Nem jött el a bíróságra, nem írt nekünk. Nem bukkant elő. Azt hittem, meghalt. Jobb is, gondoltam, az legalább megmagyarázza, hogy miért hallgat. – Hol volt, mit csinált a perek heteiben? – Nem tudom. Azt nem írta meg. – Mikor írt? Két évvel később, 40 júliusában. Akkor már több mint másfél éve Cajarc-ban voltunk, és tudtuk, hogy egy darabig nem mozdulhatunk a háború miatt. Írni persze megpróbáltunk, a régi lakcímére. De a leveleinkre nem jött válasz. Aztán egy szép nap megjött az a levél. – Mit írt? Thérèse Jacob hallgatott. Aztán a szemembe nézett, és annyit mondott: – Arról nem beszélek. – Kérem, Jacob kisasszony… – Ne erőltesse, Brigitte! És ne kisasszonyozzon, szólítson Thérèse- nek! Személyes a levél, senki másra nem tartozik. De annyit elmondhatok, hogy így végződik: „Most, hogy minden elvégeztetett, és minden bevégződik, végre hazatérhetek.”

– Hazamegy Szenegálba? –  Nem érti. Háború volt. Megszállás. Nem tudott hazamenni Szenegálba. A  „végre hazatérhetek” egyetlen dolgot jelenthet: „újra nekilátok írni”. –  És mit jelent, hogy „minden elvégeztetett, és minden bevégződik”? – Hogy újrakezdi, miután letöltötte a büntetését. – Milyen büntetését? – Amire ítélték. Amire mindenki, maga is ítélte: hogy nem értették meg őt. A minden elvégeztetett azt jelenti: megtapasztaltam, milyen ritka az irodalomban, hogy megértik az embert, de ráadásul az írónak arra kell törekednie, hogy soha ne is értsék teljesen. Mostantól felszabadultan írhatok, nem kell attól szoronganom, hogy nem értenek meg, mivel nem is akarom, hogy megértsenek. Ezt jelenti. – Legalábbis maga így értelmezi. – Igen, így. Nyilván lehet máshogyan is. – Megőrizte a levelet? – Ha így volna is, akkor sem mutatnám meg. – Válaszolt rá? –  Nem. Elimane nem írt címet. Különben is volt más dolgunk. Háború volt, a túléléssel voltunk elfoglalva. Nem volt könnyű. Ahogy már mondtam, nem szerettem a cajarc-i házat. Rosszak voltak a gyerekkori emlékeim. De az tette igazán nehézzé azokat az éveket, hogy egyre gyűlt bennem a harag Charles iránt. Párizsban szerettem volna lenni. Vagy bárhol, csak nem Cajarc-ban. De Charles azt mondta, hogy Párizs darázsfészek, kelepce, jobb távol maradni tőle, és inkább a környéken keressünk kapcsolatot az ellenállással. Kerestünk, találtunk, de tovább nem jutottunk, mert Charles elment.

Egy szép napon, ez 1942-ben történt, fogta magát, és se szó, se beszéd, elment. Reggel, amikor felébredtem, hűlt helye volt. Két nap múlva levelet kaptam tőle, abból tudtam meg, hová ment. De akárhová is, nem jött vissza onnan. Az egyetlen levele búcsúlevél is volt. Azt hiszem, Charles vezekelni akart. Kiengesztelni engem, és vezekelni. Azt hiszem, bánkódott, amiért magára hagyta Elimane-t. Nem árulta el, mit tervez, mert tudta, hogy nem engedném el. Egyedül semmiképp. Abban az egyetlen levelében azt írta, hogy ha nem kapok újabb levelet a következő három napban, az azt jelenti, hogy meghalt. Soha többé nem írt. Világos volt a helyzet. Nem volt mit tennem. Meghúzódtam Cajarc-ban, egészen a háború végéig ott maradtam. A magam módján az ellenállást is segítettem. És két éve, 1946-ban ideköltöztem Tharonba. Hiányzik Charles. Szerettem. Ne nyilvánítson részvétet. Folytassuk… És Elimane? Ezt akarta kérdezni, igaz? Hogy szerettem-e. Nehéz volt őt szeretni, Brigitte. Nem azt mondom, hogy nem volt szerethető ember. De vadság áradt belőle, és nem tudta az ember, hogy mit kezdjen azzal a néma indulattal. Próbálja kioltani? Vagy megosztani és úgy szelídíteni? Vagy menekülni, minél távolabb kerülni tőle? – Szóval nem kapott hírt, az a bizonyos júliusi levél volt az utolsó? –  Igen. De többször is az volt az érzésem, hogy Elimane itt van, egészen közel, és figyel engem. Biztos csak képzelegtem. Biztos meghalt a háborúban, mint Charles. Idővel el kellett fogadnom, hogy a levele búcsúlevél volt. Csend telepedett közénk. Én nem szólaltam meg. –  Ennyi, Brigitte. Mindent elmondtam, amit el akartam mondani. Nekem is minden elvégeztetett. Utána Thérèse már csak annyit mondott, hogy elfáradt, fáj a tüdeje a köhögéstől, a beszélgetésnek ezennel vége. Megköszöntem,

visszamentem a fogadóba, leírtam, majd letisztáztam a fent olvasható szöveget. Alig ettem valamit, dolgoztam egész nap és egész éjjel, le sem hunytam a szemem. Harmadnap elmentem Thérèse Jacobhoz, hogy jóváhagyassam az interjút. Azt mondta, nem érdekli, felőle azt csinálok vele, amit csak akarok. Elköszöntünk egymástól. Én egyúttal Tharontól is. Párizsba visszajövet utánanéztem egy-két dolognak. Megtaláltam például Elimane tanulmányi indexét (tele kiváló minősítéssel) és a teljes nevét, amelyen a párizsi prefektúra 1935-ben a külföldi diákok nyilvántartásába vette: Elimane Madag Diouf. De a lényeget tekintve semmit nem tettem hozzá ahhoz, amit Thérèse Jacob elmondott, és amit most továbbadtam a Kedves Olvasónak. Meglehet, hogy ez a nyomozás kudarc. Ki volt valójában a néger Rimbaud? – teszi fel a kérdést a cím. Választ kaptunk-e, mire ide, az utolsó laphoz értünk? Tudjuk-e, ki volt valójában Elimane Madag Diouf, alias T.C. Elimane? Alig hiszem. Kétségkívül megtudunk egyet s mást a Párizsba érkezéséről és arról az időszakról, amikor megírta és kiadatta Az embertelenség labirintusát. Már ez is méltánylandó, hiszen mind ez idáig teljes rejtély övezte az életét. Abba is betekintést nyerhettünk, hogy milyen írói eszközöket használt, és miféle esztétikai eszményeket és célokat követett. Nem tisztem megítélni sem az embert, sem amit alkotott. Az utókor majd megteszi, ha ugyan érdekli majd Az embertelenség labirintusa. Megtudtunk egy keveset arról, hogy Elimane hogyan élt korának forgószelében. Gyarapodtak ismereteink életmódjáról, természetéről, észjárásáról. Tudjuk, hogy ragyogó tehetség volt, és hogy az irodalom a szenvedélye. De elegendő-e ez ahhoz, hogy azt is megmondjuk, mi lakott a lelkében?

Elimane az után a levél után, amelyet a címzett elmondása szerint Thérèse Jacobnak írt 1940-ben, soha többé nem adott életjelt magáról. Mint ismeretes, 1940 óta sok minden történt a hazánkban, sok borzalom is. Lehet, hogy Elimane-t elsodorták a  tragikus események. Ki tudja? Nincs rá bizonyíték, hogy odaveszett volna, elképzelhető, hogy itt él valahol, és kaján mosollyal olvassa ezt a kis füzetet. Az is lehet, hogy visszament Afrikába. Ki tudja? De az biztos, amit Thérèse Jacob is mondott: az irodalomban lelte meg hazáját, az az igazi otthona. Riportom utolsó sorait írva felé szállnak a gondolataim, bárhol legyen is. És azok felé is, akik a barátai voltak: Thérèse Jacob és Charles Ellenstein. Nekik ajánlom ezt az írást.

HARMADIK ÉLETÍRÁSJEGY Hol végezte Charles Ellenstein?

1 Charles Ellenstein már közel jár Párizshoz, de nem tudja, hol keresse Elimane-t, azt sem, hogy a fővárosban van-e egyáltalán. Azt pedig végképp nem sejti, hogy mi vár rá. Igaz, hallott egyet s mást. De Charles Ellensteinnek olyan a természete meg a kultúrája, hogy nem ad holmi szóbeszédre. Hittel hisz az emberi értelemben és mértéktartásban. Márpedig amit hallott, nem vall se értelemre, se mértéktartásra, az egyenesen undorító. Akárhogy is, ő, Ellenstein nem igazán zsidó. Nem gyakorolja a vallást. Kevéssé érdekli a Tóra meg a Talmud, és csekély érdeklődése is pusztán intellektuális. Akárcsak Thérèse-t, őt sem gyötri a zsidó identitás, nem büszke a zsidóságára, nem zsidóként gondolkodik, alig gondol is vele, habár az utóbbi évek antiszemita légköre elszomorította, sőt felháborította. Voltaképpen csak mások emlékeztetik zsidóságára. Ha a neve miatt lezsidózzák, Ellenstein mosolyogva azt szokta válaszolni, hogy igen, zsidó, de nem éli bele magát. Charles Ellensteinnek a barátja jár a fejében. Búcsú nélkül váltak el. Nem jól van ez így. Azért megy vissza Párizsba, hogy helyrehozza a múltat (Ellenstein azok közé tartozik, akik ezt elképzelhetőnek tartják). Elimane miatt van itt, de Thérèse-ért is, egy kicsit magáért is. Néhány napja Cajarc-ban olyan bűntudatroham fogta el, mint soha korábban. Megfordult vele a világ: nem lapulhat tovább itt gyáván, szüntelenül magán érezve Thérèse vádló tekintetét és

azt, hogy megveti őt, amióta elmenekültek Párizsból. Elhatározta, hogy visszamegy, de egyedül, nem is szól a   tervéről. Az embercsempész, aki átvitte a „szabad” zóna és a megszállási övezet demarkációs vonalán, figyelmeztette, hogy a halálba rohan. 1942 júliusa: hamarosan négy éve lesz, hogy utoljára látták Elimane-t (38 végén). Egyetlen levelükre válaszolt. 1940 nyarán írta, és afféle búcsúlevél volt; ezekkel a szavakkal zárult: „Most, hogy minden elvégeztetett, és minden bevégződik, végre hazatérhetek.” Elimane-nál találkoztak utoljára, azon az estén, amikor kint is, bent is vihar tombolt, ölre mentek, és majdnem tragédia lett. Elimane a République tér közelében bérelte azt a szobát egy ház felső emeletén, Charles ott kezdi a keresést.

2 Charles felkészült a csalódásra, de a csalódásra sosem lehet istenigazából felkészülni, így hát, bár nem lepi meg, zavarba hozza, amikor megtudja, hogy Elimane már nem lakik ott. A házmesterné (a régi) váltig állítja, hogy az afrikai fiatalember még a háború előtt elköltözött. Ellenstein megkérdi, hogy tudja- e, hová. A  házmesterné azt feleli, hogy az afrikai fiatalember nem volt valami beszédes, de talán, ha ugyan jól értette, Párizs déli részébe költözött, valahová az Orléans-i kapu tájékára. Bizonytalan értesülés, amit semmi nem támaszt alá, de mit van mit tenni, Ellenstein elindul ezen a nyomnak nem nevezhető dzsungelösvényen, át tüskén, vad bozóton. Gyalog megy, és sűrűn meg-megáll, mert nem kap levegőt. A  szíve vadul kalapál, és Ellenstein, aki még fiatal és jó egészségnek örvend, nem érti, mitől a légszomj. Ennyire elszokott a városi levegőtől? Nem bírja tovább, leint egy erőtől duzzadó biciklitaxist, aki szótlanul nekiveselkedik, és már teker is a megadott úti cél felé. Az utánfutóban meghúzódva Charles Ellenstein nézi a várost, és kezdi érteni, mitől lett rosszul. Lehunyja a szemét. A szívritmusa visszalassul, de hiába a többé- kevésbé egyenletes dobogás, kis idő múlva még jobban fulladozik: ez egy ismeretlen, idegen város, és ő egy ismeretlen idegen ebben a városban. És a fordítottja még szorongatóbb: ez a város nagyon is ismeri őt, azonosítják az utcák, megbámulják a házak. Összesúgnak, és a nevét suttogják, rémületes.

Megpróbál uralkodni a félelmén. Csak akkor sikerül, amikor egyedül marad. Kivett egy szobát az Étoile Hotelban, a Couëdic utcában, pár száz méterre az Orléans-i kaputól. Ellenstein lassan megnyugszik, levelet ír Thérèse-nek, megírja, hol van, és miért szökött meg hazulról. A levél további részében beszámol első párizsi napjáról, azt írja, hiányzik neki Thérèse, és tájékoztatja a másnapi programjáról, ami főképp abból áll majd, hogy összevissza mászkál a környéken, talán még a kerületi városházára is elmerészkedik, hátha sikerül Elimane nyomára bukkannia. A levél végén megvallja Thérèse- nek, hogy átkelve Párizson, amelynek utcáin alig látni embert, csak náci tiszteket, katonákat, horogkeresztes zászlókat meg plakátokat és sárga csillagos falragaszokat, az volt az érzése – hosszan tétovázik, hogy miként fogalmazza meg, végül a legegyszerűbb, mégis kellőképp kétértelmű megoldást választja –, az volt az érzése, hogy meg kell halnia. Félelemtől remeg a gyomra, de azért megy, feladja a levelet. A város már nem suttogja a nevét, alábbhagy a félelme. Éjjel az apjáról álmodik. Simon Ellenstein egy zsinagóga közepén áll a padsorok közt, és egy férfival társalog, akire rögtön rá lehet ismerni, mert maga a Führer az, személyesen. Charles Ellenstein nem érti, mit mondanak: valami furcsa arab–jiddis keveréknyelven beszélnek. Hitler összevissza hadonászik, és egyre magasabb regiszterbe csúszik a hangja: olyan, mintha egy vörösizzásra hevített, őrülten forgó hajócsavar sivítana. Simon Ellenstein higgadtan és határozottan válaszol, a Führerrel ellentétben nem gesztikulál. Charles bajosan tudná megmondani (legalábbis álmában, mert miután felébred, már nem lesznek kétségei), hogy komikus vagy tragikus színezetet

ad-e a jelenetnek a szereplők stílusának létmeghatározó különbözősége. Van egy harmadik férfi is a jelenetben, a szópárbajt vívó felektől pár méternyire ül, és imádkozik, vagy alszik, vagy csak bámul maga elé. Ellenstein csak a hátát látja, de felismerni véli. Közelebb megy. Áthalad Adolf Hitler és Simon Ellenstein közt, s ők észre sem veszik, akárha láthatatlan volna. Közelről szemügyre veszi az apját, és megállapítja, hogy az anyjának igaza volt, az álluk formája nagyon hasonló. A  Reichsführer arcát viszont nem szemléli meg, mert rögtön látszik, hogy szakasztott olyan, mint a Reichsführer arca, nem tartogat semmi meglepetést. Hagyja, hadd vitatkozzanak, és továbblép a padon ülő ember felé. Nem marad kétsége: ő maga az. De amikor megáll előtte, nem a saját arcát pillantja meg, hanem Elimane-ét. És nem alszik, hanem halott. Rémülten kiáltani akar, de harsan az apja hangja: Charles! Már semmit sem tehetsz érte. És Hitler hozzáfűzi (Charles most érti a keveréknyelvet): Már semmit sem tehetsz magadért. Charles verítékben fürödve ébred, de aztán magához térve a kábulatból azt gondolja, hogy ez csak egy lidérces álom volt, és ő éppoly kevéssé ad a lidérces álmokra, mint a szóbeszédre. Iszik egy pohár vizet, és visszaalszik. Alszik reggelig.

3 Az életet ismerő olvasó már bizonyára sejti, hogy Charles Ellenstein másnap nem fut össze Elimane-nal. De azért van egy véletlen találkozása kora délután. Az Alésia utcában üldögél egy padon, és azon gondolkodik, hogy a Párizsba jövetele nem abszurd vagy öngyilkos vállalkozás-e, amikor elhalad előtte egy nő, megtorpan, visszafordul. – Ellenstein úr! – szólítja meg. Charles Ellenstein felnéz a nőre: nem ismerős. Nemhogy nem ismerős, de biztos benne, hogy soha nem is látta, bár a nő bizalmas mosolya az ellenkezőjét sugallja. Megpróbálja felkavarni emlékezete iszapját, de hiába, az arc még csak nem is rémlik neki. – Maga az, Charles? – mondja a nő. – Igen, de… bocsásson meg, de… – Ennyire megváltoztam? Claire vagyok, Claire Ledig. Beletelik egy fél másodpercbe, mire Ellenstein elméje megvilágosodik, és összekapcsolódik a név meg az arc: Claire Ledig, hát persze! Megbocsáthatatlannak tartja, hogy nem ismerte meg a Gemini kiadó titkárnőjét, aki pedig évekig az alkalmazottja volt. Mentegetőzik, hogy jaj, dehogy, nem változott meg (ami nem igaz), és hogy a gondolataiba merült (ami igaz). A bocsánatát kérve meghívja egy italra, Claire Ledig pedig elfogadja a meghívást, pont van egy kis ideje. Menjenek egy közeli sörözőbe, javasolja, ott lesz találkozója nemsokára.

Néhány perces séta, és már ott is vannak. A  nő teát rendel, Ellenstein egy pohár sört. Azonnal a Geminire terelődik a szó (mi sem természetesebb), felidézik a dicső múltat, amidőn szerény mérete és igényessége ellenére prosperált a kiadó, és titkon vérmes reményeket tápláltak a jövő iránt. Az embertelenség labirintusát egyikük sem említi, de a sötét árny ott lebeg fölöttük. Ellenstein megkérdezi, hogy talált-e munkát a Gemini bezárása után. –  Nemcsak munkát, Charles, hanem hozzám való férfit is. Lehet, hogy férjhez megyek. Charles Ellenstein gratulál. Ledig kisasszony megköszöni, de mintha egy kicsit zavarban volna. Charles észreveszi ezt, és megkérdezi, mi az oka. A válasz késlekedik és bizonytalan. –  A  vőlegényem… maga ezt meg fogja érteni, Charles, mert tudom, milyen nyitott a gondolkodása… a vőlegényem német tiszt. De nem olyan, mint a többi! – teszi gyorsan hozzá, majdhogynem könyörögve. Ellenstein ezt tudja nagy nehezen kipréselni magából: – Megesik az ilyen. Ne ítélj, hogy ne ítéltessél. Egy ideig hallgatnak, majd Ellenstein megkérdi, tud-e valamit Pierre Schwarzról és André Merle-ről, a régi geminis kollégákról. Nem tud, mondja Claire, és elkerülendő, hogy újra kínos csend telepedjen közéjük, megkérdezi, hogy egykori munkaadója mit csinál Párizsban. – Úgy volt, hogy elhagyja Párizst. Visszaköltözött? – Nem, vidéken telepedtünk le. Csak tegnap jöttem. Az Étoile- ban szálltam meg, itt, nem messze, a Couëdic utcában. –  Ó, ismerem a hotelt. Ott is szerencsét próbáltam, amikor megszűnt a Gemini, de végül egy másik hotelbe vettek fel.

–  Értem… Azért jöttem Párizsba… – ő is tétovázik, mint az imént Claire –, hogy megkeressem Elimane-t. – Elimane…? –  Igen, tudja, aki az Az embertelenség labirintusát írta, biztos emlékszik. Tudom, hogy sosem találkozott vele, de… – Én nem, de Josef igen, Josef találkozott vele, mesélt róla. – Josef a német tiszt, a vőlegénye? –  Igen. Találkozott Elimane-nal. És ha nincs a könyv,  Josef valószínűleg meg sem említette volna, hogy találkoztak. Charles Ellenstein felhajtja a sört. Claire belekezd a mesébe. Miután bezárt a Gemini, recepciós lett egy elegáns szállodában a Montparnasse-on. Három hónapja dolgozott a hotelben, amikor kitört a háború. 40-ben a németek áttörték a francia frontvonalat, és már Párizshoz közeledtek, akkor a kollégái többsége elmenekült, ő viszont ott maradt. Claire marad, mert szereti a munkáját, és mert nincs is hová mennie. A  hotel bűbájos. A  megszállóknak is megtetszik, lefoglalják. Tiszteket szállásolnak el benne, nyalka katonatiszteket, mindnek fényes a csizmája, kifogástalan az uniformisa, aranypaszományos a váll-lapja, olyan elegánsak és délcegek, mint a görög arkhónok ünneplőben. Köztük van Josef Engelmann százados, a párizsi német vezérkar egyik üdvöskéje. Nagy frankofil, aki a háború előtt többször járt Párizsban, és rajong a francia költészetért. Eredetiben olvassa a verseket, bár megvallja, hogy némely szavak és képek homályban maradnak előtte, kiváltképpen annak a költőnek az esetében, akit személy szerint magasabbra helyez a poétikai égboltozaton,  mint az elismert csillagok fényes hármasát, Lautréamont-t, Baudelaire-t és Rimbaud-t; az ő szent költője Mallarmé!

Mindamellett Engelmann hadfierényei és a franciaországi hadjárat során tanúsított vitézsége a legkisebb kételyt sem támasztják a Vaterland iránt való hűségét illetően. És ha mégis rávetült volna a gyanú árnyéka, azt végképp eloszlatta, amilyen ádázul vetette magát a harcba, sőt kegyetlenkedéssel is kitüntette magát. A  Franciaország felett aratott győzelem után visszaváltozik nyájas és érzékeny esztétává. Irodai munkáját letudva, olvasással tölti az időt, ritka kiadványokat keres, és nagyokat sétál szeretett Párizsában. Kedveli a magányt, jobban érzi magát a könyvek társaságában, mint az emberekében. Mindazonáltal társasági életet is él, gyakran látni, ahogy Ernst Jüngerrel folytat elmélyült eszmecserét, együtt is emlegetik őket, bár Engelmann homlokát nem övezi dicsfény (nem is vágyik rá), mint a tiszttársáét. Ő nem író, és nem is kísérti, hogy író legyen. Beéri az olvasással és a költészet szeretetével. Engelmann felfigyel Claire Ledigre. Felszólal az érdekében, amikor a főnökség le akarja cserélni egy tősgyökeres német recepciósra. Engelmann azzal érvel, hogy a lány a versailles-i szerződés előtt született Elzászban, és bár a francia társadalomban nevelkedett, nem feledkezett meg német származásáról. Egyébiránt pedig éppolyan jól beszél németül, mint franciául, ami nem elhanyagolható előny, hiszen értékes szövetséges lehet az új rendszerben. Fräulein Claire tetszik a százados úrnak, de némiképp avítt udvarlási elvei egy ideig visszatartják attól, hogy a tettek mezejére lépjen. Hanem egyszer aztán Engelmann kapitány egy gyűjtőtől olcsó pénzen vásárolt könyvvel tér meg aznapi sétájáról, és a recepción ékes francia nyelven megkérdezi Claire-t (a társalgás nem kevésbé ékes német nyelven folytatódik), hogy ismeri-e a művet,

melynek olvasása őt elragadtatással töltötte el. –  Az embertelenség labirintusa volt az a könyv – mondja Claire  –, a mi Labirintusunk. Képzelheti, hogy meglepődtem, amikor megláttam a címet és a Gemini emblémáját a borítón. Josef, látva, hogy milyen képet vágok, azt hitte, hogy valami fájdalmas emléket ébresztett bennem, vagy rosszul fejezte ki magát. De összeszedtem magam, és megmondtam, hogy miért reagáltam úgy, ahogy reagáltam. Őt is megdöbbentette   ez a hihetetlen véletlen. De ami még jobban megdöbbentette, az a könyv története, a plagizálás módszere, és hogy soha senki nem látta Elimane-t, nem is lehet tudni, hogy ki ő. Ráadásul elmagyarázta, hogy a könyv cselekménye valójában egy hatalmas allegória arról, hogy az esztétikai és morális felemelkedés tisztítótűzben valósul meg. Meg kell mondanom, Charles, én annak idején nem olvastam el a könyvet, úgyhogy az első alkalommal nemigen tudtam róla beszélgetni Joseffel, de szívesen hallgattam az irodalmi fejtegetéseit. Attól fogva mindennap találkoztunk, és megvallotta, hogy már régóta szeretett volna illő módon közeledni hozzám, de nem akart tolakodónak látszani, és végül Az embertelenség labirintusa kínált kedvező alkalmat, hogy megszólítson. Azóta gyakran beszélt a könyvről, és arról, hogy mennyire lenyűgözte mind a tartalma, mind a sorsa. Nem hitte, hogy Elimane néger volna, inkább afelé hajlott, hogy ez egy irodalmi misztifikáció. Kérdezgetett magukról, az Elimane-nal való kapcsolatukról, meg hogy merrefelé laknak, de hát nem tudtam megmondani, mivelhogy magam sem tudom. Szerintem azt hitte, hogy maguk eszelték ki a dolgot. De egy este, néhány hónappal a megismerkedésünk után, roppant izgatottan jött meg a hotelbe,

és azt mondta: „– Megtaláltam. – Kicsodát? Micsodát? – T.C. Elimane-t. Megtaláltam. – Nahát!” És akkor Josef mindenféle furcsa és bolondos dolgot mondott, én legalábbis nem sokat értettem belőle, azt mondta, hogy véletlenül rábukkant Elimane-ra, de olyan véletlenül, mint a Mallarmé kockadobása, és hat óra hosszát beszélgettek, és legnagyobb meglepetésére Elimane csakugyan néger, de nemcsak az, hanem ő maga a Mallarmé megénekelte Igitur, aki aláereszkedve az ősök sírboltjába vezető grádicsokon, eljut a dolgok végső értelméig, ő Igitur, mein Liebchen, aki leválaszt magáról minden mulandót, és kívül kerül az időn. De ami még ennél is nagyobb csoda, mein Schatz: Elimane a Nagy Művön dolgozik, írja az Abszolút Könyvet, amely a végest és a végtelent együttesen megragadva eljut a végtelen végesig. Ezt mondta, vagyis hát ilyesmit, de tisztára olyan volt, mintha az én egészségtől majd kicsattanó Josefem lázas volna, és megérintettem a homlokát, és csak úgy perzselt. Ágyba fektettem, ápoltam, elaludt, és aztán azzal ébredt, hogy szeretné bemutatni Elimane-t a Birodalom vezetőinek, mert Elimane a titok tudója, kezében van a megoldás kulcsa, a gyógyír minden bajokra. De egyelőre neki volt baja, három napig fel se tudott kelni az ágyból. Megkért, hogy olvassam fel Az embertelenség labirintusát, az megnyugtatja. Így történt, hogy végre én is elolvastam a könyvet, borzalmas olvasmány, de nem hagy nyugtot az embernek, muszáj végigolvasni. Amikor az én Josefem erőre kapott, visszament abba a kávézóba, ahol találkoztak, és ahol Elimane írt. De Elimane-t azóta sem látták, és senki nem tudta, hová ment. Josef őrjöngött. Dührohamot kapott, amiért nyomát vesztette. Szerencsére most már jobban van az emberem. Néha

emlegeti Elimane-t meg azt az Igiturt, akiről fogalmam sincs, kicsoda, de azért jobban van. Ő sem érti, miért kapott lázrohamot. Néha elmegy abba a kávézóba, hátha Elimane is visszament. De nem. Köd előtte, köd utána. Claire elhallgat. Ellenstein lázasan gondolkodik, aztán megkérdezi: – Mikor történt ez? – Majdnem fél éve. – Itt, Párizsban? – Igen, itt. – Meg tudja mondani, hogy hol? –  Csak azt, hogy egy kávézóban. Josef mondta a nevét, de elfelejtettem. Na de majd ő megmondja. Ott jön, ni, vele van itt találkozóm. Ellenstein a bejárat felé fordul, és látja, ahogy Josef Engelmann belép a terembe. Jó megjelenésű férfiú. Nem az egyenruha teszi, az egész lénye tiszteletet parancsol. A  vendégek jóindulattal, csodálattal nézik. Uniformis ide, uniformis oda, nem a katonát látják, hanem meglátják benne a lelke mélyén lakozó művészt. Claire feláll. Csókkal köszönti, váltanak néhány szót németül. Aztán Claire visszavált franciára, és Ellensteinre mosolyogva azt mondja a német tisztnek: – Bemutatom neked Charles-t, régi barátok vagyunk. Te most találkozol vele először, de már ismered. És most már ő is téged. Ellenstein feláll. A  két férfi kezet fog; egyikük sem akarja a férfiasságát bizonyítani a szorítás erejével. Engelmann százados azt mondja, hogy örvend, bár nem biztos benne (Claire-re néz), hogy csakugyan ismerné az urat.

– Charles a régi munkaadóm, T.C. Elimane kiadója. A két férfi egymás szemébe néz. Tudják, hogy e perctől összekapcsolódik az életük. –  El sem tudja képzelni, milyen öröm számomra, hogy találkozom azzal az emberrel, aki kiadta T.C. Elimane-t – mondja a német. – Meg vagyok illetődve. Irigylem önt, uram. Elsőnek olvashatni azt a szöveget, micsoda kiváltság! –  Köszönöm, százados úr. Úgy hallom, hogy ön nemrégiben találkozott vele. – Igen – mondja Engelmann –, volt szerencsém találkozni T.C. Elimane-nal, Charles. Szólítson Josefnek! Josef Engelmann odahúz egy harmadik széket az asztalhoz, és sört rendel. Egy kis ideig csak társalognak, ismerkednek, aztán Ellenstein megkérdezi a német tiszttől, hogy hol találkozott Elimane-nal. Engelmann megmondja; azt a bizonyos Clichy téri sörözőt nevezi meg, ahol Ellenstein és Thérèse először találkoztak védencükkel. A német tiszt látja, hogy Ellenstein azt reméli, megtalálja ott Elimane-t, és siet megjegyezni, hogy ő maga is többször visszament, de sajnos hiába. Hozzáteszi: a törzsvendégek egybehangzó állítása szerint Elimane már csak ilyen, hónapokra eltűnik, és aztán egyszer csak előbukkan a semmiből. Ellenstein megerősíti, hogy igen, ez így van, de magában ezt gondolja: „Azért nem találtad meg, kapitány, mert nem akart találkozni veled, de nem eltűnt, hanem elrejtőzött, és a söröző törzsvendégei nem árulják el neked a rejtekhelyét. De velem szívesen találkozik majd. Én a barátja vagyok.” Ellenstein biztos benne, hogy a tulaj majd megmondja, hol találja Elimane-t. Feltámad benne a remény, felderül a kedélye. Ellenstein, Engelmann és Claire Ledig még eltársalognak kis

ideig Elimane-ról, de aztán témát váltanak. A  német tiszt nagy műveltségről tesz tanúbizonyságot, de nem fitogtatja, csak szerényen érzékelteti. Ellenstein azt gondolja magában, hogy lám, igaza volt, nem szabad adni a szóbeszédre, erre a százados a legjobb bizonyíték. Egyórás kellemes beszélgetés után Charles feláll, búcsúzik, mondván, nem akar tovább zavarni. Indul a Clichy téri sörözőbe, hátha (nem, biztosan!) megtalálja Elimane- t. Megcsókolja Claire-t, köszöni, hogy megismerte az utcán. Baráti kézszorítás Engelmann-nal. – Örvendek a szerencsének, Charles. Eisenstein, ugyebár? – Tessék? – Eisenstein a családneve, nemdebár? – Ellenstein. – Ó, igen, bocsásson meg! Ellenstein. De ha jól gondolom, ez is egy… ööö… Charles-nak nem nehéz kitalálni, hogy mi a kérdés, annál is kevésbé, mivel kiolvasható a német százados szeméből. – Zsidó név, igen – mondja. – Zsidó vagyok… – röpke pillanatra (vagy időtlen időre) kivár, aztán befejezi a mondatot – …de nem élem bele magam. A hang fennakad, de aztán mindhármukból kitör a nevetés. Engelmann nevet a leghangosabban, és amikor végre megnyugszik, azt mondja: –  A  híres zsidó humor! Zsidó, de nem éli bele magát! Tulajdonképpen miért is ne? Nem gondol rá, és kész. Na de ne féljen, mások ön helyett is gondolnak rá. – El tudom képzelni – mondja Ellenstein. Claire lehajtja a fejét, Engelmann felkacag, most már csak ő egyedül. Végre elengedi Ellenstein kezét. Claire azonnal

belekarol egykori munkaadójába, és halkan azt mondja: –  Ne aggódjon, Charles! Josef nem olyan… maga is láthatja… nem olyan, mint azok… azok az igaziak… tudja, mindenfélét összehordanak. Hogy táborok meg razziák, és hogy deportálják a zsidókat… Butaság. Nicht war, Josef? –  Ja, genau, mein Schatz! Das ist absolut lächerlich. Abszolút nevetséges. –  Claire Ledig telve bizalommal, szerelmesen néz Engelmannra. A  német százados Charles Ellenstein szemébe néz, és rámosolyog. Ellenstein is mosolyog, nem tudja, miért, talán udvariasságból. Fizetne, de Engelmann megkéri, hogy tekintse vendégének magát. „Szerény viszonzásul”, mondja. Ellenstein köszönettel elfogadja, és távozik. Megy egyenesen a Clichy téri sörözőbe. Elimane nincs ott. A vendéglős megismeri, és Charles megtudja tőle, hogy a barátja egyre ritkábban mutatkozik. „Tele van a környék nácival, és tudod… a bőre. Nem akarja vásárra vinni. De üzenhetsz neki, ha akarsz. Nem tudom, hol lakik, de néhanap, ha kevesen vannak, benéz azért.” Ellenstein elüldögél a sörözőben, órák hosszat vár Elimane-ra. Végre belátja, hogy hiába várt, de mielőtt visszaindulna a szállodába, levelet ír, és megkéri a vendéglőst, hogy alkalomadtán adja át. Azt írja, hogy minden este hattól itt fogja várni. Hiányzik nekik, neki is, Thérèse-nek is. Sajnálja, hogy úgy alakultak köztük a dolgok… Végezetül megírja, hogy találkozott Claire Lediggel és Engelmann kapitánnyal, és hogy sose gondolta volna, hogy ezekben a mostani időkben ő egy német tisztnek fog köszönetet mondani, de hát „az a helyzet, hogy annak az Engelmann-nak köszönhetem, akivel tudtommal te is