Mohamed Mbougar Sarr - Az emberek legtitkosabb emlékezete

eltorzult az arca, és azt mondta: –  Arra készülök, hogy azt tegyem, amit hosszú évek óta mindig, gyilkolni fogok a következő napokban, már csak egy embert kell megölnöm, és akkor minden bevégződik. Elhallgatott, és én bután nevettem. Ő már nem mosolygott. A szájához tette a mutatóujját. Utánoztam a mozdulatát, és kijöttem a szeparéból; nem tudtam eldönteni, hogy ezt az egészet most komolyan vegyem vagy tréfára. Pár perc múlva Andrée és Lucien bejött az öltözőbe. Sok pénzt adtak. A  férfi nem fukarkodott a borravalóval. A  tulajok azt gondolták, hogy igencsak jól sikerülhetett a légyott a hatosban, ha így megjutalmazott. Na akkor kellett volna tartanom a pofámat, de nem bírtam. Elmondtam, mi történt, hogy történt. Én masszíroztam, ő tangót énekelt. És becsukta az ablakot. Előadtam, hogy ez egy nosztalgiázó öregúr, aki izgalmas életet talál ki magának, hogy enyhítse magányát, és mielőtt eljöttem, elárulta, hogy ő egy félelmetes sorozatgyilkos, és éppen az X- edik gyilkosságára készül. Mire Andrée: – Egy világ dől össze bennem, én bizony többet néztem ki belőle, és tessék, kiderül, hogy csak egy szerencsétlen, unatkozó vénember, aki beéri annyival, hogy egy fiatal nő masszírozza a vállát, s közben ő Gardelt énekel. Jaj, istenem, az öregség egy nagy zuhanás a semmibe, ígérd meg, Lucien, hogy nem hagysz megöregedni. – Lucien a szokása szerint nem szólt semmit, csak nézett komoran maga elé. Hazafelé végig az volt az érzésem, hogy követ valaki, de amikor hátrafordultam, nem láttam senkit. A kő megint ott volt a gyomromban. Vele aludtam el. Másnapra nem volt kő, de jöttek a betegség első jelei. Eleinte nem hoztam összefüggésbe a hatos szobával. Napokig nem gondoltam rá. Vagyis inkább hárítottam, hogy rágondoljak. Csak akkor fogtam

fel, hogy mi történik valójában, amikor meglátogattál. Azért viselkedtem olyan furcsán. Nem a betegség miatt. Hanem mert rájöttem: azért történik, ami történik, mert nem őriztem meg a titkot. Tudom, hogy valószerűtlen. Nem is mondtam senkinek. Úgyse hinnék. Látom, még te sem hiszel nekem. Az orvosok nem értik, miért jött ilyen hirtelen a roham, és mitől ilyen erős. Minden orvosi előírást követtem, minden gyógyszert rendesen szedtem. Minden rendben volt. Addig az estéig. Biztos vagyok benne, hogy azért kerültem ide, mert eljárt a szám. A  hatos szoba óta folyton úgy érzem, mintha az öregember itt ólálkodna körülöttem. Néha a hangját is hallom, argentin tangót énekel, de látni nem látom. Talán én énekelek, csak nem veszem észre. Vagy itt van belül. A bensőmben van. Ő a gyomromban lévő kő szelleme. Azt hiszik, félrebeszélek. Pedig nem. Itt van valahol a városban, és éppen megöl valakit, vagy már meg is ölte, és senki nem tehet semmit ellene. Denise elhallgatott, becsukta a szemét. Igaza volt, én is azt hittem, hogy delirál. Néhány másodperc múlva kinyitotta a szemét. – Nem delirálok, Siga. Tudom, hogy nem. Higgyél nekem! – Tudod a nevét? – Nem mondta meg. Semmi mást nem mondott magáról, csak azt, hogy ismerte a helyet, amikor még nem a Vautrin volt, és hogy szereti azt a tangót, amit énekel. Meg hogy gyilkos. Ennyit tudok. De el akartam mondani neked, szépségem, hátha… Elharapta a szót, sóhajtott. Most látszott, mennyire legyengült. Elköszöntem, és azt mondtam, hamarosan újra jövök. Újra megfogta a kezem. –  …hátha visszamegy a Vautrinba, amikor én már halott

leszek. Vigyázz vele! Ne menj a közelébe! Vagy ha mégis, meg ne kérdezd, mire készül! Lehunyta a szemét. Kimerítette a beszéd. Megcsókoltam és eljöttem. * Egész éjszaka a hallottakon tépelődtem. A  hatos szeparén. Visszagondoltam, milyen érzéseim voltak, amikor meglátogattam Denise-t a lakásán: mintha lett volna valaki a térelválasztó mögött. És mintha dalt hallottam volna az ajtaja előtt, egy ismeretlen tangót. Kuszák voltak a gondolataim, nem találtam magyarázatot sem a hatos szobában történtekre, sem Denise delirálására. Ez az egész csak röpke érzések, felületes benyomások laza hálója, megalapozatlan feltételezés. Elugrottam Hafezhez, a díleremhez, és kértem egy adagot az „ütős cuccból”, amit a leghűségesebb törzsvásárlóknak tartogatott, és nekünk is csak dagály idejére. Hafez előírta a pontos adagolást, és a lelkemre kötötte, hogy ne térjek el tőle, legfeljebb a „legnagyobb hullámverés”, azaz végszükség esetén. De csakis akkor, figyelmeztetett. Este moderato szívtam, és hajnalig dolgoztam nagy erővel: újra belefogtam az Elégia a fekete éjhez írásába. Másnap kora délután két jó hírt is kaptam. Írt a haiti költőnő, jelentette, hogy néhány nap múlva Párizsba érkezik. Egy teljes hétig marad, utána Argentínába megy nyaralni. Azt írta, hiányzom neki. Képzelheted, Diégane, mennyire örültem. Szenegál óta nem találkoztunk, és keveset mondok, ha azt mondom, hogy repestem a boldogságtól, amiért végre megint együtt leszünk. A másik jó hírt a kórházból kaptam. Telefonon érdeklődtem

Denise iránt. Éppen aludt, de a nagynénjétől megtudtam, hogy éjszaka javult az állapota. Aznap este vidáman mentem a Vautrinbe, biztosra vettem, hogy Denise nemsokára visszatér, és boldog voltam, hogy néhány nap múlva jön a haiti költőnő. Semmi másra nem gondoltam. Éjjel kettőkor befejeztem a műszakot, és hazafelé menet sodortam magamnak egy fokkal ütősebbet, mint az előző napon. Ahogy máskor is megtettem tánc után, egy parkba irányítottam lépteimet, élveztem a csendet és a magányt a sötétben. Bementem a parkba a dzsointtal. Alig tettem meg néhány lépést, amikor megláttam a vautrinbeli férfit. Biztos, hogy ő volt, a zöld-bíbor aurája elárulta. Senki más nem volt a parkban. Látta, hogy megláttam, és tüstént megszaporázta a lépteit, eltűnt egy fasorban. Egypár másodpercig mozdulni se tudtam, de aztán utánaeredtem. Követtem a fák közé, de nem láttam. Megijedtem, hogy nyomát vesztettem, de ő, mintha csak meg akarna nyugtatni, énekelni kezdett. Carlos Gardel egyik híres tangóját énekelte, tisztán hallottam. Közelről. Mentem a hang után. És egyszer csak azt vettem észre, hogy minden ismeretlen körülöttem: én nem ezen az allén jöttem, nem ezeket a dolgokat láttam. A  hátrahagyott padok helyén fák voltak, de ismeretlen fák, nem olyanok, amilyenek eddig voltak a parkban. Nagyobbak voltak, nagyobb a koronájuk, vastagabb a törzsük, s a lombjuk olyan sűrű, hogy átláthatatlan fekete gyantagömbnek látszott. Felnéztem az imént még kéken világló égre, de csak kis foltokat láttam a lombkupolák résein át. Nem maradtak tájékozódási pontjaim. Csak mentem a hang után, és próbáltam úrrá lenni a mellkasomat szorító érzésen.

A hangból ítélve a férfi csak néhány lépésnyire van előttem. De akkor mért nem látom? Hát persze: azért, mert már nem a jól ismert közparkban vagyok. Ez itt más táj, egy másik világ parkja, másik városé. Követhetetlen és néma volt a metamorfózis; semmi nem mozdult, és a park mégis átváltozott dzsungellé (park a dzsungelben vagy dzsungel a parkban?), és ez a szemem előtt történt, de vak voltam, nem láttam. Természetesen azt gondoltam magamban, hogy ez Hafez mélyvízi cuccának a hatása; nemsokára azt fogod látni, Siga, hogy metafizikai tigrisek lapulnak húsevő amazóniai bokrok mögött, vagy annak a legendás óriáskrokodilnak a reinkarnációja les rád, amelyik felfalta nagyapádat. Nevettem; ugyan már, nem kell dramatizálni a helyzetet. Azért vannak vízióid, mert kimerítettek az utóbbi napok, és a tetejébe egy kicsit túladagoltad az anyagot. Eltűnődtem, hogy ez most good trip vagy bad trip, álompótlék vagy rémálomkezdemény, de nem tudtam eldönteni, nyilván azért, mert amit megéltem, nem volt sem ez, sem az; ismeretlen élmény volt, egyelőre besorolhatatlan. Megálltam, sodortam egy újabb dzsointot, ezt már a legnagyobb hullámverés, azaz végszükség esetére. A hang még mindig énekelt, ott szólt a közelemben a tangó. Követtem a dallamot a nagy fák között. És egy idő múlva a fel- fellobbanó értelem villámfényében megláttam magam, ahogy megyek egy zöld-bíbor aurájú férfi után. Hát ez csuda nevetséges, gondoltam, és nevettem is, de a kezdeti vihorászás hahotafolyammá duzzadt, és mindent elsöpört, ami az útjába került. Az elszabadult kacagás még a tangó szövegét is elnyomta egy időre, nevettem magamon és az őrületemen, és szó- és mondattöredékek törtek ki belőlem, vidáman csukladoztam

tőlük, mígnem, nagy sokára, rájöttem, hogy amit görcsös nevetésnek hittem, valójában rémült zokogás volt, vagy legalábbis azzá fajult. Megtorpantam, nekidőltem egy liliomfa törzsének, és próbáltam megnyugodni, összeszedni magam. Az ének, mintha tudta vagy kitalálta volna az állapotomat, vigasztaló melódiává halkult. Na akkor kezdtem csak igazán félni, és rájöttem, hogy néhány perce azért váltott zokogásba a kacagásom, mert a testem legbelül nagyon is tudta, hogy semmi kedve nevetni, ellenkezőleg, atavisztikus félelem kerítette hatalmába, olyan félelem, amilyet az elkerülhetetlen katasztrófa előérzete vagy valami rémlátomás kelt az emberben. A  gyermek szorongása ez: hiába mondják és mutatják meg a szülei, hogy nincs szörny az ágy alatt, ő meg van győződve róla, hogy igenis ott van, és éjszaka előjön; a nyomozó félelme: még egy ásónyom, és egy hulla fog kifordulni a földből, egy tömegmészárlás első hullája. Ügettem az énekhang után, és azt suttogtam magamban, hogy véget kell vetni ennek a borzalomnak. Hogy mennyi ideig tartott, nem tudom felidézni, emlékszem viszont a keresztutakra, cikcakkokra, kanyarokra, a láthatár nélküli egyenesekre, a fasorokra, amelyek újabb fasorokba torkolltak és szétágaztak, és minden utat, ösvényt csupa hatalmas lombú óriásfa szegélyezett, és nem voltak lámpák, mégis mindent láttam, mintha lebegő fényszemcsékből áradna világosság. Lüktetett a halántékom, azt dobogta: és mi van, ha tisztán látod a világot? Ha nem hallucinálsz? Ha ez a tangó éjjel, dagály idején nem a Hafez-féle anyag hatása? Nincs rémületesebb annál, mint ha a tudat különös jelenségeket kever a valóságba, és nem támaszkodhat az ember az irreáliák és tévképzetek

mankójára, muszáj szembenéznie a legrútabb valósággal, és még azzal sem vigasztalhatja magát, hogy a valóságnak több arca lehet. Vajon erre gondolt Hafez, amikor azt mondta, hogy a valóságnak nincs ellentettje, minden valóság, ami az emberi élményvilágban megtörténik? Nemcsak a park labirintusában voltam benne, hanem a saját életem labirintusában is. (Tudom, közhely, de ez a metafora jutott eszembe.) Tengeren bolyongó, drogtól bódult hajó, mely testetlen szirének tangódalát követi – ez volt az én szomorú életem. Egy meggyötört Odüsszeusz voltam, aki számára nincsen visszaút, és akinek az otthona nem Ithaka, hanem a tenger, a szirének éneke meg az odüsszeuszi lelemények, a sírás az árbóchoz kötözve és Küklopsz és a tenger, a tenger, a tenger. Tudtam, Diégane, tudtam, hogy soha nem térek vissza Szenegálba: olyan mélyek a sebek, hogy az idő nem tudja begyógyítani őket. Szakadék támadt köztünk egy félreértés miatt, és nekem, íróként, abból a félreértésből kellett megszületnem. Még semmit nem írtam, de már éreztem, hogy minden könyvem a hazámmal való szakításról fog szólni, arról, ahogy apámmal szakítottam, a mostoháimmal, Mám Courával, Yaye Ngonéval, Ta Dibbel, minden ismerősömmel, mindazokkal, akikkel, akár csak egyetlen éjszakára, találkoztam az utcán vagy az egyetemen. Erről fogok írni, és senki sem fogja érteni, hogy miért, és mindenki meggyűlöl, mert nem elég, hogy az írásom felér a hazaárulással, de még azzal is tetézem bűnömet, hogy kívülállóként írok. Hát legyen!, gondoltam, legyen!, úgy fogok írni, ahogy a hazáját árulja el az ember, vagyis nem azt tekintem hazámnak, ahol megszülettem, hanem ahová a végzetem szólít; a belső tartományt, amelyben kedves emlékek

és dermesztő emlékek gomolyognak; az álmok honát tekintem hazámnak, a lélek dombvidékét, amelynek lankáin félelmek és szégyenek nyája hullámzik, és olajszín éjszakákon lidércfalkák kószálnak; az én igazi szülőhazám a sok fehéren káprázó utca meg város, ahonnan még a kísértetek is elmenekülnének, ahol a szerelem és az ártatlanság összekristályosul; az én hazám az őrült nevetésrohamok és koponyahalmok és a prométheuszi tisztánlátás hona, minden lehetséges magányoké és észlelhető csöndeké; az egyetlen lakható haza (a lakhatót úgy értem: nem lehet elveszíteni, gyűlölni, nem lehet szentimentális és felszínes nosztalgiának kitenni, ürügynek tekinteni, túszul ejteni avégből, hogy kiaggathassuk a mellünkre a száműzöttek hivalkodó csecsebecséit, és végül: ezt a hazát nem lehet védeni, mert bevehetetlen bástyái megvédik önmagukat, és nem kíván áldozatot tőlünk, legfeljebb annyit, hogy legyünk úrrá lustaságunkon, és ne szenteljük minden időnket szeretkezésnek). Ez a haza, te is tudod, a könyvek birodalma. Elolvasott és szeretett, elolvasott és utált, megírni vágyott könyvek hona, olyan jelentéktelen könyveké, amelyekről azt se tudjuk, hogy kinyitottuk-e őket valaha, és olyanoké, amelyekről azt hazudjuk, hogy olvastuk őket, azoké a könyveké, amelyeket soha nem olvasunk el, mégis ragaszkodunk hozzájuk, vagy amelyek türelmesen várják, hogy sor kerüljön rájuk egy éjszakán, még mielőtt megvirrad. Igen, gondoltam, így lesz, én ennek a hazának a polgára leszek, hűségesküt teszek a birodalomnak, amelynek neve Könyvtárbirodalom. Úgy belemerültem gondolataimba, hogy észre se vettem, mikor hallgatott el a dal. Mennyi ideje? A  park kijáratához értem, egy fényárban úszó kis játszótérre. Azt hittem, ott fog

várni a vautrinbeli férfi, és végre eljön az igazság pillanata. És ült is egy férfi egy padon, de nem ő. Öregnek öreg volt, de kis termetű, kopottas ruhájú, és nem volt kalapja. Sötét szemüveget viselt. Odamentem. Felém fordult, nem látszott meglepettnek. Köszöntem. Régi időket idéző udvariassággal üdvözölt. –  Bocsásson meg – mondtam –, hadd kérdezzem meg: nem látott véletlenül egy urat?… Egy elegáns úr posztókalapban… Afrikai… Nemrég járhatott erre… Nagyon magas. És egy tangót énekelt. Az öregember csak ült mozdulatlanul, mintha túl gyorsan beszéltem volna, és időbe telne, mire felfogja a hallottakat. Végre megszólalt: –  Vak vagyok, hölgyem. Ezért van rajtam ez a szemüveg. Valaki járt errefelé néhány perccel ezelőtt, de nem tudom megmondani, hogy magas volt-e és elegáns volt-e. Azt azonban bizton állíthatom, hogy igen derűs volt a hangja, egy olyan emberé, aki bízik magában és a világ dolgaiban. – Merre ment? –  Ugyan ki a megmondhatója, merre tart egy ember? Ment a maga útján. Széles az éjszaka. – Említette a hangját. Mit mondott? –  Megköszönte, hogy szépen énekeltem. Merthogy nem ő énekelt, hanem én. Én énekeltem azt a tangót. Az úrnak tetszett a hangom. Emlékeket juttatott eszébe. Még egyszer megköszönte, és jó éjszakát kívánt. És két perc múlva megjelent ön, asszonyom. Rendőrségi személy? Körözik azt a férfit? – Nem, nem vagyok rendőr. – Ismeri az urat? – Nem, nem ismerem… Illetve nem tudom, ismerem-e.

–  Ezt nem értem. Ismeri vagy nem ismeri? A  szeretője netalán? Nem válaszoltam, elszívtam a dzsointot, és amikor az öregember újra dalra fakadt, elköszöntem. Nem tudtam elaludni, hát egész éjszaka írtam. Hajnalra elmúlt a dagály hatása. Délelőtt telefonáltak a kórházból. Odamentem. Denise rokonainak az arcára volt írva, hogy mi történt. Délutánig velük maradtam, aztán hazamentem és sírtam. Minden erőmmel harcoltam ellene, mégis bizonysággá vált bennem az érzés: a vautrinbeli férfi ölte meg Denise-t, és az a vautrin-beli férfi Elimane. Kezdettől fogva ő volt. Mindig is ő volt Elimane. Két napra rá Denise holttestét Martinique-ra szállították. Éppen készültem, hogy megyek, elbúcsúzom tőle a halottasházban, amikor hallottam a rádióban, hogy meghalt Brigitte Bollème. A  Femina-díj zsűrijének elnöke nyolcvanéves volt, halálának oka szívroham. * Andrée és Lucien azt ajánlották, hogy a következő napokat töltsem pihenéssel. Nem volt otthon maradásom, úgy döntöttem, hogy a félretett pénzemből kiveszek egy olcsó hotelszobát. Menekültem a garzonomból, féltem, hogy Denise szelleme kísérteni fog: „Miért nem jöttél velem a hatosba?” Menekültem Az embertelenség labirintusa elől és a Brigitte Bollème-től kapott fénykép elől is, amely ott lógott az íróasztalom fölött. Napközben kávézókban írtam. Este visszahúzódtam a hotelszobámba, és lapultam, mint ijedt nyúl a vackán. A vadász a közelben ólálkodott. Hallottam a lépteit. Jött. Már közel volt. Éjszakákat töltöttem ébren.

Csak öt nappal később merészkedtem haza, amikor a költőnő Párizsba érkezett. Hatalmas megkönnyebbülés volt megölelnem. Már nem voltam egyedül. Éppen csak beléptünk a szobába, a költőnő meglátta Elimane fényképét az írtóasztalom fölött. Elsápadt, azt hittem, mindjárt elájul. Leült az ágyra. Vittem neki egy pohár vizet, s ő megkért, hogy beszéljek a fotón látható férfiról. Leültem mellé. Kitört belőlem az elmúlt napokban felgyülemlett feszültség, és sírtam, sokáig csak sírni tudtam. Aztán elmondtam mindent a haiti költőnőnek: én és Elimane, én és Elimane szelleme, én és a látomásaim Elimane-ról, Az embertelenség labirintusáról. Mindent elmondtam, attól kezdve, amit az apámtól hallottam, egészen a legfrissebb eseményekig: a férfi a Vautrinben, a beszélgetésem Brigitte Bollème-mel… Mindent. Amikor befejeztem, a költőnő a karjába szorított. Nem sírt, de remegett a hangja, amikor azt mondta, hogy végre érti, mi a találkozásunk oka és értelme. Ő is ismeri azt a férfit, mondta. Nem pusztán elbeszélésekből, tanúságtételekből, legendákból, feltételezésekből meg az egyetlen könyvéből. Hús-vér valóságában ismerte. Élt vele. Talán szerette is. – Őt kerestem, és téged találtalak – mondta a költőnő. – Ő kötött össze bennünket. Végre értem.

Amszterdami hajnal – Kész? Ez minden? – Igen. Többet vártál? Siga D. felállt, kiment a konyhába, hallottam, ahogy kávét főz. Néhány perc múlva két csészével jött vissza, az egyiket odaadta, majd leoltotta a lámpákat; kinn már hajnalodott, derengett egy kis fény. Siga D. visszaült. – Igen, többet vártam… Na és a férfi a Vautrinből? –  Nem jött vissza. Legalábbis én nem találkoztam vele. Néhány nappal a parkbeli éjszaka után felmondtam a bárban. Soha többé nem tettem be oda a lábam. De a mostani eszemmel azt mondom, hogy annak a férfinak semmi köze nem volt Elimane-hoz. Hogy is lett volna? – Nem tudom… azt hittem, hogy a haiti költőnő majd… –  …felvilágosít? Mindent elmond Elimane-ról? Megvilágosítja az egész tablót? Nem, az lehetetlen. Ezt a képet senki nem tudja megvilágosítani. Amúgy is: minek? A  teljes képet lehetetlen átlátni. Egy részletben kell keresni az értelmét, a szépségét vagy rútságát, megtalálni a rejtélyt és a rejtély kulcsát. A költőnő egy hetet töltött velem Párizsban, s rögtön az első éjszakán elmondtunk mindent egymásnak, amit lehetett. Ott volt, amikor az Elégia a fekete éjhez első változata elkészült. Kinyomtatott belőle egy példányt, és magával vitte Argentínába. Ott tervezte eltölteni a szabadsága maradék három hetét. Kikísértem a repülőtérre. Megölelt, és utolsó szavai a szeretet és a szerelem

szavai voltak, amit mondott, az érzések csodálatos egyensúlya volt. Egy héttel később meglátogatott egy baráti házaspárt, független filmeseket, egy vidéki városban, és a visszaúton Buenos Aires felé balesete volt. Túl gyorsan vezetett. Mindig gyorsan vezetett. Mondogatta is: mire való az autó, ha nem arra, hogy élvezzük a sebesség szédületét? Lesodródott az útról. Azonnal meghalt. A barátai értesítettek. Ott volt a táskájában a kéziratom, rajta az adataim. Így tudtam meg. Néhány órával azután, hogy értesültem a haiti költőnő haláláról, egy másik hírt is kaptam: egy könyvkiadó lelkesen nyilatkozott a kéziratomról. Eltéptem a levelet. Gyűlöltem a kéziratomat. Gyűlöltem, hogy örömhírt kapok, miközben gyászolom azt az embert, akit a legjobban szerettem ezen a földön. Meg akartam halni, de már nem volt erőm megölni magam. Már az írásba is majdnem belehaltam. És Denise halála, a költőnő halála… az övé végképp… Nem tudom, hogy éltem túl. Siga D. elhallgatott, és én is hallgattam, nem akartam zavarni a gyászban. De hamar folytatta, mintha attól félne, hogy bánatában elveszíti a történet fonalát. – Abban az időben nem volt annyi pénzem, hogy Argentínába utazzak. Csak két és fél év múlva, 1988-ban lett rá lehetőségem, amikor spanyolra is lefordították a könyvem, és kiadták Argentínában. A költőnőt Buenos Airesben temették el, a szülei mellé. Sokáig maradtam a sírjánál, nem imádkoztam, és nem is a vele töltött időből akartam kimetszeni egy pillanatot. Csak ott lenni vele. A hangját szerettem volna felidézni, de csak csöndet hallottam. A  béke csöndjét, a béke szép csöndjének hangjait. A temetőből eljövet céltalanul kószáltam Buenos Aires utcáin, és egyszer csak ott volt mellettem a haiti költőnő. Ott volt, és

feltolultak az emlékeim. Mentem az utcán, és folytak a könnyeim. A költőnő városában járok: itt kezdődött az élete, és itt lelt végső nyugalomra. Nem is nyugodhat máshol, hiszen bár Haitin született, itt lett író, itt talált mestereket. Buenos Aires volt a városa. Beültem egy kávéházba, és arra gondoltam, hogy talán pont itt iddogált Elimane-nal. Arra gondoltam, Diégane, hogy szerencsém volt. Még viszontláttam a költőnőt, beszélgettünk, öleltük egymást, egy ágyban aludtunk. Az emlék enyhítette fájdalmamat, vigasztalt. És a Buenos Aires-i utazás arra is jó volt, hogy ne nyomasszon annyira Elimane. Nem kerestem tovább. Most is el-elolvasom Az embertelenség labirintusát. Gyakran gondolok Elimane-ra. Álmodom is róla, olykor meglehetősen érdektelen, ködös álmokat, máskor meg azt, hogy hosszan beszélgetünk. Ez utóbbiak rejtett értelmű, jelentőségteljes álmok, meg kell fejteni őket, vagy meg kell találni bennük valamit. Erotikus álmaim is vannak vele, olykor kettesben, olykor, gyakrabban, hármasban a haiti költőnővel, rémületesen intenzív álmok, remegve ébredek, úgy érzem, belehalok. De Buenos Aires után búcsút vettem tőle. Fogadom, ha jön. De nem keresem. – Miért? –  Mert tudom, hogy hiába is találnám meg, akkor sem érteném, és még kevésbé ismerném. Ezért hagytam fel a kereséssel. Buenos Airesben rádöbbentem, hogy nem szabad elkövetnem ugyanazt a hibát, amit Brigitte Bollème és a haiti költőnő elkövetett: ne próbáljam elérni Elimane lelkének a határait. Ki volt Elimane? Abszolút író? Szégyentelen plagizátor? Zseniális misztifikátor? Misztikus gyilkos? Lélekevő? Örök nomád? Kifinomult libertinus? Apját kereső

fiú? Boldogtalan száműzött, aki elvesztette tájékozódási pontjait, és eltévedt? Tulajdonképpen nem számít. Mást szeretek benne. Csendben ültünk egy darabig, s aztán Anyapók azt mondta: –  Gyere, Diégane, sétáljunk egyet! Meglátod, milyen szép ilyenkor Amszterdam. A csatorna vizén rőtezüst fények játszottak. Boldog órák ígérete volt a levegőben. Csöndben lépkedtünk a parton, a szavak éjszakája után jó volt visszahúzódni belső védvonalaink mögé. Néhány csillag még elidőzött az égen, mintha letévedtek volna kozmikus zarándokútjukról, és most próbálnának visszatalálni. Társaik már tovatűntek a végtelenben, nyomukban űr támadt, tér a lemaradóknak. Villództak még egy kis ideig, aztán ők is elenyésztek a fényben. Az égitesteknek is van hattyúdaluk, de csak szemmel hallható. Néztem az eget, és arra gondoltam, hogy milyen titokzatos is a világ: a nappali fényből kél a sötét, és a sötét lobbantja fel a csillagfényeket. –  És a fénykép? – törtem meg a csendet. – A  fénykép a tengerparton? Amit Brigitte Bollème-től kaptál az 1940. júliusi levéllel együtt, és ami ott lógott az íróasztalod fölött? Azt mondtad, hogy már nincs meg. Mi lett vele? – A haiti költőnőnek adtam. Láttam, milyen sóvárogva nézi a fotót, hát nekiadtam. Ott volt a táskájában, amikor meghalt. A barátaitól tudom, hogy eltemették vele. Tettünk néhány lépést egy kis hídon; a túlsó parton sétahajó- kikötő volt. Siga D. megállt, szembefordultam vele. Kevés volt a járókelő, és bajos volt eldönteni, hogy korán kelők vagy éjszakázók, akik még elidőznek a hajnalban, mint azok az utolsó csillagok.

–  Azt hiszem, nincs már mit mondanom, Diégane. Megtaláltam a nekem való életmódot, ideköltöztem Franciaországból, elhatároztam, hogy soha többé nem térek vissza Szenegálba, mert az egy elveszett ország (értsd, ahogy akarod!), megírtam a könyveimet, és elfogadtam, ami velük jár: csodálatot, gyűlöletet, gyanakvást, pereket. Annak, amit én erről az egész történetről gondolok, már csak az írás szempontjából van jelentősége. Már megéltem. Amit most éjjel elmondtam, megírásra vár. Lesz belőle könyv. Akár több is. A magamét meg fogom írni valamikor. A  többi nem érdekel. Elimane régóta halott. Elimane él, százhárom éves. Elimane hagyott hátra írást. Elimane semmit nem hagyott hátra. Elimane valóságos. Elimane egy mítosz. Nem érdekel. Úgy értem, Elimane itt él bennem, és ez a léte jelentékenyebb, mint az összes többi léte, beleértve a leélt életét. Igen, ez így van: nem érdekel a valóság. A  valóság mindig szegényebb, mint az igazság. Ha te nem így vagy vele, ha neked fontos a valóság, tudod, hová kell menned. Tudod, mit kell csinálnod. Engem nem érdekel. Közel léptem Siga D.-hez. Azt hittem, hátra fog lépni. De nem mozdult. Megcsókoltam. Belém karolt, visszamentünk a lakásába, és szeretkeztünk az amszterdami hajnalban, szeretkeztünk, míg a nappali fény el nem árasztotta a házat. Nem motoszkáltak szavak, mondatok a fejemben, testestül- lelkestül átadtam magam. Csak este, a párizsi vonatra szállva jutott eszembe a hűségesküm. Vajon megszabadultam tőle, még ha ideiglenesen is? Vajon éppen Anyapók karmaiban (ölelő karjaiban) sikerült végre elgyászolnom az Aida iránti szerelmemet? De voltaképpen nem is ez volt fontos. Az volt fontos, hogy

nem következett be, amitől a párizsi éjszakában, Siga D. szállodájának a liftjében rettegtem: Anyapók érintésétől nem mállottam szét, nem a-to-mi-zá-lód-tam. És hála ennek az egyszerű ténynek, kő esett le a szívemről, szétáradt bennem az öröm.

HARMADIK KÖNYV

ELSŐ RÉSZ

N-5 Két nappal korábban történt, szeptember 7-én, délelőtt tíz óra után pár perccel. Dél körül már széltében-hosszában csócsálták a tragédiát. Pedig az első megszólalások igencsak emelkedettek voltak, ki-ki hangot adott mélységes bánatának és borzadályának, fohászok repkedtek, és a remény szavai. De az imádságok után hamar elkövetkezett a pilátusi kézmosás ideje. A  felelősséghárítás az esti híradóban kulminált: a miniszterelnök farkasszemet nézve a kamerával, állát felszegve szórt átkot „mindazon elemekre, kik önös érdeküktől vezéreltetve akadályozták a kormánynak a válságból kivezető út megtalálására irányuló erőfeszítéseit, és amely elemek szabotázscselekményei miatt bekövetkezett a ma délelőtti rettenetes esemény. További áldozatok vére szárad majd a lelketeken, a ti lelkiismereteteket fogja terhelni, ha halálba küldtök embereket” – dörögte a kormányfő. Jószerivel fel sem tűnt a leendő áldozatokon való sajnálkozás és a vérfürdővel való fenyegetődzés cinizmusa. Aznap este az egész ország visszatartotta a lélegzetét és a hányingerét. Nem bírt szabadulni a tragédia képeitől. Attól, hogy az orvosok kezében van Fatima Diop élete. A doktorok minden tudásukat latba vetve próbálták megmenteni a lányt. De kevéssel azután, hogy a miniszterelnök a helyzet elmérgesítésével vádolta meg az ellenzéket, az orvostudomány letette a fegyvert: Fatima Diop sorsa önnön

akarata szerint elvégeztetett. Talán csak ő tudta, senki más, hogy öngyilkossága nem a nyitánya lesz a régóta tartó társadalmi és politikai válságnak, hanem az utolsó felvonása, amely maga a káosz, a sebzett titánok tombolása. A tragédia előestéjén, szeptember 6-án érkeztem Szenegálba. Még aludtam, amikor Fatima Diop elkövette az öngyilkosságot, de utána nekem sem volt kímélet. Mint mindenki (vagy majdnem mindenki), láttam a képeket. És mint mindenki (vagy majdnem mindenki), én is megrendülve és aggodalommal követtem az eseményeket. Egy kórházi orvos közölte, hogy Fatima Diop meghalt. Kijött a kórházkapun, fáradtan megállt a tévékamerák előtt, és minden álságos körítés nélkül azt mondta, hogy ő és a kollégái nem tudták megmenteni Fatimát. Így mondta: „Fatimát”, mintha közeli hozzátartozója, akár a lánya vagy az unokahúga lett volna, mintha a lány az összes szenegáliak hozzátartozója lett volna. Aztán részvétét nyilvánította a családnak. És amikor az lett volna várható, hogy részletezi, miként küzdöttek Fatima életéért, néhány másodpercig csak szótlanul nézett a kamerába, és könnyes szemmel csak annyit mondott: „Gyászoljuk”, aztán sarkon fordult, és visszament a kórházba. Az egyszavas mondat, azt hiszem, minden tévénézőt szíven ütött. „Gyászoljuk”: ebben benne volt az orvos tehetetlensége, de felszólításként azt a dühöt is kifejezte, amit az egész ország érzett: Gyászoljuk! A család másnap, szeptember 8-án temette el Fatimát Toubában. Zárt körű búcsúztatás volt, bár kormányzati szócsövek nemzeti temetést óhajtottak volna. A család nem élt a lehetőséggel, arra hivatkozva, hogy a holtaknak a gyász

csendjével kell megadni a végső tisztességet. Délután három órára sajtókonferenciát szervezett a Ba Mu Sëss (BMS; „végig az úton”) civil szervezet. A  terem zsúfolásig megtelt, a túlfűtött hangulatot pedig úgy jellemezte egy költői lelkületű újságíró: „A Nagy Esték levegője lengedez a teremben.” A  végigazútonisták szóvivője először is együttérzését fejezte ki a családnak. Azzal folytatta, hogy emlékeztetett: Fatima két éve csatlakozott a mozgalomhoz, és könnyes szemmel megesküdött, hogy a BMS folytatja a harcot, végigmegy az úton, a harc útján. Felszólította a népet, hogy mondjon nemet a zsarnokságra, a szeptember 14-én tartandó emlékmenet alkalmából vonuljon az utcára, és nyissa meg a poklok poklának kapuját mindazok számára, akik visszaélve az emberek bizalmával, rútul elárulták reménységeiket. Azzal zárta szónoklatát, hogy a BMS minden harcosa és minden hazafi ott fogja várni az árulókat a pokol kapujában. Az ellenzéki pártok kihasználták az alkalmat. Vezetőik a  szeptember 8-ára virradó éjszakán – dacolva azzal, hogy a kormány kegyeletsértésre hivatkozva virtuális záptojászáport zúdított rájuk – versengve jelentették, hogy részt vesznek a szeptember 14-én Fatima Diop emlékére rendezendő meneten. Az ellenzék korifeusai elengedték a fülük mellett, hogy a tüntetés ellenük is irányul, elvégre ők is régóta beletartoznak abba a politikai osztályba (sőt némelyek hatalmon voltak közülük), amelynek a gyakorlatát Fatima Diop elítélte. „Ugyan már! – legyintettek. – Nem ez a lényeg. Itt most másról van szó.” És az emberek készséggel hittek nekik. Megfelelve a róla alkotott képnek – „a nagy szfinx” –, az államfő a miniszterelnökre hagyta, hogy bejelentse a

háromnapos nemzeti gyászt, ő maga némaságba burkolózott. Viselkedése harmóniában volt azzal az évekkel korábban adott jelentéktelen és azóta feledésbe merült sajtónyilatkozatával, amelyben – még csak pályázván a stallumra – így határozta meg a hatalomgyakorlás művészetét: „Várakozni és várakoztatni. Kivárni a megfelelő pillanatot, és akkor hirtelen megjelenni, mint egy messiás, egy próféta, vagy mint villám az égen. A  méltóság teljében feltündökölni, midőn a szenvedés már annyira meggyötörte az embereket, hogy a kérdést: »Mi a panaszotok?«, úgy hallják: »Én vagyok a gyógymód minden panaszra.«” Vagyis timing is everything. És értsd: köztársasági elnökünk szemében a politika olyan jól szabályozott kapitalizmus, amely tisztában van a reménytelenség természetével. Ezúttal azonban az volt a közvélekedés, hogy nem számíthat a feszültség enyhülésére. A  menet fő szervezői megesküdtek mindenre, ami szent, hogy csak az akadályozhatja meg őket abban, hogy szeptember 14-én a testvériség jegyében és tömegtüntetés formájában megemlékezzenek harcostársukról, Fatima Diopról, ha tarkón lövik vagy a Rebeuss börtön undorító sötétzárkáiba zsúfolják őket, vagy egyenesen a pofájukba nyomják a könnygázt. Szeptember 6-án mindenki meglepődött a jöttömön. Négy éve nem jártam Szenegálban, és hipp-hopp, egyszer csak megjelenek. Szégyelltem megmondani a családomnak, hogy mi jövetelem valódi célja. Nem is mondtam meg. Azzal magyaráztam hirtelen elhatározásomat, hogy honvágyam volt, látni akartam és jobban megismerni ifjabb fivéreimet, élvezni a szülői ház melegét, és hazai levegőt szívni. Biztos voltam benne,

hogy mindenki értetlenkedne, ha előállnék az igazi okkal. Apám megkérdezte, hogy miért nem szóltam előre, úgy kellő ünnepélyességgel fogadtak volna. Azzal mentegetőztem, hogy az a legörömtelibb ünnep, amelyik spontán módon jön létre, és ez most pont ilyen. Anyám nem volt ennyire naiv, vagy legalábbis aggodalmaskodóbb volt, és bár örült, hogy viszontlát, elhalmozott kérdésekkel. „Baj van a tartózkodási engedélyeddel? Kiutasítottak? Elkövettél valamit Franciaországban?” Arra is gyanakodott – végtére a politikai helyzet már a szeptember 7-ei tragédia előtt is feszült volt Szenegálban –, hogy politikai okból látogatok haza. Meglehet, hogy az ellenzék hívott, vagy a BMS fiataljai akarnak soraikba állítani (eszébe jutott, hogy egy gyerekkori barátom, Chérif Ngaïdé az utóbbiak harcosa). Mindent tagadtam, és váltig állítottam, hogy csak lelkileg feltöltődni jöttem haza. De anyám nem hagyta lerázni magát. Az este folyamán többször is támadásba lendült, és megkérdezte, mi a véleményem a politikai helyzetről. Azt feleltem, hogy nincs véleményem, és ez meg is felelt a valóságnak, mert már vagy két éve nem követtem a szenegáli eseményeket. A  válaszom meglepte: olvassa a blogomat, mondta, és úgy látja, hogy mindenről van véleményem, méghozzá nagyon is határozott vélemény. Nem tudja elképzelni, hogy a mostani helyzetben a saját hazámról ne volna mondanivalóm. Nem hagytam magam eltántorítani: nincs mit mondanom, és kész. Anyám egy kicsit engedett a szorításon. Őneki természetesen megvolt a véleménye a politikai válságról és a fiatalok hónapok óta tartó tüntetéseiről. Megtudakoltam, mi az. És jött a kinyilatkoztatás:

rossz vége lesz, fiatalok fognak meghalni, és anyák fogják a gyermekeiket siratni, és vizsgálatot fognak indítani, de persze nem fognak felelőst találni, csak áldozatok lesznek, felelősök nem, és semmi sem változik, ez lesz. Mosolyogtam anyám politikai elemzésén: tömör volt, kritikus és végletesen pesszimista. Azt mondtam neki, hogy ő egy szorongásos konzervatív. Apám lelkifurdalásos forradalmár volt. Azt remélte, hogy tanúja lesz a nagy politikai szakításnak, amelyet az ő – mégoly átpolitizált – nemzedéke elmulasztott a maga idején. –  Azt hittük, hogy a függetlenségiek képviselik a radikális szakítást. Későn vettük észre, hogy tévedtünk. Mentegetőzött, pedig én egy szóval sem vádoltam. Vádolta helyettem maga az ország, melynek építésében részt vett: mindennap eszébe juttatta, hogy mit rontott el ő meg a generációja. Amióta nyugdíjba ment, behatóan foglalkozott a politikával. Úgy találtam, hogy erősen radikalizálódott. Nem, dehogy, nem radikális ő, csak kevésbé naiv, mint ifjúkorában. Azon az estén azt mondta, hogy azt várja, hogy a fiatalok a kezükbe vegyék a dolgokat. Velük fog tüntetni az utcán. –  Már csak az hiányzik – mondta anyám. – Ne képzeld, hogy elengedlek, pláne, hogy még a hátad is fáj… Apám csak legyintett, anyám eltúlozza a veszélyt. Néztem, ahogy sokadszor újrajátsszák az egyszerre mulatságos és megható régi jelenetet. Jó volt látni őket, de szomorú is volt. De hát ezt vártam, mi másra számíthattam? „Számítottam rá, hogy egyszer úgyis elhagy – mondta Siga D., felidézve, amit a haiti költőnő utolsó közös éjszakájukon mondott. – Igen, mindig is tisztában voltam vele.

A  kapcsolatunk olyan volt, mint egy szüntelen vihar, de el- elcsitult, és olyankor rájöttem, hogy a vihart is szeretem. Elimane nem forgolódott az argentin művészi és irodalmi körökben. Persze néha azért, ha nem volt más választása, megmutatta magát. Kevés barátja volt. Csodálta Borgest, de a legközelebbi barátai Gombrowicz és Sábato voltak. Azt hiszem, a korabeli Buenos Aires-i értelmiség minden szép nőjével lefeküdt. És a csúnyákkal is. Meg vagyok győződve róla, hogy lefeküdt Victoria Ocampóval, de Silvina Ocampóval is, talán a két nővérrel egyszerre is. Különös egy remete volt. Nem járt azokra a helyekre, ahová illett volna. De valahányszor megjelent, rendkívüli hatása volt a társaságra, pedig semmit nem tett érte, sőt mintha zavarban volna, és bocsánatot kérne, amiért idetolakodik, és egyáltalán hogy él; ráadásul nemcsak a fizikai megjelenésével bűvölt el, hanem a szellemével is, hajlamos volnék azt mondani, hogy mentálisan, már ha bármi értelme volna a szónak. Pedig nem sokat beszélt. Nem produkálta magát. Nem szellemeskedett, és nem bűvészkedett a nyelvvel, tehát nem élt az értelmiségi férfiak bevett hódítási eszközeivel. És mégis hódított. Fekete égitest volt, de nem akadt fényesebb nála. Nem a rejtelmességében rejlett a vonzereje. Vagy nem csak abban. Volt valami mélyebb ok. Tanúja voltam, hogy anyám egyik barátnője Elimane-ra nézett, és vágyakozva- irtózva azt mondta: Csak a Sátán tud úgy hódítani, ahogy ez az ember. 1958-ban ismertem meg. Én tizennyolc éves voltam, tíz évet Haitin éltem, a többit megosztva az Egyesült Államokban, apám szülőhazájában, ahol megismerte és párjául választotta anyámat, és Mexikóban, ahol ENSZ-alkalmazottként dolgoztak

1952-től 1957-ig, amikor is Argentínában telepedtek le. Szerették a költészetet és a művészetet. Anyám hosszú részleteket szavalt Aimé Césaire műveiből. Azok voltak az első verssorok, amelyeket memorizáltam. Apám barátságot kötött argentin értelmiségiekkel. Nemsokára már jártak is hozzánk. Így találkoztam Elimane-nal. Ő volt az egyetlen fekete a társaságban, nem számítva persze anyámat és engem, a meszticet. 1970-ben, miután néhány évig Buenos Airesben dolgoztam, Európában kaptam állást, az UNESCO-nál. 1966-ban Argentínában újra a diktatúra sötét évei következtek. 1969 tavaszán tüntetések és sztrájkok voltak, és május végén népfelkelés tört ki Córdobában, a Cordobazo. Én a junta hatalomra kerülése óta aktívan részt vettem az ellenállásban. De az erőszak tobzódását nem bírtam elviselni. Belebetegedtem, ki akartam szabadulni belőle. Elimane néhány hónappal előttem hagyta el Argentínát. Amikor elbúcsúztunk egymástól, Elimane azt mondta, hogy folytatja útját, de a végcélja ugyanaz, ahonnan elindult. Már rég leszoktam róla, hogy magyarázatot kérjek enigmatikus mondataira, amelyekről sosem tudtam, hogy nem metaforák-e (»Látod, Diégane, nem én voltam az első, aki ezen agyalt« – vetette közbe Siga D., majd folytatta a haiti költőnő beszámolóját), egyszerűen csak tudomásul vettem, amit mond. Szeretkeztünk, mintha búcsúzóul még egymás bőrébe és lelkébe akarnánk bújni, aztán elment. Tudtam, hogy talán soha többé nem találkozunk. De azt is tudtam, hogy mennie kell, és tennie, amit tenni kell. Azt reméltem, hogy az lesz az utolsó latin-amerikai utazása, és

utána békét talál, visszatér a hazájába. Nem tudtam elfelejteni, sem az embert, sem az írót. Hogy is felejthettem volna? Elolvastatta velem Az embertelenség labirintusát, és a könyv óriási hatással volt rám, utána sokáig egyetlen sort se tudtam leírni. És amikor újra írni kezdtem, más szemmel néztem a világot, mintha hályog hullott volna le a szememről. Erősebb és egyénibb lett a költészetem. Az utolsó közös éjszakánkon felolvasott egy csodálatos szöveget. Nem mondta, hogy a saját írása volna, de valószínűnek tartottam, hogy a hosszú évek óta tervezett könyvének bevezetőjét hallom. Gyönyörű szöveg. Talán azért is indultam Elimane nyomába, mert szerettem volna megismerni a folytatást. Mindenki szeretné megtalálni őt. Elimane, Elimane!… Tudod, Corazón, lehet, hogy anyám is a szeretője volt. Nem csodálkoznék. Anyám szerelmes volt apámba. Hívő volt, akinek fontos a hitvesi hűség. De Elimane!…” Úgy aludtam el, hogy az járt a fejemben, amit a haiti költőnő mesélt el Siga D.-nek. Nem mertem megmondani a szüleimnek, hogy Elimane miatt jöttem. Majd holnap! De az a nap szeptember 7-e volt, és nem akartam megpendíteni a témát azon a napon, amelyen Fatima Diop önkezével vetett véget életének, és az országot heves érzelmek rázkódtatták. Két nap telt el a halála óta. Mindenütt kint volt a fényképe, és nyilvános öngyilkossága ott izzott az emberek emlékezetében. Szeptember 14-én lesz a menet. Csak azt nem tudtam, hogy tisztelgő menet lesz-e, vagy a bosszú menete.

N-4 Fatima Diop öngyilkossága tökéletes példát szolgáltatott rá a sajtóban és a közösségi hálón, hogy egy adott esemény nem csak emberek különböző csoportjaiban vált ki ellentétes – bár egyformán heves – reakciókat: egyazon személyben is dúlhatnak egymásnak feszülő érzések. A  bánat dühvel keveredett, az önuralom féktelenséggel, az áldó imádság átokkal, és a különb-különb érzemények nem oltották ki, hanem erősítették egymást. Fatima Diop már néhány órával a halála után olyan gyűjtőtükör lett, amelyben minden szenegáli a maga torzképét látta, vagy amelybe mindennapi nyomorúságát vetítette, régóta elfojtott frusztráltságát, félelmét, hogy egy vigasztalan napon maga is elköveti, amit Fatima elkövetett. Nézték a fényképét, visszaemlékeztek a halála képeire, és rögtön az jutott eszükbe: a lányom is lehetett volna, a nővérem, az unokahúgom, a feleségem, én is lehettem volna. Azzal töltöttem szeptember 9-ét, hogy meghallgattam, megnéztem és elolvastam mindent, amit lehetett. Követtem a felháborodás, a kritika, a borzadály, a döbbenet áradatát, és azt tapasztaltam, hogy mindenki mondja a magáét, mindenki bosszúért kiált. A BMS aktivistái nem henyéltek, szaporán szólítottak harcra, gyártották a harci és jelmondathashtageket: „menetelni vagy meghalni”, „követelni vagy megdögleni”. A  buzgalom olykor egymás beteges túllicitálásába fajult; az volt a gyanúm, hogy

virtualitás doppingolta narcizmus hajtja a hangadókat, mindenáron bizonyítani akarják, hogy ők a legradikálisabbak, leghazafibb hazafik, az ő lelküket dúlja fel legjobban Fatima tragédiája. Magam előtt láttam őket, ahogy ülnek a számítógépük előtt, elmélkednek, ítélkeznek, áldást osztanak urbi et orbi. Az idézettségimutató-versenyben Frantz Omar Fanon vezetett („A kétségtelen homály ellenére minden nemzedéknek kötelessége megtalálni önnön küldetését, és teljesítenie kell azt, vagy elárulnia”), de ott loholt a nyomában Thomas Sankara („Nem érdemel szánalmat az olyan rabszolga, aki nem lázad sorsa ellen”). Végre itt a Forradalom, és Fatima (a szabadság) vezeti a népet! Akik méltóságteljes és felelős békemenetre szólítottak fel, egykettőre kettős ügynöknek minősültek, és gyorsan befogták a szájukat, vagy még panaszkodtak egy sort a tolerancia hiányáról (a siránkozás is a narcizmus megnyilvánulása). Aztán egy bölcs felhívta rá a figyelmet, hogy mégiscsak az a fontos, hogy minél többen vegyenek részt a szeptember 14-ei meneten, és kárba vész az energia, ha szócséplésre használják a közösségi forát (a latinban járatos bölcs a forum szabályos többes számát használta). A  többség megdicsérte, de voltak azért, akik megmosták a fejét, amiért elő akarja írni, hogy ki mire használja az internetet, és nehogy már ő mondja meg, mit érezzenek szegény lány halála miatt. Szerettem volna többet megtudni arról, hogy mi készülődik, ezért este felhívtam Chérif Ngaïdé barátomat, akivel együtt jártunk katonaiskolába. Filozófiát tanított az egyetemen, és régóta a BMS oszlopos tagja volt. Mondhatni, az egyik fő teoretikusa, hiszen az évek alatt felgyülemlett írásai képezték a

mozgalom ideológiai gerincét. Köztiszteletnek örvendett az aktivisták körében, nagyra becsülték tömör elemzéseit, könyörtelen hatalomkritikáját, széles körű történelmi, filozófiai és politológiai tudását. Ráadásul nemcsak afféle szobatudós volt, hanem ismerte a valóságot is, együttérzett a nélkülözőkkel, és azt hiszem, főképpen ez, az érzékenysége tette őt népszerűvé. Én szererül mág esznek, bátyámnak szólítottam őt, ő fulbe nyelven minye lamnak, öccsének engem. Chérif örült, hogy Szenegálban vagyok. Fáradt volt a hangja, ami nem is csoda, nyilván erősen igénybe vették az utóbbi napok. Meghívott másnapra vacsorára az otthonába. Néhány órával később alku nélkül elfogadtam a taxis által megszabott fuvardíjat a Medina negyedbe. Nem akartam kölcsönkérni apám kocsiját. A  sofőr lazán vezetett, az én gondolataim pedig egész úton ide-oda repkedtek a közvetlen úti célom és a között az úti cél között, amely Szenegálba hozott. Akik Elimane nyomába eredtek, leginkább az ember titkára szerettek volna fényt deríteni. Engem a mű izgatott. Elimane a bolyongása közben is írt. A  haiti költőnő részesült abban a kiváltságban, hogy hallott egy részletet a készülő könyvből, de azt mondta, nem emlékszik, hogy miről szól. Pedig nagy hatással volt rá. De hát akkor hogy felejthette el? Szerintem nagyon is emlékezett, csak nem akart beszélni róla Siga D.-nek. „Nem emlékszem – állította a haiti költőnő –, de később sokszor eszembe jutott, hogy jó lenne elolvasni. És pláne találkozni Elimane-nal. Hiányzott. Tízéves párizsi szolgálat után áthelyezésemet kértem Szenegálba. Az a szülőhazája, és emlékezz csak, Corazón: azt mondta, hogy az útja végén oda akar visszatérni, ahonnan elindult. Lehet, hogy ezt szó szerint

kell érteni, gondoltam. Lehet, hogy a hosszú bolyongás után honvágya támadt, és hazatért. Vagy az is lehet, hogy rájött, hogy csak otthon tudja befejezni a nagy művet. 1980-ban foglaltam el új posztomat Dakarban. Nem volt támpontom: Elimane nem beszélt a származásáról, múltjáról. Csak annyit tudtam, hogy egy nagy folyó partján élt gyerekkorában, és egy katolikus misszió iskolájába járt. A családjáról soha semmit nem árult el. Se a falujáról. Egyetlen nevet sem tudtam. Így aztán két éven át vaktában portyáztam a két nagy folyó, a Szenegál meg a Gambia partjain, közép- nyugaton és a Sine-Saloum régióban. De semmire sem jutottam. Lehetetlen küldetés volt, Mission: impossible. Egyedül kalandoztam hétvégeken meg a szabadságom alatt. Váltogatva mentem északra és az ország középső vidékére. Nem volt útikalauzom, útikönyvem, térképem. Hatalmas területet bejártam. Gyorsan vezettem, mindig is gyorsan vezettem. Mire való az autó, ha nem arra, hogy élvezzük a sebesség szédületét? És a szédület Elimane keresésében is elkapott: szerettem volna minél gyorsabban megtalálni. Csak hát már az első kiruccanásomon is tudtam, hogy ostobaság, amit csinálok. Nem találom meg Elimane-t, hacsak nem isteni beavatkozás által. Beérek egy faluba, kíváncsian körém gyűlnek az emberek, és én egy számukra érthetetlen nyelven megkérdezem, hogy nem ismernek-e egy Elimane nevű írót. Nevetséges! Megkértem szenegáli kollégákat, hogy különböző helyi nyelvekre fordítsák le azt, hogy író, költő. A  volof, pulár, szerer és több más nyelv szavaival felszerelkezve folytattam a kutatást. Minden faluban megkérdeztem, mi a nyelvük. A  tarisznyámból előszedtem a megfelelő cetlit, és az adott helyi nyelv szavához

hozzátettem:  Elimane. Aztán kézzel-lábbal elmagyaráztam, hogy én ezt az Elimane  nevű írót/költőt keresem. Többnyire csak annyi volt a válasz, hogy nevettek, és olyan hökkent képet vágtak, hogy azon nekem is nevetnem kellett. Néha hosszan válaszoltak, és értésemre adták, hogy egy költő vagy valaki, akit költőnek lehet nevezni, él valahol a környéken, egy másik faluban, arra kell menni, arra, ni. Mentem, megtaláltam. Nem Elimane-t persze, hanem egy másik költőt, dalnokot, mágust, falu bölcsét, szószólót, rétort, ráolvasót, mondókahangicsálót, munkadalászt, egyéb csendtörőt. De olyan is volt, hogy az illetőnek csak a neve emlékeztetett arra a hangalakra, hogy élimán. Néha egy vagy akár két órát is eltöltöttem a társaságukban. Tolmács nélkül társalogtunk, ki-ki a maga nyelvén. Előfordult, hogy az illető férfi vagy nő dalra fakadt. És az is, hogy én verset szavaltam a vendéglátómnak. Más-más nyelven, de egy nyelvet beszéltünk. Ez ment két éven át. A  felfedezőútjaimon és a találkozások révén ismertem és szerettem meg az országot. Ismétlem: hamar rájöttem, hogy így nincs esélyem megtalálni Elimane-t, és semmit nem fogok megtudni a származásáról, múltjáról. Még az se biztos, hogy jó helyen keresem, vannak más nagy folyók és folyóágak is Szenegálban. És mi van, ha Elimane nem mondott igazat, és Dakarban vagy Saint-Louis-ban élt? Sebaj, azért én folytattam az országjárást. Poétai kaland volt. Hiszen nem poétai gesztus-e egy felfedezendő ország törzsi nyelvein mondani, hogy költő? Lehet ennél poétikusabb kezdete egy kapcsolatnak? 1982-ben abbahagytam az országjárást. Nem kerestem tovább Elimane-t, és azonnal megtaláltam. Vagy ő talált meg engem. Az

első hétvégén, amit a kalandozások után Dakarban töltöttem. Róla álmodtam. Nem ez volt az első alkalom. Régebben sokszor álmodtam vele, és Szenegálban is előfordult. De ez az álom rendkívüli volt, mert Elimane azt mondta, hogy szüksége van rám. És amikor megkérdeztem, hogy mit szeretne, olyan nyelven válaszolt, amelyet nem értettem. Mondtam, hogy nem értem ezt a nyelvet. Megismételte franciául, hogy szüksége van rám. Újra megkérdeztem, hogy mit szeretne. És újra az ismeretlen nyelven válaszolt. És ez így ment, amíg fel nem ébredtem. Az is furcsa volt az álomban, hogy a helyet, ahol játszódott, azonnal megismertem. Munka után néha kimentem a tengerpartra, élveztem a magányt. Voltak elhagyott kis halászkunyhók a fövenyen, szemben a Ngor-szigettel. El- eljártam oda, olvasgattam, és néztem a tengert. Álmomban bent voltunk az egyik kunyhóban, abban, amelyik a legtávolabb volt a strandtól, a fürdőzők zajától. Reggel odamentem. Elimane nem volt ott. Nem légyottra hívott az álom. Senki nem volt a kedvenc kunyhómban, de tele volt írva az egyik fala. Versekkel. Többször is elolvastam őket. Tetszettek. Megnéztem a többi kunyhót is. Mindnek írások voltak a falán, a te verseid. Attól fogva téged kerestelek Dakarban. Itt is, ott is hagytál nyomokat, de láthatatlan maradtál. Olvastalak, kerestelek. Mentem a krétaverseid után. És egy este végre megtaláltalak. A kezdet kezdetétől a költészet kötött össze bennünket. De Elimane indított el feléd. Soha nem beszéltünk róla egymással. Őriztük titkunkat, nem tudtuk, hogy titkon osztozunk rajta. Mi történt volna, ha megosztjuk egymással? Nem tudom. Hanem

azt az álmot komolyan kellett volna vennem. Elimane vezetett el a halászkunyhóig, ahol az írásod ott volt a falon, és az írásod vezetett el hozzád. Ott voltak a jelek a szemem előtt. Nem fogtam fel az üzenetet. Vagy ha a lelkem mélyén felfogtam is, nem fogadtam el. Pedig hát, Corazón…” – Hová a Medinában? – Tessék? – A Medinában vagyunk. Hol tegyelek ki? – Messze vagyunk a Tilène piactól? – Nem, itt van előttünk. Oda vigyelek? –  Oda. Illetve egy kicsit tovább. Az Iba Mar Diop Stadion sarkához. Egy-két perc, és ott voltunk. A Medina úgy lüktetett, mint egy túlfűtött, nagy szív. Minden pórusából áradt az élet, telítve volt hangokkal (veszekedéssel, nevetéssel, dudálással, bégetéssel, vallási énekkel), szagokkal (a szemét, a sült hús, a kipufogófüst szagával), és a népnegyed látható-láthatatlan ragyogása és nyomorúsága szétfeszítette a teret. Buján, zihálva nyúlt el, felkínálta a testét. Itt nem a halál ólálkodott az utcasarkokon, hanem a süvöltő élet fenyegetett, hogy rázúdul az emberre, belefojtja a lélegzetet. Ott volt a szemem előtt a bizonyíték, hogy nincs az a regény, mely versenyre kelhetne a város legközönségesebb utcájával. Egy dakari tér kimeríthetetlen téma. Jöjjön vissza Georges Perec, van még írnivalója! Én passzolok. Lássuk inkább a GPS-t a mobilon! Már közel voltam úti célomhoz. Átkeltem a Blaise-Diagne sugárúton, és elindultam a 11. utcán. Tegnap óta Dakarban dolgozom. Eszembe jutottál. Gondoltam, megtöröm a hosszú csendet. Megértem, ha nem válaszolsz. De el

kellett telnie ennyi időnek. Csók. Aida. Egy órával korábban kaptam az üzenetet WhatsAppon. Vagy tíz percen át csak bámultam a képernyőt, és nem tudtam, mit válaszoljak. Többször belekezdtem ugyan, de azonnal töröltem is, olyan hülyeségeket írtam. Aida láthatta az appon, hogy „válasz üzemmódban” vagyok, és nyilván sejtette, mennyire meglepődtem és zavarba jöttem. Mi a fenét írjak? Fölösleges megkérdeznem, mit keres Szenegálban, nem kell nagy ész, hogy tudjam, hogy a politikai válság hozta ide, Fatima Diop öngyilkossága és a szeptember 14- ei menet. Végül ezt sikerült kipréselnem magamból: Aida, remélem, bírod a hőséget. Isten hozott D-ben. Az a helyzet, hogy néhány napja én is itt. Örülök, hogy írtál. Nálam minden rendben. Tudtam, hogy az „az a helyzet” fordulat dekódolása még most, késő éjszaka is könnyű lesz Aidának, azonnal meglátja, hogy a szorongásomat próbálom leplezni. Magam előtt láttam, ahogy csúfondárosan somolyog. Reszketve vártam a válaszát. Jött is a válasz, és természetesen nem volt híján iróniának. Aida nem kerülgette a forró kását: Az a helyzet, hogy… nicsak, ugyanabban a városban vagyunk. És most? Inkább magamnak hazudtam, mintsem Aidának a pár másodperces „gondolkodással”. Lélegzetet venni is alig mertem, és a feltételes módot választottam, amely óvatos bölcsességnek kendőzi a gyávaságot, és hátralépve halad előre: Mi lenne, ha találkoznánk… Akkor találkoznánk. Nem biztos, hogy jó ötlet. Esetleg rossz vége lesz.

Innen már tovább lehetett lépni. „Rossz vége lesz…” De sokat hallottam ezt mostanában. Mert a dolgok általában rosszul végződnek. Majdnem mindenki tudja. Semmit sem tudnak. Ez csak afféle felszínes spleen, éleslátásnak hazudott borúlátás, megfutamodás az élet elől, nihilizmus, amely a bölcs fatalizmus leplében tetszeleg. Pózba vágtam magam, és belefogtam a nagymonológba, de Aida ismert, gyorsan elejét vette a szájhősködésnek. Nem változtál: okoskodsz. Magad se hiszed, amit mondasz. Félsz az élettől. Ez lesz a veszted. Én figyelmeztettelek. És nehogy – szokásom szerint – tovább okoskodjak, megadta a Medina szívében bérelt Airbnb-lakás koordinátáit. Egy óra múlva ott vagyok, ígértem. A  szüleim már aludtak. Üzenetet hagytam anyámnak, hogy elmegyek, és lehet, hogy egy havernál alszom. És most ott lüktetett körülöttem a Medina, és mentem Aidához a 11. utcában. Minden forradalom a testtel kezdődik, és Aida teste egy felkelő város, lázban ég, és sosem hamvad el, és én megharcolom benne a harcomat, eme nemes harcot, mert nincs szebb annál, mint harcolni a városban, amelyet szeretünk, bár nem lehet kiismerni, mert megvannak a titkai, ami persze jó, mert szeretünk eltévedni benne, akik pedig azt mondják, hogy ennek vagy annak a városnak „nincsenek titkai előttem, úgy ismerem, mint a saját tenyeremet”, azok nem is szeretik, én viszont kimondom, hogy szeretem, és azért is szeretem, mert nem adja könnyen magát, egyszerre ad és elragad, szülőváros és idegen város, és szeretem hosszú, egyenes, sötét utcáit,

fényben fürdő, széles útjait, kötelező megállóit, külső kerületeit, rejtett zugait, műemlékeit (jobb kéz felől, ímhol e pompás katedrális!), üres telkeit, tereit, parkjait, történelmi magját, szívét, veszélyes zónáit, amelyekben igyekszem úgy lépkedni, mint egy big boss (de lesír rólam, hogy nem vagyok nagyfőnök, legfeljebb piti díler), titokzatos kazamatáit, melyekkel nem tudok betelni, csökönyös zsákutcáit, és sorolhatnám tovább, de elég az hozzá, hogy ez egy se nem álló, se nem fekvő város, hanem – mint mondtam – ez egy felkelő város, egyszerre mond igent és nemet, tudja, hogy mi az, amit már nem akar, és tudja, hogy mire vágyik, és nem hagy választást annak, aki benne van, muszáj vele tartani, csukott szemmel bízni benne, követni a tekervényes úton, amely útvesztőnek látszik, de nem útvesztő, tébolyult bolyongásnak látszik, holott a forradalmár beavatása, az utolsó eleven forradalmáré, a szeretőé, aki futását elvégezve rájön, hogy mégsem áll készen, mert az ember sosem áll igazán készen az efféle dolgokra, de legalább megérti, miért kellett igaz célokért áldozatokat hoznia. Szeretkeztünk, hogy pótoljuk a kihagyott évet. Szeretkeztünk a régi éjszakák emlékére. Szeretkeztünk a Raspail úti terecske és a pad emlékére. Aztán újra szeretkeztünk, hogy legyen tartalékunk, hátha megint bekövetkezik a szerelemcsend örökkévalósága. Szeretkeztünk kifulladásig. Hat óra körül járhatott. A  nappal várótermében már türelmetlenkedtek az első neszek. Azt nem mondhatom, hogy a Medina ébredezett, mert nem is aludt, legfeljebb a fél szemét hunyta le, és fél szemmel követte éji forradalmunkat. – Muszáj pihennünk egy kicsit – mondta Aida. – A Ba Mu Sëss kettőkor egyeztető értekezletet tart a Fatima-menet

előkészületeiről. Ott kell lennem. – Kitől értesültél arról, hogy mi zajlik Szenegálban? –  Barátoktól, tudósítóktól, aktivistáktól. Sok újságíró kíséri figyelemmel az afrikai civil mozgalmakat. Algéria után Burkina Fasóba mentem. Nagyszerű emberekkel találkoztam, elszánt forradalmárokkal. Sankara méltó utódaival. Amikor tudomásomra jutott Fatima Diop öngyilkossága, rögtön tudtam, hogy valami készül Szenegálban is. A gyújtózsinór már Dakarig ér. Az első géppel idejöttem. A  lázadó fiatalok tele vannak reménnyel Afrikában és az egész világon. Tudom, hogy azt gondolod, hogy én egy javíthatatlan romantikus vagyok. De nem, tisztában vagyok vele, hogy a lázadásnak ára van. Pont ezért tisztelem a lázadókat. És ezért szeretném, ha a világ úgy látná a harcukat, ahogyan én látom. Tűz van az emberek tekintetében. Megindító lelkesültség. Ezt látom Fatima arcán is. A harag, a megalázottság, az emberi méltóság tüzét. Nem mondtam semmit, csak átöleltem. Nem húzódott el. Sőt mintha a csípője, a válla apró mozdulatával biztatott volna, hogy rajta, fonódjon újra össze a testünk. Volt néhány másodpercnyi csend. – És te? – kérdezte. – Te mit csinálsz Dakarban? Hallgattam. A szüleimnek nem mertem elárulni. És Aidának? Neki megmondjam, hogy Elimane és Az embertelenség labirintusa miatt vagyok itt? Féltem, hogy ezekben a forradalmi időkben Aida léhának, sőt egyenesen kegyeletsértőnek találná ittlétem valódi okát. Irodalmárkodom, keresem az „esszenciális” könyvet, és nem látom magam körül az elementáris emberi nyomorúságot? Vegyem végre tudomásul: háborúban kussolnak a Múzsák. „Elimane-t keresed? Találd

meg Fatimát!” Egy szó, mint száz, hazudtam Aidának. Azt mondtam, hogy családi látogatásra jöttem Szenegálba.

N-3 Az utcán váltunk el egymástól, és tétováztunk, hogyan búcsúzzunk. Csókkal? Ha igen, arcon vagy szájon? Vagy kézfogással? Barátságos kis integetéssel? Ott volt az utca mint kulturális akadály: a tekintetek, a bőrünk színe, és Aida hosszú hajfonata, amely odavonzotta a déli nap ragyogását. De leginkább mi magunk hoztuk zavarba egymást: ránk zuhant a múltunk, amelyet most kihantoltunk egy éjszakára. Néma megegyezéssel a csók mellett döntöttünk: egyetlen csók, arcra (de egész közel a szájhoz). Gondosan letöröltem az élénkpiros rúzsfoltot, és indultam haza, Aida pedig ment a Cheikh Anta Diop Egyetemre, ott tartották a BMS egyeztető értekezletét. Megígértük, hogy írunk egymásnak. Otthon anyám olyan pillantással fogadott, amely szavak nélkül is világosan beszélt: anyád vagyok, tudom, mit csináltál az éjjel. Ő is, apám is megállta kérdezősködés nélkül. A délutánt a szüleimmel és öcséimmel töltöttem, és próbáltam visszaszoktatni magam azokhoz a mindennapokhoz, amelyeknek már az emlékét is kitörölték a Franciaországban leélt évek. Sms Aidától: Hiányoztál. Mindvégig szerettem volna írni. Hiúságból nem írtam. És hogy ne bonyolítsam a dolgokat. De a dolgok maguktól is bonyolódnak. Most is hiányzol. De változatlanul rossz ötletnek tartom, hogy találkozzunk. Nem tudom, mi legyen. Te mit szeretnél?

„Szeretnéd tudni, hogy milyen ember volt, igaz? – mondta a haiti költőnő Siga D.-nek. – Nem könnyű a válasz, Corazón. Már több hónapja eljárt a szüleim irodalmi szalonjába, amikor először hallottam a hangját. Ritkán szólalt meg. Hallgatott, és mi, többiek váltig reméltük, hogy egyszer csak felréved a meditációból, és egyetlen szavával elhasítja a láthatatlan, de jóformán tapintható fátylat, amely elválaszt bennünket az esszenciális, az elementáris igazságtól. Nem vett részt az irodalmi és politikai vitákban. Ha nem, hát nem. Felmentést kapott. A  hallgatólagos közmegegyezésben jócskán lehetett ilyesféle sznobizmus: A  tegnapi estét a szótlan Elimane-nal töltöttük, a titokzatos afrikaival, akinek még a némasága is csupa szellem. Soha senki semmit nem kérdezett tőle, még ha Afrikáról volt szó, akkor sem. Nem azt mondom, hogy afrikai lévén afrikai témákban szükségképpen ő lett volna a legkompetensebb, állíthatom viszont, hogy mindenkit érdekelt volna a véleménye bizonyos eseményekről. Az ötvenes évek végén jártunk. Az afrikai országok sorra nyerték el függetlenségüket, és a folyamatot élénk vita kísérte a világban, még a mi kis szalonunkban is. És egy este, 1958 októberében megelégeltem, hogy olyan tiszteletteljesek vagyunk ezzel az emberrel, hogy az már bálványozás. Az volt a téma, hogy a De Gaulle-féle szeptemberi népszavazáson Guinea elutasította, hogy a Francia Nyugat- Afrika államközösség tagja legyen. Felálltam, és megszólítottam Elimane-t: Na és maga, afrikai uraság? Maga mit gondol a guineai nép döntéséről? Semmit? Hidegen hagyja? Megvető hallgatással fogadja, mint hónapok óta minden egyebet? Vagy az a véleménye, hogy mi itt méltatlanok vagyunk becses

szavaira? Rendben van. Na de a guineai nép, amelyet én igenis csodálatra méltónak találok, a guineai nép, az talán mégiscsak méltó rá, hogy mondjon róla valamit, nem? Hú, azt látnod kellett volna, Corazón! Megfagyott a levegő. A  vendégek felnyársaltak a tekintetükkel. De azért voltak olyanok is, akiknek a szemében kaján kíváncsiság csillant. Gombrowicz majd kiugrott a bőréből örömében, és látszott rajta, hogy alig várja a hiriget. Sábato, Elimane másik nagy barátja megőrizte a komolyságát, de ő is nagy érdeklődéssel várta, mi lesz a válasz. De tulajdonképpen még azok is így voltak vele, akik dermedten bámultak maguk elé. Elimane egy kicsit félrehúzódva ült egy karosszékben. Megálltam úgy háromméternyire tőle, pimaszul csípőre tettem az egyik kezem,  a másikban egy pohár bort tartottam. Nagyon fiatal voltam, a  hajam rövidre vágva, a fülemben nagy karika, és aznap egy földig érő kék ruhát viseltem, amelyért a szokásosnál is több elismerő tekintetet, megjegyzést, ki nem mondott szemérmetlen ajánlatot kaptam. Kihívóan néztem. Ő lassan rám emelte a tekintetét. Megfogadtam magamban, hogy farkasszemet nézek vele, különben máskor is ezt játszottam, valahányszor találkozott a tekintetünk. Elimane moccanatlanul ült. Léptem egyet felé, és azt mondtam: Talán nem hallotta a kérdésemet. Azt kérdeztem, mit gondol Guineáról. Szeretném hallani a véleményét a függetlenség kikiáltásáról és Sékou Touréról. Néhány másodpercnyi súlyos csend után felállt, lépett egyet felém, fölém tornyosult. Csodálkoztam, hogy milyen magas, ezt eddig nem vettem észre. Nem hőköltem. Felszegtem a fejem, nem eresztettem a tekintetét. Tizennyolc éves voltam, akkor

kezdtem jogi tanulmányaimat. Ő már érett férfi volt. Nem tudtam, hány éves. Csak később tudtam meg, hogy negyvenhárom, éppen mint az apám. Már ott állt közvetlenül előttem, és olyan volt, mintha egy fal meredne előttem, de nem kő-, hanem tengerfal, szinte hallottam a függőleges hullám mélyről előtörő, dühödt morajlását. Lehet, hogy csak képzeltem, de gyűlölet villant a szemében; lehet, hogy most megüt vagy megöl? De csak egy villanás volt, és máris derű váltotta a haragot. Alig láthatóan elmosolyodott, és aztán hang nélkül távozott a szalonból. Csönd támadt. Gombrowicz törte meg. Azt mondta: Bravó, kisasszony! Maga aztán nem ijed meg a saját árnyékától. Hanem, ahogy távozott az afrikai barátunk, az se kutya. Láttad, Sábato? Ismerős, nem? Amikor olyan, mint az űzött vad. A  megsebzett vadállat. Most eltűnik egy időre. Mindig ezt csinálja, ha úgy érzi, hogy valaki túl közel ment hozzá. Rögtön olyanná válik a mozgása, mint az imént a szalonból kimenet. Mi már hozzászoktunk Sábatóval. Szokjatok hozzá ti is! Most jó ideig nem látjátok, az biztos. De bravó, ifjú hölgy! Ideje volt, hogy valaki megcibálja az alvó oroszlán bajszát, és magának volt hozzá bátorsága. Gombrowicznak igaza lett: Elimane hosszú hónapokig nem nézett felénk. Eltelt majdnem egy év, mire újra találkoztam vele, 1959 augusztusában. Időközben Gombrowicz és Sábato fel- felbukkant a szüleim szalonjában, és én minden alkalommal megkérdeztem tőlük, hogy még mindig haragszik-e rám a barátjuk. Felváltva azt felelték, hogy nem is haragudott. Csak most éppen utazgat. Hol? Mindenfelé Latin-Amerikában. Mikor Chilében, mikor Brazíliában, Mexikóban, Guatemalában,

Uruguayban, Kolumbiában, Peruban. Hogy mi célból cirkál összevissza, azt se Gombrowicz, se Sábato nem tudta. Amióta csak ismerik, Elimane folyton utazik, állította Sábato. De hogy mit keres, keres-e egyáltalán valamit, azt nem tudta megmondani. Sábato és Gombrowicz voltak a mestereim. Nem is én választottam őket, ők választottak védencüknek. Az idő tájt már világhírű írók voltak. Jártam a jogra, de vonzott a költészet. Gombrowicz és Sábato nem költő volt. Felsőbbrendű intelligenciával megáldott, csodálatos prózaírók voltak. De szerették és értették a költészetet. Meghatározó volt számomra, hogy versekről beszélgethetek velük. Nekik mutattam meg első próbálkozásaimat, ők pedig kíméletlen kritikusaim voltak. Ha valaki írásra adja a fejét, annak maga iránt is igényesnek kell lennie, mondta Gombrowicz, az alkotás teljes odaadást követel. Egy cseh költőt, Vladimír Holant idézett, aki szerint a vázlattól a műig térden járva kell eljutni, és saját kútfőből hozzátette, hogy az az út végtelen. Ő, Gombrowicz volt a szigorúbb, de egyszersmind a vidámabb és ötletesebb is. Szeretett fiatalok közt lenni, de benne volt a természetében az állandó ellentmondás szelleme, és a modora már-már sértően ironikus volt. Sábato kevesebbet beszélt. Ő is kímélet nélkül bírált, de mindig tartózkodó maradt. Az is látszott rajta, hogy mély és tágas belső térben hajózik, sosem hagyják nyugodni a könyveiben feltett nagy metafizikai kérdések. Elimane alakja gyakran felbukkant beszélgetéseink során. Egy este kettesben vacsoráztunk Gombrowiczcsal (Ernesto

beteg volt, nélkülöznünk kellett a társaságát), és én újra nekiszegeztem a kérdéseimet. Ahogy te most, Corazón, azt szerettem volna tudni, hogy milyen ember Elimane. Szóval kérdésekkel bombáztam. Hogy miért és hogyan jött Argentínába?, kérdezett vissza Gombrowicz. Miért és hogyan? Miért és hogyan jut el az ember akárhová? Én magam se tudom, hogyan jöttem ide, és miért maradtam itt a háború után. Pedig még honvágyam is van. Lehet, hogy Varsó utcáinak titkát keresem Buenos Airesben. Egy másik ország tükrében szemlélni a saját hazámat – talán ezért maradtam itt. Talán… Elimane? Azt hiszem, sosem mondta. Nem azért, mert titkolja, hanem mert nem kérdeztem meg. Nem beszélgetek vele ilyesmiről. Mindketten száműzöttek vagyunk. Az első percben megláttuk egymáson és egymásban a száműzöttet. Mindenről szívesen beszélünk, csak a száműzetésről nem. Nincs is mit mondani róla. Nincs ennél unalmasabb téma. Azért kérdezd majd meg Sábatót is! Talán ő tudja, hogyan és miért került ide Elimane. De őt magát ne kérdezd! Azt hiszem, felbosszantanád. A  száműzöttek többsége utálja ezt a kérdést. Engem nem érdekel különösebben, és nem is zavar. És most, édes ifjú hölgy a szenvedélyektől izzó, szépséges Haiti szigetéről, menjünk baszni, más szóval szeretkezni, ha úgy jobban tetszik. Minden várhat, Elimane is várhat, még a halál is várhat, amúgy vár is elejétől fogva, csak a test nem bír várni, a vágy, a szerelem… márpedig én várakoztatom, és ez az én koromban megbocsáthatatlan…” Négy nap. Négy nap telt el Fatima Diop halála óta, az országban nőttön-nőtt a láz, s a köztársasági elnök végre rászánta magát, hogy a nyolc órai híradóban beszédet intézzen

az ő népéhez. Hét óra tájban értem a Liberté 6 negyedbe. Chérif egy szép épületben bérelt lakást, a válása óta egyedül élt itt, immár két éve. Öröm volt a vele való találkozás, mint mindig. De rossz volt látni, hogy olyan nyúzott az arca, mintha napok óta nem aludna. Éppen nekiláttunk a vacsorának (hagymás sült bárány volt, igazi konyharemek), amikor az elnöki beszéd is megkezdődött. – Ez el fogja venni az étvágyamat – mondta Chérif. Az államfő háromnegyed óra hosszat szónokolt, ünnepélyesen, méltóságteljesen. Bevezetésként hangot adott a Fatima Diop halála fölött érzett mély bánatának. A folytatásban elmélkedett egy sort a sors kegyetlen voltáról, és hogy minő tragédia, ha ifjúra sújt le a halál. Végül kondoleált az elhunyt családjának. És csak ezután szállt alá a politika porondjára. Tudja, hogy a nép gyors, határozott és eredményes intézkedéseket vár a válság leküzdése végett. És igen, elérkezett a minden részletre kiterjedő, gyökeres változtatások és reformlépések ideje. Meglesz, sikeres lesz, a köz javát szolgálandja. A szfinx nem hagyott kétséget felőle, hogy megérti az emberek haragját, és hallja jajkiáltásukat, leszögezte, hogy minden erejével azon fog fáradozni, nehogy Fatima tragédiája megismétlődjék, mert a prioritás mindenekfelett a fiataloké stb. Már éppen célegyenesbe fordult, és levonta volna a zengzetes tanulságokat, de ekkor Chérif levette a hangot. Egy-két percig néztük az államelnököt, amint némán tátog a tévében. Rágta, marcangolta a semmit. –  Ezt látja az ország – kommentált Chérif. – A  vezetőink egy üvegfal mögül beszélnek hozzánk, egy olyan üvegfal mögül, amelyen nem hatol át a hang. Senki nem hallja, mit mondanak.

Mindegy is, mit mondanak. Úgyis tudjuk, hogy hazudnak. Az üvegfal mögötti világ egy akvárium. A  vezetőink ennek megfelelően nem emberek, hanem halak. Sügérek, tőkehalak, harcsák, kardhalak, csukák, kecsegék, nyelvhalak, bohóchalak. És egy csomó cápa, természetesen. És az a legrosszabb, hogy nézzük a halpofájukat, és mintha azt mondanák: a helyünkben ti sem lennétek különbek. Éppen úgy csalódást okoznátok, mint mi most. Sikerült leolvasnom az államfő szájáról: „Köszönöm. Éljen Szenegál!” Chérif elzárta a tévét, de egy pillanatra még fennen lobogott a nemzeti zászló a képernyőn. –  Same fuckin’shit – mondta Chérif. – Valahányszor tűzvész van, ez az alak jön a kis vödrével, és buzgón oltja a tüzet, amit ő maga gyújtott. A  piromán tűzoltó: ismerjük. Mi is tudjuk, ő is tudja, hogy így nem lehet eloltani a tüzet. És még üres is a vödör. Illetve hazugsággal van tele. És vannak hülyék, akik beveszik a maszlagot. – Több mézet a madzagra… –  Nem, minye lam, a mézes madzag nem érvényes. Ezek egymásnak akarják ugrasztani az embereket: ha én szarban vagyok, te se másszál ki belőle! Ha nincs méz, nesze a madzag, az is jó lehet valamire. Olyan kevéssel beérik az emberek! Nincs igényük semmire, még ha az életükről van szó, akkor sem. Ezt érdemeljük? Költői kérdés volt, maga válaszolta meg. – Mindig is utáltam, ha azzal intézik el, hogy minden népnek olyanok a vezetői, amilyeneket megérdemelnek. Más megfogalmazásban: amilyen a nép, olyanok a vezetői. Szerintem ezzel a közhellyel lebecsülik a népeket, és elnézőek

az önző és kegyetlen hatalmasok iránt, ami megbocsáthatatlan. „A  vezetők bűne soha nem a vezetettek vétke”, írja valahol Victor Hugo, azt hiszem, egy levelében. De van abban igazság, hogy a középszerű vezetők leképezik a népüket. Elnézem honfitársaimat, és eltöprengek: jobbat érdemlünk? Mi is egy hatalmas halraj vagyunk. Szardíniák. Mit teszünk egyénileg és mint közösség, hogy jobbat érdemeljünk, mint ezek az immorális, venális politikusfigurák? –  Nem tudom, mit jelent, hogy venális, de a szövegkörnyezet alapján valami pejoratív, majd utánanézek. De mi a válaszod a kérdésre? Jobbat érdemlünk egyénileg és mint közösség? Megszólalt a telefonja. Chérif megnézte, ki hívja. –  A  BMS egyeztető összejövetelt rendezett az egyetemen, de nem mentem el – mondta. – Ezért hívnak. Gondolom, szeretnék, ha írnék egy véleménycikket. De nincs sok kedvem beszélni velük. Már nincs kedvem publicisztikát meg elemzéseket írni nekik. – Miért? –  Nem azon az úton járok, mint a végigazútonisták. A  mozgalom belemerevedett a dogmatikus és steril tiltakozó attitűdbe. Fontos és bátor a militantizmusuk, de sajnos nem vezet sehová. Hatástalan. Fenntartja a status quót, azt a képzetet kelti, hogy állandó harcban állunk a hatalommal. csakhogy a status quo mindig a hatalomnak kedvez. Tovább kell lépni. Cselekedni kell. –  Alakuljon politikai párttá a BMS? Ez lenne a továbblépés? Lépjenek az arénába, ne játsszák tovább a bűntelen demokratikus őrszemek szerepét? –  Nem, nem erre gondoltam. A  politika törvényszerűségei

előbb-utóbb mindenképp érvényesülnek. A malomkő megőrli a magokat, ez ellen nem tudnak mit tenni a magok. Illúzió, hogy a gépezeten belül is lehet változtatni. Mindig bennünket változtat meg a gépezet, nem a gyakorlatot. A gyakorlat örök. Legalábbis így nem lehet megváltoztatni. – Hanem hogyan? Van ötleted? Azt mondta, hogy van, de azonnal ellent is mondott magának, mintha még érlelnie kellene a gondolatot. –  Nem is tudom… Keresem a harmadik utat. Az, ami napok óta történik, arról győzött meg, hogy mást kell csinálni. Oké, tüntessünk, dacolva a könnygázzal és a gumibottal, kiabáljunk torkunk szakadtából, dobáljuk meg a nemzetgyűlés meg a törvényszék épületét, könnyes szemmel skandáljuk Fatima Diop nevét! És aztán? Aztán mi legyen? Nem tudtam mit mondani. Chérif pedig témát váltott: –  Na jó… Beszélj egy kicsit magadról, minye lam! Tulajdonképp miért jöttél haza? Anyagot keresel egy új könyvhöz? – Olyasmi. –  Remélem, jobban benne leszel az új könyvedben, személyesebb lesz. Amit a BMS-nek felrovok, érvényes az írókra is. Tovább kellene lépnetek. Egy szóval se mondom, hogy az irodalom hatástalan. Az irodalom annyira szent előttem, hogy  soha nem is mernék próbálkozni vele. Csak azt mondom, hogy jobb nem írni, ha nincs meg benned az ambíció, hogy legalább egy ember lelke beleremegjen. Ne írj még egy olyan könyvet, mint Az üresség anatómiája! Nagyon kérlek. Te ennél többet érsz. Írj egy nagy könyvet, minye lam! Egy politikus nagy könyvet!