Mohamed Mbougar Sarr - Az emberek legtitkosabb emlékezete

Elmosolyodtam. Nem lepett meg, amit Chérif mondott: már Az üresség anatómiája megjelenése után is tartott egy ilyen értelmű szónoklatot. Szememre vetette, hogy nem a nagy társadalmi kérdésekkel foglalkozom, hanem önmagammal. A  kritikája nem volt kioktató, mint azoké a kreténeké, akik a saját valóság- és életismeretükkel hivalkodtak. Nem: Chérif csak őszintén fájlalta, hogy nem ismer rá régi barátjára. Való igaz, egy időben ugyanazok voltak az eszményeink. Sőt kettőnk közül én voltam a radikálisabb. De hát minden és mindenki változik. Az idővel dacoló, mindentől elvonatkoztatott, megcsontosodott hűség agyrém, elvakultság, az élet túllép rajta, mert hiszen az élet csupa váratlanság, bizonytalanság, a dolgok szeszélyes összjátéka, mely óhatatlanul megváltoztatja örök érvényűnek hitt elveinket, értékeinket. Hallani afféle bölcselkedést, hogy maradjunk meg annak a gyermeki léleknek, akik voltunk. Nincs ennél hiábavalóbb és gyászosabb törekvés. Sohasem adnék ilyen tanácsot. A gyermek, aki voltunk, mindig csalódottan és értetlenül nézné a felnőttet, aki lett belőle, még ha az a felnőtt megvalósította is az álmát. Ez nem azt jelenti, hogy a felnőttkor természeténél fogva el volna átkozva vagy meg volna hamisítva. Hanem azt, hogy soha semmi nem felel meg annak, amit gyerekként olyan elemi erővel és kíváncsi vággyal elképzeltünk. A  felnőtté válás szükségképpen hűtlenkedés, elhagyjuk azt, aki voltunk. De pont ebben rejlik a gyermeklét szépsége: azért van, hogy elárultassék, és emez árulásból születik a nosztalgia, az egyetlen érzés, amely valamikor az életünk végén lehetővé teszi, hogy megleljük a gyermekkor tisztaságát.

Chérif ingatta a fejét. Ő nem a gyermekkoromról beszélt, hanem arról az ifjú emberről, aki tizennyolc éves koromban voltam. Elfogadja, hogy az élet megpróbáltatásai átformálnak minket, de azt nem érti, hogy lehet elfordulni a nélkülözőktől. Ez alapvető lelkiismereti kérdés, és nem gondolná, hogy ellentétben volna értékes művek létrehozásával. Az én „metamorfózisom” már csak azért is elfogadhatatlan számára, mert olyannak ismert meg, akit felháborít az igazságtalanság és a nyomor látványa. Az a minye lam minden idegsejtjében át volt politizálva, hát hogy változhatott át ilyen gyorsan, ilyen brutálisan? –  Jó, megpróbálom – adtam meg magam –, írok egy nagy politikai regényt. Aztán kellemesebb témákról beszélgettünk: könyvekről, nőkről, utazásokról, közös tragikomikus emlékeinkről a katonaiskolából. De láttam, hogy Chérif nem tudja átadni magát a könnyed csevegésnek: a szája mosolyog, de a szemében szomorúság van. Kevéssel éjfél előtt elbúcsúztam. Lekísért a kocsihoz. – Ismerted Fatima Diopot? – kérdeztem. – Úgy hallottam, BMS- aktivista volt. Csend. Fájdalmas emlékek öt-hat másodpercnyi csendje. Aztán: – Igen, ismertem. Elcsuklott a hangja. Kértem, ne haragudjon, hogy szóba hoztam. Nem haragszik, dehogy. Aztán hallgattunk. Csend volt és sötét, szállongó por a lépteink nyomán. –  Annak a lánynak lelke volt – szólalt meg Chérif, amikor az autóhoz értünk. – Csodálatos lelke. Filozófiahallgatóként járt

hozzám, később gyakran találkoztunk a BMS-ben, később pedig magánemberként. Jól ismertem. És mert jól ismertem, képtelen vagyok részt venni a 14-ei menetben. Szerettem volna vigasztalóan megölelni a barátomat, de hát sosem szoktuk így kifejezni a szeretetünket, így hát csak megszorítottam a kezét, és azt mondtam, hogy ráférne egy kis pihenés. Igen, tudja, megpróbálja. Elköszöntünk egymástól, beültem a kocsiba, és lassan elindultam. Néztem a visszapillantó tükörben: Chérif mozdulatlanul állt, de tudtam, hogy nem utánam néz, hanem Fatima Diop után. Talán egyszer elmondja, hogy mi volt köztük, gondoltam, szeretném, ha elmondaná, még ha rosszul is végződött. Kihajtottam a Liberté 6 negyedből, rá a gyorsforgalmi útra: irány a Medina. Hívott Aidaváros, a gyönyör városa, és ellentmondást nem tűrő hívása a vágytól izzó Egováros szívébe hatolt, megrengette legősibb alapjait. Hát akkor találkozzunk ma este, sivatag poétája! – ezt válaszolta Aida a délelőtti válasz-sms-emre, hogy: Én azt szeretném, ha engedelmeskednénk vágyaink akaratának, elepedek a szomjúságtól, annyira emészt a vágy utánad, egy éj kevés, kell minden éj, érezni akarom a bőröd, szomjúhozom. Egy teljes éve a sivatag magányos vándora vagyok, muszáj oltani szomjamat.

N-2 A fokozódó feszültség miatt és a szeptember 14-én várható erőszaktól való félelem jegyében az ország legnagyobb példányszámú napilapja ezt a sokatmondó kérdést tette fel címlapján: Mi a teendő? Vallási vezetők nyugalomra szólítottak fel. Hangoztatták, hogy a szenegáli nép hívők közössége, egyazon Isten hite egyesíti őket. Nyilvánvaló, hogy mit kell tenni: imádkozzék az ország Fatima Diopért és családjáért! A béke: ez mindnyájunk kötelme. A kormánytöbbség tagjai azon az állásponton voltak, hogy Fatima Diop öngyilkosságát nem szabad átpolitizálni és önös célra felhasználni. Itt egy emberi tragédia történt, ez ne haragot szüljön, hanem felelősségtudást. Nyilvánvaló, hogy mit kell tenni: vegyük fel a dialógus fonalát, és – a politikai nézetek különbözősége ellenére – maradjunk egységesek! A hivatásos ellenzék ütötte a vasat: a kormányzat hallja meg végre a nép hangját, és viselje a felelősséget! Az elnök mondjon le, és írjon ki új választásokat! Nyilvánvaló, hogy mit kell tenni: politikai síkon megvívni a politikai csatákat. A médiafogyasztó derék honpolgár nem tudta, mitévő legyen. Békét akart, de jól lehet-e lakni pusztán a békével? Nem jobb-e a méltósággal és társadalmi igazsággal kecsegtető válság, mint a méltatlan béke, amely állandósítja a legkiszolgáltatottabbak nyomorúságos helyzetét? E tragikus dilemma gondolkodóba ejtette a népet. Erre muszáj volt aludni egyet.

A BMS hangadóinak nem voltak kétségeik. Szeptember 14-én új lapot kell nyitni a történelem nagy könyvében. Ha nem írják meg azt a lapot, azzal elárulják Fatima Diop emlékezetét. Mi a teendő? Lenin 1902-ben írt egy politikai elemzést, annak volt ez a nagyon egyszerű címe. És a brosúrában megfogalmazott egyszerű választ visszhangozták most a végigazútonisták: a forradalmár csináljon forradalmat! És mit tegyen szerény személyem, az ígéretes ifjú író, a szent haza jövendő irodalmának reményteljes csillaga? A  BMS egy radikális netezője feltette nekem a kérdést a Facebook- oldalamon: Te mit gondolsz a helyzetről? Mit tesznek az írók? Ti adtok hangot a hangtalanoknak! Hát akkor miért nem hallatjátok a hangotok? Ne legyetek az árulóink! A  fehérek beszélnek rólad Franciaországban. És te? Te mit mondasz a hazádért? Volt egypár válaszkísérletem. Csak a saját nevedben szónokolj, cimbora! Töröltem. Hangot adhat-e egyetlen hang az összes hangtalanoknak? Töröltem. Közösség nevében beszélni = az egyén elárulása. Töröltem. Menj a picsába! Ezt is töröltem. Nem hatalmaztam fel magam, hogy bárki nevében beszéljek. Lehet, hogy ideje van a szólásnak, de aki nem tud megszólalni, ne legyen szószóló. Az írói státus bizonytalan, lejárt a csalhatatlanok, vizionáriusok, próféták, mágusok, jövőbe látók és más hasonszőrű romantikus képződmények ideje. Ma már nem az író jelöli ki a követendő utat, ma már névtelenek által kijelölt utat követünk, megyünk végig az úton, lélektől lélekig és tovább. Hosszas töprengés után végül nem reagáltam az üzenetre. Erre a netezőm írt privátban, hogy én sok fiatalnak vagyok a

példaképe, szükségük van rám, kell a véleményem, az elköteleződésem. Erre sem válaszoltam. Erre visszatért a közösségi oldalamra, és az első üzenetét ekként egészítette ki: Na látod, ezért nem leszel te elismert író: lenézel bennünket. Lehet, hogy a fehérek agyonünnepelnek, díjakkal halmoznak el, írnak rólad az újságjaikban, itthon te akkor is egy senki leszel. Egy nagy nulla. És aki a hazájában egy nulla, az máshol is nulla. Eladtad magad, a fehérek néger házicselédje lettél. Nem vagy méltó az olyanokhoz, mint… Itt hét-nyolc név következett, azoké az entellektüeleké és íróké, akiket a néplelkiismeret letéteményeseinek tartott. Büszke iróniával lájkoltam a kommentárját. De azért rosszulesett. Haragudtam is magamra, amiért a lelkemre veszem. Pláne, hogy néhány napja még Siga D.-vel voltam, akit vádlóm vélhetően sosem olvasott, de természetesen a példamutató írók közé sorolt, holott az egész életmű maga volt az árulás, merényletek sorozata a „mi” (a szülőhaza, az ősi gyökerek, a népi kultúra) ellen, mindaz ellen, amit „ők” várnak és elvárnak. Siga D. megfizetett az árulásáért. Próbáltam elképzelni, hogy a helyemben Elimane mit válaszolna a pasasnak. „Amikor megkérdeztem a haiti költőnőt, megkérdezte-e Elimane-t, hogy miért van Argentínában, azt válaszolta: Hát persze, Corazón. Persze hogy megkérdeztem, hogy mi hozta Argentínába, és mi tartotta itt. Csak hát évekbe telt, mire meg mertem kérdezni. És ellentétben azzal, amit Gombrowicz mondott, Elimane nem sértődött meg, nem haragudott. Rosszabb: olyan gránitkeménnyé vált az arca, hogy halálra rémültem. Rám meresztette a szemét. Izzadságcseppek

csordultak le a homlokán, ott csillogtak a szempilláján. Tizenhét másodpercig tartott a csend (tudom, mert számoltam az ágya fölött lévő falióra ütéseit), utána azt mondta: Már megint kezded? Azt hittem, tudod a választ, de úgy látszik, tévedtem. Soha semmit nem kérdeztél rólam Gombrowicztól vagy Sábatótól, amíg én távol voltam, vagy ha nélkülem találkoztatok? Ez 1964 elején történt, január végén vagy február elején. Fullasztó meleg volt. Az egész napot Elimane elsötétített lakásában töltöttük, vártuk, hogy az este hozzon némi enyhülést. Amikor végre egy kicsit lehűlt a levegő, kinyitottuk az egyetlen ablakot. Nem sokat ért. Szellő se rezdült, a forróság párafellege fennakadt az ég hálóján; a ruha a testünkhöz tapadt. Öt éve ismertük egymást, és csak azon az estén mertem föltenni neki a kérdést, amely pedig már azóta égette az ajkamat, hogy először találkoztunk a szalonbéli affér után. A válasza nem lepett meg. Már mielőtt feltettem volna a kérdést, tudtam, hogy a kérdésemre kérdéssel fog válaszolni. Ez volt a módszere, volt időm kiismerni. Ugye, emlékszel? Az 1958- as affér után hónapokig utazgatott keresztül-kasul Latin- Amerikán, és csak 1959 augusztusában tért vissza Buenos Airesbe. Sábato és Gombrowicz meghívtak az első közös vacsorájukra. Én most találkoztam vele először az incidens óta. Akkor nagy merészen kérdőre vontam, amiért csak ül és hallgat, most viszont igencsak meg voltam szeppenve. Pedig rögtön látszott: nem akarja, hogy feszélyezve érezzem magam. Kedves volt, majdhogynem szelíd, amilyen csak a két barátjával, senki mással. Bár most sem mutatkozott nagy társalkodónak, néhány perc alatt több szót ejtett ki a száján, mint amennyit a

szüleim irodalmi szeánszain összesen. Talán pont ez volt olyan ijesztő: de hiszen ő nem is olyan, amilyennek eddig láttam, egészen más! Attól fogva találkozgattunk. Eleinte mindig csak hármasban, kávézókban vagy Gombrowicz vagy Sábato lakásán. És más Buenos Aires-i művészféléknél, költőknél, mecénásoknál. A  szüleimnél már nem voltak összejövetelek, de hát szalonban nem volt hiány akkoriban. Népszerű volt például az Ocampo nővéreké, Victoriáé és Silvináé. Eljártak hozzájuk a Sur folyóirat körül csoportosuló írók és költők, köztük Borges, Mallea, Bioy, de, ritkábban, európaiak is tiszteletüket tették, például Roger Caillois vagy Aldous Huxley. Elimane is meg-megjelent. De két barátjához hasonlóan jobban szerette az intimebb és kevésbé fényes társaságokat. Szeretett kiülni a kávéházak teraszára, az akkoriban divatba jött nagy ventilátorok elé; élvezte, ahogy hűsíti a vállát, a tarkóját a levegő. Iszogatott, és tangót hallgatott (Carlos Gardel volt a kedvence), és hallgatta az emberek politikáról, futballról, bokszról való beszélgetését, amely előbb- utóbb mindig civakodássá, néha tettlegességgé fajult. Nem tudom, hogy boldog volt-e, szomorú volt-e. De legalább nyugodtnak, megbékéltnek látszott. Hosszú hónapokba telt, mire elmúlt a félelmem a társaságában, és három évbe, mire kettesben is találkoztunk. Időközben gyakran eltünedezett rövidebb-hosszabb időre, olykor csak egypár napra, olykor hetekre. Hiányzott, és amikor visszatért, lestem a szavát. Változatlanul szófukar volt, mintha minden szavát latra vetné. Ahogy a két barátja, ő is a mesterem lett. Életem legnagyobb büszkesége, Corazón, hogy Sábato, Gombrowicz és Elimane tanítványul fogadtak, bevezettek az

irodalomba, megerősítettek költői hivatásomban, javították, bírálták, dicsérték vagy leszólták a verseimet. Gombrowiczról és Sábatóról már beszéltem, vázoltam, hogy milyen volt a természetük, a stílusuk. Megpróbálok Elimane-ról is mondani egyet s mást, bár kétségkívül ez a legnehezebb. A Barracas szegénynegyedben bérelt egy nyomorúságos bútorozott lakást. Amikor először hívott, elárulta, hogy én vagyok az első, akit beenged. Még Gombrowicz és Sábato sem járt nála, ezt utóbb ők is megerősítették. 1963-ban kerültünk közel egymáshoz, amikor néhány hónapra kettesben, mármint a barátai nélkül maradtunk. Gombrowicz egy nagy presztízsű, gazdag alapítvány meghívására Nyugat-Berlinbe ment (1939 óta nem volt Európában), Sábato pedig latin-amerikai felolvasó körúton volt a Sobre héroes y tombas című remekművével, amely az egész világon ismertté tette. Távollétükben sűrűbben találkoztam Elimane-nal. Napközben az egyetemen voltam, este meg találkoztunk valamelyik kávézóban. Irodalomról beszélgettünk. Nem kérdezgettem a magánéletéről és a múltjáról, ez afféle hallgatólagos megállapodás volt köztünk, de minél jobban ismertem, annál biztosabb voltam benne, hogy soha nem fogom igazán megismerni, ha nem tudom meg, hogy mi vezette Argentínába. De fogalmam sem volt, miként hatoljak át az üvegfalon (vagy jussak túl az aligátoroktól hemzsegő pokolárkon), mely minden betolakodótól óvja a múltja titkát. Tudott kedves lenni, velem egyenesen elbűvölő volt, de nem hagyott kétséget felőle, hogy ennek ára van. Ő megközelíthető, de elérhetetlen. Többször is próbálkoztam, hogy legalább aprócska részleteket megtudjak a régi életéről, de olyan ügyetlen voltam, hogy mindig lefülelt,

addig se jutottam, hogy feltegyem a kérdést. Egyetlen rés nyílt a bevehetetlen erődítményen, és azt a rést ő maga nyitotta. Egyik este megkérdezte, hogy nem akarom-e megnézni, hol lakik. Ott, nála olvashattam el Az embertelenség labirintusát, amelyet senki nem ismert Argentínában, csak Gombrowicz és Sábato. Leültem az ágyra, és miközben ő az utolsó verseimet olvasta és javította, én belekezdtem Az embertelenség labirintusába. Fölöttem ott haldokolt a falióra. De még az aritmikus hörgés sem terelte el a figyelmemet a Labirintusról. Csodálatos könyv, nem számít, amit Elimane elmesélt a franciaországi fogadtatásáról, az utóéletéről. Igen, Corazón, a plágiumvádakról is beszélt. De én azokat nem tekintettem plágiumnak, amúgy pedig mindegy, nevezhetjük akárminek, átvételnek, vendégszövegnek, plágiumnak, az a lényeg, hogy nagy mű született, és kész. Mindig is ez volt a véleményem. Azon az éjszakán nem hárította el kapásból a kérdéseimet, hajlandó volt ezt-azt elmondani a könyv visszhangjáról, de persze nem mindent. Nem nyílt meg, de legalább bepillantást engedett az életébe. Nem volt vallomás, pláne nem siránkozás, Elimane szemérmesen és egyszerű szavakkal beszélt életének arról a szakaszáról, de látszott, hogy még mindig sajog a seb. Kétszer-háromszor elhallgatott, olyan is volt, hogy megremegett a hangja, és érződött benne harag, szégyen, keserűség, sokféle érzés. Hajnaltájt, amikor elaludtam mellette, rájöttem, hogy Elimane józan megfontolásból tárta fel előttem Argentínába való jövetele okát, így akarta megelőzni, hogy faggassam. Alkalmat adott, hogy magam vonjam le a következtetést: azért jött, hogy kiheverje a bukást, felejtse a keserű emlékeket. Az önbecsülés

és a méltóság védelme elegendő magyarázatnak látszott, Elimane esetében kiváltképp, hiszen a könyv, amely miatt mind emberként, mind íróként megalázták, igazi nagyregény. Ő nem mondta ki, de én ezt akkor úgy értelmeztem, hogy sértett hiúságból, szakmai önérzettől hajtva fordított hátat régi életének. Azt hiszem, azon az estén lettem szerelmes… nem is a férfiba, hanem az eleven sebbe. Igen, az az ember egy eleven seb volt, csak épp befelé vérzett. Belső vérzés. Fordított gejzír. Se ápolni, se megmenteni nem akartam. Nem volt vágy bennem iránta, és sokáig azt hittem, képtelen lennék valaha is lefeküdni vele. A démonai szédítettek el. Gombrowicz után ő is a szeretőm lett. Néhány hónapig fékeztem magam, nem kérdezgettem, mivel azt hittem, tudom a választ, vagy legalább a válasz egy részét. Csak élveztem a társaságát, és tanultam a tanácsaiból, bíztam az élettapasztalatában. Befejezte irodalmi (és szexuális) beavatásomat, amelyet Gombrowicz és Sábato megkezdtek. Berlinből megjövet Gombrowicz bejelentette, hogy végleg visszaköltözik Európába. Franciaországban fog letelepedni. A  tiszteletére rendezett búcsúztatón megjelent a nagy lengyel író baráti köre és a fiatal költőnemzedék színe-virága. Gombrowicz megkért, hogy töltsek vele egy éjszakát, mielőtt elutazik. Úgy mondta: – Ez lesz a halálom előtti utolsó éjszaka. – Teljesítettem a kívánságát (pompás szerető volt, kitartó, fantáziadús, gyöngéd), és aztán reggel, amikor a konyhájában kávéztunk, egyszer csak váratlanul azt kérdezte, hogy megtudtam-e Elimane-tól, miért jött Argentínába. Megdöbbentem, hiszen pont ő, Gombrowicz intett, hogy meg ne kérdezzem. Emlékeztettem a korábbi tanácsára.

Kedvelte a paradoxonokat, most se hazudtolta meg magát. – Igen – mondta –, de azt is tanácsolom, hogy szedd ki belőle az igazságot. Nem hiszem, hogy a plágiumbotrány miatt vetődött ide. Vagy nem csak amiatt. Van itt más is. – Gondolod? – Gondolom?! Ó, kárhozat! Én nem gondolkodom, én érzek! Ennyit mondott Gombrowicz, egy szóval se többet. Aztán elment Franciaországba, és megismerte a feleségét, Ritát, és szerették egymást szerelemmel. A  hiánya megviselte Sábatót, egyre kevesebbet láttuk, bár ennek volt más oka is: írta a Buenos Aires-i trilógia harmadik darabját, az Abaddón el exterminador című nagyregényt. Így hát többnyire kettesben találkoztunk Elimane-nal, kávézókban vagy a lakásán. Hanem Gombrowicznak a búcsúéjszakánkon elejtett szavai szöget ütöttek a fejembe. Elimane továbbra is eltünedezett. Hosszabb- rövidebb távollétei, amelyekről soha semmit sem mondott, felelevenítették bennem a gyanút, hogy vajon csakugyan az-e ittlétének valódi oka, amit elhitetett velem. Hová utazgat? Mit csinál? Mi van, ki van a labirintusa közepén? Sok-sok megválaszolatlan kérdés. Még legrégebbi Buenos Aires-i barátja, Sábato sem tudott semmit a magánéletéről. Voltak napok, amikor nem furdalt a kíváncsiság. Minek kutakodni egy szeretett ember titkai után? Hiszen talán éppen azért szeretjük, amit rejtve tart előttünk. Nem fontosabb-e, ami hozzáköt, mint amiről azt hisszük, hogy takargat előttünk? Engem Elimane-hoz mindenekelőtt az irodalom kötött, jobban, mint a szeretet és a vágy. Ezt erősítették meg a beszélgetéseink. Csak hát mihelyt Elimane elindult egy-egy titokzatos útjára, újra mardosni kezdett a kíváncsiság, és Gombrowicz szavai csengtek

a fülemben: Van itt más is. Elegem lett. A  gyanakvás roncsolta az Elimane-nal való kapcsolatomat. Csodáltam, de legalább annyira utáltam is, hogy titkok máglyáival veszi körül magát. És egy szép napon, amikor egy négynapos uruguayi útja után visszajött Buenos Airesbe, áttörtem a tűzkörön, és megkértem, mondja meg, hogy valójában mit csinál Argentínában ilyen hosszú idő óta. Emlékszel, mit válaszolt? Ezt: –  Már megint kezded? Azt hittem, tudod a választ, de úgy látszik, tévedtem. Soha semmit nem kérdeztél rólam Gombrowicztól vagy Sábatótól, amíg én távol voltam? –  De igen – mondtam. – De Gombrowicz azt mondta, hogy nem tudja, nem érdekli, amúgy pedig meg ne kérdezzem tőled, mert dühös leszel. –  Nem csodálkozom, hogy ezt mondta. De ha jól ismerem, biztatott, hogy ne érd be azzal, amit válaszolok. – Jól ismered. – Na és Sábato? – Ernesto ugyanazt mondta, mint Gombrowicz, csak fordítva: ha tudni akarom, kérdezzelek meg téged. – Ezen sem csodálkozom. Ő ilyen. –  Tudni szeretném. Igazából miért jöttél el Franciaországból, miért jöttél Argentínába? – Biztos vagy benne, hogy igazából tudni szeretnéd? –  Igen, biztos. Miért nem beszélsz sohasem róla? Menekülsz valami vagy valaki elől? Elimane-nak felizzott a tekintete, és én megint úgy éreztem, mintha egy fal magasodna előttem. – Nem menekülök – mondta higgadtan. – Keresek valakit.

Bár meglepett a válasza (már eleve, hogy válaszolt), azonnal további kérdésekkel vettem ostrom alá, hátha az elsöprő rohammal újabb válaszokat sikerül kicsikarnom. – A gyakori utazásaid kapcsolatban vannak az illetővel? – Igen. – Hosszú évek alatt sem sikerült megtalálnod? – Nem. –  Ki az illető? – Tudtam, hogy erre a kérdésre nem fog válaszolni, de látni akartam a szemén, az arcán, hogy milyen érzések futnak át rajta. – Nő? Mereven nézett rám, semmit nem tudtam kiolvasni a tekintetéből. – Mit ígért? Vagy ellopott valamit? Csökönyös hallgatás a válasz. –  Lehet, hogy tévedek, és nem nő, hanem családtag. Testvéred? Fiad? Esetleg az apád? Semmi nem volt leolvasható az arcáról. Felállt az ágyról, a nyitott ablakhoz lépett. Rágyújtott, kikönyökölt, és miközben fújta a füstöt, nézett valamit a távolban, vagy csak belebámult a sötétbe. Még az is lehet, hogy lehunyta a szemét. Olyan magas volt, hogy így, előrehajolva esetlennek látszott, a versbéli albatroszt juttatta eszembe, ahogy szárnyát vonszolja csüggeteg. De sugárzott belőle az erő. Ahogy elnéztem széles vállát, amelyre az izzadságtól rátapadt az ing, azt éreztem, hogy ez az ember nagyot tud ütni, ha nem fékezi magát. Csak azért nem tárja ki szárnyát, azért szorítja kétfelől a lelkéhez, mert kitárt szárnnyal suta volna, leverné a tárgyakat, vagy, akaratlanul is, halálos sebet ejthetne valamely létfontosságú szerven, képes volna akár még az éjszaka hasát is felmetszeni. Ő is tudja ezt, én

is tudom. Nem lazulhat el, nem mondhat ki mindent, nem tehet vallomást. Csak úgy maradhat életben, és kímélheti meg mások életét, ha őrzi titkait. Széles válla majdnem kitöltötte az ablakkeretet. Kintről az üres telkeken, szemétlerakókon focizó gyerekek zsivaja hallatszott. Az éjszaka kellős közepén is zajlottak a szenvedélyes meccsek, a játékosok nem kímélték se magukat, se az ellenfelet, pedig nem volt más díj, jutalom az alkalmi pályákon, a hepehupás potrerókon, csak nagy néha egy-egy üveg tej, amelyre közösen összedobták a pénzt. Díj nem volt, de annál nagyobb  a tét, a lehető legnagyobb, ami az ő korukban elképzelhető: a tét maga a győzelem. Föntről, egy nyitott ablakon át tangó szűrődött be; a szövegéből csak foszlányok hallatszottak a felajzott gyerekek lármája miatt, de így is lehetett tudni, miről szólnak a dalok, hiszen minden híres tangó ugyanarról szól: magányról, nagy, őszinte érzésekről, boldogságról és boldogtalanságról, arról, hogy az élet szép, de vannak megpróbáltatások, a szeretett férfit vagy nőt nehéz megtartani, és még nehezebb visszahódítani. A  Bombonera Stadion körvonala is látszott az ablakból. Ha meccs lett volna, hallatszott volna a Boca Juniors-szurkolók rivalgása és szerelmetes győzelmi éneke. Tettem egy utolsó kísérletet: – Mit akarsz az illetőtől? Nem láttam az arcát, a szemét, Corazón, hiszen háttal állt, kihajolt az ablakon. De a teste úgy megfeszült, hogy egész fizikai valómban éreztem: egy másodpercre, egyetlenegy másodpercre, minden megmerevedett körülöttünk: elakadtak a falióra mutatói, megállt a labda a levegőben, kimaradt egy fél

szó a tangóból, még Elimane cigarettájának füstje sem bodorodott. Kimerevedett a pillanat, de nem az időn kívül, hanem alatta, és aztán máris visszazökkent. Elimane sokáig állt az ablaknál. Elszívott még egy cigarettát. Aztán felém fordult. Rögtön tudtam, hogy egy szót se fogok kihúzni belőle, de sőt, kérdezni se merem a múltjáról soha többé. Mosolygott. Én sem előtte, sem utána nem láttam ember arcán olyan mosolyt. A  rozoga falióra nagy keservesen elköhögte a tíz órát. Elimane arcán ott ült az a rémületes torz mosoly, és én moccanni sem bírtam, a hőség ellenére jéggé fagytak a tagjaim. Fellélegeztem, amikor eltűnt a mosoly az arcáról. – Menjünk vacsorázni – mondta. – Éhes vagyok. Ilyenkor még nyitva van néhány vendéglő a parton. Talán a Rio de la Platánál jobban jár a levegő. Friss szellőről álmodom. Fullasztó az emberek közelsége… Szerettem volna levegővé válni, kellemes, könnyű széllé, mindörökre csak lebegni a tárgyak és a lények fölött.”

N-1 Nincs vihar előtti csend. Tegnap este szeretkeztünk, és én belenéztem egy izzadságcsepp aprócska gömbjébe, amely végigfolyt Aida testén. Én voltam alul. Az arcát szerettem volna nézni, de azt nem láttam, mert a teste ívesen hátrafeszült. Hosszú barna haja a combomat simogatta. A  bordáit néztem, ahogy felhullámzanak, néztem mellkasa csarnokát melle ikerkupoláival. A két szép halom közt távoli piramis: Aida álla. Ott, az áll hegyén jelent meg az izzadságcsepp. Aprócska sztalaktitként függött, már-már éreztem, ahogy a bőrömre hull. De nem, nem hullott alá, hanem Aida egy hevesebb mozdulatától elindult lefelé a nyakán, és megkezdődött az odisszeája. Amikor a melle közé ért, egyszer csak beleláttam az izzadságcsepp belsejébe, olyan volt, mintha egy jósnő varázsgömbjébe néznék, képek kavarogtak a szemem előtt. Egy férfi ment egy nő után, szólongatta, de hasztalan, a nő nem fordult hátra a néptelen utcán, vagy mert nem hallotta, vagy mert nem akarta hallani. Az izzadsággömb túljutott a napfonaton. A férfi futni kezdett, lassan, aztán egyre gyorsabban futott a nő után. Továbbra is nevén szólongatta, kiáltozása visszhangot vert a néma utcában, de a nő továbbra sem hallotta, vagy nem akarta hallani, viszont sírva fakadt, és olyan vigasztalan volt a jelenet, hogy majdnem én is elsírtam magam.

A csepp egy anyajegyerdőn haladt át, közeledett a köldökhöz, Aida mozgása pedig megváltozott, lelassult, türelmesebb lett, maga az élet zubogott a testében, és tapasztalatból tudtam, hogy ez a gyönyör közeledtét jelzi. A vaginája ütemesen hullámzott a péniszemen, és jött, jött, kitörni készült belőle a fehér csillag, mely mindjárt felröppen, és szikráival teleszórja az univerzumot. Az izzadságcseppben végre hátrafordult a nő, szép volt az arca, de csodálkozás tükröződött rajta a férfi láttára, aki a nevét kiáltozva futott utána, és már majdnem utolérte. De nem lassított, nem állt meg, hanem egy női nevet kiáltozva futott tovább. Az izzadságcsepp elérte a köldök peremét, de nem csúszott bele a katlanba. Haladt tovább a szeméremcsont felé. Aida előrehajolt, az arca ott volt az arcom előtt, elborított a hajzuhataga. Rángás futott keresztül a testén, görcsbe rántotta. Aida homlokomhoz nyomta a homlokát, tarkómra fonta az ujjait, és az üvöltés, amely kiszakadt belőle, nem a torkából nem a szájából, nem a melléből, de nem is az öléből szakadt ki, hanem teljes valójából, az üvöltést kísérő sóhaj pedig világosan értésemre adta, hogy örökre csak a kísérője, az árnya lehetek, ne is kívánjak többet, ezt soha meg nem érthetem. Aida feje a vállamon pihent, arca az arcomhoz simult. A szoba alkalmazkodott hozzánk, mintha minden tárgy próbálna újra lassan, egyenletesen lélegezni. A  nő ment tovább az utcán, a férfi egy másik nő után futott, akit csak ő látott: ábrándképet kergetett, azt szólongatta. Nincs vihar előtti csend. Az igazi vihart vihar előzi meg, önnön hírnöke; némán süvít, olyan némán, ahogy egy izzadságcsepp gördül végig egy kéjtől vagy fájdalomtól

megfeszülő nő testén. Aztán elmúlik a vihar, s elenyészik a kis csepp, amiként minden elmúlik és elenyészik a végtelen mozdulatlan káprázatában. Semmi nem történt, és mégis: semmi nem olyan, amilyen annak előtte volt. Aida azt mondta, hogy holnap (vagyis ma) nem fog ráérni. Készül a nagy menetre. – A meneten találkozhatunk – mondta –, már ha te is eljössz. Mondjuk, az Obélisque téren. Onnan indul a menet. Az emlékmű talapzatának egyik falára egy nagy oroszlán van festve, ott találkozhatnánk holnap tízkor, az oroszlán hasa alatt. Megcsókoltuk egymást. Hazamentem. Ma reggel, ébredéskor ezt írtam neki: Elmegyek tüntetni, Aida. De nem leszek ott az oroszlán hasa alatt. Nem vágy hajt, hanem bosszúvágy. Egy álló éven át azt hittem, hogy téged kívánlak, de valójában bosszúra vágytam, arra, hogy szenvedni lássalak, amiért elhagytál. Megszenvedtem ezt az évet, és végre tudom, hogy mi volt az oka. Vége, már nem fáj. Azért jöttem Szenegálba, hogy megtaláljam azt az írót, aki által – lehet, hogy illúzió – megtalálom önmagamat. Jobb, ha most elválunk egymástól, mielőtt újraéledne  az irántad való szerelmem, holott tudom, hogy az is illúzió, és csak az  emlékét tenném tönkre, ha hinnék benne. Sajnálom. Egész nap a válaszát lestem, de nem jött. Elolvastam Az embertelenség labirintusát, és most először megríkatott. Pedig hát betéve tudom, már több tucatszor olvastam. Mindannyiszor nagy hatással volt rám, de ma délutánig sohasem sírtam. Kint minden csendes. Vihar előtti csend: holnap végre szeptember 14-e lesz, a vihar napja. „1966 júniusában, a hónap vége felé a »Revolución

Argentina« megdöntötte Arturo Illia hatalmát – mondta Siga D. Amszterdamban, amit a haiti költőnőtől hallott. – Onganía tábornok lett az elnök, és vele újabb katonai diktatúra kezdődött. Az egyetem és a kávézók, sörözők, mozik, klubok, koncerttermek: ezeket támadta legkeményebben a junta, a propaganda szerint erkölcsnemesítő célzattal, valójában azért, hogy minél jobban ellenőrzése alatt tartsa a fiatalokat. Nemrég fejeztem be egyetemi tanulmányaimat, és Buenos Aires legnagyobb könyvkiadójánál helyezkedtem el, a jogi osztályon. Esténként egy baráti házaspárnak segítettem. Az egyetemen ismertem meg őket, független mozisok voltak, s én náluk jegyszedő. Avantgárd filmeket vetítettek. 1967-ben egy este a Nagyítást, Antonioni filmjét, amelynek alapja az argentin fiatalok által akkoriban igen kedvelt Julio Cortázar egyik novellája volt. Egy besúgó informálta a katonákat, azok rajtunk ütöttek, több embert letartóztattak, köztük a barátaimat, elkoboztak minden fellelhető filmtekercset, és bezárták a kis mozit. Még azon az éjszakán csatlakoztam a diktatúra ellen küzdőkhöz. Többször letartóztattak, mert fiúsan rövid volt a hajam, és ezt a junta, amiként a miniszoknyát, a női romlottság bizonyítékának tekintette. Nem voltam hajlandó parókát hordani. Két éven keresztül titkos politikai összejövetelekre jártam, sőt szerveztem is gyűléseket. Plakátot ragasztottam, és letépkedtem a kormányzat plakátjait, petíciókat írtam alá, írtam szamizdatokba, terjesztettem röplapot, félelemtől reszketve futottam őrjáratok elől, töltöttem börtönben egypár éjszakát. A szüleim mindig kihoztak, és nem tiltották, hogy folytassam a harcot. Anyám megtapasztalta a politikai elnyomatást Haitin.

Azt mondogatta, hogy illúzió abban reménykedni, hogy ellenállás híján bármely diktatúra engedne a szorításán, öngyilkos naivitás és egyben gyávaság. Mindezek miatt egyre ritkábban találkoztam Elimane-nal. A  politikai helyzet hidegen hagyta, vagy ami még rosszabb: bosszantotta. Arra jutottam, hogy ezt az embert az égvilágon semmi nem érdekli, semmi nem hajtja, csak az, hogy megtalálja azt a személyt, aki után nyomoz. Lankadatlanul kereste, és továbbra is utazgatott. Ez egoizmus, majdhogynem gyávaság! Megérteném, ha a szerelméhez ragaszkodna, vagy a barátaihoz (de ugyan barátja volt-e valaha is Sábato és Gombrowicz?). De nem, neki csak a titkai fontosak. Minden egyéb, engem beleértve, csak staffázs, díszlet, amit kedvére eltüntethet, elmozdíthat, átalakíthat, átrendezhet. Még arra sem vagyunk alkalmasak, hogy ideig-óráig feledtessük vele vagy enyhítsük magányát. Ellenkezőleg, hozzájárulunk, hogy még mélyebbre hatoljon benne. A látványunk, a társaságunk voltaképpen felsrófolja a magánya értékét. Arra használ bennünket, hogy emlékeztesse magát (és bennünket), mennyire nincs ránk szüksége. Ezt gondoltam akkoriban. És őszinteségből meg is mondtam neki. Azt felelte, hogy megért. Elváltak útjaink. 1968 februárja és 1969 szeptembere közt csak egyszer találkoztunk, akkor is véletlenül, az utcán. Odaintett nekem, és én úgy csináltam, mintha nem venném észre. Este, visszagondolva, úgy véltem, hogy helyesen tettem, de aztán lassanként megváltozott a véleményem, és elszégyelltem magam, megbántam. Ha hiszed, ha nem, Corazón, még ma is megsajdul a szívem, ha eszembe jut, hogy nem vettem róla tudomást.

A politikai harc folytatódott. Folytatódott a megtorlások ellenére, állandó életveszélyben, dacolva gyilkosságokkal, csonkításokkal, kínzással. 1968, mint világszerte oly sok fiatalnak, nekem is az éretté válásom éve volt. És mégis, 1969 májusától, amikor pedig a lázadás felerősödött és a diktatúra végre meginogni látszott, bennem éppenséggel alábbhagyott a harci kedv. Elfáradtam. A hónap végén Córdoba városában valóságos csata zajlott, a tűz továbbterjedt a többi nagyvárosra, a Córdobazo végre látványosan megmutatta a mozgalom erejét és azt, hogy van remény: a megalázottak megelégelték a zsarnokságot. Belőlem meg pont addigra fogyott el az erő. Bezárkóztam, elhagytam magam. Figyelemmel kísértem a tüntetéseket, a szívem velük tartott, de már nem vettem részt bennük. Szerettem volna felszítani magamban a régi tüzet, de nem volt fűtőanyag, mely táplálta volna, és nem is tudtam, honnan vehetnék. Sok harcostársam megharagudott rám. Azzal vádoltak, hogy dezertáltam, eleve csak azért csatlakoztam az ellenálláshoz, mert vezekelni akartam a burzsuj származásom miatt. De hát mit is lehet várni egy amerikai diplomata leánykájától, inkább az a csoda, hogy nem hamarabb lettem áruló. Csak az avantgárd mozis házaspár tartott ki mellettem. Ők viszont két hónapja elhagyták Buenos Airest, mert nagy volt a veszélye, hogy letartóztatják és megkínozzák őket. 1969 szeptemberében egy este éppen vacsorához készülődtem a Núñez negyedben lévő lakásomban, amikor Elimane becsöngetett. Nem lepődtem meg. Már mielőtt ajtót nyitottam, megéreztem (legalábbis most így emlékszem), hogy egy régi ismerős tesz eleget a meghívásomnak. Egy palack bor volt a

kezében. Egy ideig szótlanul néztünk egymásra. Nem tudom, mi járt a fejemben. Talán ez: szomorú, hogy nem szólunk egymáshoz. Vagy: szép, hogy nem szólalunk meg. Vagy, és ez a legvalószínűbb: itt állunk szemtől szemben, és nincs mit mondanunk egymásnak. Utat adtam, belépett. Őrjárat jött az utcán. Becsuktam az ajtót, Elimane felé fordultam. Elimane mozdulatlanul állt, olyan magas volt, hogy majdnem az előszoba plafonjáig ért. Megkerültem, bevezettem a nappaliba. Odaadta a bort, és azt mondta, levegőztetni kell egy kicsit. A hangja ugyanolyan volt, mint régen, mégis az volt az érzésem, hogy ő maga megváltozott. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy egész este végigkísért az érzés: Elimane nem változott, de idegen lett. Most először járt abban a lakásban. Márciusban vagy áprilisban költöztem be, nem sokkal azután, hogy utolszor találkoztunk. Tekintete végigsiklott a könyvespolcon, a képeken, a zongorán meg az állólámpán, a tévén meg a tálalószekrényen, a gyümölcskosáron meg a maszkon, amelyik az egyik voodoo őrlelket, Legbát ábrázolta. Hagytam, hadd fejezze be a szemlét, és helyet mutattam neki egy fotelban. – Nem Sábatótól tudtam meg a címedet. Anyád mondta meg. –  Sejtettem – mondtam. – Ernesto még nem volt itt, csak azt tudja, hogy ebben a negyedben lakom. – Vele is ritkán találkozol? – Igen. Leült. Én is leültem, néztem őt. A vonásai nem változtak, de ő maga igen; mintha a lelkében elmozdult volna valami. Alig-alig mozdult el, és mégis más lett. Olyan, mintha egy virágos csendéletet ábrázoló festményen egy-két centiméterrel odább

került volna a váza. Vacsorázzon velem, ajánlottam. Asztalhoz ültünk, bort töltött. Megkérdezte, továbbra is harcolok-e a katonai rezsim ellen. – Nem nagyon – mondtam. –  Pihenned kéne. Látszik, hogy fáradt vagy. – Hogy nem mondtam rá semmit, folytatta: – Azt hiszem, megtaláltam, akit húsz éve keresek. Végre megvan, odautazom. Azzal minden bevégződik, és én hazatérhetek. Az lesz az utolsó utam, az lesz a nagy hazatérés. Azért jöttem el hozzád, hogy váltsunk néhány szót, felolvassak neked néhány oldalt, szeretkezzünk, ha te is vágysz rá, és utána… – …utána elmész örökre, tudom.”

N Csak este jött válasz Aidától, szeptember 14-e estéjén. A kórházudvaron cigarettáztam, amikor megjött az üzenet. A bosszú fogyaszthatatlan étel. Ha mégis eszel belőle, megfekszi a gyomrod. Hányni kell tőle. Most kihánytad. Remélem, megkönnyebbültél, Diégane. Bosszút álltál. Visszaadtad a pofont, amit több mint egy éve adtam. Kvittek vagyunk. Most már én is tudom, milyen, ha otthagy a másik, pedig azt szeretném, hogy maradjon. Még egy kicsit. Örökre. A találkozásunk rádöbbentett, hogy sosem váltunk el egymástól igazán. Ott élt bennem az emléked. És nemcsak emlék, hanem remény, hogy egyszer talán… Rosszul gondoltam. Mindig rosszul gondoljuk. Még három napig leszek Dakarban. Látni akarom ennek a reménykeltő, csodálatos napnak a folytatását. Remélem, nem rontasz el mindent, nem akarsz találkozni. Remélem, már messze jársz, annak az írónak a nyomában, aki megmutatja, hogy válhatsz önmagaddá. Azt is remélem, hogy leszel olyan elegáns, és nem válaszolsz. Hogy nem magyarázkodsz, nem mentegetőzöl. Ha mégis úrrá lenne rajtad a szentimentalizmus, és elgyengülnél, azt nem bocsátanám meg, szerelmem, és a gyöngéd szeretet, amit most érzek irántad, mélységes megvetéssé válna, ami maga is megvetendő érzés, bepiszkítja azt is, aki érzi, azt is, aki a tárgya. Azt hiszem, még soha életemben nem írtam le ilyen hosszú mondatot. Ebből is láthatod, hogy… Isten veled. Többször is elolvastam az üzenetet a félhomályos

kórházudvaron. Próbáltam megállni, hogy ne írjak, de nem sikerült. Tudom, milyen büszke természet vagy, Aida. Tudom, hogy elutasítasz minden vigasztalást, sőt már a helyzet is elfogadhatatlan számodra, hogy valaki vigasztalni akar. Nem is ez a szándékom. Hanem, még ha nem kérsz is belőle, szeretném megmagyarázni. Nem akarok bosszút állni. Azt akarom, hogy nehogy majd feltámadjon bennem a  bosszúvágy. Megmentem magunkat az önpusztítástól. Én… Mindaz, amit egy év alatt magamba fojtottam, most kikívánkozik. Mindent el akarok mondani, Aida. Hogy mennyire hiányoztál, mennyire fájt az emléked, mennyire én, mennyire te, mennyire mi stb. Szeretném hosszan megírni neked, de nem tudom, hogy kezdjek bele. Tolonganak a mondatok a fejemben. Kavarodnak a regiszterek, a stílusok, a hangok, a fordulatok. És úgy érzem, hogy a szavak, a mondatok nem találnak célba, nem azt mondják, amit mondani szeretnék. Küszködöm, mert én mást akarok: pontosságot, mélységet, igazat. A  szavak elkerülnek, és kerülgetik egymást, csak kerülgetik az igazságot. Kimerülnek és ellaposodnak, annyira hajszolom őket. Minden újabb önkényes kísérletem csak növeli a távolságot a szavak valóságos lehetőségei és az én belső valóságom lehetőségei közt. És igazából nem is ellenem, sokkal inkább önmaguk ellen követnek el árulást a szavak. Öngyilkosságot. Hamarosan eljön az idő, amikor elcsigázva vagy reményt vesztve, vagy mert erőt vesz rajtam a vágy, hogy újra magányosan hajózzak, elszakadok tőled, lassan ellebegek az óceánon más szigetek, más partok felé: parányi lét válik el egy másik parányi léttől, és indul tovább kiszámíthatatlan pályán a

végtelenben. Nem küldtem el. Hosszú. Nyálas. Röhejes. Egyáltalán minek? Ami ma történt, az után nem álltak össze a szavak, és kedvem se volt beszélni. Aidának igaza van: hallgatni kell. Amadou, Chérif Ngaïdé fivére közeledett a kórházudvaron. Őt értesítettem elsőnek. Más családtag telefonszámát nem tudtam. –  Évekig fog tartani a kezelés, és soha nem fog teljesen felépülni. De él. Hála neked. Köszönöm a család nevében. Egyikünk sem képzelte volna, hogy egy olyan ember, mint Chérif… Amadou nem fejezte be a mondatot, de így is értettem. Megszorította a kezem, és visszament az épületbe. Elnyomtam a cigarettát a falon, és hallgattam a várost. Különös volt a csend a tüzet okádó elmúlt órák után. A  felforrósodott fém, az olvadt kátrány és a puskapor szaga még ott szállongott a levegőben. Dakar még nem szellőzte ki a könnygázt és a füstöt, amely napközben elárasztotta. Túl voltunk szeptember 14-én. A  várakozásoknak megfelelően hatalmas tömeg vonult fel, majdnem félmillió ember. Több negyedben is összecsapások voltak. Több mint százan súlyosan megsérültek, hárman kómában vannak, de halott nincs. A  BMS holnapra újra tüntetésre szólít, a cél: meghátrálásra kényszeríteni a kormányt, amelyet egyébként felkészületlenül ért a megmozdulás hevessége, és haladéktalanul tárgyalásra hívta több társadalmi szervezet, köztük a BMS vezetőit. Hosszú lesz a tárgyalás. Egyelőre senki nem tudja, mi fog kisülni belőle. Szerencsém volt. Először is, mert azonnal elolvastam Chérif levelét, amint elküldte. Az is szerencse, hogy ösztönösen, késlekedés nélkül döntöttem.

Kilenc óra körül, amikor éppen indultam a tüntetésre, levél érkezett a Facebook-fiókomba. Mégiscsak tüntetni fogok ma. Tüntetni fogok, hogy vezekeljek a bűnömért, merthogy az én bűnöm volt. Én beszéltem tele a fejét. Nálam voltunk. Hallottuk a hírekben, hogy háromszáz fiatal szenegáli fulladt a tengerbe, amikor lélekvesztőkön megpróbáltak Európába jutni. Azt mondta: ilyen körülmények közt nekivágni, ez majdhogynem öngyilkosság. Én úgy el voltam keseredve az állami vezetőink bűnös nemtörődömsége miatt, hogy dührohamot kaptam, és felelőtlen szavakra ragadtattam magam. Azt mondtam, hogy egy olyan országban, mint a mienk, az öngyilkosság a tiltakozás borzalmas, de hatékony eszköze, és éppen azért hatékony, mert annyira borzalmas, lehet, hogy ez az egyetlen akció, amit még azok ott, odafönt is meghallanak. Az öngyilkosság olykor megváltoztatja a történelmet: ott van például Mohamed Bouazizi Tunéziában 2011-ben, ott van Jan Palach Csehszlovákiában 69-ben, ott van Thích Quảng Ðúc Vietnámban 63-ban, nem is szólva a legendás nderi nőkről, akik kollektív öngyilkosságot követtek el 1819-ben, hogy ne jussanak a mór rabszolga-kereskedők kezére. Mindezeknek az öngyilkosságoknak hatalmas hatásuk volt az emberek gondolkodására és a politikai helyzetre. Lehet, hogy nálunk is, a környező országokban is ez marad a boldogtalan nép utolsó fegyvere. Lehet, hogy ezt kellene tennie a fiataljainknak: öngyilkosságot elkövetni, hiszen az életük így nem élet… Elkeseredésemben mondtam, amit mondtam, meggondolatlanul, bele a levegőbe, de Fatima nem felejtette el, és szó szerint vette. Néhány perccel végzetes tette előtt felhívott, és azt mondta, hogy igazam volt, a harmadik út, amit annyira

keresünk, az áldozat útja, de nem holmi metaforikus vagy részleges áldozaté, hanem a jól megfontolt, tudatos, konkrét, abszolút áldozaté, az életáldozaté. Nem fogtam föl a szavai értelmét. Csak akkor értettem meg, amikor megláttam a halála képeit. És te, minye lam? Érted most már? Közvetve vagy közvetlenül én sugalltam neki, hogy mit tegyen. Fatima miattam lett öngyilkos, és gondja volt rá, hogy tűzáldozatát a hálón közvetítse. A megfelelő helyre tette a mobilt, bekapcsolta a videót, a többi tömény borzadály. Próbáltam elhitetni magammal, hogy nem tehetek róla. De nem bírom elviselni. Minden éjszaka Fatimát látom. Nem tudok aludni. Nem bírom tovább. Én tehetek róla. Csak egyféleképpen lehet vezekelni. Megtéve ugyanazt. Isten veled, testvérem. Tehetséges vagy, nagy író válhat belőled. Tudom. Remélem. Elolvastam, megkövültem. De csak egy-két másodpercre. Hívtam Chérifet, de persze hiába. Beültem apám kocsijába, és téptem, mint az őrült a Liberté 6 negyed felé. Azt gondoltam: annyi ember tolong az utcán, annyi a rendőr, hogy Chérif biztosan nem a nemzetgyűlés épülete előtt próbálja felgyújtani magát, mint Fatima Diop, hanem otthon. Számlálatlan közlekedési kihágást követtem el, és ma sem tudom, hogy lehet, hogy senkit nem ütöttem el. Chérif lakásától két kilométernyire már annyira összesűrűsödött az Obélisque téri találkozóhely felé tartó tömeg, hogy kénytelen voltam leállítani a kocsit. Jól-rosszul leparkoltam, gyalog mentem tovább, illetve nem mentem, hanem rohantam, majd kiszakadt a tüdőm. Körülbelül tíz perc múlva értem oda, a portaőr nem akart beengedni, de aztán látta, hogy ez nem tréfadolog, kinyitotta a kaput, és jött, futott utánam a lépcsőn. Chérif a

harmadik emeleten lakott, de már az elsőtől hallottam az üvöltését, és éreztem az égett hús szörnyű szagát. Az őr meg én közös erővel betörtük az ajtót, közben lakók is odagyűltek az ordításra, a füstre, a szagra. Chérif a földön fetrengett, lángolt a teste. Jajongott, és nem is vad fájdalom volt abban a hangban, az a hang maga volt az embertől eloldozódott vak fájdalom; olyan volt, mintha Chérif hipnotikus állapotban, médiumként, transzban görcsösen követné egy szertartás parancsait. Mindent betöltött az üvöltés, a testét, a teret; ide-oda csapódott, visszhangzott, és örvénylett; nem üvölt így a csapdába esett állat, nem üvölt így megsebzett istenség; a fájdalom nem érte be azzal, hogy szétmarja Chérif testét, kitört szűk börtönéből, szétfeszítette falait, üvöltve süvített, lecsapott, robbant, mindent leterített, amit ért. Lángra kapott a padlószőnyeg. Berohantam a hálószobába, lerángattam az ágyneműt, és ráborítottam Chérifre. Az őrben volt annyi lélekjelenlét, hogy kirohant a folyosóra, és félrelökdösve a lakókat, hozta a tűzoltó készüléket. Többé- kevésbé sikerült teljesen belecsavarnom a barátom testét a lepedőbe, takaróba, az őr pedig mindkettőnket elborított a habbal. A  szomszédok vödrökben hoztak vizet. Néhány másodperc alatt sikerült eloltani az embermáglyát. Chérif mozdulatlanul hevert a földön. A  beálló csend éppolyan borzalmas volt, mint az üvöltés: a teret most bűz töltötte be, az égett emberi hús szaga. Tömbbé állt össze, összepréselte a tüdőnket. A  test mozdulatlanul hever a földön. Perzselt bőrfoszlányok a padlón. Könnyfakasztó füst. Arrébb léptem, hívtam a mentőket. Felvilágosítottak, hogy minden egység bevetésen van a tüntetés miatt, és amúgy is lehetetlen

haladni a nagy tömegben. A  tűzoltók mentősei sem érnek ki egyhamar, ők is elakadnak a dugókban, az is kérdés, hogy hogy jutnak majd el az elkerülhetetlen utcai tüzekhez. A fejetlenség közepette az egyik lakónak eszébe jutott, hogy van egy magánklinika pár percnyire. Hordágyunk persze nem volt. Három férfi jelentkezett sebesültvivőnek. Egyikük Chérif hóna alá nyúlt, másikuk a két lába alá, harmadikuk a dereka alá. Szerencsére a test nem látszott a takaróktól, de ahogy a férfiak nekikészültek, rémlátomásom támadt: nem bírják elemelni a szőnyegről, vagy ha igen, az összeégett test szétmállik az ujjaik között. Lehunytam a szemem, hogy ne lássam. De a három férfinak sikerült felemelni Chérifet, és már vitték is. Én utánuk. Nem tudtuk, hogy él-e egyáltalán. Ernyedten lógott a karja. Vöröslött-feketéllett a nyers hús. A klinikán azonnal kezelésbe vették. Felhívtam Amadou-t, még a katonaiskolából ismertem. Fél óra múlva ott volt a szülőkkel. Hosszú várakozás kezdődött. Amadou-tól megtudtam, hogy Chérif közvetítette az öngyilkosságát a Facebook-oldalán, amelyet sokan követnek, mert rendszeresen posztol politikai és filozófiai tárgyú szövegeket és videókat. Ő, Amadou eltávolította a videót, de addigra egyes netezők már lementették, és az elemi tisztességnek és jó ízlésnek fittyet hányva meg is osztották különböző csatornákon. Amadou elmondta, hogy az őrrel együtt látható (bár a nagy rohanás miatt felismerhetetlen) vagyok a videón, ahogy betörjük az ajtót és berontunk. Mielőtt Chérif benzint locsolt magára és meggyújtotta magát, egyetlen mondatot mondott, voloful: Fatima laj bálu, na ma szama nyabot bál („Bocsánatot kérek Fatimától, bocsásson meg a családom”). Nem kívántam látni a videót.

Ott maradtam a klinikán Chérif szüleivel és fivérével. Három óra múlva közölték velünk, hogy átszállítják Chérifet a kórházba, a súlyos égési sérültek osztályára. Élet és halál közt van, harmadfokú égési sebekkel. Különösen a test alsó részén károsult a bőrszövet. Ezenközben Dakar utcáin dübörgött a nagy menet. A tüntetők túlnyomó többsége még nem szerzett tudomást Chérif tettéről, de azok közül, akik megtudták, sokan mártíromságnak tekintették, elkeseredett, bátor gesztusnak. Kevesen gondolták volna, hogy önvádból történt… nem mintha ahhoz nem kellene bátorság, hogy valaki, önnön hibáját megértve, ilyen végletes következtetésre jusson. Ez volt a lecke, amit a barátom a tragédiája árán adott: légy bátor, és tedd, amit tenned kell! És nekem vajon mit kell tennem (azon kívül, hogy keresem a szerelmet és a helyemet a világban, vállalva a kereséssel járó óhatatlan kudarcokat)? Követnem kell Elimane és a könyve nyomát. Az életem, mint minden ember élete, matematikai műveletek sorozata. Egyenletek, együtthatók, halmazok, hatványok, azonosságok, ismeretlenek. Kívülük mi marad? Az irodalom, egyedül az irodalom, a szemérmetlen irodalom: válasz és feladat, hit, szégyen, büszkeség. Élet. Erre jöttem rá, vagyis inkább ezt fogadtam el, amikor megjött Aida búcsúlevele.

N+1 Apám kölcsönadta néhány napra az autót. Nem kérdezte, hová megyek. Anyám sem kérdezte meg, bizonyára anélkül is tudták, hogy azzal akarok foglalkozni, ami miatt valójában hazajöttem. Reméltem, hogy sötétedésre odaérek. „Elimane azon az éjszakán olvasta fel nekem ismeretlen könyve első lapjait – mondta a haiti költőnő Siga D.-nek. – Igen, azon az éjszakán, Corazón. Szeretkeztünk, utána felolvasott a könyvéből. Azt hiszem, az volt életem legszebb és legszomorúbb éjszakája. Emlékezetessé tette az elválást. Kellemes volt hallgatnom Elimane hangját, de fájdalmas is. Olyan volt, mintha a testamentumát olvasná. Azt éreztem, amit még soha: bármit kérdezhetnék, mindenre válaszolna, és éppen ez, a sebezhetősége szomorított. Hogy mintha azért jött volna, hogy bocsánatot kérjen, amiért olyan ember, amilyen ember, és olyan volt, amilyen volt. Nem szerettem a természetét, a hallgatását, a titkolózását, a múltja ködét. Semmire nem vágytam jobban, mint hogy megnyíljon előttem. De ma este ne! Ne így! Egy magafajta magányos ember csak akkor jön elő a homályból, ha egy mindennél erősebb hívásnak engedelmeskedik, az utolsó szólításnak. Csak olyankor lép ki a fénybe. És aki ismeri, pontosan tudja, hogy miután visszatér a homályba, nem lép ki többé onnan. Nem akartam kihasználni a gyengeségét, azt, hogy önként felvonja a sisakrostélyt. Ki volt szolgáltatva nekem, úgy értve, a lelke a lelkemnek.

Megkérdezhettem volna, hogy miért jött Argentínába, és kinek a nyomában járt hosszú-hosszú éveken át. Nem kérdeztem meg. Furcsállod, igaz? Sokáig én is csodálkoztam magamon. És aztán arra jutottam, hogy szeméremből nem faggattam, tiszteltem, hogy rejti élete igazságát. Vagy fájdalmát. A  kettő talán egy és ugyanaz. A nagy kérdéseket nem tettem fel, de azok nélkül is elárult magáról egyet és mást. 1949-ben érkezett Argentínába, hajón. A  háború alatt Franciaországban volt, egy ideig Párizsban, aztán egy faluban, az Alpokban. Részt vett az ellenállásban. A  felszabadulás után rövid időre visszatért Párizsba, aztán pedig három évig ide-oda utazgatott Európában. Németországban, Dániában, Svédországban, Svájcban, Olaszországban, Ausztriában. Gondolom, azokban az országokban kezdte a nyomozást, amit aztán 49-től három évtizeden át Latin-Amerikában folytatott. A  karjában tartott hajnalig. Felkeltünk, kávét ittunk. Megcsókolt, és azt mondta, ne legyek hűtlen az irodalomhoz. És elment. És néhány hónapra rá munkát ajánlottak Párizsban, és én is elmentem. Elimane útja véget ért Argentínában, és mint kiderült, az enyém is máshol folytatódott. Visszagondolva az utolsó éjszakánkra, sajnálom, hogy nem tettem fel a kérdést, az egyetlent, amelyet fel kellett volna tennem: van-e honvágya. Késő bánat: soha többé nem találkoztunk. Pedig próbáltam megtalálni. Eleinte a szabadságaim alatt. Párizsból visszamentem Buenos Airesbe, és végigjártam a kedves tangóbárjait, a folyóparti kávézókat, a szegénynegyedeket. A  barracasbeli házat, ahol lakott, a hetvenes évek közepén lerombolták. Más latin-amerikai

fővárosokba is elmentem. Minden utam alkalmával találkoztam öreg mesteremmel, Sábatóval, beszélgettünk a múltról, az irodalmi estekről és a szalonunkról, ahol megismerkedtünk, Gombrowiczról (nem találkoztam vele Párizsban, mivel odaérkezésem előtt pár hónappal meghalt). Elimane-ról is beszélgettünk természetesen. De Sábato sem tudott többet róla, mint én. A  búcsúéjszakánk előtti estén köszönt el tőle. Nem hagyott címet, sem bármi információt, fogódzót, ami alapján felkutatható lett volna. Sábato soha többé nem találkozott vele Buenos Airesben. Megkérdeztem, nem találja-e különösnek, hogy Elimane ilyen könnyedén kilépett az életünkből. pedig hát sok évig részei voltunk egymás életének. Sábato azt felelte, hogy de igen, különösnek találja, igaz, tudvalevő, hogy vannak férfiak, akik társtalanul élik az életüket. A  folytatást ismered: áthelyezésemet kértem Dakarba, hogy ott keressem tovább Elimane-t, és téged találtalak meg, Corazón…” Siga D., a haiti költőnő beszámolóját befejezvén, azt mondta: –  Miután a haiti költőnő befejezte a beszámolóját, végiggondoltam, Diégane, ki lehet, akit Elimane ilyen makacsul keresett. Csak három személy maradt fenn a rostán: a barátja és kiadója, Charles Ellenstein, az apja, Assane Koumakh és végül, még ha valószerűtlen is, az anyja, Mossane. Azt tartom legvalószínűbbnek, hogy az apját akarta felkutatni. Nem tudjuk, megtalálta-e a sírját. Lehet, hogy Assane Koumakh nem halt meg az első világháborúban, és előttünk ismeretlen okból és céllal Argentínában telepedett le. Lehet, hogy Elimane a nyomára akadt, és követte. Lehet, hogy ennyi az Elimane- rejtély: kereste és sokáig nem találta az apját. De az is lehet, hogy valaki mást keresett, mondjuk, egy nőt, egy szép nőt,

akivel a háborúban találkozott, vagy a háború után, és akibe beleszeretett. Nincs kizárva, Diégane. Hanem egy nagy kérdés függőben marad: miért nem írt több levelet Elimane az anyjának és az apámnak? Van egy hipotézisem: írt ő a száműzetése alatt, csak a megátalkodott apám azokat a leveleket is megsemmisítette, ugyanúgy, ahogy azt, amelyik 1938-ban Az embertelenség labirintusát kísérte. Mossane halála után apám Elimane-t vádolta a szeretett asszony őrületéért és minden szenvedésükért. Ezért válasz nélkül megsemmisítette a leveleket. Elimane talán nem is szerzett tudomást róla, hogy meghalt az anyja. Persze lehet, hogy ebben is tévedek. Lehet, hogy Elimane azért nem írt, mert feledni akarta a múltját. Felejteni, mindent felejteni. De ezt nemigen hiszem, inkább arra hajlok, hogy apám olvasatlanul megsemmisítette a leveleket. Ennyi. Kész, Diégane, most már mindent tudsz, amit tudok. – Kész, ez minden? – Igen, ez minden. Többet vártál? És ránk hajnalodott Amszterdamban. Délután háromkor hagytam el Dakart. Tüntetés volt a Soweto téren, a nemzetgyűlés épülete előtt, ahol Fatima Diop megölte magát. Minden poggyászom egy-két váltás fehérnemű volt, valamint egy jegyzetfüzet, Az embertelenség labirintusa és egy CD a Super Diamono legjobb számaival. Azt reméltem, hogy sötétedésre megérkezem.

NEGYEDIK ÉLETÍRÁSJEGY Holt betűk, halott levelek

    Párizs, 1938. augusztus 16. Kedves anya, kedves nagybátyám! Már több mint egy éve nem kaptatok hírt felőlem, és biztos azt gondoljátok, hogy megfeledkeztem rólatok, mint az olyanok, akik ha elmennek, rögtön kitörlik emlékezetükből a múltjukat, a szülőföldjüket, a családjukat. A jelek ellenem szólnak, de nem erről van szó. Remélem, hogy ha elolvassátok, amit most küldök, megbocsátjátok hosszú hallgatásomat. Nem telik el nap, hogy gondolataim ne szállnának felétek, sem éjszaka, hogy álmomban ne látnálak benneteket. Mindenhol velem vagytok. Főleg te, anya. Remélem, a levél végére minden világos lesz számotokra.       Párizs, 1917. április 13. Mossane, szerelmem! Már több mint két év telt el az elutazásom óta. Miért nem írtam? Mert nem akartalak megríkatni. Mert nem akartam sírni. Ami itt történik, az sírnivaló. Háború. Azt hittem, hamar hazatérek, ezt is ígértem. Most nem tudom, hazajutok-e egyáltalán. Hideg van. Esik. Sok afrikai van itt. Lövészeknek neveznek bennünket. Beszélgetünk. Melegítjük egymást. De éjszakára mindenki magára marad az emlékeivel, a bánatával, a félelmével.

Mindnyájan tudjuk, hogy tán sosem látjuk többé a hazánkat. Velem voltatok akkor is, amikor az egyetlen igazi itteni barátommal elindultam Észak-Franciaországba, apám nyomában. Az eltelt két évben őt kerestem. Kerestem magam miatt, és kerestem miattatok is. Szeretetet vagy keserűséget hagyott a szívetekben, mindenképp űrt hagyott, és azt én nem tudtam betölteni, a hiányát magam is megszenvedtem. Apám szellemalakját temérdek kérdéssel ostromoltam. Amit hallottam róla tőletek, gyűlölettel kellett volna hogy eltöltsön iránta. Meg is gyűlöltem. De egy ismeretlent nem tud szívből gyűlölni az ember, és még kevésbé az apját. Leülepedett a gyűlölet, és valami megnevezhetetlen érzés lett belőle, pláne most, hogy olvastam, amit írt. Hiányzol, és a gyermekünk is hiányzik. Pedig nem is ismerem. Már kétéves lehet. Azt se tudom, hogy kislány vagy fiú. És ha meghalok itt, milyen képe lesz rólam? Egy apa, aki elhagyta őt? Háborús hős? Gyáva alak, aki elhagyta a családját? Mit mondasz majd rólam? Mit mond majd az ikertestvérem, aki annyira gyűlöl? Nem tudom. A  bizonytalanság rosszabb, mint a félelem, gyilkosabb, mint a háború. Nem gyűlölöm apámat. Már nem. Mert mindig is volt apám, te, Tokô Ousseynou. A  vér szerinti apám sosem hiányzott, de tudni akartam, milyen ember volt, mit csinált, mi történt vele, milyen volt a lelkiállapota. Most már tudom: félt. Ember volt. Az érzések közül ezt választotta, így hát félt, mint egy gyerek, amikor megírta a levelet, és félt, amikor meghalt. Ember volt, olyan, mint a többi. Felétek és felém szállt utolsó gondolata. Szeretnélek a karomban tartani benneteket, mindkettőtöket. Szeretném megmondani nektek, hogy szeretlek benneteket, téged

és a gyermekünket. Bocsánatot kérek tőletek. Nem amiatt, hogy elmentem, hanem mert azt hittem, hogy könnyű túlélni egy háborút. Tévedtem. A háborút nem lehet túlélni, még ha nem hal meg az ember, akkor sem. Ha túlélem és hazamegyek, ha meghalok és itt maradok, valami mindenképp meghalt bennem. Csak a te képed maradt eleven, Mossane, és a gyerekünké, akit nem ismerek. Mégis vele álmodom. Mondd meg neki, hogy vele álmodom minden éjjel, és nappal is, harc közben is. Verdun poklában is róla álmodtam. A barátom, aki elkísért, olyan, mintha a testvérem volna. Ő is elvesztette az apját a háborúban. Charles a neve. Segített a kutatásban. Ragaszkodott hozzá, hogy ne hagyjuk abba. Én már elcsüggedtem, de ő azt mondta: Gyere, Diégane, nézzük meg még ebben a faluban, abban a faluban! Így jutottunk el egy Aisne megyében lévő észak-franciaországi kis faluba, közel ahhoz a gerinchez, amelyet Asszonyok útjának neveznek. Egy sok hónapos nagy csata zajlott itt, a második aisne-i csata. A faluban van egy katonai temető. És van egy kis emlékház. Ott találtam ezt a levelet. Néhány nap múlva nagy ütközet kezdődik. Sok afrikai vesz részt a rohamban. A  fehér tisztek azt mondják, hogy ez a csata elhozza a végső győzelmet Franciaországnak. A  gyarmati csapatok számára eljött a diadal órája. Ütött a diadal órája a négereknek. A diadal órája az ő nyelvükön azt jelenti, azt hiszem, hogy a halál órája. Felkészülök rá, nem mintha bármire fel tudna készülni az ember. Meg akartam írni neked ezt a levelet, mielőtt… mielőtt mi lesz? Semmi kétség, ezt a levelet apám írta. Vajon miért nem küldte el? Talán magának írta. Remélem, Greusard atya híven

lefordítja nektek a szavait. Én sokáig sírtam, miután elolvastam, aztán visszautaztam Párizsba a barátommal, és írni kezdtem a regényt, amelyet e levéllel együtt küldök nektek. Sokáig tartott, mire megírtam. Ez az első könyvem, és azt tervezem, hogy még írok jó párat. Ha Greusard atyának nincs ideje, hogy lefordítsa, majd én megteszem, amikor hazamegyek. Már készülök az útra, és azt is ígérem, hogy büszkék lesztek rám. Nem csak úgy, megszégyenülve hazakullogok. Én úgy megyek haza, hogy már leszek valaki: elismert író. Imádkozzatok értem! Csókollak, Mossane, szerelmem. Csókolom a gyermekünket. Csókolom a fivéremet, bármit gondol is rólam. Bocsássatok meg! Imádkozzatok értem! Elimane Madag

MÁSODIK RÉSZ Madag magánya

1 Mbourban, mielőtt ráfordulnék a faticki útra, amely Közép- Szenegál és Elimane faluja felé vezet, megállok tankolni és elemózsiát beszerezni, és tartok egy kis pihenőt. Veszek egy csésze fűszeres Touba kávét egy mozgóárusnál, és megnézem a bejövő üzeneteket a mobilomon. Rövid sms Stanislastól, érdeklődik, mi van velem, egy villanyszámla, a kettő közt pedig egy tegnap esti e-mail.   Faye, egy félig kiásott kútból írok neked, arról a helyről, amely minden könyvem forrása, bár ezt magamnak is tagadni próbáltam. Nem gondoltam volna, hogy megtalálom. Abban reménykedtem, vagy attól féltem, hogy már rég beomlott. Minden más elpusztult vagy feledésbe merült. A ház összedőlt, romjait kísértetek se járják. De a félig kiásott kút, a rettegés kútja megvan. Ha misztikus volnék, azt mondanám, hogy várt, tudta, hogy visszatérek, és e bizonyosság miatt nem temette be az idő, és nem temette magába azt a sok emberi szennyet, amelynek e kút a tanúja volt amaz éjszaka óta. De nem vagyok misztikus. Tárgyilagosan megállapítom: itt a kút, és itt vagyok én is. A kútból írok, benne ülök, mint annak idején. Megnőttem, kilátszom a gödörből, de így is alámerülök a rettegés kútjába. Itt ért véget a gyerekkorom, ami nem jelenti, hogy felnőtté váltam, ellenkezőleg; idővel éppen az tudatosult bennem, hogy itt, ebben a

kútban vesztettem el az esélyét, hogy emberré váljak. Itt váltam rettegő állati lénnyé. És igen, itt lettem íróvá. Amikor utoljára találkoztunk, megkérdezted, tudom-e, miért lettem író. Azt mondtam, hogy igen, tudom, de nem mondtam többet. Most többet fogok mondani. Sokáig azt hittem, hogy ugyanazon okból vannak süketek minden könyvemben, amiért (pfuj!, de fellengzős!) az írói hivatást választottam: írással lyukasztom át a dobhártyámat, ha már húsz éve nem bírtam megtenni, itt, ebben a kútban. Egészen a közelmúltig zengzetes szavakat írtam, hogy elnyomják az emlékeimben tolongó borzalmas zajokat; legyek süket, semmit ne halljak! Mert a szüleim nem a szemem láttára haltak meg. A fülemben haltak meg. Mindmáig ott haldokolnak minden éjjel. Apám két nappal azelőtt kezdte ásni a kutat, hogy a reguláris hadsereg megfutamodó katonái áthaladtak a falun. Néhány héttel korábban, amikor ellenkező irányba vonultak, biztattak bennünket: egyet se féljünk, legyőzik a gyilkos milicistákat. A  rádió még egy napja is győzelmi jelentéseket harsogott: katonáink nemcsak ellenállnak, de egyenesen visszaszorítják a gyülevész bandákat. És mi, szerencsétlen hülyék, hittük, amit mondanak. Hittük mindaddig, amíg behúzott farokkal meg nem jelent a faluban vagy száz lerongyolódott, kimerült, fegyvertelen katona. Zsúfolásig tömött dzsipek zötyögtek az úton, amilyen gyorsan csak bírtak, a nyomukban gyalogosan jöttek emberek, futottak vagy botladoztak, némelyek meg szamárháton himbálóztak, keresztben átvetve, mint a krumpliszsák. A falusiak rögtön látták, hogy teljes az összeomlás, és már csomagoltak is. El innen, menekülni, most azonnal!

A vert sereg egyik közkatonája odaért a házunkhoz. Most is magam előtt látom az arcát. Nem is félelem látszott rajta, hanem lassan elhatalmasodó borzadály; ott volt rajta a jel: vágás a halántékától az álláig. Mint akit egyetlen vonallal áthúztak, kipipáltak, kicsináltak. Seggbe kúrt kísértet. Odaért a házunkhoz. Nem menekült, nem is csinált úgy, mintha menekülne. Tudta, hogy minek, neki már vége, ő már élő halott. Apám megkérdezte, hogy messze vannak-e még, van-e időnk elmenekülni előlük. A  katona úgy nézett rá, mintha valami ördögi nyelven beszélne. Másodpercekig hallgatott, és azt hiszem, apám előre tudta a válaszát: –  Legjobb, ha megölöd a családodat és aztán magadat. Jobb, mint ha a kezükre kerültök. Kitekerik a nyakatokat, kitapossák belőletek a szart. Mesterségük a halál. Holnap reggelre itt lesznek, de lehet, hogy már az éjjel, egy óra múlva. Levágják a kezeteket, és feldugják a seggetekbe. Ne hagyd. Nem tudom, mikor. A  nyomunkban vannak. Ne hagyd. Leölnek mindenkit. Mint a nyulat. Ne hagyd. Lecövekelt, és egyre azt ismételgette: „Ne hagyd.” Apám mögött álltam, az ingébe kapaszkodtam. Nyolcéves voltam. Elterelt a kaputól. Az udvar közepén leguggolt hozzám, megfogta a vállam, és úgy nézett a szemembe, ahogy a felnőtt néz, amikor hazudni fog a gyereknek, és tudja, hogy a gyerek tudja, hogy hazudik, mégis hazudik. (Egyszer majd valaki ki fogja mondani, hogy a gyereket, mielőtt még az élet, egy pap vagy egy pedofil vagy más perverz megerőszakolná, a saját szülője erőszakolja meg azzal, hogy hazudik neki.) Apám azt mondta: – Nyugodj meg, nem tudja, mit beszél. Ezt így, bele a pofámba! Gyerekfejjel pontosan tudtam: lehet,

hogy ez az ember őrült, de ha az, a borzalom tisztánlátásába őrült bele, ha ő nem tudja, mit beszél, akkor senki nem tudja az egész világon. Apám visszament a kapuba. Ordítást hallottam. Anyám, aki az úti csomagokat készítette a meneküléshez, rémülten kiszaladt a házból. Én követtem apámat a tekintetemmel. A  lába előtt ott hevert a katona. Mielőtt anyám eltakarta volna a szemem, láttam: a katona elmetszette a saját torkát, hullámokban bugyogott a vér. Apám becsukta a kaput, és ránk szólt, hogy menjünk be a házba. Odabent anyám ugyanazt tette, amit imént az apám: leguggolt hozzám, és a szemembe nézett. Mást mondott, mint ő, vagyis hát semmit nem mondott, de minden benne volt a tekintetében: bátornak kell lennem. Apám bejött a házba. Behallatszott a menekülés zaja. Nem volt hangoskodás, csak dobogtak a lábak, és néha egy-egy szó reccsent, röppent el olyan kurtán, mintha aki hallatta, takarékoskodna a levegővel. A szüleim összenéztek, és az lehetett a tekintetükben, hogy nem érdemes menekülni, nem jutnánk messzire. A  legközelebbi város négyórányira, autóval. Csak ott van helyőrség. De az sem biztonságos, mi van, ha már ostromolják. Anyám húga két óra járásnyira lakott nyugatra, az egyik faluban a domb mögött. Megkísérelhetnénk eljutni hozzá, de útközben valószínűleg a gyilkosokba botlunk, a hírek szerint már az egész környéket bekerítették, a dombokat is ellenőrzésük alatt tartják. A  szüleim maguk közt tárgyalták meg, mitévők legyenek, mintha engem nem érintene, mintha én úgyse érteném, mi történik körülöttem. Tévedtek: mindennel tisztában voltam. Odajöttek, megmondták, hogy maradunk. –  Elrejtünk a kútban, amit apád ásott – mondta anyám. –

Befedjük, nem fogsz látszani. Ott kell maradnod. Teljes csendben. Csak akkor jöhetsz ki, ha én vagy apád szólítunk. Értetted? – Igen, mama. – Biztos? – Biztos. –  Teljes csendben. Nem szabad sírni. Zajt csapni. Ki ne gyere! Amíg érted nem jövök. – Igen. – És ha idegenek jönnek, és hangokat hallasz az udvaron, fogd be a füled! Úgy fogd be, hogy semmit se halljál! Világos? – Világos, mama. –  Ha nem fogadsz szót, nagyon megjárod. Úgy elverlek, mint még soha. Megnyúzlak. Megértetted? – Igen, mama. – Ismételd! – Igen, mama. – Igen micsoda? –  Igen, megértettem. Nem csapok zajt. Nyugton leszek. Nem nyitom ki a szám. Csak akkor jövök ki, ha te mondod, hogy kijöhetek. Vagy a papa. – És a füled? – A fülemet bedugom, ha idegen hangokat hallok. – El ne felejtsd! Szigorúnak akart látszani, de közben sírt. Parancsolt és fenyegetett, de valójában rimánkodott. Én nem megijedtem a szavaitól, hanem megdermedtem, mert éreztem bennük a reménytelenséget. És a szeretetet. Eleredtek a könnyeim. Anyám magához szorított, apám is átölelt, átölelt mindkettőnket, és így álltunk, némán, percekig. Az alatt a néhány perc alatt leéltük az

életünket, amit addig leéltünk, és leéltük azt az életet, amit élhetnénk, de soha nem fogunk élni. Az ölelés előre-hátra egybefogta az időt: az emlékek megidézték a múltunkat, a reménykedés (a véres zsákutcában elhaló remény) előrevetítette a reménytelen jövőt. Aztán anyám beültetett a félig ásott kútba, és adott elemózsiát, egyem meg (de hangtalanul!), ha megéheznék. Kaptam egy elemlámpát is, mert sötét lesz. Némán megöleltük egymást, most nem sírtunk, rövidebb is volt az ölelés, mégis fájdalmasabb. Aztán a szüleim egy bádoglappal befedték a gödröt, és már semmit sem láttam. Mozdulatlanul vártam, mi lesz. Később (rövid, hosszú, végtelen, időtlen idő elteltével) motorzúgást hallottam, emberi hangokat, nevetést, ordítást, lövéseket. Megsűrűsödött a sötét a kútban. Befogtam a fülem. A halál, gyermekei kíséretében, bejött az udvarunkba, és így szólt: – Ha van itt valaki, jöjjön elő! Befogtam a fülem, de így is hallottam a hangját. A halál ott volt velem a kútban. Tisztán láttam, ahogy áll az udvar közepén, körötte a gyermekei. És láttam apámat, ahogy kijön a házból. Megáll néhány méterre a haláltól és kíséretétől. – Egyedül élsz itt? – kérdezte a halál. Még erősebben befogtam a fülemet. Nem hallottam, mit válaszol apám. Lehet, hogy nem válaszolt. –  Ha más is van a házban, mondjuk, a feleséged, jöjjön elő! – mondta a halál. – Mindenképp átkutatjuk a házat. És megtaláljuk, még ha a saját valagába bújt, akkor is. Vagy a tiédbe. Vagy az isten valagába. Újra kérdem: egyedül élsz itt? – Nem – mondta anyám, és láttam (igen, láttam), ahogy kilép a

házból, és odamegy apám mellé az udvar közepére. A  halál rebbenetlen tekintetét is láttam, és hallottam a gyermekei röhögését. – Gyerek? Teljes erőmből befogtam a fülem. – Nincs – mondta apám. – Nincs gyerekünk. – No ezt majd meglátjuk – mondta a halál. – Ennek a nőnek itt olyan a hasa, mint aki már fialt. De egyelőre hiszünk neked, testvérem. Gyorsak leszünk. Még sokan várnak ránk. Az alternatíva a következő: vagy ti ölitek meg magatokat, vagy mi ölünk meg benneteket. Tiétek a döntés. De ha azt választjátok, hogy mi öljünk meg benneteket, arra megvan a saját módszerünk. –  Irgalom – mondta egy hang, és nem tudtam, hogy az apámé vagy az anyámé a hang, vagy a halál egyik gyermekének csúfolódó kiáltása. – Válasszatok! – mondta a halál. Csend volt, aztán anyám kiáltása: – Ne! Aztán lövés dörrent. Tudtam, mi történt: apám rárontott a halálra, és az lelőtte. Az öngyilkosságnak azt a formáját választotta, hogy lelöveti magát. – A férjed választott. Most rajtad a sor. Válassz! Anyám nem mondott semmit, a halál szólalt meg nagy sokára. –  Szóval azt választottad, hogy mi öljünk meg a magunk módján. Bizonyára úgy gondolod, hogy maradt némi esélyed, ha ránk bízod magad. Igazad van. Sosem szabad feladni, hátha van remény elkerülni a halált. Anélkül nincs is értelme az életnek. Most akkor kezelésbe veszünk. Megölünk. Teljes erőmből a fülembe nyomtam az ujjamat, de így is

hallottam. Hallottam, ahogy durván röhögnek a halál gyermekei, hallottam, ahogy a lecsatolt derékszíjak koppannak a földön, hallottam, amit az anyámról, a seggéről, a melléről, a pinájáról, a szájáról mondanak. De anyám hangját nem hallottam. Hallottam, ahogy a férfiak artikulálatlanul ordítanak, vadul hörögnek, hallottam a trágárságaikat. De anyám hangját nem hallottam. Idő múltán azt mondta a halál: – Elég! Táguljatok! Én jövök. Hallottam, ahogy becsatolják a derékszíjat, ahogy vállra veszik a puskát, hallottam, ahogy még elmentükben ócsárolják anyámat, amiért nem üvöltött, hallottam a köpködést. Aztán a halál gyermekei elvonultak, és csak ketten maradtak az udvaron, anyám és a halál. – Tudom, hogy miért nem kiabálsz – mondta a halál. – Ismerem ezt. Az anya viselkedik így, aki védeni akarja a kölykét. Egy gyerek rejtőzik itt valahol. Megtalálom. De előtte üvölteni fogsz. Rimánkodni, hogy végezzek veled. Kényszerítelek, hogy üvölts, utána megöllek. Utána megtalálom a kölyködet. – Könyörgök – hallottam anyám hangját. –  Ne a gyermeked miatt aggódj, ne érte könyörögj, hanem magadért, az életedért – mondta a halál. – Amit csinálni fogok veled, az fájdalmasabb lesz, mint ha golyót eresztenék a hüvelyedbe. Üvölteni fogsz. A  pokolig elhallatszik, úgy fogsz üvölteni. És a halál nekilátott. Anyám üvöltése olyan hangos volt, annyira embertelen, olyan erővel visszhangzott a koponyámban, hogy elájultam. Amikor magamhoz tértem, köröttem csend volt, de az üvöltés hangjai ott robbantak a fülemben. Azt hiszem, akkor döbbentem rá, hogy a kínzatás örök időkig tart, és csak