Isabel Allende - Kisertethaz

Isabel Allende KÍSÉRTETHÁZ Isabel Allende: La casa de los espiritus © 1982, Isabel Allende Fordította: Egry Katalin Anyámnak, nagyanyámnak és a történet többi rendkívüli asszonyának. I. A.

Végül is meddig él az ember? Ezer évet vagy csupán egyet? Egy hetet él, vagy több évszázadot? És mennyi időre halunk meg? Az, hogy örökké, mit jelent? PABLO NERUDA

1 / A SZÉP ROSA Barrabás tengeri úton érkezett a családba, jegyezte fel csinos betűivel a kis Clara. Már akkoriban szokása volt, hogy leírta a fontos dolgokat, és ké- sőbb, mikor megnémult, leírta a hétköznapi eseményeket is, pedig nem sejt- hette, hogy majd ötven év múltán én épp az ő füzeteiből idézem fel a múl- tat, és így heverem ki a rémületemet. Barrabás nagycsütörtökön érkezett. Ócska ketrecében maga alá piszkolt, zavart tekintetében ott volt a szeren- csétlen rabok tehetetlen kiszolgáltatottsága; de erős csontozatából és fejé- nek királyi tartásából már akkor sejteni lehetett, hogy micsoda legendás óri- ás válik belőle. Unalmas őszi nap volt, senki sem gondolta volna, hogy a Szent Sebestyén-plébánia tizenkét órás nagymiséjén, melyen családjával együtt a kislány is részt vett, olyasmi történik, amit le kell jegyeznie a nap- lóba, emlékül. A gyász jeleként a szenteket lila leplekbe burkolták, amiket a jámbor asszonyok minden évben elővettek a sekrestyében a ládafiából; ki- porolták azokat a gyászlepedőket, melyektől olyan lett az égi kar, mint meg- annyi összedobált bútor költözés előtt, és se a gyertyafény, se a tömjén, de még az orgonabúgás sem tudta enyhíteni ezt a siralmas hatást. Most nem le- hetett látni az életnagyságú szentek székrekedéses arcát, a halottak hajából készült parókákat, a rubinköveket, a smaragdokat, a festett üveggyöngyö- ket, se a firenzei nemesi öltözékeket, csak azokat a fenyegetően ágaskodó sötét formákat. Csak a templom patrónusának, Szent Sebestyénnek tett jót a gyász, legalább a nagyhéten megkímélte a hű ájtatoskodókat a fél tucat nyíllal sebzett, kicsavarodott testének szemérmetlen látványától, csordogáló vér- és könnycseppjeitől, mert olyan volt az a szent, akár egy szenvedő ho- moszexuális, úgy mutogatta a fekélyeit, amelyek – hála Restrepo atya ecset- jének – olyan élethűek voltak, hogy Clara megrázkódott az undortól, ha csak rájuk nézett. A bűnbánat és böjt hosszú hetében nem kártyáztak és nem játszottak olyan muzsikát, mely dévajságra és önfeledt örömre csábít, úgy koplaltak és szomorkodtak, ahogy csak tudtak, pedig az ördög éppen ezekben a napok- ban ösztökélte leginkább a katolikusok esendő testét. A böjt alatt omlós le- veles tésztát, ízletes párolt zöldséget, puha omlettet és malomkeréknyi falu- si sajtot ettek, minden családban így emlékeztek a Megváltó szenvedéseire,

de arra ügyeltek, hogy húsból vagy halból egy falat se kerüljön a szájukba, mert rettegtek a kiátkozástól, amellyel Restrepo atya fenyegette őket. Senki se merte volna megszegni a parancsát. A pap nyilvánosan bökött rá hosszú, vádló mutatóujjával a vétkesekre, és értette a módját, hogy szavaival fel- bolygassa a kedélyeket. – Te tolvaj! Elloptad a perselypénzt! – kiáltott rá a szószékből az egyik gavallérra, aki, hogy ne kelljen ránéznie, úgy tett, mintha a kabáthajtókájára tapadt pehellyel bajlódna. – Te szemérmetlen, ki a mólón paráználkodsz! – mutatott rá a csúzos, nyomorék Ester Trueba asszonyra, a Kármel-hegyi Szűz ájtatos hívére, akinek ijedtében fennakadt a szeme, mert fogalma sem volt, hogy mit jelent az a szó, és azt sem tudta, hogy hol van a móló. – Bán- játok meg bűneiteket, ti vétkesek, tisztátalan dögök, méltatlanok a Mi Urunk áldozatára! Böjtöljetek, vezekeljetek! A papot gyakran elragadta hivatásának ügybuzgalma, de fékeznie kellett magát, mert nyíltan nem szállhatott szembe a rendfőnök parancsával, akiket már megcsapott a modem idők szele, így aztán elvetették az ostorozást és a sanyargatást. De ő akkor is azt vallotta, hogy úgy lehet legyőzni a lélek gyöngeségét, ha megkorbácsoljuk a testet. Híres volt féktelen szónoklatai- ról. A hű lelkek plébániáról plébániára követték. Kiverte őket a verejték, amikor a pokol kínjait festegette nekik, ahol agyafúrt masinák marcangolják a bűnösök testét, örök tűzben égnek, szögek verik át a hímtagokat, és undo- rító férgek másznak a női test nyílásaiba. Minden prédikációja a gyötrelmek ecsetelésére épült, ezzel akarta elhinteni az istenfélelmet. Mélyrehatóan boncolgatta a sátán fertelmességet, gallego kiejtésével, hisz azt tartotta földi hivatásának, hogy ezeknek a közönyös kreoloknak felrázza a lelkiismeretét. Severo del Valle ateista volt és szabadkőműves, de politikai karrierje mi- att nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy vasárnaponként és fontosabb ünnepeken hiányozzék a leglátogatottabb miséről, hiszen ott őt mindenki láthatja. Nívea, a felesége jobban szeretett közvetítők nélkül tár- salogni az Istennel, mert mély bizalmatlanságot érzett a csuhásokkal szem- ben, no meg unta, hogy mindig a mennyországról, a tisztítótűzről és a po- kolról papolnak; de támogatta férje képviselői ambícióit, mert azt remélte, hogy ha Severo bekerül a kongresszusba, akkor végre neki is sikerül kivív- nia a nők szavazati jogát, melyért már tíz éve harcolt szakadatlanul és lelke- sen, még a sok terhesség sem vette el a kedvét. Ezen a nagycsütörtökön Restrepo atya a végsőkig próbára tette a hallgatók türelmét apokaliptikus lá-

tomásaival; Nívea egyszer csak émelyegni kezdett. Arra gondolt, hogy hát- ha megint terhes. Az ecetes öblítések és az epébe mártott szivacs ellenére ti- zenöt gyermeket hozott a világra, akik közül tizenegy élt, és már azt hitte, hogy eljutott érett korának kényelméhez, hiszen legkisebb lánya is tízéves volt. Úgy látszott, hogy végre alábbhagy bámulatos termékenysége. Igyeke- zett Restrepo atya prédikációjára fogni a rosszullétét, aki pont őrá mutatott, amikor azokat a farizeusokat emlegette, akik törvényesíteni akarják a zabi- gyerekeket és a polgári házasságot, és ezzel felforgatják a Család, a Haza, a Tulajdon és az Egyház rendjét, és akik a férfiéval egyenlő jogokat adnának az asszonynak, vagyis durván megszegik Isten törvényét, amely nem hagy kétséget ebben a tekintetben. Nívea és Severo a gyermekeikkel együtt el- foglalták az egész harmadik padsort. Clara az édesanyja mellett ült, aki tü- relmetlenül szorongatta a kezét, amikor a prédikáció túlságosan belemerült a test bűneinek részletezésébe, mert Nívea tudta, hogy ez olyan eltévelyedé- seket idéz fel a kislány képzeletében, amelyek a valóságon is túltesznek; erre vallott, hogy Clara olyan kérdéseket tett föl, hogy senki se tudott volna válaszolni rájuk. A koraérett Clarának túl élénk volt a képzelete, ezt anyai ágon minden nő örökölte a családban. A zsúfolt templom hőségétől, a gyer- tyák és a tömjén szagától Nívea egyre jobban elalélt. Alig várta, hogy véget érjen a ceremónia, és hazamehessen hűs otthonába, ahol leülhet a verandán a páfrányok alá, és kortyolgathat a korsó mandulatejből, amit Dadus az ün- nepnapokon készített. Végignézett gyerekein, a kicsik fáradtan, mereven ül- tek vasárnapi öltözékükben, de már az idősebbek is kezdtek elpilledni. Rá- tekintett Rosára, a legnagyobb lányára, és mint mindig, most is elámult raj- ta: mintha nem is hús-vér ember volna; különös, varázslatos szépsége még őt is újra meg újra felkavarta. Nívea már a lánya születése előtt tudta, hogy angyali lényt vár, mert megjelent álmában, így hát nem lepődött meg, ami- kor a bába az újszülött láttán felkiáltott. Rosa fehér volt, sima és ránctalan, olyan, mint egy porcelánbaba azzal a zöld hajával, sárga szemével, „a leg- szebb teremtés, aki a bűnbeesés óta világra jött”, mondta a komaasszony, és keresztet vetett. Dadus a kislány első fürösztésétől kezdve kamillás főzet- ben mosta a haját, hogy tompítsa a színét, így olyan árnyalatot kapott, mint az antik bronz, és meztelenül napoztatta, hogy erősítse a bőrét, amely olyan finom volt, hogy a legérzékenyebb részein, a hasán és a hónalján áttűnt iz- mainak és vénáinak rejtett rajzolata. De ezek a cigány praktikák sem hasz- náltak, és hamarosan híre járt, hogy angyal született. Nívea azt hitte, hogy a

kamaszkor ront majd valamit lánya tökéletes szépségén, de nem így történt: Rosa tizennyolc éves korára sem hízott el, nem lett pattanásos, épp ellenke- zőleg, hableányvarázsa nőttön-nőtt. Bőrének halványkékes árnyalata, haj- színe, mozdulatainak lassú bája, hallgatagsága, mind sellőt idéztek. Volt benne valami halszerű, és mindenki szirénnek nézte volna, ha pikkelyes far- ka van, de ő két lábon járt, vagyis keveredtek benne az emberi és a mitoló- giai lények tulajdonságai. De azért Rosa majdnem úgy élt, mint a többi fia- tal lány, még vőlegénye is volt: és ha egyszer férjhez megy, a szépségével járó felelősség is a férjére hárul. Rosa félrehajtotta a fejét, a templom góti- kus ablakain beszűrődő fénysugár glóriát vont köré. Néhányan odafordul- tak, hogy megcsodálják, összesúgtak mögötte; lépten-nyomon ez történt vele, de Rosa szemlátomást észre sem vette őket, mert csöppet sem volt hiú, és ezen a napon még a szokásosnál is messzebb kalandoztak a gondolatai, arról ábrándozott, hogy milyen új állatokat fog a terítőjére hímezni; ezek a félig madár, félig emlős szörnyek, szivárványos tollazatukkal, agancsukkal, karmaikkal, rövid szárnyukkal és kövérségükkel semmibe vették mind a biológia, mind az aerodinamika törvényeit. Ritkán gondolt a vőlegényére, Esteban Truebára, nem azért, mert nem szerette, hanem mert feledékeny ter- mészete volt, és mert két év távollét már sok. A fiú az északi bányákban dolgozott, rendszeresen írt, és időnként Rosa is válaszolgatott, pergamenre másolt verseket, és virágokat ábrázoló tusrajzokat küldözgetett neki. Este- ban leveleiből, melyeknek titkát Nívea rendszeresen megsértette, Rosa érte- sült a bányászélet nehézségeiről, az állandó omlásveszélyről, a nyaktörő munkáról, amint a telérek után kutatnak, a jó szerencse reményében felvett hitelekről. A vőlegény bízott benne, hogy egyszer valami pazar aranyréteg- re bukkan, hirtelen meggazdagszik, és akkor visszatér, és karján viszi Rosát az oltár elé, a földkerekség legboldogabb embereként, ahogyan a levelei vé- gén írta. Rosának viszont nem volt sürgős a házasság, szinte el is felejtette azt az egyetlen csókot, amit a búcsúzáskor váltottak, és már a szeme színét sem tudta felidézni makacs vőlegényének. Romantikus regények hatására – csak ilyeneket olvasott – úgy képzelte, hogy a férfi hosszú szárú csizmában jár, az arca fekete a sivatagi széltől, és kalózok kincse, spanyol aranypénz és inka ékszerek után kutat a föld méhében; Nívea hasztalan magyarázta neki, hogy a bányában az érték a kőzetekben van, mert Rosa elképzelhetetlennek tartotta, hogy Esteban Trueba tonnaszám vájja ki a sziklát csak azért, hogy égetéssel és mindenféle gonosz módszerrel egy gramm aranyat csikarjon ki

belőle. Türelmesen várt rá, miközben az önmagára kiszabott óriási feladatán dolgozott, a világ legnagyobb terítőjén öltögetett rendületlenül. Előbb ku- tyákat, macskákat, pillangókat hímzett, de képzelőereje elragadta munka közben, és öltései nyomán képtelen állatok paradicsoma született aggódó apja szeme láttára. Severo úgy gondolta, itt volna az ideje, hogy a lánya ma- gához térjen ebből a kábult álmodozásból, és a háztartás csínját-bínját elta- nulva készülődjék a házasságra, de Nívea nem osztozott férje aggodalmá- ban. Nem akarta ilyen prózai dolgokkal zaklatni a lányát, mert sejtette, hogy Rosa égi lény, akit nem olyan fából faragtak, hogy sokáig el tudná vi- selni a földi élet durvaságait, így hát békén hagyta színes fonalaival, és nem ellenezte lidérces állatkertjét. Nívea fűzőjében eltörött egy halcsont, és a hegye szúrta a bordáit. Úgy érezte, megfullad a kék bársonyruhában, amelynek csipkés nyaka túlságo- san magas volt, az ujja nagyon szoros; a dereka is úgy be volt fűzve, hogy mikor végre kifejtette magát a miderből, még félóráig hasgörcsök kínozták, míg a belei a helyükre nem kerültek. Szüfrazsett barátnőivel sokszor megvi- tatták ezt a kérdést, és arra a következtetésre jutottak, hogy amíg a nők le nem vágatják a szoknyájukat és a hajukat, le nem vetik a fűzőjüket, egyre megy, hogy járhatnak-e orvosegyetemre, és van-e szavazati joguk, hiszen úgysincs bátorságuk semmihez; de ő sem mert elsőként szakítani a divattal. Hirtelen észrevette, hogy a gallego hangja már nem kalapálja az agyát. A pap kedvelte és gyakran alkalmazta az ilyen hosszú szüneteket, mert ismer- te a kényelmetlen csend hatását. Lángoló szemét egyenként végigjáratta a hívőkön. Nívea elengedte a lánya kezét, és a zsebkendőjét kereste a ruhauj- jában, hogy letöröljön egy verejtékcseppet a nyakáról. A csend megsűrűsö- dött, az idő mintha megállt volna a templomban, de senki sem mert köhinte- ni vagy zsibbadt tagjain lazítani, nehogy magára vonja Restrepo atya figyel- mét. A pap utolsó szavai még ott vibráltak az oszlopok között. És ekkor, a szorongató csöndben – Nívea még évek múltán is emlegette –, kristálytisztán hallatszott a kis Clara hangja: – Pszt! Restrepo atya! Ha ez az egész pokolmese csak hazugság, akkor jól kibabrált velünk! A jezsuita mutatóujja, amely megint fenyegetően emelkedett a magasba, most hirtelen megállt a levegőben, és úgy meredt a pap feje fölé, akár egy villámhárító. A gyülekezet visszafojtotta a lélegzetét, akik eddig bóbiskol- tak, most azok is felneszeltek. A del Valle házaspár mozdult meg először, úrrá lett rajtuk a vakrémület, és látták, hogy a gyerekek is idegesen moco-

rognak. Severo rájött, hogy cselekednie kell, mert mindjárt kitör a hahota, vagy rájuk szakad az ég. Gyorsan karon fogta a feleségét, nyakon ragadta Clarát, és gólyaléptekkel vonszolta kifelé őket, s a többi testvér tolongva igyekezett utánuk. Sikerült kijutniuk, mielőtt a pap egyetlen villámcsapással sóbálvánnyá változtatta volna mindnyájukat, de a küszöbön még hallották a megsértett arkangyal szörnyű kiáltását: – Te ördöngös! Te gőgös ördögfajzat! Restrepo atya ítélete, mint egy súlyos kórisme, úgy vésődött be a család emlékezetébe, és az elkövetkező években gyakran akadt ok, hogy eszükbe jusson. Csak Clara nem gondolt rá többé, éppen csak felírta a naplójába, az- után megfeledkezett róla. Hanem a szülők csak nem tudták megemészteni a történteket, bár abban megegyeztek, hogy az ördöngösség és a gőg mégis- csak túl nagy bűnök egy ilyen kislánynak. Féltek az emberek gonosz nyel- vétől és Restrepo atya elvakultságától. Addig a napig nem adtak nevet a legkisebb lányuk különcségének, és a sátán mesterkedésére se gyanakodtak vele kapcsolatban. A kislány természetes adottságának tekintették, hiszen így fogták fel Luis sántaságát vagy Rosa szépségét is. Clara szokatlan szel- lemi képessége senkit sem zavart, különösebb galibát sem okozott, legtöbb- ször jelentéktelen dolgokban nyilvánult meg, bizalmasan szűk családi kör- ben. Néha megesett, hogy étkezéskor, mikor mind összegyűltek a nagy ebédlőben, és szigorúan kor és rang szerint körbeülték az asztalt, egyszer csak a sótartó táncolni kezdett, és aztán vándorútra kelt a poharak és tányé- rok között, nem lehetett tudni, hogy miféle erő mozgatta, de az biztos, hogy nem bűvészmutatványról volt szó. Nívea megrángatta Clara hajfonatát, és ez a módszer mindig bevált: a lánya ilyenkor abbahagyta a bolondozást, mire a sótartó megint olyan lett, mint egy közönséges sótartó, és meg se mozdult többé. Vendégség esetén a testvérek megegyeztek, hogy aki legkö- zelebb ül, egyetlen csapással megállítja a mozgolódást az asztalon, még mi- előtt az idegenek észrevennék és megrémülnének. A család, mintha semmi se történt volna, tovább evett. Hozzászoktak a legkisebb lány testvér jöven- döléseihez is. Előre bejelentette a földrengéseket – és ez nagyon hasznos volt, hiszen hazánkban gyakoriak a természeti katasztrófák –, és így idejé- ben biztonságba helyezhették a porcelánkészletet, és előkészíthették a papu- csot, hogy éjszaka gyorsabban menekülhessenek. Hatéves volt, mikor meg- jósolta, hogy Luist le fogja vetni a ló, de a bátyja nem hallgatott rá, és az lett a vége, hogy kificamodott a csípője. Idővel megrövidült a bal lába, és

egy maga fabrikálta vastag talpú, különleges cipőt kellett hordania. Ettől az esettől Nívea megijedt, de Dadus megnyugtatta, hogy vannak gyerekek, akik úgy röpködnek, mint a legyek, mások álmukban látják a jövendőt, és szellemekkel társalognak, de mindez elmúlik, amikor elveszítik az ártatlan- ságukat. – Egy sem marad ilyen, ha megnő – mondta. – Meglátja, ha megjön a meskulanciája, elmegy a kedve, hogy bútorokat mozgasson és szerencsét- lenségeket jósolgasson. Clara volt Dadus kedvence. Dadus segédkezett a kislány világrajöttekor, és valójában csakis ő értette meg a lányka hóbortosságát. Dadus fürdette, ringatta, mióta csak Clara kibújt az anyja hasából, és attól a pillanattól kezdve kétségbeesetten szerette ezt a törékeny teremtést, aki néha alig ka- pott levegőt, mert a tüdeje tele volt váladékkal. Ha a kislány fuldoklott, li- lult, kékült, Dadus a hatalmas keblére szorítva melengette, mert azt tartotta, hogy ez az asztma legjobb gyógyszere, sokkal hatásosabb, mint Cuevas doktor pálinkaízű szirupjai. Ezen a nagycsütörtökön Severo fel-alá járt a szobában, nyomasztotta a botrány, amit a lánya okozott a misén. Azt hajtogatta, hogy a huszadik szá- zadban, a fény századában, a tudomány és a technika korában, amelyben az ördög már végleg elvesztette a tekintélyét, csak egy olyan vakbuzgó ember, mint Restrepo atya hihet még az ördöngösségben. De Nívea félbeszakította, hogy nem ez a lényeg. Majd akkor jön a haddelhadd, ha a lányuk hőstettei kiszivárognak a ház falai közül, a pap nyomozásba kezd, és az egész világ értesül a dolgokról. – Megindul a népvándorlás, és majd úgy bámulják, mint egy csudaboga- rat – mondta Nívea. – A Liberális Pártot meg elviszi az ördög – fűzte hozzá Severo, aki politikai karrierjét féltve azt mérlegelte, hogy milyen kárt tehet benne a család kis boszorkája. Itt tartottak, amikor csoszogó papucsában, suhogó, keményített alsószok- nyáiban bejött Dadus, és jelentette, hogy az udvarban épp most tesznek le a földre egy halottat. Így is volt. Négylovas kocsival érkeztek, tele volt velük az első udvar, letiporták a kaméliákat, összeganajozták a ragyogó kövezetet, porfelhő volt, a lovak toporzékoltak, a káromkodó emberek tolongtak, és babonás mozdulatokkal védekeztek a rontás ellen. Marcos bácsi holttestét és csomagjait hozták. Fekete ruhás, mézes-mázas emberke állt a tömeg élén zsakettben és hatalmas kalapban; ünnepélyes beszédbe kezdett, hogy el-

mondja a történteket, de Nívea durván félbeszakította, és rávetette magát a poros koporsóra, melyben legkedvesebb fivérének maradványai voltak. Kö- vetelte, hogy nyissák fel a tetejét, hogy a saját szemével láthassa a halottat. Egyszer már eltemettették vele a fivérét, így aztán most sem akarta mindjárt elhinni, hogy csakugyan meghalt. A kiabálásra összefutottak a ház cselédei, és a gyerekek is előjöttek, amikor meghallották nagybátyjuk nevét a gyász jajszavával keveredve. Clara már jó pár éve nem látta Marcos bácsit, de nagyon jól emlékezett rá. Az egyetlen olyan ember volt, akire tisztán emlékezett a gyerekkorából, nem kellett a szalon falán megnéznie a dagerrotípiát, amin világutazó-öltö- zékében egy régimódi kétcsöves puskára támaszkodik, és a jobb lába győz- tes pózban egy malajziai tigris nyakán pihen. A kislány megfigyelte, hogy a főoltár Szüze is hasonló tartásban áll, a sátánt tiporja így gipszfelhők és sá- padt angyalok között. Clarának elég volt behunynia a szemét, máris eleve- nen látta maga előtt a nagybátyját az egész földkerekség szeszélyes időjárá- sától cserzetten, soványan, kalózbajsza alól kivillanó különös, cápafogsorú nevetésével. Úgy vélte, lehetetlen, hogy itt feküdjék ebben a fekete ládában, az udvar közepén. Ahányszor csak Marcos ellátogatott Nívea húgának otthonába, mindig több hónapig maradt – unokahúgai és öccsei örömére, főleg Claráéra –, és teljesen feldúlta a házirendet. Mindenfelé bőröndök, kitömött állatok, indián lándzsák, tengerészládák hevertek. Lépten-nyomon beleütköztek valami furcsa cókmókba, és soha nem látott távoli földekről érkezett bogarak lep- ték el a házat, amiket a Dadus kérlelhetetlen söprűje lapított össze a ház va- lamelyik zugában. Severo megállapítása szerint Marcos bácsi úgy viselke- dett, mint egy kannibál. Egész éjjel különös mozdulatokat végzett a nappa- liban, később kiderült, hogy olyan gyakorlatok voltak ezek, melyek tökéle- tesítik a szellem uralmát a test fölött, és elősegítik az emésztést. A konyhá- ban alkímiai kísérleteket folytatott, bűzös füstfelhőbe borította a házat, és valami levakarhatatlan üledékkel tönkretette az összes fazekat. Amikor má- sok aludni akartak, az útiládáit huzigálta a folyosón, vagy vad törzsek zene- szerszámaiból éles hangokat csalogatott elő, aztán meg spanyolórát adott a papagájnak, mert az csak az anyanyelvén beszélt, valami amazóniai nyel- ven. Nappal a tornác két oszlopa közé akasztott függőágyban aludt, és egyetlen takarója az ágyékkötője volt; ettől Severo feldühödött, de Nívea pártfogásába vette a fivérét, mert Marcos meggyőzte, hogy a Názáreti is így

prédikált. Clara jól emlékezett a bácsikájára, pedig még nagyon kicsi volt, amikor Marcos először tért meg hozzájuk az egyik útjáról. Úgy berendezke- dett, mintha örökre ott akart volna maradni. De rövidesen elege lett a kis- asszonykák zsúrjaiból, ahol mindig a háziasszony zongorázott, és már unta a kártyát és a rokonok folytonos nógatását is, hogy térjen észhez, és álljon be ügyvédbojtárnak Severo del Valle irodájába. Vásárolt egy verklit, és az utcákat járva kintornázott, hogy meghódítsa Antonieta unokahúgát, és köz- ben a muzsikálásával felvidítsa a járókelőket. A gépezet eredetileg egy ke- rekekkel ellátott mocskos láda volt, de ő tengerészmotívumokat festett rá, és egy hajókéményforma vascsövet is rászerelt. Ettől olyan lett, mint valami tábori tűzhely. Egy indulót meg egy keringőt nyekergett felváltva, és a for- gattyú tekerése közben a papagáj, mely már megtanult spanyolul, bár meg- őrizte idegen kiejtését, éles kiáltásokkal csalogatta a közönséget. Közben a csőrével papírdarabkákat kapdosott ki egy dobozból, ugyanis a bámészko- dók szerencsecédulát is vehettek. A rózsaszín, kék, zöld cédulák olyan ügyesen voltak megszerkesztve, hogy mindig eltalálták a kliens legtitko- sabb óhaját. Lutrin kívül similabdát is árult a gyerekek szórakoztatására, meg impotencia elleni port, de erről Marcos csak suttogva tárgyalt az érdek- lődőkkel. A kintorna ötlete egy utolsó kétségbeesett kísérlete volt, hogy fel- keltse Antonieta figyelmét, miután az udvarlásnak többféle szokványos módszerével próbálkozott nála, de sikertelenül. Úgy vélte, hogy egyetlen épeszű nő sem tud ellenállni a verkliszerenádnak. A gondolatot tett követte. Estefelé elhelyezkedett az ablaka alatt, és eljátszotta a katonaindulót és a keringőt, mialatt a lány a barátnőivel teázott. Antonieta úgy tett, mintha nem neki szólna a szerenád, de a papagáj egyszer csak az ő keresztnevét kezdte kiabálni, mit tehetett hát, megjelent az ablakban. De nem úgy fogad- ta az udvarlást, mint ahogyan a szerelmes hódoló elképzelte. A barátnők örömest elújságolták az eseményt a város összes szalonjában, és másnap az emberek már csak azért mentek sétálni a belvárosba, hogy a saját szemük- kel láthassák Severo del Valle sógorát azzal a molyos papagájjal, amint kin- tornázik, és similabdát árul; lám, lám, örvendeztek az emberek, még a leg- jobb famíliában is akad szégyellnivaló. A család becsülete érdekében Mar- cosnak végül is le kellett mondania a verkliről, és valami kevésbé feltűnő módszerhez kellett folyamodnia, hogy meghódítsa Antonieta szívét: mert még mindig nem adta fel az ostromot. De kudarcot vallott: a fiatal lány egyik napról a másikra hozzáment egy nála húsz évvel idősebb diplomatá-

hoz, aki magával vitte egy távoli trópusi országba; arra ugyan nem emléke- zett senki, hogy melyikbe, de rémlett nekik, hogy négerek élnek ott, és ba- nán- meg pálmafák nőnek, ahol aztán a felzaklatott lány végre el tudta felej- teni azt az udvarlóját, aki katonaindulóval és keringővel tette tönkre tizen- hét évének ábrándjait. Marcos két-három napig búskomor volt, azután kije- lentette, hogy sohasem fog megnősülni, és világ körüli útra indul. Eladta a verklit egy vaknak, a papagájt pedig Clarára hagyta örökségül, de aztán Da- dus titkon a kelleténél több csukamájolajat adott a madárnak, amivel sike- rült megmérgeznie, ugyanis nem tudta elviselni buja tekintetét, bolháit és förtelmes kiáltozását, amint lutricédulát, similabdát meg impotencia elleni port ajánlgat. Ez volt Marcos leghosszabb utazása. Hatalmas ládákkal tért vissza, ame- lyek tél végéig ott álltak a hátsó udvarban, a csirkeól és a fészer között. Ta- vasz jöttén átszállíttatott mindent a Felvonulási Parkba, a hatalmas térre, ahol a nemzeti ünnepeken csak úgy tolongott a nép, a katonák peckes dísz- lépésében gyönyörködtek, akik a poroszokat utánozva rakták lábukat. Mi- kor kibontották a ládákat, deszkák meg fémdarabok, meg színes vásznak kerültek napvilágra. Marcos két hetet töltött az összeszerelésükkel, egy an- gol kézikönyv útmutatását követve; leírhatatlan fantáziája és egy kis szótár segítségével fejtette meg a szöveget. Aztán kész lett a gép: olyan volt, mint egy madár, de akkora, mint egy őshüllő: az elejére egy mérges sasfej volt festve, mozgatható szárnya volt és a hátán egy légcsavarja. Fergeteges sike- re volt. Az előkelő családok elfelejtették a verklit, Marcos lett az évad szen- zációja. Vasárnaponként kisétált a nép madárnézőbe, és a cukorkaárusok meg a vándorfényképészek ugyancsak arattak. De minden csoda három na- pig tart, hamarosan lohadt az érdeklődés. Marcos akkor kihirdette, hogy amint kiderül az ég, madárra kap, és átrepüli a Kordillerákat. Órák alatt el- terjedt a hír, és másról sem beszéltek, az év eseményének számított. A ne- héz, ormótlan gép ott feküdt hasmánt a kemény talajon; egyáltalán nem ha- sonlított azokra a modern repülőkre, amelyeket akkoriban kezdtek gyártani Amerikában, inkább olyan volt, mint egy sánta kacsa. Nem hitte volna az ember, hogy el tud indulni, azt meg még kevésbé, hogy felemelkedik, és át- röpül a havasok fölött. Tódult a kíváncsi tömeg, csapatostul érkeztek az új- ságírók. Marcos pózba állt a fényképészek előtt, rezzenetlen mosollyal tűrte a rázúduló kérdéseket, de arról nem adott semmiféle technikai vagy tudo- mányos magyarázatot, hogy miképpen képzeli el a vállalkozásának megva-

lósítását. Volt, aki csak azért utazott föl vidékről, hogy le ne maradjon a lát- ványosságról. Negyven év múlva Nicolásnak, az unokaöccsének is kedve támadt repülni – őt már Marcos nem ismerhette –, ugyanis a családban min- den férfi örökölte ezt a hajlamot. Nicolás üzleti célból ötlött ki egy olyan meleg levegővel töltött, óriási kolbász formájú légballont, melyre üdítőita- lok hirdetését nyomtatják. De akkoriban még, mikor Marcos bejelentette a repülőútját, eszébe sem jutott senkinek, hogy ez a találmány hasznos is le- het. Őt csak a kalandvágy fűtötte. A repülésre kitűzött napon borús égre vir- radtak, de annyi bámészkodó verődött össze, hogy Marcos nem akarta elha- lasztani az indulást. Pontosan megjelent a tetthelyen, és rá sem pillantott a szürkén gomolygó viharfelhőkre. Az álmélkodó tömeg elárasztotta a közeli utcákat, felmásztak a szomszédos háztetőkre, tolongtak a balkonokon, tüle- kedtek a parkban. A politikai gyűlésekre sohasem tudtak összeszedni annyi embert, ahányan ott voltak akkor, csak fél évszázad múltán jött össze ekko- ra tömeg, amikor – színtiszta demokratikus eszközökkel – az első marxista jelölt pályázott az elnöki tisztségre. Clara egész életén át emlékezett arra az ünnepi napra. Az emberek tavaszi ruhát öltöttek, kissé elébe vágva az év- szak hivatalos beköszöntésének, a férfiak fehér vászonöltönyben, a dámák olasz szalmakalapban pompáztak, a divatőrület parancsa szerint. Felvonul- tak a diákok, élükön a tanárokkal, hogy virággal köszöntsék a hőst. Marcos tréfálkozva vette át a virágokat, azt mondta, hogy talán a temetésre hozzák, mert azt hiszik, hogy nekiütközik a hegynek. Még a püspök is megjelent, pedig senki se hívta, két ministráns tömjénezett, míg ő megáldotta a mada- rat, a csendőrség dalárdája pedig vidám, fülbemászó dallamokat játszott a közönség nagy gyönyörűségére. A szuronyos lovas rendőrség alig tudta tá- vol tartani a tömeget a park közepétől, ahol Marcos kezeslábasban, autós szemüvegben és trópusi sisakban állt. A repülőutazáshoz iránytűvel, távcső- vel is felszerelte magát, és különös hajózási térképekkel, ő maga szerkesz- tette őket Leonardo da Vinci elméletei és az inkáknak a déli féltekére vonat- kozó ismeretei alapján. A józan ész logikáját megcáfolva a madár már a második próbálkozásra szerencsésen, sőt bizonyos eleganciával felemelke- dett, miközben recsegett-ropogott a váza, a motorjából pedig hörgő hangok törtek elő. Hangos szárnycsapásokkal tört a magasba, aztán eltűnt a felhők között, harsogó taps, füttyögés, zsebkendő- és zászlólobogtatás kísérte, dob- pergés és szenteltvízhintés búcsúztatta. Az emberek nézték a földről és ámuldoztak, a műveltebbek pedig valami logikus magyarázatot kerestek,

hogy hogy történhetett meg ez a csoda. Clara még azután is sokáig bámulta az eget, amikor a nagybátyja már rég eltűnt. Tíz perccel később is látni vél- te, de az csak egy kósza veréb volt. Három nap múlva lecsillapodott az örömujjongás, melyet az ország első repülőutazása keltett, már senki sem emlegette az esetet, csak Clara fürkészte fáradhatatlanul a magasságot. A következő héten, nem érkezvén hír a repülő bácsikáról, feltételezték, hogy addig emelkedett, míg elveszett a csillagűrben, a tudatlanabbja pedig azt fontolgatta, hogy talán feljutott a Holdba. De Severo bánatosan és némi megkönnyebbüléssel a szívében arra a megállapításra jutott, hogy a sógora a masinájával együtt nyilván a Kordillerák valamelyik szakadékába zuhant, ahol soha rá nem találnak. Nívea vigasztalhatatlanul zokogott, és gyertyákat gyújtott Szent Antalnak, a vesztett ügyek védőszentjének. Severo ellenezte, hogy misét mondassanak érte, mert nem hitte, hogy ettől függne az ég jóin- dulata, még kevésbé, hogy Marcost ezzel visszahozhatnák a földre, és azt hangoztatta, hogy becstelen dolog misékkel, fogadalmakkal kalmárkodni, csakúgy, mint bűnbocsánattal, szentképpel és skapuláréval. Ezért hát Nívea és Dadus titokban imádkoztatták el a gyermekekkel a rózsafüzért kilenc na- pon át. Ezalatt felderítők és önkéntes andinisták csapata kutatta fáradhatat- lanul a Kordillerák csúcsain és a szakadékokban az elveszettet, egyenként végigjárták az alig megközelíthető hegyi ösvényeket; aztán, amikor diadal- masan megtértek, átadták a családnak Marcos bácsi porhüvelyét egy sze- rény, fekete, lepecsételt koporsóban. Nagyszabású temetést rendeztek a ret- tenthetetlen utazónak. Halála hőssé avatta, és a neve napokon át az újságok címlapján szerepelt. Ugyanaz a tömeg, mely akkor búcsúztatta, amikor a madáron felröppent, ott sorakozott a koporsójánál is. Az egész család illőn elsiratta, csak Clara nem, ő továbbra is egy csillagász türelmével kutatta az eget. Egy héttel a temetés után egyszer csak feltűnt az eleven Marcos bácsi Nívea és Severo del Valle házának ajtajában, és vidáman mosolygott kalóz- bajsza alatt. Hála az asszonyok és a gyermekek titkos rózsafüzéreinek, ahogy ő is elismerte, élt és virult, egy haja szála se görbült meg, még a jó- kedvét is megőrizte. A nagyszerű légi térképek dacára a repülés kudarcba fulladt: elvesztette a repülőgépét, és gyalogosan kellett visszakullognia, de minden csontja ép maradt, és a kalandorszelleme is a régi volt. Ezzel Szent Antal tisztelete örökre megszilárdult a családban; mégsem lett intő példa az elkövetkező nemzedék számára ez az eset, ugyanis, bár különféle eszközök- kel, de mind repülni akartak. Mindazonáltal Marcos hivatalosan hulla volt,

és Severo del Vallénak minden törvénytudását latba kellett vetnie, hogy a sógorának mint állampolgárnak vissza tudja adni az életét. Amikor az illeté- kes hatóságok előtt felnyitották a koporsót, kiderült, hogy csak egy zsák ho- mokot temettek el. Ez a tény foltot ejtett az önkéntes andinisták addig ma- kulátlan becsületén: attól a naptól kezdve csaknem úgy bántak velük, mint a gonosztevőkkel. Marcos hősi feltámadása végleg elfeledtette az emberekkel a verkliügyet. A városban ismét meghívták a szalonokba, és legalábbis egy időre vissza- nyerte a becsületét. Marcos néhány hónapig a húga házában élt. Aztán egy éjjel elment, de úgy, hogy el sem búcsúzott tőlük, s otthagyta náluk a bő- röndjeit, a könyveit, a fegyvereit, a csizmáit, az összes cókmókját. Nemcsak Severo, de még Nívea is fellélegzett. Marcos utolsó látogatása mintha kissé már hosszúra nyúlt volna. De Clarát annyira letörte a nagybátyja hirtelen tá- vozása, hogy egy álló hétig csak ődöngött a házban, mint egy álomkóros, és szopta az ujját. A lányka hétéves volt akkor, és a nagybácsi meséskönyvei- ből tanult meg olvasni; látnoki képessége folytán közelebb állt hozzá, mint bárki a családból. Marcos arra gondolt, hogy az unokahúgának ez a ritka képessége kitűnő bevételi forrás lehetne, és közben a saját jóstehetségét is fejleszthetné mellette. Az volt a véleménye, hogy minden embernek van ilyen adottsága, különösen az ő családjában, de senki sem gyakorolja, és ezért nem tudja használni. A Perzsa Vásárban vett egy üveggömböt, aminek mágikus erőt tulajdonított, és amiről úgy vélte, hogy Keletről származik – később kiderült, hogy csak egy halászhajó úszógolyója volt – azt rátette egy terítőre, aztán elhíresztelte magáról, hogy meg tudja jósolni a szerencsét, gyógyítja a szembajt, olvas a múltban, elűzi a gonosz álmot, és mindezt csak öt centavóért. Az első ügyfelei cselédlányok voltak a szomszéd házak- ból. Az egyiküket azzal vádolták, hogy tolvaj, mert eltűnt az úrnőjének a gyűrűje. Az üveggömb megmutatta, hogy hol van a gyűrű: begurult a ruhás- szekrény alá. Másnap már sorba álltak a ház előtt. Kocsisok, kereskedők, tej- és vízhordók jártak hozzá, később, nagy titokban, a városi tanács alkal- mazottai is és előkelő asszonyok, akik óvatosan, a fal mellett osontak be, nehogy felismerjék őket. Dadus fogadta az ügyfeleket, sorra leültette őket az előszobában, és beszedte a tiszteletdíjat. Ez a tevékenység csaknem az egész napját igénybe vette, és végül annyira lekötötte az idejét, hogy elha- nyagolta a konyhai munkát, és a család zúgolódni kezdett, mert vacsorára csak többnapos babfőzeléket és birsalmasajtot kaptak. Marcos néhány ko-

pott függönnyel díszítette fel a kocsiszínt, melyeket a szalonból mustráltak ki, és az idő vasfoga poros foszlányokká rágta bársonyukat. Ott szolgálta ki a közönséget Clara segítségével. Mindkét jós tunikája „a fény fiainak színé- ben” tündökölt, ahogy Marcos a sárgát nevezte. Dadus festette meg a tuni- kákat sáfránnyal, abban a fazékban, amiben a tejes karamellkrémet főzték. Marcos tunikáján egyiptomi amulett lógott, és a fejét turbánba csavarta. Megnövesztette a szakállát és a haját, és soványabb volt, mint valaha. Mar- cos és Clara egészen hihető jóslatokat mondott, főleg a kislány, mert neki az üveggömbre se volt szüksége, anélkül is kitalálta, hogy az emberek mit akarnak hallani. Mindig megsúgta Marcos bácsinak, az meg közvetítette az ügyfélnek, és aztán még megtoldotta az üzenetét helyben rögtönzött okos tanácsaival. Jó hírük egyre terjedt, mert akik csüggedten, szomorúan érkez- tek, sugárzó reménységgel távoztak: a boldogtalan szerelmeseket megtaní- tották, hogy hogyan kell meghódítani a közömbös szívet, a szegények pedig csalhatatlan tippet kaptak, hogy melyik kutyára fogadjanak a kutyaügetőn. Az üzlet virágzott, az előszoba állandóan zsúfolva volt, Dadust már az áju- lás környékezte a sok ácsorgástól. Ez alkalommal nem kellett Severónak közbelépnie, hogy a sógora véget vessen az üzleti vállalkozásnak, mert ami- kor a két jós ráeszmélt, hogy telitalálataikkal meg tudják változtatni a klien- seik sorsát, akik betű szerint követik a tanácsaikat, elállt a lélegzetük rémü- letükben, és leszögezték, hogy ez csakis a szélhámosoknak való mesterség. Elhagyták a kocsiszín-jósdát, igazságosan megosztoztak a nyereségen, bár az üzlet anyagi része valójában csak Dadust érdekelte. A del Valle testvérek közül Clara hallgatta a legnagyobb türelemmel és érdeklődéssel a nagybátyja elbeszéléseit. Fejből tudta mindet, sok furcsa in- dián szóra emlékezett, ismerte az indián szokásokat, tudta, hogyan fúrják át egy fadarabbal az ajkukat, a fülcimpájukat, milyenek a beavatási szertartá- sok, és azt sem felejtette el, hogy melyek a legveszedelmesebb kígyók, és hogy milyen ellenméreggel kell védekezni ellenük. A nagybátyja olyan jól tudott mesélni, hogy a kislány szinte a saját húsában érezte a vipera égető marását, a saját szemével látta, hogyan siklik a hüllő a paliszander konzol lába közt a szőnyegen, és valóságosan hallotta a szalon függönyei mögül a papagájok rikoltozását. Fejtörés nélkül, pontosan el tudta mondani, hogy merre járt Lope de Aguirre, amikor az El Dorado után kutatott, emlékezett a kimondhatatlan nevű növényekre és állatokra, amelyeket bámulatra méltó nagybácsikája látott vagy kitalált, tudta, hogy a lámák sózott teát isznak jak-

faggyúval keverve, részletesen el tudta mesélni, hogy milyenek a dús idomú polinéz bennszülött lányok, a kínai rizsültetvények és Észak hófödte síksá- gai, az örök fagy világa, ahol életveszélyes eltévedni, mert az emberek és az állatok pár perc alatt megfagyhatnak. Marcosnak több útinaplója volt, ame- lyekben megörökítette, hogy merre járt, és milyen tapasztalatokat szerzett, de nemcsak naplókat, hanem egy térképgyűjteményt, jó néhány elbeszélés- kötetet, kalandregényt, sőt még tündérmeséket is rejtegettek a bőröndjei, melyek ott álltak a sok limlom között a hátsó udvar végében, a kamrában. Onnan aztán időnként előkerült valami, amiről a következő nemzedékek is álmodozhattak, legalábbis addig, amíg fél évszázad múltán egy gyalázatos máglyán tévedésből el nem égették őket. Utolsó útjáról Marcos koporsóban tért meg. Valami titokzatos afrikai kór- ság végzett vele, megráncosodott, és olyan sárga lett, mint a régi pergamen. Betegségét érezvén hazaindult, hajtotta a remény, hogy húgának gondos ápolásától és Cuevas doktor tudományától felépül, még tán vissza is fiatalo- dik: de már nem tudott átkelni az óceánon, felemésztette a láz a hatvanna- pos hajóút alatt, félrebeszélt, lázálmában pézsmaillatú nőket, rejtett kincse- ket emlegetett, aztán valahol Guayaquil táján meghalt. A hajóskapitány, egy Longfellow nevű angol, már épp azon volt, hogy egy zászlóba csavarva be- dobatja a hullát a tengerbe, de az utasok nem engedték, mert Marcos, elva- dult, torzonborz külseje és lázrohamai ellenére is, sok barátot szerzett, és sok nőt magába bolondított a tengerjárón, így aztán Longfellow kénytelen- kelletlen megparancsolta, hogy tegyék be a halottat a hűtőszekrénybe, a kí- nai szakács zöldségféléi mellé, hogy addig is, míg a hajóács összetákol egy ládát, megóvja a trópusi hőségtől és a legyektől. El Callaóban egy megfele- lő koporsót szereztek, és néhány nap múlva a mérges kapitány minden teke- tória nélkül kirakatta a mólóra az alkalmatlan utast, aki annyi kényelmetlen- séget okozott a Hajózási Társaságnak és személy szerint őneki, és nagyon csodálkozott, hogy senki sem jelentkezik érte, és hogy arra sem akad vállal- kozó, hogy a különkiadásokat megfizesse. Csak később jött rá, hogy azon a szélességi fokon a posta valószínűleg nem olyan megbízható, mint az ő tá- voli Angliájában, és hogy a táviratainak útközben alighanem nyomuk ve- szett. Longfellow szerencséjére a vámhatóságon előkerült egy ügyvéd, aki ismerte a del Valle családot, és felajánlotta, hogy kézbe veszi az ügyet, fel- teszi Marcost összes csomagjával együtt egy bérelt kocsira, és elküldi a fő- városba, az egyetlen felderíthető biztos lakcímre, a húgához.

Clara életének az lett volna az egyik legfájdalmasabb pillanata, ha a nagybátyja cókmókja között nem érkezik meg Barrabás. Tudomást sem vett az udvarban uralkodó zűrzavarról, ösztöne egyenesen odavezette a sarokba, ahová a ketrecet ledobták. Abban volt Barrabás. Egy halom csontocska, va- lami seszínű szőrrel borítva; a testén fekélyes sebek voltak, az egyik szeme összeragadva, a másikból gennyes csipa folyt, úgy feküdt mozdulatlan, saját piszkában, mintha döglött lett volna. Bár förtelmesen festett, a kislány még- is felismerte. – Nini, egy kiskutya! – örvendezett. Rögtön pártfogásába vette az állatot. Kiemelte a ketrecből, az ölében rin- gatta, és egy missziós nővér gondosságával addig mesterkedett, míg sikerült dagadt, kiszáradt pofácskájába egy kis vizet csöpögtetnie. Mióta Longfel- low a többi csomaggal együtt kirakatta a mólóra, senkinek sem volt gondja rá, hogy megetesse. A kapitány, mint minden angol, sokkal jobban bánt az állatokkal, mint az emberekkel. Míg a kutya a haldokló gazdájával együtt a hajón tartózkodott, a kapitány a saját kezéből etette, megsétáltatta a fedélze- ten, elhalmozta kedvességével, amiből Marcosnak nemigen jutott, de attól kezdve, hogy megérkezett a szárazföldre, Barrabást csomagnak tekintették. Clara úgy babusgatta az állatot, mintha az anyja lett volna, és senki sem iri- gyelte el tőle ezt a kétes tisztességet, végül aztán sikerült valahogy lelket vernie belé. De amikor pár nap múlva elült a holttest érkezése miatti vihar, és Marcos bácsit eltemették, Severo egyszer csak felfigyelt a lánya karjában fekvő szőrcsomóra. – Hát ez meg mi? – kérdezte. – Barrabás – felelte Clara. – Azonnal add oda a kertésznek, majd ő végez vele. Még ránk ragaszt va- lami nyavalyát – parancsolta Severo. De Clara már örökbe fogadta a kiskutyát. – Ez az enyém, apa. Ha elveszi tőlem, esküszöm magának, hogy nem ve- szek lélegzetet többé, és meghalok. Így hát megtartották. Nemsokára vidáman futkározott mindenfelé, meg- rágta a függönyrojtokat és a szőnyegeket, meg a bútorok lábát. Halálos gyöngeségéből hamar összeszedte magát, és elkezdett nőni. Amint megfür- dették, kiderült, hogy szögletes fejű, hosszú lábú, fekete rövid szőrű kisku- tya. Dadus azt javasolta, hogy vágjanak le a farkából, akkor majd olyan lesz, mint egy fajkutya, de Clara kétségbeesett zokogásba kezdett, amitől

olyan súlyos asztmás rohamot kapott, hogy többé szóba sem került az ügy. Így aztán Barrabás farka épségben maradt: idővel akkora lett, mint egy golfütő, és olyan eszeveszetten pörgött, hogy mindig lesöpörte a porceláno- kat az asztalról, és feldöntötte az állólámpákat. Ilyen kutyát még sosem lát- tak. Semmi köze sem volt az utcán kóborló korcsokhoz, még kevesebb azokhoz a fajtatiszta ebekhez, melyeket az előkelő családok tenyésztettek. Az állatorvos sem tudta megállapítani, hogy milyen fajta, de Clara arra gon- dolt, hogy kínai lehet, mert a nagybátyja csomagjaiban ebből a távoli or- szágból származó leletekre bukkant. Hihetetlen gyorsan növekedett. Hathe- tes korára akkora volt, mint egy bárány, és mire egyéves lett, csikónyira nőtt. A kétségbeesett család csak találgatta, hogy meddig nőhet még, és már abban is kételkedtek, hogy kutya-e egyáltalán: a végén még kiderül, hogy valami egzotikus állatról van szó, amit a felfedező nagybácsi valahol a világ végén fogott, és ami eredetileg vadállat volt. Nívea anyai szíve elszorult, amint elnézte krokodilkarmait, s fogait, és arra gondolt, hogy ez a bestia még egy felnőtt fejét is le tudná tépni egyetlen harapással, hát még valame- lyik gyerekét. De Barrabásban nem volt semmi kegyetlenség, épp ellenke- zőleg. Játékos volt, mint egy cica. Clarát átölelve, az ő ágyában aludt, feje a pehelypárnán, mindig nyakig be volt takarva, mert fázós volt, később, ami- kor már nem fért el az ágyban, ott feküdt az ágy előtt, lópofáját a kislány kezére hajtotta. Sohasem hallották, hogy ugatott vagy morgott volna. Hall- gatag volt és fekete, mint egy párduc, kedvelte a sonkát és a cukrozott gyü- mölcsöt, és ha vendégek érkeztek és elfelejtették bezárni, titkon besurrant az ebédlőbe, körbejárta az asztalt, és óvatosan elemelte a nyálcsorgató fala- tokat a tányérokról, mert a társaság moccanni sem mert, hogy megakadá- lyozza. Barrabás rémületet keltett, pedig olyan szelíd volt, akár egy szűz lány. Az árusok ész nélkül menekültek, ha kiment az utcára; egyszer jókora riadalmat okozott a tejeskocsinál sorba álló asszonyok között, és az igásló is megvadult, amikor meglátta, nekiiramodott, és összetiporta a szerteguruló tejeskannákat. Severónak kellett megfizetnie a pusztítást, a kövezeten foly- dogáló tejet; olyan felfordulás lett, hogy megparancsolta: kössék ki a kutyát a kertben: de Clara újabb rohamot kapott, így a parancs végrehajtását bi- zonytalan időre elhalasztották. Ilyen kutyát még sohasem láttak, így aztán a nép ajkán csodálatos történetek születtek róla. Azt mesélték, hogy egyre na- gyobb lett, és ha egy mészáros kegyetlenül véget nem vet életének, végül akkorára nő, mint egy teve. Az emberek azt rebesgették, hogy biztosan a

kutya és a ló keresztezése, és fontolgatták, hogy talán még szárnya is nő, meg szarva, esetleg kénes leheletű sárkány lesz belőle, olyan, mint amilye- neket Rosa hímzett soha be nem fejezett terítőjére. Dadusnak már elege volt a porceláncserepek eltakarításából meg a sok szóbeszédből – hogy például Barrabás majd egy teliholdas éjszakán farkassá változik – ezért ugyanahhoz a módszerhez folyamodott, ami a papagájnál már bevált, de hiába adott be neki egy hatalmas adag csukamájolajat, a kutya nem pusztult el, csak négy napon át hasmenése volt, az egész házat összefosta, pincétől a padlásig, és még azt is neki kellett eltakarítania. Nehéz idők jártak. Huszonöt évemet épphogy betöltöttem akkoriban, de úgy hittem, hogy már nincs sok időm, hogy megteremtsem a jövőm alapjait, elérjem a rangot, melyre áhítozom. Úgy dolgoztam, mint egy állat, és ha nagy ritkán leültem pihenni, ha rákényszerített a vasárnapi unalom, úgy éreztem, hogy értékes perceket vesztegetek el, hogy minden tétlen pillanat századokkal választ el Rosától. A bányában laktam, egy bádogtetős deszka- viskóban, amit magam fabrikáltam néhány napszámos segítségével. Egyet- len, kocka alakú helyiség volt, abban helyeztem el az ingóságaimat; minden falán volt egy-egy ablak, hogy a tikkasztó nappalokon átjárja a házat a leve- gő, éjjelre meg betámasztottam őket fatáblákkal a jeges szél elől. A helyiség összes bútorzata egyetlen szék, egy tábori ágy, egy durván ácsolt asztal, egy írógép és egy nehéz páncélszekrény volt, amelyet öszvérháton szállíttattam oda a sivatagon át, abban őriztem a bányamunkások bérét, néhány okmányt, és egy vászonzacskóban keserves erőfeszítéseim eredményét, pár kicsi aranyrögöt. Kényelemnek nyoma sem volt ott, de én már hozzáedződtem a kényelmetlenséghez. Soha életemben nem fürödtem meleg vízben, és gyer- mekkoromból csak arra emlékszem, hogy magányos voltam, fáztam, és örökké korgott a gyomrom. Abban a kunyhóban ettem, aludtam, írtam két éven át, és nem volt egyéb szórakozásom, csak pár ronggyá olvasott könyv, egy rakás elavult újság, néhány angol szöveg, melyek segítségével elsajátí- tottam ennek a nagyszerű nyelvnek az alapjait, és egy kulcsra zárható do- bozban őrizgettem Rosával való levelezésemet. Hozzászoktam, hogy géppel írjak neki, egy másolattal, és a másolatokat időrendbe szedve megőriztem néhány válaszával együtt. A tábori konyhán étkeztem, ugyanazt ettem, amit a bányászoknak főztek, és a pálinkát kitiltottam a telepről. Az én kalyibám- ban sem volt ital, mert attól tartottam, hogy a magány és az unalom végül iszákosságba hajszolhatja az embert. Talán apám emléke is hozzájárult, a

kigombolt ingnyak, a félrecsúszott, foltos nyakkendő, zavaros szeme, nehéz szuszogása, amint pohárral a kezében motyogott: ez tett antialkoholistává. Nem bírom az italt, könnyen a fejembe száll. Tizenhat éves koromban jöt- tem rá, és azóta nem felejtkeztem meg magamról. Egyszer megkérdezte az unokám, hogyan bírtam ki olyan hosszú időn át egyedül, távol a civilizáció- tól. Nem tudom. De valójában nekem talán könnyebben ment, mint mások- nak, mert nem vagyok társas lény, nincs sok barátom, nem kenyerem a mu- latozás, a jövés-menést sem szeretem, inkább a magányt. Nehezen meleg- szem össze az emberekkel. Különben addig még asszonnyal sem éltem együtt, így hát az sem hiányozhatott, mert nem szoktam hozzá. Nem voltam szoknyapecér soha, hűséges természetű vagyok, noha elég egy szép vonalú kar, egy lágy ívelésű csípő vagy női térd, hogy még ma is felbuzduljon ben- nem a vágy, pedig már olyan vén vagyok, hogy ha tükörbe nézek, nem is- merek magamra. Göcsörtös fára hasonlítok. Fiatalkori vétkeimet nem pró- bálom azzal a mesével mentegetni, hogy nem bírtam forrongó véremmel, csöppet sem. Akkoriban könnyű életű nőkkel, futó kapcsolatokkal kellett beérnem, mert módom sem volt másra. Az én időmben még különbséget tettünk az úrinők meg a kevésbé úrinők közt, és azt is tiszteletben tartottuk, ha egy úrinő a másé volt. Nem is gondoltam a szerelemre, míg Rosát meg nem ismertem, a romantikát veszedelmesnek tartottam és haszontalannak, ha néha megtetszett nekem egy lányka, nem mertem közeledni hozzá, fél- tem, hogy visszautasít, és nevetségessé válok. Túlságosan dölyfös voltam, és leginkább én magam szenvedtem a saját gőgömtől. Fél évszázadnál is több telt el azóta, de még ma is elevenen él bennem az a pillanat, amikor Rosa, ez a szépség, belépett az életembe, elsuhant mellet- tem, mint egy szórakozott angyal, és elrabolta a lelkemet. Dadussal volt és egy másik kislánnyal, valószínűleg valamelyik húgával. Azt hiszem, lila ruha volt rajta, bár nem vagyok biztos benne, mert nem értek a női holmik- hoz, de különben is olyan szép volt, hogy ha hermelin-köpeny lett volna raj- ta, akkor is csak az arcát bámulom. Nem szokásom a nők után forogni, de agyalágyultnak kellett volna lennem, hogy ne vegyem észre ezt a tüne- ményt, aki, amerre csak járt, csődületet támasztott, forgalmi akadályt oko- zott tündéri megjelenésével, azzal a hihetetlen zöld hajával, mely úgy kere- tezte az arcát, mint valami fantasztikus kalap; úgy mozgott, mintha repülne. Elment mellettem, észre sem vett, belibbent az Armas téri cukrászdába. Megbabonázva álldogáltam az utcán, míg ő ánizscukorkát vásárolt, egyen-

ként válogatta, csengő kacagással egy szemet a szájába kapott, egy másikat meg a húga szájába dugott. Nem én voltam az egyetlen, akit elbűvölt, pilla- natok alatt összesereglettek a férfiak, és a kirakaton át lestek. Erre magam- hoz tértem. Az eszembe sem jutott, hogy talán nem éppen én vagyok a leg- megfelelőbb vőlegényjelöltje egy ilyen tündérlánykának, hiszen nem vol- tam sem vagyonos, sem jóképű, és bizonytalan jövő állt előttem. És nem is ismertem! De elkápráztatott, és abban a pillanatban eldöntöttem, hogy ő az egyetlen nő, aki méltó rá, hogy feleségül vegyem, és ha nem lesz az enyém, akkor inkább nőtlen maradok. Utánamentem, egészen a házukig. Felszáll- tam a villamosra, és leültem mögéje, és csak néztem-néztem azt a csodála- tos tarkóját, gömbölyded nyakát, lágy ívű vállát, amit a kibomlott zöld tin- csek cirógattak. Nem is érzékeltem a villamos mozgását, mintha álomban jártam volna. Aztán hirtelen kiment a peronra, és amint elsuhant mellettem, aranyló tekintetét, amitől elakadt a lélegzetem, rajtam felejtette. Kis híján belehaltam. Nem kaptam levegőt, és elállt a szívverésem. Csak sokára tér- tem magamhoz, így aztán le kellett ugranom a járdaszigetre, kockáztatnom, hogy a csontom törik, és futhattam utána; láttam azt az utcát, ahová befor- dult. Egy lila foltot még ki tudtam venni, amint eltűnt az egyik kapu mö- gött, így megtudtam, hogy hol lakik. Ettől a naptól kezdve őrt álltam a ház- zal szemben, leskelődtem, mint egy kivert kutya, megvesztegettem a ker- tészt, szóba elegyedtem a szolgálókkal, addig-addig mesterkedtem, míg si- került beszélnem Dadussal; szent asszony, megesett rajtam a szíve, és elvál- lalta, hogy átadja a szerelmes leveleket, a virágokat, a töméntelen sok ánizs- cukorkás dobozt, amelyekkel igyekeztem megnyerni magamnak Rosát. Egy olyan verset is küldtem neki, amelyben az ő nevét lehetett kiolvasni a sorok kezdőbetűiből. Nem értek a verseléshez, de a spanyol könyvárusnál, aki lángész a rímelésben, megrendeltem a költeményeket, dalokat, mindent, amihez papír kell és tinta. Férula, a nővérem segített, hogy megismerked- hessek a del Valle családdal, távoli rokonságot fedezett fel a két család ősei között, és egyszer az egyik mise után szerét ejtette, hogy köszönthessük egymást. Így végre meglátogathattam Rosát. Amikor végre beléphettem a házukba és szólhattam hozzá, semmi sem jutott az eszembe, nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Ott álltam némán, kalappal a kezemben, és csak tátogtam, mint a partra vetett hal, de aztán a szülei, akik jól tudták, hogy mi bajom van, a segítségemre siettek. Nem tudom, hogy mit látott Rosa ben- nem, azt sem, hogy idővel miért fogadott el mátkájának. A vőlegénye let-

tem, és még azt sem mondom, hogy ezért valamiféle emberfeletti hőstettet kellett véghezvinnem, mert istennői szépsége és számtalan erénye ellenére Rosának nem voltak udvarlói. Az anyja azzal magyarázta, hogy a férfiak nem éreznek elég erőt magukban, hogy egy életen keresztül védjék Rosát a többiek étvágyától. Sokan forogtak utána, bolondultak érte, de amíg én meg nem jelentem a színen, senki sem tette meg a döntő lépést. Megijedtek a szépségétől, csak távolról csodálták, nem mertek közeledni hozzá. Nekem azonban meg sem fordult a fejemben ilyesmi, az az igazság. Nekem csak az volt a gondom, hogy nincs egy fityingem sem, de a szerelemtől elég erőt éreztem magamban, hogy gazdag emberré váljak. Szétnéztem magam körül, kerestem a gyors boldogulás útját, természetesen a tisztesség határain belül, mert így neveltek, és rájöttem, hogy befolyásos atyafiságra, magas képzett- ségre vagy tőkére lenne szükség, hogy feltörjek. A tisztes név nem elég. Az az érzésem, hogy ha lett volna némi pénzem, szerencsét próbálok a kártyá- val vagy lóversenyezek, de üres zsebbel olyan munka után kellett néznem, ami, ha kockázatos is, vagyonhoz juttathat. Akkoriban arany- és ezüstbá- nyáról álmodtak a kalandorok; vagy nyomorba döntötte őket, és meghaltak tüdőbajban, vagy meggazdagodtak. A szerencsén múlott. Anyám jó hangzá- sú neve hozzásegített, hogy megkapjak egy bányakoncessziót Északon, az ő tekintélye folytán az egyik bank kezességet vállalt értem. Keményen elhatá- roztam, hogy az értékes fém utolsó grammját is kicsikarom abból a bányá- ból, még ha a saját körmömmel kell is kikaparnom a hegy gyomrából, és a sarkammal kell szétzúznom a sziklát. Rosáért képes lettem volna mindenre, sőt annál is többre. Ősz végén, amikor a családnak már nem kellett nyugtalankodnia Restre- po atya miatt, mert a püspök személyesen figyelmeztette, hogy hagyjon bé- két a kis Clara del Vallénak, így aztán a pap nem gyakorolhatta az inkvizíto- ri szigort, és amikor kezdtek mindannyian beletörődni, hogy Marcos bácsi valóban meghalt, úgy látszott, hogy Severo politikai tervei lassan valóra válnak. Évek óta ezért küzdött. Személyes sikernek könyvelte el, hogy a Li- berális Párt felkérte, vegyen részt a parlamenti választásokon az egyik déli megye jelöltjeként: még sohasem járt ott, sőt még a térképen sem bökött volna rá egykönnyen. A pártnak emberekre volt szüksége, Severo pedig na- gyon áhítozott rá, hogy beülhessen a kongresszusi székbe; az már gyerekjá- ték volt, hogy meggyőzzék az egyszerű délvidékieket, hogy Severónál jobb képviselőjelöltet keresve sem találnának. A felkérés alátámasztására egy

sült disznó érkezett a del Valle család házába, ropogós, hatalmas, a válasz- tók küldték. Egy nagy fatálon illatozott, ragyogott, az orrában petrezselyem, az ülepében egy sárgarépa volt, paradicsomágyon pihent. Bevarrott hasában foglyok voltak, azokban meg szilva. Még az ország legfinomabb pálinkájá- ból is mellékeltek hozzá egy óriási palackkal. Severónak régóta dédelgetett álma volt, hogy képviselő vagy még inkább szenátor legyen. Aprólékos gonddal készítette elő a tervét, nem kímélte a fáradságot, kapcsolatokat épí- tett, barátságokat kötött, titkos tanácskozásokra járt, mértéktartóan, de hatá- sosan szerepelt a nyilvánosság előtt, nem sajnált a megfelelő személyektől a megfelelő pillanatban sem pénzt, sem egy kis szívességet. Régóta várt erre a déli tartományra, még ha távoli és ismeretlen volt is. A disznó egy keddi napon érkezett. Pénteken, amikor már csak a bőre meg a csontja volt meg a disznónak – Barrabás rágcsálta a kertben –, Clara bejelentette, hogy még egy halott lesz a házban. – De tévedésből fog meghalni – mondta. A kislány a szombatra virradó éjszakán rosszul aludt, és kiabálva ébredt. Dadus megitatta hársfateával, de aztán senki sem törődött vele, mert mindenki az apa déli utazása miatt sür- gölődött, és mert a szép Rosa belázasodott. Nívea elrendelte, hogy Rosa maradjon ágyban; Cuevas doktor megnyugtatta, hogy nem súlyos, adjanak neki egy pohár jó cukros, langyos limonádét csurrantásnyi pálinkával, hogy kimelegedjék és kiizzadjon. Severo bement a lányához, aki kipirult arccal, csillogó szemmel feküdt a vajszínű csipkés ágynemű között. Egy báli belé- pőt vitt neki ajándékba, és megbízta Dadust, hogy bontsa fel a pálinkásbuty- kost, és öntsön belőle a limonádéba. Rosa megitta a limonádét, aztán bebur- kolta magát egy gyapjúsálba, és rögtön el is aludt Clara mellett, akivel meg- osztotta a szobáját. Azon a tragikus vasárnap reggelen Dadus korán kelt, mint mindig. Mi- előtt misére indult, megfőzte a család reggelijét. Már előző nap mindent odakészített a fa- és szénfűtéses konyhában, most csak felélesztette a tüzet a még langyos zsarátnokon, és míg vizet melegített és tejet forralt, elrendezte a tányérokat, amiket be akart vinni az ebédlőbe. Megfőzte a zabpelyhet, le- szűrte a kávét, kenyeret pirított. Két tálcát készített, egyet Níveának, aki mindig ágyban szokott reggelizni, a másikat Rosának, aki aznap a betegsé- ge miatt kapta ágyba a reggelit. Betakarta Rosa tálcáját az apácák hímezte vászonszalvétával, hogy ki ne hűljön a kávé, és bele ne szálljanak a legyek, aztán kilesett az udvarra, hogy nincs-e ott Barrabás a közelben. A kutya

mindig ellenállhatatlan ingert érzett, hogy akkor ugorjék rá, amikor épp vi- szi a reggelit. Látta, hogy Barrabás egy tyúkot hajkurászik, gyorsan elosont hát mellette, végigment a hosszú úton; a hátsó udvartól, ahol a konyha volt, a folyosókon és udvarokon át a lányok szobájáig, a ház másik végébe. Rosa ajtaja előtt habozva megállt, hirtelen valami rossz érzése támadt. Nem is ko- pogtatott, ahogyan szokott, csak benyitott, és abban a pillanatban rózsaillat ütötte meg az orrát, pedig még nem jött el a rózsanyílás ideje. Dadus rögtön tudta, hogy valami jóvátehetetlen szerencsétlenség történt. Óvatosan letette a tálcát az éjjeliszekrényre, és leverten elvánszorgott az ablakig. Elhúzta a nehéz függönyöket: sápadt reggeli napfény ömlött be a szobába. Elgyötör- ten megfordult, és meg sem lepődött, hogy Rosa holtan fekszik az ágyon, szebben, mint valaha, azzal a határozottan zöld hajával, elefántcsontszín, hamvas bőrével, mézsárga, tágra nyílt szemmel. Az ágy végében ott állt Clara, és a nővérét nézte. Dadus letérdelt az ágy mellé, kezébe fogta Rosa kezét, és imádkozni kezdett. Megállás nélkül imádkozott, addig, amíg a ház, akár egy süllyedő hajó, megtelt iszonyú jajveszékeléssel. Első és utolsó eset volt, hogy Barrabás hangját hallották. Egész álló napon át vonított, idegtépő volt hallani a háziaknak és a szomszédoknak is, akik arra a szörnyű, hajótö- rött üvöltésre csődültek össze. Cuevas doktor csak egyetlen pillantást vetett Rosa testére, és rögtön tud- ta, hogy sokkal súlyosabb dolog okozta a halálát, mint az a jelentéktelen láz. Szimatolni kezdett mindenfelé, szemügyre vette a konyhát, végighúzta ujját a lábasokon, kinyitotta a lisztes zsákot, a cukros zacskókat, a szárított gyümölcsös dobozokat, mindent felforgatott, amerre járt, mintha orkán dü- höngött volna. Beleturkált Rosa dobozaiba, aztán egytől egyig kikérdezte a cselédeket, addig faggatta Dadust is, míg az egészen kijött a sodrából; a nyomok végül a pálinkásbutykoshoz vezettek, teketóriázás nélkül el is ko- bozta. Senkivel sem közölte a gyanúját, csak vitte egyenesen a laboratóri- umba. Három óra múlva rémülten tért vissza, pirospozsgás faunarca sápadt maszkká változott, el sem tűnt róla, amíg az egész szörnyű ügy véget nem ért. Odalépett Severóhoz, karon fogta és félrehúzta. – Ebben a pálinkában annyi méreg volt, hogy egy bika is felfordult volna tőle – mondta neki suttogva. – De hogy biztosan állíthassam, hogy ez ölte meg, fel kell boncolnom Rosát. – Azt akarja mondani, hogy felnyitja? – jajdult fel Severo.

– Nem teljesen. A fejéhez nem nyúlok, csak az emésztőrendszerhez – magyarázta Cuevas doktor. Severót gyengeség fogta el. Nívea ekkorra már kimerült a sírástól, de amikor meghallotta, hogy a lá- nyát el akarják vinni a hullaházba, egy csapásra visszanyerte a határozottsá- gát. Csak akkor csillapodott le, amikor esküvel fogadták, hogy az otthoná- ból egyenesen a katolikus temetőbe viszik Rosát. Akkor engedelmesen be- vette a laudanumot, amelyet az orvos adott neki, és húsz órát aludt egyfoly- tában. Estefelé Severo megtette a szükséges előkészületeket. A gyerekeit ágyba küldte, és a cselédségnek is korai pihenőt adott. Clarának, aki túlságosan a történtek hatása alatt volt, megengedte, hogy együtt aludjon az egyik testvé- rével. Amikor már minden lámpát eloltottak és a ház elcsendesedett, megér- kezett Cuevas doktor és a segédje, egy rövidlátó, keszeg, dadogós fiatalem- ber. Severóval együtt kivitték Rosa holttestét a konyhába, és gyengéden fel- fektették arra a márványasztalra, amelyen Dadus szokott kenyeret dagaszta- ni és zöldséget aprítani. Severo keménykötésű ember volt, mégis belereme- gett és elfordult, amikor a lányáról lehúzták a hálóinget, és ragyogó szirén- meztelensége előtűnt. Tántorogva ment ki, a fájdalomtól részegen, aztán a szalonban összecsuklott, és úgy zokogott, mint egy gyermek. Még Cuevas doktornak is elállt a lélegzete, amikor meglátta Rosát meztelenül, pedig úgy ismerte a testét születésétől fogva, mint a saját tenyerét. A fiatalember leve- gő után kapkodott, és még évek múltán is lihegni kezdett, ha eszébe jutott a látvány, amint Rosa ott feküdt a konyhaasztalon, és hosszú hajzuhataga a földet söpörte. Míg ők szörnyű feladatukat végezték, Dadus, belefáradván a sok sírásba és imádkozásba, megérezte, hogy szokatlan dolgok történnek a birodalmá- ban, a hátsó udvarban, felkelt hát, sálat kötött, és körbejárta a házat. Fényt látott a konyhában, de az ajtó és a zsalugáterek be voltak zárva. Végigment a néma, hideg folyosókon, a ház mindhárom traktusán, és eljutott a szalo- nig. A félig nyitott ajtón át meglátta a gazdáját, aki kétségbeesésében fel-alá rohangált a szobában. A kandallóban elhamvadt fahasábok. Dadus becso- szogott. – Hol van Rosa leányka? – kérdezte. – Cuevas doktor van vele. Dadus. Maradj itt, és igyál velem egy kortyot – kérlelte Severo.

Dadus állva maradt, a mellén összefogta a sálat. Severo hellyel kínálta a díványon, és ő megilletődve közelebb lépett. Leült a gazdája mellé. Először került ilyen közel hozzá, pedig már régóta náluk szolgált. Severo mindket- tőjüknek töltött egy pohár jerezi bort; egy hajtásra kiitta a magáét. Kezébe temette az arcát, tépte a haját, értelmetlen, szomorú litániát dünnyögött a foga közt. Dadus mereven ült a szék szélén, de aztán, hogy sírni látta, lassan felengedett. Kinyújtotta érdes kezét, és egy önkéntelen mozdulattal megsi- mogatta Severo haját, azzal a gyöngéd cirógatással, amellyel húsz éven át a gazdája gyermekeit vigasztalta. A férfi felemelte a fejét, elnézte Dadus időt- len vonásait, kiálló indián pofacsontját, fekete kontyát, széles ölét, ahol minden csemetéje megvigasztalódott, és szipogva elcsendesedett, és érezte, hogy ez az asszony az ő bánatát is elringatja, mert jóságos és meleg, mint az anyaföld. Szoknyájába temette a fejét, belélegezte kötényének enyhe kemé- nyítőszagát, és kitört belőle a sírás, mint egy kisfiúból, kiöntötte férfikora óta visszafojtott összes könnyét. Dadus vigasztalón vakargatta a hátát, pas- kolta a vállát, félhangon pusmogott neki, úgy, ahogyan a gyermekeket szok- ta altatni, paraszti balladákat dúdolt halkan, míg lassan megülepedett benne a fájdalom. Így üldögéltek, jerezit kortyintgatva, fel-felsírtak, emlegetvén a boldog időket, amikor Rosa még a kertben futkosott, és a pillangókat is el- kápráztatta a tenger mélyén fogant szépségével. Ezalatt a konyhában Cuevas doktor és a segédje előkészítették baljós esz- közeiket, bűzös üvegcséiket, gumikötényt kötöttek, felgyűrték ingujjukat, Rosa meghitt szépségében turkálva végezték a feladatukat, amíg kétségkí- vüli bizonyítékot nem szereztek, hogy a fiatal lány nagy mennyiségű pat- kánymérget nyelt. – Ezt Severónak szánták – vonta le következtetését az orvos, mialatt a ke- zét sikálta a mosogatónál. Segédje a halott szépségétől ellágyulva nem érte be vele, hogy épp csak összevarrja a hullát, mint egy zsákot, hanem azt javasolta, hogy hozzák rendbe teljesen. Nekifogtak ismét, hogy kenőcsökkel, balzsamozótapaszok- kal konzerválják a testet. Hajnali négyig dolgoztak, akkor Cuevas doktor csüggedten és fáradtan megadta magát és kiment. Rosa ott maradt a kony- hában a segéd kezében, aki lemosta róla a vérfoltokat, ráadta hímzett háló- ingét, hogy eltakarja a nyaktól egészen a szeméremtestig húzódó varrást, és elrendezte a haját. Azután összetakarított, eltüntette munkájuk nyomát.

Cuevas doktor ott találta a szalonban Severót, a sírástól és a jerezitől ká- bultan. Dadus társaságában. – Kész – mondta. – Menjünk, rendezzük el úgy, hogy az anyja is láthassa. Elmondta Severónak, hogy okkal gyanakodott, mert a lány gyomrában megtalálta ugyanazt a halálos mérget, mint ami az ajándék pálinkában volt. Severónak eszébe ötlött Clara jövendölése, mire elvesztette a maradék ön- uralmát is; sehogy sem tudott beletörődni, hogy a lányát ölték meg helyette. Összeroppanva nyöszörögte, hogy ő a hibás, mert nagyravágyó fennhéjázá- sában beleártotta magát a politikába, pedig senki sem kényszerítette rá, mennyivel jobb volt, amikor még csak egyszerű ügyvéd volt és családapa, megfogadta, hogy örökre lemond arról az átkozott jelöltségről, a Liberális Pártról, a vele járó tündöklésről és munkáról, és kijelentette, reméli, hogy egyetlen utódja sem fog belekeveredni semmiféle politikába, mert az bér- gyilkosoknak és banditáknak való mesterség; addig őrjöngött, míg Cuevas doktor meg nem könyörült rajta, és teljesen le nem itatta. A jerezi végül le- gyűrte a kínt és a bűntudatot. Dadus és az orvos felemelték, bevitték a háló- szobába, levetkőztették, ágyba fektették. Azután kimentek a konyhába, ahol az orvosgyakornok éppen befejezte Rosa rendbetételét. Nívea és Severo del Valle másnap későn reggel ébredt. A rokonok már feldíszítették a házat a gyászszertartásra, az összehúzott függönyökre fekete fátylakat akasztottak, a falak mentén felsorakoztatták a koszorúkat, virágok édeskés illata áradt a levegőben. Olyan lett az ebédlő, mint egy ravatalozó kápolna. A nagy asztalon aranyrojtos fekete posztó, rajta az ezüstszögekkel kivert fehér koporsó, abban nyugodott Rosa. A tizenkét bronzkandeláber sárga gyertyáinak fénye áttetsző ragyogásba borította a fiatal lányt. Meny- asszonyi ruhába öltöztették, és a fejére tették a lakodalmára szánt narancsvi- rág koszorút. Déltájban elkezdődött a részvétlátogatók vonulása, rokonok, barátok, is- merősök jöttek, hogy osztozzanak del Valléék gyászában. Még a legádázabb politikai ellenségei is megjelentek, Severo del Valle zord tekintettel végig- mérte őket, a gyilkos titkát fürkészte a szemükben; de mindegyikében, még a Konzervatív Párt főtitkárának a szemében is őszinte sajnálatot és ártatlan- ságot látott. A halottvirrasztás alatt a férfiak körbejártak a szalonokban és a folyosó- kon, és halkan beszélgettek az üzleti ügyekről. Ha családtag közeledett, tiszteletteljesen elhallgattak. Amikor beléptek az ebédlőbe, és odamentek a

koporsóhoz, hogy egy búcsúpillantást vessenek Rosára, beleremegtek, mert a lány szépsége most még tökéletesebb volt. A hölgyek átmentek a szalon- ba, ahol a ház összes székét körberakták. Ott kényelmesen sírdogálhattak, más halottjának az ürügyén könnyíthettek a saját bánatukon. Bőségesen, de néma méltósággal hullatták könnyüket. Néhányan imát mormoltak halkan. A szobalányok állandóan hordták a teát a szalonokba, konyakot a folyosók- ra, tiszta zsebkendőket, házi süteményeket és szalmiákos borogatásokat kí- nálgattak a nőknek, akik szédelegtek a zárt levegőben a gyertyák szagától és a részvéttől. A del Valle lányok, a még túl fiatal Clarát kivéve, mind szi- gorú gyászban ültek az anyjuk körül, mint egy csapat fekete holló. Nívea már minden könnyét elsírta, mereven tartotta magát a széken, egyetlen só- hajtást, egyeden pisszenést sem hallatott, pedig még szalmiákkal sem könnyíthetett magán, mert arra allergiás volt. A látogatók egyre özönlöttek, és részvétüket nyilvánították neki. Volt, aki mindkét orcáján megcsókolta, volt, aki hangtalanul szorosan átölelte egy pillanatra, de úgy látszott, mintha a legközelebb állókat sem ismerné fel. Több gyermekét is eltemette már, amikor még egész kicsik voltak, vagy születésükkor, de sohasem érezte olyan mérhetetlennek a veszteségét, mint ebben a pillanatban. Minden testvér búcsúcsókot lehelt Rosa fagyos homlokára, kivéve Clarát, ő az ebédlő tájékát is elkerülte. Nem erőltették, ismerték túlzott érzékenysé- gét, holdkórosságát, ha elragadta a képzelete. Barrabás mellett gubbasztott a kertben, még enni sem akart, nemhogy részt venni a halottvirrasztásban. Csak Dadus törődött vele, próbálta vigasztalni, de Clara elfordult tőle. Noha Severo mindent megtett, hogy néhány óvintézkedéssel elejét vegye a szóbeszédnek, Rosa halála nyilvános botrányt okozott. Cuevas doktor minden kíváncsiskodónak elmagyarázta, hogy a fiatal lány heves tüdőlob- ban halt meg, és ez elég ésszerűen hangzott. Mégis futótűzként terjedt el a hír, hogy tévedésből, az apja helyett mérgezték meg. Abban az időben a po- litikai gyilkosságok még ismeretlenek voltak az országban, méreghez pedig semmiképpen sem nyúlt volna más, csakis az alja nők, mert a spanyol ura- lom óta megvetésre méltó eszköznek tartották, és még a szerelmi bűntette- ket is szemtől szemben torolták meg. Szenvedélyes tiltakozás támadt a me- rénylet miatt, és még mielőtt Severo megakadályozhatta volna, az ellenzéki újságban megjelent egy hír, amelyben burkoltan az oligarchiát vádolták, és hozzáfűzték, hogy lám, a konzervatívok még ilyesmire is képesek, mert nem tudják megbocsátani Severo del Vallénak, hogy társadalmi helyzete el-

lenére a liberálisokhoz csatlakozott. A rendőrség igyekezett nyomára buk- kanni a pálinkásüvegnek, de csak azt tudták bizonyíthatóan megállapítani, hogy nem onnan származott, ahonnan a fogollyal töltött disznó, és hogy a déli választóknak semmi közük se volt az ügyhöz. Az a titokzatos bütykös csak véletlenül került a del Valle-ház hátsó bejáratához, ugyanazon a napon, és ugyanabban az órában, mint a sült disznó. A szakácsnő azt hitte, hogy az is ajándék. Sem a rendőrség serénykedése, sem Severo saját szakállára, ma- gándetektívvel folytatott nyomozása nem derítették fel a gyilkost, és ez a megbosszulatlan gaztett a következő nemzedékek életére is árnyékot vetett. Ez volt az első a számtalan erőszakos tett közül, amely a család sorsát meg- pecsételte. Világosan emlékszem rá. Nagyon boldog voltam aznap, mert egy új érre bukkantunk, vastag, nagyszerű érre, ezt üldöztem váltig a lemondás, a ma- gány, a várakozás végtelen ideje alatt, ez végre meghozhatta a gazdagságot, amelyre vágytam. Biztosra vettem, hogy fél év múlva már lesz annyi pén- zem, hogy megházasodhatok, és egy év múlva a gazdag emberek közé szá- míthatom magam. Nagy szerencsém volt, mert a bányavállalkozásban sok- kal többen tönkremennek, mint ahányan diadalt aratnak, ahogyan Rosának mondtam, írtam aznap délután; túláradó türelmetlenségemben összeakadtak az ujjaim a rozzant írógépen, és egymásba folytak a szavak. Itt tartottam, amikor hallottam, hogy dörömbölnek az ajtón; mindörökre lelohasztották a lelkesedésemet. Két öszvérrel érkezett a fuvaros, aki a táviratot hozta a falu- ból. Férula, a nővérem közölte velem Rosa halálhírét. Háromszor is el kellett olvasnom a papírdarabot, míg felfogtam a rám zú- duló szerencsétlenséget. Soha eszembe sem jutott, hogy Rosa meghalhat. Sokat kínlódtam, ha arra gondoltam, hogy megunja a hosszú várakozást, és máshoz megy férjhez, vagy hogy sohasem fedezem fel azt az átkozott eret, amely vagyonhoz juttat, vagy beomlik a bánya, és összelapít, mint egy csó- tányt. Gyakran számba vettem mindezt és még egyebeket is, de Rosa halálát soha, pedig közismert pesszimizmusommal mindig a legrosszabbra számí- tottam. Éreztem, hogy Rosa nélkül az élet már semmit sem jelent nekem. Szétpukkant bennem valami, mint egy kilyukadt léggömb, lelohadt a lelke- sedésem. Ott maradtam a széken, és az ablakon át bámultam a sivatagot, ki tudja, mennyi ideig, aztán lassan visszatért testembe a lélek. Első reakcióm a düh volt. Nekimentem a kunyhó deszkafalának, és addig vertem az ök- lömmel, míg ujjamból kiserkent a vér, szétszaggattam Rosa leveleit, rajzait,

leveleim másolatát, melyeket addig őrizgettem, sebbel-lobbal bőröndbe tet- tem a ruháimat, papírjaimat, a vászonzacskót az arannyal, aztán megkeres- tem a munkavezetőt, hogy átadjam neki a munkások bérét és a raktárkul- csot. A fuvaros felajánlotta, hogy elkísér a vonatig. Az éjszaka nagy részét öszvérháton utazva töltöttük, csak a vastag fekete gyapjúponcsónk nyújtott védelmet a sivatag fölött alacsonyan gomolygó sűrű köd ellen; lassan halad- tunk abban a végtelen kietlenségben, ahol csupán a vezetőm ösztöne segí- tett, hogy célba érjünk, mert nem láttunk semmit, ami útbaigazított volna bennünket. Tiszta, csillagos éj volt, a csontig hatoló hideg megdermesztette a kezem, átjárta a lelkem. Rosára gondoltam, és oktalan hevességgel tört rám a vágy, hogy bárcsak ne volna igaz, hogy meghalt, kétségbeesetten kér- tem az eget, hogy legyen tévedés az egész, vagy támadjon fel a szerelmem erejétől, térjen vissza testébe az élet, és keljen fel halálos ágyáról, mint Lá- zár. Útközben befelé zokogtam, úgy elmerültem fájdalmamban, mint az éj- szakai fagyban, gyalázatos szitkokat fröcsköltem az öszvérekre, hogy miért vánszorognak, Férulára, hogy vészmadár, Rosára, mert meghalt. Istenre, hogy ezt megengedte, mígnem pirkadni kezdett. Láttam, hogy a pislákoló csillagok kialszanak, és a hajnal narancs- és bíborszínű sátrat borít az északi tájra; a nappali fény valamelyest visszahozta józan eszemet. Kezdtem bele- törődni a szerencsétlenségbe, és már nem azért fohászkodtam, hogy Rosa feltámadjon, hanem csupán azért, hogy idejében érkezzem, és még láthas- sam, mielőtt eltemetik. Szaporáztuk a lépést, és egy óra múlva a fuvaros el- búcsúzott tőlem a parányi állomáson, ahol a keskeny nyomtávú vonat köz- lekedett, az jelentette az egyetlen összeköttetést a civilizált világ és a siva- tag között, ahol két évet töltöttem. Harminc órán át utaztam megállás nélkül, nem ettem, és még szomjúsá- got sem éreztem, de megérkeztem a temetés előtt a del Valle család otthoná- ba. Mondják, hogy őrjöngve törtem be a házba, piszkosan, porosan, kalap nélkül, borostásan, szomjasan, és dühösen kiáltoztam, a menyasszonyomat kerestem. A kis Clara, aki akkoriban csúnyácska, sovány kislány volt, elém jött, amikor beléptem az udvarba, kézen fogott, és hangtalanul vezetett az ebédlőbe. Ott feküdt Rosa, fehér bársonyfodrok között, fehér koporsóban, három nappal a halála után még érintetlen épségben, és ezerszer szebb volt, mint az emlékezetemben, mert Rosa a halálban könnyedén hableánnyá vál- tozott, hiszen életében is az volt, csak titkolta.

– Átkozott legyen! Kicsúszott a kezem közül! – Azt mesélik, hogy ezt ki- áltoztam térdre esve a ravatalnál, a rokonság megütközésére, mert senki sem érthette, hogy mekkorát csalódtam, hiszen két éven át egyedül csak azért túrtam a földet, hogy egy szép napon majd gazdag legyek, és oltárhoz vezethessem azt a lányt, akit a halál most lecsapott a kezemről. Percek múlva már jött is a hatalmas halottashintó, feketén ragyogott, és ahogyan szokás volt akkoriban, két libériás kocsis hajtotta az elébe fogott hat tollbokrétás paripát. Késő délután, szemerkélő esőben vitték ki a házból, hosszan kanyargó kocsisor kísérte, rokonok, barátok, virágkoszorúk. Gyer- mekek, asszonyok nem vettek részt a temetésen, az illendőség szerint a fér- fiak tisztsége volt ez, de Clarának az utolsó pillanatban sikerült elvegyülnie a gyászmenetben, hogy elkísérje nővérét, Rosát. Éreztem, hogy kesztyűs kis keze belekapaszkodik az enyémbe, egész úton ott volt mellettem, a kicsiny, hallgatag árnyék ismeretlen gyöngédséget mozdított meg lelkemben. Azok- ban a percekben még én sem vettem észre, hogy Clara egy hangot sem szól, már két nap óta nem beszélt, és három másik is eltelt, mire a család aggódni kezdett a hallgatása miatt. Severo del Valle a felnőtt fiaival vitte az ezüstszögekkel kivert fehér ko- porsóban Rosát, és ők maguk tették a mauzóleum nyitott fülkéjébe. Talpig gyászban, némán, könnyek nélkül lépkedtek, így írta elő a bánat etikettje a szenvedés méltóságához szokott országban. Mikor lezárták a sír rácsait, és a rokonság, a barátok és a sírásók visszavonultak, én ott maradtam azok kö- zött a virágok között, melyek megmenekültek Barrabás falánksága elől, és elkísérték Rosát a temetőbe. Olyan lehettem, mint valami tépett téli varjú, kabátom szárnyát a szél cibálta, nyurga, sovány voltam akkoriban, mielőtt még Férula átka beteljesedett rajtam, és töpörödni kezdtem. A szürke égbol- ton esőfelhők terpeszkedtek, gondolom, hideg lehetett, de nem hiszem, hogy éreztem valamit emésztő dühömben. Szemem rátapadt a márvány négyszögre, hosszú gót betűkkel a szép Rosa nevét vésték rá, és a két évszá- mot, amelyek rövid földi létét közrefogták. Arra gondoltam, hogy két évet vesztegettem el, Rosáról álmodtam, Rosáért dolgoztam, Rosának írtam, Ro- sára vágytam, és végül az a vigaszom sem maradt, hogy mellé temessenek. Azon töprengtem, hogy hány évem lehet még hátra, és elcsüggedtem; mi ér- telme a létnek, hiszen soha, az egész világegyetemben sem találok még egy ilyen asszonyt, az ő zöld hajával, tengertündér bájával. Ha valaki akkor azt mondja, hogy kilencven évnél is tovább élek, rögtön főbe lövöm magam.

Nem hallottam a temetőőr lépteit, a hátam mögül közelített. Ezért rezzen- tem össze, amikor a vállamhoz ért. – Hogy merészel hozzám nyúlni? – ordítottam. A szegény ember rémülten hátrált. A szemerkélő eső szomorúan áztatta a halottak virágait. – Bocsásson meg, uram, hat óra, be kell zárnom – ezt mondhatta. Igyekezett megmagyarázni, hogy tiltja az előírás, hogy a temető dolgozó- in kívül idegen személyek tartózkodjanak a sírkertben napnyugta után, de nem engedtem, hogy befejezze, némi pénzt nyomtam a markába, és arrébb löktem, hogy hagyjon békén. Láttam, hogy vissza-visszanéz rám, úgy távo- lodik. Azt hihette, megtébolyodtam, talán én is nekrofiliás elmebeteg va- gyok, mint azok, akik néha a temetőben bolyonganak. Hosszú éjszaka volt, talán életem leghosszabb éjszakája. Rosa sírjánál ül- tem, beszéltem hozzá, elkísértem őt útjának első részén, ott túl a másvilá- gon, amikor még nehéz megválni a földtől, és szükség van az élők szerete- tére, hogy legalább azzal a vigasszal távozhasson el a lélek, hogy elültetett valamit mások szívébe. Tökéletes vonásaira emlékeztem, és átkoztam a bal- szerencsémet. Felhánytorgattam Rosának a bánya poklában töltött éveket, amikor csak róla álmodtam. Azt nem mondtam el neki, hogy egész idő alatt nem láttam más nőt, csak néhány szerencsétlen, elnyűtt, kiöregedett prosti- tuáltat, akik több jóindulattal, mint tehetséggel az egész telepet kiszolgálták. De azt elpanaszoltam, hogy durva emberek között éltem, kik törvényt nem ismernek, babot ettem, poshadt zöld vizet ittam, távol a civilizációtól éjjel- nappal csak rá gondoltam, mint templomi zászlót, úgy hordtam szívemben a képét, az adott erőt, hogy akkor is tovább kopogtassam a hegyet, ha eltűnt az ér, az év legnagyobb részében fájt a gyomrom, éjjel átfagytam, nappal hallucináltam a forróságtól, mindezt csak azért, hogy feleségül vehessem, ő meg egyszerűen elmegy, álnokul meghal nekem, mielőtt valóra váltaná ál- maimat, itt hagy vigasztalhatatlan kétségbeesésben. Szemére vetettem, hogy csupán dévajkodott velem, számon kértem tőle, hogy miért nem maradtunk soha kettesben, és hogy miért csak egyetlenegyszer csókolhattam meg. Ége- tő vágyakból és emlékekből szövögethettem csupán szerelmünket, kielégü- letlenül. A kifakult, elkésett levelek nem sugározhatták felé szenvedélyes érzéseimet, sem fájó hiányát, mert nem vagyok jó levélíró, és képtelen va- gyok papírra vetni a hangulataimat. Elmondtam, hogy a bányában töltött éveket jóvátehetetlenül eltékozoltuk, mert ha tudtam volna, hogy ilyen ke-

vés ideig marad ezen a világon, elraboltam volna a szükséges pénzt, hogy feleségül vehessem, és ékes palotát építhessek neki tengeri korallból, gyöngyből, kagylóból, oda rejtettem volna, és csak én juthattam volna be hozzá. Egyfolytában csak szerettem volna, véget nem érőn, mert ha én vi- gyázok rá, biztos nem ivott volna az apjának szánt méregből, és elélt volna ezer évig is. Meséltem neki a simogatásokról, melyeket őneki tartogattam, az ajándékokról, amelyekkel meg akartam lepni, hogy mi módon tettem volna szerelmesemmé és boldoggá. Vagyis elmondtam neki mindazt az őrültséget, amit sohasem tudtam volna kiejteni a számon, ha hall engem, és amit egyetlen asszonynak sem mondtam soha többé. Akkor éjjel úgy hittem, hogy örökre elhamvadt bennem a szerelem, a ne- vetés, az ábránd. De hát a soha többé nagyon nagy idő. Meggyőződhettem róla ebben a hosszú életben. Szinte láttam, hogy úgy nő bensőmben a harag, mint a rosszindulatú da- ganat, beszennyezi életem legszebb óráit, képtelenné tesz a gyöngédségre és az irgalomra. De az eszelős haragon túl mégis a meghiúsult vágy dúlt fel legjobban akkor éjjel, mert hiába epekedtem, sohasem cirógathattam végig Rosát, hiába kívántam, hogy behatoljak titkaiba, hogy kibontsam hajának zöld zuhatagát, és elmerüljek legmélyebb örvényeiben. Kétségbeesetten idézgettem az utolsó képet, amely megmaradt nekem róla, amint szűzi ko- porsójában a fehér bársonyfodrok között nyugszik menyasszonyi narancsvi- rággal koszorúzott feje, ujjai között rózsafüzér. Nem is álmodtam, hogy évekkel később egy futó pillanatig ugyanígy fogom viszontlátni, narancsvi- rággal és rózsafüzérrel. Alig pirkadt, visszatért az őr. Biztosan részvétet érzett a félig megfagyott őrült iránt, aki az éjszakát a temető sápadt kísértetei között töltötte. Felém nyújtotta kulacsát. – Meleg tea. Igyék egy kortyot, uram – kínálta. De visszautasítottam, durván ellöktem a kezét, és káromkodtam, aztán hatalmas léptekkel kirohantam a sírhalmok és ciprusok közül. Azon az éjszakán, amikor Cuevas doktor és a gyakornoka a konyhában kibelezték Rosa hulláját, hogy megállapítsák a halál okát, Clara nyitott szemmel feküdt a szobájában, és reszketett a sötétben. Az a szörnyű kétség mardosta, hogy a nővére azért halt meg, mert ő megjósolta. Azt hitte, hogy ahogyan gondolatának erejével a sótartót meg tudja mozdítani, ugyanúgy halált is okozhat, földrengést meg egyéb elemi csapást. Hiába vigasztalta az

anyja, hiába mondta neki, hogy nem ő idézi elő az eseményeket, legföljebb valamivel előbb tudja, hogy mi fog történni. Kétségbeesett bűntudatában Clarának az jutott eszébe, hogy ha ott lenne Rosa mellett, talán megnyugod- na. Felkelt, és mezítláb, hálóingben kilopakodott a nővérével közös háló- szobájukba, de nem találta ott az ágyban, ahol utoljára látta. Elindult hát, hogy megkeresse. Sötét csend uralkodott a házban. Anyja már mélyen aludt Cuevas doktor orvosságától, a testvérei és a cselédek korán visszavonultak. A falhoz lapulva sietett végig a nappalikon, félt és fázott. A súlyos bútorok, a vastagon redőzött függönyök, a festmények, a virágok a sötét tapétán, a kialudt lámpák árnyai a plafonon, a bólogató páfrányok a csempeoszlopo- kon mintha mind őt fenyegetnék. Észrevette, hogy a szalonból, az ajtó alatti résen fény szivárog ki, szívesen bement volna, de félt, hogy az apja vissza- zavarja az ágyba. A konyha felé vette útját, mert úgy érezte, hogy Dadus keblére bújva megvigasztalódnék. Átvágott az első udvar kaméliái és törpe- narancsfái között, átment a ház középső szalonjain, az árnyakkal teli nyitott folyosókon, ahol a gázlámpák halvány lángja egész éjjel pislákolt, hogy könnyebben ki tudjanak rohanni, ha földrengés van, és hogy elriasszák a de- nevéreket és az éjjeli bogarakat, eljutott a harmadik udvarba, a konyhák mellett, ahol a személyzet lakott. Itt a ház már nem volt olyan előkelő kül- sejű, a kutyaólak, a csirkeülők és a cselédlakások összevisszasága uralko- dott. Hátrább az istállók a kivénült lovakkal; Nívea még mindig azokkal járt, bár Severo del Valle az elsők között vásárolt autót. A konyhaajtó, az ablaktáblák, az éléskamra zárva. Clara ösztöne megsúgta, hogy valami szo- katlan történik odabent, megpróbált beleskelődni, de még az orra sem ért fel az ablakdeszkáig, ezért odahúzott egy ládát, felmászott rá, és így beleshetett a résen, mely az időtől és a nedvességtől megvetemedett ablakdeszka és a zsalugáter között keletkezett. És elé tárult a benti kép. Cuevas doktor, a jóságos, szelíd, kedves apóka, nagy szakállával és göm- bölyű pocakjával, aki őt világra segítette, aki gyermekbetegségeit, asztmás rohamait gyógyítgatta, sötét, kövér vámpírrá változott, Marcos bácsi köny- veiben látott hasonlót. Az asztal fölé hajolt, amelyen Dadus az ételeket szokta készíteni. Mellette egy ismeretlen fiatalember, sápadt, mint a hold, az inge véres, a szeme eszelős a szerelemtől. Látta a nővére hófehér lába szárát és meztelen lábfejét. Clara reszketni kezdett. Abban a pillanatban Cu- evas doktor hátrább lépett, és az egész borzalmas látvány a kislány szeme elé tárult: Rosa a márványlapon feküdt, egy mély vágással felhasították, a

beleit kirakták mellé a salátástálba. Rosa feje az ablak felé fordult, arrafelé, ahol ő leskelődött, hajának zöld folyama mint páfrány lógott le a nagy asz- talról a vörös pecsétes kőpadlóra. Bár nővére szeme csukva volt, a kislány az árnyjáték, a távolság vagy fel- izgatott fantáziája miatt esdeklő és megalázott kifejezést látott benne. Clara megdermedt a ládán, szemét sem bírta elfordítani, míg véget nem ért minden. Sokáig kémlelt a résen át, egészen átfagyott, de észre sem vette, közben a két férfi pedig teljesen kiürítette Rosát, aztán valami folyadékot fecskendeztek az ereibe, kívül-belül illatos ecetben és levendulakivonatban fürdették. Ott maradt, míg kitömték balzsamozóflastromokkal, és bevarrták hajlott kárpitostűvel. Ott maradt, míg Cuevas doktor megmosdott a mosoga- tónál, és leöblítette a könnyeit, mialatt a másik a vért és a szerveket tiszto- gatta. Ott maradt akkor is, amikor az orvos kiment, halálosan szomorú moz- dulattal bújva a kabátjába. Ott maradt akkor is, amikor az ismeretlen fiatal- ember szájon csókolta Rosát, aztán csókolta a nyakát, mellét, a combja kö- zött, és lemosta szivaccsal, ráadta hímzett ingét, elrendezte a haját, és köz- ben hangosan lihegett. Ott maradt, míg jött Dadus Cuevas doktorral, és fel- öltöztették a nővérét a fehér ruhába, ráadták a narancsvirág koszorút, me- lyet selyempapír között őriztek a lakodalmára. Ott maradt egészen addig, míg a gyakornok karjába nem vette Rosát olyan megható gyöngédséggel, amilyennel akkor emelte volna, ha az ő menyasszonya, és legelső alkalom- mal viszi át házának küszöbén. Clara nem tudott elmozdulni onnan a hajnal első fényéig. Akkor visszabújt az ágyába, és úgy érezte, hogy az egész vi- lágmindenség csendje az ő lelkére ül. A csend teljesen betöltötte, és nem is szólalt meg többé, csak kilenc év múltán, amikor bejelentette, hogy férjhez megy.

2 / A TRES MARÍAS Esteban Trueba az otthona ebédlőjében vacsorázott Férulával, a nővéré- vel, az elavult és kopott bútorok közt ültek, amelyek a távoli múltban ele- gáns viktoriánus darabok voltak, és a mindennapos zsíros levest ették, meg a minden pénteki íztelen halat. A cseléd, aki felszolgálta nekik, egész életü- kön át gondoskodott róluk, a rabszolgaság hagyománya szerint, az akkori- ban szokásos bérért. Az öregasszony jött-ment az ebédlő és a konyha kö- zött, hajlott volt és félvak, de még erélyes, méltóságteljesen hordta, vitte a tálakat. Ester Trueba asszony nem tartott a gyermekeivel. Délelőttjeit a ke- rekes székében töltötte, mozdulatlanul ülve figyelte az ablakon át az utca életét, látta, hogy az évek során hogyan züllik le az ő fiatal korában még előkelőnek számító környék. Ebéd után átköltöztették az ágyba, ahol félig ült, félig feküdt, mert ez volt az egyetlen testhelyzet, amit fájós ízületeivel úgy-ahogy elviselt; nem volt más társasága, csak az ájtatos olvasmányai, a szentek életéről és csodatételeiről szóló kegyes könyvecskék. Ott tartózko- dott másnapig, akkor újrakezdte egyhangú tengődését. Az utcára csak va- sárnap jutott ki, a házuktól kétsaroknyira eső Szent Sebestyén-templomban vett részt a misén, Férula és a cseléd tolták oda a kerekes széken. Esteban már kikapirgálta a szálkák erdejéből a hal piszkosfehér húsát, és letette tányérjára az evőeszközöket. Mereven ült, mint aki nyársat nyelt, a járása is ilyen volt, túl egyenesen tartotta magát, fejét kissé hátravetette, sandán nézett a szeme sarkából, rövidlátó tekintetében dölyf és bizalmatlan- ság keveredett; mindez kellemetlenné tette volna az arcát, de a szeme meg- lepően kedves és tiszta volt. Feszes tartása inkább alacsony, kövér emberek- hez illett volna, olyanokhoz, akik magasabbnak szeretnének látszani; de ő sovány volt, és egy méter nyolcvan centi magas. Testének minden vonala hosszúkás volt, a magasba törő keskeny sasorrától és ívelt szemöldökétől egészen a magas homlokáig, melyet hátrafésült oroszlánsörény koronázott. Nyurga volt, hosszú csontú. Keze lapátujjakban végződött. Erőteljes, nagy léptekkel, gyorsan mozgott, nagyon erősnek látszott, a mozdulataiból még- sem hiányzott a kecsesség. Harmonikus arcvonásai voltak, komor, mogorva arckifejezése és gyakori rosszkedve ellenére. Rossz természetű volt, könnyen haragra lobbant, és akkor elvesztette a fejét, már gyermekkorában

is megesett vele, hogy habzó szájjal a földre vetette magát, és dühtől fuldo- kolva rúgkapált, mint akit megszállt az ördög. Ilyenkor hideg vízbe mártot- ták, hogy észhez térjen. Később megtanulta, hogy uralkodnia kell magán, de egész életén át hirtelen haragú maradt, és nem kellett sok hozzá, hogy rettenetes dührohamban törjön ki. – Nem megyek vissza a bányába – szólalt meg. Ez volt az első mondat, amit a nővéréhez intézett, mióta az asztalnál ültek. Előző este határozta el, mert rájött, hogy semmi értelme, hogy remeteéletet folytasson a gyors meg- gazdagodás reményében. Még két évig övé a bányakoncesszió, épp elég idő ez ahhoz, hogy kitermeljék a felfedezett nagyszerű eret, és úgy gondolta, hogy még ha a munkavezető ellop is belőle egy keveset, vagy nem aknázza ki olyan alaposan, mint ő tenné, akkor sincs értelme, hogy elássa magát a sivatagban. Ekkora áldozat árán nem kívánt vagyont. Az egész élet előtte áll, hogy meggazdagodjék, ha tud, és unottan várja a halált Rosa nélkül. – Valamit dolgoznod kell, Esteban – ellenkezett Férula. – Tudod, hogy mi keveset költünk, szinte semmit, de anya gyógyszerei drágák. Esteban elnézte a nővérét. Még mindig szép nő volt, telt idomú, ovális arca akár a római madonnáké, de barackárnyalatú sápadt bőrén, árnyékos tekintetében már a beletörődés csúnyasága sejlett. Férula vállalta az ápoló- nő szerepét az anyjuk mellett. A szomszédos szobában aludt, készen rá, hogy bármely percben odarohanjon hozzá, beadja neki a kanalas orvossá- got, alátegye az éjjeliedényt, megigazítsa a párnáját. Zaklatott lelke hábor- gott. Kéjelgett a megaláztatásban, az alantas munkában, hitt benne, hogy el fogja nyerni az üdvösséget, ha elszenvedi a méltánytalanságokat, így hát szolgálatkészen tisztogatta anyja fájós lábának fekélyeit, mosdatta, elmerült pállott testszagában, nyomorúságában, vizeletének vizsgálgatásában. És amennyire önmagát gyűlölte ezekért a zavaros és be nem vallható gyönyö- rökért, ugyanúgy gyűlölte az anyját is, aki csak eszköz volt a kezében. Pa- nasz nélkül ellátta, de igyekezett ravaszul megfizettetni vele a rokkantságát. Bár sohasem beszéltek nyíltan róla, közéjük állt az a tény, hogy a lány felál- dozta az életét, hogy anyját ápolja, és vénlány maradt miatta. Férula kikosa- razott két vőlegényt, az anyja betegségét használta fel kibúvónak. Nem em- legette, de mindenki tudta. Esetlen, nyers mozdulatai voltak, és ugyanolyan rossz természete, mint a fivérének, de sorsa és női mivolta rákényszerítet- ték, hogy fegyelmezze magát, és csak a zablát harapdálja. Olyan tökéletes- nek látszott, hogy végül az emberek szentként tisztelték. Példaként emleget-

ték önfeláldozását, ahogyan Ester asszonynak szentelte életét, és ahogyan egyetlen testvéröccsét nevelte, amikor az anyjuk megbetegedett, és az apjuk is meghalt, nyomorban hagyva őket. Férula imádta Estebant, amikor az ki- csi volt. Vele aludt, fürösztötte, sétáltatta, éjt nappá téve dolgozott érte, ide- geneknek varrt, hogy megfizethesse iskoláztatását, és zokogott tehetetlen dühében, amikor Estebannak el kellett mennie egy jegyzői hivatalba írno- koskodni, mert ennivalóra sem volt elég nekik, amennyit a munkájával ke- resni tudott. Gondozta és kiszolgálta őt is, mint az anyját, és őt is gúzsba kötötte a bűntudat és a letörleszthetetlen adósságért járó hála láthatatlan há- lójával. A fiú, alighogy hosszúnadrágba bújt, kezdett elhidegülni a nővéré- től. Esteban pontosan emlékezett arra a pillanatra, amelytől kezdve baljós árnyéknak érezte a nővérét. Akkor történt, amikor kézhez kapta az első fize- tését. Elhatározta, hogy ötven centavót megtart belőle, hogy a kisgyermek- kora óta dédelgetett álmának eleget tegyen: megigyon egy bécsi kávét. Sok- szor bekukucskált a Frances Szálló ablakán, és összefutott szájában a nyál, ahogy a pincéreket leste, amint kihordták a kincsekkel teli tálcákat a fejük föle tartva; a magas kristálypoharakban tejszínhab tornyosult, cukrozott meggyel díszítve. Első fizetésével a zsebében többször is elsétált a helyiség előtt, mielőtt bemerészkedett volna. Végül félénken átlépte a küszöböt, sap- kájával a kezében bement a fényűző étterembe, ahol a kristálylámpák és stílbútorok között úgy érezte, hogy mindenki őt bámulja, ezer szem kritizál- ja kinőtt ruháját, viseltes cipőjét. Leült a szék szélére, égett a füle, és elhaló hangon rendelt a pincértől. Türelmetlenül várakozott, a tükrökben figyelte a jövés-menést, előre kóstolgatta az annyiszor elképzelt gyönyörűséget. Vég- re megjött az ő bécsi kávéja, még sokkal étvágygerjesztőbb volt, mint ahogy megálmodta, pompás, gyönyörűséges, három mézespuszedlival te- tézve. Sokáig szemlélte elbűvölten. Végül merészen kézbe vette a hosszú nyelű kiskanalat, és boldog sóhajjal belemerítette a habba. Szájában össze- gyűlt a nyál. Kész volt rá, hogy addig húzza-halassza a gyönyörűséget, amíg csak lehet, elnyújtsa akár a végtelenségig. Kavargatta, nézte, hogyan keveredik a sötét folyadék a habbal a pohárban. Keverte, kavarta... A kiska- nál vége hirtelen nekikoccant a kristálypohár falának, és a keletkezett nyílá- son át kiömlött a kávé. Rá a ruhájára. Esteban elborzadva látta, hogy a po- hár teljes tartalma ráfolyt egyetlen öltönyére a környező asztaloknál ülők nagy derültségére. A kudarctól sápadtan felállt, és ötven centavóval keve- sebb volt a zsebében, amikor kirohant a Frances Szállóból, léptei nyomát

bécsikávé-cseppek jelölték a süppedő szőnyegen. Összecsurgatva, dühöng- ve, megsemmisülten ért haza. Mikor Férula értesült az esetről, csípősen megjegyezte: „Azért történt így, mert a saját kedvtelésedre pazaroltad azt a pénzt, ami az anyád gyógyszerére kell. Isten megbüntetett érte.” Ebben a percben Esteban előtt világossá vált, hogy a nővére azért ébreszt benne bűn- tudatot, hogy ezáltal uralkodjék rajta, és rájött, hogy szabadulnia kell tőle. Amilyen mértékben sikerült kivonnia magát a gyámkodása alól, úgy nőtt Férula ellenszenve iránta. A nővére szemrehányásnak vette a szabadságát, és úgy fájt neki akár az igazságtalanság. Mikor szerelmes lett Rosába, és Férula látta, hogy szerencsétlen, és mint kisfiú korában, segítségért könyö- rög, a nyomában jár mindenütt a házban és esedezik, hogy szüksége van rá, mert meg akar ismerkedni a del Valle családdal, és kérve kérte, hogy be- széljen Rosával, hogy vegye le a lábáról Dadust, akkor Férula ismét fontos- nak érezte magát Esteban szemében. Egy ideig úgy látszott, hogy összebé- külnek. De egymásra találásuk rövid volt, nemsokára ráébredt Férula, hogy csak eszköznek kellett. Örült, amikor az öccse elment a bányába. Attól kezdve, hogy tizenöt éves korában dolgozni kezdett, Esteban tartotta fenn a házat, ezzel magára vette a felelősséget, hogy örökké ő gondoskodik róluk, de Férulának ez nem volt elég. Folyton az orra alá dörgölte, hogy neki min- dig ott kell majd maradnia az öregségtől és orvosságszagtól bűzlő falak kö- zött, bezárva, virraszthatja a beteg nyögéseit, lesheti az órát, hogy beadja az orvosságot, unatkozva, fáradtan és szomorúan, míg öccse tudni sem akar ezekről a kötelességekről. Esteban előtt ragyogó szabad jövő áll, sikerekkel teli. Megnősülhet, gyermekei születhetnek, megismerheti a szerelmet. Azon a napon, amikor azt a táviratot küldte Rosa halálhírével, Férulát mintha csiklandozták volna, szinte boldog volt. – Valamit dolgoznod kell – ismételte Férula. – Semmiben sem szenvedtek hiányt, amíg én élek – vágott vissza az öccse. – Könnyű mondani – elégedetlenkedett Férula, miközben egy szálkát piszkált ki a foga közül. – Azt hiszem, vidékre megyek, a Tres Maríasra. – De hisz az kész tönkremenés, Esteban. Mindig mondtam, hogy legjobb lenne eladni azt a földet, de te olyan makacs vagy, mint az öszvér. – A földet sohasem szabad eladni. Az az egyetlen, ami akkor is megma- rad, amikor minden más elvész.

– Ebben nem értünk egyet. A föld az csak romantikus eszme, jó üzleti szellem kell ide, azzal meggazdagszik az ember – fűzte hozzá Férula. – De te mindig is azt hajtogattad, hogy egy szép napon majd vidékre költözöl. – Most jött el ez a nap. Gyűlölöm ezt a várost. – Miért nem mondod egyenesen, hogy gyűlölöd ezt az otthont? – Azt is! – vágta rá kíméletlenül. – Bárcsak férfinak születtem volna, hogy én is mehetnék! – robbant ki Férula, gyűlölettel tele. – Én viszont nem lennék nő semmiért sem – mondta Esteban. Hang nélkül fejezték be a vacsorát. Nagyon eltávolodott egymástól a két testvér, csupán az anyjuk léte kötöt- te össze őket és a gyermekkori szeretet elmosódott emléke. Egy tönkrement otthonban, az apa erkölcsi és anyagi lezüllésének, azután az anyjuk sorva- dásának tanúiként nőttek fel. Ester asszony már nagyon fiatalon ízületi gyulladásban szenvedett, szinte megbénult, majd odáig jutott, hogy már csak nagy nehezen tudott megmozdulni, végül amikor már sehogy sem tud- ta a térdét behajlítani, élőhalottként senyvedett a tolószékben, özvegyen, vi- gasztalanul. Estebannak, ha visszagondolt a gyermek- és ifjúkorára, szűk ruhák jutottak az eszébe. Szent Ferenc kötélöve – amelynek viselésére any- jának vagy nővérének isten tudja, miféle fogadalma kényszerítette – meg a gondosan foltozott ingek és a magány. Férula öt évvel idősebb volt nála, ő mosta, keményítette két ingét, hogy mindig tisztán, rendesen járjon, és azt emlegette, hogy anyai ágról a legelőkelőbb nevet viseli, és azzal büszkél- kedhet, hogy az ősei a Limai Alkirályság nemességéhez tartoztak. Trueba csak egy sajnálatos véletlen volt Ester asszony életében, akinek már kijelöl- ték a rangjabéli házastársat, de eszeveszetten beleszeretett abba a félkegyel- műbe, abba az első generációs kivándorlóba, aki pár év alatt eltékozolta a hozományát, majd az örökségét. De Estebannak nem sok haszna volt az ősi kékvérből, ha nem tudták miből fizetni a fűszerest, és gyalog kellett a kollé- giumba mennie, mert egy centavo sem jutott villamosra. Emlékezett rá, hogy az inge alatt újságpapírba bugyolálták, úgy küldték az iskolába, mert nem volt gyapjú fehérneműje, a kabátja pedig, ahelyett hogy meleget adott volna, már csak sajnálkozást keltett, kínlódott a gondolattól, hogy az osz- tálytársai is hallják, nemcsak ő, ahogyan zörög a papír, amint a bőréhez súr- lódik. Télen egyetlen melegforrásuk az anyja szobájában álló parázstartó volt, ott gyűltek össze mindhárman, hogy takarékoskodjanak a gyertyával

és a szénnel. Nélkülözéssel, kényelmetlenséggel, szigorúsággal, végelátha- tatlan éjszakai rózsafüzérekkel, félelmekkel, bűntudattal teli gyermekkora volt. Mindebből féktelen düh és határtalan dölyfösség maradt meg a szívé- ben. Két nap múlva Esteban Trueba elutazott a tanyára. Férula kikísérte az ál- lomásra. Búcsúzáskor hidegen arcon csókolta, megvárta, míg felszáll két bronzcsatos bőrtáskájával; mikor a bányába indult, akkor vette őket, és ha az eladó igazat mondott, élete végéig ki kell hogy tartsanak. Nővére óvta, hogy vigyázzon magára, igyekezzék meglátogatni őket néha-néha, bizony- gatta, hogy hiányozni fog, de mindketten tudták, hogy évekig nem fognak találkozni, és a lelkük mélyén megkönnyebbülést éreztek. – Értesíts, ha a mama rosszabbul lenne! – kiáltotta le Esteban az ablak- ból, amikor a vonat már kattogva elindult. – Ne aggódj – válaszolta Férula, kendőjét lobogtatva a peronról. Esteban Trueba kényelmesen nekitámaszkodott a vörös bársony háttám- lának, és hálásan gondolt az angolokra, hogy első osztályú kocsikat is gyár- tottak, így aztán most úgy utazhat, mint egy úr, nem kell eltűrnie a tyúkokat, a kosarakat, a zsineggel összekötözött kartonpoggyászokat és a vadidegen gyerekek sírdogálását. Gratulált önmagának, hogy életében először úgy döntött, hogy a költségesebb utazást választja, mert ezek az apróságok kü- lönböztetik meg az urat a paraszttól. El is határozta, hogy mától kezdve, még ha rosszul menne is neki, nem sajnálja a pénzt a saját kényelmére, hi- szen az ilyen jelentéktelen dolgoktól gazdagnak érezheti magát. „Nem hiszem, hogy szegény leszek, amikor visszatérek!” – gondolt eltö- kélten az aranytelérre. Látta a középső nagy síkság tájait, amint a vonatablak előtt elsuhannak. A Kordillerák lábánál elterülő végtelen mezőket, a dúsan termő szőlőültetvé- nyeket, búzaföldeket, lucernásokat, napraforgótáblákat. Összehasonlította Észak kietlen fennsíkjával, ahol két évet vesztegelt a föld alatt, a vad hold- béli táj közepén, melynek megdöbbentő természeti szépségére nem unt rá soha, elragadtatással csodálta a sivatag és a talajszinten lévő ásványok kék, lila, sárga színeit. – Megváltozik az életem – dörmögte. Behunyta szemét, és elaludt. San Lucas állomásán szállt le a vonatról. Nyomorúságos hely volt. Abban az órában egy lélek sem járt a deszkaperonon, az időjárástól és termeszhan-

gyáktól megrongálódott fedél alatt. Odalátszott az egész völgy, az éjszakai eső áztatta földből áttetsző, szinte tapintható köd gomolygott. A távoli he- gyek a beborult ég felhőtakarójába burkolóztak, csupán a tűzhányó havas csúcsa rajzolódott ki tisztán, a gyönge téli naptól sejtelmesen megvilágított táj ellenpontjaként. Körülnézett. Gyermekkorának egyetlen boldog korsza- kában, amikor az apja még nem tette teljesen tönkre magát, belefelejtkezve az ivásba és saját szégyenébe, együtt lovagoltak ezen a vidéken. Eszébe ju- tott, hogy Tres Maríason játszott nyaranta, de annyi éve már annak, hogy kihullott az emlékezetéből, és nem ismerte fel a környéket. Kereste San Lu- cas falvát, de csak egy távoli tanyát látott homályosan a reggeli párában. Körbement az állomáson. Az egyetlen hivatalos helyiség ajtaja be volt laka- tolva. A ceruzával írt közlemény már teljesen elmosódott, képtelen volt el- olvasni. Hallotta, hogy a háta mögött kidöcög a vonat; egyre távolodott, fe- hér füstoszlop úszott utána. Magányosan állt a néma tájban. Megfogta a poggyászait, és elindult gyalog a falu felé vivő köves, agyagos ösvényen. Több mint tíz perce bandukolt már, örült, hogy nem esik, mert így is keser- vesen botorkált súlyos bőröndjeivel, de ha zápor szakadna a nyakába, rövi- desen járhatatlan sártengerré változtatná a rossz utat. Amint közelebb ért a faluhoz, észrevette, hogy néhány kémény füstöl, megkönnyebbülten sóhaj- tott, mert messziről azt hitte, hogy lakatlan az a hely, olyan romosnak és el- hagyottnak látszott. A falu szélén megállt, nem találkozott senkivel. Az egyetlen utcán sze- rény vályogházak sorakoztak, a dermedt csend úgy hatott, mintha mindez álmában történnék. Odament a legközelebbi házhoz, ablak nem volt rajta, de az ajtaja nyitva állt. Kinn hagyta a csomagjait, hangosan köszönt, és be- lépett. Sötét odúban találta magát, mely fényt csak az ajtón át kapott, eltelt pár pillanat, míg szeme megszokta a félhomályt. Két gyermeket vert észre, a döngölt földön játszottak, nagy, ijedt szemeket meresztettek rá, a hátsó udvarból egy asszony közeledett, kezét a kötényébe törülgette. Amint meg- látta őt, egy ösztönös mozdulattal elsimította a homlokába hulló hajfürtöt, hogy rendbe hozza magát. Köszönt neki, és az asszony, kezét a szája elé kapva válaszolt, fogatlan ínyét takargatta. Trueba elmagyarázta, hogy kocsit akar bérelni, de a nő mintha nem értette volna, tekintete kifejezéstelen ma- radt, csak a gyermekeit rejtette kötényének redőibe. A férfi kiment, felvette a bőröndjeit és folytatta az útját.

Már majdnem a falu végén járt, de egy teremtett lelket sem látott, kezdett elkeseredni, amikor a háta mögül patkócsattogást hallott. Roskatag kordé volt, egy favágó hajtotta. Elébe állt, hogy megállítsa a kocsist. – Elvinne-e Tres Maríasra? Jól megfizetem! – kiáltott neki. – Mi a csudát keres ott az úr? – kíváncsiskodott a favágó. – Sziklás ugar az egész, ócska senkiföldje. De elvállalta, hogy odaviszi, és segített felrakni a poggyászokat a rőzse- rakás közé. Trueba melléje ült a bakra. Néhány gyermek előóvakodott, és futottak a szekér után. Trueba magányosabbnak érezte magát, mint valaha. San Lucas falvától tizenegy kilométert döcögtek a gidres-gödrös úton, amit benőtt a gyom, amikor elébük tűnt egy fatábla a birtok nevével. Sza- kadt láncon lógott és tompán döngött, ahogy a szél az oszlophoz verte. Est- eban fülében halotti dobszónak hangzott. Egy szempillantás alatt felmérte, hogy csak egy Herkules mentheti meg Tres Maríast a végső pusztulástól. A dudva benőtte az ösvényt, és bármerre nézett, sziklák, elvadult cserjés, át- járhatatlan gaz. Nyoma sem volt a karámoknak, a szőlőültetvénynek, ame- lyekre emlékezett, és senki sem jött elébe, hogy üdvözölje. A kordé csiga- lassúsággal haladt előre az emberek vagy állatok vágta csapáson a bozót- ban. Nemsokára meglátta az udvarházat, még álltak a falak, de olyan volt, mint egy rémálom; a földön törmelék és mocsok, meg a tyúkülő összegu- bancolódott drótjai. A tetőcserepek fele összetörött, az ablakon benőtt a fo- lyófű, és befutotta a falakat. A ház körül néhány vályogkunyhó, sem abla- kuk, sem meszelés rajtuk, szalmafedelük feketéllett a koromtól. Két dühös eb acsarkodott az udvarban. A kordé nyikorgása és a favágó káromkodása kicsalogatta a kunyhók la- kóit, lassanként előbújtak. Csodálkozva, bizalmatlanul bámulták az érkező- ket. Tizenöt éve a hírét sem hallották a gazdának, így arra a következtetésre jutottak, hogy egyszerűen nem létezik. Abban a szálas, tekintélyt parancso- ló férfiban nem ismerhették fel azt a gesztenyebarna fürtös gyermeket, aki sok-sok éve ott játszott az udvaron. Esteban végignézett rajtuk, ő sem emlé- kezett egyikükre sem. Nyomorúságos csoportot alkottak. Meghatározhatat- lan korú nők, bőrük repedezett, cserzett, kifakult rongyokban, mezítláb to- porogtak, némelyikük nagy hassal. Több mint egy tucat különböző korú gyermeket számolt össze. A kisebbek pőrén ácsorogtak. Az ajtókban újabb arcok jelentek meg, de nem mertek kijjebb jönni. Esteban intett nekik, de senki sem válaszolt a köszönésére. Egy-két apróság az anyja mögé bújt.

Esteban leszállt a szekérről, leemelte a bőröndjeit, és pénzt nyomott a fa- vágó markába. – Ha kívánja, megvárom az uraságot – mondta az ember. – Nem. Itt maradok. Odament a házhoz, lökött egyet az ajtón, és belépett. Elég világos volt, mert a reggeli fény beszivárgott a leszakadt zsalugátereken, és ahol hiány- zott a cserép, a tető lyukain. Por és pókháló borított mindent, a teljes elha- gyatottságból világosan látszott, hogy a béresek még a lábukat sem merték betenni az évek óta üresen álló udvarházba, nemhogy a viskójuk helyett be- telepedtek volna a gazda házába. Hozzá sem értek a bútorokhoz, ugyanott álltak, ahol gyermekkorában, de csúnyábbak, gyászosabbak, roskatagabbak voltak, mint ahogy emlékezett rájuk. Az egész házban szőnyegként terült el a gyom, a poros, száraz avar. Dohos szag volt, mint egy sírboltban. A so- vány kutya dühösen megugatta, de minthogy Esteban Trueba rá sem fütyült, végül is belefáradt, ledőlt a sarokba, és bolhászkodott. Csomagjait az asztal- ra rakta, és kiment, hogy körbejárja a házat, küzdött a levertség ellen, mely egészen a hatalmába kerítette. Egyik helyiségből a másikba ment, látta, hogy az idő vasfoga mindent megrágott, szegénység, piszok vette körül, be- látta, hogy a bányánál is mélyebb verembe került. A konyha tágas, zsírtól mocskos helyiség volt, magas falai feketéllettek a fa- és szénfüsttől, a pené- szes, romos vályogba vert szögeken vaslábasok és rézserpenyők lógtak, ti- zenöt éve nem használták, meg sem érintették őket. A hálószobákban álló ágyakat és az ovális tükrű hatalmas szekrényeket még a régi világban vásá- rolta az apja, a derékaljakban szétrohadt a gyapjú, nyüzsögtek bennük a nemzedékeken át ott fészkelő férgek. A kazettás mennyezet mögött patká- nyok mocorgását hallotta. Azt sem tudta megállapítani, hogy fa- vagy kő- padló van-e, mert úgy rátapadt a mocsok, hogy sehol sem látszott. A búto- rokat is vastag szürke por takarta. A hajdani szalonban még ott állt törött lábbal a német zongora, a megsárgult billentyűk olyan hangot adtak, mint egy lehangolódott csembaló. A polcokon néhány megpenészedett, olvasha- tatlanná mállott könyv búsult, a földön nagyon régi képesújságok hevertek, melyeket szétszórt a szél. A karosszékek rugói kiálltak, és patkány fészkelt ott, ahol valaha az anyja kötögetett, mielőtt a csúz horgassá görbítette az uj- jait. Amikor körútját befejezte, Esteban tisztábban látott. Tudta, hogy titáni munka áll előtte, mert ha a házat ilyen elhanyagolt állapotban találta, nem

remélhette, hogy a birtok többi része különbül fest. Egy pillanatra kísértést érzett, hogy fogja a két bőröndöt, felrakja őket a szekérre, és visszamegy oda, ahonnan jött, de rögvest elvetette ezt a gondolatot, mert eszébe jutott, hogy ha valami enyhítheti egyáltalán a Rosa elvesztése óta a bensőjét mar- dosó kínt és dühöt, akkor az csakis az lehet, hogy inaszakadtáig dolgozik ezen a tönkrement birtokon. Levetette a kabátját, vett egy nagy lélegzetet, aztán kiment az udvarra, ahol még mindig ott állt a favágó, és a falusi népek szokásos félénkségével, tőle tisztes távolságra ott voltak az összegyűlt ura- dalmi cselédek is. Kíváncsian méregették egymást. Trueba pár lépést tett fe- léjük, erre az egész csapat alig észrevehetően hátrált; végigjártatta szemét a toprongyos parasztokon, és megpróbált rámosolyogni a koszos, taknyos gyermekekre, a csipás öregekre, az elfásult asszonyokra, de inkább fintor lett az, mint mosoly. – Hát a férfiak hol vannak? – kérdezte. Az egyetlen fiatal férfi előrelépett. Egyidős lehetett Esteban Truebával, de idősebbnek látszott. – Elmentek – mondta. – Hogy hívnak? – Második Pedro García, uram – válaszolta. – Mától én vagyok a gazda. Vége a henyélésnek. Dolgozni fogunk. Aki- nek nem tetszik, jobb, ha azonnal szedi a sátorfáját. Aki marad, nem fog szűkölködni, de törnie kell magát. Nem tűrök lustákat, sem arcátlan népsé- get, megértették? Csak bámultak rá, csodálkozva. Felét sem értették a szónoklatnak, de ahogy meghallották, felismerték benne a gazda hangját. – Értettük, gazda – mondta Második Pedro García. – Nincs hová men- jünk, mindig itt éltünk. Maradunk. Egy kisfiú leguggolt, és kakálni kezdett, egy rühös kutya odament szima- tolni. Esteban utálkozva megparancsolta, hogy vigyék onnan a gyereket, mossák fel az udvart, öljék meg a kutyát. Így kezdődött el az új élet, amely- nek az idő múlásával el kellett volna feledtetnie vele Rosát. Senki sem verheti ki a fejemből, hogy jó gazda voltam. Mindenki elhinné nekem, aki akkoriban látta volna Tres Maríast, amikor nyomorúságos pusz- ta volt, és megnézné most, mikor mintagazdasággá fejlesztettem. Ezért nem tudom elfogadni, ha az unokám az osztályharc meséjével jön nekem, mert ha jól meggondoljuk, azoknak a szegény parasztoknak sokkal rosszabbul

megy ma, mint ötven évvel ezelőtt. Olyan voltam, mintha az apjuk lettem volna. A földreformmal mi mindnyájan rosszul jártunk. Minden összegyűjtött pénzemet, amit azért kuporgattam, hogy elvehes- sem Rosát, és azt is, amit a munkavezető küldött a bányából, arra fordítot- tam, hogy kivakarjam Tres Maríast a nyomorból, de mégsem a pénz men- tette meg azt a földet, hanem a munka és a szervezés. Híre járt, hogy új gaz- da van Tres Maríason, hogy ökrökkel termeljük ki a köveket, és felszántjuk az ugart, hogy bevethessük. Hamarosan szállingózni kezdtek az emberek, napszámosnak jelentkeztek, mert rendesen fizettem nekik, és bőven kaptak enni. Állatokat vettem. Az állatok szentek voltak előttem, egyet sem vág- tunk le, még ha egész éven át egy falat hús sem került a hasunkba, akkor sem. Nőtt az állatállomány. Csoportokat szerveztem, és ha a szántóföldön befejeztük a munkát, az udvarház újjáépítésén dolgoztunk. Asztalosok, kő- művesek híján mindenre nekem kellett megtanítani őket, a kézikönyvek se- gítségével, amiket azért vettem. Még vízvezetéket is építettünk, megjavítot- tuk a tetőt, mindent kimeszeltünk, és addig takarítottunk, míg kívül-belül nem ragyogott a ház. A bútorokat szétosztottam a cselédek között, kivéve az ebédlőasztalt meg a kovácsoltvas ágyat, amely a szüleimé volt, mert azt még a molyok sem tudták tönkretenni, amik pedig mindent megrágtak. Így éltem ott, abban az üres házban, csak ez a két bútor volt benne, meg néhány láda, azokat használtam, míg Férula a kérésemre új bútorokat nem küldött a fővárosból. Nagy, nehéz, fényűző darabok voltak, és olyan tartósak, hogy több nemzedéket kiszolgálhattak, igazi vidéki bútorok voltak, bizonyság rá, hogy csak a földrengés tudta elpusztítani őket. A fal mellé állíttattam min- den darabot, mert nem ízlésesen, hanem elsősorban kényelmesen akartam berendezkedni, és amint a ház lakályos lett, elégedettnek éreztem magam, és kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy sok éven át, talán egész éle- temben Tres Maríason maradok. A cselédasszonyok váltották egymást az urasági ház szolgálatában, ők gondozták a kertet is. Nemsokára kinyíltak az első virágok az ágyásokban, saját kezűleg jelöltem ki a helyüket, és csaknem ma is minden ugyanúgy van. Abban az időben az emberek mukkanás nélkül dolgoztak. Azt hiszem, a jelenlétem bizonyos biztonságérzetet adott nekik, és azt is látták, hogy las- sanként termékeny lesz a föld. Egyszerű, jó nép volt, nem akadt köztük lá- zongó. Való igaz, hogy nagyon szegények és tudatlanok voltak. Mielőtt megérkeztem, csak a kis családi parcellájukat művelték meg, azzal is beér-

ték, pedig épp csak annyi termett, hogy ha semmiféle katasztrófa nem súj- totta őket, hát nem haltak éhen, de ha szárazság, fagy, pestis, hangya- vagy csigavész támadt, akkor bizony keserves világ volt arrafelé. Velem mindez megváltozott. Sorra felújítottuk a legelőket, újjáépítettük a tyúkólakat, az is- tállókat, fokozatosan kialakítottuk az öntözéses rendszert, segítségül hívtuk a tudományt, hogy megóvjuk a vetést az időjárás szeszélyétől. De nem volt könnyű élet. Nagyon keményen gürcöltünk. Néha bementem a faluba, állat- orvost hoztam, aki végigvizsgálta a teheneket, a tyúkokat, és egyúttal meg- nézte a betegeket is. Nem mintha azt tartottam volna, hogy ha az állatorvos tudománya elég az állatoknak, hát érjék be vele a szegények is, ahogyan az unokám szokta hajtogatni, ha ki akar hozni a sodromból. Úgy állt a helyzet, hogy azon az isten háta mögötti vidéken nem lehetett orvost szerezni. A pa- rasztok mindig az indián varázslóhoz fordultak, aki ismerte a gyógyfüvek hatását, és hittek a ráolvasásban is. Sokkal jobban, mint az állatorvosban. A szülő nők imádsággal és a szomszédasszonyok segítségével hozták világra gyermeküket, és legfeljebb még a bábát hívták el, de ő szinte sohasem érke- zett meg idejében, mert szamárháton kellett utaznia, de mégis hozzá fordul- tak, akár egy gyermeket, akár egy harántfekvésű borjút kellett világra segí- teni. Azokat a nagyon súlyos betegeket, akiket nem gyógyított meg a javas- asszony semmiféle varázslata, sem az állatorvos kanalas orvossága, Máso- dik Pedro García vagy én szekéren beszállítottuk az apácák kórházába, ahol néha akadt egy ügyeletes orvos, aki segített nekik meghalni. A halottakat az elhagyatott plébánia mellett temettük el, a vulkán lábánál, ahol azóta kiépült egy igazi temető. Évente egyszer vagy kétszer szereztem egy papot, aki megáldotta a házasságokat, az állatokat, a gépeket, megkeresztelte a gyer- mekeket, és legalább utólag elmondott egy imát a holtakért. Nem volt más mulatság, csak a disznók és a bikák kiherélése, a kakasviadal, az ickázás, no meg azok a hihetetlen históriák, amelyeket az öreg Pedro García mesélt, nyugodjék békében. Ő volt Második Pedro apja, és azzal büszkélkedett, hogy a nagyapja egy sorban harcolt azokkal a hazafiakkal, akik a spanyolo- kat kiebrudalták Amerikából. Megtanította a gyerekeket, hogyan kell véde- kezni a betegségek ellen: szerezzenek néhány pókcsípést, és igyák meg a terhes asszonyok vizeletét. Csaknem annyi gyógyfüvet ismert, mint a javas- asszony, de amikor alkalmazni kellett őket, összezavarodott, és így bizony elkövetett néhány jóvátehetetlen hibát. Hanem a foghúzásban, ami igaz, az igaz, felülmúlhatatlan volt, tódultak is hozzá az egész környékről, valami

vörösboros és az atyaisten tudja, miféle keveréket használt, amitől a páciens hipnotikus álomba merült. Nekem sem fájt egy csöppet sem, amikor kihúzta a zápfogamat, ha élne, ma is ő lenne a fogorvosom. Nagyon hamar megszerettem a vidéki életet. A legközelebbi szomszéda- im is elég messze laktak, még ha lovon mentem, akkor is, de hát nem is igen vágytam én társaságra, kedveltem a magányt, és egyébként is mindig akadt tennivalóm. Lassanként vademberré váltam, még beszélni is elfelej- tettem, a szókincsem elszegényedett, de parancsolgatni, azt tudtam. Kibújt belőlem az ördög, hiszen mindig is rossz természetem volt, és ott nem kel- lett senki előtt megjátszanom magam. Mindentől dühbe gurultam, tüzet okádtam, ha a gyerekek a konyhák körül settenkedtek, hogy kenyeret csen- jenek, ha a tyúkok az udvaron lármáztak, ha verebek lepték el a kukoricást. Mikor bitang rosszkedvemben már alig bírtam magammal, fogtam magam és elmentem vadászni. Már jóval pitymallat előtt felkeltem, puska és tarisz- nya a vállra, és fogolyhajtó kutyámmal elindultunk a szürkületben. Szeret- tem vágtázni a sötétben, élveztem a csípős hajnalokat, a hosszú lesállást, a csendet, a lőpor és a vér szagát, a tompa ütést a vállamon, amikor elsütöt- tem a puskát, szerettem nézni a meglőtt, kapálódzó állatot, mindez meg- nyugtatott, és amikor sárosan, holtfáradtan visszatértem a vadászatról négy girhes nyúllal és pár agyonlyuggatott fogollyal a tarisznyámban, amelyeket meg sem lehetett főzni, elégedett voltam, és megkönnyebbültem. Ha azokra az időkre gondolok, nagyon elszomorodom. Olyan gyorsan el- múlt az élet. Volt ugyan néhány tévedésem, amiket ma már nem követnék el, ha újrakezdhetném, de lényegében nem bántam meg semmit. Igen, jó gazda voltam, kétség sem térhet hozzá. Az első hónapokban Esteban Truebát úgy lekötötte a csatornaépítés, a kút fúrása, a földek megtisztítása a kövektől, a tyúkólak és istállók kijavítása, hogy nem jutott ideje a töprengésre. Mindig kimerülten feküdt le és hajnal- ban kelt, a konyhában kapta be sovány reggelijét, és kilovagolt, hogy ellen- őrizze a munkát a földeken. Csak alkonyatkor tért meg. Akkor rendesen megvacsorázott, mert naponta csak egyszer evett meleg ételt, egyedül a ház ebédlőjében. Az első hónapokban mindennap megfürdött és átöltözött va- csora előtt, mert azt hallotta, hogy az angol telepesek is így csinálják, még Ázsia és Afrika legtávolibb zugában is ügyelnek rá, hogy megőrizzék mél- tóságukat és tekintélyüket. Felvette a legjobb ruháját, megborotválkozott, és lejátszotta a gramofonon a kedvenc operaáriáit, mindennap ugyanazokat.