Nicci French - Legdrágább szerelmem

Nicci French: Killing Me Softly Copyright © 1999 by Nicci French Hungarian translation © Lakatos Anna, 2014 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Nicci French: Killing Me Softly Warner Books, Inc., USA, 2000 Fordította: Lakatos Anna Magnólia Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A borítót tervezte: Demeter ZsuzsaA kötetet tervezte: Magnólia Szerkesztő: Fehér Ildikó Korrektor: Horváth KrisztinaKészült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2014-ben Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató Műfaj: lélektani krimi

Kerstinek és Philipnek

Tudta, hogy hamarosan meg fog halni. És valahol mélyen,homályosan azt is érezte, nem kellene elfogadnia a halált.Tennie kéne valamit, hogy megmeneküljön, de képtelen voltkigondolni, mit. Talán ha megértené, mi történt! Ha legalábbenyhülne a szél meg a havazás! Olyan régóta ostromolták azelemek, hogy már alig tudott különbséget tenni a hidegsüvöltése és az arca sajgása között. Állandósult a küzdelem, avégső erőfeszítés, hogy oxigénhez jusson a ritka levegőből,nyolcezer méterrel a tengerszint fölött; nem embernek valóhely. Az oxigénpalackjai hosszú ideje kiürültek, a szelepekelfagytak, a maszk már csak teher volt. Percekbe vagy inkább órákba telhet. De a reggelbeköszönte előtt halott lesz. Nem baj. Elálmosodott, megnyugodott. Érezte, hogy aszélfogó nejlonból, Gore-Texből, gyapjúból éspolipropilénből álló ruharétegek alatt a normálisnál kétszergyorsabban dobog a szíve, kétségbeesetten dörömböl amellkasában, mint rab a cellában. Az agya azonban ellustult,álmodozó lett. Ami hiba, mert ébren kell maradniuk,mozogniuk kell, amíg meg nem mentik őket. Tudta, hogy felkellene ülnie, állnia, dühödten csapkodnia kellene a két kezét,fel kellene ébresztenie a társait. De valahogy túlságosan is jólérezte magát. Jó volt végre feküdni és pihenni. Nagyonhosszú ideje kínozta a fáradtság. Már nem fázott, és ettől megkönnyebbült. Lenézett akesztyűből kibújt, furcsa szögben heverő kezére. Korábbanlila volt, de amint kíváncsian előredőlt, látta, hogy mostviaszfehér. Különös, szomjasnak kellene lennie. A

zubbonyában lévő üveg befagyott, haszontalanná váltszámára. És ugyan hó vette körül, de az ugyanolyanhaszontalan volt. Mindez majd nem viccesnek tűnt.Szerencsére nem orvos, mint Francoise. Hol van a nő? Amikor a kötél végéhez értek, a hármashágótáborban kellett lenniük. Francoise előrement, azóta nemlátták. A többiek együtt maradtak, körbe-körbe bolyongtak,teljesen elveszítették az irányérzéküket, fogalmuk sem voltróla, a hegynek mely pontján vannak, ésreménytelenségükben befészkelték magukat ebbe amélyedésnek alig nevezhető résbe. Ám valamire emlékezniekellett volna, egy tárgyra, amely elveszett az elméjében, ésnemcsak azt nem tudta, hol van, hanem azt sem, hogy mi az. Még a lábáig sem látott el. Amikor aznap reggelelindultak, a hegység csillogott a ritka levegőben a szirtekenmegtörő erős napfénytől, amely visszaverődött a kékesfehérjégpáncélról, és a fájó fejüket hasogatta; lépésről lépésrehaladtak a felfelé emelkedő jégtengeren a csúcs irányába.Majd néhány gomolyfelhő úszott feléjük, azután hirtelenörvényleni kezdett a kőkemény hó. Mozgást hallott maga mellett. Még valaki eszméleténélvolt. Nagy nehezen a másik oldalára fordult. Piros zubbony,tehát Peter az. Az egész arcát vastag, szürke jégréteg borítja.Semmit sem tehet érte. Egy csapathoz tartoztak, de most mármindenki a saját külön világában létezik. Azon töprengett, ki haldoklik még a hegyoldalon. Mindenbalszerencsésen alakult. És nem volt mit tenni. A síruhájábanlévő fogkefetartóban őrzött egy fecskendőt, melyben a

légzést könnyítő dexametazon volt, de a fecskendőmegszerzése meghaladta az erejét. Még arra sem volt képes,hogy lecsatolja a hátizsákját. Egyébként is, mit tehetne? Hovámehetne innen? Jobb, ha vár. Meg fogják őket találni.Tudják, hol vannak. Miért nem értek még ide? A hátrahagyott világ, a korábbi élet, a hegység, mindeltompult tudata felszíne alá süllyedt, végül csak egyetlenemlék maradt. Tudta, hogy az oxigénhiányos levegőbenfekve töltött minden percben több millió agysejtje pusztul el.Az elméje parányi józan darabja ijedten figyelte ahaldoklását, önsajnálat és rettegés kerítette hatalmába. Aztkívánta, bárcsak mielőbb véget érne. Csupán aludni akart. Ismerte a meghalás folyamatának állomásait. Szintekíváncsian figyelte, hogyan tiltakozik a teste a Chungawatcsúcsa alatti utolsó gerincen uralkodó körülmények ellen:fejfájás, hasmenés, légszomjas zihálás, kéz- és bokadagadás.Tudta, hogy többé képtelen a világos gondolkodásra. Talánhallucinációi lesznek, mielőtt meghal. Tudta, hogy fagyásokvannak a kezén és a lábán. A megperzselődött tüdején kívülazonban egyetlen porcikáját sem érezte. Mintha lassanelernyedő testében bizonytalanul pislákoló elméje maradtvolna fenn utolsónak. Arra várt, hogy még egyet villanjon, éskialudjon. Kár, hogy nem jutott fel a csúcsra. Párnának érezte melléna havat. Tomas meleg volt. Békés. Mi romlott el? Pedig olyanegyszerűnek tűnt minden! Valamire emlékeznie kellett,valami rosszra. Volt egy rossz elem. A kirakójáték egyikdarabja nem illett a képbe. Behunyta a szemét. Jótékonyan

hatott rá a sötétség. Milyen sűrű volt az élet! Mennyierőfeszítés! És miért? Semmiért. Csak emlékeznie kell. Haeszébe jut, semmi sem számít. Legalább a szél bömböléseabbamaradna! Ha legalább gondolkodni tudna! Igen,megvan! Ostobaság, és egyszerű, de megértette.Elmosolyodott. Érezte, hogy beborítja a hideg, és üdvözli asötétségben. Mozdulatlanul ültem a kemény támlájú székben. Égett atorkom. Szédültem a hunyorgó neontól. A kettőnk közöttlévő asztalra tettem a kezemet, kissé összeérintettem azujjhegyeimet, és igyekeztem egyenletesen lélegezni. Micsodahelyen ér véget ez az egész! Körülöttünk telefonok csöngtek, beszélgetések zaja alevegőben, mint valamiféle furcsa elektrosztatikus töltés.Emberek jöttek-mentek körülöttünk, egyenruhás férfiak ésnők. Időnként felénk néztek, de nem tűntek kíváncsinak.Miért is kellett volna annak lenniük? Annyi mindent láttakmár, én pedig csak egy átlagos nő voltam, akinek piros azarca, és felszaladt a szem harisnyáján. Ki tudhatta volna?Sajgott a lábam a nevetséges magas szárú cipőben. Nemakartam meghalni. Byrne detektívfelügyelő tollat ragadott. Igyekeztemösszeszedni magam, és megpróbáltam rámosolyogni.Türelmesen figyelt, összehúzta a szemöldökét, én pediglegszívesebben felkiáltottam volna: Kérem, mentsen meg!Olyan régen kiabáltam utoljára rendesen. Ha elkezdem, talánabba se hagynám.

– Emlékszik, hol tartottunk? – kérdezte.Ó, igen, emlékeztem! Mindenre emlékeztem!

EGY – Alice! Alice! Elkésel. Ébresztő! Szelíd tiltakozó morgást hallottam, és kissé csodálkozvajöttem rá, hogy tőlem származik. Odakint hideg volt és sötét.Mélyebbre fúrtam magam a feltornyozott ágyneműbe, ésösszeszorított szemmel védekeztem a sápadtan hunyorgó télifény ellen. – Kelj föl, Alice! Jake-nek borotvahabszaga volt. A gallérja alatt lazánmegkötve a nyakkendő. Új nap. A párok mindig az aprószokások által csiszolódnak össze, nem a nagy elhatározás adöntő. Belerázódunk a mindennapi kerékvágásba, betöltjükaz együttélés során a különböző családi szerepeket. Jake megén mindenkinél jobban ismertük egymás heppjeit. Tudtam,hogy a kávét több tejjel szereti, mint a teát, ő pedig tudta,hogy én csak parányi tejet kérek a teába, és semennyit akávéba. A nehéz irodai napok végén képes volt kitapintani abal lapockám közelében kialakult kemény csomót. Miattanem tettem gyümölcsöt a salátába, ő pedig miattam nem tettbele sajtot. Mi mást akarhattunk volna még egy kapcsolattól?Kezdtük megszokni, hogy egy pár vagyunk. Korábban senkivel nem éltem együtt – jobban mondva pár– kapcsolatban nem –, így számomra érdekes voltmegtapasztalni, ahogy kialakulnak a szerepek. Jake mérnöklévén mindent tudott a falaink mögött és a padlónk alatt

húzódó vezetékekről meg csövekről. Egyszer azt mondtamneki, szerintem egyedül azt kifogásolja a lakásunkban, hogynem saját maga építette valami zöld környéken, és nem cáfoltmeg. Nekem biokémikus végzettségem volt, ami aztjelentette, hogy én húztam ágyat, és én vittem ki a szemetet.Ő javította a porszívót, de én használtam. Én mostam ki akádat, kivéve, amikor ott borotválkozott. Azért meghúztam ahatárokat. Furcsamód Jake vasalt mindent. Azt mondta, az emberekmár nem tudják, hogyan kell inget vasalni. Szerintem ezmélységes ostobaság, és talán megsértődtem volna, de elégnehéz megsértődni, amikor az ember itallal a kezében, fekvenézi a tévét, miközben a másik vasal. Ő megvette az újságot,én a válla fölött olvastam, ami idegesítette. Mindkettenvásároltunk, bár én mindig lista alapján, amelyenkipipálgattam a tételeket, ő pedig ötletszerűen és sokkalpazarlóbban. Ő olvasztotta le a hűtőt. Én öntöztem anövényeket. És ő hozott nekem minden reggel egy csésze teátaz ágyba. – Elkésel. Tessék, a teád, pontosan három perc múlvaindulok. – Utálom a januárt – közöltem. – Ugyanezt mondtad a decemberről is. – A január olyan, mint a december. Csak épp karácsonynélkül. Kiment. Kapkodva lezuhanyoztam, és zabpehelyszínűnadrágkosztümbe bújtam, amelynek térdig ért a kabátja.Megfésülködtem, majd laza kontyba fogtam a hajamat. –

Csinos vagy – dicsért meg Jake, amikor beléptem akonyhába. – Új? – Ezer éve megvan – füllentettem, és újabb,ezúttal langyos teát töltöttem magamnak. Közös esernyő alatt, pocsolyákat kerülgetve mentünk ametróhoz. A forgókeresztnél megcsókolt, a hóna alá csapta azernyőt, és megszorította a vállamat. – Viszlát, drágám! – búcsúzott, és abban a pillanatban arragondoltam, el akar venni. Azt akarja, hivatalos házaspárlegyünk. Ennek a megdöbbentő ötletnek a hatása alattelfelejtettem válaszolni neki. Nem vette észre, és amozgólépcsőre lépve beleveszett az esőkabátos embereksüllyedő tömegébe. Nem nézett vissza. Mintha már házasoklennénk. Nem akartam elmenni a megbeszélésre. Szinte fizikailagképtelennek éreztem rá magam. Előző este sokáigkimaradtam Jake-kel, vacsoráztunk. Éjfél után értünk haza,egy órakor kerültem ágyba, és volt vagy fél három, mire el isaludtam. Évforduló volt, az első évfordulónk. Bár nemegészen, de nincs sok évfordulónk. Időnként megpróbáltukfölidézni az első találkozásunkat, de soha nem sikerült.Régóta éltünk ugyanabban a közegben, mint az azonos kaptárkörül szálldosó méhek. Nem emlékeztünk rá, mikor lettünkbarátok. Volt egy változó összetételű baráti társaság, és egyidő után olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy ha valaki aztkéri, írjam le a három-négy vagy négy-öt legjobb barátomnevét, akkor Jake-é biztosan szerepelt volna a listán. De sohasenki nem kérte. Mindent tudtunk egymás szüleiről, iskolai ésszerelmi életéről. Egyszer borzalmasan berúgtunk, amikor

elhagyta a barátnője; a Regent’s Parkban ültünk egy fa alatt,és hol pityeregve, hol nevetgélve, de mindenképpenérzelgősen osztoztunk egy fél üveg whiskyn. Biztosítottamróla, hogy a lányt érte veszteség, ő pedig csuklóit, és azarcomat simogatta. Jókat nevettünk a másik viccein,egymással táncoltunk a bulikon, de lassú számokra soha;egymáshoz fordultunk pénzért, vigasztalásért és tanácsért.Egyszóval társak voltunk. Mindketten emlékeztünk viszont az alkalomra, amikor elsőízben feküdtünk le egymással. Előző év január 17-én történt.Szerdán. Páran késő esti moziba készültünk, de hol ez, hol azmondta le, és mire az épülethez értünk, csak mi kettenmaradtunk, Jake meg én. A film közben egyszer csakegymásra néztünk, és szégyenlősen elmosolyodtunk. Hirtelenmindketten úgy éreztük, hogy afféle randevún vagyunk.Talán egyaránt kételkedtünk benne, jó ötlet-e. A film végén azt javasolta, menjek föl hozzá egy italra.Hajnali egy körül járt az idő. Volt egy csomag füstölt lazac ahűtőjében, kenyeret pedig maga sütött – ettől nevethetnékemtámad. Legalábbis visszatekintve mulatságosnak találom,ugyanis azóta soha nem sütött egyetlen veknit vagy bármimást sem. A jelszavunk: házhoz szállítás, kényelem.Mindenesetre amikor legelőször megcsókolt, tényleg csakegy hajszál hiányzott, hogy elnevessem magam, mert azegész olyan furcsának, csaknem vérfertőzésnek tűnt, hiszenaddig a legközelebbi barátok voltunk. Ahogy láttam az arcátaz enyémhez közeledni, furcsamód idegenszerűvé váltak azismerős vonásai; mosolyogni akartam vagy elhúzódni,

valamit tenni, hogy megtörjem azt a hirtelen komolyságot, azújfajta csendet közöttünk. De a következő pillanatban márhelyénvalónak éreztem, mintha hazaértem volna. Időnkénttiltakoztam ugyan az állandóság érzése ellen: mi lesz atervezett külföldi munkámmal, a kalandozásokkal, aszemélyiségem formálásával? Aztán arra gondoltam, hogymár majdnem harminc vagyok, és ennyi az életem? Majdmindezt leráztam magamról. Tudom, hogy a párok számára komoly döntés, amikorösszeköltöznek. Ez is olyan állomás az életben, mint agyűrűváltás vagy a meghalás. Velünk nem ez történt.Egyszerűen csak kezdtem odaszokni. Jake kiutalt nekem egyfiókot, hogy legyen hol tartanom a fehérneműt meg aharisnyát. Azután ott maradt egy alkalmi ruha.Hajkondicionálót meg szemceruzákat hagytam afürdőszobában. Ahogy teltek-múltak a hetek, egy szép naponészrevettem, hogy a videók felének dobozán az én írásommalszerepel a film címe. Ha ugyanis nem írjuk rájuk, mittartalmaznak, legalább kis betűkkel, soha nem találjuk, amitmeg akarunk nézni. Egy napon Jake megkérdezte, van-e értelme a lakbértfizetnem, hiszen soha nem tartózkodom a lakásomban.Hímeztem-hámoztam, gyötrődtem, és nem tudtam dönteni.Azután megjelent Julie, az unokahúgom, nyári munkát vállaltaz egyetem megkezdése előtt, és felajánlottam neki, lakjonnálam. Még több holmimat el kellett tehát vinnem, hogy eléghelye legyen. Majd augusztus végén – egy forró vasárnapkora estéjén, amikor egy sörözőben üldögélve a folyó

túlpartján lévő Szent Pál-katedrálist néztük – Juliefolyamatosan arról beszélt, hogy állandó lakóhelyet keres, énpedig azt javasoltam, maradjon nálam. Szóval Jake meg énegyütt voltunk, és az a nap lett az egyetlen évfordulónk,amikor először feküdtünk le egymással. De az ünneplésnek megvolt az ára. Ha az ember nem akarelmenni egy tárgyalásra, és attól tart, hogy alulmúlja sajátmagát, vagy méltatlan helyzetbe kerül, akkor legalább legyenfrissen vasalt a ruhája, és időben érjen oda. Ezek aszempontok éppenséggel nem szerepeltek a menedzserektízparancsolatában, de azon a komor reggelen, amikor a teánkívül semmivel sem tudtam szembenézni, a túlélési stratégiarészének tűntek. A metróban megpróbáltam összeszedni agondolataimat. Jobban elő kellett volna készülnöm, illettvolna jegyzeteket gyártanom meg ilyesmi. Állva maradtam,abban bíztam, így nem gyűröm össze a kosztümömet.Néhány udvarias férfi át akarta adni a helyét, és kínosanérintette őket, hogy nem fogadtam el. Talán azt hitték,világnézeti oka van. Milyen eseményre készültek vajon az utastársaim?Lefogadtam, hogy nem olyan különösre, mint én. Egy jónevű multinacionális gyógyszergyártó cég egyik részlegénekirodájába tartottam, hogy megbeszélésen vegyek részt; atárgyalás oka egy bizonyos apró, műanyagból és rézbőlkészült tárgy, amely úgy néz ki, mint valami New Age stílusúmelltű, de valójában egy új méhen belüli fogamzásgátlóeszköz prototípusa.

Láttam Mike-on, a főnökömön a zavart, dühöt,elkeseredést, hogy megrekedt a Drakon GyógyszerészetiVállalat Drakloop IV nevű spiráljának (méhen belülifogamzásgátló eszközének, IUD-jének) a fejlesztése. Azeszköz forradalmasítani fogja a méhen belülifogamzásgátlókat, ha egyszer kikerül végre alaboratóriumból. Hat hónappal azelőtt vettek be a projektbe,de fokozatosan teljesen lekötötte minden energiámat; aköltségvetési tervek, az értékesítési feladatok, a deficitek, aklinikai vizsgálatok, a versenytárgyalási kiírások, a részleg-és a régiószintű megbeszélések, valamint a megbeszélésekrőltartott megbeszélések bürokratikus ingoványa, meg adöntéshozatali folyamat egész lehetetlen fölépítése. Már-márelfelejtettem, hogy tudós vagyok, aki a női termékenységgelkapcsolatos projektben dolgozik. Eredetileg azért fogadtam elaz állást, mert életre szóló hivatásnak tűnt, hogy egy efféletermék kifejlesztésével és eladásával kell foglalkoznom. Ezen a csütörtök reggelen Mike látszólag csak mogorvavolt, én azonban veszélyesnek minősítettem a hangulatát.Olyan volt, mint egy régi, második világháborús rozsdásakna, amelyet partra vetett a víz. Ártalmatlannak tűnik, de akirossz helyen ér hozzá, azt felrobbantja. Én semmiképpen semakartam az áldozata lenni. A résztvevők lassan bevonultak a konferenciaterembe. Énmár leültem korábban, háttal az ajtónak, hogy kilássak azablakon. Az iroda a Temzétől délre feküdt, fűszerekről megtávoli származási helyükről elnevezett keskeny utcákútvesztőjében. A folyamatosan megvásárlás és átépítés előtt

álló irodaépületeink végében szelektív hulladéktárolótlétesítettek. Jókora hulladékgyűjtőt. Az egyik sarokban óriásipalackhegy tornyosult. Napsütéses időben varázslatosancsillogott, és az aznapihoz hasonló ronda napon is volt némiesélye annak, hogy megpillanthatom a markológépet, amelymég nagyobb halomba lapátolja az üvegeket. Ez érdekesebbmindennél, ami a C konferenciateremben várhatóan történnifog. Körülnéztem. Ott voltak ezek a kissé kényszeredettférfiak, akik az ausztráliai northbridge-i laborból érkeztekkifejezetten erre a találkozóra, és nyilvánvalóan zokon vettéka kiküldetést. Ott volt Philip Ingalls az emeletről, az énasszisztensem, Claudia és Mike asz- szisztense, Fiona. Sokanhiányoztak. Mike még jobban ráncolta a homlokát, ésdühösen húzogatta a fülcimpáját. Kinéztem az ablakon.Rendben. A markoló közeledett az üveghegyhez. Ettől jobbanéreztem magam. – Giovanna jön? – kérdezte Mike. – Nem – válaszolta az egyik kutató, azt hiszem, Neilnekhívják. – Megkért, hogy helyettesítsem. Mike vészjósló nemtörődömséggel megrántotta a vállát.Kihúztam magam, figyelmes kifejezést parancsoltam azarcomra, és kézbe vettem a tollamat. A tárgyalás az előzőtalálkozóról szóló beszámolókkal és különféle gyakorlatikérdések vontatott ismertetésével kezdődött. Ajegyzettömbömbe firkálgattam, azután megpróbáltamarcképet készíteni Neilről, de portrém leginkább egy szomorúszemű ebre hasonlított. Majd a kinti csatornára kapcsoltam, amarkolót figyeltem, amely ekkor már belemelegedett a

munkába. Az ablak sajnos távol tartotta az üvegcsörömpöléshangját, de ezzel együtt is remek élmény volt. Amikor Mike afebruári tervek felől érdeklődött, erőt vettem magamon, ésújból a megbeszélésre figyeltem. Neil a menstruációsidőszakon kívüli méhvérzésről beszélt, és engem nevetségesmódon hirtelen felbosszantott, hogy egy férfi tudós beszélegy női menedzsernek a női anatómiával összefüggőtechnológiai kérdésekről. Szóra nyitottam a számat, azutánmeggondoltam magam, és ismét a szelektív hulladékgyűjtőreösszpontosítottam. A markoló már távozóban volt, végzett amunkájával. Azon töprengtem, vajon hogyan lehet valaki egyefféle jármű vezetője. – Ami pedig téged illet... – Úgy zökkentem vissza avalóságba, mintha hirtelen megzavarták volna az álmomat.Mike felém fordult, és mindenki ránk nézett, nem akartaklemaradni a küszöbön álló piszkálódásról. – Kézbe kellvenned, Alice! Valami nem stimmel a részlegen. Szóbajöhetett, hogy tiltakozzak? Nem. – Rendben, Mike – válaszoltam kedvesen. Derákacsintottam, hogy jelezzem, nem hagyom magamelnyomni, és láttam, hogy elpirul. – És megjavítaná valaki ezt a rohadt világítást? – kiáltotta. Fölnéztem. Az egyik neoncsőnek alig észrevehetőenvibrált a fénye. Amikor odafigyelt az ember, olyan volt,mintha valaki az agyában kaparászna. Srccc, srccc, srccc. – Majd én elintézem. Úgy értem, szerzek valakit, akimegcsinálja – ajánlottam.

Összeállítottam egy jelentést, amelyet Mike a hónap végénelküldhetett Pittsburgh-be, utána rengeteg időm maradt, ezérta nap hátralévő részében alig csináltam valamit. Teljes félórát fordítottam arra, hogy végignézzek két katalógust, telionline rendelhető ruhákkal. A végén visszalapoztam egycsinos bokacsizmához, egy nélkülözhetetlennek tűnő hosszúbársonyblúzhoz meg egy rövid, galambszürke szoknyához.Mindezzel további 137 fonttal gyarapodna a tartozásom. Egykedves, a sápadt arcához képest hatalmas fekete keretesszemüveget viselő sajtószóvivő nő társaságában elfogyasztottebéd után bezárkóztam az irodámba, és föltettem afejhallgatómat. – Je suis dans la salle de bains1 – búgta egy szenvedélyeshang a fülembe. – Je suis dans la salle de bains – ismételtem engedelmesen. – Je suis en haut!2 Mit is jelent ez az en haute? Nem emlékeztem. – Je suis en haut – szajkóztam. Megszólalt a telefon, levettem a fejhallgatót. Eltávolodtama napsütés, a levendulamezők és a kerthelyiséges kávézókvilágától, visszatértem a januári dokknegyedbe. Julie volt az, 1 Je suis dans la salle de bains: A fürdőszobában vagyok,(francia) 2 Je suis en haut: Fent vagyok, (francia)

valami gondja támadt a lakással kapcsolatban. Aztajánlottam, munka után igyunk meg valamit. Pár emberrelmár megbeszélt egy találkozót, úgyhogy felhívtam Jake-et amobilján, és mondtam neki, jöjjön ő is a Vine nevű helyre.Nem jön. Nincs a városban. Elment, hogy ellenőrizze,hogyan haladnak az alagútépítéssel egy gyönyörű és számosegyház szemében szentnek tekintett területen. Nemsokáravéget ér a munkaidőm. Amikor megérkeztem, Julie és Sylvie a sarokasztalnál ültClive-val. Mögöttük futónövények borították a falat. Aborozót mindenfelé szőlőmotívumokkal díszítették. – Rémesen nézel ki – jegyezte meg Sylvie kedvesen. –Másnapos vagy? – Azt nem mondhatnám – feleltem tartózkodón. –Mindenesetre elviselnék egy gyógykúrát. A vendégeimvagytok. Clive épp egy a nőről mesélt, akivel az előző esti bulibantalálkozott. – Nagyon érdekes nő – állította. – Fizioterapeuta.Beszéltem neki a fájó könyökömről, tudjátok... – Igen, tudjuk. – Valamiféle különleges eljárást alkalmazott, és azonnaljobb lett. Hát nem bámulatos? – Hogy néz ki? – Mire gondolsz? – Arra, hogy hogy néz ki –erősködtem. Meghozták az italokat. Clive belekortyolt a magáéba.

– Meglehetősen magas – idézte fel. – Magasabb nálad.Körülbelül vállig érő barna haja van. Csinos, napbarnított, éselképesztően kék a szeme. – Nem csoda, hogy javult a könyököd. Elhívtad valahová? Clive méltatlankodott ugyan, de kissé hamiskásan.Meglazította a nyakkendőjét. – Természetesen nem. – Pedig nyilván szeretted volna. – Az ember nem hívhat el egy lányt csak úgy! – Dehogynem! – szólt közbe Sylvie. – Megfogta akönyöködet. – Na és? Nem hiszek ebben. Fizioterapeutaként fogta mega könyökömet, ami azt jelenti, hogy érdekli, nem igaz? – Nem feltétlenül – válaszolta Sylvie. – De kérdezd megtőle. Hívd fel. Vonzó nő lehet. – Természetesen... Vonzó, de van két gubanc. Először,mint tudjátok, még mindig nem hevertem ki teljesenChristine-t. Másodszor, képtelen vagyok ilyesmire.Szükségem van valami ürügyre. – Tudod, hogy hívják? – kérdeztem. – Gailnek. GailStevensonnak. Elgondolkodva szopogattam a Bloody Marymet. – Hívd fel! Clive arcán látszott, hogy megriadt. Vicces volt. – És mit mondjak neki? – Mindegy, mit mondasz. Ha tetszettél neki, márpedig atény, hogy a bulin megfogta a könyöködet, azt jelenti,

valószínűleg igen, akkor majdnem mindegy, mit mondasz: elfog veled menni. Ha pedig nem tetszettél neki, akkor bármitmondhatsz, úgysem megy el. – Clive elbizonytalanodott. –Hívd csak fel! – folytattam. – Mondd ezt: Hozzám tartozik akönyök, amelyet a hogyishívják bulin kezeltél egyik este.Szeretnéd, hogy elmenjünk valahová? Talán elbűvölöd vele.Clive megdöbbent. – Ennyi az egész? – Ennyi. – És mit mondjak neki? Fölnevettem. – Mit vársz tőlem? Lakásról is gondoskodjak nektek? Elmentem egy újabb italért. Amikor visszaértem, Sylviedohányzott és színpadiasán szónokolt. Fáradt voltam, ígycsak félig-meddig figyeltem. Azt hiszem, az asztal túloldalánClive a Marlboro cigaretta dobozának mintázatában elrejtetttitkos üzenetről magyarázott Julie-nak, bár ebben nemvagyok egészen bizonyos, mivel csak foszlányokat hallottam.Azt találgattam, vajon Clive részeg vagy őrült. Az italommaradékát nézegettem, úgy éreztem, kissé becsíptem. Ez ishozzátartozott a Csapathoz; az emberekhez, akikkeltöbbségében még az egyetemen ismerkedtem össze, ésakikkel később is együtt maradtunk, vigyáztunk egymásra,közösen jöttünk-mentünk. Inkább ők voltak a családom, minta vér szerinti rokonaim. Jake ajtót nyitott, mikor hazaérve a zárba tettem a kulcsot.Már átöltözött: farmert és kockás inget viselt. – Azt hittem, későn jössz – mentegetőztem.

– Megoldódott a probléma – magyarázta. – Épp vacsorátkészítek neked. Az asztalra néztem. Mindenféle cuccok voltak rajta.Fűszerezett csirke. Taramasala. Pita kenyér. Parányigőzpuding. Tejszín. Egy üveg bor. Videokazetta. Megcsókoltam Jake-et. – Mikro, tévé meg te – mondtam. – Tökéletes. – Azután egész éjjel szeretkezni fogok veled. – Micsoda? Már megint? Te alagútépítő, te!

KETTŐ Másnap reggel a szokásosnál is zsúfoltabb volt a metró.Irtó melegem volt a sok réteg ruhában, igyekeztem lekötnimagam azzal, hogy más dolgokra gondolok, miközben ide-oda dülöngéltem a testek között, a szerelvény pedig asötétben zakatolt. Eszembe jutott, hogy ideje lenne levágatnia hajamat. Ebédidőre bejelentkezhetnék. Azon töprengtem,van-e otthon harapnivaló aznap estére, vagy hozassunkvalamit. Esetleg elmehetnénk táncolni. Rájöttem, hogy reggelelmulasztottam bevenni a tablettámat, amint beérek, azonnalpótolnom kell. A tablettáról eszembe jutott a spirál meg azelőző napi tárgyalás, amelynek az emlékétől reggel mégkevésbé akartam fölkelni, mint máskor. Egy vézna nő furakodott végig a szerelvényen, karjábannagy, vörös arcú csecsemővel. Senki sem adta át a helyét, ottácsorgott a szögletes csípőjére ültetett gyerekkel, a körülötteállók támasztották meg. A csecsemőből csak a lángoló,morcos arca látszott. Naná, hogy hamarosan rázendített, úgyordított, hogy lila lett a vörös arca, a nő azonban nem törődöttvele, mintha nem is hallaná. Sápadtan, üveges tekintettelbámult maga elé. Bár a gyerekét északi sarki expedícióhozöltöztette, ő maga mindössze vékony ruhát és nyitott anorákotviselt. Ellenőriztem magamban az anyai ösztön meglétét.Nulla. Azután végignéztem a körülöttem lévő öltönyösférfiakon, kosztümös nőkön. Odahajoltam egy szép

kasmírszövetből készült kabátot viselő férfihoz, míg olyanközel nem kerültem hozzá, hogy láttam a pattanásait, és afülébe súgtam: - Bocsásson meg! Átadná a helyét ennek a nőnek? –Zavartan, elutasítón nézett rám. – Le kellene ülnie. Felállt, az anya pedig odacsoszogott, és beékelődött kétGuardian közé. A csecsemő továbbra is sírt, a nő pedigtovábbra is maga elé bámult. A férfi meglehetősenerényesnek érezhette magát. Örültem, hogy végre kiszállhatok, de egyáltalán nemörültem az előttem álló napnak. Levertség lett úrrá rajtam,amikor a munkára gondoltam. A végtagjaim elnehezedtek, agondolataim megbénultak. Az utcán jéghideg volt, alevegőben meglátszott a leheletem. Szorosabbra húztam anyakamon a sálat. Kalapot kellett volna vennem. Az egyikkávészünetben talán megléphetek, hogy vegyek magamnakcsizmát. Körülöttem mindenki lehajtott fejjel igyekezett amunkahelyére. Februárban el kellene mennünk valahováJake-kel, valami forró és néptelen helyre. Bárhová, ami nemLondon. Elképzeltem a fehér tengerpartot meg a kék eget,magamat karcsún és barnán bikiniben. Túl sok hirdetéstláttam. Mindig is egyrészes fürdőruhát hordtam. Ennyit erről.Jake pedig nyaggat, hogy takarékoskodjak. Megálltam a zebránál. Mikor elzúgott előttem egyteherautó, hátraléptem, egy galamb ugyancsak riadtanmenekült. A vezetőre pillantottam, aki magasan fent ült afülkéjében, és észre sem vette az alatta munkába vánszorgó

embereket. A következő autó azonban csikorogva fékezett, énpedig leléptem az úttestre. A túloldalról elindult egy férfi. Először a fekete farmerjánmeg a fekete bőrdzsekijén akadt meg a szemem, azutánfölnéztem az arcára. Nem tudom, ő állt-e meg először, vagyén. Mindketten megtorpantunk az úttesten, egymástbámultuk. Azt hiszem, ránk dudáltak. Képtelen voltammegmozdulni. Végtelen időnek tűnt, pedig talán csakegyetlen másodperc telt el. Üresség, éhségérzet mart agyomromba, és nehezen lélegeztem. Megint dudaszóhallatszott. Valaki kiáltott is. A férfinak elképesztően kékszeme volt. Újból elindultam a zebrán, ő is megmozdult,néhány centiméternyi távolságban elmentünk egymás mellett,összefonódott a tekintetünk. Azt hiszem, ha felém nyúlt ésmegérintett volna, megfordulok és követem, de nem tette, ígyelértem a járdát. A Drakon irodáinak otthont adó épület felé indultam,azután megálltam, és visszanéztem. A férfi még ott állt,engem figyelt. Nem mosolygott, semmiféle jelzést nem adott.Erőt kellett vennem magamon, hogy elforduljak tőle;magamon éreztem a tekintetét, mintha visszahúzott volna. ADrakon-ház forgóajtajából még utoljára hátrapillantottam. Akék szemű férfi eltűnt. Tehát ennyi volt. Azonnal a mosdóba mentem, bezárkóztam egy fülkébe, ésaz ajtónak dőltem. Szédültem, remegett a térdem, és úgyéreztem, mintha valami lenne a szemem mögött, mintha elnem sírt könnyek súlya nehezedne rá. Talán megfáztam.Vagy hamarosan megjön a vérzésem. A férfira gondoltam,

meg arra, ahogy rám nézett, és behunytam a szememet,mintha azzal kizárhatnám a gondolataimból. Valaki bejött amosdóba, kinyitotta a csapot. Mozdulatlanul, néma csöndbenálltam, hallottam, hogy szaporán dobog a szívem a blúzomalatt. Égő arcomra szorítottam, majd a mellkasomraszorítottam a tenyeremet. Pár perc múlva ismét normálisan lélegeztem. Hideg vizetfröcsköltem az arcomra, megfésültem a hajamat, és eszembejutott a tabletta is. Kivettem egy apró pirulát a számozottrekeszből, és lenyeltem. Csillapult a fájdalom, már csakgyöngeséget és nyugtalanságot éreztem. Hála istennek senkinem látott. A második emeleten kávét meg egy táblacsokoládét vettem az automatából, mivel hirtelen farkaséheslettem, azután az irodám felé indultam. Reszkető kézzel,ügyetlenül kibontottam a csokoládét az aranyszínű fóliából,és nagy harapásokkal az egészet megettem. Nekiláttam amunkának. Elolvastam a leveleimet, a legtöbbet a lomtárbadobtam, emlékeztetőt írtam Mike-nak, azután felhívtam Jake-et a munkahelyén. – Hogy telik a napod? – érdeklődtem. – Épp csak elkezdődött. Úgy éreztem, mintha hosszú idő múlt volna el azóta, hogyelindultam otthonról. Ha csukott szemmel hátradőlnék,órákig aludnék, gondoltam. – Kellemes volt a tegnap este – jegyezte meg Jake halkan.Lehet, hogy mások is voltak a közelében. – Hmmm. Én viszont kissé különösen éreztem magam mareggel, Jake.

– És most már rendben vagy? – Úgy tűnt, aggódik. Pedigsosem vagyok beteg. – Igen, jól vagyok. Teljesen jól. Te is? Nem volt több mondanivalóm, de nem akaródzott letenni atelefont. Jake azonban szórakozottnak tűnt. Hallottam, hogyvalakihez beszél, de nem értettem, mit mond. – Igen, szerelmem. Figyelj, most mennem kell. Szia. Véget ért a délelőtt. Újabb megbeszélésen vettem részt,ezúttal az értékesítési részleg munkatársaival; közbenvalahogy sikerült felborítanom az asztalon egy kancsó vizet,és egész idő alatt meg sem szólaltam. Átolvastam aGiovannától emailben kapott kutatási dokumentációt. Félnégyre jön hozzám. Telefonáltam a fodrásznak, és egy órárabejelentkeztem. Rengeteg keserű, langyos kávét ittam,műanyag pohárból. Megöntöztem a szobámban a növényeket.Megtanultam a következő francia mondatokat: ,Je voudraisquatre petit pains” és „Ca fait combién?”3 Közvetlenül egy óra előtt fogtam a kabátomat,megüzentem az asszisztensemnek, hogy körülbelül egy órahosszat távol leszek, azután lecsattogtam a lépcsőn, ki az3 Je voudrais quatre petit pains. Ca fait combién? Négy kis cipót kérek.Mennyibe kerül? (francia)

utcára. Épp szemerkélni kezdett az eső, és nem volt nálamernyő. Fölnéztem a felhőkre, vállat vontam, és sietvemegindultam a Cardamom Streeten, ahol taxiba ülhettem,hogy eljussak a fodrászhoz. Hirtelen megtorpantam,elmosódott körülöttem a világ. Görcsbe rándult a gyomrom.Úgy éreztem magam, mint akit megütöttek. Ott volt, alig pár méternyire tőlem. Mintha reggel óta elsem mozdult volna. A fekete dzsekiben és nadrágban;ugyanolyan mosolytalan arccal. Csak állt ott, és engemnézett. Úgy éreztem, azelőtt soha senki nem nézett rámigazán, és egy pillanat alatt élesen a tudatára ébredtemönmagámnak: éreztem a szívem dobogását, a mellkasomsüllyedését és emelkedését, a bőrömet, amely riadalomtól ésizgatottságtól bizsergett. Velem egyidős volt, a harmincas évei elején járt.Gyönyörűnek találtam a halványkék szemével, a kócos barnahajával meg a kiugró, széles arccsontjával. De akkor csak azttudtam, hogy képtelen vagyok kitérni a pillantása elől.Hallottam, hogy levegőért kapkodok, de nem mozdultam, ésnem tudtam elfordulni sem. Nem emlékszem, melyikünk lépett először. Talán énbotorkáltam felé, talán csak vártam rá; amikor egymást nemérintve, az oldalunkhoz szorított kézzel, egymással szembenálltunk, halkan ezt mondta: – Vártalak. Hangosan fel kellett volna nevetnem. Ez nem én vagyok,ilyesmi nem történhet meg velem. Én Alice Loudon vagyok,és ezen a nyirkos januári napon épp a fodrászhoz tartok, hogy

levágassam a hajam. De sem nevetni, sem mosolyogni nemtudtam. Csak néztem őt, a mélyen ülő kék szemét, a kissényitott száját, az ajka finom vonalát. Egyenletes, fehér fogsor,bár az egyik elülső foga kissé ferde. Az álla borostás. Anyakán karcolás. A haja meglehetősen hosszú, fésületlen. Ó,igen, gyönyörű volt! Szerettem volna felemelni a kezem,hogy a hüvelykujjammal épp csak megérintsem az ajkát. Megakartam tapintani a szőrt a nyaka gödrében. Próbáltammondani valamit, de csak fojtott, erőltetett sóhaj jött ki aszámon. – Kérlek – szólalt meg ekkor, és továbbra sem vette le aszemét az arcomról –, velem jönnél? Lehetett volna rabló, erőszaktevő, pszichopata. Némánbólintottam, ő pedig kilépett az úttestre, leintett egy taxit.Kinyitotta előttem az ajtót, de még mindig nem ért hozzám.Az autóban megadta a sofőrnek a címet, majd felém fordult.Láttam, hogy a bőrdzseki alatt csak egy sötétzöld póló vanrajta. A nyakában kis ezüstspirál lógott bőrszíjon. Gyűrűtnem viselt. A hosszú ujjait néztem, az ápolt, tiszta körmét. Azegyik hüvelykujján fehér forradás húzódott. Akinek ilyen akeze, az gyakorlatias, erős, veszélyes ember. – Hogy hívnak? – Alice-nek – válaszoltam. Nem ismertem föl a sajáthangomat. – Alice – ismételte. – Alice. – Idegenül hangzott a szájábóla nevem.

Fölemelte a kezét, és nagyon óvatosan, ügyelve rá, hogy neérjen a bőrömhöz, meglazította a sálamat. Szappan- ésizzadságszaga volt. Megállt a taxi, kinéztem, és rájöttem, hogy a Sohóbanvagyunk. Papírüzletet, csemegeboltot, éttermeket láttam.Kávé és fokhagyma illatát éreztem. Kiszállt, és megintkinyitotta előttem az ajtót. Éreztem, hogy hevesen ver aszívem. Egy ruhaüzlet mellett belökött egy kopott ajtót, énpedig követtem a keskeny lépcsősoron. Kulcscsomót vett előa zsebéből, és kinyitott két zárat. Nem szobába, hanem kislakásba jutottunk. Polcok, könyvek, képek voltak benne, meg egy pokróc. Aküszöbnél megtorpantam. Ez az utolsó lehetőségem. Azablakon át beszűrődött a kinti utcazaj, az autók morajlása.Becsukta az ajtót, és rátolta a reteszt. Félnem kellett volna, és féltem is, de nem tőle, nem azidegentől. Magamtól féltem. Nem ismertem magamra.Szertefoszlottam a vágyamtól, mintha anyagtalanná váltvolna a testem határa. Le akartam venni a kabátomat,ügyetlenül matattam a bársonygombokon, de megállított. – Várj! – mondta. – Majd én. Először letekerte a sálamat, és gondosan a fogasra tette.Azután szép lassan kigombolta a kabátomat. A padlóratérdelt, és kicsúsztatta a lábfejemet a cipőből. A válláratettem a kezemet, nehogy elessek. Ismét fölállt, gombolgatnikezdte a kardigánomat, láttam, hogy kissé remeg a keze.Lehúzta a cipzárt a szoknyámon, és a csípőmet átfogvakiemelt belőle; a harisnyámhoz dörzsölődött az anyag.

Lesimította a lábamról a harisnyámat, lazán összegöngyölte,és a cipőm mellé tette. Még mindig alig ért a bőrömhöz.Levette rólam a kombinét, letolta a bugyit; meztelenül, kisséborzongva álltam az ismeretlen szobában. – Alice! – sóhajtotta. Azután: – Ó, istenem, milyen szépvagy, Alice! Levettem a dzsekijét. Erős, barna karja volt, és akönyökétől a csuklójáig újabb hosszú, heges sebhelyet láttam.Utánoztam, odatérdeltem a lábához, hogy lehúzzam a cipőjétmeg a zokniját. A jobb lábfején csak három ujj volt,lehajoltam, és megcsókoltam a másik kettő helyét. Halkanfelsóhajtott. Kihúztam az ingét a nadrágjából, ő pedigkisfiúsán feltartotta a karját, míg keresztülbújtattam a fején aruhadarabot. Lapos hasán szabályosan nőtt szőrzet vonala.Kicipzáraztam a farmerját, és óvatosan leengedtem a fenekén.Inas, barnára sült lába volt. Levettem róla az alsónadrágot, és a földre hajítottam.Különös sóhajt hallottam, de nem tudom, melyikünksóhajtott: ő, vagy én. Fölemelte a kezét, és a fülem mögéigazított egy hajtincset, azután a mutatóujjával nagyon lassankörberajzolta az ajkamat. Behunytam a szememet. – Ne! –tiltakozott. – Nézz rám! – Kérlek! – mondtam. – Kérlek! Kivette a fülemből a fülbevalót, hagyta leesni. Hallottam,ahogy csörömpöl a fapadlón. – Csókolj meg, Alice! – kérte. Soha nem történt még velem ehhez hasonló dolog. Sohanem volt még ilyen a szex. Volt középszerű, volt kellemetlen,

volt szemérmetlen, volt jó, volt nagyszerű szex. De ez többmint lélegzetelállító. Egymásba robbantunk, igyekeztünkáthatolni bőr és hús határán. Úgy kapaszkodtunk egymásba,mint a fuldoklók. Úgy ízleltük egymást, mintha éheznénk. Ésegész idő alatt le nem vette rólam a tekintetét. Úgy nézett,mintha a legcsodálatosabb lény volnék, akit valaha látott, ésettől a kemény, poros padlón fekve szépnek,szégyentelennek, teljesen elveszettnek éreztem magam. Aztán talpra segített, bevezetett a zuhany alá, éslemosdatott. Megmosta a lábfejemet és a combomat. Még ahajamat is megmosta, nagy szakértelemmel bedörzsölte asamponnal, közben hátrabillentette a fejemet, hogy ne folyjona szemembe a csípős lé. Azután megtörölt, meggyőződöttróla, hogy nem vizes a hónaljam, a lábujjaim köze, ésmiközben szárítgatott, alaposan megvizsgált. Műtárgynak ésprostituáltnak éreztem magam. – Vissza kell mennem, dolgozni – szólaltam meg végül.Felöltöztetett, fölszedegette a földről a ruhámat, behelyezte afülcimpámba a fülbevalót, hátrafésülte az arcomból a nedveshajamat.– Mikor végzel? – kérdezte. Arra gondoltam, hogy Jakevár otthon. – Hatkor.– Ott leszek – közölte. Meg kellett volna neki mondanom, hogy partnerem,otthonom, egészen más életem van. Helyette az arcomhozhúztam az arcát, és megcsókoltam a sebes ajkát. Alig tudtamrávenni magam, hogy elszakítsam a testemet az övétől.

HÁROM Kifulladva értem vissza az irodába. Kitéptem Claudiafelém nyújtott kezéből a rám váró üzeneteket, és a szobámbamentem. Átfutottam a feljegyzéseket. Egyik ügy sem volthalaszthatatlan. Odakint már sötétedett, a tükörképemetbámultam az ablakban. Zavarban éreztem magam a ruhámmiatt. Idegennek tűnt, mert egy idegen levette rólam, majdismét rám adta. Nyugtalanított, hogy mások is észreveszik;vajon számukra is olyan árulkodó az öltözékem, mintamilyennek én látom? Talán félregombolt valamit? Vagyvalamit rosszul adott rám? Minden helyénvalónak tűnt,mégsem voltam benne biztos. Kirohantam a mosdóba asminkkészletemmel. Könyörtelenül éles volt a fény;ellenőriztem a tükörben, duzzadt-e az ajkam, láthatók-erajtam horzsolások. Némi kiigazítást végeztem rúzzsal megszemceruzával. Remegett a kezem. A mosdót kellettszorítanom, hogy leállítsam a reszketését. Fölhívtam Jake-et a mobilján. Úgy hallottam, épp nyakigbenne van valamiben. Közöltem vele, hogy találkozóm van,és talán későn érek haza. Hogy mikor? Azt nem tudom,teljességgel megjósolhatatlan. Hazaérek vacsorára? Ne várjonrám, mondtam neki. Letettem a telefont, és azzal nyugtattammagam, hogy igyekszem mindent rendesen intézni.Alighanem már Jake előtt hazaérek. Azután csak ültem, ésazon gondolkodtam, mit is tettem. Magam előtt láttam az

arcát. Megszagoltam a csuklómat, éreztem rajta a szappanillatát. Az ő szappana illatát. Ettől megborzongtam, és amikorbehunytam a szememet, újra éreztem a talpam alatt a padlót,hallottam a víz dobolását a zuhanyfüggönyön. Éreztem a kezeérintését. Két dolog történhet, gondoltam, és ezt úgy értettem, hogy akét dolog valamelyikének kell megtörténnie. Sem a nevét,sem a címét nem tudtam. Kétséges, hogy ha akarnám,egyáltalán megtalálnám-e a lakását. Tehát ha hatkor kilépekaz ajtón, és nincs ott, akkor az egész ügy mindenestül le vanzárva. Ha ott van, akkor határozottan és világosan ugyaneztkell neki mondanom. Ennyi az egész. Őrültség volt, és alegjobb, ha úgy teszek, mintha meg sem történt volna. Ez azegyetlen ésszerű megoldás. Kábán tértem vissza a szobámba, de aztán tisztábbangondolkodtam, mint a megelőző hetekben bármikor; teljesenfeltöltődtem kinetikus energiával. A következő egy órábancsevegtem egy kicsit Giovannával, azután lezavartamtucatnyi hivatalos telefont. Visszatértem a való világba,ügyeket intéztem, számadatokat kértem. Fölhívott Sylvie,csevegni akart, azzal szereltem le, hogy találkozót javasoltammásnapra vagy harmadnapra. Csinálok valamit ma este? Igen.Találkozóm van. Elküldtem pár üzenetet, megszabadultam azíróasztalomon heverő papíroktól. Egy napon nem leszíróasztalom, és akkor kétszer hatékonyabban fogok dolgozni,mint most. Fölnéztem az órára. Öt perc múlva hat. Miközben atáskámat kerestem, bejött Mike. Másnap reggeli előtt

konferenciahívást készült lebonyolítani, és át akarta nézni anapirendi pontokat. – Indulnék, Mike. Találkozóm van. – Kivel? Egy pillanatig azt gondoltam, a laborosok egyikérehivatkozom, de némi pislákoló túlélőösztön hatására nemtettem. – Magánügyben. Felhúzta a szemöldökét. – Állásinterjúra mész? – Ebben a ruhában? – Valóban, kissé gyűröttnek tűnsz. – Csupán ennyitmondott. Talán azt feltételezte, hogy valami női,nőgyógyászati dologról van szó. De továbbra is ott maradt. –Csak egy másodperc. – Leült a jegyzeteivel, amelyekenpontról pontra végigmentünk. Egyik-másik tételtellenőriznem kellett, egy kérdés tisztázásához pedigtelefonálnom kellett. Megfogadtam magamnak, hogy egyszersem nézek a faliórára. Egyébként is mit számított? Végül egylélegzetnyi szünetben közöltem, hogy most már valóbanmennem kell. Mike bólintott. A karórámra pillantottam. Hatperc múlva fél hét. Öt perc múlva. Megkönnyebbültenindultam a lifthez, gondoltam, magától megoldódott a dolog,így a legjobb, el lehet felejteni. Átlósan feküdtem az ágyon, a fejem Adam hasánnyugodott. Adamnek hívták. Útközben árulta el a taxiban.Mást nem is nagyon mondott. Izzadság csurgott le azarcomon. Mindenütt éreztem: a hátamon, a lábamon. Nedves

volt a hajam. És az ő bőrén is verejtéket éreztem. Borzasztómeleg volt a lakásban. Hogyan lehet ilyen meleg bárhol isjanuárban? Nem múlt a számból a meszes íz. Fölültem, és őtnéztem. Résnyire nyitva volt a szeme. – Van valami innivaló? – kérdeztem. – Nem tudom – válaszolta álmosan. – Nézd meg. Felálltam és körülnéztem, mit tekerhetnék magam köré,azután arra gondoltam, miért is tenném. Szinte semmi semvolt a lakásban. Abban a szobában csak az ágy állt, így sokszabad hely maradt a padlón; azonkívül volt a fürdőszoba,ahol korábban zuhanyoztam, és egy apró konyha.Kinyitottam a hűtőt: pár félig kinyomott tubus, néhánylekvárosüveg, egy doboz tej. Semmi innivaló. Ekkor márborzongtam. Az egyik polcon észrevettem valami italt.Gyerekkorom óta nem ittam narancsszörpöt. Találtam egypoharat, kevertem egy kevés szörpöt, pár kortyot lenyeltem,majd újabb adagot készítettem, és bevittem a hálószobába, anappaliba; nem is tudom, minek nevezzem. Adam felült, azágy végének támaszkodott. Egy villanásra megjelent előttemJake csontosabb, sápadtabb teste, a kiugró kulcscsontja, agöbös gerince. Adam rám nézett, amikor beléptem.Bizonyára az ajtót figyelte, várt. Nem mosolygott, csakáthatóan bámulta a meztelen testemet, mintha azemlékezetébe akarná vésni. Rámosolyogtam. Nemviszonozta, de én hirtelen mégis mérhetetlen boldogságotéreztem. Odamentem hozzá, és felé nyújtottam a poharat.Belekortyolt, azután visszaadta. Én is ittam, majd

visszaadtam neki. Közösen ittuk meg a szörpöt, majd átnyúltfölöttem, és a pokrócra tette a poharat. Az ágyneműt előzőlegletúrtuk a földre. Most betakartam magunkat. Körülnéztem aszobában. A szekrényen meg a kandallópárkányon állófényképek mind tájképeket ábrázoltak. Néhány könyv heverta polcon, végignéztem őket: szakácskönyvek, egy nagyalbum Hogarthról, W. H. Auden és Sylvia Plath összegyűjtöttírásai. Biblia. Az Üvöltő szelek, D. H. Laurence útikönyvei.Két ismeretterjesztő kiadvány angol vadvirágokról. SétautakLondonban és környékén. Tucatnyi útikalauz sorba rakva éskupacokban. Pár ruha fémrúdon lógott vagy gondosanösszehajtva feküdt az ágy melletti nádszéken: farmerek,selyeming, még egy bőrdzseki, pólók. – Próbálom a holmid alapján megfejteni, ki vagy –mondtam. – Semmi sem az enyém. Az egyik barátomé a hely. – Óh! Végigmértem. Továbbra sem mosolygott. Nyugtalanítónaktaláltam. Beszélni kezdtem, erre mégiscsak elmosolyodott, afejét csóválta, és egy ujjal megérintette az ajkamat. Báramúgy is közel voltunk egymáshoz, pár centivel mégközelebb húzódott hozzám, és megcsókolt. – Mire gondolsz? – tudakoltam, miközben egyik kezemujjaival végigsimítottam hosszú, lágy haját. – Beszéljhozzám! Mondj valamit! Nem válaszolt azonnal. Lehúzta rólam az ágyneműt, és ahátamra fordított.

Megfogta a kezemet, és a fejem fölé rakta a lepedőn,mintha lekötözték volna. Valamiféle múzeumi kiállításitárgynak éreztem magam. Gyöngéden megérintette ahomlokomat, ujjait végigfuttatta az arcomon, a nyakamon, atörzsemen, és megpihentette a köldökömön. Megborzongtam,fészkelődtem. – Ne haragudj! – mentegetőztem. Fölémhajolt, megérintette a nyelvével a köldökömet. – Arra gondoltam, hogy a hónaljszőröd, itt ni, épp olyan,mint a fanszőrzeted. Itt. De nem hasonlít a gyönyörű hajadra.És arra gondoltam, hogy szeretem az ízedet. Az összeskülönböző ízedet. Minden porcikádat szeretném végignyalni.– Tetőtől talpig végigmérte a testemet, mintha tájkép volna.Elnevettem magam, mire ő a szemembe nézett. – Minkuncogsz? – kérdezte, és szinte riadt volt a tekintete.Rámosolyogtam. – Azt hiszem, szexuális tárgyként kezelsz. – Nem – mondta. – Ne viccelődj! Úgy éreztem, elpirulok.Vajon az egész testem elpirult? – Sajnálom. Nem akartam. Szeretem. Mintha szennyesvolnék. – És te mire gondolsz? – Most te feküdj a hátadra! – kértem. Megtette. – És hunydbe a szemedet! – Végigfuttattam az ujjamat a testén,amelynek szex- és izzadságszaga volt. – Hogy miregondolok? Arra, hogy tökéletesen megőrültem, és nemtudom, mit keresek itt, de olyan... – Elhallgattam. Nemtaláltam szavakat, amelyekkel jellemezhettem volna, milyenszeretkezni vele. A puszta felidézésétől is élvezethullámokfutottak végig rajtam. Ismét lüktetni kezdett bennem a vágy.Lágynak, újnak és kitárulkozónak éreztem a testemet. A

combja bársonyos bőrén kanyarogtak az ujjaim. Mi másragondoltam még? Erőlködnöm kellett. – Arra is gondolok...Arra gondolok, hogy van barátom. Több mint barát. Együttélünk. Nem tudom, mire számítottam. Talán haragra,köntörfalazásra. Adam nem mozdult. Még a szemét semnyitotta ki. Igen. – De itt vagy – mindössze ennyit mondott. –Istenem, itt vagyok! Azután sokáig egymás mellett feküdtünk. Egy órán át, kétórán át. Jake mindig azt mondogatta, képtelen vagyokhosszabb ideig lazítani, nem tudok nyugton maradni, nemtudok csöndben lenni. Most alig szólaltunk meg.Megérintettük egymást. Pihentünk. Egymást néztük.Feküdtünk, és az alattunk húzódó utcáról beszűrődő emberihangokat és közlekedési zajokat hallgattuk. A keze alatttörékenynek és meztelennek éreztem a testemet. Végül aztmondtam, mennem kell. Lezuhanyoztam, felöltöztem, közbenvégig engem nézett. Ettől megborzongtam.– Add meg a számodat! – kérte.A fejemet ráztam.– Te add meg a tiédet! Lehajoltam, és gyöngéden megcsókoltam. Megfogta akezemet, és magához húzta a fejemet. Annyira fájt a szívem,hogy alig kaptam levegőt, de kiszakítottam magam akarjaiból. – Mennem kell – suttogtam.

Éjfél múlt. A lakás sötét volt, amikor beléptem. Jakebiztosan lefeküdt. Lábujjhegyen mentem a fürdőszobába. Aszennyestartóba tettem a harisnyámat meg a bugyimat. Egyórán belül másodszor is lezuhanyoztam. Aznap negyedszer.Ezúttal a saját tusfürdőmmel mosakodtam. A sajátsamponommal mostam hajat. Bebújtam Jake mellé az ágyba.Megfordult, és valamit motyogott. – Én is téged – válaszoltam.

NÉGY Jake a teámmal ébresztett. Az ágy szélén ült afrottírköpenyében, és hátrasimította a hajamat ahomlokomból, miközben lassan kezdtem magamhoz térni.Rámeredtem, és mindent elsöprő erővel rohantak meg azemlékek. Sebes, duzzadt volt az ajkam; sajgott a testem.Biztos, hogy csak rám kell néznie, és máris észreveszi. Azállamig húztam a takarót, és mosolyogtam. – Szép vagy ma reggel – állapította meg. – Van fogalmadróla, hány óra van? Megráztam a fejemet. Színpadiasán nézett a karórájára. – Majdnem fél tizenkettő. Szerencse, hogy hétvége van.Mikor jöttél haza tegnap? – Éjfélkor. Talán valamivel később. – Túl sokat dolgoztatnak – állapította meg. – Idd ki! Aszüleimnél ebédelünk, emlékszel? Nem emlékeztem. Mintha csak a testem emlékezett volna:Adam kezére a mellemen, Adam ajkára a nyakamon, Adamtekintetére, amely az enyémbe fúródik. Jake rám mosolygott,megdörzsölte a nyakamat, én meg ott feküdtem, és közbenegy másik férfira vágytam. Fölemeltem és megcsókoltamJake kezét. – Rendes pasi vagy – mondtam. Megnyúlt azarca. – Rendes? – Lehajolt, szájon csókolt, én meg úgy éreztem,elárulok valakit.

Jake-et? Adamet? – Eresszek vizet a kádba? – Csodás volna. Citromos fürdőolajat öntöttem a vízbe, és megintmegmosakodtam, mintha lemoshatnám magamról atörténteket. Előző nap egy falatot sem ettem ugyan, mégisborzalmas volt ételre gondolni. Csukott szemmel feküdtem aforró, illatos vízben, és Adamre gondoltam. Világos, hogysoha, soha nem találkozhatok vele többször. Szerettem Jake-et. Szerettem az életemet. Visszataszítóan viselkedtem,mindent elveszíthetek. Aztán úgy éreztem, azonnal látnomkell őt! Semmi más nem számított, csak a keze érintése, ahúsom sajgása, a mód, ahogy kiejtette a nevemet. Egyszer,csak egyetlenegyszer találkozom vele, hogy megmondjam,vége. Ennyivel legalább tartozom neki. Micsoda ostobaság!Magamnak éppúgy hazudtam, mint Jakenek. Ha meglátnám,ha ismét ránéznék a gyönyörű arcára, lefeküdnék vele. Nem,mindössze annyit kell tenni, hogy elutasítok mindent, amielőző nap történt. Jake-re összpontosítok, meg a munkára. Decsak még egyszer, utoljára. – Tíz perced van, Alice! Rendben? Jake hangja észre térített. Természetesen vele fogokmaradni. Talán összeházasodunk, gyerekeink lesznek, és egynapon mindez emlék lesz, egyike azoknak a nevetségesdolgoknak, amelyeket valaki a felnőttkora előtt csinál. Mégegyszer utoljára belemerültem a vízbe, figyeltem abuborékokat felszállni a testről, amelyet hirtelen oly

különösnek láttam. Azután kiléptem a kádból. Jake törülközőtnyújtott. Tudtam, hogy néz, miközben szárítkozom. – Végül is egy kicsit talán késhetünk – jegyezte meg. –Gyere ide! Így aztán hagytam, hogy Jake szerelmeskedjen velem, ésazt mondja, szeret, és nyirkosán, megadón feküdtem alatta.Tettetett évezettel nyögdécseltem, és ő nem tudta, nemvehette észre. Az én titkom maradt. Spenótos kosárkát kaptunk ebédre fokhagymás kenyérrelés fejes salátával. Jake anyja jól főz. Villára szúrtam egy darab kacskaringóssalátalevelet, a számba vettem, és lassan rágcsáltam.Nehezemre esett lenyelni. Ittam egy korty vizet, és újbólpróbálkoztam. Képtelen leszek mindezt megenni. – Jól vagy, Alice? – Jake anyja bosszúsan nézett rám.Utálja, ha maradékot hagyok a főztjéből. Általábanigyekszem repetázni. Jobban szeret Jake korábbi barátnőinél,mert rendszerint jó az étvágyam, és több szeletet ismegeszem a csokoládétortájából. Fölnyársaltam egy jókora kosárkát, a számba tömtem, éselszántan rágtam. – Jól vagyok – válaszoltam, miután lenyeltem a falatot. –De valami kerülget. – Rendben leszel estére? – tudakolta Jake. Értetlenülnéztem rá. – Tudod, butuskám, currypartira megyünk aCsapattal Stoke Newingtonba. Azután táncolhatunk is, haakarunk.

– Nagyszerű! – feleltem kényszeredetten. Elmajszoltam egy darabka fokhagymás kenyeret. Jakeanyja árgus szemmel figyelt. Ebéd után mindannyian fölkerekedtünk, és egy szelídőzcsapat társaságában rövid sétát tettünk a RichmondParkban, majd amikor sötétedni kezdett, Jake meg énhazahajtottunk. Jake lement a boltba tejért meg kenyérért, énpedig elővettem a pénztárcámból a virágküldő cégreklámkártyáját, amelynek a hátoldalára felírtam Adamtelefonszámát. A készülékhez mentem, fölvettem, ésbeütöttem az első három számot. Azután letettem a kagylót,és mélyeket lélegezve álltam fölötte. Ezer apró darabratéptem a kártyát, és lehúztam a vécében. Néhány fecni nemment le. Rémületemben egy vödör vizet zúdítottam rájuk.Egyébként nem számított, mert emlékeztem a számra. Jake visszajött, fütyörészve hozta fel a lépcsőn amegvásárolt holmit. Ennél rosszabb már nem lehet,vigasztaltam magam. Mindennap kicsit jobb lesz. Csak kikell várni. Már mindannyian ott voltak, amikor megérkeztünk acurry-partira. Egy üveg bor és több söröspohár állt azasztalon, az egész társaság vidámnak és jókedvűnek tűnt agyertyafényben. – Jake, Alice! – kiáltotta Clive az asztal egyik végéről. Mia túlsó végénél találtunk helyet, szorosan Jake mellékerültem, egymáshoz préselődött a combunk, de Clivehevesen integetve odahívott magához. – Telefonáltam neki –újságolta.

– Kinek? – Gailnek – mondta kissé méltatlankodva. – Igent mondott.A jövő héten találkozom vele egy italra. – Na, látod! – Úgy tettem, mint aki remek hangulatbanvan. – Boldog szabadúszó nagynéni leszek. – Először arra gondoltam, elhívom ma estére. Azutánrájöttem, hogy elsőre talán túl sok volna neki a Csapat. Végignéztem az asztaltársaságon. – Néha nekem is túl soknak tűnik a Csapat. – Ugyan már, te vagy a buli lelke! – Nem is tudom, miért hangzik ez olyan szomorúan. Sylvie mellé telepedtem, szemközt Julie-val meg egyszámomra ismeretlen férfival. Sylvie másik oldalán Jakehúga, Pauline ült a vadonatúj férjével, Tommal. Paulineelkapta a tekintetemet, és üdvözlésképpen rám mosolygott.Talán a legközelebbi barátomnak mondhatom, de az elmúltnéhány napban igyekeztem nem gondolni rá.Visszamosolyogtam. Csipegetni kezdtem valakinek a hagymabhajijából, és arraösszpontosítottam, amit Sylvie mesélt egy pasasról, akiveltalálkozott, vagyis leginkább arról, amit az ágyban vagy azágyon, illetve a padlón csináltak. Közben újból rágyújtott, ésnagyot szívott a cigarettából. – A legtöbb férfi láthatóan nem érti, milyen fájdalmaslehet, amikor a vállára pakolja a lábadat, hogy mélyebbrehatolhasson. Amikor tegnap este Frank ezt csinálta, azt

hittem, kihúzza a spirálomat. De te vagy a spirálszakértő –tette hozzá komoly, tudományoskodó stílusban. Sylvie volt az egyetlen ismerősöm, aki kielégítette a másokszexuális szokásaira vonatkozó alapvető érdeklődésemet.Általában ellenálltam, és nem viszonoztam a beszámolókat asaját élményeim taglalásával. Jelen esetben főleg nem. – Lehet, hogy be kellene téged mutatnom a tervezőinknek– válaszoltam. – Próbajáratokat végezhetnél az újspirálunkkal. – Próbajáratokat? – hüledezett Sylvie, mohón mosolyogvaa fehér fogaival meg az élénkvörösre festett ajkával. – Egyeste Frankkel olyan, mint a montecarlói rali. A fájdalomtólalig tudtam ma leülni a munkahelyemen. El is panaszolnámneki, de burkolt dicséretnek tekintené, ami a lehetőlegtávolabb áll a valóságtól. Biztos vagyok benne, hogy tesokkal jobban eléred, amit akarsz. Mármint szexuális téren. – Nem tudom. – Körülnéztem, hogy lássam, hallgatja-evalaki a beszélgetésünket. Néhány asztaltársaság,pontosabban éttermek egész közönsége hajlamos voltelnémulni, amikor Sylvie beszélt. Jobb szerettem kettesbentalálkozni vele, olyan helyen, ahol csöppnyi kockázata semvolt annak, hogy hallanak minket. Újabb pohár vörösborttöltöttem magamnak, és egy szuszra felhajtottam a felét.Ilyen iram mellett és gyakorlatilag üres gyomorral hamarberúgok. Akkor talán kevésbé érzem majd rosszul magam.Az étlapra néztem. – Nézzük csak... – Elakadt a szavam.Mintha egy fekete bőrdzsekis alakot láttam volna az étteremablakán át. De amikor újból odanéztem, senki sem volt ott.

Persze, hogy nem. – Talán csak egy vegetáriánus tálat kérek– fejeztem be a mondatot. Jake kezét éreztem a vállamon, odajött hozzánk. Aközelemben akart lenni, de abban a pillanatban nehezentudtam elviselni. Az a képtelen ötletem támadt, hogy mindentelmondok neki. A vállára hajtottam a fejemet, azután újabbpohár bort ittam, és nevettem, amikor a többiek nevettek,időnként pedig bólogattam, amikor egy-egy mondathanglejtéséből arra következtettem, hogy válaszolni kell. Hacsak még egyszer láthatnám, képes volnék kibírni, mondtammagamban. Valaki volt odakint. Tiszta sor, hogy nem ő az,de sötét dzsekiben állt a hidegben. Jake-re néztem. Elénkbeszélgetést folytatott Sylvie-vel egy filmről, amelyetmindketten láttak az előző héten. – Nem, csak megjátszotta –magyarázta. Felálltam, a székem hangosan csikorgóit apadlón. – Bocsánat, a mosdóba kell mennem, rögtön jövök. Az étterem végébe sétáltam, a vécékhez vezető lépcsőközelébe, azután hátrapillantottam. Senki sem figyelt:egymással voltak elfoglalva, ittak, beszélgettek. Boldogtársaságnak tűntek. Kisurrantam a bejárati ajtón, éskörülnéztem. Ott volt, néhány méternyire, egy telefonfülkemellett állt az utcán. Várt. Odarohantam hozzá. – Hogy mersz követni? – suttogtam. – Hogy mersz? –Azután megcsókoltam. Az arcába temettem az arcomat, azajkára szorítottam az ajkamat, átöleltem, a testéhezszorítottam a testemet. Végigsimította a hajamat, és

hátrahúzta a fejemet, hogy a szemébe nézzek, azután eztmondta: – Nem akartál felhívni, ugye? – A falhoz lökött, ésodapréselt, miközben újból megcsókolt. – Nem – ismertem be. – Nem lehet. Nem tehetem. – Ó, deigen, lehet, szabad. – Ezt kell tenned! – szögezte le. A telefonfülke árnyékábahúzott, kinyitotta a kabátomat, és megfogta a blúzom alatt amellemet. Felnyögtem, hátrahajtottam a fejemet, ésmegcsókoltam a nyakát. A bőrömhöz dörzsölődött aborostája. – Vissza kell mennem – mondtam, továbbra ishozzásimulva. – Ígérem, hogy elmegyek hozzád. Elengedte a mellemet, és a lábamhoz nyúlt, majd feljebbcsúsztatta a kezét a harisnyámon, és éreztem, hogy bennemvan az ujja. – Mikor? – kérdezte, és le nem vette rólam a szemét. – Hétfőn – lihegtem. – Hétfőn reggel kilenckor ott leszek. Elengedett, és fölemelte a kezét. Szép lassan, hogy lássam,a szájába vette a csillogó ujját, és lenyalta. Vasárnap kifestettük a leendő dolgozószobámat. Kendőtkötöttem a fejemre, fölvettem Jake egy régi farmerját, deazért a kezemet meg az arcomat sikerült borsózöld festékkelösszekennem. Későn ebédeltünk, délután kart karba öltveültünk a kanapén, és megnéztünk a tévében egy régi filmet. Ateljes órán át tartó fürdő után korán lefeküdtem; aztmondtam, még mindig fáj kissé a gyomrom. Amikor Jake

később bemászott mellém az ágyba, alvást színleltem, holottórákon keresztül ébren feküdtem a sötétben. Elterveztem, mitveszek föl. Elképzeltem, hogyan ölelem, hogyantanulmányozom a testét, hogyan tapintom ki a bordáját meg acsigolyáit, hogyan érintem meg az ujjammal a telt, lágy ajkát.Borzasztóan féltem. Másnap elsőként keltem föl, és közöltem Jake-kel, hogyelég sokáig fogok dolgozni, Edgware-be kell mennem, aholpár ügyféllel találkozom. Az aluljáróból telefonáltam aDrakon-be, üzenetet hagytam Claudiának, mondván, hogymég ágyban vagyok, és kérem, semmiképpen se zavarjanak.Leintettem egy taxit – eszembe sem jutott, hogy metróvalmenjek és megadtam Adam címét. Igyekeztem nemgondolkodni azon, mit teszek. Igyekeztem nem gondolniJake-re, a derűs, csontos arcára, a lelkesedésére. Kinéztem azablakon, miközben a kocsi lassan araszolt acsúcsforgalomban. Újból megfésülködtem, a Jake-tőlkarácsonyra kapott kabátom bársonygombjait babráltam.Megpróbáltam visszaemlékezni a régi telefonszámomra, ésnem sikerült. Ha valaki benézett volna a taxiba, munkábaigyekvő nőt lát szigorú, fekete kabátban. Még mindigmeggondolhattam volna magam. Csöngettem, és Adam ott állt előttem, még mielőttmosolyra, könnyed üdvözlésre rendezhettem volna avonásaimat. Kis híján, a lépcsőn szeretkeztünk, de valahogybejutottunk a lakásba. Nem vetkőztünk le, nem feküdtünk le.Szétnyitotta a kabátomat, a csípőm fölé rántotta a