Mohamed Mbougar Sarr - Az emberek legtitkosabb emlékezete

Vásárló neve: reka hegyi Rendelési szám: 3176055 Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.

Borítószöveg A  kötet 2021-ben Franciaország legrangosabb irodalmi elismerésében részesült, elnyerte a Goncourt-díjat. 2018-ban egy fiatal szenegáli író, Diégane Latyr Faye felfedez Párizsban egy legendás könyvet, az 1938-ban kiadott Az embertelenség labirintusát. A szerzőt úgy emlegették annak idején: a \"néger Rimbaud\", de a műve által keltett botrány miatt eltűnt. Diégane nyomozni kezd a titokzatos T.C. Elimane után, és tragédiákkal szembesül. Közben Párizsban fiatal afrikai írók egy csoportjával jár össze; figyelik egymást, beszélgetnek, vitatkoznak, isznak, sokat szeretkeznek, és töprengenek a száműzetésbeli alkotás szükségességén. Az emberek legtitkosabb emlékezete villódzóan ötletes, lebilincselő olvasmány, melyben ott a választás állandó kényszere: írni vagy élni? Szerelmi vallomás az irodalomhoz és az irodalom időtlen hatalmához. „Szerelem, irodalom, száműzetés, múlt, jövő, az első világháború, Párizs, Buenos Aires, Dakar, Berlin, gyarmatosítás, második világháború, soa, lidércek, mágia, halál, gyász, a francia irodalom a 30-as években, látnokság. Miért írni? Miért olvasni? A válaszok mind megtalálhatók a könyvben.” Colombe Schneck, Le Figaro   Mohamed Mbougar Sarr 1990-ben született Szenegálban, Franciaországban él, eddig három regénye jelent meg. Magyarul ez az első könyve.

     



  A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Mohamed Mbougar Sarr: La plus secrète mémoire des hommes Éditions Philippe Rey, 2021, Párizs   Copyright © Éditions Philippe Rey, 2021, Paris Hungarian translation © 2022 Bognár Róbert Magyar kiadás © 2022 Park Kiadó, Budapest A Park Kiadó a Libri Könyvkiadó Kft. imprintje Borítóterv © Héloïse Jouanard Borítóillusztráció © Cécilia Carlsted; kézírás © Rimbaud A borítót az eredeti alapján készítette Tillai Tamás   ISBN 978-963-355-849-2   Felelős kiadó Tönkő Vera Szerkesztette B. Gergely Ágnes A szöveget gondozta Markwarth Ágnes és Zsarnay Erzsébet Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera   Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu   Cet ouvrage a bénéficié du soutien des Programmes d'aide à la publication (P.A.P.) de l'Institut français. Ez a mű a Francia Intézet Könyvtámogatási Programjainak (P.A.P.) keretében jelent meg.

      Yambo Ouologuemnek

    „Egy ideig a Kritika követi a Művet, aztán a Kritika elhalványul, és az Olvasók lépnek a helyébe. Az utazás lehet hosszú is, rövid is. Aztán az Olvasók sorra meghalnak, és a Mű egyedül halad az útján, s aztán megint új Kritika és új Olvasók kísérik. Aztán a Kritika újra meghal, és az Olvasók is újra meghalnak, és a Mű holtak csontjain halad tovább a magány felé. Megközelíteni, a nyomába szegődni maga a biztos halál, mégis új Kritika és új Olvasók merészkednek a közelébe, fáradhatatlanul, hajthatatlanul, és az idő meg a sebesség megöli őket. Végül a Mű egyedül utazik a Végtelenben. És egy nap meghal a Mű, amiképpen mindenek meghalnak e világon, és kihuny majd a Nap és a Föld és a Naprendszer és a Galaxis és az emberek legtitkosabb emlékezete.” Roberto Bolaño: Vad nyomozók

ELSŐ KÖNYV

ELSŐ RÉSZ Az Anyapók hálója

2018. augusztus 27. Amit egy íróról és a művéről biztosan tudni lehet: együtt haladnak az elképzelhető legtökéletesebb labirintusban, egy körkörös hosszú úton, s a végzetük eggyé válik eredetükkel, a magánnyal. Amszterdamból jövök. Megtudtam egyet s mást, de azt nem tudom, hogy most jobban ismerem-e Elimane-t, vagy még nagyobb lett-e a rejtély. Minden tudásszerzés paradoxona, hogy minél többet tudunk, annál többről tudjuk, hogy nem tudjuk, csak hát ez az összefüggés csak részben ad képet arról, hogy mit éreztem Elimane kapcsán. Az ő esete radikálisabb, azaz pesszimistább közelítést követel az emberi lélek megismerhetőségét illetően. Az ő lelke olyan, mint egy fekete lyuk: megdelejez és elnyel mindent, ami a közelébe kerül. Az ember tanulmányozza egy kicsit az életét, fölébe hajol, és amikor felegyenesedik, ezt suttogja maga elé komoran, rezignáltan, megöregedve, sőt talán reményvesztve: az emberi lélek kiismerhetetlen, és nincs is mit megtudni róla. Elimane behatolt a fekete éjbe. Lenyűgöz, hogy milyen könnyen mondott búcsút a fénynek. Lenyűgöz, ahogy elfogadja a sötétet. Kísért útjának és végzetének rejtélye. Nem tudom, miért hallgatott el, holott még annyi mondanivalója volt. És ami a legfontosabb: fáj, hogy nem tudom követni a példáját. Ha hallgatag emberrel, egy igazi hallgataggal találkozunk, szükségképpen eszünkbe jut, hogy meg kell-e szólalnunk, és amit mondanánk, nem merő locsogás-e.

Befogom a pofám, abbahagylak, Napló. Anyapók történetei elcsigáztak. Amszterdam kiszívott belőlem minden erőt. A magány útja vár.

1 Korosztályom fiatalnak már alig nevezhető afrikai szerzői vérre menő hitvitákat folytattak T.C. Elimane-ról. A  könyve egyszerre volt katedrális és aréna; úgy léptünk be, mint egy isten sírboltjába, és rendszerint az lett a vége, hogy térdre rogyva, önnön vérünkkel áldoztunk a remekmű oltárán. Már egyetlen oldal is maga a bizonyosság, hogy írót olvasunk, igazi írót; ilyen csillag egyetlenegyszer tündököl fel egy irodalom égboltján. Eszembe jut az egyik vacsora, amelyet a könyve társaságában költöttünk el. Az érzéki és energikus Béatrice Nanga, akinek oly igen vágytam a melle közt megfulladni, harciasan kijelentette, hogy csak a nagy írók művei érdemlik meg, hogy miattuk, értük kést szegezzünk egymásnak a vita hevében, csak az ilyen művek forralják fel úgy az ember vérét, akár a jóféle szesz, és ha puhányságból megfutamodunk a csatatérről, szégyent hozunk az irodalomra. Az igazi író élet-halál vitára készteti az igazi olvasókat, mondta, s az igazi olvasók folytonos harcban állnak; ha nem törsz győzelemre az arénában, vagy buzkashiviadorként, lóháton nyargalászva, meg se próbálod elragadni a farkastetemet az ellenfelektől, akkor elmehetsz a picsába, abban a langyos húgyban fogsz felfordulni, amiről azt képzeled, hogy prémiumsör, és nem vagy olvasó, és még kevésbé vagy író. Kiálltam a gyújtó szavú Béatrice Nanga mellett. T.C. Elimane nem klasszikus volt, hanem kultikus. A  mítosz társasjáték az

irodalomban. Elimane ott ült az asztalnál, és kiterítette három ütőlapját. Egy: rejtélyes-betűjeles nevet választott magának, kettő: egyetlen könyvet írt, három: nyomtalanul eltűnt. Úgyhogy, igen, nagyon is érdemes a bőrére pályázni. Elképzelhető volt, hogy csakugyan élt egyszer egy T.C. Elimane nevű ember, amiképpen az is, hogy ez csak egy álnév, amelyet azért eszelt ki egy szerző, hogy kijátssza az irodalmi életet, vagy éppenséggel kimaradjon belőle, akárhogy is, a könyve hatalmas, belső igazságához nem fért kétség: olvastán az ember lelkében maga az élet zúgott, tisztán, ellenállhatatlan erővel. Izgalmas kérdés, hogy valóban élt-e valaha egy Homérosz nevű ember. De ha élt, ha nem élt, az Iliász és az Odüsszeia elbűvöli az olvasót, és hálás Homérosznak; ki másnak lehetne hálás? Hasonlóképpen nem az számított, hogy T.C. Elimane legenda-e, misztifikáció, hanem hogy ez a név fémjelezte a művet, amely megváltoztatta az irodalomszemléletünket. Vagy az életszemléletünket. Az embertelenség labirintusa: ez volt a címe, és mi úgy ittuk a szavait, ahogy a lamantin a forrásvizet. Kezdetben volt a prófécia, és volt egy Király, és a prófécia szerint a Királynak adatik minden hatalom, ha cserébe felajánlja a birodalom öreg embereinek hamvait, és a Király elfogadta az alkut; legott máglyára vettette agg alattvalóit, hamvaikat szétszóratta a palotája körül, és erdő sarjadt ott, halálerdő, úgy nevezték el: az embertelenség labirintusa.

2 Hogyan találkoztunk, a könyv meg én? Véletlenül, mint mindenki más. De nem felejtem el, amit Anyapók mondott: a véletlen, az csak a sorsunknak az a része, amelyről nem tudunk. Nemrég került a kezembe Az embertelenség labirintusa, bő egy hónapja olvastam el először. De Elimane nevét már korábbról is ismertem, még gimnazista koromban találkoztam vele. Szerepel A  néger irodalmak kézikönyve című antológiában, amely, más, hasonló kiadványokkal együtt, a gyarmati idők óta ajánlott olvasmány a frankofón tanulóknak. 2008: elsős voltam egy bentlakásos katonai középiskolában, Észak-Szenegálban. Már vonzott az irodalom, és arról álmodoztam, hogy költő leszek, amiben persze nincs semmi meglepő, ha egy kamasz éppen ismerkedik a költészet nagyjaival, ráadásul egy olyan országban él, amelyben ott kísért Senghor nyomasztó szelleme, következésképp a vers a hódítás egyik legbiztosabb eszköze. Abban az időben bemagolt vagy saját költésű négysorosokkal szédítettük a lányokat. Bújtam a versantológiákat, a szinonima- és rímszótárakat, a ritka szavak gyűjteményét. Irtózatos klapanciákat alkottam, zötyögős tizenegy szótagos strófákat, amelyekben hemzsegtek az afféle jelzős szerkezetek, mint „omló könnyeimmel”, „felfeslő fellegek”, „kristályló hajnalok”. Nekivadulva lapoztam A  néger irodalmak kézikönyvét. Ott láttam meg – olyan fekete-afrikai klasszikusok társaságában, mint Tchichellé Tchivéla és Tchicaya

U Tam’si – az ismeretlen nevet: T.C. Elimane. A  neki szentelt szöveg annyira elütött az antológia stílusától, hogy elidőztem fölötte. Idézem (megvan a kézikönyv): T.C. Elimane Szenegálban született. Elnyert egy Párizsba szóló pályázatot, és 1938-ban megjelentetett egy tragikus hangvételű regényt, Az embertelenség labirintusát. Micsoda könyv! Egy fiatal afrikai néger remekműve! Amilyet még nem láttak Franciaországban! És amelyből olyan irodalmi vihar kerekedett, amire csak a mi hazánk képes. Egymásnak feszült Az embertelenség labirintusa tábora és ellentábora. És amikor már úgy tetszett, hogy az író és műve tekintélyes díjakkal ismertetik el, sötét irodalmi ügy vetett véget a szárnyalásnak. A  mű pellengérre került, az ifjú író pedig eltűnt az irodalom színteréről. Nem sokkal később kitört a háború. 1938 végén nyoma veszett ennek a bizonyos T.C. Elimane-nak. Rejtély, hogy miként alakult a sorsa, bár születtek figyelemre méltó hipotézisek e tárgyban (lásd például B. Bollème újságíró riportját: Ki volt valójában a néger Rimbaud? Egy szellemalak odisszeája; Sonde Könyvkiadó, 1948). A  botrány hatására kirobbant vita annyira besározta a művet, hogy hatására a kiadó kivonta a forgalomból a példányokat, és zúzdába küldte az egész készletet. Az embertelenség labirintusának nincs újabb kiadása. A  könyv fellelhetetlen. Ismételjük: a korát megelőző szerző nagy tehetség volt. Sőt talán géniusz. Sajnálatos, hogy a reménytelenség hirdetésére használta: pesszimista könyve azt a kolonialista Afrika-képet jeleníti meg, amely sötétnek, vadnak, barbárnak ábrázolja a kontinenst. A földet, amely oly sokat szenvedett, szenved most, és

szenvedni fog a jövőben is, és amely megérdemelné, hogy az írói pozitívabb képet fessenek róla. A fenti sorok arra késztettek, hogy késlekedés nélkül Elimane nyomába eredjek, de olyan volt, mintha egy kísértetet üldöznék. A  következő hetekben igyekeztem többet megtudni a sorsáról, de az internet se tudott többet, mint amennyit a kézikönyv közölt. Fotó nincs róla. Az a néhány webhely, amelyiken előfordul a neve, olyan ködösen fogalmaz, hogy hamar nyilvánvalóvá vált számomra: ők se tudnak többet, mint én. Majd mindegyik úgy emlegeti mint „szégyenletes afrikai szerző a két világháború közt”, de hogy voltaképpen mi a szégyene, arról egyetlen szó sem esik. A  műről sem sikerült többet megtudnom. Nem találtam kortársat, aki bármi érdemlegeset írt volna, és szakdolgozat sem született róla. Beszéltem apám egyik barátjával, aki afrikai irodalmat tanított az egyetemen. Azt mondta, hogy Elimane-nak olyan rövid volt a pályája a francia (megnyomta a szót: francia) irodalomban, hogy Szenegálba jószerivel el sem jutott a munkássága híre. „Az embertelenség labirintusa egy kasztrált isten műve. Egyesek úgy beszéltek róla, mint valami szent könyvről. Az az igazság, hogy nem lett szakrális alapmű. Már senki nem hisz benne. Talán soha senki nem is hitt benne.” Az isten háta mögötti internátusban korlátozva voltak a kutatás lehetőségei. Abba is hagytam a nyomozást, és beletörődtem az egyszerű, kegyetlen igazságba: Elimane nyomtalanul eltűnt az irodalmi emlékezetből, sőt az emberek, köztük  a honfitársai emlékezetéből is (jó, tudjuk, senki sem próféta a saját hazájában). Meglehet, Az embertelenség labirintusa a másik irodalomtörténetbe (talán az igazi

irodalomtörténetbe) tartozik, abba, amelyet azok a felejtésre ítélt – nem elátkozott, csak elfelejtett – könyvek töltenek meg, amelyek elhullottak az idő valamelyik folyosójában; tetemük, csontvázuk, magányuk – megannyi fagyott lábnyom – ott hever az őrizetlen, néma börtönök padozatán. Elszakadtam hát a szomorú történettől, és visszatértem kezdetleges szerelmi költészetem gyakorlásához. Mindent összevetve lett azért egy fontos felfedezésem: egy zűrös internetes fórumon ott volt Az embertelenség labirintusa hosszú első mondata, akárha egy hetven évvel ezelőtt bekövetkezett katasztrófa egyetlen túlélője volna: Kezdetben volt a prófécia, és volt egy Király, és a prófécia szerint a Királynak adatik minden hatalom, ha cserébe felajánlja a birodalom öreg embereinek hamvait… stb.

3 És most íme, így bukkant fel újra az életemben Az embertelenség labirintusa. A gimnáziumi találkozás után egy ideig nem volt dolgom Elimane-nal. Eszembe jutott persze, de egyre ritkábban, és az emlékbe mindig vegyült egy kis szomorúság, úgy gondoltam rá mint valami befejezetlen vagy befejezhetetlen történetre – ahogy egy barát elvesztésére, tűzvészben odaveszett kéziratra gondol az ember, vagy olyan szerelemre, amelyről azért mond le, mert fél boldognak lenni. Leérettségiztem, elhagytam Szenegált, Párizsban folytattam tanulmányaimat. Párizsban újra kinyitottam az Elimane-dossziét, eredménytelenül: még a Szajna-parti antikváriusbódék állítólag feneketlen kincsesbányáiból sem volt előásható. Az is kiderült, hogy B. Bollème rövid lélegzetű művéből, a Ki volt valójában a  néger Rimbaud?-ból a 70-es évek közepe óta nem készült utánnyomás. A  tanulmányaim és a migránsélet kis idő múltán eltávolítottak Az embertelenség labirintusától, a szellemkönyvtől, melynek írója minden jel szerint úgy lobbant el az irodalom éjszakájában, akár egy gyufaszál lángja. Megfeledkeztem a könyvről és írójáról. Egyetemi tanulmányaim során eljutottam a szakdolgozat- témaválasztásig, de úgy éltem meg, mint az íróédenből való kiűzetést. Lusta egy doktorandusz voltam, és hamarosan hátat is fordítottam a tiszteletre méltó kutatói pályának, mert

eltérített valami, ami már nem holmi röpke kísértés, hanem elfojthatatlan vágy volt: regényíró leszek. Óva intettek: mi a biztosíték, hogy megélsz belőle?, belesavanyodsz, megkeseredsz, marginalizálódsz, befuccsolsz! Igen, válaszoltam, bizony, az lehet. És ha a végén öngyilkos leszel?! Az is lehet, válaszoltam, de hát az élet úgyis csak egy ingatag, keskeny palló a talán és a hátha közt. Én rámerészkedem arra a pallóra. Ha lebillenek, sebaj, legalább meglátom, mi van a mélyben, élő és halott. Az irodalomban nincs olyan, hogy siker; aki sikert akar, az szálljon fel a sikervonatra, és húzzon a picsába. Írtam egy rövid regényt, és találtam egy meglehetősen szűk körben ismert kiadót, amely meg is jelentette. Az üresség anatómiája megbukott, két hónap alatt hetvenkilenc példány fogyott el, és ebben azok is benne vannak, amelyeket én vettem meg. Pedig ezeregyszáznyolcvanketten lájkolták a Facebook- posztomat, amelyben bejelentettem, hogy hamarosan megjelenik a könyv. Kilencszáztizenkilencen kommenteltek. „Gratula!”, „Büszkék vagyunk!”, „Proud of you!”, „Congrats bro!”, „Bravó!”, „Feldobtál!” (én meg pofára estem), „Kösz, tesó, ez igen!”, „alig várom, Insallah!”, „Mikor jön ki?” (a posztban ott a megjelenés dátuma), „Hogy lehet beszerezni?” (az is ott van), „Mennyibe kerül?” (az is), „Érdekes cím!”, „Példakép vagy az ifjú nemzedék előtt!”, „Miről szól?” (ez a kérdés maga a Rontás az irodalomban), „Meg lehet rendelni?”, „Megvan PDF-ben?” stb. Hetvenkilenc eladott példány. Négy vagy öt hónap telt el a könyv megjelenése után, mígnem végre kikerültem a névtelenség purgatóriumából. Egy befolyásos újságíró, az úgynevezett frankofón irodalom szakértője ismertetőt szánt neki szóközöstül ezerkétszáz

karakter terjedelemben a Le Monde-ban (afrikai kiadás). Volt némi fenntartása a stílust illetően, de azzal a veszélyes, sőt félelmetes, sőt ördögi fordulattal zárta dolgozatát, hogy „a szerző a frankofón irodalom figyelemre méltó ígérete”. Megúsztam ugyan a rettenetes és halálos „fényes pálya előtt áll” minősítést, de azért ez a méltatás is tőrdöfés volt. Viszont adott némi ismertséget a párizsi afrikai diaszpórában, vagyis a Gettóban, ahogy egyes rossz nyelvek nevezték szeretettel, köztük én. Mindazok, akik nem olvastak, és nyilván soha nem is fognak elolvasni, megtudták a Le Monde Afrique-ból, hogy jelentkezett az ikszedik szép jövővel kecsegtető írópalánta. Attól fogva fesztiválok, találkozók, könyvvásárok és -szalonok állandó meghívottja lettem, ott feszítettem az elmaradhatatlan kerekasztal-beszélgetéseken, amelyeknek csak a címe változott – „Új hangok”, „Új tollak”, „Ifjú gárda” meg hasonlók –, amúgy bezápult irodalmi blabla volt az egész. A könyvem mégoly halk visszhangja egészen a hazámig, Szenegálig eljutott, és érdeklődni kezdtek irántam, hiszen Párizsban már írólovaggá ütöttek. Az üresség anatómiája kommentek tárgyává vált (ami nem jelenti, hogy el is olvasták volna). Elégedetlen voltam a regényemmel, nem boldogított. Hamarosan már szégyelltem is – hogy miért írtam meg Az üresség anatómiáját, azt majd később részletezem –, és hogy megtisztuljak tőle, vagy jó mélyre elássam, megfogamzott bennem a nagyratörő terv, a nagy álom: írok egy nagyregényt. Már csak az volt hátra, hogy meg is írjam.

4 Egy álló hónapja a magnum opus megírásán munkálkodtam, de még az első mondatig sem sikerült eljutnom, és egy júliusi éjszakán Párizs utcáin kerestem vigaszt. Bolyongtam, vártam a csodát. A csoda pedig egy kávézó üvegfala mögött tündökölt fel: megláttam Marème Siga D.-t, a hatvan év körüli szenegáli írónőt, akinek minden könyve botrányt keltett; egyesek rontó jósnőnek vélték, mások egyenesen démonnak, vérszipolynak. Én angyalnak láttam, fekete angyalnak, aki nélkül a szenegáli irodalom egy pöcegödör; unalom híg trutymójának felszínén puha szargombócok úszkálnak, azok a könyvek, amelyekben „az örök nap fénylő pászmái áttűznek a zöld lombsátoron”, a jellemezni kívánt személynek szükségképpen „kiálló pofacsontja”, „sasorra” vagy „krumpliorra” van, a homlok „domború”, a szemöldök „busa”. Siga D. mentette meg a kortárs szenegáli irodalmat attól, hogy mindent maguk alá temessenek a tömjéntől bűzhödt klisék, vértelen frázisok, megrothadt óságok. Elköltözött Szenegálból, és írt egy könyvet, amelyben egyedül az a botrányosan trágár, hogy nyersen őszinte. Lett egy kis kultusza – és egypár pere. A  tárgyalásokra ügyvéd nélkül járt, gyakran alulmaradt, de nem törődött vele, mondván: amit meg akarok írni, az benne van az életemben, úgyhogy írok tovább, és nem érdekel, hogy vicsorogtok, szarháziak. Egy szó, mint száz, megláttam Siga D.-t. Bementem a kávézóba, és leültem, nem messze tőle. Csak három-négy

további vendég volt a helyiségben, itt-ott, szétszórva. A  többi vendég kint hűsölt a teraszon. Siga D. egyedül ült, mozdulatlanul. Olyan volt, mint egy prédára leső oroszlán, amely nagy, sárga szemével a bozót rejtekéből pásztázza a szavannát. Tartózkodó viselkedése éles ellentétben volt a műve izzásával; felidéztem magamban az obszidián- és gyémántkemény mondatokat görgető, mégis lávaként sodró lapokat, és kétely támadt bennem, hogy csakugyan ez a rezzenetlen, szenvtelen nő írta-e őket. De ekkor Siga D. megmozdult, felemelte a karját, és a karján fellebbent a kaftánruha. A  bő ujj egy-két másodpercig látni engedte a mellét. Olyan volt, mintha egy alagútba néznék, vagy még inkább egy folyosóba, váróterembe, vágyváróba. Siga D. emlékezetes bekezdéseket szentelt a mellének, erotikus antológiák legizgatóbb darabjaihoz méltó dicsérő zengzeteket. Egy olyan mell látványa tárult tehát elém, amelynek örök helye van a világirodalom-történetben. Képzeletben sok olvasó látta a gömbölyded idomokat, és egy részük nyilván keményen fantáziált róluk. Én is. És most is. Siga D. leengedte a karját, eltűnt a látomás. Felhajtottam az italomat, aztán két marokra fogtam a bátorságomat, és odaléptem Siga D. asztalához. Bemutatkoztam; Diégane Latyr Faye, szeretem az életművét, boldog vagyok, hogy személyesen láthatom önt, bámulattal tölt el a személyisége, türelmetlenül várom az új könyvét; egyszóval előadtam a szokásos süket dumát, amivel a rajongói szokták traktálni, de mivel úgy nézett rám, mint aki a bús fenébe kívánja az alkalmatlankodót, csak nem akarja kerek perec megmondani neki, előjöttem a farbával: az imént megláttam a

mellét, és nagyon szeretném újra látni. Meglepetésében lehunyta a szemét, aztán résnyire nyitotta, és én belevetettem magam: –  Ó, asszonyom, ha tudná, mennyit álmodoztam én az ön melléről! – Tetszik, amit láttál? – kérdezte higgadtan. – Nagyon tetszik, és többet szeretnék. – Többet? – Többet. – Miért? – Mert feláll a farkam. –  Komolyan mondod, Diégane Latyr Faye? Hát nem kell sok neked, fiatalember. –  Igen, de csak mert olyan régóta fantáziálok a melléről, asszonyom. –  Hagyd már ezt a nevetséges magázást, és állítsd le a farkadat, az anyád lehetnék, Diégane. –  Jó, akkor szoptass meg, mint anya a gyerekét – vágtam vissza, ahogy annak idején, kamaszkoromban a lányoknak, ha visszautasították a közeledésemet (vagy fanyalogtak a klapanciáimtól), és négy-öt évvel idősebbek lévén azzal hajtottak el, hogy „Az anyád lehetnék, kisgyerek”. Siga D. rám emelte a tekintetét, és, most először, elmosolyodott. –  Lám-lám, a fiatalúr nem marad adós a válasszal. A fiatalúrnak jól forog a nyelve. Megszoptassalak? Hát jó. Gyere. Itt a szállodám a közelben. Insallah, a fiatalúr szopni óhajt. – Már állt is volna fel, de meggondolta magát. – Hacsak nem akarsz inkább itt helyben cicizni. – És ajánlatának nyomatékot

adva tüstént félrehúzta a ruháját, és kibuggyantotta a bal mellét. – Akarod? Nosza! A nagy mellbimbó ott sötétlett a derengő fényű emlő közepén: kincses sziget a lágyan hullámzó óceánban. Siga D. a fejét félrebillentve, szenvtelenül nézett rám, mint akinek édes mindegy, hogy mások látják-e, és mit szólnak, ha látják. Lehetett volna teátrálisan önmutogató és közönséges is a mozdulat, sőt akár az obszcenitást is súrolhatta volna, de olyan magától értetődően volt buján izgató, hogy én leginkább az eleganciát láttam benne. – Na? Akarod vagy nem akarod? – És ringatta, lassan gyúrta, dagasztotta a mellét. Néhány másodperc elteltével azt mondtam, hogy inkább a hotelszobájában szeretném. –  Kár – mondta nyugtalanítóan szelíden, azzal visszahúzta a ruhát a mellére, és felállt. Mirha- és fahéjillat lebbent. Fizettem. Mentem a nyomában.

5 Odaértünk a hotelhoz, ahol megszállt pár napra; abból az alkalomból jött Párizsba, hogy kollokviumot rendeztek írói életművéről. –  Ez itt az utolsó éjszakám – mondta a liftre várva. – Holnap hazamegyek Amszterdamba. Szóval ma este vagy soha, Diégane Latyr Faye. Rémisztően mosolyogva lépett be a liftbe. Emelkedtünk a magasba, fel, a tizenharmadik emelet felé, és én kínok közt zuhantam alá a megsemmisülésbe. Siga D. teste már mindent megismert, csinált, próbált, ugyan mit tudok én adni neki? Hová vihetem? Mit gondoljak ki? Mivel kísérletezzek? Vannak filozófusok, akik váltig magasztalják az erotikus képzelőerőt, de azoknak soha nem volt dolguk Siga D.-vel, nekem pedig már a puszta közelségétől semmivé vált az egész szerető-előéletem. Mi legyen? Ez már a negyedik emelet. Semmit se fog érezni, észre sem veszi, ahogy belehatolsz, cseppfolyóssá válik a testén a tested, szétfolyik, és beszívja a lepedő, beleivódik a matracba. Hetedik. Benne leszel, belefulladsz, eltűnsz, szétmállsz, a-to-mi- zá-lódsz, a görög atomisták, Leukipposz és (a filozófiai síkon Empedoklészt is meghaladó) Démokritosz fogalmai szerint megszűnsz szubsztancia lenni (vigyázat, ne feledkezzünk meg Lucretiusról sem, aki a De rerum natura című költeményében foglalta össze és magasztalta a nagy Epikurosz gyönyörtanait!). Unalom, halálos unalom – nem adhatsz mást, csak ezt.

Meleg volt, hideg veríték csorgott a hátamon, és Siga D. egy apró mozdulattal elpöckölhetett volna, de ha csak rám fúj, már attól tovalibegek, akár egy tollpihe. Bátorításul magam elé képzeltem, ahogy mohón szopom és markolászom az irodalmi hírű csecset. De a rabelais-i kép nemhogy erőt nem adott, még jobban elcsüggesztett: mire megyek én ezzel a lankadt, gyenge kézzel?, nem méltó az írónő melléhez, eh, nem is kéz ez, hanem hitvány csonk, nem képes gyönyört adni. A  nyelvemet pedig felejtsük el, a himnikus kebel máris leplombálta. Végem van. Tizenharmadik emelet. Nyílt a liftajtó. Siga D. rám se nézve kilépett, balra fordult, és néhány másodpercig teljes csend lett, mert a léptei zaját elnyelte a vastag szőnyeg, aztán kattanás hallatszott, ahogy a mágneskártya kioldotta az ajtózárat. Aztán újra csend. Én a fülkében maradtam, és szellentettem; már a  földszint óta majd szétfeszített a gáz, de sikerült megőrizni  a méltóságomat. Mi lenne, ha menekülőre fognám? Tulajdonképpen nem is lenne menekülés, hiszen mindketten tisztában vagyunk vele, hogy már az első puskalövés előtt elvesztettem az ütközetet. Ha olajra lépek, az csak az előre látható összeomlás beismerése. Hívták a liftet. Csukódott az ajtó. In extremis megállítottam, és kiléptem, nem mintha felbátorodtam volna, hanem mert homályos vágy hajtott, hogy teljes legyen a vereségem. Mentem a folyosón. Résnyire nyitva volt egy ajtó. Mirha- és fahéjillat szállongott, hívogató vagy elijesztő illat. Megálltam. Álltam ott bután (a Pokol kapujában?). A folyosó sötétbe borult. Előreléptem; felgyulladt a lámpa; beléptem. Pasztellszínű szoba, fényűző és személytelen. Az erkélyre nyíló nagy üvegajtón át látni lehetett Párizs fényeit. Vízcsobogás: Siga D. zuhanyozik.

Fellélegeztem: egy kis haladék, mielőtt üt az igazság órája. Hatalmas volt az ágy, de a mérete kevésbé lepett meg, mint az, hogy milyen giccses kép díszlik fölötte. Pusztuljon a festő, aki ilyen léhán megszépíti, vagyis meghamisítja a világot! Elfordítottam a tekintetemet, ráhanyatlottam a gigantikus ágyra, és bámultam a plafont. Minden elképzelhető forgatókönyv ugyanúgy végződött: átlépek az erkélykorláton, és a mélybe vetem magam. Siga D. gúnykacaja kísér: semmit sem érzett, semmit! Negyedóra múlva lépett ki a fürdőszobából. Combjáig érő fehér fürdőlepedő volt a mellére tekerve, egy másik törülköző pedig turbánszerűen a fejére tornyozva. – Nocsak, te még itt. Nem tudtam megítélni a hangjából, hogy mi volt ez: ténymegállapítás, csodálkozás, epés megjegyzés vagy puszta kérdés? Akár ez, akár az, akár amaz, alighanem borzongató célzások vannak benne. Nem mondtam semmit. Ő mosolygott. Néztem, ahogy ide-oda járkál a szoba és a fürdőszoba közt. Egy olyan érett asszonytestet láttam, amely magán viselte a gyönyör és a szenvedés nyomait. Szépség és fájdalom egybekuszálva, parázna test, áldott és átkozott, lágy vonalú test, amelyet nem rettent a világ durvasága. Ránéztem, és láttam őt, látva láttam. Néztem, és már ismertem, tudtam az igazságot: nem emberi lény áll előttem, hanem egy pók, az Anyapók; sok milliárd szálból szövi irdatlan hálóját, selyem- és acélszálból, és talán szálazott vérből is, én pedig egy légy vagyok, egy megdelejezett, nagy, zöld légy, ott vergődök Siga D. hálójában és összesűrűsödött életeiben. Hosszú percek teltek el olyasmivel, aminek egyes nők nagy fontosságot tulajdonítanak zuhanyozás után, bár nemigen

tudhatni, hogy voltaképpen mit is csinálnak. Nagy sokára leült elém egy fotelba, még mindig abban az egy szál törülközőben. A  törülköző felcsúszott, láttam a combtövét, a csípőjét, aztán már a köldökét is. Meg se próbáltam elfordítani a tekintetemet, néztem az ágyékszőrét. Keresztbe vetette a lábát, és Sharon Stone emléke elhalványult az emlékezetemben. –  Fogadok, hogy író vagy. Írótanonc. Most mit csodálkozol? Van elég tapasztalatom, első pillantásra felismerem a magadfajtát. Úgy nézik a dolgokat, mintha minden mögött valami mély titok rejtőzne. Meglátnak egy női nemi szervet, és úgy szemlélik, mintha a saját rejtélyük kulcsát rejtené. Esztétizálnak. Pedig a pina, az pina, és kész. Nem kell lírát vagy misztikumot nyáladzani a látványától. Nem lehet egyszerre élni és írni. –  Dehogynem. Lehet. Íróként élni az életet. Az élet minden percét az írás percévé tenni. Mindent írói szemmel látni, és… –  Na ez a te tévedésed. Ez a magadfajták tévedése. Azt képzelitek, hogy az irodalom javít az életen. Vagy hozzátesz valamit. Vagy pótolja. Pedig nem. Jó sok írót ismertem, és mondhatom, hogy igencsak gyengécske szeretők. Tudod, miért? Azért, mert miközben szeretkeznek, már arra a jelenetre gondolnak, amit majd írnak belőle. A  tenyerükkel a formálódó szavakat simogatják, a csípőjük mozgása a megírandó mondatok ritmusát követi. Ha szólok hozzájuk szeretkezés közben, szinte hallom, hogy: „suttogta a nő”. Könyvlapokon élnek. Ott a gondolatjel a szavaik előtt. Als het erop aan komt – ez hollandul van, azt jelenti, hogy „térjünk a lényegre” vagy „végeredményben” – a magadfajta írók végeredményben a fikciójuk rabjai. Örök narrátorok. Az életért kell élni az életet.

A mű másodlagos. A kettő sosem keveredik. Soha. Érdekes és vitatható elmélet, de már csak fél füllel hallottam. Lassan egészen szétnyílt a fürdőlepedő. Siga D. már nem keresztbe vetett lábbal ült. Fedetlen volt a teste: az öle, a csípője, minden, ami bele volt írva a bőrébe. Csak a mellét takarta, úgy- ahogy, a törülköző már majdnem kibomló csücske. A  Szemébe néztem, egyenesen a Szeme közé, és álltam a tekintetét. –  Tessék: most is mondatok járnak a fejedben. Rossz jel. Ha írni akarsz egy jó regényt, most ne fogalmazz. Azért jöttél, hogy megbasszál, nem? De igen, látom, akarod. Itt vagyok. Csak erre gondolj. Csak rám gondolj. – Felállt, odajött, közel hajolt. Szétbomlott a törülköző, a melle a mellemhez nyomódott. – Vagy menj a fenébe, és írj egy újabb szar kis regényt. Gyerekesnek találtam a provokációt, és az ágyra döntöttem Siga D.-t. Győzedelmes, kihívó, buja arcától vad vágy lobbant bennem. Csókolgattam a mellét. Iparkodtam, hogy kéjes sóhajokra vagy legalább sóhajfélékre ragadtassam. Már-már hallani véltem a gyönyör hangjait, megmámorosodtam. Közeledtem a háló közepéhez, én, a légy, már ott voltam az Anyapók hajlékának sötét, halálos középpontja közelében. Hatoltam volna tovább a Szem felé. De ekkor Siga D. megállított, és felkacagva, megalázóan könnyedén lehengerített magáról, akár egy kisgyereket. Felkelt, öltözni kezdett. A düh szélrohama süvöltött fel a bensőmben, és új rohamra indultam. Azaz csak indultam volna, mert hirtelen tudatosult bennem, hogy milyen nevetséges szerep jutott nekem ebben a jelenetben. Jobb lesz, ha veszteg maradok és kussolok. Siga D. egy lassú dalt énekelt szererül. Háton fekve hallgattam, és az eleddig ridegen komfortos szoba megelevenedett, megtelt

szomorúsággal és emlékekkel. A dal egy öreg halászról szólt, aki épp nekifeszül az evezőnek, és indul, hogy megküzdjön egy hal- istennővel. Behunytam a szemem. Siga D. felöltözött, s már az utolsó versszaknál tartott. A  csónak távolodik a békés óceánon, és a halász csillogó szemmel fürkészi a látóhatárt, nem fél megharcolni a legendák istennőjével. Nem néz vissza a part felé, ahonnan a felesége és a gyerekei követik őt a tekintetükkel. A  legvégén A  csónak az óceánhorizont mögé jutott, és egyedül Isten volt a társa. Amint Siga D. elhallgatott, a bánat alkonya szállt le a szobára. Nyomasztó volt, és én még a szagát is érezni véltem, de ekkor Siga D. kiinvitált az erkélyre; jó lesz ott kint üldögélni egy kicsit. Kiváló minőségű füvet hozott Amszterdamból, ügyesen és szemlátomást gyakorlottan sodort egy akkora dzsointot, hogy csak néztem, ilyen nagyot soha életemben nem láttam, aztán csak szívtuk, és beszélgettünk mindenféléről, fontos és kevésbé fontos dolgokról, az álarcokról, amelyeket viselünk, arról, hogy a bánat minden szépségben ott rejtőzik, mondom, hatalmas nagy volt az a dzsoint, és szuper minőségű volt a fű. Megkérdeztem, tudja-e, hogy végződik a halász és a legendabeli istennő története. –  Nem, Diégane. Nem hiszem, hogy volna folytatás. Az egyik mostohaanyám, Ta Dib mindig így énekelte nekem ezt a dalt kislány koromban. Ez volt a vége. Hallgatott egy sort, aztán hozzáfűzte, hogy fölösleges is volna folytatni a történetet, hiszen als het erop aan komt mindnyájan tudjuk, a történet csak egyféleképpen végződhet. Egyetértettem, igen, nem végződhet máshogy. Az ujjaim közt pont leégett a

dzsoint. Talán soha életemben nem voltam így ellazulva. Felnéztem az égre, csillagtalan volt, helyesebben valami eltakarta a csillagokat, nem, nem vonuló felhők takarták el, hanem egy határtalan, mélységesen mély másik ég, egy gigantikus teremtmény árnya. –  Az ott Isten – mondtam. Kis idő múlva, lehalkítva a hangomat, a legteljesebb nyugalommal folytattam (azóta sem éreztem, amit akkor: az ujjammal elérem, megérintem az Igazságot): – Igen, ez Isten. Közel van ma este, ilyen közel már rég nem volt. De Ő tudja. Ő tudja, hogy ha idejönne, megsemmisülne. Még nincs kellőképp felfegyverkezve, hogy szembeszálljon a legnagyobb rémálmával: velünk, az Emberekkel. –  Aha, szóval te azok közé tartozol, akiket a fű istenes metafizikussá változtat. – Elhallgatott, aztán kisvártatva azt mondta: – Várj csak! – Bement a szobába, feltúrta a táskáját, és egy könyvvel a kezében jött vissza. Leült, találomra felütötte. – Nem telhet el úgy ez az este, hogy ne olvasnánk egy kis irodalmat, ne áldoznánk a költők istenének. Olvasni kezdett, és én három oldal után már teljes testemben borzongtam. – Bizony, bizony. Jobb, mint a fű – csukta be a könyvet Siga D. – Mi ez? – Az embertelenség labirintusa. – Az lehetetlen. – Tessék? –  Lehetetlen. Az embertelenség labirintusa csak egy mítosz. T.C. Elimane kasztrált isten, magtalan isten. – Te ismered Elimane-t?

– Ismerem. Megvolt A néger irodalmak kézikönyve. Kerestem a regényt, nem is tudom, hogy… – Ismered a könyv történetét? – A kézikönyv szerint… –  Hagyd már a kézikönyvet! Te magad kerested Elimane-t? Igen, biztos megpróbáltad. De persze nem találtad meg. Senki nem találja meg. Nekem majdnem sikerült. Eljutottam a közelébe. Csak hát tekervényes az út. Hosszú. Tele halálos veszedelemmel. Keresed T.C. Elimane-t, és egyszer csak hangtalanul meghasad a föld, és ott tátong előtted a kifordított égbolt. Egy kitátott pofa a végtelenre. Énelőttem is megnyílt az a szakadék. Meginogtam. Belezuhantam… zuhantam… – Egy kukkot se értek. –  …és túléltem, megéltem. Az életem váratlan fordulatokat vett, a vezérfonalam meg beleveszett az idő sivatagába, és soha többé nem mertem a keresésére indulni. – Kinek, minek a keresésére? És először is: hogy jutottál hozzá a könyvhöz? Mi bizonyítja, hogy ez tényleg Az embertelenség labirintusa? –  Sosem mondtam el, hogy mit éltem… majdnem mit éltem meg vele, ez az én életem holtsúlya, holttere… – Megártott a fű. –  …de egyszersmind a legélőbb, legfénylőbb tere is, és ha megtalálnám a történet elveszett fonalát, messzebbre jutnék, mint valaha, abban az idegen birodalomban, ami bennem van, és amiben ő lakozik… – Félrebeszélsz. –  …és akkor alászállnék a mélység legmélyére, és rátalálnék arra, ami a rendeltetésem: megírnám a könyvet Elimane-ról. De

most még nem vagyok felkészülve. Azt kérded, hogy jutottam a könyvhöz? Azt nem tudom neked elmesélni, Diégane Faye. Legalábbis ma biztosan nem. Még nem. Elhallgatott, a város felé fordította a tekintetét, de nem volt kétségem felőle, hogy nem látja a Párizs testén imitt-amott gyémántként felszikrázó fényfüzéreket. Önmagába nézett, a múltja fényeit és sötét zónáit szemlélte. Hagytam elmerengeni a mélabús emlékeken. Merüljön csak alá, hadd lássam a szemében az emlékezet legmélyebb bugyrait. Minél jobban távolodott az időben, annál közelebb került, annál jelenvalóbb volt, annál valóságosabb. Szőtte, némán szőtte hálóját az Anyapók, és ismeretlen alakzatokat szőtt a múlt szövevényébe, bonyolult és szép mintákat, felnyílni látszó sebeket. Úgy éreztem, együtt repülök az emlékeivel, olyan volt, mintha a gondolatai szétsugároznának a testéből, felragyogtatták a tárgyakat, áthatoltak rajtuk. A gondolatok láthatatlanok voltak, de összesűrűsödtek, tárgyiasultak, majdhogynem tapinthatóvá váltak, és gomolygó káoszon áthatolva zuhantak egy fénylő pont, talán az igazság felé. Olyan folyamatnak voltam a tanúja, amelyről mindig azt hittem, hogy kizárólag legbelül, a tudat mélyén zajlik; ez egy misztikus élmény, amely a rémálmokban pereg, s amelyet legfeljebb egy szimbolista festmény tud kivetíteni. Én most egy introspekciót látok, egy másik lélek magába hívja a lelkemet, lenéz a bugyraiba, és kíméletlenül megítéli magát. Önboncoló boncnok, én pedig, én egyedül, tanú vagyok, átélhetem vele a szép vagy borzalmas – szép és borzalmas – látomást. – Az egy szellemalak – szólalt meg Siga D., és a hangjában ott volt az összes Siga D., aki csak felbukkant az emlékezetében. –

Elimane-nal nem lehet találkozni. Az egy jelenés. Megjelenik, és keresztülhatol az emberen. Jéggé dermeszt és megperzsel. Az egy eleven illúzió. A  tarkómon éreztem a leheletét, és az egy halottaiból feltámadt ember lehelete volt. Most én fordítottam a tekintetemet a város felé, és ahogy néztem a szendergő Párizst, azt gondoltam, hogy ez az éjszaka nem a valóság, hanem egy kurva álom. Ne képzelegjek, mindjárt jön az ébredés az ócska kanapén, a lakásban, amelyet közösen bérlünk Stanislasszal. Az sokkal valószerűbb, mint hogy itt állok egy luxushotel erkélyén egy nagy írónővel, akinek megvan Az embertelenség labirintusa. – Nesze – mondta Siga D. Odanyújtotta a könyvet. Ijedten hőköltem. –  Olvasd el, aztán látogass meg Amszterdamban. Vigyázz a könyvre. Nem tudom, miért ajándékozom neked, Diégane Latyr Faye. Alig ismerlek, és mégis odaadom, ami a legértékesebb nekem az életben. Talán osztoznunk kell rajta. Különös ez a mi találkozásunk, furcsa kerülő utakon kerültünk egymás közelébe, de a vonzás iránya nyilvánvalóan ez a könyv. Lehet, hogy véletlen. Lehet, hogy a sors. De a kettő nem zárja ki egymást. A  véletlen olyan végzet, amiről nem tudunk, végzet, láthatatlan tintával írva. Ezt mondta nekem egyszer valaki. Lehet, hogy igaza volt. A  mi találkozásunk az élet megnyilvánulása. Mindig az élet útjain kell haladni, az élet kiismerhetetlen útjain. Minden út ugyanoda vezet, a sorsunkat nem kerülhetjük el, de az utak különbözőek, lehetnek szépek is, borzalmasak is, szegélyezhetik virágok is, holtak csontjai is, és járhatunk magányos utakon, sötétben, lelkierőnket próbára téve. És… és váratlanul találkozunk valakivel, akinek ez a könyv

jelent valamit. Vigyázz rá. Gyere el Amszterdamba, írj, mikor jössz, várni foglak. Ideírom a címem meg a telefonszámom a szennycímlapra. Így ni. Tessék. Most fogsz felébredni, hozzáérsz a könyvhöz, és felébredsz – ezt gondoltam. Nyújtottam a kezem, és azt vártam, hogy amikor kinyitom a szemem, a nappalim látványa tárul elém. De nem, Az embertelenség labirintusát tartottam a kezemben. A  borító régi idők visszafogott ízlését tükrözte: fehér alapon, szürkéskék keretben fölül a szerző neve, alatta a cím, alul a kiadó (Gemini). A hátsó borítón két mondat: T.C. Elimane egy afrikai gyarmaton, Szenegálban született. Az embertelenség labirintusa az első könyve, az első olyan autentikus remekmű, amelyet egy fekete- afrikai néger írt, bátran megjelenítve a földrésze tébolyát és szépségét. Ott volt a kezemben a könyv. Álmodoztam már erről a percről, és azt vártam, hogy most történni fog még valami, de nem történt semmi, és amikor fölnéztem, Siga D. tekintetével találkozott a tekintetem. –  Menj, olvasd. Jó időre elleszel ezzel a könyvvel. Irigyellek. Most fogod megismerni. De sajnállak is. A bánat árnyéka suhant át az arcán. Nem kérdeztem meg, hogy értsem az utolsó szavait, csak köszönetet rebegtem, és a farmerem hátsó zsebébe csúsztattam Az embertelenség labirintusát. Siga D. azt mondta, hogy nem tudja, köszönet jár-e neki, vagy az, hogy megátkozzam. Mire én: nem kell talán annyira dramatizálni a dolgot. Arcon csókolt, és azt mondta: – Majd meglátod. A légy kiszabadult a hálóból. Otthon csönd fogadott, de kisvártatva meghallottam bérlőtársam, Stanislas

horkantásokkal tarkított szuszogását. Lengyel fordító volt, és néhány hónapja nagy honfitársa, Gombrowicz Ferdydurke című magisztrális művének új verzióján dolgozott. Találtam egy palackot, amelyben maradt egy kis bor, visszavonultam a szobámba, és a mobilomon rákerestem kedvenc jazzbandámra, a Super Diamonóra. Én válogattam össze a számokat. Kitapogattam a könyvet a farzsebemben, előhúztam, vizsgálgattam egy kicsit. Nem volna igaz, ha azt mondanám, hogy nem hittem a kötet létezésében, hiszen sok éjszakán át testestül-lelkestül az övé voltam, és látatlanban hosszú részeket idéztem belőle, de máskor meg remélni is alig reméltem, hogy nem csak mítosz, halványuló árnykép volt, semmi több. Kurva Labirintus!… És most tessék!, gyerekesnek vélt álmaim vágyott tárgya feltámadott haló poraiból. Játszott a Super Diamono, és derengő horizont felé úszott Omar Pène hangja az éjszakában, tizenkét percnyi, izzó lávából kikristályosodott obszidián hang békés, nagy vizek fölött: Da ngaj kszalat nyun fu nyuj mudzsé; emlékezz a halálra, gondolj a nagy magányra, az éjszakára, amely egyszer majd mindőnkre ráborul. Memento mori, félelmes figyelmeztetés az idők kezdete óta, de egész életemben most először éreztem át. A Diamono és Pène megnyitotta mélység fölött lebegve kezdtem olvasni Az embertelenség labirintusát. Sötét volt, de a napvilág tajtéka már felderengett az ablakon túl, a résnyi látóhatár peremén. Olvastam, és az éj jajszó nélkül kimúlt; olvastam, és az üvegből elfogyott a bor; gondoltam, kinyitok egy új palackot, de aztán mégse nyitottam, csak olvastam tovább a Diamonót hallgatva, mígnem beleolvadtak a fénybe az összes csillagok, elenyésztek az árnyak és a sebzett

csöndek és Stanislas horkolása és szomorú földünk folytonos, ősi recitativója, és érvényét vesztette minden, amit eleddig tudni véltem az emberekről. Már jó ideje világos volt, rég elhallgatott a zene (de a Pène utáni csönd Pène költői hagyatéka), és akkor elaludtam, de felkészülve rá, hogy álomi képzeletembe transzponáljam az éjjel történteket, és egy olyan világban ébredjek, amely első pillantásra érintetlen ugyan, de amely valójában – a dolgok felszíne, az idő bőre alatt – örökre megváltozott. Az Anyapók hálójában töltött hosszú estém után ezek voltak az első lépéseim a körkörös magányban, T.C. Elimane labirintusában.

MÁSODIK RÉSZ Nyári napló

2018. július 11. Egyetlen okból írlak, te Napló, azért, hogy elmondjam, milyen szegénnyé tett Az embertelenség labirintusa. A  nagy művek elszegényítenek, ez szükségképpen így van. Lefosztják rólunk a felesleget. Az olvasásuk kifosztja az embert: úgy ad, úgy gazdagít, hogy elvesz. Délután egy körül ébredtem, és újraolvastam a könyvet, úgy, éhgyomorra, Siga D. füve és delejes ereje nélkül. Még mindig akkora hatással volt rám, hogy nem bírtam kijönni a szobámból, csak hevertem megsemmisülve. Négy óra körül jött a lakótársam, megnézte, hogy élek-e még. Azt mondtam, hogy szarul érzem magam, migrénem van. Stanislas, akinek lengyel vér folyik az ereiben, tudja, mi fán terem a macskajaj, úgyhogy rögtön ellátott egy csomó jó tanáccsal. És mi van, ha könyvtől másnapos az ember? Milyen könyvtől? A  kezébe adtam Az embertelenség labirintusát. Ezt olvasod? Ezt. Ez nyuvasztott ki ennyire? Igen, azt hiszem. Olyan jó, vagy olyan rossz? Nem várta meg a választ. Felütötte, elolvasott három-négy oldalt. Becsukta a könyvet. Kérdőn néztem rá: Na? Azt mondta: Van neki stílusa, szívesen tovább olvasnám, de most muszáj gyűlésre mennem. Én: Az anarchisták átveszik végre a hatalmat? Ő:  Nem, megdöntjük. Én: És utána? Ő:  Utána visszaadjuk. Én: Kinek? Ő (nagy eréllyel): A  népnek. Mire én: Kicsoda a nép? A fordító nem mondta meg, ki a nép, elsietett. Akkor én megint elolvastam a könyvet, a teljes kimerülésig olvastam.

Kimerítő és kimeríthetetlen, úgy fénylik, mint egy koponya éjjel a temetőben. Becsukom. Az embertelenség labirintusa úgy zárul, hogy felkelti a folytatás reményét, de talán nincs is folytatás, soha nem fogom olvashatni. Csak fel kéne hívnom Siga D.-t, és a kezemben lenne a történet kulcsa. De nem, egyelőre nem engedek a könnyű csábításnak. Hagyni kell, hogy a könyv maga tárja fel titkait. Magam előtt látom Siga D. szomorú tekintetét, ahogy átadja a könyvet. Hallom a hangját: Irigyellek, de sajnállak is. Irigyellek, mert olyan lépcsőn fogsz lemenni, amelynek grádicsai ember voltod legmélyére vezetnek. És sajnállak, mert a titok közelében sötétbe borul a lépcső, egy szál magad leszel, és nem vágyakozol visszatérni, mert már látod, milyen hívságos idefent, és nem tudsz mélyebbre szállni, mert a sötétség elválaszt a megvilágosodástól. Becsuktam a könyvet, és írni kezdtelek, Napló.

Július 12. Ma reggel megjelentem a szenegáli konzulátus tanulmányi illetékese előtt, és sikeresen meghosszabbíttattam az ösztöndíjamat. Tovább folyósítják jövő júliusig. Hogy utána mi lesz, azt nem tudom, de hát majdcsak boldogulok valahogy: találok valami rendes munkát, folytatom és befejezem a szakdolgozatomat, csöves leszek, vagy egy gazdag vén banya szeretője, aki odavan a rejtélyes Afrikáért, és ennek szellemében hajlandó kitartani engem, vagy írok egy személyiségfejlődési kézikönyvnek álcázott könyvet a saját személyiségem visszafejlődéséről. Vagy feldobom a talpam. Addig is éljen a kegyes haza, amely egyelőre gondoskodik a mégoly szerény megélhetésemről! Ugyancsak ma délelőtt elmentem a könyvtárba, és utánanéztem, hogy mik jelentek meg 1938-ban. Szó, ami szó, jelentékeny volt a szépirodalmi és a filozófiai termés: Bernanos, Alain, Sartre, Nizan, Gracq, Giono, Aymé, Troyat, Ève Curie, Saint-Exupéry, Caillois, Valéry… Nem csekélység. T.C. Elimane- nak és Az embertelenség labirintusának viszont semmi nyoma. Hazamentem, Stanislas otthon volt, és nem álltam meg, hogy szóba ne hozzam a könyvet. Megkérdezte, hogy miről szól. Váratlanul ért, de különben is utálom ezt a kérdést. Gondolkodtam egy kicsit, aztán kínomban (mégiscsak muszáj mondani valamit) toltam egy nagyképű szöveget egy csomó nagy kezdőbetűs szóval, hogy: Van egy vérszomjas Király, és ez a szóban forgó Király Hatalmat akar, és hajlandó elkövetni az

Abszolút Rosszat, hogy megszerezze a Hatalmat, de rájön, hogy még az Abszolút Rossz útjai is visszavezetik az Emberséghez. A fordító meghallgatta a szónoklatomat, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: Na ennek nem volt semmi értelme. Adok én neked egy tanácsot: sose próbáld elmondani, hogy miről szól egy könyv. Vagy csak annyit mondj: semmiről. Egy nagy könyv nem szól semmiről, és mégis minden benne van. Soha többé ne ess ebbe a csapdába, ne próbáld elmondani, hogy miről szól az olyan könyv, amiről érzed, hogy nagy könyv. A  közvélemény állítja ezt a csapdát. Az emberek azt akarják, hogy a könyv szóljon valamiről. De az az igazság, Diégane, hogy csak a közepes vagy rossz vagy érdektelen könyvek szólnak valamiről. A  nagy könyvnek nincs tárgya,  és nem szól semmiről, csak kimondani, megtalálni próbál valamit, de ez a csak, ez minden, és az a valami, az is minden.

Július 15. A franciák nyerték a futball-világbajnokságot, immár a másodikat, és az egész ország boldogságban fürdik. Musimbwával néztem a döntőt, utána elmentünk egy afrikai kisvendéglőbe: a konyha elmegy, a felszolgálás szoszo, a hangulatról pedig egy öreg korahárfalantos gondoskodott, akinek a teljes repertoárja egyetlen repetitív mandinka regösénekre korlátozódott. Musimbwa az „ígéretes fiatal afrikai író” titulus korábbi tulajdonosa. A  Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK vagy Kondéká) szülötte, három évvel idősebb, mint én, és már négy könyvből áll az életműve, amit a Gettó és a kritika egyaránt nagyra értékel. Első regényének sikere után tüstént felhagyott a csaposmesterséggel, és attól kezdve egy apáca buzgalmával az Irodalomnak szenteli életét. Eleinte gyanús volt nekem, sőt utáltam, amiért úgy robbant be az irodalmi körökbe, akár egy aszteroida a Föld légkörébe, és olyan laza könnyedséggel fogadta a hódolatot, elismerést, díjakat, hogy azt se tudtam, mi ez: alázat vagy arrogancia? Eh, ez a Musimbwa, gondoltam, ez csak divat, úgy jár majd, mint oly sokan előtte, akiket felkapott a korszellem szeszélye, de gyorsan tova is repített, nem lett szentté avatás, lett viszont nátha a nagy huzattól. Amikor ezt így kiokoskodtam, még egyetlen mondatot sem olvastam tőle. Amikor aztán már igen, az irigykedésből szakmai irigység lett, az irigységből csodálat, a csodálatba pedig csüggedés vegyült, csüggedt bizonyosság, hogy

nincs meg bennem az ő tehetsége. Szerintem ő a primus inter pares, egész nemzedékünk legjobbja. Amikor megjelent Az üresség anatómiája, személyesen még nem ismertük egymást, de ő volt az első író, aki írt a könyvről. Lelkesedett érte, szívből ajánlotta mindenkinek, és bár a méltatásának nem volt akkora súlya, mint a Le Monde Afrique recenziójának, az ő szavának – egy író szavának – nagyobb fontosságot tulajdonítottam. Találkoztunk, és a következők alapozták meg barátságunkat: sok közös olvasmányélmény, ízlésbeli nagy egyezések és jelentéktelen különbözőségek, szenvedélyes elfogultságok, nagy ámulások, továbbá, hogy korunknak megfelelően, férfiasan, barátian (bár olykor nagy hévvel) rivalizálhattunk egymással, és hogy szíves örömest csapódtunk a legkülönfélébb éjszakai társaságokhoz. De a legerősebb kapocs kétségkívül az a szent meggyőződésünk volt, hogy az élet létoka az irodalom. Egy percig se hittük, hogy az irodalom mentené meg a világot, de azt annál inkább, hogy az irodalomnak köszönhetjük, hogy nem futunk ki a világból. Egyszóval együtt vacsoráztunk a meccs után, és én gyorsan előjöttem a Labirintussal. – Mondd még egyszer, ki az írója! – T.C. Elimane. – Nem, nem ismerős a név. És a könyv? Embertelen labirintus? Ez a cím? –  Az embertelenség labirintusa. – És idéztem az elejét: Kezdetben volt a prófécia, és volt egy Király, és a prófécia szerint a Királynak adatik… Nem, Musimbwa nem ismerte. El akartam mondani neki a történetet, mármint azt a keveset, amit tudtam róla. De rá kellett jönnöm, hogy a történet nem hagyja csak úgy

elmondani magát: kannibálmesévé alakult, és a fogai engem marcangoltak belülről. Olyan történet ez, amelyet lehetetlen elmondani, elfelejteni, elhallgatni. De mit lehet csinálni valamivel, ami felejthetetlen és mondhatatlan és elhallgathatatlan? Írt valamit Wittgenstein a tárgyban? Olyasmit mondott, hogy ami elmondhatatlan, arról hallgatni kell; jó, fogadjuk el, de mit tegyünk, Herr Wittgenstein, ha nem lehet se elmondani, se elhallgatni, se elfelejteni? Én nem tudom a választ, azt viszont tudom, hogy ha se elfelejteni, se elmondani, se elhallgatni nem tudja az ember, akkor szenved tőle, és a végén belehal, márpedig nekem se szenvedni, se meghalni nem volt kedvem. Elmondtam azt a keveset, amit tudtam Elimane-ról, de nem könnyebbültem meg, még csak szomorú sem lettem, hanem sajgott testem-lelkem, mintha rám zuhant volna a léttöredék hatalmas időtömbje, és évezredek soktonnás súlya temetne maga alá. Musimbwa végighallgatott, aztán vallomásos komolysággal azt mondta, hogy ő soha nem hitt az efféle elátkozott irodalmi lángelmékben, akik a csönd vagy a felejtés mélyét keresték az írásaikkal. Elhallgatott, kinézett az ablakon, és aztán, mintha nem is hozzám szólna, hanem a sötéthez, az éj egy láthatatlan teremtményéhez, azt mondta: –  Nem okvetlenül az alázat jele, ha valaki a műve által a megsemmisülést keresi. A semmi vágya is lehet hivalkodó… Hé! Olvastad te egyáltalán ezt Az embertelenség labirintusát? Gondolom, nem. Azt mondtad, hogy évtizedek óta fellelhetetlen a könyv. – Megtaláltam. Elmondtam az éjszakámat Siga D.-vel, aztán előhúztam a

könyvet. Musimbwa pár másodpercig nem nyúlt érte, csak nézett, mint aki nem hisz a szemének. Azt mondtam, hogy jó, akkor én most járok egyet, olvassa el. Rábólintott, kinyitotta a könyvet. Elindultam a harsányan ünneplő párizsi éjszakába, és elnéztem, ahogy habzik a sör, harsog a nevetés, kit a győzelem puszta öröme, kit meg a kemény drog repít. Gyorsan csömört kaptam a nagy vigalomtól. Sosem tudtam hosszan bulizni. A  kollektív ujjongás, túlfűtött lelkesedés közepette egykettőre rám tör a mélabú, nincs menekvés. Épp csak hatni kezd rám a többiek jókedve vagy a szesz, máris azt látom, mennyire szánalmas ez az egész. Sosem olyan tartós az öröm, hogy utol ne érne a bánat: szomorúság a vigasság előtt, szomorúság utána és szomorúság közben is, amiért óhatatlanul véget ér a jókedv (olyan az a perc, mint amikor egy arcról lehervad a mosoly); az örök emberi szomorúság árnyéka mindenkire rávetül, és mindenki a maga természete szerint viaskodik vele. Én néha beletörődtem, és kész. Máskor nem vettem róla tudomást, és nekidühödve belevetettem magam a táncba, tűzbe, forgatagba. De leggyakrabban sodortattam magam a belső apállyal. Most is. Leültem egy padra, és nem kívántam többet, csak azt, hogy legyen erőm felállni. Nagy lélegzetet vettem, és olyan simán, akár egy végbélkúp, belecsusszantam a világ síkosított valaga likába – más tapasztalások is vannak, nem csak amilyenekről Pascal ír. Megjelent előttem az irodalom, olyan volt, mint egy rettenetes szépségű nő. Azt dadogtam neki, hogy őt kerestem. Kíméletlenül nevetett, és azt mondta, hogy őt senki nem sajátíthatja ki. Térdre rogytam előtte, és könyörgőre fogtam: Tölts velem egy

éjszakát, egyetlen éjszakát! Válasz nélkül otthagyott. Utána eredtem, eltökélten, dacosan: Elkaplak, ölembe ültetlek, kényszerítelek, hogy a szemembe nézz, író leszek! De ha sötét éjben mész az úton, mindig eljő a szörnyű perc, dörren a hang, és lecsap rád, megvilágosít vagy emlékeztet, hogy akarat, tehetség, becsvágy, mindez kevés, nem elég, hogy jól írsz, hogy sokat olvastál, nevet szereztél, művelt vagy, bölcs vagy, türelmes vagy, hiába köteleződtél el, csontoztad ki a valóságot, és ittad le magad tömény élettel, vagy vonultál el a világtól, és hiszel az álmaidban, nem elég értelem, érzelem, stratégia, kommunikáció, mondanivaló, kitartás, szorgalom; ezek mind erények, előnyök, akár alapfeltételek is, de az irodalomban más is kell – mondja a hang –, az íráshoz más kell, más kell, más kell. Aztán csend, és egyedül vagy az úton, csak a visszhang görög tovább, görög és morajlik: más kell, más kell, más kell, az írás mindig mást, mást, mást követel; éjszaka van, nem tudod, virrad-e hajnal. Két órával később még mindig éltem. Lassan véget ér a próbatétel. Volt erőm, hogy megrázzam magam, mint az állat, amikor szárítkozik, és kilábaljak a pad metafizikus pocsolyájából. Visszamentem az afrikai vendéglőbe. A  regölő még mindig pengette a nótáját, Musimbwa pedig gyökeret eresztett az asztalnál. Már a könyv vége felé tartott. Rendeltem egy erős kávét, és vártam. Húsz perc múlva Musimbwa rám emelte a tekintetét, rémület és ámulat volt a szemében, és azt mondta: Bassza meg, hol a folytatás? Tudtommal nincs folytatás, mondtam. Akkor nagy, szomorú árnyék felhőzte el a tekintetét, és én nem tudtam, hogy Az embertelenség labirintusának fájdalmas befejezetlensége vagy függőben

maradt szépsége tükröződik-e benne. Szótlanul, komoran ültünk egy darabig. Jött a tulaj, bocsánat, hamarosan zárnia kell, a regölő elpakolta a korahárfalantot, Musimbwa fizetett, és eljöttünk. Már vagy három perce mentünk egymás mellett az utcán, amikor Musimbwa megszólalt, olyan rajongással, mintha egy isten jelent volna meg neki személyesen: Az embertelenség labirintusát okvetlenül el kell olvastatnunk a pályatársainkkal. Ez a könyv felszabadítóan fog hatni a nemzedékünkre. Nem mondtam rá semmit, de szavak nélkül is ott vibrált a válaszom: igen! Csak hát minek írni az olyan könyvek után, amilyen Az embertelenség labirintusa; mi újat tudunk mondani? Nem az írói lét romantikája kedvéért írunk (az ma már röhejes); nem is megélhetésből (öngyilkosság volna); nem a dicsőségért (elavult eszmény, korunk a celebeké); nem a jövőnek (a jövő semmit sem vár tőlünk); nem akarjuk megváltoztatni a világot (nem a világot kell megváltoztatni); az életet sem akarjuk megváltoztatni (az élet nem változik); de nem is valami állásfoglalás, hogy írunk (hagyjuk az elkötelezettséget a hősirodalomra); és nem szolgálunk fel ingyenlakomát (nincs illúziónk, tudjuk, hogy mindennek ára van, a művészetnek is). Akkor hát miért írunk? Nem tudjuk, és talán pont ez a válasz: azért írunk, mert nem tudunk semmit, azért írunk, mert nem tudjuk, mit lehetne kezdeni a világgal, hacsaknem írni, reménytelenül, mégsem feladva, makacs örömmel, kifulladásig, egyedül abban bízva, hogy a lehető legjobb lesz a halálunk, vagyis nyitott, rebbenetlen szemmel végezzük: mindent látva, semmit nem elmulasztva, nem elbújva a szemhéj fedezéke

mögé, vállalva, hogy megvakulunk, amiért mindent látni akarunk, és nem is úgy, ahogy egy tanú vagy egy próféta lát, nem, nem, hanem ahogy egy őrszem, egy isten háta mögötti, nyomorúságos város magányos őrszeme, aki félelemtől reszketve fürkészi a messziséget, a sötétet, amelyet szétszakít majd egy villanás, és megöli őt, és elpusztítja városát. Utána hosszan taglaltuk az olykor kényelmes, de gyakrabban megalázó helyzeteket, amikben mi, afrikai (vagy afrikai származású) írók vagyunk a francia irodalmi élet közegében. Némiképp igazságtalanul, és mert könnyű céltáblák, szidalmaztuk az afrikai szerzők korábbi korosztályait: őket okoltuk a bajainkért: miattuk nincs módunk vagy jogunk (egyre megy) megmondani, hogy honnan jövünk; azzal vádoltuk őket, hogy lépre mentek (kelepcébe estek, darázsfészekbe nyúltak, mocsárba ragadtak), mert elfogadták a mások szemléletét, azt, hogy legyenek autentikusak – vagyis másmilyenek –, egyszersmind hozzájuk hasonlók – vagyis közérthetők (más szóval eladhatók Nyugaton, a működési területükön); kritikánk jogosságát mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy kíméletlen kritika volt, és ha már így belelendültünk, nem álltunk meg félúton, és erősen fájlaltuk, hogy egyes elődeink tetszetős egzotikummal fűszerezték a néger rabszolgatelepek leírását, mások meg a kisded önéletírásukat színezték olyanra, hogy megfeleljen a kívánalmaknak: legyen afrikai, de ne túlságosan, és ők engedelmesen teljesítve az abszurd óhajokat, megszűntek írók lenni, ami bűn, főbenjáró bűn, vért kíván, okkal-joggal folytatjuk tehát a perüket, és vádoljuk őket: nem merték vállalni a kockázatot, hogy egy időre a literatúra peremére szorulnak, ehelyett nevetségessé tették magukat, és vagy valami ósdi