Walter Isaacson - Innovátorok

Kérdés: Egy szonett első sora így hangzik: „Mondjam: társad, másod a nyári nap?” A „tavaszi nap” nem lenne éppilyen jó, vagy még jobb? Válasz: Nem jönne ki a szótagszám. Kérdés: És mi a helyzet a „téli nappal”? Ez remekül szavalható. Válasz: Igen, de senki sem szeretné, ha téli naphoz hasonlítanák. Kérdés: Elmondható-e, hogy Pickwick úr a karácsonyra emlékezteti önt? Válasz: Bizonyos értelemben. Kérdés: A karácsony mégis téli nap, és nem hinném, hogy Pickwick úrnak kifogása lenne az összehasonlítás ellen. Válasz: Most komolyan beszél? A téli napon egy átlagos téli napot értünk, nem egy olyan különlegeset, mint a karácsony. Turing érvelése szerint a fenti esetben nem lehet eldönteni, hogy a válaszadó ember vagy olyan gép, amelyik embernek adja ki magát. Egyébként maga is kifejtette a véleményét arra nézve, vajon egy számítógép megnyerheti-e ezt az imitációs játékot: „Úgy vélem, körülbelül 50 év múlva lehetséges lesz úgy beprogramozni a számítógépeket, hogy olyan jól játsszák az imitációs játékot, hogy egy átlagos kérdező öt perc beszélgetés után legfeljebb 70 százalékos eséllyel tud majd helyes megállapítást tenni.” Turing a dolgozatban igyekezett előre kivédeni a sok kritikát, ami a gondolkodás általa felállított definícióját érhette. Elhessegette a teológiai kifogást, mely szerint Isten csak az

embert ruházta fel lélekkel és a gondolkodás képességével, és úgy érvelt, hogy ezzel „jelentősen korlátozzuk a Mindenható hatalmát”. Feltette a kérdést: „Vajon Isten szabadon adhat-e lelket egy elefántnak, ha úgy látja helyesnek?” Valószínűleg igen. E logika alapján pedig - amely a nem hívő Turingtól kissé szarkasztikusan hat - Isten nyilván egy gépnek is adhat lelket, ha úgy kívánja. A legérdekesebb ellenvetés, legalábbis történetünk szempontjából, mégis az, amelyet Turing Ada Lovelace-nek tulajdonított: „Az analitikai gép semmi szín alatt nem hozható összefüggésbe bárminemű teremtéssel - írta Ada 1843-ban. - El tud végezni bármit, aminek az elvégzésére utasítani tudjuk. Képes követni az elemzést; de nem áll hatalmában előre látni semmiféle analitikai viszonyt vagy igazságot.” Magyarán az emberi elmével ellentétben egy mechanikus szerkezetnek nem lehet szabad akarata, és nem állhat elő saját kezdeményezésekkel. Csupán azt teheti, amire beprogramozták. 1950-es dolgozatában Turing külön részt szentelt az általa „Lady Lovelace ellenvetésének” elnevezett koncepciónak. Az ellenvetéssel szembeni legzseniálisabb érve az volt, hogy egy gép lényegében képes lehet a tanulásra, vagyis kezdeményezővé válhat, és új gondolatok forrásává léphet elő. „Ahelyett, hogy a felnőtt elmét utánzó program létrehozásán dolgozunk, miért nem arra törekszünk, hogy olyat alkossunk, amelyik a gyermek elméjét utánozza? - kérdezte. - Ha ugyanis azt megfelelő oktatásban részesítenénk, akkor felnőtt agyat kapnánk eredményül.” Elismerte, hogy a gép tanulási folyamata különbözne a gyermekétől. „Például nem lenne lába, így nem kérhetnénk meg, hogy menjen, és rakja meg a szenesvödröt. Lehet, hogy szeme sem lenne... Nem küldhetnénk iskolába anélkül, hogy a többi gyerek gúnyolódásának céltáblájává válna.” A gépgyermeket így hát más módon kellene oktatnunk. Turing

a jutalmazás és büntetés rendszerét indítványozta, amely a gépet bizonyos tevékenységek ismétlésére és mások elkerülésére késztetné. Egy ilyen gép idővel saját koncepciót alakítana ki arról, hogyan találjon ki dolgokat. Turing kritikusai azonban azzal vágtak vissza, hogy még ha egy gép képes is lenne utánozni a gondolkodást, akkor sem lenne igazán tudata. Amikor a Turing-teszt emberi résztvevője szavakat használ, ezekhez a szavakhoz valódi jelentéseket, érzelmeket, tapasztalatokat, benyomásokat és megfigyeléseket társít. A gép azonban nem. Az ilyen kapcsolatok nélkül viszont a nyelv pusztán a jelentéstől elvonatkoztatott játék. Ebből az ellenvetésből kiindulva fogalmazódott meg aztán a Turing- teszttel szembeni legmakacsabb vitatétel, mégpedig John Searle filozófus 1980-as esszéjében. Searle egy „kínai szoba” elnevezésű gondolatkísérletet javasolt. A kísérlet során egy kínaiul nem tudó, angol anyanyelvű illető kap egy átfogó szabályrendszert arra nézve, hogyan válaszoljon kínai karakterek bármilyen kombinációjára egy új, meghatározott karakterkombinációval. Ha ez az utasításkészlet elég jó, az alany azt a benyomást keltheti a kérdezőben, hogy tényleg beszél kínaiul - annak ellenére, hogy a saját válaszai közül egyetlenegyet sem ért, és semmiféle szándékosságot nem tanúsít. Vagyis, Ada Lovelace szavaival élve, „semmi szín alatt nem hozható összefüggésbe bárminemű teremtéssel, pusztán azt teszi, amire utasították. Hasonlóképpen a Turing imitációs játékában szereplő gép, bármennyire is képes utánozni egy emberi lényt, nem értené, és nem lenne tudatában annak, amit mond. Semmivel sem lenne több alapja annak, ha azt állítanánk, hogy a gép „gondolkodik”, mint ha azt mondjuk, hogy a részletes kínai használati utasítást követő illető tud kínaiul.

A Searle-ellenvetésre adható egyik lehetséges válasz az, hogy még ha maga az alany valójában nem is ért kínaiul, a helyiségben jelen lévő egész rendszer - az alany (processzor), az utasításkészlet (program) és a kínai karakterekkel teli fájlok (adatok) - szerves egészként mégiscsak „beszéli” a nyelvet. Nincs meggyőző válasz. A Turing-teszt és az ellene felhozott érvek a mai napig a kognitív tudományok legvitatottabb tételei. A „Computing Machinery and Intelligence” megírását követően Turing néhány éven át szemlátomást élvezettel vett részt az általa gerjesztett csatározásban. Fanyar humorral piszkálta azokat, akik szonettekről és fennkölt tudatról prédikáltak. „Eljön a nap, amikor a hölgyek sétálni viszik számítógépeiket a parkba, és így szólnak egymáshoz: »Az én kis gépecském olyan különös dolgot mondott ma reggel!«”- gúnyolódott 1951-ben. Mint azt mentora, Max Newman később megjegyezte: „A komikus, ám zseniálisan találó analógiáknak köszönhetően, amelyekkel elmagyarázta az ötleteit, pompás beszélgetőtárs volt!” A Turinggal folytatott beszélgetések során újra és újra felbukkant egy téma, amely hamarosan szomorú zöngét nyert: a gépekkel ellentétben ugyanis az emberi gondolkodásban a szexuális étvágy és az érzéki vágyak is szerephez jutnak. 1952 januárjában sor került egy nyilvános beszélgetésre, amikor Turing a BBC által rendezett televíziós vitán vett részt Sir Geoffrey Jefferson agysebésszel. A vita moderátora Max Newman és Richard Braithwaite tudományfilozófus volt. „Az ember érdekeit lényegében étvágya, vágyai és ösztönei határozzák meg” - mondta Braithwaite, aki azzal érvelt, hogy egy igazi gondolkodó gép létrehozásához „nyilvánvalóan szükséges azt valami olyasmivel ellátni, ami megfelel a vágyak rendszerének”. Newman közbeszólt, hogy a gépek „étvágya meglehetősen korlátozott, és elpirulni sem tudnak, ha zavarba jönnek”.

Jefferson még messzebb ment, újra és újra a „nemi vágyakat” hozta fel példaként, az emberi érzelmeket és ösztönöket pedig egyértelműen a szexualitáshoz kapcsolta. Az ember a nemi vágyak prédája, mondta, és „esetenként bolondot csinál magából”. Olyan sokat beszélt a nemi vágyak emberi gondolkodásra gyakorolt hatásáról, hogy a BBC szerkesztői mondatai egy részét kivágták az adásból. Erre a sorsra jutott például az az állítása, hogy addig nem hiszi el, hogy egy gép képes gondolkodni, amíg nem látja, hogy megsimogatja egy női gép lábát. Turing, aki még akkor is igen diszkréten kezelte homoszexualitását, a beszélgetésnek ebben a részében elcsendesedett. Az 1952. január 10-ei vita televíziós felvételét megelőző hetekben egy sor olyan dolgot tett, amelyek nagyon is emberi mivoltuknál fogva érthetetlenek lettek volna egy gép számára. Akkoriban fejezett be egy tudományos dolgozatot, és írt egy novellát arról, hogyan készül ezt megünnepelni: „Jó ideje nem volt már senkivel, egészen pontosan azóta, hogy tavaly nyáron Párizsban találkozott azzal a katonával. Most, hogy elkészült a dolgozatával, jogosan érezhette úgy, hogy kiérdemelt egy másik meleg férfit, és azt is tudta, hol találhat megfelelőt.” Manchesterben, az Oxford Streeten felszedett egy Arnold Murray nevű 19 éves, alsó osztálybeli, kétes egzisztenciájú fiatalembert, és viszonyt kezdett vele. A BBC vitaműsorának felvétele után felajánlotta Murray-nek, hogy költözzön hozzá. Turing egy éjjel mesélt az ifjú Murray-nek titkos fantáziájáról: gyakran elképzeli, hogy sakkpartit játszik egy gonosz számítógép ellen, és úgy tudja legyőzni, hogy haragot, majd élvezetet, aztán pedig önelégültséget kelt benne. A viszony a következő napokban egyre bonyolultabbá vált, mígnem Turing egy este arra tért haza, hogy a házát kifosztották. A tettes Murray egyik barátja volt. Amikor jelentette az esetet a rendőrségen, a Murray-vel

folytatott szexuális kapcsolatára is fény derült, és Turingot fajtalankodás vádjával letartóztatták. Az 1952 márciusában lefolytatott tárgyaláson Turing bűnösnek vallotta magát, bár egyértelművé tette, hogy nem érez megbánást. Max Newmant idézték be tanúnak, hogy adjon róla jellemzést. Az elítélt és nemzetbiztonsági alkalmasságától megfosztott Turingnak választania kellett: vagy börtönbe vonul, vagy feltételes szabadlábon marad, és hormonkezelésnek veti alá magát. (II. Erzsébet királynő 2013 karácsonyán hivatalosan posztumusz kegyelemben részesítette Turingot.) Ez injekció formájában beadott ösztrogént jelentett, amelynek célja a szexuális vágy csökkentése volt - mintha valami vegyszerek által irányított gép lett volna. Turing ez utóbbit választotta, és egy éven át tűrte is a kezelést. Eleinte úgy látszott, elfogadja sorsát, ám 1954. június 7-én egy ciánnal megmérgezett almába harapva öngyilkosságot követett el. A barátai szerint mindig is lenyűgözte az a jelenet a Hófehérkében, amikor a gonosz mostoha méregbe márt egy almát. Az ágyában fekve találtak rá, habbal a szája körül, ciánnal a vérében, és egy félig megevett almával maga mellett. Vajon egy gép tett volna ilyesmit?

John Bardeem (1908-1991), William Shockley (1910-1989) és Walter Brattain (1902-1987) a Bell Labs fényképén, 1948-ban

Az első tranzisztor a Bell Labsnél

William Shockley (az asztalfőn) a Nobel-díj elnyerésének napján, 1956-ban. Munkatársai, köztük Gordon Moore (balra ül) és Robert Noyce (középen áll borospohárral) pohárköszöntőt mondanak a tiszteletére 4. fejezet

A TRANZISZTOR A számítógép feltalálása nem robbantott ki azonnal forradalmat. A nagy, költséges, törékeny és rendkívül energiaigényes vákuumcsövekkel működő, drága behemótokat ugyanis csak a hadsereg, a nagyvállalatok és a kutatóegyetemek engedhették meg maguknak. A digitális korszak valójában abban a pillanatban köszöntött be, amelytől kezdve az elektronikus eszközök életünk minden területének szerves részévé váltak: 1947. december 16-án, egy keddi napon, a New Jersey-i Murray Hillben, röviddel ebéd után. Aznap ugyanis a Bell Labs két tudósának néhány aranyfólia-csíkból, egy darabka félvezető anyagból és egy kihajlított iratkapocsból sikerült összeraknia egy különös szerkezetet. A megfelelő pozícióban ez a találmány képes volt felerősíteni, illetve be- és kikapcsolni egy áramkört. A hamarosan tranzisztornak elnevezett készülék olyan szerepet töltött be a digitális korban, mint a gőzgép az ipari forradalom során. A tranzisztor megjelenése, valamint a későbbi fejlesztések, amelyek lehetővé tették, hogy több milliónyit építsenek be belőlük apró mikrochipekbe, azt jelentették, hogy több ezer ENIAC adatfeldolgozó képességét lehetett belezsúfolni egy rakéta orrába, egy ölünkben tartott számítógépbe, egy zsebünkben hordható számológépbe vagy zenelejátszóba, és bármilyen kis méretű eszközbe, amely képes információt cserélni hálózattal lefedett bolygónk bármely szegletével. A tranzisztor feltalálójaként a történelemkönyvekbe három szenvedélyes és elszánt munkatárs került be, akik különböző személyiségükkel jól kiegészítették egymást: Walter Brattain, egy ügyes kezű kísérletező, John Bardeen kvantumfizikus és a csapat leginkább - végül már tragikus

mértékben - szenvedélyes és elszánt tagja, a szilárdtestfizika szakértője, William Shockley. Volt azonban a drámának még egy szereplője, amely éppolyan fontos volt, mint bármelyik személy a fentiek közül: a Bell Labs, ahol hőseink dolgoztak. A tranzisztor megszületését ugyanis sokkal inkább a különféle szaktudások keveredésének, mintsem néhány zseni szabadjára engedett képzeletének köszönhetjük. A tranzisztor megalkotásához a dolog természeténél fogva olyan csapatra volt szükség, amelyben kvantumjelenségekre ráérző elméleti tudósok, a szilíciumot biztos kézzel más anyaggal szennyező gyakorlati szakemberek, illetve ügyes kísérletezők, ipari vegyészek, gyártásspecialisták és leleményes bütykölök dolgoztak együtt. A BELL LABS 1907-ben az AT&T (American Telephone and Telegraph Company) válsággal küzdött. Alapítója, Alexander Graham Bell szabadalmi jogai ugyanis lejártak, és a céget az a veszély fenyegette, hogy elveszíti monopóliumát a telefonszolgáltatások terén. Az igazgatótanács visszahívta az egyik visszavonult elnököt, Theodore Vailt, aki merész célkitűzéssel kívánt új lendületet adni a cégnek: olyan rendszer kiépítését határozta el, amely képes hívást kapcsolni New York és San Francisco között. A feladat végrehajtásához kiemelkedő mérnöki teljesítményre és tudományos újításokra egyaránt szükség volt. Vákuumcsövek és más új technológiák felhasználásával az AT&T jeltovábbítókat és jelerősítőket épített, amelyek 1915 januárjára meg is oldották a feladatot. Az első, történelminek számító transzkontinentális hívásban Vail és Woodrow Wilson elnök mellett maga Bell is részt vett, és 39 évvel korábbi, híressé vált szavait ismételte el:

- Mr. Watson, jöjjön át, kérem, látni szeretném. Egykori asszisztense, a San Franciscóban tartózkodó Thomas Watson erre így felelt: - Kellene hozzá egy hét! Így virágzott fel az az új ipari nagyvállalat, amely később Bell Labsként vált ismertté. A cég, amely elméleti tudósokat, anyagszakértőket, fémipari és egyéb mérnököket, sőt még AT&T-s távíróoszlop-mászókat is foglalkoztatott, eredetileg a manhattani Greenwich Village nyugati peremén rendezkedett be, épülete a Hudson-folyóra nézett. Itt fejlesztette ki elektromágneses relékkel működő számítógépét George Stibitz, és itt csiszolgatta informatikai elméletét Claude Shannon. A Xerox PARC-hoz és más, nyomában járó kutatóvállalathoz hasonlóan a Bell Labs megmutatta, hogyan lehet folyamatosan fenntartani az innovációt, ha különböző tehetségű és képességű embereket gyűjtenek össze, minél közelebb egymáshoz, hogy gyakran találkozzanak, és véletlenszerűen hatást gyakorolhassanak egymásra. Ez volt a napos oldal. Az árnyékos oldalt az jelentette, hogy ezek a cégek óriási bürokratikus szervezetként működtek; a Bell Labs és a Xerox PARC példája megmutatta, milyen korlátai vannak az ipari szervezeteknek, ha az élükön nem elkötelezett vezetők állnak, és nincsenek lázadóik, akik képesek az újításokból nagyszerű végtermékeket létrehozni. A Bell Labs vákuumcsőrészlegének vezetője a Missouriból érkezett, nagy fordulatszámon pörgő Mervin Kelly volt, aki kohászati mérnöknek tanult a Missouri Bányaipari Iskolában, majd a Chicagói Egyetemen Robert Millikan szárnyai alatt doktori fokozatot szerzett fizikából. Tervezett ugyan egy vízhűtéses rendszert, amellyel sikerült megbízhatóbbá tennie a vákuumcsöveket, ám belátta, hogy a

vákuumcsövek sohasem lesznek az erősítés vagy a kapcsolás hatékony eszközei. Amikor 1936-ban kinevezték a Bell Labs kutatási igazgatójává, legfontosabb feladatául a megfelelő alternatíva megtalálását tűzte ki. Kelly legnagyobb horderejű meglátása az volt, hogy a gyakorlati tudományok fellegvárának számító Bell Labsnek hangsúlyt kell fektetnie az alapkutatásokra és az elméleti kutatásokra is, amelyek addig inkább az egyetemek profiljába tartoztak. Nekilátott, hogy megkeresse az ország legjobb fiatal fizikushallgatóit. Küldetésének tartotta, hogy az innováció része legyen az ipari szervezetek tevékenységének, és ne kelljen átengedni ezt a terepet a garázsokban és padlásokon rejtőzködő bogaras zseniknek. „A Labsnél komolyan foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy a találmányok létrejötte vajon az egyéni zsenialitáson vagy inkább az együttműködésen múlik” - írta John Gertner The Idea Factory (Az ötletgyár) című, Bell Labsről szóló kötetében. Arra jutottak, hogy: mindkettőn. „Sok tudományterület sok képviselőjének egyesített tudása kell ahhoz, hogy az összes szükséges kutatási erőfeszítést egyetlen új eszköz kifejlesztése felé tereljék” - fejtette ki később Shockley. Igaza volt. Ez a vélemény ugyanakkor az álszerénység ritka megnyilvánulása a részéről - ugyanis mindenki másnál jobban hitt az egyéni zsenialitásban, ami őt is jellemezte. Még Kelly, az együttműködés apostola is belátta, hogy az egyéni zsenialitást is táplálni kell. „Bár a vezetés, a szervezet és a csapatmunka mind kellő hangsúlyt kapott, a koronát továbbra is az egyén viselte, ő állt mindenek felett - mondta egyszer. - A kreatív ötletek és koncepciók mindig az egyes ember elméjében születnek.” Az innováció titka - a Bell Labsnél és általában véve a digitális korban - az a felismerés volt, hogy az egyéni zsenik támogatása és a csapatmunka szorgalmazása nem ütközik egymással, az egyik nem zárja ki a másikat. A digitális

korban e két megközelítés valójában együttesen működött. A kreatív zsenik (John Mauchly, William Shockley, Steve Jobs) szállították az innovatív ötleteket. A gyakorlatias mérnökök (Presper Eckert, Walter Brattain, Steve Wozniak) szorosan együttműködtek velük, hogy ezek az ötletek meg is valósuljanak. A találmányból pedig a technikusok és vállalkozók csapatainak köszönhetően lett konkrét termék. Ha e rendszer bármelyik eleme hiányzott, mint John Atanasoffnál az Iowai Állami Egyetemen, vagy Charles Babbage esetében, aki a londoni háza mögötti fészerben dolgozott, a nagy ötletek is a történelem süllyesztőjében kötöttek ki. Ha pedig a remek csapatokból hiányoztak vagy távoztak a szenvedélyes látnokok - amilyen például Mauchly és Eckert volt a Pennen, Neumann a Princetonon és Shockley a Bell Labsnél -, az innováció lassan elsorvadt. Az elméleti tudósok és a mérnökök összefogása különösen szükségessé vált egy bizonyos területen, amely egyre nagyobb hangsúlyt kapott a Bell Labsnél: a szilárdtestfizikában, amely az elektronok szilárd anyagokon való áthaladását vizsgálta. A Bell Labs mérnökei az 1930-as években olyan anyagokkal kísérleteztek, mint a szilícium - ez az oxigén után a földkéregben leggyakrabban előforduló elem, és a homok egyik legfontosabb alkotórésze -, és igyekeztek rábírni őket különféle elektromos trükkök végrehajtására. Eközben ugyanebben az épületben a Bell elméleti fizikusai a kvantummechanika józan ész határait feszegető felfedezéseivel birkóztak. A kvantummechanika a Niels Bohr dán fizikus és mások által az atomok belsejében lejátszódó folyamatokról kidolgozott elméleteken alapul. Bohr 1913-ban megalkotott egy atomszerkezeti modellt, amely szerint az elektronok meghatározott szinteken keringenek az atommag körül. Képesek kvantumugrást végrehajtani az egyik szintről a következőre, de sohasem lehetnek a kettő között. A külső

keringési szinten lévő elektronok száma határozza meg az adott elem kémiai és elektromos tulajdonságait, köztük például azt, hogy milyen jól vezeti az elektromosságot. Bizonyos elemek, mint a réz, jó elektromos vezetők. Mások, mint például a kén, rosszul vezetik az áramot, így jó szigetelők. És a kettő között vannak a félvezetők, mint a szilícium és a germánium. Ezeket az teszi igazán hasznossá, hogy némi manipulációval könnyedén jobb vezető válik belőlük. Ha például a szilíciumot kis mennyiségű arzénnal vagy borral szennyezzük, az elektronjai szabadabban tudnak mozogni. A kvantumelmélet eredményei akkoriban születtek, amikor a Bell Labs fémipari mérnökei új tisztítóeljárásokkal, kémiai trükkökkel és a ritka, illetve közönséges anyagok kombinációinak receptjeivel próbáltak új anyagokat előállítani. Miközben olyan hétköznapi problémákra kerestek megoldást, mint a vákuumcsövek túl gyorsan kiégő izzószálai vagy a telefonkagylók membránjának túlságosan tompa és fémes hangja, új ötvözeteket állítottak elő, és különböző módszerekkel addig melegítették és hűtötték kotyvalékaikat, míg azok jobban nem teljesítettek. A konyhában serénykedő szakácséhoz hasonló kísérletezgetésükkel forradalmat indítottak el az anyagismeret terén, amely a kvantummechanikában lezajló elméleti forradalommal karöltve bontakozott ki. A szilíciummal és germániummal folytatott kísérletek közben aztán a Bell Labs vegyészmérnökei mintegy véletlenül olyan bizonyítékokba botlottak, amelyek az elméleti tudósok feltevéseinek nagy részét igazolták. (A mérnökök és a fizikusok például felfedezték, hogy ha a szilíciumot (amelynek négy elektronja van a külső héjon) adalékként foszforral vagy arzénnal szennyezik (amelyeknek öt elektronjuk van a külső héjon), akkor a szilíciumnak

szabad elektronjai lesznek, vagyis negatív töltésűvé válik. Az eredményt n-típusú félvezetőnek nevezték el. A külső elektronhéján három elektronnal rendelkező borral szennyezett szilícium viszont elektronhiányt mutat - vagyis „lyukak” maradnak ott, ahol elektronoknak kellene lenniük -, tehát pozitív töltésű lesz, és p-típusú félvezetőnek nevezik.) Világossá vált, hogy az elméleti fizikusok, a mérnökök és a fémipari szakemberek rengeteget tanulhatnak egymástól. Így hát 1936-ban létrehoztak a Bell Labsnél egy ütőképes szilárdtestkutató csoportot, amelyet kiváló gyakorlati és elméleti szakemberek alkottak. Hetente egyszer, a késő délutáni órákban ültek össze, hogy megosszák egymással az eredményeiket, némi tudományos társalgást folytattak, majd késő éjszakáig tartó informális beszélgetésbe feledkeztek. Nagyon sokat jelentett, hogy személyesen találkoztak, és nem csak egymás jelentéseit olvasták: a néha heves vitáknak köszönhetően az elképzelések is magasabb energiaszintre kerültek, és az elektronokhoz hasonlóan időnként elszabadult egy-egy ötlet, ami aztán láncreakciót indított be. A csoportból kiemelkedett William Shockley elméleti fizikus. Éppen akkor érkezett a Bell Labshez, amikor a kutatócsoportot felállították, és intellektusával és hevességével lenyűgözte, sőt néha megijesztette a többieket. WILLIAM SHOCKLEY Az ifjú William Shockley egyformán szerette a tudományt és a művészetet. Az apja bányamérnöknek tanult az MIT-n, zenei tanulmányokat folytatott New Yorkban, és hét nyelvet sajátított el, miközben kalandorként és ásványspekulánsként bejárta Európát és Ázsiát. William édesanyja matematikusi és bölcsészdiplomát is szerzett a Stanfordon, és az első

olyan hegymászók közé tartozott, akiknek sikerült egyedül feljutniuk a Mount Whitney csúcsára. A szülők Tonopahban, egy apró nevadai bányászvároskában találkoztak, ahol a férfi bányászati jogok megszerzésével foglalkozott, a nő pedig földmérési feladatokat végzett. Házasságkötésük után Londonba költöztek, ahol 1910-ben megszületett a fiuk. William lett az egyetlen gyermekük, amiért később igen hálásak voltak. Már kiskorában ádáz temperamentuma volt, olyan hosszú és hangos dührohamokat produkált, hogy szülei egymás után veszítették el bébiszittereiket és lakásaikat. Apja a naplójában leírta, hogy „a gyerek torkaszakadtából üvölt, megfeszíti a testét és dobálja magát”, és azt is lejegyezte, hogy „több alkalommal is komolyan megharapta az anyját”. Félelmetesen makacs volt. Egyszerűen minden helyzetben meg kellett kapnia, amit akart. A szülei egy idő után megadták magukat. Felhagytak minden kísérlettel a fegyelmezésére, és nyolcéves koráig otthon tanították. Akkor már Palo Altóban laktak, ahol az asszony szülei éltek. William szülei meg voltak győződve róla, hogy a fiuk zseni, ezért felmérették képességeit Lewis Termannel, a Stanford-Binet IQ- teszt megalkotójával, aki éppen tehetséges gyerekek tanulmányozását tervezte. (Lewis Terman fiából, Fred Termanből később a Stanford híres dékánja és igazgatója lett.) Az ifjú Shockley a teszten a 120-as sáv felső tartományában teljesített, ami figyelemre méltó eredmény volt, ám nem elégséges ahhoz, hogy Terman zsenivé nyilvánítsa. Shockley később az IQ - tesztek megszállottjává vált, ezek segítségével értékelte a pályázókat, sőt kollégáit is, a faji hovatartozásról és az öröklött intelligenciáról gyártott egyre vadabb elméletei pedig idősebb korára valósággal megmérgezték az életét. Pedig a saját élete

alapján fogalma lehetett volna az IQ-tesztek hiányosságairól. Annak ellenére, hogy nem nyilvánították zseninek, elég okos volt, hogy kihagyja a középiskolát, diplomát szerezzen a Caltechen, majd szilárdtestfizikából doktoráljon az MIT-n. Éles elméjű volt, kreatív és becsvágyó. Bár szeretett bűvésztrükköket bemutatni és megtréfálni másokat, sohasem tanult meg könnyeden és barátságosan viselkedni. Szellemi és viselkedésbeli intenzitása miatt nehezen kezelhető volt, amin a siker csak még tovább rontott. Amikor Shockley 1936-ban végzett az MIT-n, Mervin Kelly a Bell Labs-től meglátogatta, hogy elbeszélgessen vele, majd ott helyben állást ajánlott neki. Ezenkívül egy küldetéssel is megbízta Shockley-t: találja meg a módját, hogyan helyettesíthetők a vákuumcsövek egy stabilabb, tartósabb és olcsóbb eszközzel. Shockley három év munka után úgy vélte, megoldható a dolog az üvegcsőben fénylő izzószálak helyett szilárd anyag, például szilícium használatával. „Ma fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy elviekben lehetséges olyan erősítőt készíteni, amely vákuum helyett félvezetőket használ” - írta laboratóriumi jegyzetfüzetébe 1939. december 29-én. Schockley maga elé tudta képzelni az elektronok mozgását úgy, ahogyan azt a kvantumelmélet magyarázza, mint egy koreográfus, aki lelki szemeivel látja az elképzelt táncot. A munkatársai szerint ránézett egy félvezető anyagra, és látta az elektronokat. Ahhoz azonban, hogy művészi megérzéseit kézzelfogható találmányra váltsa, Shockley-nak társra volt szüksége, mégpedig egy ügyes kísérletezőre, akárcsak Mauchlynak Eckertre. A Bell Labsről lévén szó, sok ilyen ember akadt az épületben. Ott volt például a nyugatról érkezett vidám és izgága Walter Brattain, akinek kedvenc foglalatossága az volt, hogy zseniális szerkezeteket épített, egyebek közt félvezető vegyületekből, például rézoxidból,

vagy a váltakozó áramot egyenárammá alakító egyenirányítót, amely azon az elven működött, hogy az áram csak egy irányban folyik az olyan felületen, ahol egy rézdarab réz-oxidréteggel találkozik. Brattain egy félreeső farmon nőtt fel Washington állam keleti részén, és kisfiúként marhákat terelt. Reszelős hangjával és nyers modorával a magabiztos cowboy szerepében tetszelgett. Ösztönös, ügyes kezű bütykölő volt, és imádott kísérletezgetni. „Képes volt alkotni valamit pecsétviaszból és irat-kapocsból” — emlékezett vissza egy mérnök, akivel a Bell Labsnél dolgozott együtt. Ugyanakkor a lusták találékonysága sem hiányzott belőle: inkább megkereste a rövidebb utat, mint hogy újabb és újabb erőpróbának vesse alá magát. Shockley azt gondolta ki, hogy a vákuumcső úgy helyettesíthető szilárd anyaggal, ha réz-oxidrétegbe rácsot épít. Brattain szkeptikus volt. Csak nevetett, és azt mondta Shockley-nak, hogy már próbálkozott ezzel a megoldással, és sohasem lett belőle erősítő. Shockley azonban nem tágított. „Ha ennyire átkozottul fontos, mondja meg, hogyan akarja csinálni, és megpróbáljuk!” - adta be végül a derekát Brattain. Ám ahogy megjósolta, a dolog nem vált be. Mielőtt azonban Shockley és Brattain rájöhetett volna, miért nem működött az ötlet, közbeszólt a II. világháború. Shockley kutatási igazgató lett a haditengerészet tengeralattjáró-elhárító csoportjánál, ahol a víz alatti bombák robbanási mélységének elemzési módszereit fejlesztette, hogy hatékonyabban támadhassák a német tengeralattjárókat. Később Európába és Ázsiába utazott, hogy segítsen a B-29-es bombázóalakulatoknak a radarhasználatban. Brattain is Washingtonba ment, hogy a haditengerészet tengeralattjáró-felderítési technológiáján

dolgozzon; ennek keretében a repülőgépeken használt mágneses berendezésekkel foglalkozott. A SZILÁRDTESTCSAPAT Míg Shockley és Brattain távol volt, a háború alaposan átalakította a Bell Lab-set. A cég is része lett a kormány, a kutatóegyetemek és a magánszektor között formálódó kapcsolatrendszernek. Ahogyan Joh Gertner történész megjegyezte: „A Pearl Harbor megtámadását követő években a Bell Labs majdnem ezer különböző projektet vállalt el a hadsereg számára, a harckocsirádióktól kezdve az oxigénmaszkot viselő pilóták kommunikációs rendszerein át egészen a titkos üzenetek rejtjelezésére szolgáló gépekig.” Az alkalmazotti gárda a kétszeresére, 9 ezer főre duzzadt. Miután a manhattani főhadiszállást kinőtte, a Bell Labs nagy része egy 80 hektáros, dimbes-dombos területre költözött át a New Jersey-i Murray Hillbe. Mervin Kelly és munkatársai azt akarták, hogy új otthonuk egyetemi campusra hasonlítson, de az egyes tudományterületeket ne különítsék el különböző épületekben. Tudták, hogy a kreativitás a véletlen találkozásokból születik. „Minden épület összeköttetésben állt a többivel, hogy a részlegek ne legyenek egymástól elkülönülve, hanem ösztönözzük a szoros kapcsolatot és a szabad információáramlást” - írta az egyik vezető. A folyosók nagyon hosszúak voltak, hosszabbak, mint két futballpálya, és úgy tervezték őket, hogy megkönnyítsék a különböző szakterületen dolgozók véletlenszerű találkozásait. Hetven évvel később Steve Jobs is ezt a stratégiát alkalmazta az Apple új központjának építésekor. Aki nekivágott a Bell Labs folyosóinak, az ötletek pergőtüzébe került. Claude Shannon, a különc informatikai teoretikus időnként fel-alá tekert egykerekűjével a végeláthatatlan, vörös mozaikpadlós folyosókon, miközben

három golyóval zsonglőrködött, és odabiccentett arra járó kollégáinak. Brattain 1941 novemberében írta utolsó bejegyzését 18194-es számú jegyzetfüzetébe, mielőtt a háborús szolgálat miatt otthagyta volna a manhattani Bell Labset. Majdnem négy évvel később aztán újra elővette ugyanezt a füzetet az új Murray Hill-i laboratóriumban, és a következő bejegyzéssel folytatta: „Vége a háborúnak.” Kelly Shockley-val együtt osztotta be egy kutatócsoportba, amelyet azért hoztak létre, hogy „egységes szemléletet alakítsanak ki a szilárdtestkutatás területének elméleti és gyakorlati munkáját illetően”. A csapat küldetése ugyanaz volt, mint a háború előtt: találjanak megoldást arra, hogyan helyettesíthetők a vákuumcsövek félvezetővel. Amikor Kelly körbeküldte a listát, kik kerültek be a szilárdtestkutató csoportba, Brattain elcsodálkozott, hogy egyetlen ügyetlen szakember neve sincs rajta. „A mindenségit! Egyetlen kétbalkezes sincs a csapatban! — kiáltott fel, majd elgondolkodott: - Lehet, hogy én vagyok a kétbalkezes a csapatban?” Mint később kifejtette: „Valószínűleg ez volt a valaha felállított legnagyszerűbb kutatócsoport.” Shockley volt a fő ötletgyáros, ám csoportvezetői feladatai miatt - másik emeleten kapott helyet - úgy határoztak, hogy még egy teoretikust felvesznek a fedélzetre. A választás egy halk szavú kvantumelméleti szakértőre, John Bar-deenre esett. A csodagyerek Bardeen, aki három évet ugrott át az iskolában, a Princetonon Wigner Jenő irányításával írta szakdolgozatát, a haditengerészet tüzérségi laboratóriumában töltött háborús szolgálata idején pedig Einsteinnel együtt vitatták meg a torpedók terveit. A világ egyik élvonalbeli szakértőjének számított azon a téren, hogyan lehet a kvantumelmélet felhasználásával megérteni

az anyagok elektromos vezetőképességét, és kollégái elmondása szerint „veleszületett tehetsége volt az együttműködésre elméleti és kísérleti szakemberekkel egyaránt”. Először nem jutott neki külön iroda, ezért a laboratóriumnak abban a részében húzta meg magát, ahol Brattain tanyázott. Ez nagyszerű lépésnek bizonyult, és újfent megmutatta a fizikai közelség szerepét a kreatív energia felszabadításában. Az egymás mellett ülő elméleti és kísérleti tudós így spontán ötletelhetett, néha órákon keresztül. A heves és bőbeszédű Brattainnel ellentétben Bardeen olyan halk szavú volt, hogy elnevezték „Suttogó Johnnak”. Aki meg akarta érteni, mit motyog, annak közel kellett hajolnia hozzá, de mindenki hamar megtanulta, hogy érdemes. Óvatos, elmélkedő típus volt, nem úgy, mint a villámgyors Shockley, aki ontotta magából az ösztönző elméleteket és kinyilatkoztatásokat. A legjobb ötletek a három férfi közös munkájából születtek. „A kísérleti és elméleti szakemberek szoros együttműködése a kutatás minden fázisára kiterjedt, a kísérleti elképzeléstől az eredmények elemzéséig” - mondta Bardeen. Majdnem mindennap sor került egy rögtönzött megbeszélésre. Ezeket általában Shockley vezette, és a „fejezzük be egymás mondatait” típusú kreativitás parádés megnyilvánulásai voltak. „Szinte a pillanat hatása alatt cselekedtünk, és beszéltünk meg fontos lépéseket - mesélte Brattain. - Sok ötlet felvetődött ezeken a megbeszéléseken, és egyikünk megjegyzése rögtön ihletet adott a többieknek.” Ezeket a megbeszéléseket „táblatanácsként” vagy „krétakörként” emlegették, mert Shockley ilyenkor a tábla előtt állt, a kezében krétával, és minden ötletet felírt. A nyers modorú Brattain eközben fel-alá járkált a terem végében, és ellenvetéseket vakkantott Shockley egyes

javaslataira, sőt néha egy dollárt tett rá, hogy nem fognak működni. Shockley nem szeretett veszíteni. „Akkor jöttem rá, hogy bosszús, amikor egyszer tízcentesekben fizetett ki” - idézte fel Brattain. A szabadidejükben sem hagytak fel az eszmecserével; gyakran együtt golfoztak, sörözni jártak egy Snuffy’s nevű helyre, és a feleségeikkel bridzspartikat rendeztek. A TRANZISZTOR Shockley az új csapattal felelevenítette öt évvel korábbi elméletét azzal kapcsolatban, hogy a vákuumcső helyettesíthető valamilyen szilárd anyaggal. Ha egy félvezető anyag közelébe erős elektromos mezőt helyeznek, akkor a mező elektronokat vonz az anyag felületére, s így áram jön létre, jelentette ki. Ez elvileg lehetővé teszi, hogy a félvezető egy kicsiny jellel sokkal nagyobb jelet vezéreljen. Vagyis egy nagyon kis erejű áram jelentheti a bemenetet, és vezérelhet (tehát ki- és bekapcsolhat) egy sokkal nagyobb erejű kimeneti áramot. A félvezető anyag így a vákuumcsőhöz hasonlóan erősítőként vagy kapcsolóként funkcionálhat. Ezzel a „mezőhatással” csak egyetlen apró probléma akadt: amikor Shock-ley kipróbálta az elméletet - a csapat 1000 voltos feszültséget vezetett egy lemezre, majd mindössze egymilliméteres távolságra helyezte azt egy félvezető felülettől -, nem működött. „Nincs észlelhető változás az áramban” - írta laboratóriumi jegyzetfüzetébe. Később elmondta, hogy ezt „elég rejtélyesnek” találta. Shockley tudta, hogy ha megtalálja az okát egy elmélet kudarcának, akkor eljuthat egy jobb elmélethez, ezért megkérte Bardeent, keressen magyarázatot a jelenségre. Órákon át vitatkoztak kettesben a „felületi töltésként” ismert jelenségről, vagyis az anyagok külső felületéhez

legközelebbi atomrétegek elektromos jellemzőiről és kvantummechanikai leírásukról. Öt hónap után Bardeennek támadt egy ötlete. Odasétált a Brattainnel közös laboratóriumi helyükön lévő táblához, és írni kezdett. Bardeen rájött, hogy ha egy félvezető töltést kap, akkor az elektronok csapdába kerülnek a felszínén. Nem tudnak többé szabadon mozogni. Mintegy pajzsot képeznek, és ezt egy elektromos mező, még egy erős és egymilliméter-nyire lévő elektromos mező sem képes áttörni. „Ezek a pluszelektronok csapdába esnek és mozdulatlanná válnak a felületi töltésben - jegyezte le Shockley. - A felületi töltés gyakorlatilag elszigeteli a félvezető belsejét a pozitív töltésű kontrollemez hatásától.” A csapatnak tehát új feladata lett: meg kellett találniuk a félvezető felületén létrejövő pajzs áttörésének módját. „Attól kezdve a Bardeen felületi töltésével kapcsolatos új kísérletekre összpontosítottunk” - magyarázta Shockley. Ha rá akarták bírni a félvezetőt, hogy áramot szabályozzon, kapcsoljon és erősítsen, akkor át kellett hatolniuk a gáton. A következő évben csak lassan jutottak előre, ám 1947 novembere egy sor áttörésnek köszönhetően a „csodák hónapjaként” vonult be a történelembe. Bardeen a „fényelektromos hatás” elméletéből indult ki, amely szerint a két különböző, egymással érintkező anyagra eső fény elektromos feszültséget kelt. Úgy okoskodott, hogy ez a folyamat esetleg kimozdíthatja a pajzsot alkotó elektronok egy részét. A Bardeennel együtt dolgozó Brattain zseniális kísérleteket eszelt ki az elképzelés tesztelésére. Egy idő után a véletlen lett a legjobb barátjuk. Brattain a kísérletek egy részét egy termoszban végezte, hogy

szabályozhassa a hőmérsékletet. A szilíciumon lecsapódó pára azonban állandóan összezavarta a méréseket. A legjobb megoldási módnak az kínálkozott, hogy az egész szerkezetet vákuumba helyezik, ám ehhez rengeteg munkára lett volna szükség. „Én tulajdonképpen a lusta fizikusok közé tartozom - vallotta be Brattain -, így az az ötletem támadt, hogy az egész rendszert szigetelő folyadékba süllyesztem.” Megtöltötte hát a termoszt vízzel, ami egyszerű megoldást jelentett a lecsapódás problémájára. Bardeennel november 17-én próbálták ki a módszert, és a kísérlet csodálatosan működött. Ez egy hétfői nap volt. A hét további részében egy sor elméleti és kísérleti jellegű ötletet vizsgáltak meg. Bardeen péntekre rájött, hogyan lehet megoldani a dolgot a készülék vízbe merítése nélkül. Úgy vélte, elég, ha egy csepp vizet vagy valamilyen gélt használnak ott, ahol egy fémhegy a szilíciumdarabba fúródik. „Gyerünk, John! Csináljuk meg!” - felelte lelkesen Brattain. Némi nehézséget jelentett, hogy a fémhegy nem érintkezhetett a vízzel, Brattain azonban a rögtönzés varázslója volt, és némi pecsétviasszal ezt is megoldotta. Fogott egy szilíciumtömböt, rácseppentett egy kevés vizet, bevont egy darab drótot viasszal, hogy szigetelje, majd a drótot a vízcseppen át a szilíciumba szúrta. A módszer bevált. Az eszköz képes volt az áram erősítésére, még ha csekély mértékben is. Ebből a „pontérintkezős” szerkentyűből született meg a tranzisztor. Másnap reggel Bardeen bement az irodába, hogy lejegyezze az eredményeket. „Ezek a kísérletek egyértelműen megmutatják, hogy lehetséges elektródával vagy ráccsal szabályozni a félvezetőben folyó áramot” - szögezte le. Még vasárnap is dolgozott, pedig ezt a napot általában a golfozásnak szentelte. Brattainnel úgy döntöttek, ideje szólniuk Shockley-nak is, aki akkor már hónapok óta más feladatokban merült el. A következő két hétben aztán ő is

megjelent, és tett egy-két javaslatot, de leginkább hagyta, hogy a lendületes páros a saját tempójában törjön előre. A két tudós ott ült egymás mellett a laboratórium asztalánál, Bardeen halkan felvetett egy-egy ötletet, Brattain pedig izgatottan kipróbálta őket. Időnként, miközben a kísérletek folytak, Bardeen írt Brattain jegyzetfüzetébe. Észre sem vették, hogy elmúlt a hálaadás napja, annyira elmerültek a különböző megoldások próbálgatásában: germánium szilícium helyett, lakk viasz helyett, arany az érintkezési pontokra. Általában Bardeen elméletei vezettek el Brattain kísérleteihez, de a folyamat időnként visszafelé működött, és a váratlan eredmények szültek új teóriákat. Az egyik germániumos kísérletben például úgy tűnt, az áram a várttal ellentétes irányban folyik. Ám ugyanakkor több mint háromszázszorosára erősödött, vagyis sokkal nagyobb mértékben, mint amit korábban sikerült elérni. Végül oda jutottak, amiről egy régi fizikusvicc is szól: tudták, hogy a módszer beválik a gyakorlatban - de vajon képesek-e elméletben is igazolni? Bardeen hamarosan megtalálta a módját. Rájött, hogy a negatív töltés taszítja az elektronokat, és ezzel növeli az „elektronlyukakat”, amelyek akkor jönnek létre, ha nincs elektron egy olyan pozícióban, ahol pedig lehetne. Az ilyen lyukak pedig vonzásukkal az elektronok áramlását váltják ki. Volt azonban egy probléma: ez az új módszer nem erősített magasabb frekvenciákat, köztük a hallható tartományba eső hangot sem. Vagyis a telefonok esetében használhatatlannak bizonyult. Bardeen úgy vélte, hogy a vízcsepp vagy más elektrolit túlságosan lelassítja a folyamatot, ezért előállt néhány más tervvel. Az egyiknél a

germániumba szúrt drót minimális távolságra volt az elektromos mezőt létrehozó aranylemeztől. Ez sikeresen, bár csekély mértékben erősítette a feszültséget, és magasabb frekvenciákon is működött. Bardeen ismét előállt egy elmélettel a véletlen eredményre nézve: „A kísérlet arra utalt, hogy a germánium felületére lyukak kerülnek az aranyról.” Bardeen és Brattain egymást motiválva folytatták a kreatív munkát, mint két, felelgetős darabot játszó zongorista. Rájöttek, hogy az erősítés fokozásának az a legjobb módja, ha két érintkezőt vezetnek a germániumba, egymáshoz nagyon közel. Bardeen kiszámolta, hogy kevesebb mint 0,05 mm-nyire kell lenniük egymástól. Ez még Brattainnek is nagy kihívást jelentett. Sikerült azonban leleményes megoldást találnia: egy darabka aranyfóliát ragasztott egy nyílhegyhez hasonló kis műanyag ékre, majd egy pengével az ék hegyénél keskeny rést vágott a fóliába, s így két egymáshoz közeli érintkezési pontot kapott. „Ennyi volt az egész - emlékezett vissza Brattain. - Óvatosan bevágtam a borotvával, míg az áramkör ki nem nyílt, aztán rászereltem egy rugóra, és ráerősítettem ugyanarra a germániumdarabkára.” Amikor Brattain és Bardeen 1947. december 16-án, kedden délután kipróbálták a szerkezetet, elképesztő dolog történt: működött. „Észrevettem, hogy ha jól mozgatom, akkor százszoros erősítőként működik, vagyis egészen a hallható tartományig használható” - mesélte Brattain. Aznap este, úton hazafelé a bőbeszédű Brattain elmondta az autóban utazóknak, hogy éppen most végezte el egész addigi és hátralévő élete legfontosabb kísérletét. Azután pedig megígértette velük, hogy egy szót sem szólnak róla. Bardeen szokása szerint szűkszavúbb volt, ám amikor aznap éjjel hazaért, szokatlan dolgot tett: elmondta a feleségének, mi történt a munkahelyén. Csak egyetlen mondat volt.

Miközben az asszony répát pucolt a konyhai mosogató fölött, Bardeen annyit dünnyögött: „Ma felfedeztünk valami fontosat.” A tranzisztor valóban a 20. század egyik legfontosabb felfedezése volt. Egy elméleti és egy kísérleti tudós szoros, szinte szimbiotikus együttműködéséből született, akik folyamatosan elméletekkel és kísérleti eredményekkel bombázták egymást. Persze az is kellett hozzá, hogy olyan környezetben dolgoztak, ahol a folyosón sétálva a germánium szennyezésének szakértőivel találkozhattak, vagy egy munkacsoportba kerülhettek a felületi töltések kvantummechanikai magyarázatát kiválóan értőkkel, és közös büfébe járhattak olyan mérnökökkel, akik a telefonjelek nagy távolságokra való továbbításának minden trükkjét ismerték. Shockley bemutatót szervezett a félvezetőcsoport többi tagja és a Bell Labs néhány vezetője számára a következő keddre, december 23-ára. Az igazgatók feltettek egy fejhallgatót, és egymás után mindegyikük mondott valamit egy mikrofonba, hogy a saját fülükkel hallhassák, hogyan erősíti fel az emberi hangot az egyszerű, szilárd test alapú berendezés. Mindennek legalább akkora jelentősége volt, mint Alexander Graham Bell első, telefonba vakkantott szavainak, ám később senki sem tudta felidézni, pontosan mi is hangzott el azon a meghatározó fontosságú délutánon. Az eseményt csupán felületes laboratóriumi naplóbejegyzések őrizték meg a történelem számára. „A készülék ki- és bekapcsolásával határozott hangerőjavulást tapasztaltunk” - írta Brattain. Bardeen bejegyzése még tárgyilagosabb volt: „A feszültség növelését két arany elektródával oldottuk meg egy különlegesen előkészített germánium felületen.” SHOCKLEY KÖZBESZÓL

Shockley tanúként aláírta Bardeen történelmi jelentőségű naplóbejegyzését, de a saját jegyzetfüzetébe aznap semmit nem írt. Nyilvánvalónak tűnt, hogy zavarban van. A büszkeséget, amit csapata sikere miatt éreznie kellett volna, beárnyékolta a lelkében munkáló versenykényszer. „Némileg ellentmondó érzelmekkel küzdöttem - ismerte be később. - A csapat sikere miatt érzett lelkesedésemet tompította, hogy nem tartoztam a feltalálók közé. Erősen frusztrált voltam, amiért több mint nyolc éve végzett munkám semmiféle jelentős hozzájárulást nem jelentett a találmány szempontjából.” A démonok egyre jobban rágták belülről. Bardeennel és Brattainnel már nem voltak barátok. Shockley lázasan dolgozott, hogy érdemet szerezzen magának a találmányban, és egymaga még jobb változattal álljon elő. Röviddel karácsony után vonatra szállt és Chicagóba utazott, hogy részt vegyen két konferencián, ám ideje nagy részét a Bismarck Hotelben lévő szobájában töltötte, és az új eszköz tervein dolgozott. Szilveszter éjjel, miközben az alatta lévő bálteremben javában zajlott a mulatság, hét oldalnyi kockás papírt írt tele jegyzetekkel. Amikor pedig 1948 első napján felébredt, további tizenhármat termelt. Ezeket aztán légipostával visszaküldte az egyik munkatársának a Bell Labsnél, aki beragasztotta őket Shockley laboratóriumi naplójába, és megkérte Bardeent, hogy tanúként írja alá. Mervin Kelly addigra már utasította a Bell Labs egyik jogászát, hogy amilyen gyorsan csak lehet, készítse el az új eszköz szabadalmi kérvényeit. Ez nem az Iowai Állami Egyetem volt, ahol nem akadt ember erre a feladatra. Amikor Shockley visszatért Chicagóból, azt tapasztalta, hogy Bardeennel és Brattainnel már konzultáltak, és nagyon mérges lett. Külön-külön az irodájába hívta őket, és kifejtette, szerinte miért őt illeti a legfőbb - sőt talán a

kizárólagos - dicsőség. „Úgy gondolta, hogy majd ő adja be a szabadalmi kérelmet az egész rohadt dologra, és a felületi töltéssel kezdi” - idézte fel Brattain. Bardeen jellemző módon hallgatott, ám a végén ő is motyogott valami keserű megjegyzést. Brattain viszont szokásához híven nyersen reagált. „A fenébe is, Shockley! - kiabálta. - Elég dicsőség jut mindenkinek!” Shockley igyekezett rábírni a Bell ügyvédeit, hogy nagyon széles körű szabadalomért folyamodjanak, az ő eredeti ötletét alapul véve, amely a mezőhatásnak a félvezetőben folyó áramra gyakorolt hatásával kapcsolatos. A jogászok azonban kutakodásuk közben felfedezték, hogy 1930-ban már jegyeztek be szabadalmat egy kevéssé ismert fizikus, Julius Lilienfeld nevére, aki felvetette egy mezőhatáson alapuló eszköz ötletét (bár nem épített ilyet, és nem is értette meg a benne rejlő lehetőségeket). Emiatt inkább a félvezető eszközök pontcsatlakozási módszerének szűkebb találmányára próbáltak szabadalmat szerezni, és a kérvényen csak Bardeen és Brattain neve szerepelt. A jogászok külön-külön kérdezték ki kettejüket, és mindketten azt mondták, a találmány közös munka eredménye, és egyenlő mértékben járultak hozzá. Shockley tajtékzott, amiért őt kihagyták a legfontosabb szabadalomból. A Bell vezetősége úgy próbálta elsimítani a dolgot, hogy előírta: minden nyilvánosságnak szánt fényképen és sajtóközleményben mindhármuknak szerepelnie kell. A következő hetekben Shockley egyre jobban összezavarodott, olyannyira, hogy már aludni is alig tudott. „Gondolkodási vágyát” - ahogy ő nevezte - az a motiváció hajtotta, hogy sokkal inkább személyes, mintsem vezetői szerephez jusson ebben az egyértelműen óriási fontosságú újításban. Képes volt éjszakánként a legképtelenebb időpontokban felkelni, és fel-alá járkálva azon törte a fejét, hogyan készíthetne egy jobb eszközt. 1948. január 23- ának

kora reggelén aztán, egy hónappal a Bardeen-Brattain-féle találmány bemutatója után Shockley úgy ébredt fel, hogy a fejében hirtelen összeálltak a chicagói út során született gondolatok. Azonnal leült a konyhaasztalhoz, és lázasan írni kezdett. Shockley ötletének az volt a lényege, hogy a Bardeen és Brattain által összetákolt szerkezetnél kevésbé roskatag félvezető erősítőt építsen. Ahelyett, hogy aranydrótokat szúrt volna egy germániumtömbbe, Shockley egyszerűbb, „réteges” megközelítést javasolt, amely úgy nézett ki, mint egy szendvics. Egy felső és egy alsó germániumrétegből állt, amelyeket beszennyezett, hogy felesleges elektronjaik legyenek, a kettő között pedig egy harmadik, vékony germániumréteget helyezett el, amelyen lyukak voltak, vagyis elektronhiány alakult ki. Az elektrontöbblettel rendelkező rétegeket n-típusú, vagyis negatív germániumnak nevezte, a hiánnyal, vagyis lyukakkal rendelkezőt pedig, ahol elektronok lehettek volna, p-típusúnak, vagyis pozitívnak. Minden réteghez csatlakozott egy vezeték, amelyen keresztül szabályozni lehetett a feszültségét. A középen lévő réteg lényegében állítható válaszfalként működött, amely a felső és az alsó réteg közötti elektronáramlást szabályozta attól függően, milyen feszültség alá helyezték. Ha kis pozitív feszültség alá helyezik ezt a válaszfalat, írta Shockley, akkor „a rajta átáramló elektronok mennyisége hatványozottan növekedni fog”. Minél erősebb ennek a belső, p- típusú rétegnek a töltése, annál több elektront szív el az egyik külső, n-típusú rétegtől a másik felé. Magyarán képes erősíteni vagy lekapcsolni a félvezetőn átfolyó áramot, méghozzá a másodperc alig egymilliárdod része alatt. Shockley írt néhány bejegyzést a laboratóriumi naplójába, de majdnem egy hónapon át titokban tartotta az ötletét. „Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy én is előálljak

valamilyen fontos találmánnyal a tranzisztorral kapcsolatban” - ismerte el később. Nem szólt a kollégáinak egészen február közepéig, amikor is mindannyian részt vettek a Bell Labs egyik tudósának a témához kapcsolódó előadásán. Shockley emlékezete szerint „megrökönyödött”, amikor a tudós olyan eredményeket mutatott be, amelyek a réteges eszköz elméleti alapját erősítették, és rögtön tudta, hogy valaki a közönségből - a legnagyobb eséllyel Bardeen - megteheti a következő logikus lépést. „Attól a pillanattól kezdve a p-n rétegek használata a fém illesztőpontok helyett apró lépés lett volna csupán, és már meg is születik a réteges tranzisztor” - mesélte. Mielőtt tehát Bardeen vagy bárki más ilyen eszközt javasolhatott volna, Shockley felugrott, felment a színpadra, és bemutatta a terveket, amelyeken dolgozott. „Nem akartam, hogy ebben is lemaradjak” - írta később. Bardeen és Brattain döbbenten hallgatták. Az, hogy Shockley így titkolózott új ötletével kapcsolatban - megsértve ezzel a Bell Labsnek az információ megosztására vonatkozó íratlan szabályát -, felbőszítette őket. Ennek ellenére kénytelenek voltak csodálattal adózni a Shockley által felvetett megoldás egyszerű szépségének. Miután mindkét módszerre benyújtották a szabadalmi kérvényt, a Bell Labs vezetősége úgy döntött, ideje a nyilvánosság elé lépni az új eszközzel. Előbb azonban nevet kellett találniuk neki. Egymás között „félvezető triódaként” és „felületitöltés-erősítőként” emlegették, de ezek nem voltak elég frappáns nevek egy olyan találmányra, amely, mint azt helyesen gondolták, forradalmasítani fogja a világot. Egy napon egy John Pierce nevű kolléga tévedt Brattain irodájába. Pierce amellett, hogy remek mérnök volt, a szavakkal is jól bánt, és J. J. Coupling álnéven sci-fi regényeket írt. Szellemes megjegyzései közé tartozott például az, hogy „a természet irtózik a vákuumcsőtől”. Egy

másik mondása így hangzott: „Eveken át tartó szertelen növekedést követően úgy tűnik, a számítógép-tudomány végre eléri a csecsemőkort.” „Éppen rád van szükségem” - közölte vele Brattain. Felvetette neki a névproblémát, és Pierce egy pillanattal később elő is állt egy javaslattal. Mivel az eszköz rendelkezett a transzrezisztancia tulajdonságával, és a termisztorhoz és varisztorhoz hasonló nevet kellett neki találni, Pierce indítványa a tranzisztor volt. „Ez az!” - kiáltott fel Brattain. A névadási folyamathoz szükség volt az összes mérnök hivatalos megszavaztatására, a tranzisztor azonban könnyedén győzött öt másik javaslattal szemben. 1948. június 30-án a sajtó képviselői összegyűltek Manhattanben, a Bell Labs régi, West Street-i épületének előadótermében. Az esemény főszereplői Shockley, Bardeen és Brattain voltak, a moderátori funkciót pedig a sötét öltönyt és színes csokornyakkendőt viselő kutatási igazgató, Ralph Brown töltötte be. Brown hangsúlyozta, hogy a találmány megszületését az együttműködő csapatmunka és az egyéni zsenialitás kombinációjának köszönhetik: „Egyre inkább elfogadott tény, hogy a tudományos kutatás csapatmunka... Amit ma itt bemutatunk önöknek, a csapatmunka, a zseniális egyéni hozzájárulás és az ipari keretek között végzett alapkutatás értékének kiváló példája.” Ez a megfogalmazás pontosan leírta azt az elegyet, amely az innováció receptjévé vált a digitális korban. A The New York Times a 46. oldalon, a „Rádióhírek” rovatban, az utolsó rövidhírként rejtette el a beszámolót, egy közelgő orgonakoncert közvetítésének beharangozása után. A Time azonban a tudományos rovat vezető híreként hozta le, „Little Brain Cell” (Kis agysejt) címmel. A Bell Labs érvényt szerzett a szabálynak, amely szerint Bardeen és Brattain mellett Shockley- nak is szerepelnie kellett minden leközölt fényképen. A leghíresebb fotó a három tudóst

mutatta Brattain laboratóriumában. Közvetlenül a felvétel készítése előtt Shockley gyorsan leült Brattain székébe, mintha az övé lett volna az íróasztal és a mikroszkóp, így ő került a kép középpontjába. Bardeen évekkel később elmesélte, milyen rosszul érintette ez Brattaint, és milyen sokáig neheztelt Shockley-ra: „Hogy utálja Walter azt a képet!... Azok ott Walter eszközei voltak, a mi kísérletünk, és Billnek az égvilágon semmi köze nem volt hozzá.” A TRANZISZTOROS RÁDIÓ A Bell Labs az innováció fellegvára volt. Ott fejlesztették ki a tranzisztor mellett a számítógépes áramköröket, a lézertechnológiát és a mobiltelefont. A találmányok hasznosításában azonban már nem jeleskedett annyira. Egy nagy cég részeként, amely monopóliummal rendelkezett a legtöbb telefonszolgáltatás terén, nem volt égető szüksége új termékekre, azt pedig törvény tiltotta, hogy monopolhelyzetét kihasználva új piacokon jelenjen meg. A közvélemény bírálatának elhárítása és a trösztellenes lépések kivédése érdekében a Bell Labs nagylelkűen más cégek rendelkezésére bocsátotta szabadalmait. A tranzisztorért például szokatlanul alacsony, mindössze 25 ezer dolláros díjat szabott bármilyen cégnek, amely gyártani kívánta, sőt még szemináriumokat is szervezett, ahol a szakemberek részletesen elmagyarázták a gyártási technológiát. A nagylelkű eljárás ellenére mégis akadt egy szárnyait bontogató cég, amelynek nehézséget jelentett a szabadalom megszerzése: egy dallasi székhelyű olajvállalat, amely profilt váltott, és a nevét Texas Instrumentsre változtatta. Alelnöke, Pat Haggerty, aki később átvette a cég irányítását, a haditengerészet repülési osztályán szolgált, és szilárd meggyőződése volt, hogy az elektronika az élet szinte minden területét meg fogja változtatni. Amikor hallott

a tranzisztorról, elhatározta, hogy a Texas Instruments valahogyan a saját javára fordítja a találmányt. Sok régi, megcsontosodott céggel ellentétben ennek a vállalatnak volt mersze, hogy újradefiniálja magát. „A Bell Labsnél - emlékezett vissza Haggerty - szemlátomást remekül szórakoztak az arcátlanságunkon, hogy azt képzeljük, képesek lehetünk versenybe szállni velük ezen a területen.” A Bell, legalábbis eleinte, nem volt hajlandó eladni a jogokat a Texas Instrumentsnek. „Ez nem önöknek való üzlet - mondták a vezetők. - Nem hisszük, hogy képesek lennének rá.” Haggertynek 1952 tavaszán végül sikerült meggyőznie a Bell Labset, hogy engedélyezzék a jogok megvásárlását és a tranzisztorok gyártását. A jogokkal együtt megszerezte Gordon Teal kutatóvegyészt is, aki a félvezetőcsapattól nem messze dolgozott a Bell Labs egyik hosszú folyosóján. Teal a germánium kezelésének szakértője volt, ám mire átigazolt a Texas Instrumentshez, már jobban érdekelte a szilícium, ez a sokkal nagyobb mennyiségben előforduló anyag, amely ráadásul magasabb hőmérsékleten is jobban teljesített. 1954 májusára sikerült összeraknia egy szilícium alapú tranzisztort, amely a Shock-ley által kifejlesztett n-p-n réteges felépítést alkalmazta. Teal még abban a hónapban előadást tartott egy konferencián. Épp egy 31 oldalas szöveg felolvasásának a vége felé tartott, amikor hirtelen a következő kijelentéssel sokkolta szunyókáló hallgatóságát: „Ellentétben azzal, amit a kollégáim mondtak önöknek a szilícium alapú tranzisztorok sivár kilátásairól, nekem véletlenül van néhány itt a zsebemben.” Azzal fogott egy lemezjátszóhoz csatlakoztatott germániumtranzisztort, egy tál forró olajba mártotta, mire az tönkrement, majd ugyanezt tette az egyik szilíciumtranzisztorral, és Artie Shaw „Summit Ridge Drive” című dala rendületlenül harsogott tovább. „Még véget sem

ért az ülésnap, az elképedt közönség máris a beszéd szövegének példányaiért tülekedett, amelyekből szerencsére éppen volt nálunk néhány” - mesélte később Teal. Az újítás szakaszokban történik. A tranzisztor esetében először a találmányra volt szükség, amelynél Shockley, Bardeen és Brattain játszott főszerepet. Ezután következett a termelés, amit a Tealhez hasonló mérnökök irányítottak. Végül pedig fontos szerep jutott a vállalkozóknak, akik azt eszelték ki, hogyan szerezzenek új piacokat. Teal merész főnöke, Pat Haggerty az innovációs folyamat e harmadik lépésében vett részt. Akárcsak Steve Jobs, Haggerty is képes volt egyfajta valóságtorzító mezőt generálni maga körül, s ennek segítségével olyan dolgok véghezvitelére tudta rávenni az embereket, amelyeket lehetetlennek tartottak. 1954-ben már a hadseregnek adták el a tranzisztorokat, darabonként 16 dollárért. A piac bővítése érdekében azonban Haggerty arra utasította a mérnökeit, hogy találják meg a módját, miként lehetne úgy előállítani tranzisztorokat, hogy kevesebb mint 3 dollárért árulhassák. Megtalálták. Haggerty, Jobshoz hasonlóan, egy másik képességet is kifejlesztett magában, amelynek akkor és a jövőben is remek hasznát vette: olyan készülékekkel állt elő, amelyekről a fogyasztók nem is sejtették, hogy szükségük lenne rájuk, hamarosan azonban nélkülözhetetlennek találták őket. A tranzisztorhoz kapcsolódóan Haggerty egy kis zsebrádiót talált ki. Amikor megpróbálta meggyőzni az RCA-t és más nagy cégeket, amelyek asztali rádiókat gyártottak, hogy legyenek partnerek a vállalkozásban, azok azt felelték (jogosan), hogy az ügyfeleiknek nincs szükségük ilyen készülékre. Ám Haggerty tisztában volt vele, mennyire fontos új piacokat teremteni. Rávett egy

tévéantenna-erősítők készítésével foglalkozó kis indianapolisi céget, hogy társuljon be egy rádió gyártásába, amely később Regency TR-1 néven vált ismertté. Haggerty 1954 júniusában kötötte meg az üzletet, és rá jellemző módon ragaszkodott hozzá, hogy a készülék még az év novemberében a piacra kerüljön. Így is történt. A zsebkönyvnyi méretű Regency rádió négy tranzisztort tartalmazott, és 49 dollár 95 centért árulták. A reklámokban eredetileg a biztonsági funkcióját emelték ki, mivel akkoriban már az oroszoknak is volt atombombájuk. „Ellenséges támadás esetén a Regency TR-1 rádió lesz az egyik legnagyobb kincse” - állt az első használati utasításban. A rádió azonban hamar a vásárlók álma és a tinik mániája lett. Az iPodhoz hasonlóan négyféle műanyag borítással került piacra: feketében, elefántcsontfehérben, mandarinvörösben és felhőszürkében. Egy éven belül 100 ezer darabot adtak el belőle, s ezzel a történelem egyik legnépszerűbb új termékévé vált. Immár mindenki tudta Amerikában, mi az a tranzisztor. Az IBM főnöke, Thomas Watson Jr. 100 Regency rádiót vett, szétosztotta a felső vezetők között, és utasította őket, hogy találják ki, miként lehetne tranzisztorokat használni a számítógépekben. Sokkal fontosabb volt azonban, hogy a tranzisztoros rádió a digitális kor egyik meghatározó motívumának iskolapéldája lett: a technológia személyessé tette a készülékeket. A rádió többé nem a nappali tartozéka volt, amelyen az egész család osztozott, hanem magántulajdonná vált, amelyen mindenki a saját zenéjét hallgathatta, ott és akkor, ahol és amikor akarta - még akkor is, ha kedvenc zenéjét a szülei tiltották.

Valójában egyfajta szimbiotikus kapcsolat állt fent a tranzisztoros rádió elterjedése és a rock and roll térhódítása között. Elvis Presley első kereskedelmi adókon sugárzott felvétele, a „Thats All Right” egy időben jelent meg a Regency rádióval. Az új, lázadó zenei stílus miatt minden tinédzser rádiót akart. És mivel a rádiót ki lehetett vinni a strandra, vagy le a pincébe, ahol a rosszalló szülők nem hallhatták, és nem tekerhettek át másik adóra, a műfaj valósággal virágzásnak indult. „Egyetlen dolgot sajnálok a tranzisztorral kapcsolatban: azt, hogy a rock and roll hallgatásához használják” - siránkozott gyakran Walter Brattain, valószínűleg félig viccből. Roger McGuinn, a Byrds későbbi énekese 1955-ben, tizenharmadik születésnapjára kapott egy tranzisztoros rádiót. „Hallottam Elvist, és ez mindent megváltoztatott” - emlékezett vissza. Az elektronikus technológia felfogásában bekövetkező változás magvait tehát elvetették, különösen a fiatalság körében. Az elektronikus technológia már nemcsak a nagyvállalatok és a hadsereg játékszere volt, hanem az egyéniség, a személyes szabadság, a kreativitás, sőt egy kicsit a lázadó szellem jelképe is. LÁZBA HOZNI AZ EGÉSZ VILÁGOT Az az egyik probléma a sikeres csapatokkal, különösen a nagy fordulatszámon dolgozókkal, hogy néha felbomlanak. Különleges vezető személyiségre van szükség ahhoz, hogy egy ilyen csapatot együtt tartson. Olyanra, aki egyszerre inspiráló és gondoskodó, versenyző és együttműködő személyiség. Shockley nem ilyen volt, hanem épp az ellenkezője. Amikor egymaga látott neki a réteges tranzisztor megtervezésének, a saját munkatársaival is képes volt versenyezni, és titkolózott velük szemben. A jó vezetők további jellemzője, hogy képesek hierarchiamentes csapatszellemet kialakítani. Shockley ebben is gyengének

bizonyult. Ő autokrataként irányított, és a kezdeményezések elfojtásával gyakran kiirtotta a lelkesedést az emberekből. Brattain és Bardeen akkor aratta a legnagyobb diadalt, amikor Shockley kisebb javaslatokat tett, de nem telepedett rájuk, és nem próbált mindenbe beleszólni. Az eset után viszont sokkal basáskodóbbá vált. Bardeen és Brattain a hétvégi golfmeccseken beszélte meg Shockley iránt érzett ellenszenvét. Brattain egy idő után arra jutott, hogy be kell vonni az ügybe Mervin Kellyt, a Bell Labs igazgatóját. „Te akarod megkeresni, vagy inkább csináljam én?” - kérdezte Bardeent. A feladat nem meglepő módon a szókimondóbb Brattainre hárult. Egy délután meg is látogatta Kellyt közeli, Short Hill-i otthonában. A faburkolatú dolgozószobában Brattain eléje tárta a sérelmeiket, és leírta, milyen vezető és milyen munkatárs a zsarnok Shockley. Kelly elhessegette a panaszokat. „Végül, anélkül hogy elgondolkodtam volna, milyen hatást váltok ki, kicsúszott a számon, hogy John Bardeennel tudtuk, mikor találta fel Shockley a PNP (réteges) tranzisztort” - emlékezett vissza Brattain. Ez valójában burkolt fenyegetés volt; azt jelentette, hogy a réteges tranzisztor szabadalmi kérvényében szereplő egyes koncepciók, amelyeknél Shockley-t nevezték meg feltalálóként, valójában a Bardeennel végzett munkájukból származtak. „Kelly megértette, hogy ha szabadalmi perre kerül a sor, akkor sem Bardeen, sem én nem fogunk hazudni arról, mit tudtunk. Ez megváltoztatta az egész hozzáállását. Utána egy kicsit elfogadhatóbb lett a helyzetem a Labsnél.” Bardeen és Brattain többé nem tartozott Shockley fennhatósága alá. Az új helyzet azonban, mint kiderült, nem felelt meg Bardeennek, aki hátat fordított a félvezetőknek, a szupravezetés elméletével kezdett foglalkozni, és átment

dolgozni az Illinoisi Egyetemre. „A nehézségeim a tranzisztor feltalálásából erednek - írta Kellynek címzett felmondólevelében. - Azt megelőzően nagyszerű kutatási légkör volt itt... de a találmány megszületését követően Shockley senki másnak nem volt hajlandó megengedni a csoportból, hogy a problémán dolgozzon. Röviden szólva lényegében a saját ötletei kiaknázására használta a csapatot.” Bardeen felmondása és Brattain panaszai nem javítottak Shockley helyzetén a Bell Labsnél. Nehéz természete miatt kihagyták az előléptetésekből. Kifogást emelt Kellynél, sőt az AT&T elnökénél is, de mindhiába. „A pokolba az egésszel! - fakadt ki az egyik kollégája előtt. - Saját üzletbe kezdek. Milliókat fogok keresni. Ja, és Kaliforniában.” Amikor Shockley tervei Kelly fülébe jutottak, nem próbálta lebeszélni. Épp ellenkezőleg: „Azt mondtam, ha úgy gondolja, hogy milliókat kereshet, hát csak rajta.” Kelly még Laurence Rockefellert is felhívta, és támogatásra ajánlotta neki Shockley tervezett vállalkozását. 1954-ben Shockley magánélete is válságba jutott. Támogatta feleségét a petefészekrák elleni küzdelemben, ám amikor az asszony jobban lett, elhagyta, és talált magának egy barátnőt, akit később feleségül is vett. A Bell Labsnél szabadságot kért. És mivel kitört rajta a kapuzárási pánik, még egy sportautót is vásárolt, egy kétajtós, lehajtható tetejű, zöld Jaguar XK120-ast. Shockley vendégprofesszorként töltött egy szemesztert a Caltechen, és egy ideig a hadsereg fegyverrendszereket értékelő csoportjának a tanácsadója is volt Washingtonban, de az idő nagy részében az országot járta, próbálta megtervezni új tevékenységét, technológiai cégeket keresett fel, és olyan sikeres vállalkozókkal találkozott, mint

William Hewlett és Edwin Land. „Úgy gondoltam, megpróbálok összeszedni egy kis tőkét, és a saját lábamra állok - írta a barátnőjének. - Végül is nyilvánvaló, hogy okosabb és energikusabb vagyok, mint az emberek többsége, és jobban értek az emberekhez is.” 1954-es naplóbejegyzéseiből egy olyan ember képe bontakozik ki, aki igyekszik rájönni a küldetésére. „A főnökeim nem értékelnek eléggé. Mi a teendő?” - írta egyszer. Mint oly sok ember, ő is néhai apjának akart megfelelni. A tranzisztorokat hétköznapi használati cikké tevő cég létrehozásának ötletét mérlegelve ezt jegyezte be a naplójába: „Ezzel az ötlettel lázba hozom az egész világot. Apám büszke lenne rám.” Lázba hozni az egész világot? Shockley ezt meg tudta valósítani, annak ellenére, hogy sohasem lett belőle sikeres üzletember. Az általa alapított cégnek köszönhetően ugyanis egy völgy, amelyet addig csupán a sárgabarackfáiról ismertek, úgy vonult be a köztudatba, mint az a hely, ahol a szilíciumból aranyat csinálnak. SHOCKLEY SEMICONDUCTOR LABORATORY A Los Angeles-i kereskedelmi kamara 1955 februárjában tartott éves gáláján az elektronika két úttörőjét tüntették ki: Lee de Forestet, a vákuumcső feltalálóját, és Shockley-t, az ezt felváltó technológia atyját. Shockley a kamara alelnöki posztját is betöltő jeles gyáriparos, Arnold Beckman mellett ült, aki szintén a Bell Labsnél dolgozott: a vákuumcsövek gyártási technológiájának fejlesztésével foglalkozott. A Caltech professzoraként feltalált egy sor mérőeszközt, köztük egy olyat, amellyel a citrom savasságát lehetett megállapítani, és erre a találmányára alapozva felépített egy nagy gyártó céget.

1955 augusztusában Shockley felkérte Beckmant igazgatótanácsi tagnak leendő tranzisztorgyártó cégében. „Egy kicsit kérdezősködtem, kik kapnak még helyet az igazgatótanácsban - idézte fel Beckman -, és kiderült, hogy majdnem mindenkit felkért, aki a műszeriparban tevékenykedett, vagyis az összes leendő versenytársát.” Beckman akkor jött rá, milyen „hihetetlenül naiv” Shockley, és hogy jobb belátásra térítse, meghívta, töltsön egy hetet Newport Beachen, ahol Beckman vitorlás hajója horgonyzott. Shockley azt tervezte, hogy a tranzisztorok készítéséhez gázdiffúziós eljárással szennyezi a szilíciumot. Az idő, a nyomás és a hőmérséklet beállításával pontosan szabályozhatja az eljárást, s így tömegesen állíthat elő különböző fajta tranzisztorokat. Beckmannek tetszett az ötlet, és meggyőzte Shockley-t, hogy ne alapítson saját céget, hanem irányítsa inkább a Beckman Instruments újonnan létrehozandó részlegét, amelyet ő finanszíroz. Beckman azt akarta, hogy az új részleg a Los Angeles-i körzetben legyen, ahol a cég nagy része is helyet kapott. Shockley azonban ragaszkodott hozzá, hogy Palo Altóba költözzön, ahol felnőtt, mert így idős édesanyja közelében lehetett. Sokan furcsának tartották, mennyire rajongott egymásért anya és fia, ám kapcsolatuk később történelmi jelentőséget nyert: ennek köszönhetően jött létre ugyanis a Szilícium-völgy. Palo Alto akkoriban, akárcsak Shockley gyerekkorában, gyümölcsöskertekkel körülvett, kicsiny főiskolai városka volt. Az 1950-es évek végére azonban a lélekszáma a kétszeresére, 52 ezer főre nőtt, és 12 új általános iskola épült. A beáramlás oka részben a védelmi ipar hidegháború miatti fellendülése volt. Az U-2-es kémrepülőgépek által készített fényképeket a NASA Ames Research Centerbe

küldték, a közeli Sunnyvale-be. A környéken a hadseregnek dolgozó cégek ütöttek tanyát, mint például a Lockheed rakéta- és űrfelszerelési részlege, amely tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakétákat gyártott, és a Westinghouse, amely a rakétarendszerekhez használt csöveket és villamos transzformátorokat szállította. Egész lakóövezetek nőttek ki a földből a fiatal mérnökök és a kezdő stanfordi professzorok számára. „Az összes élvonalbeli hadiipari cég itt létesített üzemet - emlékezett vissza Steve Jobs, aki 1955-ben született és a környéken nőtt fel. - Titokzatos és modern környezet alakult ki, ahol izgalmas volt az élet.” A hadiipari cégek mellett megjelentek az elektronikus műszereket és egyéb műszaki berendezéseket gyártó vállalatok is. A szektor gyökerei egészen 1938-ig nyúltak vissza, amikor Dave Packard elektronikai vállalkozó és új felesége beköltöztek Palo Altó-i otthonukba, amelynek fészerébe hamarosan befészkelte magát barátjuk, Bill Hewlett. A házhoz tartozott egy garázs is - ez a melléképület később hasznos és egyben legendás tartozéka lett a völgynek -, amelyben Packard és Hewlett együtt barkácsoltak, míg elő nem rukkoltak első termékükkel, egy hangoszcillátorral. Az 1950- es évekre már a Hewlett-Packard diktálta a tempót a régió technológiai vállalatai számára. Szerencsére az olyan vállalkozók számára is volt hely, akik kinőtték a garázsukat. Fred Terman, aki egykor Vannevar Bush doktorandusza volt az MIT-n, és később a Stanford Egyetem gépészeti tanszékének dékánja lett, 1953-ban ipari parkot létesített az egyetem 400 hektáros, kihasználatlan birtokán, ahol a technológiai cégek olcsón bérelhettek területet, és felépíthették az irodáikat. A környék ennek köszönhetően teljesen átalakult. Hewlett és Packard Terman diákjai voltak, ő pedig rábeszélte őket, hogy a cégük alapításakor maradjanak Palo Altóban, és ne költözzenek keletre, ahogy azt a Stanford legjobb végzősei rendszerint

tették. Így ők a stanfordi kutatópark első lakói közé tartoztak. Terman, aki később a Stanford igazgatója lett, az 1950-es években arra biztatta a létesítmény bérlőit, hogy törekedjenek szimbiotikus kapcsolatra az egyetemmel, és ezzel tovább bővítette az ipari parkot; az alkalmazottak és a vezetők részmunkaidőben tanulhattak vagy taníthattak az egyetemen, az intézmény professzorai pedig időt és lehetőséget kaptak, hogy az új cégek tanácsadóiként tevékenykedjenek. A Stanford irodaparkja cégek százait nevelte ki, a Variantól a Facebookig. Amikor Termannek a fülébe jutott, hogy Shockley Palo Altóban akarja kialakítani új cége központját, udvarló levelet írt neki, amelyben felsorolta, milyen előnyökkel jár a Stanford közelsége. „Úgy vélem, ez a helyszínválasztás kölcsönösen előnyös lenne” - írta befejezésül. Shockley egyetértett vele. Miközben az új Palo Altó-i főhadiszállás építése zajlott, a Beckman Instruments részét képező Shockley Semiconductor Laboratory ideiglenesen egy quonseti raktárépületben húzta meg magát, amelyet korábban sárgabarack tárolására használtak. A szilícium megérkezett a völgybe. ROBERT NOYCE ÉS GORDON MOORE Shockley megpróbált beszervezni néhány kutatót, akikkel korábban együtt dolgozott a Bell Labsnél, ők azonban túlságosan jól ismerték már. Összeállított hát egy listát az ország legjobb félvezető- szakértőiről, és egyszerűen felhívta őket. A legnevezetesebb közülük Robert Noyce volt, a karizmatikus iowai aranyifjú, aki az MIT-n szerzett doktorátust, és 28 évesen kutatási igazgatóként dolgozott a philadelphiai Philcónál. Noyce 1956 januárjában felvette a kagylót, és a következőt hallotta: „Itt Shockley.” Rögtön tudta, kiről van szó. „Olyan volt, mintha magával Istennel beszéltem volna telefonon” - lelkendezett Noyce. Később

pedig így tréfálkozott: „Amikor idejött, hogy elindítsa a Shockley Labset, csak Rittyentett, és én rohantam.” Noyce egy kongregacionalista lelkész négy fia közül harmadikként született, és egy sor apró iowai városkában - Burlington, Atlantic, Decorah, Webster City - nevelkedett, ahová apját a hivatása éppen szólította. Két nagyapja szintén lelkészként tevékenykedett a kongregacionalista egyházban, a puritán reformáció eredményeként létrejött nonkonformista protestáns mozgalomban. Bár Noyce nem vitte tovább vallásos meggyőződésüket, ő is magába szívta a felekezet hierarchiával, központi hatalommal és autokratikus vezetéssel szembeni ellenérzését.



Gordon Moore (1929-) az Intelnél, 1970-ben

Robert Noyce (1927-1990) Fairchildban, 1960-ban Gordon Moore (bal szélen), Robert Noyce (elöl, középen) és a többiek, vagyis a „nyolc áruló\", akik 1957-ben otthagyták Shockley- t, hogy megalapítsák a Fairchild Semiconductort Amikor Noyce 12 éves volt, a család végre letelepedett Grinnellben (amelynek a lélekszáma akkoriban 5200 fő volt), mintegy 80 km-re keletre Des Moinestól, ahol apja irodai munkát kapott az egyháznál. A városka legfőbb ékessége a Grinnell College volt, amelyet új- angliai kongregacionalisták egy csoportja alapított 1846-ban. A középiskolában az ellenállhatatlan mosolyú és kecses, izmos testű Noyce nem csak jó tanuló és sportoló volt, de a női szíveket is megdobogtatta. „Könnyed, féloldalas mosolya, jó modora és

kitűnő családi háttere, homlokából hátrafésült, hullámos haja és csipetnyi csibészsége igen vonzó kombináció volt” - jellemezte életrajzírója, Leslie Berlin. Középiskolai barátnője pedig így fogalmazott: „Valószínűleg a legjobb kiállású férfi volt, akivel valaha találkoztam.” Tom Wolfe író és újságíró évekkel később méltatást írt Noyce-ról az Esquire magazinban, amelyben szinte szentté avatta: Bob különleges módon figyelt az emberre. Finoman lehajtotta a fejét, és csillogó tekintettel bámult. Miközben nézett valakit, sohasem pislogott, és sohasem nyelt. Mindent magába szívott, amit mondtak neki, majd lágy baritonhangján nagyon nyugodtan válaszolt, gyakran mosoly kíséretében, amitől megvillant csodálatos fogsora. A tekintet, a hang, a mosoly kicsit a Grinnell College leghíresebb diákja, Gary Cooper filmes személyiségére hajazott: markáns arcával, atlétatermetével és a színészt utánzó modorával Bob Noyce pontosan azt sugározta, amit a pszichológusok holdudvarhatásnak neveznek. Az ilyen emberek mintha mindig pontosan tudnák, mit csinálnak, és önkéntelenül is csodáljuk őket érte. Szinte látjuk a glóriát a fejük felett. Noyce gyerekként előnyt tudott kovácsolni egy akkoriban gyakori helyzetből: „Apámnak mindig sikerült berendeznie valamiféle műhelyt a pincében.” Az ifjú Noyce imádott barkácsolni, készített egyebek közt egy vákuumcsöves rádiót, egy légcsavarhajtású szánkót és egy fejlámpát, amelyet a kora reggeli újságkihordáshoz használt. Legemlékezetesebb alkotása egy sárkányrepülő volt, amelyet lehetett röptetni egy jó gyors autó hátuljához kötözve, vagy leugrani vele a pajta tetejéről. „Az amerikai kisvárosok világában nőttem fel, ahol muszáj

önfenntartónak lenni. Ha valami elromlott, az embernek magának kellett megjavítania.” Fivéreihez hasonlóan Noyce is osztályelső volt. Ő nyírta a füvet Grant Gale-nél, a Grinnell College népszerű fizikaprofesszoránál. Anyja segítségével, aki a templomból ismerte a Gale-családot, elérte, hogy a középiskola utolsó évében látogathatta Gale kurzusát. Gale a szellemi mentora lett, és az maradt a következő évben is, amikor Noyce beiratkozott a Grinnellre. A Grinnellen kétszakos volt, matematikát és fizikát tanult, tanulmányai terén és az iskolán kívüli tevékenységeiben is könnyed eleganciával remekelt. Minden fizikai képletet elvből maga vezetett le, az úszócsapat tagjaként közép-nyugati műugróbajnok lett, oboázott a főiskolai zenekarban, énekelt a kórusban, áramköröket tervezett a repülőgép-modellező klubnak, főszerepet vállalt egy rádiós szappanoperában, és segített a matematikaprofesszorának egy komplexszám-kurzus megtartásában. És ami a legmeglepőbb, a többiek mindezek ellenére szerették. Csibészes kedélye időnként bajba sodorta. Amikor a kollégium hawaii partit rendezett, az elsőéves Noyce és egy barátja vállalták, hogy gondoskodnak a malacról a sütéshez. Néhány pohár után belopóztak egy közeli farmra, és ügyesen elloptak egy 12 kilós malacot. A kollégium egyik emeleti zuhanyzójában késsel levágták a visító állatot, majd megsütötték. Tettüket taps, üdvrivalgás és nagy eszem-iszom követte. A következő reggel azonban erkölcsi másnapossággal ébredtek. Noyce és a barátja elmentek a farmerhez, mindent bevallottak, és felajánlották, hogy kifizetik, amit elvittek. Egy mesében igazmondásuk elnyerte volna jutalmát, ám a szegény iowai mezőgazdasági vidéken a lopás nem számított sem viccesnek, sem bocsánatos bűnnek. A farm a városka zord polgármesteréé volt, aki