Walter Isaacson - Innovátorok

feljelentéssel fenyegetőzött. Gale professzornak végül sikerült kompromisszumot kötnie vele: Noyce kifizeti a malacot, és egy szemeszterre felfüggesztik, de nem rúgják ki. Noyce belenyugodott az ítéletbe. Amikor Noyce 1949 februárjában visszatért, Gale egy talán még ennél is nagyobb szívességet tett neki. A professzor John Bardeen egyetemi barátja volt, és amikor olvasott róla, hogy Bardeen a Bell Labsnél részt vett a tranzisztor feltalálásában, írt neki, és kért egy mintapéldányt. A Bell Labs elnökével is kapcsolatba lépett, aki régen szintén a Grinnell diákja volt, akkortájt pedig két fia járt oda. Érkezett is egy köteg műszaki monográfia, aztán egy tranzisztor. „Grant Gale- nek sikerült megszereznie az egyik első pontérintkezős tranzisztort - idézte fel Noyce. - Ez elsőéves koromban történt. Azt hiszem, ez volt az egyik dolog, ami miatt érdekelni kezdtek a tranzisztorok.” Egy későbbi interjúban Noyce még érzékletesebben írta le az izgatottságát: „Az egész úgy hatott rám, mintha felrobbant volna egy atombomba. Egyszerűen elképesztő volt az egész koncepció, hogy erősítést lehet elérni vákuum nélkül. Ez olyasmi volt, ami tényleg kizökkenti az embert a megszokott kerékvágásból, és elkezd másképpen gondolkodni.” Végzéskor aztán Noyce olyasmit kapott, ami egy ilyen stílusú és humorú fiatalember számára a legnagyobb megtiszteltetést jelentette az iskolában: évfolyamtársai szavazatai alapján ugyanis neki ítélték „a legkevesebb munkával a legjobb jegyeket szerző végzős hallgatónak” járó Brown Derby-díjat. Ám amikor megérkezett az MIT-re, hogy doktori tanulmányokat folytasson, rájött, hogy az addigiaknál bizony több szorgalomra lesz szüksége. Kiderült, hogy hiányosságai vannak elméleti fizikából, ezért el kellett végeznie egy bevezető kurzust. A második évre ismét magára talált, és elnyert egy tanulmányi ösztöndíjat. Disszertációjában azt vizsgálta, hogyan érhető tetten a

fényelektromos hatás a szigetelők felszíni töltésében. Bár a dolgozat nem volt éppen a laboratóriumi munka vagy az elemzés diadala, legalább megismerkedett Shockley e területen végzett kutatásaival. Így hát amikor Shockley felhívta az ajánlatával, lelkesen igent mondott. Volt azonban egy különös akadály, amelyet még le kellett küzdenie. Shock-ley ugyanis, akinek gyerekként nem sikerült nagyot alakítania az IQ-teszten, és akin már kezdtek megmutatkozni az életét később megkeserítő paranoia első jelei, ragaszkodott hozzá, hogy újonnan felvett munkatársai pszichológiai és intelligenciateszteken essenek át. Noyce tehát egy egész napot töltött egy manhattani vizsgálóbizottság előtt, ahol tintapacákra kellett reagálnia, különös rajzokról kellett véleményt nyilvánítania, és mindenféle készségfelmérő teszteket töltettek ki vele. Az eredmény így szólt: befelé forduló személyiség, és nem igazán alkalmas vezetőnek. Ez sokkal inkább a tesztek, mint Noyce gyengeségét mutatta. Shockley másik fontos szerzeménye, akit a pszichológiai teszt szintén alkalmatlan vezetőnek nyilvánított, a halk szavú vegyész, Gordon Moore volt. Őt is teljesen váratlanul érte Shockley telefonhívása. Shockley nagy gonddal válogatta össze csapatát, különböző tudományos tehetségeket akart összegyűjteni, akik közös erővel az innováció katalizátoraként működnek majd. „Emlékezett rá, hogy a vegyészeknek jó hasznát vette a Bell Labsnél, ezért úgy gondolta, új tervéhez is jól jönne egy ilyen ember. Engem ajánlottak, így felhívott - mesélte Moore. - Szerencsére tudtam, ki ő. Felvettem a kagylót, mire beleszólt: »Halló, itt Shockley.«” Gordon Moore, akinek visszahúzódó, ám szívélyes természete mögött egy végletekig precíz elme rejlett, a Szilícium-völgy egyik legnagyobb tiszteletnek és szeretetnek

örvendő alakja lett. Palo Altótól nem messze nőtt fel, Redwood Cityben, ahol apja seriffhelyettesként szolgált. Moore 11 éves volt, amikor a szomszéd fiú kapott egy „kis vegyész” készletet. „Akkoriban egész komoly dolgok voltak egy ilyen készletben” - emlékezett vissza szomorúan Moore, arra utalva, hogy a hatósági szabályozás és a szülői aggodalom azóta alaposan lebutította ezeket a felszereléseket, valószínűleg vegyészek sorától fosztva meg így a nemzetet, akikre pedig nagy szükség lett volna. Még abban az évben sikerült előállítania egy kevés nitroglicerint, amelyből dinamitot készített. „Néhány gramm dinamitból fantasztikus petárdát lehet csinálni” - mesélte vidáman egy interjúban, s közben felmutatta tíz ujját, amelyek mind épségben megúszták a gyerekkori bolondozást. A „kis vegyész” készlettel való játszadozás, mint mondta, segített a Berkeley vegyészdiplomája és a Caltech doktorátusa felé terelni őt. Moore a születésétől kezdve egészen a doktorátusa megszerzéséig egyszer sem merészkedett keletebbre Pasadenánál. Igaz kaliforniai volt, laza és barátságos. A PhD megszerzését követően rövid ideig egy haditengerészeti fizikai laboratóriumban dolgozott Marylandben. Imádott feleségével, a szintén észak-kaliforniai Bettyvel azonban alig várták, hogy hazatérhessenek, így amikor Shockley felhívta, Moore kapott az alkalmon. Moore 27 éves volt, amikor részt vett az interjún, egy évvel fiatalabb Noyce-nál, de máris tiszteletre méltó módon kopaszodott. Shockley kérdésekkel és fejtörőkkel bombázta, stopperórával mérve válaszadási idejét. Moore olyan jól teljesített, hogy Shockley elvitte vacsorázni a felkapott Rickeys Hyatt House-ba, és bemutatta neki kedvenc varázstrükkjét: minden látható fizikai erőkifejtés nélkül meghajlított egy kanalat.

A Shockley által toborzott tucatnyi mérnök, akik közül majdnem mindenki harmincon aluli volt, egy kissé bizarrnak, ám zseniálisnak tartotta főnökét. „Egyszer csak beállított a laboratóriumomba az MIT- n, én pedig azt gondoltam: Uramisten, még sohasem találkoztam ilyen elmével! - idézte fel Jay Last fizikus. - Félrehajítottam az addigi terveimet, és azt mondtam magamban, Kaliforniába akarok menni, és ezzel az emberrel akarok dolgozni!” A mérnökök között ott volt Jean Hoerni svájci születésű fizikus és Eugene Kleiner is, akiből később nagybefektető lett. 1956 áprilisára elég új alkalmazott jött össze ahhoz, hogy üdvözlő partit rendezzenek. Noyce Philadelphiából száguldott át autójával az egész országon, hogy időben odaérjen. Este 10 óra körül esett be, amikor Shockley éppen magányos tangót lejtett, egy szál rózsával a szájában. Az egyik mérnök így írta le Noyce megérkezését életrajzírójának, Berlinnek: „Borotválatlan volt, úgy nézett ki, mint aki egy hete ugyanazt az öltönyt hordja, és nagyon szomjas volt. Az egyik asztalon egy óriási edény állt, tele martinival. Noyce fogta azt a rohadt nagy tálat, és elkezdett inni belőle. Aztán elájult. Na, ez jó kis mulatságnak ígérkezik, mondtam magamban.” SHOCKLEY BEMUTATKOZIK Egyes vezetők makacsok, és sokat követelnek beosztottaiktól, ugyanakkor képesek belőlük a feltétlen hűség érzését kiváltani. Úgy dicsőítik a vakmerőséget és a pimaszságot, hogy karizmatikussá válnak általa. Ilyen volt például Steve Jobs. Tévéreklámnak álcázott személyes kiáltványa így kezdődött: „Köszöntsük az őrülteket! A kiközösítetteket. A lázadókat. A bajkeverőket. A nem szokványos embereket.” Jeff Bezos, az Amazon alapítója szintén rendelkezik ezzel az inspiráló tulajdonsággal. Az emberek követik a vezetőt, még olyan helyekre is, ahová talán nem is hiszik, hogy eljuthatnak, mert vezetőjük képes

elérni, hogy osztozzanak küldetéstudatában. Shockley-ból hiányzott ez a tehetség. Kisugárzása révén nagyszerű alkalmazottakat tudott maga köré gyűjteni, ám azok a közös munka megkezdése után - Brattainhez és Bardeen-hez hasonlóan - nagyon hamar szenvedni kezdtek zsarnoki uralma alatt. Igen hasznos vezetői képesség, ha tudjuk, mikor kell kitartanunk a kétkedőkkel szemben, és mikor kell hallgatnunk rájuk. Shockley nem igazán találta meg ezt az egyensúlyt. Jellemző eset volt például, amikor tervezett egy négyrétegű diódát, mert úgy gondolta, gyorsabb és sokoldalúbb lesz, mint a háromrétegű tranzisztor. Bizonyos értelemben ez az integrált áramkör felé tett első lépésnek tekinthető, mivel az új eszköz olyan feladatok végrehajtására volt képes, amelyhez egy áramköri lapon négy vagy öt tranzisztorra lett volna szükség. A gyártása azonban nagyon nehéznek bizonyult (a papírvékony szilíciumlap két oldalát másképpen kellett szennyezni), és az előállított példányok legnagyobb része használhatatlannak bizonyult. Noyce megpróbálta lebeszélni Shockley-t a dióda ötletének erőltetéséről, de hiába. Sok jelentős újító hasonlóan makacs volt egy-egy új ötlettel kapcsolatban, Shockley azonban átlépte a látnoki víziók és a hallucinációk közötti határt, és emiatt a rossz vezető tankönyvbe illő példája lett. A négyrétegű dióda utáni hajsza során folyamatosan titkolózott, mereven, önkényesen és paranoiásan viselkedett. Külön magáncsapatokat alakított, és nem volt hajlandó megosztani az információit Noyce-szal, Moore-ral és másokkal. „Nem tudott szembe nézni azzal, ha rossz döntést hozott, inkább mindenki mást kezdett hibáztatni maga körül - emlékezett vissza Jay Last, az egyik mérnök, aki ellentmondott neki. - Nagyon durván beszélt velünk. Eleinte a szőke fiacskája voltam, később viszont minden problémájának az okozója lett belőlem.”

Üldözési mániája, amely már a személyisége mélyebb régióiban is kezdett eluralkodni, pusztító hatású incidensekben nyilvánult meg. Amikor például a cég egyik titkárnője megsértette az ujját, miközben ki akart nyitni egy ajtót, Shockley meg volt győződve róla, hogy szabotázsakcióról van szó. Elrendelte, hogy minden alkalmazottat vessenek alá hazugságvizsgálatnak. A legtöbben erre nem voltak hajlandók, így Shockley kénytelen volt meghátrálni. Később felfedezték, hogy a balesetet egy üzenetek kifüggesztésére használt rajzszög okozta, amelynek egy darabkája az ajtóban maradt. „Nem hiszem, hogy a zsarnok szó megfelelően jellemzi Shockley-t - mondta Moore. - Ő nagyon összetett személyiség volt. Nagyon erős versenyszellem hajtotta, még azokkal is versenyzett, akik neki dolgoztak. Az én laikus diagnózisom szerint paranoiás is volt.” Ami még rosszabb, Shockley megszállottsága a négyrétegű diódával kapcsolatban megalapozatlannak bizonyult. A zseni és a lúzer között néha csak annyi a különbség, hogy az ötletük beválik-e vagy sem. Ha Shockley diódája gyakorlati haszonnal jár, vagy továbbfejleszti integrált áramkörré, talán ismét látnokként ünneplik. Ám nem így történt. A helyzet még tovább romlott, miután Shockley egykori munkatársaival, Bardeennel és Brattainnel egyetemben elnyerte a Nobel-díjat. Amikor Shockley-t 1956. november 1-én, kora reggel felhívták, hogy közöljék vele a hírt, először azt hitte, valamiféle halloweeni tréfáról van szó. Később sötét gyanú ébredt benne, hogy egyesek talán a díja ellen szavaztak, és levelet írt a Nobel- bizottságnak, amelyben információt kért az ellene szólókról. A kérést természetesen megtagadták. Arra az egy napra viszont alábbhagyott a feszültség, és jó alkalom kínálkozott az ünneplésre. Az összejövetelt a Rickeysben tartották, pezsgős ebéd keretében.

Shockley még mindig rossz viszonyban volt Bardeennel és Brattainnel, a stockholmi díjátadó ceremónián azonban, ahol a családjaikkal együtt jelentek meg, szívélyes hangulat uralkodott. A Nobel-bizottság elnöke beszédében az egyéni zsenialitás és a csapatmunka kombinációjának szerepét hangsúlyozta a tranzisztor feltalálásában: „az előrelátás, a zsenialitás és a kitartás egyéni szinten és csapatként tanúsított kiemelkedő példájának” nevezte az eredményt. Aznap késő éjjel Bardeen és Brattain a Grand Hotel bárjában iszogattak, amikor nem sokkal éjfél után megjelent Shockley. Már vagy hat éve alig beszéltek vele, de most félretették sérelmeiket, és meghívták, hogy csatlakozzon hozzájuk. Amikor Shockley visszatért Stockholmból, csak úgy dagadt a büszkeségtől, a szorongásai azonban nem csillapodtak. A munkatársai előtt tartott beszédében megjegyezte: „legfőbb ideje volt”, hogy elismerjék a munkáját. A hangulat a cégnél „nagyon gyorsan elromlott”, fogalmazott Last, és végül az egész kezdett „egy nagy pszichiátriai intézetre” hasonlítani. Noyce beszélt Shockley-nak az „általános neheztelésről”, de figyelmeztetése süket fülekre talált. Shockley mereven elzárkózott attól, hogy megossza másokkal a dicsőséget, ami igencsak megnehezítette számára az együttműködés légkörének kialakítását. Néhány beosztottja tudományos dolgozatokat írt, amelyeket az Amerikai Fizikai Társaság (American Physical Society) előtt akartak bemutatni 1956 decemberében, egy hónappal azután, hogy megkapta a Nobel-díját. Shockley elvárta, hogy mindegyiken szerepeljen a neve társszerzőként. Ugyanez volt a helyzet a cégétől benyújtott összes szabadalmi kérelemmel. Ugyanakkor, némileg ellentmondásosan, állandóan azt bizonygatta, hogy valójában minden eszköznek csupán egy igazi feltalálója van, mert „csak egyvalaki fejében gyulladhat fel a

villanykörte ”. Ha másoknak is közük van a találmányhoz, tette hozzá, „pusztán segítők” lehetnek. Pedig a tranzisztort feltaláló csapattal szerzett tapasztalata kiverhette volna a fejéből az ilyen gondolatokat. Egy idő után Shockley az egója miatt nemcsak a beosztottaival került összetűzésbe, hanem névleges főnökével és cégtulajdonosával, Arnold Beckmannel is. Amikor Beckman átrepült hozzájuk, hogy részt vegyen egy megbeszélésen a kiadások kordában tartásáról, Shockley mindenki legnagyobb meglepetésére az egész felső vezetés színe előtt közölte: „Arnold, ha nem tetszik, amit itt csinálunk, akkor elviszem a csoportot, és bárhol találok támogatókat!” Majd kiviharzott a teremből, faképnél hagyva a beosztottak előtt megalázott cégtulajdonost. Így hát Beckman 1957 májusában figyelmesen hallgatta Gordon Moore-t, aki ideges kollégái biztatására telefonon elé tárta a sérelmeiket. - Nem jól mennek ott a dolgok, ugye? - kérdezte Beckman. - Nem, valóban nem - felelte Moore, majd biztosította Beckmant, hogy a vezető munkatársak maradnának, ha Shockley távozna. Ennek persze az ellenkezője is igaz, figyelmeztetett Moore: ha Shockley-t nem váltják fel egy alkalmasabb vezetővel, valószínűleg mindenki elmegy Moore és a kollégái nem sokkal korábban nézték meg a Zendülés a Caine hadihajón (The Caine Mutiny) című filmet, és ők is szervezkedni kezdtek saját Queeg kapitányuk ellen. A következő néhány hétben Beckman és a Moore által vezetett hét elégedetlen vezető munkatárs között több titkos megbeszélésre és vacsorára került sor, és az a megállapodás született, hogy Shockley-t rangidős tanácsadói pozícióba helyezik, amely nem jár együtt vezetői

feladatokkal. Beckman vacsorára hívta Shockley-t, és tájékoztatta a változásról. Shockley először beletörődött. Elfogadta, hogy a laboratórium vezetését át kell engednie Noyce-nak, saját feladatköre pedig az ötletekre és a stratégiai tanácsadásra korlátozódik. De aztán meggondolta magát. Az irányítás átengedése nem fért össze a személyiségével, ráadásul Noyce vezetői képességeivel kapcsolatban is aggályai voltak. Kifejtette Beckmannek, hogy Noyce szerinte nem lenne elég határozott és „agresszív” vezető, és ennek a kritikának volt is némi alapja. Shockley talán túlságosan is eltökélt és határozott volt, a természeténél fogva barátságos és engedékeny Noyce-ra azonban valóban ráfért volna némi keménység. Egy vezető számra az egyik legnagyobb kihívás, hogy megtalálja az egyensúlyt a határozottság és a kollegialitás között, és ez sem Shockley-nak, sem Noyce-nak nem sikerült. Beckmannek komoly fejtörést okozott, hogy választani kényszerült Shock-ley és a csapat között. „Egyrészt valamiféle rosszul értelmezett lojalitásból úgy éreztem, tartozom Shockley-nak, és esélyt kellene adnom neki, hogy bizonyíthasson - magyarázta később. - Ha már akkor tudtam volna, amit most tudok, azonnal búcsút veszek tőle.” Beckman döntése alaposan megdöbbentette Moore-t és támogatóit. „Beckman lényegében azt mondta nekünk: Shockley a főnök, ha nem tetszik, el lehet menni - emlékezett vissza Moore. - Rá kellett jönnünk, hogy egy csapat fiatal doktornak nem könnyű félreállítani egy újdonsült Nobel-díjast.” Elkerülhetetlenné vált a zendülés. „Mivel teljesen figyelmen kívül hagyták a véleményünket, megértettük, hogy távoznunk kell” - mesélte Last. Akkoriban igencsak szokatlan volt, hogy valaki otthagyjon egy jól bevált céget, és konkurens vállalkozásba fogjon,

vagyis nem kevés bátorság kellett hozzá. „Az országban akkortájt uralkodó munkahelyi kultúra szerint az ember elszegődött egy céghez, és ott dolgozott, amíg nyugdíjba nem ment - fogalmazott Regis McKenna, aki technológiai cégek marketinggurujaként vált ismertté. - Ez volt a keleti part, sőt a közép-nyugat hagyományos értékrendje.” Ma már természetesen nem így áll a helyzet, és ehhez a kulturális váltáshoz a Shockley ellen lázadók is hozzájárultak. „Ma már könnyűnek tűnik a váltás, mert megvan a hagyománya, amelyet nagyrészt ezek a fiúk teremtettek meg, és elfogadottá vált ebben a városban - mondta Michael Malone, a Szilíciumvölgy krónikása. - Még azzal is jobban jár az ember, ha saját céget alapít és kudarcot vall, mint azzal, ha 30 éven át ugyanott dolgozik. Az 1950-es években azonban még nem így volt. Pokolian ijesztő lehetett!” A lázadók Moore körül tömörültek. Eleinte heten voltak - Noyce még nem csatlakozott -, és elhatározták, hogy saját céget alapítanak. Ehhez azonban támogatókra volt szükségük. Egyikük, Eugene Kleiner fogta hát magát, és levelet írt apja tőzsdeügynökének a Hayden, Stone and Co. neves Wall Street-i brókercégnél. Miután felsorolta érdemeiket, kijelentette: „Meggyőződésünk, hogy cégünk három hónapon belül meg tudja vetni a lábát a félvezetőüzletben.” A levél Arthur Rock, egy 30 éves elemző asztalán kötött ki, aki a Harvard Üzleti Iskola óta sikerrel foglalkozott kockázatos befektetésekkel. Rock meggyőzte a főnökét, Bud Coyle-t, hogy érdemes átruccanniuk nyugatra egy alaposabb vizsgálat erejéig. Amikor Rock és Coyle a San Franciscó-i Clift Hotelben találkoztak a hetekkel, egyvalamit hiányoltak: egy vezetőt. Arra biztatták hát a lázadókat, hogy szervezzék be Noyce-ot, aki Shockley iránt érzett elkötelezettsége miatt egyelőre

vonakodott. Moore-nak végül sikerült rávennie, hogy menjen el a következő megbeszélésre. Noyce mély benyomást gyakorolt Rockra: „Amint megláttam, azonnal éreztem, hogy karizmatikus emberrel van dolgom, és rögtön tudtam, hogy ő a csapat vezéregyénisége. Mindenki hallgatott rá.” Azon az estén a Noyce-szal kiegészült csoport tagjai megállapodtak, hogy együtt távoznak, és új céget alapítanak. Coyle előhúzott néhány friss, ropogós bankót, ők pedig jelképes szerződésként aláírták őket. Egy teljesen független vállalkozás elindításához nehezen lehetett pénzt szerezni, különösen befutott cégektől. A startupok indulótőke- jellegű finanszírozási módja még nem alakult ki. (Ez a fontos újítás, mint látni fogjuk, csak addigra terjedt el, amikor Noyce és Moore legközelebb fejest ugrottak egy új kalandba.) Olyan céges szponzort kerestek tehát, amely hajlandó volt félig-meddig önálló részlegként befogadni őket, mint azt Beckman is tette Shockley-val. Az összeesküvők a következő napokat a The Wall Street Journal böngészésével töltötték, és 35 olyan céget találtak, amelyek hajlandók lehettek az együttműködésre. Rock el is kezdett telefonálgatni, amint hazatért New Yorkba, de eredménytelenül. „Senki sem akart egy új részleget a nyakába venni - idézte fel. - Attól féltek, hogy a saját alkalmazottaik rossz szemmel néznék a dolgot. Próbálkoztunk néhány hónapig, és már éppen fel akartuk adni, amikor valaki azt javasolta, keressem meg Sherman Fairchildot.” Remek frigy volt. Fairchild, a Fairchild Camera and Instrument tulajdonosa feltaláló, playboy és vállalkozó volt, továbbá az apja által társalapítóként elindított IBM legnagyobb részvényese. Ügyes barkácsolóként már elsőéves harvardi diák korában elkészítette az első vakuval szinkronizált fényképezőgépet. Később a légi fényképezés, a radaros fényképezőgépek, a különleges repülőgépek, a

teniszpályák világítása, a nagy sebességű szalagos felvevőgépek, az újságnyomtatásban használt litográfiai eljárások, a színesmetszet-készítő gépek és a szélálló gyufa kifejlesztésével foglalkozott. Közben öröksége mellett tovább növelte a vagyonát, és ugyanolyan élvezettel költötte a pénzt, ahogyan kereste. Rendszeresen látogatta a 21 Club és az El Morocco éjszakai lokálokat, a Fortune magazin megfogalmazása szerint „mindig új, csinos, fiatal nővel az oldalán, mintha csak a virágokat váltogatta volna a gomblyukában”, és futurisztikus, üvegfalú házat tervezett magának a manhattani Upper East Side-on, amelyben rámpák vezettek a zöld kerámiasziklákkal teli átriumos kertbe. Fairchild készségesen biztosított 1,5 millió dollárt - a nyolc alapító által eredetileg szükségesnek tartott összeg mintegy kétszeresét - az új cég beindítására egy opciós egyezségért cserébe. Ha a cég sikeres lesz, ő megveheti az egészet 3 millió dollárért. A „nyolc árulónak” elnevezett csapat Noyce vezetésével Palo Alto külvárosában, Shockley-éktól nem messze ütött tanyát. A Shockley Semiconductor soha nem állt talpra. Shockley hat évvel később feladta, és elment tanítani a Stanfordra. Üldözési mániája egyre jobban elhatalmasodott rajta. Rögeszméjévé vált, hogy a feketék az intelligencia terén genetikailag alsóbbrendűek, és nem lenne szabad engedni nekik a gyermekvállalást. A zseni, aki megalapozta a tranzisztor feltalálását, és elvezette az embereket a Szilícium-völgybe, az ígéret földjére, számkivetetté vált, és nem tudott úgy megtartani egy előadást, hogy ne zavarták volna meg bekiabálásokkal. A Fairchild Semiconductort megalapító árulók ezzel szemben a megfelelő emberek voltak a megfelelő helyen és a megfelelő időben. A Pat Haggerty és a Texas Instruments

jóvoltából piacra dobott zsebrádióknak köszönhetően a tranzisztorokra már addig is egyre növekvő igény mutatkozott, később pedig ez szinte robbanásszerűen nőtt; 1957. október 4-én, alig három nappal a Fairchild Semiconductor megalapítása után ugyanis a szovjetek fellőtték a Szputnyik műholdat, kirobbantva ezzel a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti űrversenyt. A polgári jellegű űrprogram és a ballisztikus rakéták építését célzó katonai program felpörgette a számítógépek és a tranzisztorok iránti keresletet. Ezenkívül ahhoz is hozzájárult, hogy a két technológia kéz a kézben fejlődjön tovább. Mivel a számítógépeket olyan kicsire kellett tervezni, hogy elférjenek egy rakéta orr- részében, meg kellett találni a módját, hogy tranzisztorok százait, majd ezreit zsúfolják bele az apró készülékekbe. Kilby mikrochipje Jack Kilby (1923-2005) a Texas Instrumentsnél, 1965-ben



Arthur Rock (1926—) fotója 1997-ből Andy Grove (1936-) Noyce-szal és Moore-ral az Intelnél, 1978-ban

5. fejezet

A MIKROCHIP A tranzisztor születésének tizedik évfordulóját ünneplő cikkben, amely 1957-ben, épp a Fairchild Semiconductor megalakulásának és a Szputnyik fellövésének környékén jelent meg, a Bell Labs egyik vezetője egy olyan problémát tárgyalt, amelyet „a számok zsarnokságának” nevezett. Az áramköri elemek számának emelkedésével együtt a kapcsolódások száma még inkább növekedett. Ha például egy rendszerben 10 ezer elem volt, akkor ahhoz 100 ezer vagy még több, az esetek nagy részében kézzel forrasztott apró drótcsatlakozás kellett az áramköri lapon. Ez bizony nem vált a megbízhatóság javára. Jól jött viszont egy újításhoz. Az egyre égetőbb probléma megoldásának időszerűsége egybeesett a félvezetők gyártásának területén tett több száz apró előrelépéssel. Az egybeesésnek köszönhetően létrejött találmány pedig egymástól függetlenül két helyen is megszületett: a Texas Instrumentsnél és a Fairchild Semiconductornál. Ez a találmány nem volt más, mint az integrált áramkör, más néven a mikrochip. JACK KILBY Jack Kilby is azok közé az agrárius Közép-nyugaton felcseperedő srácok közé tartozott, akik az apjukkal barkácsoltak, és amatőr rádiókat építettek a műhelyben. „A nagy síkság nyugati telepeseinek szorgos leszármazottai között nőttem fel” - mondta, amikor megkapta a Nobel-díjat. Great Bendben, Kansas állam közepén nevelkedett, ahol az apja egy helyi karbantartó céget vezetett. Nyaranta beültek a családi Buickba, hatalmas áramfejlesztő telepeket kerestek fel, és ha valami elromlott, együtt kúsztak- másztak, míg meg nem találták a hiba okát. Egy hatalmas

hóviharban saját készítésű rádiójukkal tartották a kapcsolatot azokkal a körzetekkel, ahol nem működtek a telefonvonalak, és az ifjú Kilbyt lenyűgözte az efféle technológiák fontossága. „Még tizenéves koromban, egy jégvihar során tapasztaltam először, milyen jelentős hatást gyakorol a rádió és a tágabb értelemben vett elektronika az emberek életére azáltal, hogy tájékoztatja, összeköti őket, és reményt ad nekik” - mesélte a The Washington Post tudósítójának, T. R. Reidnek. Kilby az eset után amatőr rádiós képesítést szerzett, és innen-onnan beszerzett alkatrészekkel folyamatosan fejlesztette a készülékét. Az MIT-n elutasították, így az Illinoisi Egyetemre ment, de Pearl Harbor után megszakította a tanulmányait, és csatlakozott a haditengerészethez. Egy indiai rádiójavító üzembe került, ahonnan rendszeresen járt alkatrészért a kalkuttai feketepiacra, és egyre jobb adó- és vevőegységeket épített a sátrában berendezett laboratóriumban. Szelíd, hallgatag fickó volt, széles, barátságos mosollyal. Különlegessé a találmányok iránti kielégíthetetlen kíváncsisága tette. Elkezdte tanulmányozni az összes újonnan bejegyzett szabadalmat. „Az ember mindent elolvas, ez a munkával jár - mondta. - Felhalmoz egy csomó apró információt, és reméli, hogy egy napon talán az egymilliomod részük a hasznára lesz.” Első állását a Centralab, elektronikus alkatrészeket gyártó milwaukee-i cégnél szerezte. A cég épp azzal kísérletezett, hogyan lehetne a hallókészülék alkatrészeit egyetlen kerámiaalapra szerelni, vagyis a mikrochip ötletének egy korai, nyers változatával foglalkozott. 1952-ben a Centralab volt az egyik cég, amely 25 ezer dollárt fizetett a tranzisztorgyártás jogáért, így a Bell tudásmegosztó nagylelkűségének haszonélvezői közé tartozott. Kilby több tucat társával együtt részt vett egy kéthetes Bell Labs- szemináriumon: egy manhattani szállodában laktak, és

minden reggel feltették őket egy Murray Hillbe tartó buszra. A szemináriumon részletesen elmagyarázták nekik a tranzisztorok tervezését és felépítését, gyakorlati tapasztalatot szerezhettek a laboratóriumokban, és egy gyártóüzemet is meglátogattak. A Bell minden résztvevőnek háromkötetnyi műszaki dokumentációt küldött. Azzal, hogy - szokatlan módon - hajlandó volt olcsón eladni egy szabadalmat és a tudást megosztani, a Bell Labs megalapozta a digitális forradalmat, bár anyagi hasznot nem igazán húzott belőle. Kilby megértette, hogy ha a tranzisztorfejlesztés frontvonalában akar maradni, akkor találnia kell egy nagyobb céget. Több ajánlatot is mérlegelt, és 1958 nyarán végül a Texas Instruments mellett döntött, ahol Pat Haggertyvel és a Willis Adcock által vezetett zseniális tranzisztorkutató csapattal dolgozhatott együtt. A Texas Instruments gyakorlata szerint mindenkinek ugyanazt a két hetet kellett kivennie júliusban, így amikor Kilby újoncként, szabadságjogosultság nélkül megérkezett Dallasba, rajta kívül csak nagyon kevesen voltak bent a félvezető-laboratóriumban. Bőven jutott hát ideje elgondolkodni, mi mindent lehetne még kezdeni a szilíciummal azon kívül, hogy tranzisztort készítenek belőle. Tisztában volt vele, hogy ha szennyezés nélküli szilíciumot állít elő, az egyszerű ellenállásként működik. Ám arra is rájött, hogy egy szilíciumdarabka p-n rétege kondenzátorként is viselkedhet, vagyis képes egy kis elektromos töltés tárolására. Sőt tulajdonképpen bármilyen elektronikus alkatrészt elő lehet állítani különbözőképpen kezelt szilíciumból. Ebből kiindulva fogalmazta meg „monolitikus elv” néven ismertté vált elképzelését: ezek az áramköri elemek mind elkészíthetők egyetlen szilíciumtömbből, vagyis nincs szükség rá, hogy a különböző

alkotórészeket az áramköri lapon forrasszák össze. 1958 júliusában, hat hónappal az előtt, hogy Noyce leírta volna hasonló ötletét, Kilby bejegyzett egy mondatot a laboratóriumi naplójába, amelyet később a Nobel-díjra való felterjesztésében is idéztek: „A következő áramköri elemek állíthatók elő egyetlen darab szilíciumon: ellenállások, kondenzátor, osztott kondenzátor, tranzisztor.” Azután készített néhány vázlatos rajzot arról, hogyan lehet előállítani ezeket az elemeket a szilícium szeleteinek eltérő szennyezésével, hogy egy tömbön is különböző tulajdonságokat mutassanak. Főnöke, Willis Adcock, aki időközben visszatért a szabadságáról, nem volt teljes mértékben meggyőződve az ötlet gyakorlati alkalmazhatóságáról. A részlegnek más, sürgősebbnek tűnő feladatai is voltak. Mégis alkut ajánlott Kilbynek: ha meg tud építeni egy működő kondenzátort és ellenállást, akkor engedélyezi, hogy a laboratórium megpróbáljon elkészíteni egy teljes áramkört egyetlen darab szilíciumon. Minden a terv szerint alakult. 1958 szeptemberében Kilby bemutatót rendezett, amely drámaiságában vetekedett a Bardeen és Brattain által 11 évvel korábban, a Bell Labsnél tartott műsorral. Kilby egy rövid, fogpiszkáló méretű szilíciumdarabkán összeállította azokat az elemeket, amelyek elméletben egy oszcillátort alkottak. A vezetők egy csoportjának, köztük a cég elnökének kíváncsi tekintetétől kísérve az ideges Kilby egy oszcilloszkóphoz kapcsolta a szilíciumdarabkát. Adcockra pillantott, aki vállat vont, mintha csak azt mondta volna: „Na lássuk!” Amikor Kilby megnyomott egy gombot, az oszcilloszkóp kijelzőjén hullámok jelentek meg, épp ahogy kellett. „Minden-ki elvigyorodott - számolt be az esetről Reid. - Új korszak köszöntött be az elektronikában.”

Kilby 1958 őszén épített modellje nem volt épp a legmutatósabb szerkezet: több apró aranydrót kötötte össze a chip bizonyos elemeit. Az egész úgy nézett ki, mint egy szilíciumágacska, amelyre aranyosan csillogó pókhálódarabkák tapadtak. Ráadásul nemcsak ronda volt, hanem használhatatlan is, hiszen a tömeges gyártása nem volt megoldható. Mégis ez volt az első mikrochip. 1959 márciusában, néhány héttel a szabadalmi kérelem benyújtása után a Texas Instruments be is jelentette új találmányát, amelyet „szilárd áramkörnek” nevezett el. Néhány prototípust nagy csinnadrattával közszemlére is tettek a Rádiómérnökök New York-i Intézetének (Institute of Radio Engineers) az éves konferenciáján. A cég elnöke azt mondta, hogy ez a legnagyobb jelentőségű találmány a tranzisztor óta. Kijelentése enyhe túlzásnak hangzott, pedig valójában alulértékelte a helyzetet. A Texas Instruments bejelentése villámcsapásként hatott a Fairchildnál. Noyce, aki alig két hónappal korábban készítette el saját vázlatát az ötletről, csalódott volt, amiért megelőzték, és megijedt, hogy a Texas Instruments így versenyelőnyhöz juthat. NOYCE VÁLTOZATA Gyakran több különböző út is vezet ugyanahhoz az újításhoz. Noyce és munkatársai a Fairchildnál más irányból közelítettek a mikrochip megalkotásához. Az egész akkor kezdődött, amikor azzal a súlyos problémával szembesültek, hogy a tranzisztoraik nem működnek valami megbízhatóan. Túl sok meghibásodás történt. Egy-két apró porszem miatt vagy akár bizonyos gázokkal való érintkezéstől is azonnal sercegni kezdtek. De ugyanilyen hatást váltott ki egy erősebb lökés vagy rázkódás is.

Jean Hoerni, a Fairchild fizikusa és a nyolc áruló egyike zseniális megoldási javaslattal állt elő. A szilíciumtranzisztor felületét vékony szilícium-oxid réteggel vonta be, mintha süteményre tett volna cukormázat, s ez remekül megvédte a szilíciumot. „A tranzisztor felületének oxidréteggel való bevonása megvédi a szennyeződésektől az egyébként kiszolgáltatott érintkezéseket” - írta jegyzetfüzetébe. A módszert a szilícium felületén elhelyezett egyenletes oxidréteg miatt „planáris eljárásnak” nevezték el. (Az angol „plane” szó sima, egyenletes felületű' jelentése miatt.) 1959 januárjában (azután, hogy Kilby előállt az ötletével, de még azelőtt, hogy szabadalmaztatták vagy bemutatták volna) Hoerninek egy reggel, zuhanyzás közben újabb „megvilágosodása” támadt: a védő oxidrétegbe apró ablakokat lehetne marni, s így a szennyezéseket épp a megfelelő pontokon elhelyezve aktivizálhatnák a kívánt félvezető tulajdonságokat. Noyce-nak nagyon tetszett „a tranzisztor beburkolásának ötlete”, amely szerinte olyan volt, „mintha a dzsungelben állítanának fel egy műtőt, műanyag sátrat vonnának a beteg köré, és abban végeznék el az operációt, hogy ne nyüzsögjön a seben a dzsungel összes legye”. A szabadalmi ügyvédek feladata a jó ötletek védelme, de néha motiválják is a tudósokat. A planáris eljárás remek példa erre. Noyce megkérte John Ralist, a Fairchild szabadalmi ügyvédjét, hogy készítsen egy szabadalmi kérelmet, Ralis pedig nyaggatni kezdte Hoernit, Noyce-ot és a többieket, milyen gyakorlati célokra lehetne használni ezt a planáris eljárást, mert szerette volna a lehető legszélesebb felhasználási kört belefoglalni a szabadalmi kérvénybe. Noyce erre így emlékezett: „Ralis azzal szekált minket, hogy mondjuk meg, mi mindent lehet még kezdeni ezekkel az ötletekkel a szabadalmi védelem szempontjából.”

Hoerni akkor még csak egy megbízható tranzisztor megépítésében gondolkodott. Az nem vetődött fel, hogy a planáris eljárás apró ablakai segítségével akár többféle tranzisztort és egyéb áramköri elemet is elhelyezhetnek egyetlen szilíciumdarabkán. Ralis kitartó faggatózása azonban gondolkodóba ejtette Noyce-ot. Moore-ral együtt 1959 januárjában sok időt töltöttek különböző ötletek átrágásával, és táblákra firkáltak, meg jegyzetfüzeteket írtak tele gondolataikkal. Noyce első meglátása az volt, hogy a planáris eljárással kiküszöbölhetők a tranzisztor rétegeiből kiálló apró vezetékek, és helyettük vékony rézcsíkokat nyomtathatnak az oxidrétegre, ami jelentősen meggyorsítaná a tranzisztorok gyártását, és megbízhatóbbá is tenné őket. Ez vezetett el a következő ötlethez: ha a nyomtatott rézvezetékekkel összeköthetik egy tranzisztor elemeit, akkor az ugyanazon a szilíciumdarabkán lévő két vagy akár több tranzisztort is egymáshoz kapcsolhatják velük. A planáris eljárás ablaktechnikája segítségével úgy oszthatják el a szennyeződéseket, hogy egy szilíciumdarabán több tranzisztort is elhelyezhetnek, a nyomtatott rézvezetékekkel pedig áramkörbe kapcsolhatják őket. Noyce átment Moore irodájába, és elképzelését felrajzolta a táblára. Noyce bőbeszédű, energikus ember volt, a szűkszavú, ám ötletgazdag Moore pedig jó hallgatóságnak bizonyult, így hát remekül kiegészítették egymást. A következő nagy lépés már könnyen jött: ugyanazon a chipen több elemet, például ellenállásokat és kondenzátorokat is elhelyezhetnek. Noyce Moore táblájára firkálva mutatta meg, hogyan használható egy kis darab tiszta szilícium ellenállásként, majd néhány nappal később azt is felvázolta, hogyan lehetne szilíciumkondenzátort készíteni. Az oxidrétegre nyomtatott vékony fémcsíkokkal az egészet egyetlen áramkörbe foglalhatják. „Nem emlékszem olyan pillanatra, amikor

világosság gyűlt az agyunkban, és az egész terv egy csapásra összeállt - ismerte be később Noyce. - Ehelyett inkább mindennap olyasmi járt az eszünkben, hogy ha meg tudnánk tenni ezt, akkor talán az is sikerülne, sőt amazt is meg lehetne oldani, és végül összeállt a kép.” A lázas munka után 1959 januárjában a következőt írta naplójába: „Kívánatos lenne több eszközt elhelyezni egyetlen szilíciumdarabon.” Noyce Kilbytől függetlenül (és néhány hónappal később) állt elő a mikrochip koncepciójával, ám más-más úton jutottak el odáig. Kilby a számok zsarnokságának problémáját szerette volna feloldani olyan áramkörök építésével, amelyeken több elem helyezhető el forrasztás nélkül. Noyce számára az jelentette a fő motivációt, hogy kitalálja, milyen ügyes dolgokat lehet kihozni Hoerni planáris eljárásából. Volt egy gyakorlatiasabb különbség is: Noyce változatából nem meredezett pókhálószerű dróterdő. A TALÁLMÁNYOK VÉDELME A találmányok világában a szabadalmak óhatatlanul feszültségforrást jelentenek, és ez a digitális korban még inkább igaz. Az újítás folyamata általában közös erőfeszítéssel, mások munkájának eredményeire épülve zajlik, ezért nehéz pontosan meghatározni az ötletgazdát vagy a szellemi jog tulajdonosát. Ez nem is számít abban a szerencsés esetben, ha az újítók csoportja hajlandó nyílt forrássá tenni szabadalmát, vagyis kreativitásuk közkinccsé válik. A feltaláló azonban a legtöbb esetben magának akarja az érdemet. Ennek néha az ego az oka, mint például Shockley esetében, aki elérte, hogy az ő neve is felkerüljön a tranzisztor szabadalmára. Más esetekben pénzügyi okai vannak, különösen az olyan cégek esetében, mint a Fairchild és a Texas Instruments, amelyek kénytelenek felmutatni valamit a befektetőknek, ha azt akarják, hogy a további

találmányokhoz szükséges tőke folyamatosan a rendelkezésükre álljon. A Texas Instruments jogászai és vezetői 1959 januárjában gőzerővel dolgoztak, hogy szabadalmi kérelmet nyújtsanak be Kilby integrált áramkörére. Nem azért, mintha tudták volna, miket irkái Noyce a jegyzetfüzetébe, hanem mert az a szóbeszéd járta, hogy az RCA is előállt ugyanezzel az ötlettel. Elhatározták, hogy a kérvényük a lehető legátfogóbb lesz. Ez a stratégia némi kockázatot is rejtett magában, hiszen az állításaikat így könnyebben meg lehetett támadni, ahogyan az Mauchly és Eckert számítógépének nagy ívű szabadalmi igényével is történt. Ha azonban megkapják a szabadalmat, akkor komoly fegyver lesz a kezükben bárki ellen, aki akár csak hasonló termékkel próbál előállni. A szabadalmi kérvényben kifejtették, hogy Kilby találmánya „a miniatürizálás új és minden eddigitől alapjaiban különböző koncepciója”. Bár a dokumentum csak két, Kilby által tervezett áramkört írt le, hangsúlyozta, hogy „az ilyen módon gyártható áramkörök komplexitásának vagy szerkezetének nincsenek korlátai”. A nagy sietségben azonban nem jutott idő arra, hogy képeket készítsenek az előterjesztett mikrochip elemeinek összehuzalozására alkalmas módszerekről. Az egyetlen használható példa Kilby pókhálószerű bemutató prototípusa volt, amelyből rengeteg vékony aranydrót meredezett minden irányban. A Texas Instruments csapata úgy döntött, ezt a később gúnyosan csak „kócosnak” nevezett képet használják illusztrációként. Kilby addigra rájött, hogy nyomtatott fémkapcsolásokkal egyszerűbben is megoldható a dolog, ezért az utolsó pillanatban utasította a jogászokat, hogy egészítsék ki a kérelmet egy passzussal, amelyben ennek a koncepciónak a jogait is magukénak nyilvánítják. „Az elektromos kapcsolódások aranydrótok alkalmazása

helyett más módon is megoldhatók - írták. - Például a félvezető áramköri lapjára szilícium-oxid párologtatható... a szigetelőanyagra ez után aranyat vagy más fémet helyezhetünk a szükséges elektromos kapcsolódás létrehozásához.” A szabadalmi kérelmet 1959 februárjában nyújtották be. Amikor a Texas Instruments a következő hónapban hivatalosan bejelentette a találmányt, Noyce és a Fairchild csapata sietve nekifogott, hogy konkurens szabadalmi kérvényt nyújtson be. Mivel szükségük volt valamiféle védelemre a Texas Instruments átfogó igényeivel szemben, a Fairchild ügyvédei arra összpontosítottak, ami Noyce változatában különleges volt. Hangsúlyozták, hogy a planáris eljárás, amelyre a Fairchild már szabadalmi kérvényt nyújtott be, lehetővé tette a nyomtatott áramkörös megoldást „elektromos kapcsolódások létrehozására a félvezető különböző részei között”, valamint „tömörebbé és könnyebben gyárthatóvá teszi az egységes áramköri struktúrákat”. Az olyan áramkörökkel szemben, amelyekben „az elektromos kapcsolódást vezetékek egymáshoz erősítésével kell megoldani”, fogalmazott a Fairchild-féle kérvény, Noyce módszere azt jelentette, hogy „a vezetékeket ugyanabban az időben és ugyanazon a módon lehet elhelyezni, mint magukat az érintkezéseket”. A Fairchild abban reménykedett, hogy ha a Texas Instruments meg is kapja a szabadalmat több elem egyetlen chipen való elhelyezésére, ők is megszerezhetik a jogokat, mert a kapcsolódásokat vezetékek helyett nyomtatott fémcsíkokkal oldják meg. Mivel ez volt a mikrochipek tömeges gyártásának alapfeltétele, a Fairchild tudta, hogy így szabadalomvédelmi szempontból bizonyos mértékben helyreállna a paritás, és a Texas Instruments kénytelen lenne keresztlicenc-megállapodást kötni velük. A Fairchild kérvényét 1959 júliusában nyújtották be.

Ahogyan a számítógéppel kapcsolatos szabadalmi vita során is történt, a jogrendszer éveken át küszködött azzal, kit milyen szabadalmi jogok illetnek meg az integrált áramkörrel kapcsolatban, és végül sohasem rendezte igazán a kérdést. A Texas Instruments és a Fairchild rivális kérvényei két különböző elbírálóhoz kerültek, akik mit sem tudtak a másik létezéséről. Bár a Noyce-féle szabadalmi kérvényt adták be később, előbb született róla döntés: 1961 áprilisában a Fairchild megkapta a szabadalmi jogokat. Noyce ezzel hivatalosan a mikrochip feltalálójává lépett elő. A Texas Instruments ügyvédei „elsőbbségi pert” indítottak, azt állítva, hogy Kilby ötlete előbb született. Ennek következményeként került sor a Kilby kontra Noyce szabadalmi perre. A vizsgálat részeként szemügyre vették mindkét fél jegyzeteit, és tanúk sorát hallgatták meg, hogy kiderítsék, kinek a fejében alakult ki előbb az általános koncepció. Sokan elismerték, még maga Noyce is, hogy Kilby ötletei néhány hónappal korábban születtek. Ám a vita arról is szólt, vajon a Kilby-féle kérvény valóban lefedi-e a rengeteg vékony vezeték használata helyett a fémcsíkok oxidrétegre való nyomtatásának kulcsfontosságú technológiai eljárását a mikrochip gyártása során. A vitában sok egymásnak ellentmondó érv hangzott el a Kilby által a kérvény végére betoldott mondattal kapcsolatban, mely szerint „ezután aranyat vagy más fémet helyezhetünk” az oxidrétegre. Vajon egy konkrét eljárást talált-e ki ezzel, vagy csak hanyagul beszúrt spekulációról volt szó? Miközben a huzavona zajlott, a szabadalmi hivatal tovább bonyolította a helyzetet azzal, hogy 1964 júniusában határozatot hozott Kilby eredeti kérvényéről - és megadta rá a szabadalmat. Ez csak még fontosabbá tette az elsőbbségi per kimenetelét. Ítélet azonban csak 1967 februárjában született, méghozzá Kilby javára: szabadalmi kérvényének beadása után nyolc évvel őt és a Texas Instrumentset

nyilvánították a mikrochip feltalálóivá. Igen ám, de a történet még mindig nem ért véget. A Fairchild ugyanis fellebbezett, és a szabadalmi fellebbviteli bíróság minden érv és tanúvallomás meghallgatása után 1969 novemberében megmásította az ítéletet. „Kilby nem tudta hitelt érdemlően bebizonyítani, hogy a »helyezhetünk« kifejezés azt megelőzően vagy azóta olyan értelmet nyert volna az elektronika és a félvezetők tudományterületén, amely szükségszerűen a felületi kötésre utal” - szólt a fellebbviteli bíróság indoklása. Kilby ügyvédje megpróbált fellebbezni az Egyesült Államok Legfelső Bíróságához, de az nem volt hajlandó foglalkozni az üggyel. Noyce győzelme egy évtizednyi huzavona és több mint egymillió dollár eljárási díj és perköltség megfizetése után végül nem sokat jelentett. Az Electronic News erről szóló rövid hírének alcíme a következő volt: „A szabadalmi döntés megváltoztatása nem sok vizet kavar”. A jogi eljárások addigra már szinte jelentéktelenné váltak. A mikrochipek piaca olyan szédületes gyorsasággal bővült, hogy a Fairchild és a Texas Instruments felelősen gondolkodó üzleti vezetői belátták: a tét már túl nagy ahhoz, hogy a jogrendszerre bízzák a dolgot. 1966 nyarán, három évvel a végső bírósági ítélet előtt Noyce és a Fairchild ügyvédei tárgyalóasztalhoz ültek a Texas Instruments elnökével és tanácsadóival, és tető alá hoztak egy békeszerződést. Mindkét cég elismerte, hogy a másiknak van némi szellemi tulajdonjoga a mikrochipre, és megegyeztek, hogy keresztlicenc- szerződés alapján minden saját jogukat megosztják a másikkal. A többi cégnek mindkettejükkel üzletet kellett kötnie a jogok megszerzése érdekében, és általában a nyereségük 4%-ának megfelelő szabadalmi díjat voltak kötelesek fizetni. Ki találta fel tehát a mikrochipet? A számítógép feltalálójára vonatkozó kérdéshez hasonlóan erre sem adhatunk világos választ pusztán jogi határozatok alapján. Kilby és Noyce

majdnem egyidejű előrelépései azt mutatják, hogy a kor megérett a találmányra. És valóban, ország- és világszerte többen is felvetették az integrált áramkör lehetőségét, köztük Werner Jacobi a nyugat- németországi Siemenstől és Geoffrey Dummer a brit Királyi Radarkutató Intézettől. Noyce és Kilby céges csapataikkal együttműködve lényegében annyit tettek, hogy kitalálták a szerkezet megépítésének gyakorlati módszereit. Bár Kilby néhány hónappal korábban állt elő az áramköri elemek egy chipen való integrálásának megoldásával, Noyce egy kicsit többet tett: ő ugyanis kitalálta, hogyan lehet összekapcsolni ezeket az elemeket. Módszere alkalmas volt a hatékony tömeggyártásra, és végül ez vált a jövő mikrochipjeinek általános modelljévé. Pozitív üzenete van annak, ahogyan Kilby és Noyce kezelte a mikrochip feltalálójának személye körül kirobbant vitát. Mindketten becsületes emberek voltak, kicsiny, összetartó közép-nyugati közösségekből érkeztek, és két lábbal álltak a földön. Shockley-val ellentétben nem szenvedtek az egoizmus és a bizonytalanság mérgező elegyétől. Valahányszor felvetődött a találmányért járó érdem témája, mindketten siettek dicsérni a másik hozzájárulását. Hamarosan elfogadott nézetté vált, hogy közösen illeti őket a dicsőség, és szokássá vált társfeltalálóként emlegetni őket. Egy korabeli, szájhagyomány útján terjedő történet szerint Kilby szelíden így zsörtölődött: „Az én fogalmaim szerint a közös feltalálás nem éppen ezt jelenti, de ez vált elfogadottá.” Idővel azonban ő is magáévá tette ezt a nézetet, és attól kezdve mindig nagyonvalúan kezelte a helyzetet. Amikor évekkel később az Electric Engineering Times munkatársa, Craig Matsumoto erről a vitáról kérdezte, „Kilby ódákat zengett Noyce-ról, és azt mondta, hogy a félvezetők forradalma ezrek munkájának köszönhető, és nem egyetlen szabadalomból származik”.

Amikor Kilbyvel 2000-ben, Noyce halála után tíz évvel közölték, hogy megkapta a Nobel-díjat, egyik első dolga Noyce magasztalása volt. (Nobel-díjra csak élő személyeket jelölhetnek.) „Nagyon sajnálom, hogy már nincs közöttünk - mondta az újságíróknak. - Ha még élne, azt hiszem, közösen kaptuk volna meg ezt a díjat.” Amikor egy svéd fizikus úgy mutatta be őt a díjátadó ünnepségen, hogy a találmánya robbantotta ki a globális digitális forradalmat, Kilby legendás szerénységével felelt: „Ha ilyesmit hallok, az jut eszembe, amit a hód mondott a nyúlnak a Hoover-gát tövében: »Nem, nem én építettem, de az én ötletemen alapul.«” A MIKROCHIPEK SZÁRNYALÁSA A mikrochipek első nagy piacát a hadiipar jelentette. A stratégiai légiparancsnokság 1962-ben új földi indítású ballisztikus rakétát fejlesztett ki, a Minute-man II-t, amelynek csak a fedélzeti vezérlőrendszeréhez egységenként 2 ezer mikrochipre volt szükség. A Texas Instruments nyerte el a fő beszállítói jogokat. 1965-re már hetente hét Minutemant építettek, és a haditengerészet is vásárolt mikrochipeket tengeralattjáróra telepített rakétájához, a Polárishoz. A különböző haderőnemek beszerzéseiért felelős bürokratáktól ritkán tapasztalt koordinált éleslátással egységesítették a mikrochipek felépítését. Mivel a Westinghouse és az RCA is szállítani kezdte őket, az áruk hamarosan zuhanni kezdett, és a mikrochipek egy idő után nemcsak a hadsereg, hanem a fogyasztói piac számára is megfizethetővé váltak. A Fairchild is adott el mikrochipeket a fegyvergyáraknak, de a hadsereggel való együttműködés terén óvatosabb volt versenytársainál. A hagyományos katonai kapcsolatrendszer szerint a beszállító cégeknek szorosan együtt kellett működniük az egyenruhásokkal, akik nemcsak a

beszerzésekről döntöttek, hanem a tervezési folyamatokat is irányították, sőt gyakran bele is szóltak. Noyce úgy vélte, az ilyen jellegű kapcsolat megfojtja az innovációt: „A kutatások irányát olyan emberek határozzák meg, akik nem a legkompetensebbek azt illetően, merre is kellene haladnunk.” Ragaszkodott hozzá, hogy a Fairchild a saját pénzéből finanszírozza a chipek fejlesztését, magánál tartva ezáltal a folyamat feletti irányítást. Úgy okoskodott, hogy ha a termék jó, akkor a hadsereg úgyis meg fogja vásárolni. És meg is vásárolta. A másik nagy lökést a mikrochipiparnak az Egyesült Államok polgári űrprogramja adta. John F. Kennedy elnök 1961 májusában kijelentette: „Hiszem, hogy országunknak el kell köteleznie magát a cél mellett, hogy még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, majd onnan biztonságban vissza is hozza.” Az Apollo-program néven ismertté vált projekthez olyan vezérlő számítógépre volt szükség, amely elfért egy rakéta orrában. Az egészet az elejétől kezdve úgy tervezték, hogy a legyártható legnagyobb teljesítményű mikrochipeket használják hozzá. A 75 megépített vezérlő számítógép végül darabonként 5 ezer egyforma mikrochipet tartalmazott, és a Fairchildnak jutott a beszállítói szerződés. A program néhány hónappal maradt belül a Kennedy által kitűzött határidőn: Neil Armstrong 1969 júliusában lépett a Holdra. Az Apollo-program keretében addigra több mint egymillió mikrochipet vásároltak. Az óriási és kiszámítható kormánymegrendeléseknek köszönhetően a mikrochipek ára gyorsan zuhant. Az Apollót vezérlő számítógép első chipprototípusa még 1000 dollárba került. Mire rendszeressé vált a termelésük, darabonként már csak 20 dollárt kértek értük. A Minuteman-rakéták mikrochipjeinek átlagára 1962-ben 50 dollár körül mozgott; 1968-ban ez 2 dollárra csökkent, így vett lendületet a

mikrochipek beépítése a hétköznapi használatra szolgáló készülékekbe. Az első fogyasztási cikkek, amelyekbe mikrochipet építettek, a hallókészülékek voltak, mert azoknak nagyon kicsinek kellett lenniük, és akkor is el lehetett adni őket, ha meglehetősen sokba kerültek. Ugyanakkor elég korlátozott kereslet mutatkozott rájuk. Pat Haggerty, a Texas Instruments elnöke ezért megismételt egy húzást, amely a múltban egyszer már bevált. Az innováció egyik része az új eszközök feltalálása; a másik pedig az új eszközök népszerű felhasználási módozatainak kieszelése. Haggerty és a cége mindkét területen remekelt. Tizenegy évvel azután tehát, hogy Haggerty a zsebrádiók reklámozásával óriási piacot teremtett az olcsó tranzisztoroknak, keresni kezdte a módját, hogyan tehetné meg ugyanezt a mikrochipekkel. A nyerő ötletnek a zsebszámológép tűnt. Egy közös repülőút során Haggerty felvázolta az ötletét Jack Kilbynek, és kiadta a parancsot: építsen olyan számológépet, amely képes ugyanazon feladatok végrehajtására, mint az irodai asztalokon tornyosuló 1000 dolláros, csattogó masinák. Elemmel működjön, férjen el egy ingzsebben, és legyen elég olcsó ahhoz, hogy az emberek gondolkodás nélkül megvegyék. Kilby és a csapata 1967-ben nem egészen azt tette le az asztalra, amit Haggerty elképzelt. A kis gép csak négy műveletet tudott végrehajtani (összeadás, kivonás, szorzás és osztás), egy kicsit nehézre sikeredett (csaknem 1 kg-t nyomott), és nem volt éppen olcsó (150 dollárba került). Mindezek ellenére hatalmas sikert aratott. Új piacot teremtettek tehát egy olyan eszköznek, amelyről az emberek nem tudták, hogy szükségük lenne rá. A gép pedig idővel egyre kisebb, egyre erősebb és egyre olcsóbb lett. 1972-re a zsebszámológépek ára 100 dollárra csökkent,

és 5 millió darabot adtak el. 1975-re az ára 25 dollár alá csúszott, és az eladási számok évente megkétszereződtek. 2014-ben a Walmartnál egy Texas Instruments zsebszámológépért 3 dollár 62 centet kértek. MOORE TÖRVÉNYE Ez volt az elektronikus eszközök fejlődésének jellegzetes útja. Minden évről évre kisebbé, olcsóbbá, gyorsabbá és nagyobb teljesítményűvé vált. Mindez különösen fontos volt, mert egyidejűleg két iparág indult fejlődésnek, egymással szoros kapcsolatban: a számítógép- és a mikrochipgyártás. „Az új alkatrész és az új alkalmazás közötti szinergia robbanásszerű növekedést eredményezett mindkét területen” - írta később Noyce. Ugyanez az együttműködés mutatkozott meg fél évszázaddal korábban, amikor az olajipar és az autóipar fejlődött kéz a kézben. Az újítók számára fontos tanulság volt, hogy aki átlátja, mely iparágak kerülhetnek szimbiotikus kapcsolatba, további fejlődésre ösztönözve egymást, óriási előnyhöz jut. A vállalkozók és a befektetők számára nagy segítséget jelentett volna, ha valaki fel tud állítani egy lényegre törő és megbízható szabályt a trendek előre jelzésére. Ekkor lépett elő Gordon Moore, és megtette. Amikor a mikrochipek eladási mutatói az egekbe szöktek, megkérték, hogy jelezze előre a piac jövőbeli alakulását. Moore „Cramming More Components onto Integrated Circuits” (Több alkatrészt zsúfolni az integrált áramkörökbe) című cikke az Electronics magazin 1965. áprilisi számában jelent meg. Moore először is a digitális jövőbe tekintett. „Az integrált áramkörök olyan csodák tervezését teszik majd lehetővé, mint az otthoni számítógépek (vagy legalább központi számítógéphez kapcsolt terminálok), az autók automata vezérlőrendszere és a hordozható személyi kommunikációs

eszközök” - írta. Majd egy még pontosabb jóslatot tett, amelyről később híressé is vált: „Az alkatrészek minimális költség melletti összetettsége nagyjából évente megduplázódik - fogalmazott. - Semmi okunk azt hinni, hogy ez a folyamat nem marad hozzávetőlegesen állandó legalább a következő tíz évben.” Durva értelmezésben ez azt jelenti, hogy az egy mikrochipen költséghatékonyan összezsúfolható tranzisztorok száma minden évben a kétszeresére nőtt, és Moore arra számított, hogy ez legalább még tíz évig így lesz. Egyik barátja, a Caltech professzora nyilvánosan kétségbe vonta „Moore törvényét”. Ám 1975-ben, amikor letelt a tíz év, a jóslat igaznak bizonyult. Akkor Moore módosított a törvényen, felére csökkentve az előre jelzett fejlődési ütemet, és azt jövendölte, hogy ezután az egy chipen összezsúfolható tranzisztorok száma „egy év helyett kétévente fog megkétszereződni”. Egyik munkatársa, David House további finomítást javasolt, amelyet néha ma is használnak, és amely szerint a chipek „teljesítménye” a növekvő kapacitás és a rajtuk elhelyezett tranzisztorok egyre nagyobb száma miatt minden 18 hónapban duplázódik majd meg. Moore előrejelzése és annak különböző változatai igen hasznosnak bizonyultak a következő fél évszázadban, és a segítségükkel tervezhetővé vált az emberi történelem egyik legnagyobb innovációs és értékteremtő folyamata. Moore törvénye több volt egyszerű előrejelzésnél. Az ipar célkitűzésként fogta fel, vagyis részben önbeteljesítő jóslattá vált. Az első példa erre 1964-ben fordult elő, miközben Moore a törvényén dolgozott. Noyce úgy határozott, hogy a Fairchild az előállítási költségnél olcsóbban fogja árulni a legegyszerűbb mikrochipjeit. Moore ezt a stratégiát csak úgy emlegette: „Bob titkos

hozzájárulása a félvezetőiparhoz”. Noyce tudta, hogy az alacsony ár miatt az elektronikus készülékek gyártói mikrochipeket építenek majd új termékeikbe. Azt is tudta, hogy az alacsony ár megélénkíti majd a keresletet, a tömegtermelést és az egész gazdaságot, ami pedig valósággá teszi Moore törvényét. A Fairchild Camera and Instrument 1959-ben nem túl meglepő módon úgy határozott, hogy szerződéses jogaival élve kivásárolja a Fairchild Semiconductort. Ez gazdaggá tette a nyolc alapítót, ám egyben a viszály magvait is elvetette. A cég keleti parti vezetői nem voltak hajlandók biztosítani Noyce-nak a jogot, hogy opciót adjon a részvényekre új és nagyra tartott mérnökeinek, a félvezetőrészleg nyereségét pedig elszivattyúzták, hogy olyan kevésbé sikeres és unalmasabb tanulmányokat pénzeljenek belőle, mint a 8 mm-es filmfelvevők és a bélyegautomaták. Palo Altóban is akadtak belső problémák. A mérnökök egymás után távoztak, és a völgyben gombamód szaporodtak a „Fairchildrennek” nevezett vállalatok, vagyis azok a cégek, amelyek a Fairchild által szétszórt magokból fejlődtek ki. A legnevezetesebb közülük 1961- ben jött létre, amikor Jean Hoerni és még hárman a nyolc Shockley- áruló közül otthagyták a Fairchildot, és egy Arthur Rock által finanszírozott startuphoz szerződtek, amelyből a Teledyne lett. Mások is követték a példájukat, és 1968-ban már Noyce is készen állt a váltásra. Amikor a Fairchild legmagasabb vezetői pozíciójára kerestek alkalmas embert, Noyce- ot mellőzték, ami rosszul esett neki, de rá kellett jönnie, hogy nem is akarja igazán. A Fairchild, sőt maga a Palo Altó -i félvezetőrészleg is túl naggyá és bürokratikussá vált. Noyce mindennél jobban vágyott arra, hogy megszabadulhasson bizonyos vezetői feladatoktól, és ismét a laboratórium közelében lehessen.

Egyszer csak azt a kérdést szegezte Moore-nak, mi lenne, ha új céget alapítanának. „Én szeretek itt lenni - felelte Moore. Bár mindketten részt vettek a kaliforniai technológiai kultúra megteremtésében, amelyben bevett szokás, hogy az emberek otthagyják a befutott cégeket, és újakat alapítanak, most, hogy mindketten 40 körül jártak, Moore-nak már nem volt kedve egy sárkányrepülővel leugrani a tetőről. Noyce azonban nem tágított. 1968 nyarának közeledtével végül egyszerűen közölte Moore-ral, hogy elmegy. „Valahogy képes volt elérni, hogy az ember vele akarjon ugrani - mondta Moore nevetve, sok évvel később. - Így aztán végül azt feleltem, oké, menjünk!” „Ahogy a cég növekszik, egyre kevésbé élvezem a napi munkámat - írta Noyce Sherman Fairchildnak küldött felmondólevelében. - Ennek részben talán az az oka, hogy egy kisvárosban nőttem fel, ahol mindenki ismert mindenkit. Itt pedig már a legnagyobb lakóhelyem teljes népességének is a kétszeresét foglalkoztatjuk.” Elmondása szerint arra vágyott, hogy „ismét a legfejlettebb technológiák közelébe kerülhessen”. Amikor Noyce felhívta Arthur Rockot, aki annak idején tető alá hozta a Fairchild Semiconductort elindító befektetési szerződést, Rock első kérdése az volt: „Mi tartott ilyen sokáig?” ARTHUR ROCK ÉS A KOCKÁZATI TŐKE Miután összehozta az üzletet a nyolc áruló számára a Fairchild Semiconductor megalapításához, a következő 11 évben Arthur Rock olyasvalaminek a létrehozásában segédkezett, ami hosszú távon majdnem olyan fontosnak bizonyult a digitális kor szempontjából, mint a mikrochip: a kockázatitőke-befektetés kialakításán munkálkodott. Az új cégekbe történő kockázati és magántőke-befektetés a 20. század nagy részében főként néhány olyan vagyonos

család privilégiuma volt, mint a Vanderbiltek, a Rockefellerek, a Whitney-k, a Phippsek és a Warburgok. A II. világháborút követően a klánok közül többen cégeket alapítottak e tevékenység intézményesítésére. John Hay „Jock” Whitney, a nagy családi vagyon örököse az idősebb Benno Schmidtet szerződtette, hogy hozza létre a J. H. Whitney Co.-t, amely az eredetileg „kalandortőkének” nevezett befektetési tevékenységre szakosodott, vagyis olyan vállalkozókat pénzelt, akiknek volt valamilyen érdekes ötletük, ám nem kaptak hozzá banki hitelt. John D. Rockefeller Jr. hat fia és egy lánya Laurence Rockefeller vezetésével indított hasonló céget, amelyből később a Venrock Associates lett. Ugyanebben az évben, 1946-ban jött létre a legbefolyásosabb vállalat, amely a családi vagyon helyett inkább az üzleti éleslátásra épült: az American Research and Development Corporation (ARDC), amelyet Georges Doriot, a Harvard Üzleti Iskola korábbi dékánja és társa, az MIT egykori rektora, Karl Compton alapított. Az ARDC azzal kaszált nagyot, hogy 1957-ben befektetett a Digital Equipment Corporation (DEC) startupba, amely 11 évvel később, amikor a céget tőzsdére vitték, már ötszázszor annyit ért. Arthur Rock ezt a koncepciót honosította meg az ország nyugati részén, és a kockázatitőke-befektetésben beköszöntött a szilíciumkor. Amikor Noyce-ék áruló nyolcasát összeboronálta a Fairchild Camerával, Rock és a cége részesedést szerzett az üzletben. Ezután rájött: hasonló üzletekhez anélkül is elő tudja teremteni a pénzt, hogy egyetlen céges támogatótól függene. Volt tapasztalata a piackutatásban, imádta a technológiát, ösztönös tehetsége volt a vezetéshez, és maga mellett tudhatta a keleti part rengeteg befektetőjét, akiket korábban boldoggá tett. „A pénz a keleti parton volt, az izgalmas cégek viszont Kaliforniában, ezért úgy döntöttem, nyugatra megyek, és összekapcsolom a kettőt” - mesélte.

Rock orosz zsidó bevándorlók gyermekeként nőtt fel a New York állambeli Rochesterben, ahol üdítőitalt árult apja édességboltjában, és remek emberismeretre tett szert. Az volt az egyik fő befektetési irányelve, hogy inkább az emberekre fogadott, mint az ötletekre. Az üzleti tervek áttekintése mellett mélyreható személyes beszélgetéseket folytatott a befektetésért hozzá fordulókkal. „Olyan erősen hiszek az emberekben, hogy véleményem szerint az egyénnel való beszélgetés sokkal fontosabb, mint mindent megtudni arról, amire készül” - magyarázta. A zsugori pénzember álarcát viselte, nyers volt és szűkszavú. Ám ha valaki közelről szemügyre vette az arcát, a szeme csillogásából és a szája sarkában bujkáló mosolyból megállapíthatta, hogy Rock szereti az emberek társaságát, és barátságos humora van. Amikor megérkezett San Franciscóba, bemutatták Tommy Davisnek, egy bőbeszédű üzletkötőnek, aki a Kern County Land Co. névre hallgató, készpénzben dúskáló marha- és olajcég befektetéseiért felelt. Együtt vágtak bele az üzletbe, szereztek 5 millió dollárt Rock keleti parti befektetőitől (no meg a Fairchild néhány alapítójától), és jókora résztulajdonért cserébe elkezdtek új cégeket finanszírozni. Fred Terman, a Stanford igazgatója, aki még mindig igyekezett szorosabbra fűzni a szálakat az egyetem és a felfutóban lévő technológiai cégek között, arra biztatta mérnökprofesszorait, hogy lássák el tanácsokkal Rockot, aki eközben esti tagozaton elektronikát tanult az egyetemen. Rock első két kiszemeltje a Teledyne és a Scientific Data Systems volt, és mindkét befektetés busásan megtérült. Amikor Noyce 1968-ban felhívta, hogy segítsen neki menekülési útvonalat találni a Fairchildtól, addigra Rock és Davis már barátságban elvált egymástól (befektetéseik értéke hét év alatt a harmincszorosára növekedett), így Rock egyedül volt. „Ha céget szeretnék alapítani, meg tudná szerezni hozzá a pénzt?” - kérdezte tőle Noyce. Rock

biztosította, hogy ez könnyedén megoldható. Mindig a zsokéra fogadott - vagyis befektetését a céget vezető emberek értékelésétől tette függővé -, így hát az elképzeléseibe kiválóan beleillett egy olyan vállalat, amelynek az élén Robert Noyce és Gordon Moore áll. Alig kérdezősködött arról, mit akarnak csinálni, még üzleti tervet vagy leírást sem kért. „Egész életemben ez volt az egyetlen olyan befektetés, amelynél 100%-ig meg voltam győződve a sikerről” - állította később. Amikor 1957-ben befogadót keresett a nyolc árulónak, egyszerűen kitépett egy oldalt a jegyzettömbjéből, készített egy számozott névlistát, egymás után felhívta a rajta szereplőket, és ahogy haladt, sorra húzta ki a neveket. Most, 11 évvel később fogott egy másik lapot, és felsorolta, kiket fog befektetésre felkérni, és kinek hányat ajánl fel a darabonként 5 dollárba kerülő 500 ezer részvényből. (Olyan konstrukciót használt, ahol a kölcsönt hagyományos részvényekre lehetett váltani, ha a cég befut, ám kudarc esetén a hitelezők számára semmit sem ért.) Ezúttal csak egy nevet húzott ki. („Johnson a Fidelitynél” nem került be.) (Edward „Ned” Johnson III- ról van szó, aki a Fidelity Magellan Fundot vezette. Rocknak 2013- ban még mindig megvolt ez a papírlapja a régebbivel együtt, amelyen a leendő Fairchild számára keresett támogatót. A San Franciscó-i öbölre néző irodája egyik irat-szekrényében őrizte őket.) Rocknak egy második lapra is szüksége volt az elosztás újrakalkulálásához, mert sokan többet akartak befektetni, mint amennyit kért. Két napra sem volt szüksége a pénz összegyűjtéséhez. A szerencsés befektetők között volt maga Rock, Noyce, Moore, a Grinnell College (Noyce gazdaggá akarta tenni az intézményt, és sikerült is neki), Laurence Rockefeller, Rock harvardi évfolyamtársa, Fayez Sarofim, Max Palevsky a Scientific Data Systemstől és Rock régi befektetőcége, a Hayden and Stone. És ami a leginkább

figyelemre méltó, az árulók csoportjának többi hat tagja - akik közül sokan olyan cégeknél dolgoztak, amelyeknek a jövőben versenyezniük kellett ezzel az új vállalkozással - szintén lehetőséget kapott a befektetésre. És mindnyájan éltek is vele. Arra az esetre, ha valaki bemutatkozó prospektust igényelne, Rock maga gépelt egy 3,5 oldalas vázlatot a tervezett cégről. A bevezetőben bemutatta Noyce-ot és Moore-t, majd hárommondatos, felületes leírásban összefoglalta a cég által fejleszteni kívánt „tranzisztoros technológiákat”. „A jogászok később teljesen tönkretették a kockázatitőke-befektetést azzal, hogy egész köteteket írattak velünk; olyan terjengősen, bonyolultan és alaposan kellett fogalmaznunk, hogy az már vicc volt - panaszkodott később Rock, miközben előhalászta a füzetlapokat az iratszekrényéből. - Pedig annyit kellett csak mondanom, hogy Noyce-ról és Moore-ról van szó. Mást nem igazán kellett tudniuk.” Az új cégnek Noyce és Moore először az NM Electronics nevet választotta, a vezetéknevük kezdőbetűi miatt. Ez azonban nem hangzott valami izgalmasan. Több suta ötletet követően - például Electronic Solid State Computer Technology Corp. - végül az Integrated Electronics Corp. mellett döntöttek. Ez sem volt túlságosan magával ragadó, de rendelkezett azzal az előnynyel, hogy rövidíthették - Intelre. Ez pedig egész jól csengett. Intelligenciát és hozzáértést sugallt. AZ INTEL-MÓDSZER Az innováció sokféle köntösben jelentkezhet. Az e könyvben bemutatott újítások nagy része konkrét fizikai eszköz, mint a számítógép és a tranzisztor, illetve hozzájuk kapcsolódó folyamat, mint a programozás vagy a szoftverek és

hálózatok megalkotása. De ugyanilyen fontos az az innováció, amely olyan új szolgáltatásokat hoz létre, mint például a kockázatitőke-befektetés, és az, amely megteremti a szervezeti kereteket a kutatáshoz és a fejlesztéshez, mint a Bell Labs. Ez a rész azonban másfajta újításról szól. Az Intelnél zajló innovációnak majdnem akkora hatása volt a digitális korra, mint a fenti dolgok bármelyikének. Az Intel vállalati kultúrája és vezetési stílusa ugyanis szöges ellentétben állt a keleti parti cégek hierarchikus felépítésével. Ez a stílus, mint a legtöbb fontos esemény a Szilícium-völgyben, a Hewlett-Packardhoz vezethető vissza. A II. világháború alatt, miközben Bill Hewlett a katonai szolgálatát töltötte, Dave Packard három műszakra való alkalmazottat - főleg nőket - irányított, és nem egyszer az irodában aludt, egy összecsukható tábori ágyon. Rájött - főleg szükségszerűségből -, hogy sokat segít, ha alkalmazottainak rugalmas munkaidőt és nagy mozgásteret biztosít feladataik végrehajtásának megtervezéséhez. A vállalati hierarchia így kevésbé érvényesült. Az 1950-es években aztán ez a megközelítés a laza kaliforniai életstílussal párosulva megteremtette a közös pénteki sörözések, a rugalmas munkaidő és a részvényopciók kultúráját. Robert Noyce még egy lépéssel továbbment. Ha meg akarjuk érteni őt mint vezetőt, nem szabad megfeledkeznünk kongregacionalista neveltetéséről. Apja és mindkét nagyapja lelkipásztorként tevékenykedett a szakadár felekezetben, amelynek egyik alapelve a hierarchia és a vele járó kelepcék elutasítása volt. A puritánok megtisztították az egyházat minden pompától és hatalmi szinttől, sőt egészen odáig mentek, hogy megszüntették a magas szószéket. Azok pedig, akik elterjesztették e nonkonformista tanokat a nagy síkságon -

köztük a kongregacionalisták -, épp ennyire idegenkedtek a hierarchikus tagozódástól. Azt se felejtsük el, hogy Noyce már korai diákéveitől kezdve imádott madrigálokat énekelni. Minden szerda este részt vett a 12 fős kórus próbáin. A madrigáléneklésben nincsenek vezetők vagy szólóénekesek, a polifonikus dalok több énekhangot és dallamot fonnak egybe, amelyek közül egyik sem domináns. „Minden tag szerepe a többiekétől függ, és mindig a többieket támogatja” - magyarázta egyszer Noyce. Gordon Moore hasonlóan szerény és tekintélyellenes volt, nem szerette a konfrontációt, és hidegen hagyták a hatalmi játszmák. Noyce-szal nagyon jól kiegészítették egymást. Noyce bármelyik ügyfelet el tudta kápráztatni a holdudvarhatással, amely gyerekkora óta jellemezte. A mindig higgadt és meggondolt Moore szeretett a laboratóriumban dolgozni, és kiválóan értett ahhoz, hogyan kell a mérnököket finom kérdésekkel vagy célzatos hallgatással (ez volt a leghatásosabb fegyvere) irányítani. Noyce kiváló stratéga volt, aki remekül átlátta a teljes képet. Moore viszont nagyszerűen értette a részleteket, különösen a technológia és a mérnöki problémák terén. Tökéletes partnerek voltak tehát, egyetlen dolgot leszámítva: a hierarchiától és a parancsolgatástól való közös irtózásuk miatt egyikük sem bizonyult határozott vezetőnek. Arra vágytak, hogy szeressék őket, ezért ódzkodtak a kemény fellépéstől. Megmutatták az utat az embereknek, de nem hajtották őket előre. Ha probléma - vagy ne adj’ isten nézeteltérés - támadt, vonakodtak szembenézni vele. A legtöbbször nem is tették meg. És ezen a ponton lépett be a történetbe Andy Grove.

Grove, aki Budapesten, Gróf Andrásként született, nem rendelkezett kongregacionalista madrigálénekes múlttal. Zsidó gyerekként tapasztalta meg a fasizmus térhódítását Közép-Európában, és kegyetlen leckéket kapott a hatalommal és a tekintéllyel kapcsolatban. Nyolcéves volt, amikor a nácik átvették a hatalmat Magyarországon; az apja munkatáborba került, András pedig édesanyjával kénytelen volt egy zsidók számára kijelölt zsúfolt házba költözni. Ha kiment az utcára, sárga Dávid-csillagot kellett viselnie. Egy alkalommal, amikor megbetegedett, az anyja kérésére egy nem zsidó barátjuk levesnek valót vitt nekik, mire az asszonyt és a barátot is letartóztatták. Miután az anyját elengedték, Andrással együtt hamis személyazonossággal barátoknál bujkáltak. A háború után a család ismét egyesült, akkor meg a kommunisták kerültek hatalomra. Grove 20 évesen döntött úgy, hogy átszökik a határon Ausztriába. Átúsztam (Swimming Across) című memoárjában így írt: „Húszéves koromra átéltem a magyar fasiszták diktatúráját, a német katonai megszállást, a nácik »végső megoldását«, Budapest Vörös Hadsereg általi ostromát, a háború utáni évek kaotikus demokráciáját, különféle elnyomó kommunista rezsimeket és egy népfelkelést, amelyet fegyveres erővel törtek le.” Mindez egyáltalán nem olyan volt, mint füvet nyírni és egy iowai kisváros kórusában énekelni, és Grove-ot bizony nem derűs szívélyességre nevelte. Grove szökése után egy évvel érkezett az Egyesült Államokba, autodidakta módon megtanult angolul, osztályelsőként végzett a New York-i City College-ban, majd 1963-ban vegyészmérnöki doktorátust szerzett a Berkeley-n. Rögtön ezután csatlakozott a Fairchildhoz, és szabadidejében egyetemi tankönyvet írt, Physics and Technology of Semiconductor Devices (Félvezető eszközök fizikája és technológiája) címmel.

Amikor Moore elmondta neki, hogy azt tervezgeti, távozik a Fairchildtól, Grove önként jelentkezett, hogy vele tart. Sőt lényegében Moore-ra erőltette magát. „Nagyon tiszteltem, és oda akartam menni, ahol ő van” - mesélte Grove. Így lett műszaki igazgató és a harmadik ember az Intelnél. Grove őszintén csodálta Moore műszaki tudását, ám vezetési stílusát annál kevésbé. Ez érthető is, hiszen Moore irtózott a nézeteltérésektől és mindennemű vezetői feladattól a barátságos tanácsadáson túl. Ha konfliktushelyzet alakult ki, csendben és messziről szemlélte. „Vagy természeténél fogva képtelen, vagy egyszerűen nem hajlandó azt tenni, amit egy vezetőnek tennie kell” - mondta Grove Moore-ról. A határozott Grove ezzel szemben úgy érezte, hogy a tisztességes konfrontáció nemcsak vezetői kötelesség, de az élet sava-borsa is, és harcedzett magyarként előszeretettel űzte e sportot. Noyce vezetési stílusa még jobban megdöbbentette Grove-ot. A Fairchild-nál előfordult, hogy tajtékzott a dühtől, mert Noyce nem vett tudomást az egyik részlegvezető alkalmatlanságáról, aki rendszeresen késve és részegen érkezett a megbeszélésekre. Így hát elkeseredetten vette tudomásul, hogy Noyce lesz Moore partnere az új vállalkozásban. „Mondtam neki, hogy Bob jobb vezető, mint amilyennek tartja - mesélte Moore. - Egyszerűen csak különbözött a stílusuk.” Noyce és Grove a magánéletben jobban kijött, mint a munkahelyen. A családjukkal együtt Aspenbe utaztak, ahol Noyce megtanította Grove-ot síelni, sőt még a sícipőjét is becsatolta. Grove mégis egyfajta távolságtartást érzett Noyce részéről, ami zavarba ejtette: „Senki mást nem ismerek rajta kívül, aki egyszerre tartózkodó és elbűvölő.” Ráadásul hétvégi barátságuk ellenére Grove azon kapta magát, hogy az irodában Noyce bosszantja, sőt néha

egyenesen megrémíti. „Csupa kellemetlen, elkeserítő ügyem volt Bobbal, miközben figyeltem, hogyan vezeti a küszködő céget - emlékezett vissza. - Ha ketten vitába keveredtek, és mindenki tőle várt döntést, fájdalmas arckifejezést öltött, és valami olyasmit felelt, hogy az érintetteknek talán közösen kellene megoldást találniuk. A legtöbbször azonban még ennyit sem tett, egyszerűen csak valami másról kezdett beszélni.” Grove akkoriban még nem tudta, csak később értette meg, hogy a hatékony menedzsment nem feltétlenül azt jelenti, hogy egyetlen erőskezű vezető diktál. Az is elég lehet, ha a vezetőséget különféle tehetséges emberek megfelelő kombinációja alkotja. Olyan ez, mint egy fémötvözet: ha jól eltaláljuk az alkotóelemek arányát, erős anyagot kapunk eredményképpen. Grove évekkel később, miután ezt megtanulta méltányolni, elolvasta Peter Drucker The Practice of Management (Menedzsment a gyakorlatban) című könyvét, amely szerint az eszményi vezérigazgató külső és belső személy, ugyanakkor a tettek embere. Grove megértette, hogy ezeknek a tulajdonságoknak nem kell mindenképpen egyetlen emberben testet ölteniük, hanem meglehetnek egy vezetői csapatban is. Grove szerint ez volt a helyzet az Intelnél, és ki is másolta ezt a fejezetet a könyvből Noyce és Moore számára. Noyce volt a külső ember, Moore a belső, Grove pedig a tettek embere. Arthur Rock, aki összeszedte a trió indulótőkéjét, és egy ideig az igazgatótanács elnöke volt, jól tudta, milyen előnyökkel jár az egymást kiegészítő tagokból álló vezetői csapat. Egy további hozzájárulást is tett: nagyon fontos volt, hogy a triumvirátus tagjai épp abban a sorrendben lettek vezérigazgatók, ahogyan követték egymást. Rock így jellemezte Noyce-ot: „Látnok, aki tudja, hogyan lelkesítse az embereit, és hogyan adja el a céget másoknak, amikor szárnyalni kezd.” Miután ez megtörtént, az Intelnek olyan

vezetőre volt szüksége, aki képes a vállalatot úttörő szerephez juttatni minden újabb technológiai hullámban, és „Gordon pontosan az a zseniális tudós volt, aki tudta, merre kell irányítani a technológiát”. Később pedig, amikor már több tucat másik céggel kellett versenyezni, „kemény, célratörő menedzserre volt szükség, aki az üzleti célok elérésére koncentrál”. Ez volt Grove. Az Intel-kultúra, amely idővel átitatta az egész Szilícium-völgy kultúráját, mindhármuk teremtménye volt. Ahogy számítani lehetett rá egy olyan gyülekezetben, ahol Noyce a lelkipásztor, ez a kultúra mentes volt a hierarchia csapdáitól. Nem voltak fenntartott parkolóhelyek. Mindenki hasonló fülkékben dolgozott, Noyce- ot és Moore-t is beleértve. Michael Malone így írta le az Intelt, miután interjút készített ott: „Nem találtam meg Noyce-ot. Egy titkárnőnek kellett kijönnie, hogy az asztalához vezessen, amely szinte megkülönböztethetetlen volt a többitől ebben a hatalmas fülkevárosban.” Amikor az első alkalmazottak egyike látni szerette volna a cég szervezeti ábráját, Noyce fogott egy lapot, rajzolt egy ikszet a közepébe, köré több másik ikszet, és a középsőből vonalat húzott mindegyikhez. Az alkalmazott volt a középpontban, a többi iksz pedig olyan embereket jelölt, akikkel dolga lesz. Noyce megfigyelte, hogy a keleti parti cégeknél az irodai alkalmazottak és a titkárnők kis fémasztalokon dolgoztak, míg a felső vezetők drága mahagóni asztalokat kaptak. Elhatározta, hogy ő egy kis, szürke alumíniumasztalnál fog ülni, miközben még az újonnan felvett munkatársak is nagyobbacska faasztalt kapnak. Horpadt és összevissza karcolt asztala a terem közepén helyezkedett el, ahol mindenki jól láthatta. Így akadályozta meg, hogy bárki is hatalmi szimbólumokat követelhessen magának. „Senkinek nem voltak előjogai -

emlékezett vissza Ann Bowers, aki személyzeti igazgatóként dolgozott ott, és később hozzáment Noyce-hoz. - Olyan céges kultúrát teremtettünk meg, amely merőben különbözött minden korábbitól: az érdem kultúráját.” (Miután Noyce feleségül vette, távoznia kellett az Inteltől. Az akkoriban szárnyait próbálgató Apple Computerhez szegődött, ahol Steve Jobs első humánerőforrás- igazgatója lett, és megnyugtató anyai hatást gyakorolt Jobsra.) Ezenkívül az innováció kultúráját is megteremtették. Noyce-nak volt egy elmélete, amely még akkor fogalmazódott meg benne, amikor a Philco merev hierarchiájának börtönében szenvedett. Hite szerint minél nyitottabb és strukturálatlanabb egy munkahely, annál gyorsabban születnek, terjednek, finomodnak és válnak valóra az új ötletek. „Az a lényeg, hogy az embereknek ne kelljen betartaniuk semmiféle szolgálati utat — mondta Ted Hoff, az Intel egyik mérnöke. - Ha valakinek beszélnie kell valamelyik menedzserrel, akkor odamegy hozzá, és beszél vele.” Tom Wolfe pedig méltató cikkében így fogalmazott: „Noyce ráébredt, mennyire gyűlöli a keleti part vállalati világát az osztály- és státusrendszerével, bebetonozott ranglétrájával, amelynek tetején úgy trónolnak a vezérigazgatók és alelnökök, mintha valamiféle céges királyi udvar vagy arisztokrácia tagjai lennének.” A szolgálati út kiiktatásával Noyce a Fairchild Semiconductornál, majd később az Intelnél is hatalmat adott alkalmazottai kezébe, és rákényszerítette őket, hogy vállalkozó szellemben dolgozzanak. Grove nehezen viselte, ha a megbeszéléseken kipattant viták megoldatlanok maradtak, Noyce viszont inkább a beosztottakra hagyta a problémák megoldását ahelyett, hogy a felsőbb vezetők elé citálta volna őket, hogy azok mondják meg, mit kell tenni. Az ifjú mérnökök vállára felelősség került, és azon kapták magukat, hogy újítóként kell viselkedniük. Időnként

előfordult, hogy valamelyik alkalmazott elbátortalanodott egy-egy nagyobb akadály miatt. „Ilyenkor az illető kétségbeesetten rohant Noyce-hoz, és megkérdezte, mit tegyen — mesélte Wolfe. - Noyce pedig lehajtotta a fejét, rávetette csillogó tekintetét, végighallgatta és így szólt: »Nézze, az irányelv a következő: mérlegelnie kell A-t, mérlegelnie kell B-t és mérlegelnie kell C-t.« Majd a Gary Cooper- mosolyt megvillantva így folytatta: »De ha azt hiszi, hogy én fogom meghozni a döntést maga helyett, akkor téved. Hé, a maga bőréről van szó!«” Az Intel szervezeti egységeinek ahelyett, hogy terveket kellett volna küldözgetniük a felső vezetés számára, az volt a dolguk, hogy önálló, fürge kis cégként tevékenykedjenek. Ha olyan döntésről volt szó, amely más részlegeket is érintett, például új marketingtervről vagy termékstratégiai váltásról, akkor sem passzolták át a határozathozatalt a főnököknek. Inkább rögtönzött értekezletet hívtak össze, és megbeszélték a dolgot, vagy legalábbis megpróbálkoztak vele. Noyce szerette az értekezleteket, és több helyiséget is fenntartottak arra az esetre, ha valakinek esetleg kedve támadt összehívni egyet. Ezeken a megbeszéléseken mindenkit egyenlőként kezeltek, és bárki kritizálhatta a felvetődő elképzeléseket. Noyce nem főnökként volt jelen, hanem inkább moderátorként, és igyekezett saját döntések felé terelni a jelenlévőket. „Az Intel nem nagyvállalat volt, hanem egy kongregáció” - vonta le a következtetést Wolfe. Intelligenciájának köszönhetően Noyce nagyszerű vezető volt, aki lelkesíteni tudta az embereit, ugyanakkor nem volt nagyszerű menedzser. „Bob úgy vélte, elég, ha sugalljuk az embereknek, mi a helyes lépés, mert elég okosak ahhoz, hogy felfogják és megtegyék — mondta Moore. — A továbbiak miatt pedig nem kell aggódni.” Moore elismerte, hogy ő maga sem volt sokkal jobb: „Sohasem akaródzott

igazán a tekintélyemet latba vetni, sem pedig főnököt játszani, szóval túlságosan is hasonlítottunk egymásra.” Ilyen menedzsmentstílus mellett szükség volt valakire, aki képes fegyelmet tartani. Még az Intelnél töltött első időszakban, jóval az előtt, hogy rá került volna a vezérigazgatóság sora, Grove segített néhány cégvezetési módszer bevezetésében. Olyan munkahelyet teremtett, ahol az embereket felelősségre vonták, ha hanyagul dolgoztak. A kudarcnak következményei voltak. „Andy a saját anyját is kirúgná, ha útban lenne” - mondta az egyik mérnök. Egy kollégája úgy gondolta, erre szükség is van egy olyan szervezetnél, amelynek Noyce áll az élén. „Bobnak tényleg jó fejnek kell lennie. Neki nagyon fontos, hogy szeressék. Kell tehát valaki, aki seggbe rúgja az embereket, és szitkozódik. És Andy történetesen nagyon jó ebben.” Grove úgy falta a menedzsmentirodalmat, mintha az elektronika tudományát tanulta volna. Később olyan bestsellereket írt, mint a Csak a paranoidok maradnak fenn (Only the Paranoid Survive) és a Csúcsteljesítményű vezetés (High Output Management). Nem próbált hierarchikus irányítási rendszert ráerőltetni a Noyce által felépített szerkezetre. Ehelyett igyekezett meghonosítani a hatékonyság, a koncentráltság és a részletek szem előtt tartásának kultúráját, vagyis csupa olyan tulajdonságot helyezett előtérbe, amelyek Noyce nyugodt, konfliktuskerülő stílusa mellett maguktól nem alakultak volna ki. Értekezletei rövidek és eredményesek voltak, nem olyanok, mint Noyce megbeszélései, amelyeken a beosztottak általában igyekeztek olyan sokáig időzni, ameddig csak lehetett, mert tudták, hogy valószínűleg úgyis azzal ért majd egyet, aki utoljára szólal fel.

Grove-ot az mentette meg attól, hogy zsarnoknak bélyegezzék, hogy lelkesedése miatt nehéz volt nem szeretni. Amikor mosolygott, csak úgy ragyogott a szeme. Volt valami manószerű karizmája. Magyar akcentusával és féloldalas vigyorával messze a legszínesebb mérnökegyéniségnek számított az egész völgyben. Ő sem tudott ellenállni az 1970-es évek elején hódító, kétes értékű divatnak, és a népszerű tévés show-műsorba, a „Saturday Night Live-ba” illő bevándorló geek modorában megpróbált menő lenni. Hosszú oldalszakállat és lelógó bajuszt növesztett, ingét kigombolva hordta, szőrös mellkasán aranyláncok himbálóztak. Ám mindezek a külsőségek sem tudták leplezni, hogy vérbeli mérnök, méghozzá olyan, aki úttörő munkát végzett a fém-oxid félvezető tranzisztor megalkotása terén, amely később a modern mikrochip alapjává vált. Grove folytatta Noyce módszerét, az egyenlősdit - egész pályafutása során egy fülkében dolgozott mindenki szeme láttára, és imádta -, de kiegészítette egy általa „konstruktív konfrontációnak” nevezett elemmel. Soha nem játszotta meg magát, de ébersége egy pillanatra sem lankadt. Noyce finom kedvességével ellentétben a nyers modorú Grove nem tűrte a mellébeszélést. Később Steve Jobs is hasonló hozzáállást tanúsított: kíméletlen őszinteség, céltudatosság és kiválóságra törekvés jellemezte. „Andy gondoskodott róla, hogy minden vonat pontosan közlekedjen - emlékezett Ann Bowers. - Igazi feladatközpontú személyiség volt. Nagyon határozott véleménye volt arról, kinek mit kell és mit nem szabad tennie, és ezt nagyon egyértelműen meg is mondta.” Különbözőségük ellenére egyvalami mégis közös volt Noyce-ban, Moore-ban és Grove-ban: mindhárman megingathatatlanul törekedtek arra, hogy az Intelnél virágozzék az innováció, a kísérletezés és a vállalkozó