Walter Isaacson - Innovátorok

A SZEMÉLYI SZÁMÍTÓGÉP AHOGY GONDOLKOZHATNÁNK A személyi számítógép ötletét - vagyis egy olyan gépét, amelyet az átlagember is megvásárolhat és hazavihet - 1945-ben vetette fel Vannevar Bush. Miután az MIT-n megépítette nagy analóg számítógépét, és segített a katonai-ipari-tudományos együttműködés háromszögének megalkotásában, „As We May Think” (Ahogy gondolkozhatnánk) címmel írt egy esszét a The Atlantic magazin 1945. júliusi számába. (Ez az esszéje ugyanabban a hónapban jelent meg, mint amikor elküldte Truman elnöknek meghatározó fontosságú jelentését, a „Science, the Endless Frontiert”, amelyben a kormány, az ipar és az egyetemek közötti kutatási együttműködés létrehozását indítványozta.) Ebben felvetette a lehetőségét egy személyi gép létrehozásának, amelyet memexnek nevezett el, és alkalmas lett volna egy magánszemély dokumentumainak, képeinek és egyéb információinak tárolására. „Képzeljünk el egy egyéni használatra szánt eszközt, amely egyfajta gépesített magánirattárként és -könyvtárként működne... A memex olyan eszköz, amelyen egy magánszemély tárolhatja a könyveit, a zenefelvételeit és a levelezését, és amely gépesített, tehát gyorsan és rugalmasan használható. Olyan, mintha az illető memóriájának felnagyított, bizalmas kiterjesztése lenne.” A bizalmas szó nagyon fontos volt. Bush és követői ugyanis arra törekedtek, hogy az ember és a gép között közeli, személyes jellegű kapcsolat jöjjön létre. Bush úgy képzelte, hogy a készüléknek lenne egy „közvetlen beviteli” mechanizmusa, például egy billentyűzete, amelynek segítségével információt és jegyzeteket helyezhetnének el a memóriájában. Még a

hipertext linkeket, a fájlmegosztást és a különböző projektekben való együttműködés lehetőségeit is megjósolta. „Az enciklopédiák új formái fognak megjelenni, amelyeket készen, asszociációs ösvények hálójával ellátva kaphatunk, csak be kell dobnunk a memexbe, és az kibővíti nekünk” - írta, fél évszázaddal előre látva a Wikipédiát. Mint később kiderült, a számítógépek nem egészen úgy fejlődtek, ahogy Bush elképzelte - legalábbis eleinte. Ahelyett, hogy magánszemélyek személyes eszközeiként és memóriabankjaiként funkcionáltak volna, ormótlan ipari és katonai kolosszusok lettek, amelyeket a kutatók időosztással használhattak ugyan, az átlagember azonban hozzájuk sem érhetett. Az 1970-es évek elejére az olyan innovatív cégek, mint a DEC, már kisebb hűtőszekrény méretű miniszámítógépeket gyártottak, de nem hitték, hogy a magánszemélyek által birtokolt és működtetett asztali modellek is piacképesek lennének. „Nem látok semmi okot rá, hogy valaki saját számítógépet akarjon” - jelentette ki a DEC elnöke, Ken Olsen egy 1974. májusi értekezleten, amelyen a cég ügyviteli bizottsága éppen azt tárgyalta, megépítse-e a PDP-8 kisebb változatát magánszemélyek részére. Ennek eredményeként az 1970-es évek derekán kitörő személyiszámítógép-forradalom élére garázsokban barkácsoló vállalkozók álltak, akik olyan neveket adtak cégeiknek, mint Altair és Apple. A KULTURÁLIS KEVEREDÉS A személyi számítógép megalkotását több technológiai előrelépés tette lehetővé. A legfontosabb ezek közül a mikroprocesszor volt, vagyis egy apró chipbe mart áramkör, amely a számítógép központi feldolgozóegységének minden funkcióját magában foglalta. Ám a társadalmi erők is fontos szerepet játszanak az innováció előremozdításában és alakításában, így az magán viseli annak a kulturális

környezetnek a lenyomatát, amelyben megszületett. Ritkán volt példa olyan erőteljes kulturális keveredésre, mint amilyen a San Franciscó -i Bay Area régióban jött létre az 1960-as évek elején, és amely miatt megérett az idő a házi készítésű számítógépek megjelenésére. Milyen csoportok alkották ezt a kulturális elegyet? Az ingzsebükben az elengedhetetlen golyóstollal mászkáló mérnökökkel kezdődött, akik a Westinghouse-hoz és a Lockheedhez hasonló katonai beszállító cégek elszaporodásával vándoroltak be a környékre. Ezt követte a vállalkozói startup kultúra, benne például az Intel és az Atari, amely támogatta a kreativitást, és megvetette a fölösleges bürokráciát. Az MIT-ről nyugatra költöző hackerek magukkal hozták az aktív számítógép iránti igényüket, amelyeket megérinthetnek és amelyekkel játszhatnak Ott volt még a kommunikációs eszközök hardverével foglalkozó wireheadek, a telefonos hálózatok meghackelésében járatos phreakek és a vagány amatőr barkácsolók szubkultúrája: ők azt élvezték, ha betörtek a Bell Systems telefonhálózatába vagy a nagy cégek időosztásos számítógépeibe. Végül a San Franciscóból és a Berkeley-ről kirajzott idealisták és közösségszervezők következtek, akik - a futurista Liza Loop szavaival élve - keresték a módját annak, „hogyan állíthatnák a technológiai fejlődést progresszív célok szolgálatába, így győzedelmeskedve a bürokratikus gondolkodásmód felett”. A palettát tovább színezte három ellenkultúra-vonulat is. Ott voltak a Bay Area beatnemzedékéből kinőtt hippik, akik szeretetteljes lázadásukat pszichedelikus drogokkal és rockzenével táplálták. Ott voltak az Új Baloldal aktivistái, akik elindították a szólásszabadság mozgalmát a Berkeley-n, és a háborúellenes tüntetéseket a világ számos egyetemi campusán. Mindkettővel szorosan összefonódva pedig megjelent a Whole Earth (Teljes Világ) kommunamozgalom,

amelynek képviselői a munkaeszközeik feletti ellenőrzésben és az erőforrások megosztásában hittek, valamint abban, hogy ellen kell állni a hatalmi elit által rájuk kényszerített konformitásnak és mindenféle centralizált hatalomnak. Bármennyire különböztek is egymástól ezek a csoportok, üzeneteik gyakran egybecsengtek, és sok közös értékkel is rendelkeztek. A „csináld magad” típusú kreativitást hirdették, kölyökként Heathkit- rádiót barkácsoltak, az egyetemen a Whole Earth Catalogot olvasták, és arról álmodoztak, hogy egy napon csatlakoznak egy kommunához. Vérükben volt a Tocqueville által annyira félreértett, nagyon is amerikai meggyőződés, mely szerint a dacos individualizmus és a szervezetek létrehozásának vágya igenis összeférnek, sőt kiegészítik egymást, különösen ha arról van szó, hogy közös erővel kell létrehozni dolgokat. Az amerikai teremtő kultúra a közösségi építkezések ideje óta inkább a „csináljuk együtt”, mintsem a „csináld magad” jegyében működött. Ráadásul az 1960- as évek végén a Bay Area-beli csoportok közös vonása volt a hatalmi elittel való szembenállás és az a vágy, hogy hozzájussanak az információhoz. Úgy vélték, a technológiának nyitottnak, barátságosnak és emberközelinek kell lennie, nem pedig rejtélyesnek, ijesztőnek és orwellinek. Ahogy Lee Felsenstein fogalmazott: „Azért akartunk személyi számítógépeket, hogy lerázhassuk magunkról az intézményes korlátokat, legyen szó akár a kormányról, akár a nagyvállalatokról.” Ken Kesey e kulturális paletta hippi irányvonalának múzsája volt. Miután végzett az Oregoni Egyetemen, 1958-ban a Bay Areába ment, és részt vett a Stanford kreatívírás-programjában. Közben éjszakai műszakot vállalt egy elme-gyógyintézetben, és kísérleti alanynak jelentkezett a CIA által finanszírozott, MKUltra projekt fedőnevű kísérletsorozathoz, amely az LSD pszichedelikus hatásait

vizsgálta. Kesey megkedvelte a drogot, nem is kevéssé. A kreatív írás, a fizetett drogozás és az elmegyógyintézeti munka gyúlékony elegye vezetett első regénye, a Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo's Nest) megírásához. Miközben mások elektronikai cégeket alapítottak Stanford környékén, Kesey a könyvéből származó bevételre és némi drogra alapozva, amit a CIA-kísérlet során sikerült meglovasítania, kommunát alapított a hippik előfutárának tekinthető Merry Pranksters (Vidám Kópék) csoportosulás számára. 1964-ben csapatával az egész országot átszelő pszichedelikus Odüsszeiára indult egy Furthurnek keresztelt, fluoreszkáló színekre festett, régi International Harvester iskolabusz fedélzetén. (Később a helyesírási hibát kijavították, így Further („tovább”) lett.) Visszatérését követően Kesey ún. savpróbákat rendezett a házában - a partik nem véletlenül viselték az LSD szleng nevét -, 1965 végén pedig, mivel nemcsak hippi volt, hanem vállalkozó is, úgy döntött, a nyilvánosság elé lép velük. Az egyik első ilyen eseményre decemberben került sor a San José-i Big Ng’s zenés klubban. Kesey felfogadta egyik kedvenc bárzenekarát, amelyet Jerry Garda vezetett, és amely éppen akkor változtatta meg a nevét The War- locksról The Grateful Deadre. Megszületett a flower power (virághatalom) mozgalom. Ezzel párhuzamosan bontakozott ki a fentivel rokon jelenség, a békemozgalom, amely osztozott a lázadó szellemiségben. A hippi és a háborúellenes érzelmek egybeolvadása a korszakra jellemző emlékezetes külsőségekben nyilvánult meg, amelyek visszatekintve talán mókásnak tűnnek, ám akkoriban mély meggyőződést fejeztek ki, mint a „Szeretkezz, ne háborúzz!” szlogent

hirdető pszichedelikus plakátok vagy a batikolt, békejelvényes pólók. A hippi és a háborúellenes mozgalom egyaránt gyanakodva tekintett a számítógépre, legalábbis eleinte. Az ormótlan nagyszámítógépek surrogó mágnesszalag-tekercseikkel és viliódzó fényeikkel személytelennek tűntek, az amerikai nagyvállalatok, a Pentagon és a hatalmi rendszer eszközeinek. Lewis Mumford szociológus A gép mítosza (The Myth of the Machine) című művében arra figyelmeztetett, hogy a számítógép elterjedésével „az ember passzív, céltalan, gépektől függő állattá válhat”. A béketüntetéseken és a hippikommunákban, a Berkeley-i Sproul Plazától a San Franciscó-i Haight-Ashburyig, a lyukkártyákra nyomtatott figyelmeztetés - „Tilos összehajtani, összetekerni vagy megrongálni!” - ironikus jelszóvá vált. Az 1970-es évek elejére azonban, amikor a személyi számítógépek megalkotása tényleg lehetségessé vált, a hozzájuk való viszony is megváltozott. „A számítógép a bürokratikus irányítás elutasított eszközéből az önkifejezés és a személyes szabadság jelképe lett” - írta John Markoff a korszak történetét bemutató, What the Dormouse Said (Amit a mormota mondott) című könyvében. (Utalás a Jefferson Airplane „White Rabbit” című dalának egyik sorára, amely pedig utalás Lewis Carroll Alice Csodaországban című művére.) Charles Reich, a Yale professzora The Greening of America (Amerika kizöldülése) című könyvében, amely az új korszak kiáltványa lett, elítélte a régi vállalati és társadalmi hierarchiát, és új struktúrák létrehozását sürgette, amelyek ösztönzik az együttműködést, és bővítik a személyes mozgásteret. Reich úgy vélte: ahelyett, hogy a régi hatalmi szerkezet eszközeiként elítéljük a számítógépeket, vegyük észre, hogy segítségünkre lehetnek a társadalmi tudatosság előmozdításában, ha személyesebbé tesszük őket. „A megépített gépet most emberi célok szolgálatába

állíthatjuk, hogy az ember ismét kreatív erővel bírjon, képes legyen megújítani és kitalálni a saját életét.” Egyfajta technokrata törzsi szerveződés ütötte fel a fejét. A Norbert Wienerhez, Buckminster Fullerhez és Marshall McLuhanhez hasonló tech-guruk írásai kötelező olvasmányok lettek a kommunákban és az egyetemi kollégiumokban. Az 1980-as évekre Timothy Leary, az LSD prófétája módosította híres „Kapcsolódj be, hangolódj rá, szakadj ki!” (Turn on, tune in, drop out) mantráját, és helyette azt hirdette: „Kapcsolj be, indíts, csatlakozz!” (Turn on, boot up, jack in). 1967-ben Richard Brautigan volt a Caltech házi költője, és abban az évben versben is megörökítette ezt az új szellemiséget. „All Watched Over by Machines of Loving Grace” (Mindnyájunkra felügyelnek a szeretet bájtermő gépei) című költeménye így kezdődött: Szeretek egy kibernetikus rétről álmodni (és minél előbb, annáljobb!) ahol emlősök és komputerek kölcsönösen programozott harmóniában élnek mint az eget verdeső tiszta víz. STEWART BRAND Az az ember, aki leginkább megtestesítette és a legélénkebben ösztönözte a techie-k és a hippik kapcsolatát, Stewart Brand volt, egy hórihorgas, széles mosolyú, lelkes

fickó. Nyakigláb figurája az évtizedek során számos vidám kulturális mozgalom kapcsán felbukkant. „Az ellenkultúra központi hatalom iránti megvetése képezte az egész személyiszámítógép- forradalom filozófiai alapját” - írta 1995-ös, „We Owe It All to the Hippies” (Az egészet a hippiknek köszönhetjük) című esszéjében a Time magazinban. A modern kiberforradalom a hippik közös tulajdonra és szabadságra épülő nézeteiben gyökerezett... Generációnk nagy része megvetéssel tekintett a számítógépre mint a központosított irányítás megtestesítőjére. Egy kicsiny csapat azonban - akiket később hackereknek neveztek - elfogadta a számítógépet, és hozzáfogott, hogy a felszabadítás eszközévé tegye. És ez bizonyult a legdicsőségesebb útnak a jövő felé... az ifjú programozók céltudatosan elvezették a társadalmat a központosított nagyszámítógépektől. Brand 1938-ban született az Illinois állambeli Rockfordban. Apja egy reklámügynökség résztulajdonosa és - mint a digitális világ vállalkozói közül oly sokan - amatőr rádiós volt. Miután Brand biológusdiplomát szerzett a Stanfordon, ahová a hadsereg tartalékostiszt-képző programja keretében került be, két évet szolgált gyalogsági tisztként. Ennek során ejtőernyős kiképzést kapott, és katonai fényképészként is tevékenykedett. Ezután vidám élet következett különböző kommunákban, abban az izgalmas kulturális térben, ahol az előadó-művészet és a technológia találkozott. Brand a technológia és a kreativitás határmezsgyéjén élt, így nem túl meglepő módon az LSD-vel elsőként kísérletezők közé tartozott. Miután 1962-ben a Stanford környékén, klinikainak nem nevezhető körülmények között kipróbálta a kábítószert, Kesey és a Merry Pranksters gyűléseinek rendszeres vendége lett. Emellett fényképészként, technikusként és az USCO multimédiás

művészeti kollektíva producereként is tevékenykedett, amely rendezvényei során pszichedelikus rockzenét, technológiai varázslatokat, stroboszkópokat, vetített képeket vonultatott fel, és performanszaiba a közönséget is bevonta. Időnként olyan előadókat is meghívtak, mint Marshall McLuhan, Dick Alpert és más new age próféták. A csoport egyik promóciós anyaga szerint „a miszticizmus és a technológia kultuszának egyesítésével teremtették meg az introspekció és a kommunikáció alapját”. Ez a hangzatos mondat megfelelő hitvallásnak bizonyult a techno- spiritualisták számára. A technológia az önkifejezés olyan eszközévé vált, amely képes volt kitágítani a kreativitás határait, és a lázadó szellemet képviselte, akárcsak a drogok és a rockzene. Brand számára egyre üresebben csengett az Új Baloldal politikai aktivistái szájából az 1960-as évek tiltakozó szlogenje, a „Hatalmat a népnek!”, a számítógépek azonban az egyéni felhatalmazás valódi lehetőségét kínálták. „A néphatalom romantikus hazugság volt - mondta később. - A számítógépek sokkal többet tettek a társadalom megváltoztatásáért, mint a politika.” Ellátogatott a Stanford Artificial Intelligence Labbe (Mesterséges Intelligencia Laboratóriuma), és 1972-ben cikket írt róla a Rolling Stone magazinnak, amelyben így jellemezte: „A legnyüzsgőbb hely, amit a Merry Pranksters savpróbái óta láttam.” Megérezte, hogy az ellen- és kiberkultúra ezen elegye a digitális forradalom legbiztosabb receptje. „Az őrültek, akik előreviszik a számítástechnikát”, kiragadják a hatalmat „a gazdag és nagy hatalmú intézmények kezéből - írta. - Akár készen állunk rá, akár nem, a számítógépek eljönnek az emberekhez. Ez pedig jó hír, talán a legjobb a pszichedelikus drogok óta.” Ez az utópista vízió, tette hozzá, „egybecseng a tudományterület atyjai, Norbert Wiener, J. C. R. Licklider, Neumann János és Vannevar Bush romantikus álmaival”.

Ezek a tapasztalatok arra sarkallták Brandet, hogy az 1960-as évek egyik legjelentősebb ellenkulturális eseményének, a San Franciscó - i Longshoreman’s Hallban tartott 1966-os Trips Fesztiválnak az impresszáriója és technikusa legyen. A decemberben hetente megtartott savpróbák mámora után Brand indítványozta Kesey-nek, hogy rendezzenek egy igazi nagyszabású bulit, amely három napig tart. A tivornya Brand saját zenekara, az America Needs Indians fellépésével kezdődött, amely high-tech fényshowjával, vetítéseivel, zenéjével és őslakos táncosaival minden érzékszervet igénybe vett. A következő műsorszámot a program így jellemezte: „Megvilágosodás, hangvetítés, a végtelen robbanás, a csodák konszenzusa, folyadékvetítés és dzsesszegerek.” És ez még csak a nyitóest volt. A második estét maga Kesey vezette fel, akit néhány nappal korábban kábítószer-birtoklásért letartóztattak Brand North Beach-i házának tetején, ám óvadék ellenében szabadlábra helyezték, és most egy emelvényről vezényelte a műsort. Fellépett - pszichedelikus szimfóniájával - a Merry Pranksters, a Big Brother and the Holding Company, a Grateful Dead, valamint a Pokol Angyalai motoros banda tagjai. Tom Wolfe író megpróbálta megragadni az esemény „technodelikus” lényegét az új újságírás egyik alapművében, a Savpróbában (The Electric Kool-Aid Acid Test): Fények meg filmek söprik át a termet; öt filmprojektor megy, és még Isten tudja, hány világítószerkezet, interferometrika, és a falakat borító intergalaktikus sci-fi tengerek, hangfalak szegélyezik végig a termet egészen körben, mintha csillárok lángolnának, robbanó strobik, UV-lámpák alatt neonfényes Day-Glo objektumok, és neonfesték a közönség szórakozására, minden bejáratnál közlekedési lámpák villognak, pirosan, sárgán, meg a

széleken egy falkányi fura tornadresszes lány ugrál, és jelzősípokat fuj. A záróest még őrültebben hódolt a technológiának. „Mivel minden show közös eleme az elektromosság, az eseményt élőben programozzák egy flippergép jelei - lelkendezett a műsorfüzet szövege. - A közönséget arra biztatjuk, hogy öltsön eksztázisba ejtő ruhát, és hozza magával saját elektromos kütyüit (dugaljakat biztosítunk)!” Valóban, a Trips Fesztivál drog-rock-technológia elegye - LSD és dugaljak! - egy kissé disszonánsán hatott. Lényegét tekintve azonban a maga töménységével remekül illusztrálta a személyi számítógép korát formáló fúziós erőt: a technológia, az ellenkultúra, a vállalkozás, a kütyük, a zene, a művészet és a műszaki tudás elegyét. Ezek a hozzávalók Stewart Brandtől Steve Jobsig a Bay Area újítóinak olyan generációját termelték ki, akik a Szilícium- völgyben és Haight-Ashburyben egyaránt otthonosan mozogtak. „A Trips Fesztivál jelentette Steve Brand színrelépését ellenkulturális vállalkozóként - ám tökéletesen technokrata keretek között” - fogalmazott Fred Turner kultúrtörténész.Egy hónappal a Trips Fesztivál után, 1966 februárjában Brand a San Franciscó-i North Beachen lévő házának kavicsos tetején ücsörgött, és 100 mikrogramm LSD hatását élvezte. Miközben az eget bámulta, azon tűnődött, amit Buckminster Fuller mondott: azért gondoljuk, hogy a Föld lapos és a végtelenbe nyúlik, s nem kicsi és gömbölyű, mert még sohasem láttuk a világűrből. A drog hatására megpróbálta felfogni a világ kicsinységét, és annak fontosságát, hogy ezt más emberek is átérezzék. „Egyszerűen közzé kellett tennem ezt az alapvető fogódzót a világ problémáinak megértéséhez - emlékezett vissza. - Egy fénykép elég lett volna; egy színes kép a Földről az űrből nézve. Így mindenki láthatta volna a bolygónkat a maga teljes kicsinységében, amint sodródik az űrben, és

attól kezdve mindenki egészen másképpen tekintett volna mindenre.” Meg volt győződve róla, hogy ezzel előmozdítaná a nagyívű gondolkodást, a Föld minden lakója iránt érzett empátiát és az összekapcsoltság érzését. Brand eltökélte, hogy ráveszi a NASA-t, készítsen egy ilyen felvételt. A drog adta bölcsességtől vezérelve elhatározta, több száz jelvényt is készít, hogy az emberek e Twitter előtti korban terjeszthessék az igét. A jelvényeken az állt: „Miért nem láttunk még fényképet az egész Földről?” A terv egyszerű volt: „Készítettem egy fluoreszkáló reklámtáblát egy kis polccal az elején, fehér öltönyt, cipőt és kristályszívvel meg virággal díszített cilindert húztam, és megkezdtem szereplésemet Berkeley-ben, a Kaliforniai Egyetem Sather-kapujánál, ahol 25 centért árultam a kitűzőimet.” Az egyetem vezetése megtette neki azt a szívességet, hogy kihajította a campusról, ami egy cikket eredményezett a San Francisco Chronicle-ben, nagy nyilvánosságot biztosítva az egyszemélyes keresztes hadjáratnak. Brand az ország más egyetemeire is eljutott, még a Harvardon és az MIT-n is felbukkant. „Ez meg ki a fene?” - kérdezte az MIT egyik dékánja, amikor meglátta Brandet, aki jelvényárusítás közben rögtönzött előadást tartott. „A testvérem” - felelte Peter Brand, az MIT oktatója. 1967 novemberében a NASA beadta a derekát. Az ATS-3 műhold 34 ezer km-es magasságból készített egy felvételt a Földről, amely aztán borítóképként és címinspirációként szolgált Brand következő vállalkozásához, a Whole Earth Cataloghoz. Mint a neve is mutatja, a kiadvány egy katalógus volt (legalábbis formálisan), méghozzá olyan katalógus, amely ügyesen elmosta a kommercializmus és a kommunalizmus közötti határt. Az Access to Tools (Út az eszközökhöz) alcímet viselte, és egyesítette a „Vissza a termőföldhöz!” jellegű ellenkultúra érzékenységét a technológiai lehetőségek terjesztésének céljával. Brand a

következőket írta az első szám első oldalára: „Egy személyes, bensőséges hatalom világa van kialakulóban; az egyén hatalma, hogy kezébe vegye saját oktatását, megtalálja saját inspirációját, alakítsa saját környezetét, és kalandjait megossza mindenkivel, akit érdekelnek. A Whole Earth Catalog az e folyamatot elősegítő eszközöket keresi és terjeszti.” Ezután Buckminster Fuller verse következett, amely így kezdődött: „Istent látom minden megbízhatóan működő eszközben és szerkezetben.” Az első szám olyan témákat tárgyalt, mint Norbert Wiener könyve, a Cybernetics (Kibernetika), a HP programozható számológépe, de szó esett szarvasbőr kabátokról és gyöngyökről is. A mögöttes alapelv az volt, hogy a Föld szeretete és a technológia szeretete igenis létezhet együtt; a hippiknek szövetkezniük kellene a mérnökökkel; és a jövőnek olyan fesztiválnak kell lennie, ahol mindenkinek biztosítják a dugaljakat. Brand hozzáállása nem volt újbalos. Még csak antimaterialista sem, hiszen lelkendezve írt a megvásárolható játékokról és eszközökről. Ugyanakkor mindenki másnál jobban összefoglalta a korszak fontos kulturális vonulatait, a drogozó hippiktől a mérnökökön át a kommunaalapító idealistákig, akik a technológia központosított irányításával szembeni ellenállás lehetőségeit keresték. „A Whole Earth Cataloggal Brand tulajdonképpen a személyi számítógép koncepciójának marketingjét végezte” - mondta barátja, Lee Felsenstein. DOUGLAS ENGELBART Röviddel a Whole Earth Catalog első számának megjelenése után Brand részt vett egy esemény megrendezésében,

amely sajátságos visszhangja volt az 1966-os Trips Fesztivál technokoreográfiájának. Az 1968 decemberében lebonyolított extravagáns esemény, a Mother of All Demos a személyi számítógép kultúrájának meghatározó mérföldköve lett, mint ahogyan a Trips Fesztivál is az volt a hippikultúra számára. Azért jöhetett létre, mert Brand természeténél fogva vonzódott az érdekes emberekhez, illetve mágnesként vonzotta őket. Ezúttal egy mérnök, Douglas Engelbart került közel hozzá, aki szenvedélyesen kutatta, milyen módon növelhetik a számítógépek az emberi intelligenciát. Engelbart apja villamosmérnök volt, egy kis üzletet vitt az Oregon állambeli Portlandben, és rádiók árusításával, valamint javításával foglalkozott. Nagyapja, aki vízerőművek duzzasztógátjait üzemeltette az északnyugati partvidéken, előszeretettel vitte el családtagjait az óriási üzemekbe, hogy megmutassa, hogyan működnek a turbinák és generátorok. Ilyen körülmények között természetes volt, hogy Engelbart szenvedélyesen rajongott az elektronika iránt. A középiskolában hallotta, hogy a haditengerészet egy titkos projekt keretében technikusokat képez ki egy új, rejtélyes szerkezet, a radar kezelésére, és kemény tanulásba kezdett, hogy bekerülhessen a programba, ami végül sikerült is neki. A nagy kijózanodásra haditengerészeti szolgálata alatt került sor. Feltették egy hajóra, amely a San Franciscó-i Bay Bridge tőszomszédságából készült kifutni, és miközben a legénység a parton lévőknek integetett, egyszer csak megszólaltak a hangszórók, és bejelentették, hogy a japánok letették a fegyvert, véget ért a II. világháború. „Mindannyian kiabálni kezdtünk - idézte fel Engelbart. - Forduljatok meg! Menjünk vissza és ünnepeljünk!” A hajó azonban csak haladt tovább, „egyenesen a ködbe és a tengeribetegségbe”, a Fülöp-szigeteki Leyte- öböl felé. A Leyte- szigeten Engelbart, valahányszor csak tehette, elbújt

a Vöröskereszt cölöpökön álló, szalmatetős kunyhójában berendezett könyvtárban. Itt olvasta Vannevar Bush „As We May Think” című cikkét, amelyet a Life magazin gazdag illusztrációkkal újraközölt, és teljesen lenyűgözte. Bush ebben a cikkben vizionálta a memex személyi információs rendszert.24 „Nagyon izgalmasnak találtam az egész koncepciót, hogy segítsünk az embereknek dolgozni és gondolkodni” - emlékezett vissza Engelbart. A haditengerészeti szolgálat leteltével mérnöki diplomát szerzett az Oregoni Állami Egyetemen, majd a NASA elődjénél, a szilícium- völgyi Ames Research Centerben helyezkedett el. A rendkívül félénk fiatalember beiratkozott egy középhaladó görög néptánccsoportba a Palo Altó-i közösségi központban, hogy feleséget találjon magának - és ez sikerült is neki. Az eljegyzését követő napon, miközben autóval a munkahelyére tartott, hirtelen szorongás fogta el, ami az egész életét megváltoztatta: „Mire beértem a munkahelyemre, rájöttem, hogy nincs több célom az életben.” A következő két hónapban szorgalmasan dolgozott azon, hogy érteimet adjon az életének. „Áttekintettem az összes »szent küldetést«, amelyhez csatlakozni lehetett, hogy rájöjjek, mivé képezhetném át magam.” Rá kellett döbbennie, hogy minden erőfeszítés, amely a világ megváltoztatását célozza, összetett dolog. Azok például, akik a malária ellen küzdöttek, előbb-utóbb beleütköztek a túlnépesedés problémájába. Akik az szegény vidékek élelmiszer-termelésének növelését tűzték ki maguk elé, szembesültek a talajerózió okozta gondokkal. Rájött, ha valaki sikert akar elérni valamilyen nagyra törő projektben, akkor elemeznie kell tetteinek minden lehetséges következményét, mérlegelnie kell a valószínűségeket, meg kell osztania az információkat, össze kell fognia az embereket és így tovább. „Aztán egy szép napon, bumm,

belém hasított, hogy a komplexitás az alapja mindennek — emlékezett vissza. - És akkor rájöttem: ha valamilyen módon lényegesen hozzá tudsz járulni az összetett és égető problémák kezeléséhez, az valóban univerzális segítség.” Egy ilyen vállalkozás nemcsak a világ egyik problémájára összpontosítana, hanem eszközt is adna az emberek kezébe, hogy bármilyen problémát megoldhassanak. Engelbart rájött: a legjobb módja annak, hogy segítsünk az embereknek a komplex dolgok kezelésében, ha a Bush által javasolt irányvonalat követjük. Amikor megpróbálta elképzelni, hogyan lehetne valós időben információt továbbítani egy grafikus képernyőn keresztül, kapóra jött radarkezelői kiképzése. „Egy órán belül el is képzeltem magam előtt, ahogy ülök egy szimbólumokkal teli nagy képernyő előtt, és mindegyiket használhatom a számítógép irányításához” - mesélte. Attól a naptól fogva küldetésének érezte, hogy megtalálja a módját, hogyan lehetne vizuálisan ábrázolni a gondolatokat, és hogyan kapcsolódhatnának össze másokkal az emberek az együttműködés érdekében - magyarán hogyan lehetne megvalósítani a hálózatba kapcsolt, grafikus kijelzővel ellátott, interaktív számítógépeket. Ez 1950-ben történt, öt évvel Bill Gates és Steve Jobs születése előtt. Még a legelső kereskedelmi jellegű számítógépek - például a UNIVAC - sem voltak hozzáférhetők a nagy nyilvánosság számára. Engelbart azonban magáévá tette Bush látomását, hogy egy napon mindenkinek lesz saját terminálja, amelynek segítségével kezelheti, tárolhatja és megoszthatja az információkat. Ez a nagy ívű elképzelés méltóképpen hangzatos névért kiáltott, és Engelbart ki is talált egyet: kiterjesztett intelligencia. Annak érdekében, hogy úttörő szerepet vállalhasson e

küldetésben, beiratkozott a Berkeley számítástechnika szakára, ahol 1955-ben szerzett doktori fokozatot. Engelbartot így jellemezte egy közeli barátja. „Amikor mosolyog, az arca kisfiúsan lelkes, ám egyszer csak elfogy az energiája, eltűnődik, halványkék szemében pedig szomorúság és magány tükröződik - mondta róla közeli barátja. - Amikor üdvözöl valakit, a hangja halk és szelíd, mintha nagy távolságból hallatszana.” Egy kissé nyersebben fogalmazva: Engelbart időnként azt a benyomást keltette, hogy egy másik bolygóról érkezett, ami megnehezítette a számára, hogy támogatót találjon a projektjéhez. 1957-ben végül felkérték, hogy dolgozzon a mágneses adattároló rendszereken a Stanford Kutatóközpontnál, egy független, nonprofit intézménynél, melyet az egyetem 1946-ban állított fel. Az SRI-nél az egyik legfelkapottabb téma a mesterséges intelligencia volt, különösen pedig az a törekvés, hogy az emberi agy ideghálózatait utánzó rendszert hozzanak létre. Engelbartot azonban nem izgatta a mesterséges intelligencia. Ő ugyanis egy pillanatra sem tévesztette szem elől küldetését, hogy a Bush memexéhez hasonló, az emberekkel szoros együttműködésre képes és az információ rendszerezésében segítséget nyújtó gépek létrehozásával kiterjessze az emberi intelligenciát. Ez a cél, mint később elmondta, a „zseniális találmány”, az emberi elme iránti tiszteletből született. Ahelyett, hogy igyekezett volna lemásolni azt egy géppel, Engelbart inkább arra összpontosított, „hogyan tudna a számítógép együttműködni a különféle képességekkel, amelyekkel már rendelkezünk”. Éveken át dolgozott az elképzelését leíró cikk újabb és újabb vázlatain, míg a terjedelme végül 45 ezer szóra, egy kisebb

könyv méretére hízott. Végül 1962 októberében, „Augmenting Human Intellect” (Az emberi értelem kiterjesztése) címmel, kiáltványként adta ki. Az elején elmagyarázta, hogy célja nem az emberi gondolkodás mesterséges intelligenciával történő helyettesítése. Úgy érvelt, hogy az emberi elme intuitív képességét kombinálni kell a gépek feldolgozó kapacitásával, hogy „olyan integrált teret hozzunk létre, amelyben a sejtések, a »próba szerencse«, a megfoghatatlan dolgok és az ember hatodik érzéke termékeny módon létezik együtt az erőteljes elképzelésekkel, a modern terminológiával és jelölésrendszerrel, a kifinomult módszerekkel és a nagy teljesítményű elektronikus segédeszközökkel”. Számos részletesen kidolgozott példát hozott arra, hogyan is működne ez az ember-számítógép szimbiózis: többek között megemlítette az építészt, aki számítógép segítségével tervez meg egy házat, és a szakembert, aki képekkel illusztrált jelentést állít össze vele. Miközben ezen dolgozott, Engelbart rajongói levelet küldött Vannevar Bushnak, és írásában is egy teljes fejezetet szentelt a memex gép leírásának. Tizenhét évvel azután, hogy Bush megírta az „As We May Thinket”, még mindig radikálisnak számított az a koncepció, hogy emberek és számítógépek valós időben működhetnek együtt olyan egyszerű felületeken keresztül, amelyeket grafikus mutatók és beviteli eszközök alkotnak. Engelbart hangsúlyozta, hogy az ő rendszere nem csak a matematika területén lenne használható: „Minden olyan felhasználó jelentős előnyhöz jutna, aki elvont fogalmakban gondolkodik (ez a szimbólumrendszer lehet az angol nyelv, piktogramok, a formális logika vagy a matematika).” Ada Lovelace-nek nagyon tetszett volna a dolog. Engelbart értekezése ugyanabban a hónapban jelent meg, amikor Lick-lider, aki két évvel korábban „Man-Computer

Symbiosis” című munkájában maga is körbejárta ezt a témát, átvette az ARPA információfeldolgozási technikákkal foglalkozó osztályának vezetését. Licklider új munkakörének része volt, hogy szövetségi pénzt juttasson ígéretes projekteknek. Engelbart is beállt a sorba. „Ott álltam az ajtóban az 1962-es jelentéssel és egy ajánlattal - idézte fel. - Közben pedig arra gondoltam: »Te jó ég, ha tényleg annyi mindent akar tenni, ahogy mondja, hogyan is utasíthatna vissza?«” Tényleg nem utasította el, így Engelbart is kapott ARPA- támogatást. Bob Taylor, aki akkoriban még mindig a NASA-nál dolgozott, szintén adott Engelbartnak némi pénzt. Így történt, hogy az SRI-n belül létrehozhatta saját kutatóközpontját, az Augmentation Research Centert. Ez ismét csak azt példázta, hogyan térül meg végül több százszorosan az elméleti jellegű kutatásra adott kormányzati támogatás a gyakorlati alkalmazáson keresztül. AZ EGÉR ÉS AZ NLS A Taylortól kapott NASA-támogatást elvileg egy konkrét, egyedülálló projektre kellett fordítani, ezért Engelbert úgy döntött, arra használja fel, hogy megtalálja az ember és a gép közötti interakció könnyű módját. „Találjunk ki valami képernyős kiválasztó eszközt!” - javasolta kollégájának, Bill Englishnek. Célja az volt, hogy minél egyszerűbben megoldható legyen, ha a felhasználó rá akar mutatni valamire, vagy ki akar választani valamit a képernyőn. A kutatók a monitoron látható kurzor mozgatásának több tucat lehetséges módjával kísérleteztek, köztük fényceruzával, joystickkai, a mai hanyatt-egérhez hasonló görgős eszközzel, érintőtáblával, íróvesszős táblával, sőt még egy olyan módszerrel is, ahol a felhasználó a térdével irányította volna a kurzort. Engelbart és English mindegyik lehetőséget megvizsgálta. „Megmértük, hogy az egyes módszerekkel mennyi időbe telik eljuttatni a kurzort a célhoz” - mesélte Engelbart. A fényceruza tűnt a

legegyszerűbbnek, ám ezt minden alkalommal fel kellett emelni, majd letenni, ami egy idő után bizony fárasztónak bizonyult. A berendezések előnyeit és hátrányait táblázatba foglalták, ami segített Engelbartnak olyan eszközöket elképzelni, amilyenekre addig senki sem gondolt. „Ahogy a periódusos táblázat szabályai korábban ismeretlen elemek felfedezéséhez vezettek, végül ez a táblázat is meghatározta egy még nem létező beviteli eszköz kívánatos jellemzőit” - magyarázta. 1961-ben egy alkalommal épp egy konferencián vett részt, ám elkalandoztak a gondolatai. Eszébe jutott egy mechanikus eszköz, amely középiskolásként lenyűgözte: a planiméter volt az, amely ki tudta számolni egy adott terület nagyságát úgy, hogy körbegörgették a kerületén. Két, egymásra merőleges síkban álló kerékkel működött, az egyik vízszintesen, a másik függőlegesen állt, hogy érzékelje, mekkora távolságon görgették mindkét irányban. „Elég volt erre a két kerékre gondolnom, és a többi már gyorsan és egyszerűen jött; úgyhogy fogtam magam, és készítettem egy vázlatot” - emlékezett vissza. A noteszébe lejegyezte, hogyan tud az eszköz ide- oda gurulni egy íróasztalon, miközben a két kerék a mozgás irányától függően magasabb vagy alacsonyabb feszültséget gerjeszt. Ezt a feszültséget aztán egy vezetéken át eljuttathatják a számítógép képernyőjéhez, ahol egy kurzor fel-le, illetve jobbra-balra mozgásában mutatkozik meg. Az eredmény, amely egyszerű és hatásos volt, a kiterjesztés ideájának és a „csináld magad!” kényszerének klasszikus gyakorlati megvalósítását jelentette. Az elme-kéz-szem koordináció emberi képességének felhasználásával (a robotok ebben nem igazán jók) természetes csatlakozást képezett a számítógéppel. Az ember és a gép tehát nem

egymástól függetlenül, hanem egymással összhangban cselekedett. Engelbart megmutatta vázlatát Bill Englishnek, aki mahagóniból kifaragta az első modellt. Amikor kipróbálták a fókuszcsoportban, az összes többi eszköznél jobb eredményt ért el. A vezeték eleinte elöl volt, de hamar rájöttek, hogy jobb, ha a hátsó részen vezetik ki, mintha farok lenne. Az eszközt egérnek nevezték el. A legtöbb zseni (Kepler, Newton, Einstein vagy Steve Jobs, hogy csak néhányat említsünk) ösztönösen ráérez az egyszerűségre. Engelbart nem érzett rá. Ő igyekezett minél több funkciót belegyömöszölni az általa tervezett rendszerekbe, s ennek megfelelően azt akarta, hogy az egérnek is sok gombja legyen, talán tíz is, ha lehet. Nagy csalódására azonban a tesztek arra az eredményre jutottak, hogy az egéren elhelyezhető gombok optimális száma három. Mint később kiderült, még ez is eggyel több volt a kelleténél, sőt ahogy az egyszerűségmániás Jobs később váltig állította, kettővel. A következő hat évben, 1968-ig Engelbart teljes körű kiegészítő rendszert tervezett, amelyet „oNLine Systemnek”, vagyis NLS-nek nevezett. Az egéren kívül a személyiszámítógép-forradalom több más újítása is idetartozott: a képernyőgrafika, a többablakos képernyő, a digitális kiadás, a blogszerű folyóiratok, a wikiszerű együttműködések, a dokumentummegosztás, az e-mail, az azonnali üzenetküldés, a hipertext linkek, a Skype-szerű videokonferencia és a dokumentumok formázása. Egyik szakmai pártfogoltja, Alan Kay, aki később továbbfejlesztette ezeket az ötleteket a Xerox PARC-nál, a következőt mondta Engelbartról: „Nem tudom, mihez kezd a Szilícium-völgy, ha elfogynak Doug ötletei.”

MOTHER OF ALL DEMOS Engelbarthoz közelebb állt a görög néptánc, mint a Trips Fesztivál, mégis megismerkedett Stewart Branddel, amikor ugyanabban a laboratóriumban kísérleteztek az LSD-vel. Brand vállalkozásainak, köztük a Whole Earth Catalognak a központja néhány háztömbnyire helyezkedett el Engelbart Augmentation Research Centerétől. Természetes volt hát, hogy 1968 decemberében együtt szervezték meg az oNLine System bemutatóját. Brand impresszáriói vénájának köszönhetően a bemutató, amely később Mother of All Demos néven vált ismertté, igazi multimédiás tobzódás lett, mint egy elektromos Kool-Aid savpróba, csak szilíciummal. (Tom Wolfe Savpróba című könyvének címadó írása. A Kool-Aid egy italporból készült limonádé, amelyet az egyik Vidám Kópék-összejövetelen telenyomtak LSD-vel, így született meg az „elektromos Kool-Aid savpróba”.) A rendezvény a hippi- és hackerkultúra tökéletes összeolvadása volt, és a digitális kor legelkápráztatóbb és legnagyobb hatású technológiai bemutatójaként a mai napig nem akadt párja, még az Apple-termékbemutatók között sem. Amúgy is viharos év volt ez. Az 1968-as Tét-offenzíva a vietnami háború ellen fordította Amerikát, meggyilkolták Robert Kennedyt és Martin Luther Kinget, Lyndon Johnson pedig bejelentette, hogy nem kívánja újrajelöltetni magát. Béketüntetések bénították meg a legfontosabb egyetemeket és zavarták meg a chicagói Demokrata Nemzeti Konvenciót. A Szovjetunió eltiporta a prágai tavaszt, Richard Nixont elnökké választották, az Apollo-8 pedig Hold körüli pályára állt. Ugyanebben az évben alapították meg az Intelt, és Stewart Brand is ekkor adta ki az első Whole Earth Catalogot.

Doug Engelbart (1925-2013)

Engelbart első egere

Stewart Brand (középen) a Mother of All Demos előkészületeinél segédkezik Engelbart 90 perces bemutatójára december 9-én került sor, közel ezerfős, álló közönség előtt, egy San Franciscó-i számítástechnikai konferencián. A rövid ujjú fehér inget és vékony, sötét nyakkendőt viselő Engelbart a színpad jobb oldalán ült, egy fényes, Herman Miller-féle Action Office-konzol előtt. Számítógépes termináljának kijelzőjét egy mögötte felállított 6 m-es képernyőre vetítették ki. „Remélem, nem zavarja önöket ez a meglehetősen szokatlan díszlet!” - kezdte. Mikrofonnal ellátott fejhallgatót viselt, mint egy vadászpilóta, és a régi mozis híradók narrátorát utánzó, monoton hangon beszélt, melyet mintha egy számítógép generált volna. Howard Rheingold, a kiberkultúra guruja és krónikása később azt mondta, úgy nézett ki, mint „a komputerkozmosz Chuck Yeagere, amint

nyugodtan, lépésenként bemutatja az új rendszert, és halk, higgadt hangon jelentést tesz döbbent földi hallgatóságának\". (Charles „Chuck” Yeager (1923-) amerikai vadász- és tesztpilóta. 1947-ben ő lett az első ember, aki a hangsebességnél gyorsabban repült.) „Ha önöknek, akik szellemi munkát végeznek - zengte Engelbart -, lenne az irodájukban egy kijelzővel ellátott számítógép, amely egész nap a rendelkezésükre áll, és azonnal reagál minden utasításukra, mekkora értéknek tartanák?” Megígérte, hogy a bemutatni kívánt technológiák kombinációja „nagyon érdekes lesz”, majd alig hallhatóan hozzátette: „Szerintem.” A termináljára erősített kamerának köszönhetően folyamatosan láthatták az arcát egy kivetítőn, míg a feje fölött elhelyezett másik kamera a kezét mutatta a billentyűzeten és az egéren. Bill English, az egér készítője az előadóterem hátsó részében foglalt helyet, és hírstúdiós rendező módjára válogatta, keverte és párosította a kivetítőre kerülő képeket. Stewart Brand mintegy 50 km-rel arrébb tartózkodott, Engelbart Stanford melletti laboratóriumában, számítógépes képeket generált, és működtette a kamerákat. Két bérelt mikrohullámú és egy telefonvonal Engelbart minden billentyűleütését és egérklikkelését közvetítette a laboratóriumba, majd képeket és információkat küldött vissza az előadóterembe. A közönség hitetlenkedve bámulta, ahogy Engelbart távol lévő kollégáival együttműködve készített el egy dokumentumot; más szerkesztette, más készítette hozzá a grafikákat, más alakította az elrendezését, más készített hozzá térképet és más ágyazott be audio - és videoelemeket valós időben. Még hipertext linkeket is be tudtak építeni együtt. Vagyis, röviden szólva, Engelbart 1968-ban majdnem mindent

bemutatott, amire egy hálózatra kapcsolt személyi számítógép ma képes. A demó istenei vele voltak, és nagy meglepetésére semmilyen hiba nem lépett fel. A tömeg ovációval jutalmazta. Néhányan még a színpadot is megrohamozták, mintha Engelbart rocksztár lett volna - és bizonyos értelemben az is volt. Egy kicsit távolabb, a folyosó másik előadótermében Lee Earnest tartott párhuzamos előadást, aki John McCarthyval, az MIT- szökevénnyel közösen alapított egy, a mesterséges intelligencia kutatásával foglalkozó intézetet, a Stanford Artificial Intelligence Labot (Stanfordi Mesterséges Intelligencia Labor, SAIL). Mint ahogy John Markoff What the Dormouse Said című könyvében beszámolt róla, Earnest az előadás keretében levetített egy filmet egy robotról, amely úgy tett, mintha látna és hallana. A két bemutató jól példázta a mesterséges és a kiterjesztett intelligencia céljai közti különbséget. Az utóbbi küldetése eléggé megfoghatatlan volt, amikor Engelbart dolgozni kezdett rajta, ám amikor 1968 decemberében a rendezvényen minden elemét bemutatta - vagyis a személyi számítógépet, amellyel a felhasználó könnyedén interakcióba léphetett valós időben, és a hálózatot, amely lehetővé tette a közös kreativitást -, a robot rögtön elhalványult mellette. A San Franciso Chronicle másnap a „Fantastic World of Tomorrow’s Computer” (A holnap számítógépének fantasztikus világa) címmel tudósított a konferenciáról - és a cikk az Engelbart-féle oNLine Systemről szólt, nem a robotról. Brand az ellenkultúra és a kiberkultúra házasságának mintegy végső megpecsételéseként elvitte Kesey-t Engelbart laboratóriumába, hogy kipróbálhassa az oNLine Systemet. Kesey, aki akkor már híres volt Tom Wolfe Savpróbája révén, teljes körű bemutatót látott, hogyan lehet a rendszerrel szöveget kivágni, beilleszteni, visszakeresni, és hogyan lehet másokkal együttműködve létrehozni

könyveket és egyéb dokumentumokat. Kesey-t lenyűgözte, amit látott. „Ez a második legjobb dolog az LSD után”-jelentette ki. ALAN KAY Alan Kaynek jelentős erőfeszítésébe került, hogy eljusson az Engelbart-féle Mothers of All Demosra. Tüszős mandulagyulladása volt, 39 fokos lázzal, ennek ellenére felvonszolta magát egy gépre Utahban, ahol végzős diákként tanult. „Rázott a hideg, rosszul voltam és alig bírtam menni - emlékezett visz-sza -, de elhatároztam, hogy mindenképpen elmegyek.” Jól ismerte Engelbart elképzeléseit, és szimpatizált is velük, de a drámai bemutató így is harsonaszóként hatott rá. „Számomra Engelbart olyan volt, mint Mózes, amint éppen kettéválasztja a Vörös-tengert - fogalmazott Kay. - Elárulta, merre van az ígéret földje, amelyet meg kell találnunk, és azt is megmutatta, milyen tengereken és folyókon kell átkelnünk, hogy eljussunk oda.” Mózeshez hasonlóan Engelbart sem jutott el az ígéret földjére. Helyette Kay és egy fénymásológyártó cég kutatóközpontjának kedélyes kollektívája állt az élére annak a küldetésnek, amely végül eljuttatta Licklider és Engelbart ötleteit a személyi számítógépek paradicsomába. Kay Massachusetts állam középső részén született 1940-ben, és ott is nőtt fel. Gyerekként egyformán szerette a természettudományokat és a humán tárgyakat. Az apja fiziológus volt, aki műlábakat és műkarokat tervezett. A vele tett hosszú séták során szeretett bele Kay a természettudományokba. De ugyanolyan szenvedéllyel rajongott a zenéért is. Édesanyja festő és zenész volt, anyai nagyapja, Clifton Johnson pedig elismert illusztrátor és író,

aki a helyi templomban orgonáit. „Mivel az apám tudós volt, az anyám pedig művész, gyerekkoromban igen sok különféle hatás ért, és sok különböző kifejezésmódot ismertem meg. Nem tettem különbséget művészet és tudomány között, és ma sem teszek.” Tizenhét évesen részt vett egy zenei táborban, ahol gitározott és a dzsessz-zenekar tagja lett. Akárcsak a nagyapja, ő is szerette az orgonát, és később segített építeni egyet egy hangszerkészítő mesternek, aki spanyol barokk stílusban készítette egy evangélikus közösség számára. Éles eszű és olvasott diák volt, de gyakran került bajba az iskolában, főként engedetlensége miatt - ez sok technológiai újítóra jellemző. A kirúgás határán állt akkor is, amikor épp a „Quiz Kids” című országos rádiós vetélkedőben szerepelt. Kay beiratkozott a nyugat-virginiai Bethany College matematika és biológia szakára, ám az első év tavaszán „túl sok igazolatlan hiányzás” miatt kirúgták. Egy ideig Denverben lakott, ahol az egyik barátja a United Airlines számítógépes jegyfoglaló rendszerének karbantartását végezte. Kay meglepetten tapasztalta, hogy a számítógépek nem csökkentik, hanem inkább növelik az emberekre nehezedő munka mennyiségét. Amikor eljött a sorozás ideje, a légierőhöz jelentkezett. Egy készségfelmérő teszten kimagasló pontszámot szerzett, ennek köszönhetően számítógép-programozói tanfolyamra küldték. Az IBM 1401-en, az első, kis cégek számára piacra dobott számítógépen dolgozott. „Ez még abban az időben volt, amikor a programozás alacsony presztízsű munkának számított, és a legtöbb programozó nő volt - mondta. - Nagyon jó programozók voltak. A főnököm is nő volt.” Szolgálati ideje leteltével jelentkezett a Coloradói Egyetemre, ahol aztán kiélhette minden szenvedélyét:

biológiát, matematikát, zenét és színjátszást tanult, közben pedig a Légköri Kutatásokkal Foglalkozó Központ (National Center for Atmospheric Research) szuperszámítógépeit programozta. Egyetemi továbbképzésre átsodródott a Utahi Egyetemre, amiről később azt nyilatkozta: „A legnagyobb szerencse volt, ami valaha ért.” David Evans, a számítástechnika úttörője itt fejlesztette az egész ország legjobb grafikai programját. 1966 őszén, Kay megérkezésének napján Evans a kezébe nyomott egy paksamétát az íróasztalán tornyosuló halomból, és arra kérte, olvassa el. Az irat Ivan Sutherland MIT-s doktori disszertációja volt, aki akkoriban a Har-vardon tanított, de nem sokkal később Utahba költözött. A Claude Shannon informatikai teoretikus vezetésével írt szakdolgozat a következő címet viselte: „Sketchpad: A Man-Machine Graphical Communications System” (Sketchpad - Az ember és a gép közti grafikus kommunikáció rendszere). A Sketchpad a grafikus felhasználói felület úttörőjének számított, ikonokat és különböző grafikai elemeket jelenített meg a képernyőn, ahogy a mai programok is teszik. A grafika, amelyet a felhasználó fényceruzával tudott létrehozni és manipulálni, az ember és a számítógép együttműködésének fantasztikus új módszerét jelentette. „A Sketchpad-rendszer az ember és a számítógép gyors kommunikációját teszi lehetővé vonalak rajzolásával” - írta Sutherland. A felfedezés, hogy a művészet és a technológia összeházasításával tetszetős számítógépes felület hozható létre, igencsak egybecsengett Kay gyermeki lelkesedésével. Sutherland ötletei „megmutatták számára a mennyországba vezető utat”, és „leikébe égették” a barátságos személyi számítógépek építése iránti szenvedélyt. Kay 1967 elején találkozott először Engelbarttal, néhány hónappal azt követően, hogy Sutherland Sketchpad-ötletei

annyira fellelkesítették. Engelbart éppen az egyetemeket járta, és azokról az elképzeléseiről tartott előadásokat, amelyeket később a Mother of All Demos mutatott be. Ehhez mindenhová magával cipelt egy Bell & Howell projektort, hogy le tudja vetíteni az oNLine Systemről készített filmet. „Néha megállította a képet, vagy különböző sebességgel játszotta le előre-hátra - emlékezett vissza Kay. - Azt mondta: »Itt a kurzor. Figyeljék, mit művel!«” A számítógépes grafika és a természetes felhasználói felületek tervezése igencsak népszerű területnek számított, és Kay sok forrásból meríthetett ötleteket. Egyszer meghallgatta az MIT-s Marvin Minsky egyik előadását a mesterséges intelligenciáról és arról, hogy az iskolában milyen borzalmas módon fojtják el az ifjú diákok kreativitását azzal, hogy nem tanítják meg nekik, miként birkózzanak meg az összetett problémákkal. „Elsöprő erejű vádbeszédet mondott a hagyományos oktatási módszerek ellen” - idézte fel Kay. Ezután találkozott Minsky kollégájával, Seymour Paperttel, a LOGO programozási nyelv megalkotójával. Ez a nyelv elég egyszerű volt ahhoz, hogy egy iskolás gyerek is használhassa. Számos szellemes megoldásainak egyikeként lehetővé tette, hogy a diákok egyszerű parancsok segítségével irányíthassanak egy robotteknőst az osztályteremben. Miután meghallgatta Papertet, Kay elkezdett vázlatokat készíteni arról, hogyan is kéne festenie egy gyermekbarát számítógépnek. Az Illinoisi Egyetem által szervezett egyik konferencián Kay látott egy vékony üvegből készült, neongázzal töltött, kezdetleges síkképernyős kijelzőt. A fejében ezt összekapcsolta az Engelbart oNLine Systemének bemutatóján látottakkal, majd gyors kalkulációt végzett Moore törvénye alapján, és arra a következtetésre jutott, hogy az ablakokkal, ikonokkal, hipertexttel és egérvezérelt kurzorral operáló grafikus kijelzők körülbelül egy évtizeden

belül beépíthetők lesznek a kisebb számítógépekbe. „Szinte megrémültem a dolog jelentőségétől - emlékezett, engedve drámai történetmesélésre való hajlamának. - Ugyanazt élhettem át, mint azok, akik annak idején Kopernikuszt olvasva egy új Földről pillantottak fel egy új égboltra.” Kay tisztán látta a jövőt, és alig várta, hogy felfedezhesse. „Több millió személyi gép és felhasználó lesz majd a világon, és nagy részük kívül esik majd a közvetlen intézményes irányításon” - jósolta. Ehhez kis személyi számítógépeket kell építeni grafikus kijelzőkkel, amelyeket egy gyerek is könnyedén használ, és elég olcsók ahhoz, hogy mindenki vehessen magának. „Ebből az egészből végül összeállt bennem egy kép arról, milyennek is kell lennie valójában egy személyi számítógépnek.” Doktori disszertációjában le is írta bizonyos tulajdonságait, legfőképpen az egyszerűséget („otthon, magunktól is meg kell tudnunk tanulni a használatát”) és a barátságos megjelenést („fontos, hogy szerethető legyen”). Úgy tervezett számítógépet, mintha nemcsak mérnök, de humanista is lett volna. Aldus Manutius, a 16. század elején Itáliában élt nyomdász munkásságából merített inspirációt, aki megértette, hogy a személyes könyveknek el kell férniük a nyeregtáskában, és elkezdte a ma elterjedt méretben nyomtatni őket. Kay is felismerte, hogy az ideális személyi számítógép nem lehet nagyobb egy rajzlapnál. „Ez után már könnyű volt kitalálni a következő lépést - emlékezett vissza. - Kartonpapírból készítettem egy modellt, hogy tudjam, hogyan nézne ki, és milyen lenne kézbe venni.” Kayt nagyon fellelkesítette mindaz, amivel Engelbart próbálkozott az Augmentation Research Centernél. Ám ahelyett, hogy ott vállalt volna munkát, a John McCarthy professzor vezette SAIL-hez szegődött. Nem volt jó választás. Mivel McCarthy a mesterséges intelligenciára

összpontosított az emberi intelligencia kiterjesztése helyett, kevéssé érdekelték a személyi számítógépek. Ő inkább a nagy, időosztó számítógépekben hitt. 1970-ben, röviddel az után, hogy Kay megérkezett a SAIL-hez, McCarthy publikált egy tudományos dolgozatot. Ebben leírta elképzeléseit az időosztásos rendszerekről, amelyek csekély saját teljesítménnyel és memóriával rendelkező terminálokat használnak. „A terminált a telefonvonalakon keresztül egy időosztó számítógéphez kell csatlakoztatni, amelynek viszont hozzáférése van az összes könyvet, magazint, újságot, katalógust és repülőgép- menetrendet tartalmazó adatállományhoz - írta. - A felhasználó így a terminál segítségével bármilyen információhoz hozzájuthat, vásárolhat és eladhat, kommunikálhat más személyekkel, cégekkel, és egyéb hasznos módokon dolgozhatja fel az információkat.” McCarthy előre látta, hogy mindez új információforrások elterjedéséhez vezet, amelyek a hagyományos médiumok versenytársaivá válnak, ám tévesen úgy hitte, hogy ezeket nem reklámokból, hanem a felhasználók befizetéseiből tartják majd fenn. „Mivel egy információs fájl számítógépen való tárolása, illetve nyilvánosan hozzáférhetővé tétele csekély költséggel jár, még egy középiskolás diák is versenybe szállhat a The New Yorkerrel, ha elég jól ír, és ha a szóbeszéd, illetve a kritikusok említései felhívják rá a figyelmet.” Előre látta a crowdsourcingra épülő tartalmat is: egy felhasználó „közölni tudja majd a rendszerrel, bevált-e a tavalyi hajhullás elleni módszer, és összefoglalót kaphat azok véleményéből, akik vették a fáradságot, és megírták a véleményüket az általa kipróbálásra kiszemelt kezelésről”. McCarthy eléggé optimistán gondolkozott a később indulatosabbnak bizonyuló blogszféráról: „A vitákat és véleménykülönbségeket a jelenleginél sokkal hatékonyabb

módon lehet majd elsimítani. Ha valami kifogásolhatót olvasok, megkérdezhetem a rendszert, hogy reagált-e már rá valaki. Ez, valamint az a lehetőség, hogy a szerző felülvizsgálhatja eredeti állítását, garantálja majd, hogy az olvasók a különböző álláspontok figyelembevételét követően gyorsabban juthatnak konszenzusra.” McCarthy elképzelése tényleg jövőbelátó volt, de egy fontos pontban eltért Kay víziójától és a ma ismert hálózati világtól: nem saját memóriával és adatfeldolgozó képességgel rendelkező személyi számítógépekre épült. McCarthy úgy gondolta, hogy az embereknek olcsó, buta termináljaik lesznek, amelyek nagy teljesítményű távoli számítógépekhez csatlakoznak. Hiába tűntek fel egymás után a személyi számítógépeket éltető hobbiklubok, McCarthy továbbra is az „otthoni terminálklub” tervét erőltette, amely szerint havi 75 dollárért egyszerű, Teletype-jellegű terminálokat adtak volna bérbe magánszemélyeknek, akik ezeken keresztül időosztásos rendszerben csatlakozhattak volna egy távoli nagyszámítógéphez. Kay elképzelése ezzel szemben az volt, hogy a saját memóriával és adatfeldolgozó képességgel bíró, kicsi és erős számítógépek válnak majd az egyéni kreativitás személyes eszközeivé. Lelki szemeivel látta, ahogy a gyerekek besétálnak az erdőbe, és egy fa alatt ücsörögve úgy használják a gépeiket, mintha csak krétával és rajztömbbel dolgoznának. Így aztán, miután két évig küszködött a SAIL időosztó apostolai között, 1971-ben elfogadta egy néhány kilométerrel odébb működő vállalati kutatóközpont ajánlatát, amely fiatal újítókat keresett - olyanokat, akik személyes, barátságos és egyéni használatra tervezett számítógépeket szeretnének építeni. McCarthy később elutasította ezeket a célokat mint „Xerox-

féle eretnekségeket”, mégis ezek kövezték ki az utat a személyi számítógépek előtt. A XEROX PARC A Xerox Corporation 1970-ben a Bell System nyomdokain járva felállított egy tisztán kutatással foglalkozó laboratóriumot. A kutatóközpont mintegy 4500 km-nyire a cég rochesteri központjától, a Stanford ipari parkjában kapott helyet, hogy ne akadályozza a vállalati bürokrácia gondolkodásmódja vagy a napi üzletmenet által támasztott követelmények. A Xerox Palo Altó-i kutatóközpontjának, a PARC-nak a frissen verbuvált vezetői között volt Bob Taylor, aki nem sokkal korábban hagyta ott az ARPA információfeldolgozási technikákkal foglalkozó osztályát, miután segédkezett az ARPANET létrehozásában. Az ARPA által finanszírozott kutatóközpontokban tett látogatásai és a legígéretesebb végzős hallgatóknak szervezett konferenciák révén remek érzéket fejlesztett ki magában a tehetségek felfedezéséhez. „Taylor a korszak számos vezető számítástechnikai kutatócsoportját pénzelte, és együttműködött velük - idézte fel Chuck Thacker, a Taylor által toborzott egyik újonc. - Ennek köszönhetően nem okozott neki gondot, hogy magához csábítsa a legmagasabb minőségű munkaerőt.” Taylornak volt még egy különleges vezetői képessége, amelyet az ARPA-kutatókkal és a végzős hallgatókkal való találkozások során finomítgatott. A „termékeny súrlódást” előidéző eljárás során egy csoport tagjai megkérdőjelezhették, sőt atomjaira szedhették egymás nézeteit, de aztán a másik oldalt kellett képviselniük. Taylor ilyen vitákat az általa „osztótalálkozóknak” hívott összejöveteleken rendezett (a név azt idézte, hogy a

blackjackben mindenki az osztót igyekszik legyőzni). Úgy zajlottak, hogy valakinek elő kellett vezetnie egy ötletet, miközben a többiek (általában) építő kritikákat fogalmaztak meg. Taylor nem volt technológiai mágus, de ahhoz remekül értett, miként vegyen rá technológiai mágusokat, hogy szablyájukat barátságos csörtékben edzzék. Ceremóniamesteri képessége révén addig piszkálta, cirógatta, magasztalta a szeszélyes zseniket, és addig hízelgett nekik, míg rá nem vette őket az együttműködésre. Sokkal jobban értett az alatta dolgozók egojának ápolásához, mint ahhoz, hogyan felelhetne meg a főnökeinek, de ez is a személyes varázsa részét képezte - főleg annak a szemében, aki nem volt a főnöke. Taylor egyik első szerzeménye Alan Kay volt, akit még az ARPA- konferenciákról ismert. „Akkor ismertem meg Alant, amikor doktori hallgató volt a Utahi Egyetemen, és nagyon megkedveltem” - mesélte Taylor. Mégsem a saját laboratóriumába vette fel Kayt a PARC-nál, hanem beajánlotta egy másik csapathoz. Taylornak szokása volt neki tetsző emberekkel teleszórni az egész intézetet. Amikor Kay megjelent a PARC-nál a hivatalos interjún, megkérdezték, mit gondol, mi lesz náluk a legfőbb eredménye. „Egy személyi számítógép” - válaszolta. Amikor pedig azt kérdezték, mi is az, fogott egy rajzlap méretű irattartót, felnyitotta a borítóját, és így felelt: „Ez egy lapos képernyős kijelző lesz. Alul pedig lesz egy billentyűzet, és elegendő teljesítmény a levelezés, a fájlok, a zenék, a képek és a könyvek tárolásához. Nagyjából ekkora méretű, és egy-két kiló súlyú. Erről beszélek.” Az interjút vezető megvakarta a fejét, és valami olyasmit dünnyögött maga elé, hogy „aha, persze”. Kay azonban megkapta az állást. A vidáman csillogó szemű és hetyke bajszú Kayt mindenki felforgatónak nézte, és az is volt. Pajkos örömöt lelt abban,

hogy a másológépeket gyártó cég vezetőit gyerekeknek való, kicsiny és barátságos számítógépek gyártására igyekezett rávenni. A Xerox vállalati tervezésért felelős igazgatója, a mogorva, New England-i Don Pendrey remekül példázta azt a jelenséget, amelyet Clay Christensen harvardi professzor az újítók dilemmájának nevezett: az ő szemében a jövőt beárnyékolják a majdani fenyegető találmányok, és félő volt, hogy előbb-utóbb tönkreteszik a Xerox üzletét. Állandóan azzal zaklatta Kayt és a többieket, hogy értékeljék az aktuális „trendeket”, és jósolják meg, mi vár a cégre. Az egyik ilyen őrjítő megbeszélésen Kay, aki időnként mintha egyenesen a Wikiquotes számára fogalmazta volna meg a gondolatait, a következő mondattal vágott vissza, amely aztán a PARC hitvallásává vált: „A legjobb módja a jövő megjósolásának, ha azt mi találjuk fel!” Stewart Brand, aki épp a Szilícium-völgyben születőben lévő technológiai kultúráról szóló, 1972-es Rolling Stone-cikkéhez gyűjtött anyagot, ellátogatott a Xerox PARC-ba, és írása alaposan felkavarta a kedélyeket a cég központjában. Brand költői hévvel mutatta be, hogyan jutott el a PARC kutatási tevékenysége „a hatalmas és központosítottól a kicsi és személyesig, vagyis addig, hogy a lehető legnagyobb teljesítményű számítógépet adjon mindenkinek a kezébe, aki ilyet szeretne”. Az egyik dolgozó, akivel interjút készített, Kay volt, aki így nyilatkozott: „Mintha villámokat szelídítettünk volna meg a saját puszta kezünkkel.” A Kayhez hasonlóknak köszönhetően a PARC-ban az MIT vasútmodellező klubjának otthonos légköre uralkodott. „Ezen a helyen még mindig rendes mesteremberek lehetünk” - mondta Kay Brandnek. Kay tisztában volt vele, hogy valami találó elnevezést kell adnia a kis személyi számítógépnek, amelyet építeni akart,

ezért Dynabookként kezdte emlegetni. Az operációs rendszernek is kiagyalt egy kedves nevet: Smalltalk. Az volt a célja, hogy a név ne riassza el a felhasználókat, ugyanakkor ne ébresszen túlzott elvárásokat a kemény maghoz tartozó mérnökökben. „Úgy gondoltam, a Smalltalk eléggé ártalmatlanul hangzik ahhoz, hogy ha egyszer véletlenül valami jót produkál, azzal kellemes meglepetést okozzon” - magyarázta Kay. Eltökélte, hogy a tervezett Dynabook 500 dollárnál kevesebbe kerül majd, „hogy osztogathassuk az iskoláknak”. Emellett kisméretűnek és személyesnek kellett lennie (hogy „a gyerekek magukkal vihessék, ahová csak akarják”), felhasználóbarát programozási nyelvvel. „Az egyszerű dolgoknak egyszerűnek kell lenniük, a bonyolult dolgoknak pedig lehetségesnek”-jelentette ki. Kay „Személyi számítógép minden korosztály számára” címmel egy leírást is készített a Dynabookról, amely részben terméktervezet, részben kiáltvány volt. Bevezetésként Ada Lovelace-nek a számítógépek kreatív felhasználására vonatkozó, nagy hatású gondolatát idézte: „Az analitikai gép úgy szövi az algebrai mintákat, ahogy Jacquard szövőszéke a virágokat és leveleket.” Abból, ahogy leírta, hogyan használhatnák majd a gyerekek (minden korosztály) a Dynabookot, egyértelműen kiderül, hogy Kay azoknak a táborába tartozott, akik a személyi számítógépben elsősorban az egyéni kreativitás eszközét látták, nem pedig a hálózatba kötött terminálok együttműködési lehetőségeit. „Bár valóban használható arra, hogy másokkal kommunikáljunk a jövő »tudás-tárain«, például az iskolai »könyvtáron« keresztül, úgy gondoljuk, hogy használata túlnyomórészt reflexív jellegű kommunikációt jelent majd, melyet a tulajdonos e médiumon keresztül saját magával

folytat, ahogyan ma a papírt és a jegyzettömböt használjuk” - írta. A Dynabook, folytatta Kay, ne legyen nagyobb egy rajzlapnál, és ne nyomjon többet 1,5 kg-nál. „A tulajdonosnak lehetősége lesz saját szöveges és programállományok tárolására és szerkesztésére, akkor és ott, amikor és ahol csak akarja. Talán mondanunk sem kell, hogy az erdőben is használható lesz.” Más szavakkal: nem csak egy buta terminálról volt szó, amelyet arra szántak, hogy összeköttetésbe lépjen egy időosztásos nagyszámítógéppel. Ugyanakkor Kay előre látta azt is, hogy egy napon a személyi számítógépek és a digitális hálózatok találkozni fognak. „Egy ilyen hordozható készülék és egy globális információs tárház, mint az ARPA-hálózat vagy a kétirányú kábeltévé kombinációja elhozza majd az otthonunkba a könyvtárakat és az iskolákat (nem is beszélve az áruházakról és a hirdetésekről).” Ez valóban igen csábító jövőképnek tűnt, ám a megvalósulásához további két évtizedre volt szükség. A Dynabook-hadjárat előmozdítása érdekében Kay maga köré gyűjtött egy kis csapatot, és megfogalmazott egy romantikus, nagyratörő és homályos küldetést. „Csak olyanokat vettem fel, akiknek felcsillant a szemük, amikor meghallották a rajzlap méretű számítógép ötletét - mondta Kay. - Rengeteg időt töltöttünk együtt a PARC-on kívül. Teniszeztünk, motoroztunk, söröztünk, kínai kaját ettünk, és közben állandóan a Dynabookról beszélgettünk; arról, micsoda lehetőség az emberi látótér kiterjesztésére és egy újfajta gondolkodásmód meghonosítására ebben a meg-megtorpanó civilizációban, amelynek égető szüksége van erre.” A Dynabook megvalósítása felé tett első lépésként Kay egy „köztes” gépet indítványozott. Ezt aktatáskányi méretűre

tervezte, kis grafikus kijelzővel. 1972 májusában tárta terveit a Xerox PARC hardveres főnökei elé: 30 gépet szeretett volna építeni, hogy kipróbálhassák az iskolákban, vajon a diákok tudják-e használni őket egyszerű programozási feladatokra. „Mobil intelligens eszközként kézenfekvő a használata olyan dolgokra, mint a szerkesztés vagy olvasás - mondta a babzsákokon ücsörgő mérnököknek és menedzsereknek. - Építsünk 30 ilyet, hogy továbbléphessünk!” Kaytől megszokott romantikus és magabiztosan előadott kortesbeszéd volt ez, mégsem kápráztatta el Jerry Elkindet, a PARC számítógépes laboratóriumának vezetőjét. „Jerry Elkind és Alan Kay mintha két különböző bolygóról érkezett volna: egyikük szigorú, csak a számokkal törődő mérnök volt, a másik hetyke, filozofikus hajlamú zsivány” - fogalmazott Michael Hiltzik, a Xerox PARC történetéről szóló könyv írója. Elkind szemében nem csillant semmiféle fény, amikor Xerox gépeken teknősöket programozó gyerekeket képzelt maga elé. „Hadd játsszam az ördög ügyvédjét!” - felelte. A többi mérnök erre felkapta a fejét; érezték, hogy könyörtelen keresztre feszítés készül. A PARC küldetése a jövő irodájának megteremtése, közölte Elkind. Miért lépnének hát be a gyerekjátékok piacára? A nagyvállalati környezet elfogadta az időosztó vállalati nagyszámítógépeket. Nem kellene a PARC-nak továbbra is ezt a lehetőséget szem előtt tartania? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések sortüze után Kay úgy érezte, a legszívesebben fülét-farkát behúzva oldalogna ki a teremből. A megbeszélés után sírt. Kérését, hogy építsenek egy sorozat köztes Dynabookot, elutasították. Bill English, aki korábban Engelbart munkatársa volt, és az első egeret építette, az idő tájt már a PARC-nál dolgozott. Az értekezlet után félrevonta Kayt, megnyugtatta, és adott neki

néhány tanácsot. Azt mondta, hagyjon fel a magányos álmodozó szerepével, és inkább készítsen jól megalapozott, költségvetési tervvel alátámasztott javaslatot. „Mi az a költségvetés?” - kérdezte Kay. Mégis visszavett egy kicsit az álmaiból, és készített egy köztes- köztes tervet. A rendelkezésére álló 230 ezer dollárt arra akarta használni, hogy modellezze a Dynabookot a Data General által gyártott, Nova nevű, ruhásláda méretű miniszámítógépen. A kilátások azonban nem villanyozták fel túlzottan. Ám akkor bekopogott az irodájába Bob Taylor PARC-os csapatának két sztárja, Butler Lampson és Chuck Thacker egy másfajta elképzeléssel. - Van pénzed? - kérdezték tőle. - Igen, úgy 230 ezer, Nova gépekre - felelte Kay. - Miért? - Mit szólnál hozzá, ha megépítenénk neked a kis szerkentyűdet? - kérdezték a köztes Dynabookra utalva, amelyet Elkind elkaszált. - Éppenséggel nem bánnám - ismerte el Kay. Thacker szintén szerette volna megépíteni a saját személyi számítógépét, és rájött, hogy Lampsonnak és Kaynek nagy vonalakban ugyanaz a célja. Az volt tehát a titkos terv, hogy összedobják az erőforrásaikat, és belevágnak, anélkül hogy a vezetőség engedélyére várnának. - Mihez kezdtek Jerryvel? - kérdezte Kay nemezisére, Elkindre célozva. - Jerry néhány hónapra elutazik valami céges ügyben - felelte Lampson. - Talán meg tudjuk oldani, mielőtt

visszajön. Bob Taylor is segített a terv kidolgozásában, mivel szerette volna kivonni csapatát az időosztásos számítógépek építéséből, és inkább „kis méretű, kijelzőközpontú, hálózatba kötött gépeket” terveztetni velük. Nagyon örült, hogy sikerült kedvenc mérnökei közül hármat - Lampsont, Thackert és Kayt - közösen ráállítania a projektre. A csapat tagjai remekül kiegészítették egymást: Lampson és Thacker tudta, mi az, ami lehetséges, Kay pedig a végső álomgépre koncentrált, és arra ösztönözte őket, hogy valósítsák meg a lehetetlent. Az általuk tervezett gép a Xerox Alto nevet kapta (bár Kay továbbra is makacsul csak „köztes Dynabookként” emlegette). Bittérképes kijelzője volt, ami azt jelentette, hogy a képernyő minden egyes pixeljét be vagy ki lehetett kapcsolni egy grafika, egy betű, egy ecsetvonás vagy bármi egyéb megjelenítéséhez. „A teljes bittérkép mellett döntöttünk, amelyben a képernyő minden pixeljének a központi memória egy bitje felelt meg” - magyarázta Thacker. Ez igencsak megterhelte a memóriát, de a vezérelv az volt, hogy Moore törvénye továbbra is érvényes, vagyis a memória költsége hatványozottan csökkenni fog. A felhasználó és a kijelző közötti interakció billentyűzet és egér segítségével valósult meg, ahogyan azt Engelbart elképzelte. Amikor a gép 1973 márciusában elkészült, a kijelzőjén egy Kay által készített grafika díszelgett: a „Szezám utca” (Sesame Street) Sütiszörnye (Cookie Monster), kezében egy „C” betűvel. A gyerekek igényeinek szem előtt tartásával Kay és kollégái továbbfejlesztették Engelbart koncepcióját: megmutatták, hogy olcsó, barátságos és felhasználóbarát módon is megvalósítható. Engelbart azonban nem volt vevő az elképzelésükre. Azzal foglalkozott, hogy annyi funkciót

gyömöszöljön az oNLine Systembe, amennyit csak lehet, így sohasem állt szándékában kicsi és személyes gépet építeni. „Ez az út teljesen máshová vezet, mint amerre én akarok menni - mondta a kollégáinak. - Ha ilyen kis területre korlátozzuk magunkat, egy csomó mindenről le kell mondanunk.” Ez az oka annak, hogy Engelbart, bár előrelátó elméleti szakember volt, nem lett igazán sikeres újító: egyre csak újabb és újabb funkciókkal, utasításokkal, gombokkal és mindenféle bonyolult dolgokkal egészítette ki a rendszerét. Kay viszont az egyszerűsítés híveként megmutatta, miért van központi szerepe az egyszerűségnek - vagyis az olyan termékek előállításának, amelyek használatát az emberek könnyűnek és szórakoztatónak találják - a számítógépet valóban személyivé tévő innovációban.

Alan Kay (1940-) a Xerox PARC-nál, 1974-ben Kay 1972-es vázlata a Dynabookhoz

Lee Felsenstein (1945-)

Az első szám, 1972. október

A Xerox elküldte az Alto-rendszereket az ország több kutatóközpontjának, elterjesztve a PARC mérnökei által megálmodott innovációt. Még az internetprotokoll előfutárát, a PARC Universal Packetet is kitalálták, amely révén lehetségessé vált különböző csomagkapcsolt hálózatok összekapcsolódása. „Az internetet lehetővé tévő technológia nagy részét a Xerox PARC- nál találták ki az 1970-es években” - állította később Taylor. A dolgok azonban úgy alakultak, hogy bár a Xerox PARC mutatta meg az utat a személyi számítógépekhez - vagyis az olyan eszközökhöz, amelyeket a sajátunknak nevezhetünk -, a Xerox Corporation mégsem állt a változások élére. Kétezer Altót gyártottak, főként a Xerox irodái és a velük kapcsolatban álló intézmények számára, de fogyasztási cikként nem dobták piacra a gépet. (A Xerox Star munkaállomást csak 1981-ben, nyolc évvel az Alto feltalálása után mutatták be. Eleinte még ezt sem lehetett önálló számítógépként kapni, csak egy „integrált irodai rendszer” részeként, amelyhez fájlszerver, nyomtató és általában más, hálózatba kapcsolt munkaállomás is tartozott.) „A cég egyszerűen nem volt felkészülve arra, mihez kezdjen egy újítással -mesélte Kay. - Teljesen új csomagolásra, új használati útmutatókra, naprakész kezelési segédletekre lett volna szükség, munkaerőt kellett volna betanítani, és más országokban is meg kellett volna jelenni.” Taylor elmondta, hogy valahányszor a keleti parti öltönyösöknél próbálkozott, falakba ütközött. Mint arról a Xerox egyik websteri kutatórészlegének vezetője felvilágosította: „A számítógép sohasem lesz olyan fontos a társadalom számára, mint a fénymásoló.” A következő fényűző Xerox konferencián a Florida állambeli Boca Raton-ban (ahol Henry Kissinger volt a fizetett

vezérszónok) kiállították az Alto rendszert is. Délelőtt az Engelbart- féle Mother of All Demost idéző színpadi bemutatót tartottak, délután pedig 30 Altót állítottak fel egy bemutatóteremben, ahol mindenki kipróbálhatta őket. A cégvezetők - mind férfiak - csekély érdeklődést mutattak a gépek iránt, feleségeik azonban azonnal rávetették magukat az egérre és a billentyűzetre. „A férfiak rangon alulinak érezték a gépelést - mondta Taylor, akit nem hívtak meg a konferenciára, de azért elment. - Ez titkárnői munka volt. Így hát nem vették komolyan az Altót, és meg voltak győződve róla, hogy csak a nőknek tetszene. Akkor vált világossá előttem, hogy a Xerox sohasem fog személyi számítógépet építeni.” A Xerox helyett ezért a későbbiekben rugalmasabb és vállalkozóbb szellemű újítók törtek be elsőként a személyi számítógépek piacára. Némelyek megvásárolták vagy ellopták a Xerox PARC ötleteit. Az első személyi számítógépek azonban házilag készült szerkentyűk voltak, amelyeket csak a megszállottak értékeltek. A KÖZÖSSÉGSZERVEZŐK A személyi számítógép megszületését megelőző években a Bay Area-beli csoportok között volt egy csapat közösségszervező és békeaktivista, akik rájöttek, hogy a számítógép remek eszköz a „Hatalmat a népnek!” mozgalom céljainak előmozdítására. Fel is használtak egy sor kisebb technológiai újítást, magukévá tették Buckminster Fuller Földűrhajó - Használati útmutató (Operating Manual for Spaceship Earth) című esszéjét és a Whole Earth értékrendjét - anélkül, hogy túlságosan belemerültek volna a pszichedelikus drogok és a Grateful Dead élvezetébe.

Ott volt például Fred Moore. A Pentagonban szolgálatot teljesítő ezredes fia 1959-ben nyugatra ment, hogy mérnöknek tanuljon a Berkeley-n. Bár az amerikai katonai jelenlét Vietnamban még nem volt igazán számottevő, Moore már akkoriban csatlakozott a háborúellenes tüntetőkhöz. A Sproul Plaza lépcsőjén táborozott le - amely hamarosan a diáktüntetések epicentrumává vált -, a Tartalékos Tisztképző Programot (Reserve Officers’ Training Corps, ROTC) elítélő táblával. A tiltakozása mindössze két napig tartott (az apja érte ment és hazavitte). 1962-ben újra beiratkozott a Berkeley- re, ám továbbra is lázadó maradt. Két évet töltött börtönben a katonai szolgálat megtagadásáért, majd 1968-ban Palo Altóba költözött. Egy Volkswagen kisbusszal utaztak oda kislányával, miután a gyerek anyja elhagyta őket. Moore terve az volt, hogy Palo Altóban lesz háborúellenes agitátor, ám a Stanford Egyetem orvosi központjában megismerkedett a számítógépekkel, és azonnal beléjük szeretett. Mivel soha senki nem szólította fel, hogy távozzon, ott töltötte a napjait a gépekkel babrálva, miközben kislánya az épületben csatangolt vagy a Volkswagenben játszott. Moore egyre erősebben hitte, hogy a számítógépek segítségével az emberek a kezükbe vehetik sorsuk irányítását, és közösségeket alakíthatnak. Meg volt győződve róla, hogy ha mindenki használhatna számítógépet a tanuláshoz és a személyes kiteljesedéséhez, akkor a hétköznapi emberek is megszabadulhatnának a katonai-ipari intézmény-rendszer igájától. „Fred ritkás szakállú, elszánt tekintetű, radikális pacifista volt - emlékezett vissza rá Lee Felsenstein, aki szintén a Palo Altó-i közösségszervező és számítógépes kör jeles alakjának számított. - Bármikor hajlandó lett volna vérrel leönteni egy tengeralattjárót. Egyszerűen nem lehetett elhessegetni.” (Egyes háborúellenes mozgalmak használták ezt a vitatott szimbolikus eszközt az erőszak elítélésére. 1993-ban

Newportban például néhány aktivista vérrel fröcskölt be egy tengeralattjárót.) A békeharc és a technológia iránti rajongásának ismeretében nem meglepő, hogy Moore végül Stewart Brand és a Whole Earth közelében kötött ki. Mi több, végül főszerep jutott neki a korszak egyik legkülönösebb eseményén, a Whole Earth Catalog 1971-es kimúlásának tiszteletére rendezett partin. A kiadvány bankszámláján a megszűnéskor valamilyen csoda folytán maradt 20 ezer dollár, és Brand úgy döntött, kibéreli a San Francisco Marina negyedében álló, klasszikus görög épületet idéző Szépművészeti Palotát, hogy együtt ünnepeljenek ezer lelki társukkal, és eldöntsék, mi legyen a pénzzel. Nagy halom százdolláros bankjeggyel érkezett, abban a hiú reményben, hogy a rock és a drog hatása alatt álló tömeg majd értelmes konszenzusra jut, mit kezdjenek vele. „Hogy várhatnánk el másoktól, hogy megegyezésre jussanak, ha mi maguk sem vagyunk képesek rá?” - tette fel a kérdést a tömegnek Brand. A vita tíz órán át zajlott. A csuklyás, fekete csuhát viselő Brand minden felszólalónak megengedte, hogy a kezében tartsa a pénzt, miközben az egybegyűltekhez beszél, a javaslatokat pedig felírta egy táblára. Paul Krassner, aki korábban Ken Kesey Merry Pranksters csoportjához tartozott, szenvedélyes szónoklatot vágott ki az amerikai indiánok nyomorúságos helyzetéről („Alaposan lenyúltuk őket, amikor idejöttünk!”), és azt javasolta, adják nekik a pénzt. Ekkor előlépett Brand felesége, Lois, aki történetesen indián volt, és közölte, hogy ő és a többi indián erre nem tart igényt. Egy Michael Kay nevű illető úgy gondolta, egyszerűen osszák szét maguk között, és el is kezdte szétszórni a bankókat a tömegben. Brand erre azt felelte, hogy jobb lenne egy összegben felhasználni az egészet, és megkérte a hallgatóságot, hogy adják vissza neki a