Walter Isaacson - Innovátorok

Ez még sürgetőbb problémává - ugyanakkor lehetőséggé - vált, amikor megromlott a viszonyuk az Apple-lel. „Az Apple atyaúristenei úgy határoztak, nem tetszik nekik, hogy egy kívülálló használja az Apple márkanevet - mondta Case. - Mivel az Apple úgy döntött, hogy lehúzza előttünk a rolót, kénytelenek voltunk átértékelni a dolgokat.” Case és Kimsey elhatározták, hogy mindhárom szolgáltatásuk felhasználóit egyetlen integrált online szolgáltatásban vonják össze, amelynek saját márkaneve lesz. A Bill Gates által képviselt szoftveres hozzáállás az online világban is érvényre jutott: az online szolgáltatásokat függetleníteni kell a hardvertől, és minden számítógépes felületen működniük kell. Már csak egy nevet kellett kitalálniuk. Sok javaslat hangzott el, például a Crossroads (Útkereszteződés) és a Quantum 2000, de mindegyik úgy hangzott, mint valami vallásos menedékhely vagy értékpapír elnevezése. Case dobta be az America Online ötletét, mire sok kollégája felhördült. Régimódinak és kínosan hazafiaskodónak találták. Case-nek azonban tetszett. Tudta, akárcsak Jobs, amikor az Apple nevet adta a cégének, hogy nagyon fontos „az egyszerűség, a barátságosság, sőt egy kicsit az érzelgősség is”. Mivel Case-nek nem állt rendelkezésére marketingkeret, olyan névre volt szüksége, amelyből egyértelműen kiderül, mire jó a szolgáltatás. És az America Online pontosan ilyen volt. Az AOL-ként ismertté vált szolgáltatás olyan volt, mint a háromkerekű bicikli: egyáltalán nem tűnt riasztónak, és gyerekjáték volt használni. Case alkalmazta a Procter & Gamble- nél tanult két leckét: a termék legyen egyszerű, és ingyenes mintákkal kell útjára indítani. Az Egyesült Államokra valóságos bombazápor zúdult kéthavi ingyenes szolgáltatást kínáló lemezekből. Elwood Edwards szinkronszínész hangján, aki az AOL egyik első alkalmazottjának volt a férje, barátságos üdvözléseket rögzítettek - „Helló!” és „Levele érkezett” -, amelyeknek

köszönhetően a szolgáltatás emberközeli benyomást keltett. Amerika tehát online lett. Case meglátása szerint a siker titkos összetevője nem a játék vagy a közzétett tartalom volt, hanem a kapcsolat iránti vágy. „Mi már akkor, 1985-ben a Közösség nevű lóra tettünk fel mindent - mondta. - Ezt ma közösségi médiának nevezik. Úgy gondoltuk, az internet legütősebb alkalmazása maga az ember lesz. Az emberek egyrészt kapcsolatba lépnek az ismerőseikkel, de új, kényelmesebb módon, másrészt olyanokkal is, akiket még nem ismernek, pedig ismerniük kellene, hiszen van valamilyen közös érdeklődésük.” Az AOL kínálatában első helyen a chatszobák, az azonnali üzenetküldés, az ismerősök listája és a szöveges üzenetek szerepeltek. A Source- hoz hasonlóan voltak még hírek, sport, időjárás és horoszkópok. A fókuszban azonban a közösségi hálózat állt. „Minden más, mint a kereskedelem, a szórakozás és a pénzügyi szolgáltatások, másodlagos jelentőségű volt - mondta Case. - Úgy véltük, a közösség übereli a tartalmat.” Különösen népszerűek voltak a chatszobák , ahol a hasonló érdeklődésűek - akár számítógépekről, akár szexről vagy szappanoperákról volt szó - összegyűlhettek. Közös megegyezéssel még „privát szobákba” is félrevonulhattak beszélgetni, vagy - a másik végletként - felkereshettek egy „auditóriumot”, ahol például egy hírességgel cseveghettek. Az AOL felhasználóit nem ügyfeleknek vagy előfizetőknek hívták, hanem tagoknak. Az AOL- nak azért ment nagyon jól, mert segített egy közösségi hálózat kiépítésében. A CompuServe és a Prodigy, amelyek elsősorban információs és kereskedelmi szolgáltatásként indultak, ugyanezt tették olyan eszközökkel, mint például a CompuServe CB Simulatora, amely szöveges formában teremtette meg a CB-rádiós kommunikáció bolondos örömét.

A bártulajdonos Kimsey sohasem értette igazán, miért töltik egészséges emberek a szombat estéiket chatszobákban és hirdetőtáblák olvasgatásával. „Mondd meg őszintén, te nem azt gondolod, hogy ez az egész egy rakás szar?” - kérdezgette Case-t félig komolyan. Case csak a fejét rázta. Ő tudta, hogy valahol ott van benne a póni. AL GORE ÉS AZ ÖRÖK SZEPTEMBER Az AOL-hoz hasonló online szolgáltatások az internettől függetlenül fejlődtek. A törvények és szabályozások, a hagyomány és a gyakorlat kusza szövevénye lehetetlenné tette a magáncégeknek, hogy közvetlen internetelérést kínáljanak az átlagembernek, aki nem áll kapcsolatban semmilyen oktatási vagy kutatóintézettel. „Ma már elég ostobán hangzik, de 1992 előtt törvénytelennek számított az AOL-hoz hasonló kereskedelmi szolgáltatással csatlakozni az internethez” - magyarázta Steve Case. 1993-től kezdve azonban a korlátok lassan eltűntek, és az internet mindenki számára hozzáférhetővé vált. Ez alaposan felforgatta az online szolgáltatások világát, amely addig fallal körülvett kertnek számított, ahol a tagokat rendezett környezetben kényeztették. Az új felhasználók özöne az internetet is átalakította. A legfontosabb azonban az volt, hogy a digitális forradalom különálló szálai lassan összetalálkoztak, mégpedig úgy, ahogyan azt Bush, Licklider és Engelbart elképzelte. A számítógépek, a kommunikációs hálózatok és a digitális információ tárházai összekapcsolódtak, és egy gombnyomással bárki számára elérhetővé váltak. A folyamat akkor indult be igazán, amikor 1993 szeptemberében az AOL egyik kisebb versenytársa, a Delphi

példáját követve nyitott egy portált, ahonnan tagjai elérhették az internetes hírcsoportokat és hirdetőtáblákat. Internetes berkekben - különösen az eseményeket lenézően szemlélő veterán netezők körében - ezt az áradatot csak úgy emlegették: az Örök Szeptember (Eternal September). A név arra a jelenségre utalt, hogy szeptemberenként elsőévesek tömege érkezett az egyetemekre, és a campusok hálózataiból hozzáférést szerzett az internethez. A posztjaik eleinte általában idegesítők voltak, de néhány hét alatt a többségüknek sikerült annyira elsajátítania a netikettet, hogy beilleszkedhessen az internetes kultúrába. A zsilipek 1993-as megnyitása azonban a zöldfülűek kiapadhatatlan áradatához vezetett, ami felborította a net viselkedési normáit és klubjellegét. „1993 szeptembere úgy vonul majd be a netes történelembe, mint a szeptember, amely sohasem ért véget” - posztolta 1994 januárjában egy Dave Fischer nevű netező. Megjelent egy alt.aol-sucks nevű hírcsoport, ahol a régi motorosok osztották meg lesújtó véleményüket. Az AOL betolakodóinak, szólt az egyik, „fogalmuk sincs az egészről, és akkor sem lenne, ha fogalompárzási időszakban fogalomnak öltözve és fogalomferomonoktól csöpögve kiállnának egy fogalommezőre”. Ennek ellenére az Örök Szeptemberrel elkezdődött demokratizálódási folyamat valójában jót tett az internetnek, bár eltartott egy darabig, mire a veteránok ezt belátták. Az internet megnyílása, ami egy döbbenetes innovációs korszak kezdetét jelentette, nem véletlenül történt. Alaposan kidolgozott és átgondolt, kétpárti egyetértésen alapuló, tudatos kormányzati politika eredménye volt, és biztosította az Egyesült Államok vezető szerepét az információs kor gazdaságának kiépítésében. A folyamat legbefolyásosabb személyisége - és ez talán meglepi azokat, akik csak viccek csattanójából ismerik a nevét - Al Gore volt, Tennessee állam szenátora.

Gore-nak már az apja is szenátor volt. „Emlékszem, amikor apámmal egyszer Carthage-ból Nashville-be mentünk autóval, és azt mondta nekem, hogy ezeknél a kétsávos utaknál jobbak kellenek - idézte fel az ifjabbik Gore. - Ezek nem felelnek meg a szükségleteinknek.” Az idősebb Gore segített tető alá hozni a kétpárti konszenzust az államközi autópályaprogram ügyében, fiát pedig ez inspirálta, amikor segített népszerűsíteni az általa „információs szupersztrádának” nevezett projektet. Gore 1986-ban kongresszusi felmérést kezdeményezett, amely több témát is vizsgált, köztük a szuperszámítógép-központok létrehozását, különböző kutatási hálózatok összekapcsolását, sávszélességük növelését, és azt, hogyan férhetne hozzá több felhasználó. A felmérést az ARPANET úttörője, Len Kleinrock vezette. A vizsgálatot Gore részletes meghallgatásokkal egészítette ki, s végül 1991-ben megszületett a nagy sebességű hálózat kiépítéséről szóló törvény (High Performance Computing Act), amelyet Gore-törvényként is emlegettek, illetve az 1992-es törvény a tudományról és a fejlett technológiáról (Scientific and Advanced Technology Act). Ezek a törvények lehetővé tették, hogy az AOL- hoz hasonló kereskedelmi hálózatok összekapcsolódjanak a National Science Foundation által fenntartott kutatási hálózattal, vagyis magával az internettel. Miután Gore-t 1992-ben alelnökké választották, 1993-ban kierőszakolta a nemzeti információs infrastruktúra törvényt (National Information Infrastructure Act), amely széles körben elérhetővé tette az internetet a nagyközönség számára, és áthelyezte a szolgáltatást a versenyszférába, hogy fejlesztésébe a kormányzati befektetések mellett a magántőke is bekapcsolódhasson. Amikor elmeséltem az ismerőseimnek, hogy könyvet írok azokról, akik részt vettek a számítógépek és az internet megalkotásában, a leggyakoribb reakció (különösen azok

részéről, akik keveset tudtak az internet történetéről) ez volt: „Ó, Al Gore-ra gondolsz?” Majd nevettek egy jót. Az amerikai politikai kultúrát minősíti, hogy a hazai innováció egyik legjelentősebb, pártpolitikán felül álló teljesítménye olyasmi miatt lett vicc tárgya, amit Gore tulajdonképpen sohasem mondott - hogy ő „találta fel” az internetet. Amikor 1999 márciusában Wolf Blitzer a CNN-től arra kérte Gore-t, sorolja fel, mely képességei teszik alkalmassá az elnöki posztra, egyebek közt a következőt felelte: „Az Egyesült Államok törvényhozásában eltöltött szolgálati időm alatt az én kezdeményezésemre jött létre az internet.” Ez természetesen nem túl elegáns megfogalmazás - a televíziós hírcsatornákon elhangzó nyilatkozatok gyakran nem azok -, de sohasem használta a „feltaláltam” kifejezést. Vint Cerf és Bob Kahn, akik tényleg az internetes protokollok feltalálói közé tartoznak, védelmükbe vették Gore-t. „Egyetlen közéleti szereplő sem volt intellektuálisan oly mértékben elkötelezett a fejlett internethasználat közegének megteremtése iránt, mint az alelnök” - írták. Még a republikánus Newt Gingrich is felszólalt mellette, megjegyezve: „Gore ezen nagyon sokáig dolgozott. Nem ő az internet atyja, de azt el kell ismerni, hogy ő az, aki a kongresszusban a legkitartóbban dolgozott azért, hogy az internet valósággá váljon.” A Gore-t ért támadások az egyre erősödő pártpolitizálás és a kormányba vetett csökkenő bizalom korszakának előhírnökei voltak. Ezért hasznos, ha egy kicsit megvizsgáljuk, mi is vezetett 1993-ban az Örök Szeptemberhez. A szövetségi kormányzat a magánszférával és a kutatóegyetemekkel együttműködésben több mint három évtizeden át dolgozott egy óriási infrastrukturális projekt megtervezésén és kiépítésén, amely az államközi autópályák rendszeréhez mérhető, ám annál sokkal, de sokkal összetettebb, majd megnyitotta azt az átlagpolgárok és az üzleti vállalkozások

előtt. A beruházást elsősorban közpénzekből fedezték, de a befektetés több ezerszeresen megtérült, hiszen egy új gazdasági rend és a gazdasági növekedés magvait vetette el. Tim Berners-Lee (1955-) Marc Andreessen (1971—)

Justin Hall (1974-) és Howard Rheingold (1947-) 1995-ben 11. fejezet

A WEB Volt egy tényező, amely határt szabott az internet népszerűségének, legalábbis a hétköznapi számítógép- felhasználók körében, még azután is, hogy a modemek megjelenésének és az online szolgáltatások elterjedésének köszönhetően szinte bárki kapcsolódhatott hozzá. A net ugyanis leginkább egy sűrű, feltérképezetlen dzsungelhez hasonlított, amelyet furcsa facsoportok alkottak, olyan nevekkel, mint alt.config vagy Wide Area Information Servers, amelyek a legelszántabb felfedezőkön kívül mindenki mást elriasztottak. Aztán az 1990-es évek elején, éppen akkor, amikor az internet kezdett megnyílni az online szolgáltatások előtt, új módszer jelent meg a tartalom elhelyezésére és keresésére, csodálatos módon, mintha valami föld alatti laboratóriumból szabadult volna ki - ami nem is állt olyan messze a valóságtól. Ez a módszer egy csapásra elavulttá tette a gondosan csomagolt online szolgáltatásokat, és beteljesítette - sőt messze túl is szárnyalta - Bush, Licklider és Engelbart utópisztikus álmait. A digitális kor újításai közül talán ez a megoldás köthető leginkább egyetlen személyhez, aki ráadásul olyan nevet adott neki, amely a saját személyiségéhez hasonlóan egyszerű volt, mégis beszédes: World Wide Web. TIM BERNERS-LEE Az 1960-as években London peremén felnövő Tim Berners-Lee alapvető fontosságú meglátásra jutott a számítógépekkel kapcsolatban: nagyon jók a programok lépésről lépésre történő végrehajtásában, de nem igazán erősek véletlen-szerű asszociációk és ötletes kapcsolatok

létrehozásában, amire a képzelőerővel megáldott emberi elme képes. A legtöbb gyerek persze nem ilyesmin elmélkedik, de Berners-Lee mindkét szülője számítástechnikus volt. Programozóként dolgoztak a Ferranti Mark I-en, a Manchesteri Egyetem programvezérlésű számítógépének kereskedelmi változatán. Egy este az apja, aki főnöke kérésére éppen beszédet fogalmazott arról, hogyan lehetne intuitívabbá tenni a számítógépeket, mesélt az emberi agyról szóló könyvekről, amelyeket éppen olvasott. Berners-Lee így emlékezett erre: „Megragadott az ötlet, hogy a számítógépek sokkal hatékonyabbak lehetnének, ha be lehetne őket programozni egyébként össze nem függő információk összekapcsolására.” Szóba került Alan Turing univerzális gépének koncepciója is. „Ekkor döbbentem rá, hogy a számítógép felhasználási lehetőségeinek valójában csak a képzeletünk korlátai szabnak határt.” Berners-Lee 1955-ben született, ugyanabban az évben, mint Bill Gates és Steve Jobs, és szerencsés időszakban támadt fel benne az érdeklődés az elektronika iránt. Akkoriban ugyanis a gyerekek könnyen hozzájuthattak alapvető felszereléshez és alkatrészekhez, amelyekkel játszhattak. „A dolgok épp a megfelelő időben jelentek meg - magyarázta. - Mire megértettünk valamilyen technológiát, az ipar hamarosan valami jobbal állt elő, amit megengedhettünk magunknak a zsebpénzünkből.” Általános iskolás korában Berners-Lee az egyik barátjával állandóan a barkácsboltok környékén őgyelgett. Zsebpénzükből elektromágneseket vettek, majd saját reléket és kapcsolókat építettek. „Az elektromágnes bele volt verve egy darab fába - mesélte. - Ha bekapcsoltuk, magához vonzott egy darab ónt, és ezzel záródott az áramkör.” Ennek köszönhetően alaposan megértették, mi

mindent lehet művelni egy áramkörrel. Mire kinőttek abból, hogy egyszerű elektromágneses kapcsolókat bütyköljenek, már eléggé elterjedtek a tranzisztorok ahhoz, hogy egész olcsón vehessenek egy százas csomagot. „Megtanultuk, hogyan teszteljük a tranzisztorokat, és hogyan tudjuk helyettesíteni velük a reléket, amelyeket korábban építettünk.” Ennek következtében Berners-Lee világosan maga elé tudta képzelni, melyik alkatrész mire való, és hogyan helyettesítheti velük a régi elektromágneses kapcsolókat. Kitűnően hasznosítható volt ez a tudás például a vasútmodellezésnél: különböző hanghatásokat tudott előállítani, és olyan áramköröket épített, amelyek szabályozták, mikor kell lelassítania a vonatnak. „Egyre bonyolultabb helyi áramköröket terveztünk, de azok már nem voltak praktikusak, mert túl sok tranzisztor kellett volna hozzájuk” - magyarázta. De épp amikor ezzel a problémával szembesült, a helyi elektronikai üzlet polcain megjelentek a mikrochipek. „Megvettünk egy kis csomag mikrochipet a zsebpénzünkből, és rájöttünk, hogy meg tudjuk építeni belőlük egy számítógép magját!”5 Sőt, meg is értették a számítógép működésének lényegét, hiszen az egyszerű kapcsolóktól a tranzisztorokon át eljutottak a mikrochipekig, így mindegyikről tudták, hogyan működik. Az egyik nyáron, mielőtt Oxfordba ment volna tanulni, Berners-Lee egy fatelepen dolgozott. Miközben egy nagy kupac fűrészport lapátolt a konténerbe, észrevett egy régi, részben mechanikus, részben elektronikus, több sor gombbal ellátott számológépet. Kihalászta a szemétből, otthon rákötött néhány kapcsolót és tranzisztort, és nemsokára készen is állt egy működő, kezdetleges számítógép. Egy javítóműhelyben vett egy elromlott tévékészüléket, és miután kitalálta, hogyan működik a

vákuumcsöves rendszer, monitorként használta a képernyőjét. Az oxfordi évek alatt hozzáférhetővé váltak a mikroprocesszorok. Így hát Wozniakhoz és Jobshoz hasonlóan, Berners-Lee is nekilátott alaplapokat tervezni a barátaival, majd megpróbálták eladni őket. Nem voltak olyan sikeresek, mint a két Steve, részben azért, mert - mint Berners-Lee később elmondta - „minket nem vett körül a Homebrew és a Szilícium-völgy fejlett, pezsgő közössége és sajátos kulturális elegye”. Az innováció ott jön létre, ahol jelen van a megfelelő összetételű „ősleves”; és ez megvolt a Bay Areában, az 1970-es évek Oxfordshire-jében azonban nem. Az elektromágneses kapcsolóktól a mikroprocesszorokig eljutva, lépésről lépésre szerzett gyakorlati tapasztalatának köszönhetően Berners-Lee alapos elektronikai tudásra tett szert. „Ha valaha is összeraktál már valamit drótból és szögekből, és valaki azt mondja, egy chipben vagy áramkörben relé van, magabiztosan fogod használni, mert tudod, hogy te is tudnál építeni egyet - mondta. - A kölykök manapság kapnak egy MacBookot, és eszközként tekintenek rá. Számukra olyan, mint egy hűtőszekrény: elvárják, hogy tele legyen jobbnál jobb dolgokkal, de arról fogalmuk sincs, hogyan működik. Nem értik mindazt, amit én is tudtam és a szüleim is tudtak: hogy a számítógép felhasználási lehetőségeinek csak a saját képzeletünk korlátai szabnak határt.” Szintén gyerekkori emlék volt Berners-Lee számára az a viktoriánus kori családi kalendárium, amely az Enquire Within Upon Everything (Idebent mindent megtalálhatsz) varázslatos és ódivatú címet viselte. A bevezető így szólt: „Ha virágot kívánunk mintázni viaszból, az etikettet kívánjuk tanulmányozni, mártást kívánunk felszolgálni a reggelihez

vagy az ebédhez, vacsorát kívánunk adni nagy társaságnak vagy kicsinynek, fejfájást kívánunk elmulasztani, végrendelkezni kívánunk, frigyre kívánunk lépni valakivel, el kívánjuk temetni egy hozzátartozónkat, egyszóval bármit is kívánunk tenni vagy készíteni, feltéve, hogy ez kielégíthető a háztartásban fellelhető kellékekkel, ebben a könyvben találhatunk hozzá útmutatót.” Ez a kötet bizonyos értelemben a 19. század Whole Earth Catalogs volt, telis-tele véletlenszerű információkkal és kapcsolatokkal, betűrendes mutatóba szedve. „Felhívjuk az érdeklődők figyelmét a hátul található tárgymutatóra” - tájékoztatta az olvasót a címoldal. A mű 1894-re már 89 kiadást ért meg, és 1 188 000 példányban kelt el. „Az a könyv az információ világába vezető kapu volt, a folttisztítástól a befektetési tanácsokig mindent meg lehetett találni benne - mesélte Berners-Lee. - Nem volt tökéletes analógiája a webnek, de kezdetleges kiindulópontnak megtette.” Egy másik gondolat, amelyen Berners-Lee gyerekkora óta rágódott, az volt, vajon hogyan hoz létre az emberi agy véletlenszerű asszociációkat - például a kávé illata felidézi a barátunk ruháját, melyet az utolsó közös kávézásunk alkalmával viselt -, míg egy gép csak azokat az asszociációkat tudja létrehozni, amelyekre beprogramozták. Az is érdekelte, hogyan dolgoznak együtt az emberek. „A megoldás egyik fele ott van az agyadban, a másik fele pedig az enyémben - magyarázta. - Ott ülünk az asztal körül, én elkezdek egy mondatot, te pedig esetleg segítesz befejezni, és így zajlik a közös ötletelés. Az egyikünk felír valamit a táblára, a többiek pedig hozzáfűzik a magukét. Hogy tudjuk ezt csinálni, ha önálló entitások vagyunk?” Amikor Berners-Lee végzett Oxfordban, a fejében efféle gondolatok kergették egymást, az Enquire Withintől az agy véletlenszerű asszociációkra való képességén át a másokkal való együttműködésig. Később rájött egy nagy igazságra az innovációval kapcsolatban: akkor születnek új ötletek, ha

egy csomó elképzelés addig keveredik egymással véletlenszerűen, míg végül eggyé forrnak. Így fogalmazta meg ezt a folyamatot: „Félig kialakult ötletek kóborolnak ide-oda. Különböző helyekről érkeztek, de az elmének megvan az a csodálatos képessége, hogy addig lapátolja őket egymásra, míg egy szép napon összeállnak. Lehet, hogy először nem illeszkednek tökéletesen, de akkor elmegyünk egyet motorozni vagy ilyesmi, és máris jobb lesz.” Berners-Lee innovatív koncepciói akkor kezdtek összeállni, amikor tanácsadói posztot kapott a CERN-nél, a Genf melletti, mamutméretű szuperrészecske-ütköztetőnél és részecskefizikai laboratóriumnál. Valahogyan rendszerbe kellett foglalnia a tízezernél is több kutató egymáshoz való kapcsolódását, a projektjeiket és a számítógépes rendszereiket. A számítógépek és az emberek egyaránt különböző nyelveken beszéltek, és általában ad hoc módon létesítettek egymással kapcsolatokat. Berners-Lee-nek mindezt nyomon kellett követnie, ezért írt egy programot, hogy a segítségére legyen. Megfigyelte, hogy amikor a CERN-en belüli különböző viszonyokat magyarázzák neki, általában ábrákat rajzolnak hozzá rengeteg nyíllal. Kitalált hát egy módszert, hogyan tudná ezt modellezni a programjával. Beírta egy dolgozó vagy egy projekt nevét, majd hivatkozásokat hozott létre, amelyek megmutatták, kik milyen kapcsolatban állnak egymással. Az így született programot aztán Berners-Lee a gyerekkorában lapozgatott viktoriánus kalendáriumról Enquire-nek nevezte el. „Nagyon szerettem az Enquire-t - írta -, mert anélkül tárolt információkat, hogy mátrixokhoz vagy fastruktúrákhoz hasonló szerkezetekkel operált volna.” Az ilyen szerkezetek ugyanis merevek és hierarchikusak, míg az emberi elme több véletlenszerű ugrást végez. Miközben az Enquire-ön dolgozott, egyre nagyobb reményeket táplált a programmal kapcsolatban. „Képzeljük el, hogy az összes számítógépen

tárolt összes információ össze van kapcsolva. Egyetlen globális információs tér alakul ki. Információs háló jön létre.” Ez az elképzelés, bár ő akkor még nem volt ennek tudatában, lényegében Vannevar Bush memex gépének felelt meg - amely dokumentumokat tárolt, kereszthivatkozásokkal látta el és keresni tudta őket -, csak éppen globális léptékben. Mielőtt azonban messzebbre juthatott volna az Enquire fejlesztésében, lejárt a tanácsadói szerződése a CERN-nél. Otthagyta a számítógépét és a teljes kódot egy nyolchüvelykes hajlékonylemezen, amely aztán hamar el is tűnt, és a feledés homályába merült. Berners-Lee ezután néhány évig Angliában dolgozott egy dokumentumkiadó szoftvereket fejlesztő cégnél. Ezt azonban hamar megunta, és megpályázott egy ösztöndíjat a CERN-nél. Így hát 1984 szeptemberében visszatért, és abban a csoportban kezdett dolgozni, amelynek feladata az intézetben végzett összes kísérlet eredményeinek összegyűjtése volt. A CERN több tucat különböző verbális és digitális nyelvet beszélő nemzetiség és számítógéprendszer kavargó üstje volt. És mindenkinek mindenkivel meg kellett osztania az információit. „Ezzel az összekapcsolt sokszínűséggel a CERN az egész világot leképezte kicsiben” - emlékezett vissza Berners-Lee. Ez a környezet ismét felébresztette benne a gyerekkori gondolatokat arról, hogyan dolgoznak együtt különböző látásmódú emberek, és hogyan formálják egymás félig kész elképzeléseit új ötletekké. „Mindig érdekelt az emberi együttműködés háttere. Sok emberrel dolgoztam más intézetekben és egyetemeken, és nekik is együtt kellett működniük. Ha egy szobába kerültek volna, biztos teleírják a táblát. Olyan rendszert kerestem, amely lehetőséget ad az ötletelésre, és nyomon követi egy adott projekt intézeti emlékezetét.”

Úgy érezte, egy ilyen rendszer az egymástól távol lévőket is összekapcsolná, így be tudnák fejezni egymás mondatait, és hasznos kiegészítésekkel járulhatnának hozzá egymás félig kialakult elképzeléseihez. „Olyasvalamit szerettem volna alkotni, amivel együtt dolgozhatunk, együtt tervezhetünk dolgokat - mondta. - A tervezésben az az igazán érdekes, hogy rengeteg ember van szerte a világon, akinek a fejében van az adott dolog egy része. A fejükben van egy rész az AIDS gyógymódjából, a rák működésének megértéséből.” Berners-Lee-nek az volt a célja, hogy segítse a csoportos kreativitást - vagyis azt a folyamatot, amikor az emberek leülnek, és kiegészítik egymás ötleteit -, de úgy, hogy a résztvevőknek nem kell egy helyen tartózkodniuk. Berners-Lee tehát újra elővette az Enquire programot, és elkezdett gondolkodni, hogyan bővíthetné ki. „Többféle információhoz akartam hozzáférni, például egy tudós kutatási anyagához, különféle szoftvermodulok leírásához, értekezletek jegyzőkönyveihez, sebtében lefirkantott jegyzetekhez és így tovább.” Valójában azonban még ennél is sokkal többet akart. A született programozó nyugodt külseje mögött ugyanaz a gyermeki kíváncsiság rejtőzött, amellyel késő éjszakáig olvasgatta az Enquire Within Upon Everythinget. Ahelyett, hogy egyszerű adatkezelő rendszert tervezett volna, az együttműködés játszóterét szerette volna létrehozni. „Kreatív teret akartam építeni - mondta később. - Olyasmit, mint egy homokozó, ahol mindenki együtt játszhat.” Rájött egy egyszerű fogásra, melynek segítségével felépíthette az elképzelt kapcsolati rendszert: ez volt a hipertext. A ma már minden webhasználó számára jól ismert hipertext olyan kódolt szót vagy kifejezést jelent, amelyre rákattintva az olvasó egy másik dokumentumhoz vagy tartalomhoz jut. Először Bush említette a memex leírásában, majd Ted Nelson, a technológiai látnok nevezte

el így 1963-ban. Nelson Xanadu elnevezésű, zseniálisan nagyratörő, ám soha meg nem valósult projektjében minden információs elemet kétirányú hipertext hivatkozással látott volna el, amelynek segítségével oda-vissza lehetett volna ugrálni két információ között. A hipertextnek köszönhetően a Berners-Lee Enquire programjának lényegét alkotó kapcsolatok szaporodhattak, akár a nyulak; bárki engedély-kérés nélkül létrehozhatott kapcsolatokat más számítógépeken lévő dokumentumokkal, még akkor is, ha azok más operációs rendszerrel működtek. „A külső hipertext hivatkozások kezelésére képes Enquire program a börtön és a szabadság közötti különbséget jelentette - érzékeltette szemléletesen Berners-Lee. - Most már létre lehetett hozni különböző számítógépeket összekötő hálókat.” Úgy tervezte, nem lesz központi csomópont, sem központi irányítás. Ha valaki tudja egy dokumentum webcímét, rálinkelhet. A hivatkozások rendszere így szabadon bővülhetett és terjeszkedhetett, Berners-Lee megfogalmazásában „meglovagolva az internetet”. Ismét úgy született egy újítás, hogy egybeszőttek két korábbi innovációt, jelen esetben a hipertextet és az internetet. Berners-Lee egy NeXT számítógépen - a munkaállomás és a személyi számítógép csinos hibridjén, melyet Jobs épített, miután kitették a szűrét az Apple-től - alkalmazta a távoli eljáráshívásnak (Remote Procedure Call) nevezett protokollt, amelyen már dolgozott egy ideje. Ez a protokoll lehetővé tette, hogy a számítógépen futó program meghívjon egy másik számítógépen lévő szubrutint. Azután kidolgozta a dokumentumok elnevezését szabályozó elvrendszert. Ezeket kezdetben általános dokumentumazonosítónak (Universal Document Identifier) nevezte. Az Internet Engineering Task Force szabványokkal foglalkozó munkatársai azonban kifogásolták, hogy „arrogáns” módon általánosrnak nevezi a

rendszerét. Berners-Lee erre belement, hogy általános helyett egységesnek nevezze. Végül is rávették, hogy mindhárom szót megváltoztassa, így született meg az egységes erőforrás-azonosító (Uniform Resource Locator, URL) - mint például a http://www.cern.ch -, ez a ma már mindennapos kifejezés. Berners- Lee 1990 végére kifejlesztett egy sor eszközt, amelyek segítségével a hálózata végre életre kelhetett: a Hypertext Transfer Protocolt (HTTP) a hipertextek online átvitelére, a Hypertext Markup Language-et (HTML) a weboldalak készítéséhez, egy kezdetleges böngészőt, amely szoftveralkalmazásként az információ megkeresését és kijelzését végezte és egy szerverszoftvert, amely a hálózaton át érkező kéréseket kezelte. 1989 márciusára elkészült Berners-Lee részletes terve, és hivatalos formában is benyújtotta finanszírozási igényét a CERN felső vezetésének. „Reményeim szerint így közös információállományt hozhatunk létre, amely a jövőben folyamatosan fejlődhet és bővülhet - írta előterjesztésében. - A bejegyzések egymással összekapcsolt hálója sokkal hasznosabb, mint egy merev, hierarchikus rendszer.” Sajnos előterjesztése ugyanakkora döbbenetat váltott ki, mint amekkora lelkesedést. „Homályos, de izgalmas” - írta főnöke, Mike Sendall a memó tetejére. „Amikor elolvastam Tim javaslatát, nem igazán értettem, mi is ez, de úgy éreztem, nagyszerű dolog” - ismerte be később. Megint előállt az ismert helyzet: a zseniális feltalálónak partnerre van szüksége, aki a koncepcióját valósággá változtatja. A web koncepciója mögött sokkal inkább egyetlen ember állt, mint a digitális kor legtöbb újítása esetében. De Berners-Lee-nek is szüksége volt egy társra ahhoz, hogy az ötlete megvalósulhasson. Nagy szerencséjére sikerült megtalálnia Robert Cailliau, a CERN egyik belga mérnöke személyében, akit hasonló elképzelések foglalkoztattak, és

szívesen összefogott vele. „A hipertext és az internet esküvőjén Robert volt a násznagy”- fogalmazott Berners-Lee. A barátságos természetű Cailliau kiváló szervezőként a projekt tökéletes igehirdetőjének bizonyult a CERN-en belül, és egyben remek menedzsernek, aki mindent megoldott. Aprólékos gonddal öltözködött, módszeresen megtervezte hajviseletét. „Az a fajta mérnök volt, akit az őrületbe kerget, hogy különböző országokban más és más az elektromos csatlakozó” - írta róla Berners-Lee. Társulást alakítottak, ami az innovatív csapatok esetében igen gyakori; a látnoki képességű tervező összeállt a szorgalmas projektmenedzserrel. Cailliau, aki imádta a tervező- és szervezőmunkát, mint fogalmazott, megtisztította az utat Berners- Lee előtt, hogy az „nyugodtan eltemetkezhessen a bitekben, és fejleszthesse a szoftverét”. Cailliau egy alkalommal át akart nézetni vele egy projekttervezetet, de rá kellett jönnie, hogy „egyszerűen semmit sem értett az egészből”. Cailliau-nak köszönhetően azonban nem is volt szükség rá, hogy megértse. Cailliau első lépésként kicsit feljavította a finanszírozási kérelmet, amelyet Berners-Lee adott be a CERN vezetésének: konkrétabbá tette, mégis ugyanolyan izgalmas maradt. Ragaszkodott hozzá, hogy találjanak valami ütősebb nevet a projektnek az „Információmenedzsment” helyett, ami nem tűnt nehéznek. Berners- Lee-nek volt is néhány ötlete. Az első a Mine of Information (információs bánya) volt, ám rövidítése, a MOI franciául azt jelentette, én, ami kissé egoistának tűnt. A második ötlet - The Information Mine, azaz TIM - sem hangzott jobban. Cailliau elvetette a CERN-nél gyakran alkalmazott módszert, hogy valamelyik görög istenről vagy egyiptomi fáraóról nevezzék el a projektet. Berners-Lee végül egyértelmű és beszédes elnevezéssel állt elő. „Nevezzük World Wide Webnek, azaz

világméretű hálónak!” - javasolta. Ezt használta eredeti beadványában is. Cailliau-nak nem tetszett a dolog. „Nem hívhatjuk így, mert a WWW rövidítés kiejtve hosszabb, mint maga a teljes név!” A „duplavé-duplavé-duplavé” valóban háromszor annyi szótagból áll, mint az eredeti név. Berners-Lee azonban megmakacsolta magát. „Igenis jól hangzik” - jelentette ki. A javaslat címét tehát a következőre változtatták: „WorldWideWeb: Proposal for a HyperText Project” (WorldWideWeb: Javaslat egy hipertextprojektre). Így kapta a nevét a web. Miután a projektet hivatalosan is elfogadták, a CERN vezetői szabadalmaztatni akarták. Ám amikor Cailliau ezt megemlítette Berners-Lee-nek, ő ellenkezni kezdett. Azt akarta, hogy a web olyan gyorsan terjedjen és bővüljön, amilyen gyorsan csak lehet, ez pedig azt jelentette, hogy szabadnak és nyíltnak kellett maradnia. Szemrehányóan meg is kérdezte Cailliau-tól: „Robert, pénzt akarsz ezen keresni?” Cailliau emlékezete szerint így reagált: „Hát, jól jönne, nem igaz?” Rossz válasz volt. „Tim szemlátomást nem törődött ilyesmivel - mondta Cailliau. - Nem a pénzért csinálta. Például sokkal kevésbé volt kényes a hotelszobák minőségére, mint egy szokványos ügyvezető igazgató.” Berners-Lee ragaszkodott hozzá, hogy a webprotokollok legyenek ingyen hozzáférhetők, szabadon terjeszthetők, és maradjanak örökre a nyilvános térben; végül is a web célja és ötletének lényege, hogy ösztönözze a megosztást és az együttműködést. A CERN kiadott egy közleményt, amelyben kinyilvánította, hogy „lemond a bináris és forráskódot illető mindennemű szellemi tulajdonjogról, és mindenkinek engedélyezi a használatát, a másolását, a módosítását és a továbbadását”. A CERN később összefogott Richard Stallmannel, és átvette a GNU általános nyilvános licencét. Az eredmény a történelem egyik legnagyobb szabású szabad és nyílt forráskódú projektje lett.

Ez a hozzáállás jól tükrözte Berners-Lee visszahúzódó személyiségét. A saját érdemei előtérbe helyezésének még a látszatától is irtózott. Ez a lelke mélyéről fakadt, a megosztás és a tisztelet erkölcsi szemléletéből, amire az általa választott unitárius univerzalista egyházban talált rá. Unitárius hittársairól a következőket mondta: „Szállodák helyett templomokban találkoznak, protokollok és adatformátumok helyett az igazságról, a békéről, a küzdelmekről és az erkölcsről beszélgetnek. A társak iránti tisztelet nagyon hasonlít az Internet Engineering Task Force elveihez... Az internet és a web koncepciója valójában egy olyan szabályrendszer keresése, amelyet követve a számítógépek teljes összhangban dolgozhatnak egymással; a mi lelki és társadalmi küldetésünk pedig egy olyan szabályrendszer keresése, amely az emberek számára teszi lehetővé ugyanezt.” keresztül többszörösen összetett Annak ellenére, hogy sok termékbemutatót óriási felhajtás kísér - gondoljunk csak arra, hogyan mutatta be a Bell Labs a tranzisztort vagy Steve Jobs a Macintosht -, a legtöbb jelentős innováció lábujjhegyen lopakodik be a történelem színpadára. 1991. augusztus 6-án Berners-Lee az alt.hypertext hírcsoportot böngészte az interneten, amikor a következő kérdésre bukkant: „Tud valaki esetleg olyan kutatásról vagy fejlesztésről, ami hipertext hivatkozásokon forrásokból származó adatok keresését teszi lehetővé?” Az erre adott, „from: [email protected] at 2:56 pm” fejlécű válasza volt a web első nyilvános bejelentése. „A WorldWideWeb projekt célja, hogy hivatkozásokon keresztül bárhol, bármilyen információ elérhető legyen - kezdte. - Ha érdekel a kód, írj nekem egy e-mailt!” A visszafogott személyiségű és még visszafogottabban posztolgató Berners-Lee maga sem fogta fel igazán, milyen

világrengető ötletet szabadított rá a világra. Bárhol, bármilyen információ. „Rengeteg időt fordítottam annak elérésére, hogy az emberek bármit feltehessenek a webre - mondta több mint két évtizeddel később. - Nem gondoltam volna, hogy szó szerint minden felkerül.” Igen, minden. Idebent mindent megtalálhatsz. MARC ANDREESSEN ÉS A MOSAIC Ahhoz, hogy a felhasználók elérhessék a kívánt oldalakat a weben, szükségük volt egy kliensszoftverre a saját gépükön, ami böngésző néven vált ismertté. Berners-Lee írt egyet, amellyel olvasni és szerkeszteni is lehetett a dokumentumokat; olyan helynek képzelte el a webet, ahol az emberek együttműködhetnek egymással. Az ő böngészője azonban csak NeXT gépeken futott, amelyekből csak igen kevés volt forgalomban, és sem ideje, sem erőforrásai nem voltak ahhoz, hogy további böngészőverziókat fejlesszen. Beszervezte hát a CERN egyik fiatal gyakornokát, Nicola Pellow-t, a Leicesteri Műszaki Egyetem matematika szakos végzősét, hogy írja meg az első univerzális böngészőt a UNIX és Microsoft operációs rendszerekhez. A program kezdetleges volt, de működött. „Ennek a böngészőnek köszönhetően tehette meg a web az első botladozó lépéseit a világ színpadán, de Pellow-t nem nagyon hatotta meg a dolog - emlékezett vissza Cailliau. - Kapott egy feladatot, egyszerűen nekiült, hogy elvégezze, és egyáltalán nem fogta fel, milyen óriási dolog lesz belőle.” Miután végzett, visszatért a Leicesteri Egyetemre. Berners-Lee biztatni kezdett másokat, hogy fejlesszék tovább Pellow munkáját. „Nyomatékosan felhívtuk mindenkinek a figyelmét, hogy a böngészők készítése nagyon hasznos projekt.” 1991 őszére már vagy fél tucat kísérleti verzió született, és a web más európai kutatóközpontokban is gyorsan elterjedt.

Az év decemberében már az Atlanti-óceánon is átkelt. Paul Kunz, a stanfordi Linear Accelerator Center részecskefizikusa meglátogatta a CERN-t, Berners-Lee pedig őt is megnyerte a web világa számára. „Hátracsavarta a karomat, és kényszerített, hogy menjek be az irodájába - szólt Kunz verziója, aki attól félt, hogy valami unalmas információmenedzsment-bemutató vár rá. - De aztán olyasmit mutatott, amitől kinyílt a szemem.” A Berners-Lee NeXT-jén futó böngésző egy másutt lévő IBM-ről hívott le információkat. Kunz hazavitte magával a szoftvert, és a http://slacvm.slac.stanford.edu/ lett az Egyesült Államok első webszervere. A World Wide Web 1993-ban aztán kozmikus sebességre kapcsolt. Az év elején 50 webszerver működött a világon, októberre pedig már 500. Ennek egyik oka az volt, hogy a web első számú alternatívája az internetes információk elérésére a Minnesotai Egyetemen kifejlesztett, Gopher nevű küldő-fogadó protokoll volt, és olyan híresztelések kaptak szárnyra, hogy a fejlesztők a szerverszoftver fizetőssé tételét tervezik. (A http-hez hasonlóan a Gopher is internetes (TCP/IP) alkalmazásfelület protokoll volt. Elsősorban menürendszerű navigációval tette lehetővé az online (általában szövegalapú) dokumentumok keresését és terjesztését. A linkeket nem a dokumentumokba ágyazták be, hanem a szerverek hozták létre őket. Nevét az egyetem kabalaállatáról, a tasakospatkányról kapta, illetve szójáték a „go for” (vonatkozik) kifejezésre is.) Ennél is fontosabb hajtóerő volt azonban az első könnyen telepíthető, grafikával kiegészített webes böngésző, a Mosaic megjelenése. A programot az Urbana-Champaign-i Illinoisi Egyetemen lévő és a Gore-törvény által támogatott National Center for Supercomputing Applicationsnél (Nemzeti Szuperszámítógépes Alkalmazások Központja, NCSA) fejlesztették ki.

A Mosaic mögött álló férfi - vagy inkább túlméretezett gyerek - Marc Andreessen volt, egy szelíd, de lelkes végzős diák. A közel kétméteres, vidám óriás 1971-ben született Iowában, és Wisconsinban nőtt fel. Andreessen az internetes úttörők nagy rajongója volt, és rengeteg ihletet merített az írásaikból: „Amikor a kezembe került Vannevar Bush »As We May Think« című esszéje, így szóltam magamban: »Igen, ez az! Rájött!« Bush az elejétől a végéig kitalálta az internetet, amennyire digitális számítógép nélkül lehetett. Abszolút egy súlycsoportba került Charles Babbage-dzsel.” Doug Engelbart is a hősei közé tartozott. „Az ő laboratóriuma lett az internetre kapcsolt negyedik csomópont, ami olyan volt, mintha valaki a világon negyedikként kapott volna telefont. Hihetetlen éleslátással már az előtt megértette, mi lesz az internetből, mielőtt egyáltalán létrehozták volna.” Amikor Andreessen 1992 novemberében megnézte a web bemutatóját, teljesen a hatása alá került. Rögtön rá is vette Eric Binát, az NCSA-nél dolgozó elsőrangú programozót, hogy fogjon össze vele, és írjanak egy izgalmasabb böngészőt. Imádták Berners-Lee elképzeléseit, de úgy gondolták, a CERN szoftvere szürke, és nélkülözi a menő különlegességeket. „Óriási szám lenne, ha valakinek sikerülne jó böngészőt és szervert létrehoznia! - mondta Andreessen Binának. - Ha tényleg odatesszük magunkat, meg tudjuk csinálni!” A következő két hónapban olyan programozási ámokfutást rendeztek, ami Bill Gatesnek és Paul Allennek is becsületére vált volna. Három vagy négy napon át megállás nélkül kódoltak - Andreessen tejjel és süteménnyel, Bina pedig cukorkával és Mountain Dew üdítővel doppingolta magát -, majd egy teljes napra kidőltek. Remek csapatot alkottak: Bina alapos, módszeres programozó volt, Andreessen pedig termékorientált látnok. 1993. január 23-án, egy picit nagyobb harsonaszóval, mint amit Berners-Lee megengedett magának a web

elindításakor, a [email protected]. edu a www-talk internetes hírcsoportban bejelentette a Mosaicot. „A senki által rám nem ruházott hatalomnál fogva ezennel útnak eresztem az NCSA Motif- alapú, a hálózati információs rendszerekben és a World Wide Weben történő keresésre készült X Mosaic 0.5-ös alfa/béta verzióját” - írta Andreessen. Berners-Lee, aki eleinte elégedett volt vele, két nappal később a következő hozzászólásban válaszolt: „Zseniális! Minden új böngésző egyre szexibb.”És hozzáadta az info.cern.ch-ról letölthető böngészők egyre bővülő listájához.39 A Mosaic népszerűvé vált, mert könnyű volt telepíteni, és lehetővé tette a képek beágyazását a weboldalakon. Még népszerűbb lett azonban annak köszönhetően, hogy Andreessen ismerte a digitális kor vállalkozóinak egyik fontos titkát: megszállottan figyelte a felhasználók visszajelzéseit, és rengeteg időt töltött internetes hírcsoportokban, javaslatok és panaszok után kutatva. Azok alapján pedig fáradhatatlanul jelentette meg az újabb és újabb javított verziókat. „Fantasztikus érzés volt megjelentetni egy terméket, és azonnali visszajelzéseket kapni róla! - lelkendezett. - A visszajelzések alapján azonnal ki tudtam szűrni, mi az, ami működik, és mi az, ami nem.” Berners-Lee-re igen mély benyomást tett, hogy Andreessen állandóan a szoftver jobbítására koncentrált. „Az ember elküldött neki egy hibajelentést, mire ő két órával később e-mailben visszaküldte a javítást.” Andreessen évekkel később, már befektetőként, lefektetett egy szabályt: azokat a startupokat részesíti előnyben, amelyeknél az alapítók a folyamatos javítást és az ügyfélszolgálatot részesítik előnyben a diagramokkal és prezentációkkal szemben. „Az előbbiekből lesznek a trilliódolláros cégek” - jegyezte meg.

Volt azonban valami Andreessen böngészőjében, ami egy idő után csalódást okozott Berners-Lee-nek, végül pedig már egyenesen bosszantotta. A program gyönyörű volt, sőt szemkápráztató, ám Andreessen az értéknövelt tartalomra (rich media) helyezte a hangsúlyt, hogy látványos oldalakat jeleníthessen meg, Berners-Lee pedig úgy érezte, inkább a komoly együttműködést megkönnyítő eszközök kínálatára kellene hangsúlyt fektetni. Így hát 1993 márciusában, egy chicagói értekezletet követően Közép-Illinois „végeérhetetlennek tűnő kukoricaföldjei között” elautózott az NCSA- hez, hogy találkozzon Andreessennel és Binával. A találkozó nem alakult éppen kellemesen. „A böngészőfejlesztőkkel folytatott korábbi megbeszéléseim mind elméleti jellegűek voltak - emlékezett vissza Berners-Lee. - Most azonban valami furcsa feszültség vibrált a levegőben.” Véleménye szerint a Mosaic fejlesztői, akiknek külön PR-osaik voltak, és hajszolták a nyilvánosságot, „úgy akarták beállítani magukat, mintha ők lennének a webfejlesztés atyaúristenei, és gyakorlatilag át akarták nevezni a webet Mosaická”. Berners-Lee úgy vélte, ki akarják sajátítani a webet, sőt talán még nyerészkedni is akarnak rajta. (Andreessen egy évvel később csatlakozott a sorozatos sikereiről híres vállalkozóhoz, Jim Clarkhoz, és közösen beindították a Netscape-et, amely kifejlesztette a Mosaic böngésző kereskedelmi változatát.) Andreessen felettébb szórakoztatónak találta Berners-Lee visszaemlékezését. „Amikor Tim eljött hozzánk, látogatása jobban hasonlított egy hivatalos államfői vizitre, mint egy munkamegbeszélésre. A web akkoriban már futótűzként terjedt, és Timnek nem tetszett, hogy már nem ő irányítja.” Berners-Lee képek beágyazásával szembeni ellenkezését furcsának és prűdnek tartotta. „Ő csak szöveget akart - emlékezett vissza Andreessen. - A magazinjelleget elutasította. Nagyon magasztos elképzelései voltak,

lényegében azt akarta, hogy az egészet csak tudományos értekezések közzétételére használják. Úgy hitte, a képek a pokol felé vezető út első lépései. Maga a pokolba vezető út pedig a multimédiás tartalom és a magazinok, a rikító ízléstelenség, a játékok és a fogyasztói elemek.” Mivel Andreessen gondolkodásának középpontjában az ügyfél állt, Berners-Lee véleményét tudományos fennhéjázásnak tartotta. „A közép-nyugati bütykölők típusához tartozom. Ha az emberek képeket akarnak, akkor képeket kapnak. Hajrá!” Berners-Lee mélyebb ellenérzése abból a hiedelemből táplálkozott, hogy a mutatós megjelenés, például a multimédia és a díszes betűtípusok középpontba állításával Andreessen figyelmen kívül hagy egy szükséges elemet: azokat a szerkesztőeszközöket, amelyekkel a felhasználók interakcióba léphetnek a weboldalak tartalmával, és bővíthetik azt. Ha a hangsúly a szerkesztőeszközök helyett a megjelenésre kerül, akkor a web egyre inkább a szerverrel rendelkezők publikálási eszközévé silányul ahelyett, hogy az együttműködés és a közös kreativitás fórumává válna. „Csalódtam, amiért Marc nem épített be szerkesztőeszközöket a Mosaicba - mondta Berners-Lee. - Ha annak idején inkább együttműködést serkentő, nem pedig publikációs médiumként fogják fel a webet, szerintem ma sokkal nagyobb erőt képviselne.” A Mosaic korai verzióiban volt egy „együttműködés” gomb, amelynek segítségével a felhasználók letölthettek egy dokumentumot, dolgozhattak rajta, majd újra posztolhatták. A böngésző azonban nem működött teljes körű szerkesztőként, és Andreessen úgy gondolta, nem is lenne praktikus azzá tenni. „Döbbenten tapasztaltam, hogy teljes ellenérzés uralkodik a szerkesztő beépítésével kapcsolatban - panaszkodott Berners-Lee. - Hipertextszerkesztő híján viszont az emberek nem használhatják igazán a webet a közvetlen együttműködés médiumaként. A böngészők

segítenek ugyan nekik az információ megkeresésében és megosztásában, de abban nem, hogy intuitív módon együtt dolgozhassanak.” Bizonyos mértékben igaza is volt. Noha a web rendkívül sikeres lett, a világ ma valószínűleg érdekesebb hely lenne, ha együttműködő médiummá fejlődött volna. Berners-Lee felkereste Ted Nelsont is, aki egy lakóhajón éldegélt Sausali-tóban, a Golden Gate árnyékában. 25 évvel korábban Nelson vetette fel egy hipertexthálózat koncepcióját a Xanadu- projekt keretében. Kellemes, jó hangulatú találkozó volt, de Nelsonnak nem tetszett, hogy a webből hiányoznak a Xanadu egyes kulcsfontosságú elemei. Úgy gondolta, egy hipertexthálózatnak kétirányú linkekkel kellene működnie, vagyis szükség lenne hozzá a hivatkozás létrehozójának és annak a személynek a beleegyezésére is, akinek az oldalára a hivatkozás mutat. Ez a rendszer azzal a további előnnyel járt volna, hogy lehetővé teszi a kis összegű online fizetést a tartalomszolgáltatóknak. „A HTML pontosan az, amit szerettünk volna megakadályozni: állandóan megszakadó linkek, csak kifelé mutató linkek, idézetek, amelyeket nem lehet visszakövetni a forráshoz, a verziómenedzselés és a jogkezelés teljes hiánya” - panaszkodott később Nelson. Ha Nelson kétirányú hivatkozásokból álló rendszere győzedelmeskedik, lehetségessé vált volna a linkhasználat számszerű mérése, és kisebb pénzösszegek automatikus kifizetése a használt tartalom készítője számára. A kiadás, az újságírás és a blogírás egésze másként alakult volna. A digitális tartalom készítőit könnyedén, súrlódásmentesen és több különböző modell alapján lehetett volna díjazni, ami azt vonhatta volna maga után, hogy nem kell kizárólagosan a hirdetésektől függeniük. Ehelyett azonban a web olyan hely lett, ahol a tartalom összegyűjtői több pénzt kereshetnek, mint a tartalom készítői. A nagy médiacégek

és a kis blogoldalak újságíróinak egyaránt kevesebb lehetőségük maradt arra, hogy honoráriumot kapjanak. Jaron Lanier, a Who Owns the Future? (Ki birtokolja a jövőt?) című könyv szerzője így vélekedett erről: „Az internetes kommunikáció reklámok útján történő finanszírozásának ötlete szükségképpen önpusztító. Ha azonban vannak visszafelé mutató linkek, akkor megvan a mikrokifizetések alapja az olyan információk esetében, amelyek hasznosak valaki más számára.” A kétirányú hivatkozások és a kis összegű kifizetések rendszeréhez viszont valamiféle központi koordinációra lett volna szükség, ami megnehezítette volna a web gyors terjedését, ezért Berners-Lee elvetette az ötletet. A web szárnyalásának kezdetén, 1993—1994-ben az új médiáért felelős szerkesztő voltam a Time kiadónál, vagyis hozzám tartozott a magazincég internetes stratégiája. Először olyan tárcsázós online szolgáltatásokkal egyeztünk meg, mint az AOL, a CompuServe és a Prodigy. Adtuk a tartalmat, reklámoztuk szolgáltatásaikat az előfizetőinknek, és moderátorként működtünk a tagjaikból közösséget építő chatszobákban és hirdetőtáblákon. Cserébe a jogdíjakból éves szinten egy- és kétmillió dollár közötti összeg csörgött be hozzánk. Amikor e magántulajdonban lévő online szolgáltatások mellett alternatívaként megjelent a nyílt internet, úgy tűnt, saját kezünkbe vehetjük a sorsunkat és előfizetőinket. A National Magazine Awards 1994 áprilisában rendezett ebédjén Louis Rossettóval, a Wired szerkesztőjével és alapítójával arról beszélgettünk, vajon a felfutó internetprotokollok és keresőeszközök - Gopher, Archie, FTP, web - közül melyiket lenne a legjobb használni. Rossetto úgy vélte, a legjobb opció a web, a Mosaichoz hasonló böngészőkbe épített tetszetős grafikai lehetőségek miatt.

1994 októberében el is indult a HotWired és több Time- weboldal. A Time-nál a bevált brandjeinkkel - Time, People, Life, Fortune, Sports Illustrated - kísérleteztünk, valamint létrehoztunk egy Pathfinder nevű új portált. Új brandneveket is kitaláltunk, a Virtual Gardentől a Netly Newsig. Eredetileg úgy terveztük, lesz egy csekély előfizetési díj, a Madison Avenue-i hirdetésvásárlókat azonban annyira elbűvölte az új médium, hogy szinte megrohanták az irodánkat, mert meg akarták venni az oldalainkhoz tervezett bannereket. Ezért más kiadócégekkel együtt úgy döntöttünk, a legjobb, ha ingyenessé tesszük a tartalmainkat, és közben nyitva tartjuk a szemünket, hátha akadnak lelkes hirdetők. Egy idő után kiderült, hogy ez az üzleti modell nem tartható. A weboldalak száma, és ezzel együtt a hirdetési felületek mennyisége néhány havonta hatványozódott, ugyanakkor a reklámokért fizetett teljes összeg viszonylag változatlan maradt. Ez azt jelentette, hogy a reklámráták egy idő után zuhanni kezdtek. Ez a modell erkölcsileg sem volt éppen egészséges; arra ösztönözte ugyanis az újságírókat, hogy a hirdetőik érdekeit az olvasóik érdekei elé helyezzék. A fogyasztókba azonban addigra belenevelték, hogy a tartalomnak ingyenesnek kell lennie. Két évtized kellett hozzá, hogy egyáltalán megpróbálhassuk visszaparancsolni a dzsinnt a palackba. Az 1990-es évek végén Berners-Lee kísérletet tett egy webes mikrofizetési rendszer kifejlesztésére az általa vezetett World Wide Web Consortiumon (W3C) keresztül. Az alapötlet az volt, hogy a weboldalakba valamilyen módon beágyazzák a kisebb fizetések kezeléséhez szükséges információkat, majd ezek felhasználásával lehetővé válik, hogy bankok vagy vállalkozások különböző „elektronikus pénztárca” szolgáltatásokat hozzanak létre. Az elképzelés -

részben a banki szabályozások bonyolult változásai miatt - sohasem valósult meg. „Amikor nekikezdtünk, először azt akartuk elérni, hogy kisebb összegű fizetséget lehessen küldeni a tartalmat posztolók számára - magyarázta Andreessen. - Ennek megvalósításához azonban az Illinoisi Egyetemen nem állt rendelkezésünkre elegendő erőforrás. A hitelkártya- és bankrendszer lehetetlenné tette a dolgot. Elszántan próbálkoztunk, de egyszerűen túl kínos volt tárgyalni ezekkel a fickókkal. Elviselhetetlenül kínos.” 2013-ban Berners-Lee nekilátott, hogy új életet leheljen a W3C mikrokifizetésekkel foglalkozó munkacsoportja, a Micropayments Markup Working Group tevékenységébe. „Megint a mikrokifizetések protokolljait vizsgáljuk - mondta. - Ezek nagyon mássá tennék a webet. Tényleg hatalmat adnának a tartalomkészítők kezébe. Ha lehetőség nyílna rá, hogy az emberek fizessenek egy jó cikkért vagy dalért, több írással és zenével foglalkozó művészt támogathatnának.” Andreessen elmondta, hogy reméli, a 2009-ben bevezetett bitcoin digitális fizetőeszköz és a közvetlen (peer-to-peer) fizetési rendszer a jobb rendszerek modelljéül szolgál majd. (A bitcoin és más digitális fizetőeszközök matematikailag kódolt titkosítótechnikák és más titkosítóeljárások felhasználásával biztonságos fizetési módot kínálnak, amely nincs alárendelve semmilyen központi irányításnak.) „Ha lenne egy időgépem, és visszamehetnék 1993-ba, biztosan beépíteném a bitcoint vagy valami hasonló virtuális fizetőeszközt!” A Time és más médiacégek véleményem szerint egy másik hibát is elkövettek. Miután az 1990-es évek közepén megszoktuk a webet, nem koncentráltunk tovább a közösség létrehozására. AOL és CompuServe oldalainkon az erőfeszítéseink legnagyobb része még arra irányult, hogy közösségeket építsünk ki felhasználóinkkal. A WELL egyik első polgárát, Tom Mandelt kértük fel, hogy legyen a Time

hirdetési oldalainak moderátora és chatszobáink felügyelője. A magazin cikkeinek közzététele másodlagosnak számított a társas kapcsolat és a közösségi érzés kialakítása mögött. Amikor 1994-ben átköltöztünk a webre, eleinte próbáltuk megőrizni ezt a felfogást. Hirdetőoldalakat és chatszobákat hoztunk létre a Pathfinderen, mérnökeinket pedig arra utasítottuk, hogy másolják le az AOL egyszerű fórumtémarendszerét. Ahogy azonban telt-múlt az idő, egyre inkább a saját sztorijaink online közzétételére figyeltünk a felhasználói közösségek és a felhasználói tartalom ösztönzése helyett. Más médiacégekkel együtt weboldalakká alakítottuk nyomtatott kiadványainkat, hogy olvasóink passzív módon fogyasszák őket, a velük való párbeszédet pedig az olvasói hozzászólások rovatba száműztük, az oldal aljára. Ezek gyakran moderálatlan szitkozódássá és ostoba fecsegéssé alacsonyodtak, így nem sokan olvasták el - minket is ideértve. A Usenet hírcsoportokhoz, a WELL-hez vagy az AOL-hoz hasonlóan nem a párbeszéd, a közösség és a felhasználói tartalom állt a középpontban. A web ehelyett egyszerű kiadói felület lett, vagyis egyszerűen a régi bort - ugyanazt a tartalmat, amit a nyomtatott lapban is bárki megtalálhatott - öntöttük új üvegekbe. Olyan volt az egész, mint a televíziózás kezdete, amikor a „műsor” tulajdonképpen nem volt egyéb, mint képekkel ellátott rádióshow. Így aztán nem is jutottunk egyről a kettőre. Szerencsére azonban „az utca mindennek megtalálja a saját felhasználási területét”. Hamarosan új médiaformák jelentek meg, amelyek kiaknázták az új technológiát. A blogok és a wikik elterjedésével - mindkettő az 1990-es években jelent meg - egy életerősebb web 2.0 bukkant fel, amelyen a felhasználók interaktív módon együttműködhettek, közösségeket hozhattak létre, és saját tartalmat készíthettek.

JUSTIN HALLRÓL ÉS ARRÓL, HOGYAN LETT A WEB LOGBÓL BLOG 1993-ban, a Swarthmore egyik elsőévesének, Justin Halinak a kollégiumi társalgóban kezébe akadt a The New York Times egy kallódó példánya, és elolvasta benne John Markoff írását a Mosaic böngészőről. „Gondoljunk rá úgy, mint az információs kor elrejtett kincseihez vezető térképre - kezdődött a cikk. - Új, ingyenes szoftver cégeknek és magánszemélyeknek egyaránt, a segítségével még a kezdő számítógép-felhasználó is eligazodik a globális interneten, a hálózatok hálózatán, amely oly gazdag információkban, ám ahol a tájékozódás bizony elképesztően nehéz lehet.” A hosszú szőke hajú, huncut mosolyú, nyúlánk, számítógépbolond Hall leginkább úgy nézett ki, mintha Huckleberry Finnt és Tolkien egyik tündéjét keresztezték volna. Mivel chicagói ifjúkorát azzal töltötte, hogy tárcsázós kapcsolaton keresztül számítógépes hirdetőtáblákat olvasgatott, azonnal letöltötte a böngészőt, és nekilátott szörfözgetni. „Ez az egész egyszerűen szétrobbantotta az agyamat” - emlékezett vissza. Hall hamar rájött valamire: „Az online közzétételek szinte mindegyike amatőr volt, csupa olyan ember posztja, akiknek semmi mondanivalójuk nem akadt.” Elhatározta hát, hogy Apple PowerBookján, az ingyen letöltött MacHTTP szoftverrel létrehoz egy weboldalt, amellyel elszórakoztatja saját magát és mindazokat, akik osztják pimasz világszemléletét és kamaszos mániáit. „Fel tudtam tölteni az írásaimat és a mondanivalómat elektronikus úton, csinosítgathattam őket, és belinkelhettem, amit csak akartam.” 1994 januárjának közepén indította be az oldalt, és legnagyobb örömére a webhasználók napokon belül rátaláltak. Első weboldalának hangvétele pajkosan bensőséges volt. Volt rajta fénykép Haliról, amint pofákat vág Oliver North, a

haditengerészet alezredese mögött, egy másik, amelyen Cary Grant éppen LSD-t szed be, és egy őszinte mondat: „Al Gore-nak, az információs sztráda első hivatalos gyalogosának”. Az oldal laza társalgási stílusban íródott. „Üdv! - állt az oldal tetején. - Ez itt a 21. század számítástechnikája. Vajon érdemes a türelmünkre? Én azért teszem ki ezt ide, te pedig, gondolom, azért olvasod, hogy kiderüljön - nem igaz?” Akkoriban még nem voltak webkatalógusok és keresőmotorok, leszámítva egy-két unalmas példányt, mint a Genfi Egyetem W3 Catalogja, illetve az NCSA „What’s New?” oldala az Illinoisi Egyetemen. Hall tehát kénytelen volt feltalálni egyet a saját oldalához, aminek aztán a „Here’s a Menu of Cool Shit” elegáns címet adta. Nem sokkal később Dosztojevszkij iránti tiszteletnyilvánításból átkeresztelte „Justin’s Links from the Undergroundnak”. Voltak linkek a digitális jogokkal foglalkozó, nonprofit csoporthoz, az Electronic Frontier Foundationhöz, a Világbankhoz, vagy éppen sörkedvelők és rave-rajongók oldalaihoz, valamint egy Ranjit Bhatnagar nevű fickóhoz a Pennsylvaniai Egyetemen, aki hasonló weboldalt készített. „Higgyétek el nekem, a szerző nagyon király arc”-jegyezte meg Hall. Feltette még kalóz koncertfelvételek linkjeit is, például a Jane’s Addictionét és a Porno for Pyrosét. „Hagyj üzenetet, ha érdekel az ilyesmi, vagy ha neked is vannak hasonló anyagaid!” - írta. Justin és olvasói érdeklődési körének ismeretében nem meglepő, hogy több szekció foglalkozott az erotikával, köztük olyan oldalak, mint a „Survey of Sexuality on the Sprawl” és a „Pointers to Pages o’Purveyed Prurience”. Justin segítőkészen figyelmeztette is látogatóit: „Ne feledjétek letörölni a spermát a billentyűzetről!”

Justin underground linkjei megágyaztak a webkatalógusok elterjedésének. Ilyen volt a Yahoo!, majd a Lycos és az Excite, amelyek még abban az évben virágzásnak indultak. Ám azonkívül, hogy ajtót nyitott a web Csodaországára, Hall valami furcsán vonzó dolgot teremtett, amely végül még jelentősebbnek bizonyult: folytatólagos webes naplót (web log) vezetett személyes élményeiről, véletlenszerű gondolatairól, mély elmélkedéseiről és érzelmi kalandjairól. Ez volt az első teljesen új jellegű tartalom, amelyet kifejezetten a személyi számítógépes hálózatokra, előnyeik kihasználásával hoztak létre. Hall web logján megrendítő verseket közölt apja öngyilkosságáról, elmerengett szerteágazó szexuális vágyain, képeket töltött fel a péniszéről, nyájasan őszinte történeteket mesélt a nevelőapjáról, és egyéb ömlengésekkel töltötte meg az oldalt, amelyek tartalma nemritkán átlépte a „túl sok információ” (Too Much Information, TMI) határvonalát. Röviden szólva, feltalálta a blogolást. „A középiskolában írtam az iskolai újságnak, köztük nagyon személyes dolgokat is” - mondta. Íme, a blogjának - és számos későbbi blognak - a receptje: maradj laza, légy személyes és provokatív! Hall feltöltött egy képet saját magáról, amelyen meztelenül állt a színpadon, és amelyet nem engedtek beletenni a középiskolás-évkönyvbe, és mellé leírta, hogyan vihogtak a szerkesztőlányok, miközben a micsodájáról készült fekete-fehér fotót nézegették. Később elmesélte egy fájdalmas közösülés történetét, amely után bedagadt a fitymája; ez esetben is több közeli fényképpel illusztrálta nemi szerve állapotát. Az efféle akcióival hozzájárult az új kor erkölcsi tűrőképességének újradefiniálásához. „Mindig igyekeztem provokatív lenni, és a meztelenség is a provokáció része volt - magyarázta. - Tőlem már megszokták, hogy csupa olyasmit művelek, amibe anyám belepirulna.”

Hall folytonos igyekezete a „túl sok információ” határának áthágására a blogolás jellegzetes vonásává vált. Lényegében arról volt szó, hogy a pimaszságot erkölcsi állásfoglalássá magasztosította. „A TMI olyan, mint az összes emberkísérlet adatainak összegzése - magyarázta később. - Ha megosztod másokkal, az emberek egy kicsit kevésbé érzik majd egyedül magukat.” Ez pedig nem csekély teljesítmény. Az internetnek tulajdonképpen az volt az egyik lényege, hogy az emberek kevésbé érezzék egyedül magukat. A begyulladt fityma esete példaként szolgált; néhány órán belül a világ minden részéről érkezni kezdtek a hozzászólások. Az olvasók megosztották saját történeteiket, gyógymódokat javasoltak, és megnyugtatták Hallt, hogy a tünet hamarosan elmúlik. Sokkal megrázóbbak voltak az apjáról közölt bejegyzések, aki alkoholista volt, és öngyilkos lett Justin 8 éves korában. „Az apám fanyar humorú, humanista, érzékeny ember volt - írta -, valamint intoleráns, gyűlölködő rohadék.” Hall elmesélte, hogyan énekelt neki az apja Joan Baez-folkdalokat, és azt is, hogyan nyakalta üvegszámra a vodkát, hadonászott a pisztolyával és szidta a pincérnőket. Miután Hall megtudta, hogy ő volt az utolsó, aki beszélt az apjával az öngyilkossága előtt, feltöltött egy verset: „Mit mondtunk / nem tudom / és / mit is számított? / Meg tudtalak volna akadályozni benne?” Az efféle bejegyzések hatására virtuális segítő csoport alakult. Az olvasók elküldték neki a saját történeteiket, Hall pedig posztolta őket. A megosztás kapcsolatteremtést jelentett. Emily Ann Merkler epilepsziás apja elvesztésével küzdött. Russell Edward Nelson szkennelve elküldte elhunyt apja jogosítványát és más dokumentumait. Werner Brandt emlékoldalt nyitott az apjának, ahol a férfi kedvenc zongoraszámait is meg lehetett hallgatni. Justin a saját gondolatai mellett ezeket is megosztotta. Valóságos közösségi háló alakult ki körülötte. „Az internet részvételre

bátorít - jegyezte meg. - Azzal, hogy kitárulkozom a weben, reményeim szerint arra buzdítom az embereket, hogy vigyenek egy kis lelket a rendszerbe.” 1994-ben, néhány hónappal az után, hogy beindította web logját, Halinak kitartó telefon- és e-mail-hadjáratot követően sikerült kicsikarnia magának egy nyári gyakornoki pozíciót a HotWired.com- nál, San Franciscóban. A Wired magazinnál a karizmatikus szerkesztő, Louis Rossetto irányításával épp az első magazinweblapok egyikének létrehozásán fáradoztak. A magazin főszerkesztője, Howard Rheingold dús fantáziájú online guru volt, aki nem sokkal korábban adta ki The Virtual Community (A virtuális közösség) című könyvét, amelyben az „elektronikai határvidék telepeseinek” társas erkölcseit és kielégüléseit taglalta. Hall Rheingold barátja és pártfogoltja lett, és együtt szálltak harcba Rossetto ellen az új weboldal lelkéért. Rheingold úgy érezte, hogy a HotWired.com-nak, a nyomtatott magazinnal ellentétben, lazán irányított közösségnek, „globális jam sessionnek” kellene lennie, tele felhasználói tartalommal. „Én Howard pártjához tartoztam, azok közé, akik fontosnak tartották a közösséget, s felhasználói fórumokat és olyan eszközöket akartak kiépíteni, amelyek megkönnyítik az emberek kommunikációját”- emlékezett vissza Hall. Az egyik elképzelésük arról szólt, hogy lehetővé kell tenni, hogy a közösség tagjai saját online személyazonosságot és hírnevet építsenek. „Az az igazi érték, ha a felhasználók egymással beszélgetnek - érvelt Hall Rossettónak. - Az igazi tartalom maga az ember.” Rossetto azonban úgy gondolta, hogy a HotWirednek inkább jól átgondolt és gondosan kivitelezett publikációs felületnek kell lennie, gazdag képanyaggal, amely bővítené a magazin arculatát, és határozott online Wired-identitást teremtene.

„Itt van ez a rengeteg művész, szerepeltetnünk kell őket - bizonygatta. - Gyönyörű, professzionális és cizellált dolgot kell létrehoznunk, mert a webről hiányzik az ilyesmi.” A felhasználói tartalomhoz és a hozzászólásokhoz kifejlesztett rengeteg eszköz szerinte csak „túlzásba vitt melléktermék” lenne. A vita hosszú megbeszéléseken és szenvedélyes e-mail- váltásokban folytatódott. Végül Rossetto győzött, és az ő véleménye - melyet sok más szerkesztő is osztott a nyomtatott sajtó világából - határozta meg a web fejlődését. Így lett a virtuális közösségek platformja helyett elsősorban tartalompublikációs felület. „A nyilvánosan elérhető internet kora véget ért” - jelentette ki Rossetto. Amikor Hall visszatért a nyári HotWired-kalandról, elhatározta, hogy a másik oldal szószólója lesz, mert szilárdan hitte, hogy az internet nyilvánosságát dicsőíteni és támogatni kell. Rheingoldnál csekélyebb kifinomultsággal és szociális érzékenységgel, ám fiatalosabb lendülettel kezdett prédikálni a virtuális közösségek és a web logok megváltó erejéről. „Az egész életemet kitettem a netre, meséltem az ismerőseimről és arról, mi történik velem, ha éppen nem a gép előtt ülök - magyarázta egy posztban egy évvel később. - Az éltet, hogy magamról beszélhetek.” Kiáltványai egy új, nyilvánosan elérhető médium varázserejéről szóltak. „Amikor történeteket mesélünk az interneten, akkor a számítógépeket a nyers üzleti érdekek helyett a kommunikáció és a közösség szolgálatába állítjuk” - jelentette ki egyik első posztjában. Mivel gyerekként mindennap órákat töltött az internet korai felületein, szerette volna újra megteremteni a Usenet hírcsoportok és a WELL szellemiségét.

Így hát Hall lett a web log népi hőse. Közzétett az oldalán egy ajánlatot, mely szerint bárkit megtanít a HTML használatára, ha cserébe befogadják egy-két éjszakára. 1996 nyarán busszal átutazott az Egyesült Államokon, s közben beugrott azokhoz, akik elfogadták az ajánlatát. „Fogta a médiumot, amelyet eredetileg a tudomány tárházának szántak, és személyes méretűre zsugorította” - írta Scott Rosenberg Say Everything (Mondj mindent) című, a blog történetéről szóló könyvében. Valóban, de ennél többet is tett: segített visszaterelni az internetet és a webet arra az útra, amelyre szánták őket; vagyis, hogy a megosztás eszközei legyenek, ne puszta kereskedelmi hirdetőoldalak. A web log emberközelivé tette az internetet, ami nem csekély átalakulást jelentett. „A technológiát akkor használjuk ki a legjobban, ha emberségesebbé tesszük vele a világot - állította Hall. - Ennek segítségével alakíthatjuk elbeszélésünket, megoszthatjuk történetünket, és közben kapcsolatot létesíthetünk másokkal.” A jelenség gyorsan terjedt. 1997-ben John Barger, a Robot Wisdom című, mókás weboldal készítője megalkotta a weblog kifejezést, amit két évvel később Peter Merholz webdizájner szójátékkal kettévágott: we blog (mi blogolunk), mondta. Ezáltal a blog szó a hétköznapi szókincs része lett. 2014-re a blogok száma 847 millióra nőtt világszerte. (2003 márciusában a blog főnévként és igeként is bekerült az Oxford English Dictionarybe.) Ezt a társadalmi jelenséget a hagyományos kifejezésmódhoz ragaszkodó elit persze nem igazán értékelte. Könnyű volt pocskondiázni a biogokban megjelenő üres, öncélú fecsegést (ha a kritika nem is volt mindig alaptalan), és megmosolyogni azokat, akik azzal töltik estéiket, hogy alig olvasott oldalakon posztolgatnak. Ám Arianna Huffmgton már az elején, amikor elkészítette blogoutletjét, a Huffington Postoty rámutatott: az emberek

azért döntenek úgy, hogy részt vesznek a társas diskurzus e formájában, mert beteljesülést nyújt nekik. Lehetőségük nyílik gondolataik kifejezésére, a nyilvános fogyasztáshoz szabhatják őket, és visszajelzést is kapnak. Új lehetőség nyílt tehát mindazok számára, akik korábban azzal töltötték az estéiket, hogy passzívan azt fogyasztották, amivel a tévéképernyőn keresztül etették őket. „Mielőtt megjelent volna az internet, a legtöbben a középiskola vagy az egyetem elvégzését követően szinte sohasem írtak semmit az öröm vagy a szellemi kielégülés kedvéért - jegyezte meg Clive Thompson Smarter Than You Think (Okosabb, mint hinnéd) című könyvében. - Ezt különösen nehezen értik meg bizonyos szakmák képviselői, például a tudósok, az újságírók, a jogászok és a reklám- szakemberek, akik a munkájukból adódóan folyamatosan írnak.” Justin Hall a maga bájos módján megértette a dolog jelentőségét. Tudta, hogy ez jelenti a különbséget a digitális kor és a televízió kora között. „Azáltal, hogy megjelenünk a weben, elutasítjuk a médiamarketing passzív célpontjának szerepét - írta. - Ha mindenkinek van egy helye, ahol posztolhat - van „Howard Rheingold-csatorna” meg „Rising City középiskolájának csatornája” - , akkor a web semmiképpen sem válhat olyan banálissá és középszerűvé, mint a televízió. Ahányan hallatni akarják a hangjukat, annyi helyen találhatunk friss és érdekes tartalmat. Az emberi történetek élvezetes elmesélése a legjobb módja annak, hogy az internetet és a World Wide Webet megóvjuk az elsiva- tagosodástól. EV WILLIAMS ÉS A BLOGGER 1999-re a blogok gombamód elszaporodtak. A blogtér már nemcsak a Justin Halihoz hasonló elszállt exhibicionisták játszótere volt, akik intim naplót vezettek az életükről és az agyrémeikről, hanem szabadúszó szakértők, civil újságírók,

ügyvédek, aktivisták és elemzők fórumává vált. Akadt azonban egy probléma: egy független blog elindításához és fenntartásához szükség volt némi programozói tudásra, illetve hozzáférésre egy szerverhez. Egy innováció sikerének viszont az az egyik titka, hogy a felhasználók számára könnyen kezelhető legyen. Ahhoz, hogy a blogírás teljesen új médiummá válhasson, amely átalakítja a kiadást és demokratizálja a közéletet, valakinek egyszerűvé kellett tennie, annyira, hogy elég legyen ez a használati utasítás hozzá: „Gépeld be a szöveget ebbe a szövegdobozba, majd kattints!” Ekkor lépett a színre Ev Williams. Williams 1972-ben született a Nebraska állambeli Clarks nevű, aprócska, 374 lelket számláló település szélén, egy kukorica- és szójafarmon. Magas, vékony, magányos fiú volt, sohasem érdekelte a vadászat és a foci, ami miatt csodabogárnak tartották. Inkább legózott, fából gördeszkát épített, bicikliket szedett szét, és miután végzett a földeken az öntözéssel, rengeteg időt töltött a család zöld traktorjának kormánya mögött. Ilyenkor a távolba meredt és álmodozott. „A könyvek és a magazinok jelentették számomra a külvilággal való kapcsolatot - emlékezett vissza. - A családom sohasem utazott, így én sem jutottam el sehová.” Gyerekkorában nem volt otthon számítógépe, ám amikor 1991-ben felvették a Nebraskai Egyetemre, felfedezte magának az online szolgáltatások és hirdetőtáblák világát. Falni kezdett mindent az internetről, amire csak rábukkant; még egy elektronikus felületekről szóló magazinra is előfizetett. Miután kimaradt az egyetemről, elhatározta, hogy céget alapít, és CD-ROM-okat fog kiadni, amelyeken elmagyarázza az online világ működését a helyi üzletembereknek. A pincéjükben, kölcsönkért kamerával készített oktatóvideói olyanok voltak, mint egy költségvetés nélküli helyi tévéadó szórakoztató műsora, és egyáltalán

nem vették őket. Williams ezért inkább Kaliforniába utazott, és gyakornokként elhelyezkedett az O’Reilly Media műszaki kiadónál. Itt azzal hívta fel a figyelmet arra, milyen kényes a függetlenségére, hogy e-mailt küldött az összes munkatársának, melyben megtagadta, hogy anyagot írjon a cég egyik termékéhez, mivel az „egy rakás szar” volt. Mivel erős vállalkozói ösztönök munkáltak benne, mindig arról álmodozott, hogy saját céget alapít. 1999 elején el is indított egy vállalkozást Pyra Labs néven, egy hozzáértő hölgy, Meg Hourihan segítségével, akivel rövid ideig randevúzgatott is. Az akkoriban terjedő dotkomláz - a gyors meggazdagodással kecsegtető internetes vállalkozások - ellenére arra koncentráltak, hogy az internetet az eredeti céljára, vagyis online együttműködésre használják. A Pyra Labs egy sor webalapú alkalmazást kínált, amelyek segítségével csapatok projektterveket, tevékenységi listákat és közösen létrehozott dokumentumokat oszthattak meg egymással. Williams és Hourihan arra jutottak, hogy saját, véletlenszerű ötleteik és érdekes megfigyeléseik megosztásához is szükségük lenne valami egyszerű módszerre, így hát elkezdtek posztolgatni egy kis weboldalra, amelyet Stuffnak neveztek el. Williams, aki világéletében imádta a magazinokat és egyéb kiadványokat, akkoriban rászokott a blogok olvasgatására. A Halihoz hasonló naplóírók helyett azonban inkább a komoly webes újságírás úttörőinek számító műszaki kommentátorok rajongója lett, köztük Dave Wineré, aki létrehozta az egyik legelső weblogot, a Scripting Newst, és tervezett hozzá egy XML hírszolgáltató formátumot. Williamsnek volt egy EvHead nevű saját weboldala, ahol egy külön részben folyamatosan frissülő jegyzeteket és megjegyzéseket posztolt. Másokhoz hasonlóan, akik ilyen naplóval egészítették ki a weboldalukat, neki is HTML

kódban kellett begépelnie minden új elemet és frissítést. Annak érdekében, hogy kicsit gördülékenyebbé tegye a folyamatot, írt egy egyszerű szoftvert, amely automatikusan a megfelelő formátumba alakította posztjait. Az aprócska hack óriási hatásúnak bizonyult. „Az az ötlet, hogy a gondolataimat begépelhetem egy űrlapba, és a szöveg másodperceken belül megjelenik a weboldalamon, teljesen átalakította az élményt. Ez is azok közé a dolgok közé tartozott, amelyek a tevékenység automatizálásával teljesen másnak tűnnek.” Hamarosan szöget ütött a fejébe, hogy ez az aprócska kiegészítő talán önálló termékként is megállná a helyét. Az innováció egyik legalapvetőbb leckéje, hogy egyszerre csak egy dologra szabad koncentrálni. Williams tudta, hogy az első cége azért bukott meg, mert egyszerre harminc dolgot akart csinálni, így egyik sem sikerült igazán. Ám Hourihan, aki menedzsment-tanácsadóként dolgozott, meggyőzhetetlennek tűnt: azt mondta, Williams blogíró eszköze szép munka, de csak eltereli a figyelmet a fontos dolgokról. Sohasem lehet belőle kereskedelmi termék. Williams úgy tett, mint aki belenyugszik ebbe, ám márciusban szép csendben bejegyeztette a blogger.com domainnevet. Képtelen volt ellenállni a kísértésnek. „Folyton termékeken jár az agyam, és úgy gondoltam, ez jó kis ötlet” - mondta. Júliusban, amíg Hourihan nyaralt, a megkérdezése nélkül, önálló termékként piacra dobta a Bloggert. Az innováció másik alapvető leckéjét követte, amely szerint azt sem szabad túlzásba vinni, hogy csak egy dologra koncentrálunk. Amikor Hourihan visszatért a vakációról, és felfedezte, mi történt, kiabálni kezdett, és azzal fenyegetőzött, hogy kilép a cégből. Rajtuk kívül a Pyrának csak egyetlen alkalmazottja van, mondta, és nincs kapacitásuk efféle

melléktevékenységekre. „Nagyon felhúzta magát - mesélte Williams -, de végül sikerült meggyőznöm, hogy igenis van fantázia a termékben.” És tényleg volt. A Blogger a következő hónapokban elég rajongót szerzett ahhoz, hogy Williams szófukarságával és esetlen bájával a 2000 márciusában rendezett South by Southwest konferencia egyik sztárja lett. Az év végére a Bloggernek már 100 ezer regisztrált felhasználója volt. Bevétele azonban egyetlen cent sem. Williams ingyen kínálta a Bloggert abban a reményben, hogy ezzel rábírhatja felhasználóit a Pyra alkalmazás megvásárlására. 2000 nyarára azonban gyakorlatilag felhagyott a Pyrával. A dotkomlufi kipukkanása miatt akkoriban nem volt könnyű pénzt szerezni. Williams és a még mindig neheztelő Hourihan kapcsolata annyira megromlott, hogy az irodában rendszeresen ordítoztak egymással. 2001 januárjára a pénzhiány már kritikussá vált. Williams, akinek sürgősen új szerverekre volt szüksége, a Blogger felhasználóihoz fordult adományokért. Majdnem 17 ezer dollár folyt be, ami új hardver vásárlására ugyan elég volt, de arra nem, hogy a béreket is kifizessék. Hourihan követelte, hogy Williams mondjon le vezérigazgatói tisztségéről, és amikor erre nem volt hajlandó, ő lépett ki. „Hétfőn otthagytam a céget, amelynek társalapítója voltam - írta a blogjában. - Még mindig csak sírok és sírok és sírok.” A többi alkalmazott - akkor már hatan voltak - szintén távozott. Williams hosszú bejegyzést írt a saját blogjába „And Then There Was One” (És akkor magamra maradtam) címmel. „Nincs egy vasunk sem, és elveszítettem a csapatomat... Az elmúlt két év hosszú, kemény, izgalmas, nevelő jellegű, az életben csak egyszer megtörténő, fájdalmas, de végeredményben nagyon hasznos és értékes utazás volt

számomra.” Megfogadta, hogy életben tartja a szolgáltatást, még ha egyedül kell is továbbvinnie, majd a bejegyzést a következő utószóval zárta: „Ha valaki hajlandó megosztani velem egy időre az irodáját, írjon. Jól jönne nekem a költségmegtakarítás (meg a cégnek is).” A legtöbben ilyen helyzetben feladták volna. Williamsnek nem volt pénze irodabérlésre, nem maradt, aki működtesse a szervereket, és úgy tűnt, bevételre semmi remény. Ráadásul fájdalmas személyes és jogi támadások érték korábbi alkalmazottai részéről, aminek következtében ügyvédjénél is tetemes tartozást halmozott fel. „Persze úgy szólt a sztori, hogy kirúgtam az összes barátomat, nem fizettem ki őket, és lenyúltam a céget - mondta. - Gusztustalan volt.” Williamsben azonban a kukoricatermesztő farmer végtelen türelme egyesült a vállalkozó makacsságával. Már-már abnormális mértékben ellenálló volt a csalódással szemben. Kitartott hát, egyensúlyozott az állhatatosság és a tudatlanság közötti vékony határmezsgyén, és higgadtan viselte a rázúduló problémákat. Egyedül vezette a céget a lakásából. Egymaga foglalkozott a szerverekkel és a programozással. „Lényegében teljesen eltemetkeztem, és semmi mással nem foglalkoztam, csak próbáltam életben tartani a Bloggert.” A bevételei a nullához közelítettek, de sikerült ezzel egyensúlyba hoznia a kiadásait. Mint az egyik posztjában írta: „Tulajdonképpen meglepően jó állapotban vagyok, tele otimizmussal. (Mindig is optimista voltam.) És nagyon-nagyon sok ötletem van. (Mindig is nagyon sok ötletem volt.)” Néhányan együttérzésüket fejezték ki, és felajánlották a segítségüket; többek közt a közkedvelt és együttműködésre kész technológiai vezető, Dan Bricklin, az első számítógépes táblázatkezelő program, a VisiCalc társfejlesztője. „Nem örültem a gondolatnak, hogy a Blogger is eltűnhet a dotkomlufi kipukkadásakor” - jelentette ki Bricklin. Miután elolvasta Williams kétség-beesett posztját, írt neki egy e-

mailt, amelyben megkérdezte, segíthet-e valamiben. Megbeszélték, hogy találkoznak, amikor a Bostonban élő Bricklin San Franciscóba utazik egy O'Reilly-konferenciára. Egy szusiétteremben aztán Bricklin elmesélte Williamsnek, hogyan futott össze évekkel korábban Mitch Kaporral a Lotustól, épp amikor a cége megfenekleni látszott. Bár elvileg versenytársak voltak, mindketten hittek a hackerek együttműködésen alapuló etikájában, ezért Kapor felajánlotta, hogy segít Bricklinnek megőrizni személyes hitelképességét. Bricklin később alapított egy céget, a Trellixet, és saját weboldal-publikációs rendszert készített. Mintegy továbbadva a Kaportól kapott segítséget, szerződést ajánlott Williamsnek, amely arról szólt, hogy a Trellix 40 ezer dollárért megvásárolja a Blogger jogait, mentőövet dobva a fuldokló szolgáltatásnak. Bricklin ugyanis tulajdonképpen rendes fickó volt. Williams 2001-ben éjjel-nappal dolgozott a lakásában vagy valamelyik kölcsönkapott irodában, hogy a Blogger működőképes maradjon. „Minden ismerősöm őrültnek tartott” - emlékezett vissza. A mélypont karácsonykor érkezett el, amikor meglátogatta időközben Iowába költözött édesanyját: a weboldalát karácsony napján feltörték. „Iowában voltam, és egy kis laptopon, tárcsázós internetkapcsolaton keresztül próbáltam felmérni a károkat. És nem volt sem rendszergazdám, sem más alkalmazottam, aki segíthetett volna. Végül az egész napot egy internetkávézóban töltöttem, kárelemzéssel.” 2002-ben kezdtek jobbra fordulni a dolgok. Williams elindította a Blogger Pro szolgáltatást, amelyért már fizettek a felhasználók, és egy új partner segítségével sikerült licencszerződést kötnie Brazíliában. A blogvilág robbanásszerűen bővült, és a Blogger rendkívül keresett árucikk lett. Októberben Williams régi főnöke, Tim O’Reilly közbenjárására felhívták őt a Google-tól. A cég fő profilját

akkoriban elsősorban a keresőmotor jelentette, és még sohasem vásárolt fel más céget, de most ajánlatot tett a Bloggerre. Williams pedig elfogadta. Williams egyszerű kis terméke jelentősen hozzájárult a kiadás demokratizálásához. „Kiadás egy kattintással” - ez volt a mantrája. „Imádom a kiadók világát, és szenvedélyesen független szellem vagyok; azt hiszem, mindkettőt annak köszönhetem, hogy egy félreeső farmon nőttem fel - mondta. - Amikor megtaláltam a módját, hogy az egyszerű emberek is publikálhassanak az interneten, tudtam, hogy millióknak adhatok hatalmat.” A Blogger, legalábbis eleinte, elsősorban a publikáció, nem pedig az interaktív párbeszéd eszköze volt. „A dialógus elősegítése helyett egyszerűen segített az embereknek népszónokká válni - ismerte el Williams. - Az internetnek van egy közösségi aspektusa, és egy publikációs aspektusa. Néhányan sokkal inkább megszállottai a közösségi aspektusnak, mint én. Engem jobban érdekel a tudás közzététele, mert úgy nőttem fel, hogy mások által közreadott forrásokból tájékozódtam a világról; szóval, közösségi szempontból nem vagyok túl aktív.” A legtöbb digitális eszközt azonban előbb-utóbb felhasználják közösségi célokra, egyszerűen ilyen az emberi természet. A blogszféra nem maradt népszónokok gyűjtőhelye, hanem közösséggé fejlődött. „Bár mindenkinek megvolt a saját blogja, végül mégis közösséggé kovácsolódtunk, hiszen folyton megjegyzéseket fűztünk egymás írásaihoz, és hivatkoztunk egymásra — mondta Williams évekkel később. - Egyértelműen közösség volt ez, éppen olyan valóságos, mint bármelyik levelezőlista vagy hirdetőtábla, amit előbb-utóbb én is megtanultam elfogadni.”

Williams később a Twitter nevű közösségi oldal és mikroblog- szolgáltatás, majd az együttműködést és megosztást támogató publikációs oldal, a Medium társalapítója lett. Közben rájött, hogy mégis ugyanúgy értékeli az internet közösségi aspektusát, mint a publikációs vetületet. „Nebraskai farmerfiúként az internet előtt nagyon nehéz volt hasonló gondolkodású emberekkel kapcsolatot teremtenem, pedig mindenkiben él a közösséghez tartozás vágya. Jóval a Blogger megalapítása után értettem csak meg, hogy ez az eszköz is ezt a szükségletet szolgálja. A digitális világ egyik fő hajtóereje a közösséghez tartozás vágya. WARD CUNNINGHAM, JIMMY WALES ÉS A WIKIK Amikor Tim Berners-Lee 1991-ben elindította a webet, az együttműködés eszközének szánta, ezért keseredett el annyira, amiért a Mosaic böngésző nem tette lehetővé a felhasználóknak, hogy a felkeresett weboldalt szerkesszék is. A weben szörfölők így a publikált tartalom passzív fogyasztói maradtak. Ezt a hibát részben kiküszöbölte a blogírás elterjedése, ami a felhasználó által generált tartalmat támogatta. 1995-ben újabb médiumot találtak fel, amely még továbbment a webes együttműködés megkönnyítésében. Wikinek hívták, és az volt a lényege, hogy a felhasználók módosíthatták a weboldalakat - nem a böngészőjük szerkesztőeszközeivel, hanem úgy, hogy közvetlenül rákattintot-tak a wiki-szoftvert futtató weboldalra, és már gépelhettek is. Az alkalmazást Ward Cunningham fejlesztette ki. Indiana szülötteként ő is azok közé a jó kedélyű közép-nyugati programozók közé tartozott, akik gyerekkorukban amatőr rádiókat építettek, és a rádiózással teremtett globális

közösség jelentette számukra az izgalmak netovábbját. Miután diplomát szerzett a Purdue Egyetemen, egy elektronikai felszereléseket gyártó cégnél helyezkedett el, a Tektronixnál, ahol az aktuális projekteket kellett adminisztrálnia, vagyis hasonló feladata volt, mint Berners-Lee-nek a CERN-nél. Ennek érdekében kissé átalakította az Apple egyik leglenyűgözőbb újítója, Bill Atkinson nagyszerű szoftverét. A program a HyperCard nevet viselte, és segítségével a felhasználók hiperhivatkozásokkal ellátott kártyákat és dokumentumokat készíthettek a gépükön. Az Apple-nek fogalma sem volt, mit kezdjen a szoftverrel, így Atkinson kérésére ingyen odaadták a cég által forgalmazott számítógépekhez. Nagyon könnyű volt használni, még a gyerekek is - sőt, főleg ők - szívesen készítettek HyperCard-gyűjteményeket képek és játékok linkjeiből. Amikor Cunningham először meglátta a HyperCardot, teljesen beleszeretett, bár kissé nehézkesnek találta. Kitalált hát egy rendkívül egyszerű módszert új kártyák és hivatkozások létrehozására: minden kártyára került egy üres szövegablak, amelybe be lehetett gépelni egy címet, szót vagy kifejezést. Ha valaki például Jane Doe-ra, Harry amatőr videójára vagy bármi másra akart hivatkozni, egyszerűen begépelte ezeket a kifejezéseket az ablakba. „Jó móka volt megcsinálni” - vélekedett Cunningham. Ezután elkészítette a HyperText programjának internetes verzióját, amit alig néhány száz sornyi Peri-kóddal oldott meg. Az eredmény egy új tartalomkezelő alkalmazás lett, amelynek segítségével a felhasználók szerkeszthettek és kiegészíthettek egy weboldalt. Cunningham erre az alkalmazásra építette fel a Portland Pattern Repository szolgáltatást, amely lehetővé tette, hogy a szoftverfejlesztők programozási ötleteket cseréljenek

egymással, és továbbfejlesszék a mások által posztolt ötleteket. „Az volt a terv lényege, hogy az érdeklődők weboldalakat készítsenek azokról az emberekről, projektekről és ötletekről, akiknek vagy amelyeknek köszönhetően megváltoztak a programozási szokásaik - írta egy 1995 májusában posztolt közleményében. - Az írás laza társalgási stílusú, mint egy e-mail... Gondoljunk rá úgy, mint egy moderált listára. Bárki lehet moderátor, és minden archiválásra kerül. A szó szoros értelmében nem chat, de azért párbeszéd is lehetséges.” Most már csak egy névre volt szükség. Cunningham tulajdonképpen egy gyors webes eszközt készített, de a QuickWeb olyan esetlenül hangzott, mintha a Microsoft egyik bizottsága találta volna ki. Szerencsére azonban az emlékei mélyéről előkerült egy különös szó 13 évvel azelőttről, amikor Hawaiin járt nászúton. „A pult mögött ülő repülőtéri ügyintéző azt mondta, a másik terminálhoz szálljak fel a wiki wiki buszra.” Kérdésére, hogy az mit jelent, azt a választ kapta, hogy a wiki hawaii nyelven gyorsat jelent, a wiki wiki pedig szupergyorsat. Így hát Cunningham a weboldalait és az azokat működtető szoftvert Wiki Wild Webnek, röviden wikinek nevezte el. Az eredeti verzióban a Cunningham által használt szerkezet szerint úgy lehetett automatikusan hivatkozásokat elhelyezni a szövegben, hogy a felhasználó összevont több szót, így egy kifejezésben két vagy több nagy kezdőbetű szerepelt, például „Nagy Kezdőbe tű”. Ez a módszer CamelCase-ként vált ismertté, és később több internetes márkanév írásmódjában is visszaköszönt (AltaVista, MySpace, YouTube). A WardsWikivel (ezt a nevet kapta) bárki szerkeszthetett és hozzáfűzhetett egy szöveghez, még jelszó sem kellett hozzá. Az oldal korábbi változatai mentésre kerültek, arra az