Walter Isaacson - Innovátorok

bankjegyeket. Ezt néhányan meg is tették, ami tapsot váltott ki a tömegből. Több tucat más javaslat is elhangzott, köztük vad és idióta felvetések is. Húzzák le a vécén! Vegyenek még kéjgázt a partihoz! Építsenek egy földbe döfött, gigantikus műanyag fallikus szimbólumot! A Golden Toad zenekar egyik tagja egyszer csak így kiáltott fel: „Összpontosítsuk az energiáinkat! Kilencmillió javaslat érkezett! Válasszunk egyet! Ha így folytatjuk, még jövőre is itt leszünk. Én zenélni jöttem.” Ez a döntést ugyan nem segítette, de legalább rövid, zenés közjátékhoz vezetett, melynek során fellépett egy hastáncosnő is, aki végül összeesett és rángatózni kezdett a padlón. Ekkor felállt a ritkás szakállú, hullámos hajú Fred Moore, aki saját foglalkozását úgy határozta meg: „emberi lény”. Lehordta a tömeget, amiért a pénzzel foglalkozik, majd hogy szavainak nyomatékot adjon, kétdolláros bankjegyeket vett elő a zsebéből, és elégette őket. Volt némi vita arról, hogy talán szavazni kellene, ám Moore ezt is elítélte, azt állítva, ez a módszer nem egyesíti, hanem megosztja az embereket. Ekkor már hajnali 3 órára járt az idő, és az amúgy is kába és zavarodott tömeg még zavartabbá vált. Moore arra biztatta őket, adják meg a nevüket, hogy hálózatként tarthassák a kapcsolatot. „Az emberek egyesülése ma éjjel sokkal fontosabb annál, mint hogy egy halom pénz megosszon bennünket!” - jelentette ki. Végül a húszegynéhány legkeményebb tivornyázót leszámítva mindenkinél tovább kitartott, ezért úgy döntöttek, neki adják a pénzt, míg nem akad valakinek jobb ötlete. Mivel nem volt bankszámlája, Moore a hátsó udvarában ásta el a 20 ezer dollárból megmaradt 14 905 dollárt. Végül - nem kevés drámát követően, számos hívatlan igénylő látogatása után - kölcsönként vagy adományként

szétosztotta néhány olyan helyi szervezet között, amelyek a számítógép-hozzáférés bővítéséért és az oktatás fejlesztéséért tevékenykedtek. A kedvezményezettek a Brand és a Whole Earth Catalog körül Palo Altóban és Menlo Parkban kialakuló tech-hippi ökoszisztéma részét képezték. Közéjük tartozott a katalógus kiadója, a Portok Institute alternatív nonprofit szervezet, amely a „minden iskolai évfolyamnak szóló informatikai oktatásért” dolgozott. A cég laza szerkezetű oktatási programját Bob Albrecht vezette. A mérnök otthagyta az amerikai cégvilágot, hogy programozást tanítson gyerekeknek, valamint görög néptáncot Doug Engelbartnak és más felnőtteknek. „San Francisco legkanyargósabb utcája, a Lombard tetején laktam, és gyakran tartottam számítógép-programozó, borkóstoló és görög tánc partikat” - emlékezett vissza. A barátaival nyitott egy nyilvános számítógépklubot egy PDP-8-assal, a legjobb diákjait pedig tanulmányi kirándulásokra vitte, amelyek közül a legemlékezetesebb az Engelbart laboratóriumában tett látogatás volt. A Whole Earth Catalog egyik korai lapszáma az utolsó oldalon közölt egy fotót a sündisznófrizurás Albrechtról, amint éppen néhány kölyök-nek magyarázta a számológép használatát. Albrecht, aki otthon használható tanulási segédanyagokat is írt, köztük a népszerű My Computer Likes Me ( When I Speak BASIC) (A számítógépem szeret engem - amikor BASIC nyelvet használok) címűt, kiadványt indított Peoples Computer Company címmel, amely Janis Joplin zenekara, a Big Brother and the Holding Company iránti tiszteletből kapta ezt a nevet. A vékonyka hírújság a következő mondatot választotta mottójául: „Számítógépes hatalmat a népnek!” Az első szám 1972 októberében jelent meg. Címlapján egy lenyugvó nap felé tartó hajó rajza látszott, alatta pedig egy kézzel odafirkált nyilatkozat: „A számítógépeket főleg az emberek ellen használják, nem

pedig értük; az emberek irányítására használják, nem pedig a felszabadításukra. Ideje változtatni ezen - szükségünk van a NÉP SZÁMÍTÓGÉP-TÁRSASÁGÁRA.” A legtöbb lapszám tele volt sárkányokat ábrázoló rajzokkal - „13 éves korom óta imádtam a sárkányokat”, idézte fel Albrecht -, illetve a számítógépes oktatásról, a BASIC programozásról, különféle tanulmányi vásárokról és „csináld magad!” jellegű technológiai fesztiválokról szóló cikkekkel. Az újság segített összehozni az elektronikával hobbiként foglalkozókat, a barkácsolókat és a közösségi tanulás szervezőit. E kultúra másik megtestesítője Lee Felsenstein volt. Az elszánt háborúellenes aktivistának villamosmérnöki diplomája volt a Berkeley-ről, és Steven Levy Hackers című könyvében is szerepelt. Felsenstein nem tartozott a Merry Prankstershez. Még a Berkeley diáklázongásainak vad napjaiban is tartózkodott a szextől és a drogoktól. Egy politikai aktivista ösztönös közösségszervező képessége párosult benne a technikai guru kommunikációs eszközök és hálózatépítés iránti rajongásával. A Whole Earth Catalog hűséges olvasójaként nagyra értékelte az amerikai közösségi kultúra „csináld magad!” jellegét, és szilárdan hitte, hogy a kommunikációs eszközökhöz való nyilvános hozzáférés segít kiragadni a hatalmat a kormányok és a nagyvállalatok kezéből. Felsenstein közösségszervező hajlama és elektronika iránti rajongása még gyerekkorában alakult ki Philadelphiában. Itt született 1945-ben. Az apja mozdonyszerelő volt, majd hébe-hóba alkalmazott reklámgrafikus lett, anyja pedig fényképészként dolgozott. Titokban mindketten a kommunista párt tagjai voltak. „Azt tartották, hogy amivel a média eteti az embert, az általában hamis. Ez volt apám egyik kedvenc szava” - emlékezett vissza Felsenstein. Szülei azután is lelkes baloldali szervezők maradtak, hogy kiléptek a pártból. Felsenstein gyerekként részt vett a katonai

vezetők látogatását bojkottáló, valamint az egyik Woolworth's áruház előtt tartott, a déli szegregációellenes ülőhelyfoglalásokat támogató demonstráció megszervezésében. „Gyerekkoromban mindig volt nálam egy darab papír, amire rajzolhattam, mert a szüleink arra neveltek bennünket, hogy legyünk kreatívak és fantáziadúsak - idézte fel. - A papír másik oldalán pedig általában valamilyen egykori párteseményt beharangozó, stencilgéppel sokszorosított röpirat állt.” Műszaki érdeklődését részben az anyjának köszönhette, aki rendszeresen elmesélte neki, hogyan készített néhai nagyapja a teherautókban és mozdonyokban használatos kis dízelmotort. „Megértettem a célzást, hogy szeretné, ha feltaláló lenne belőlem” - mondta Felsenstein. Egyszer, amikor az egyik tanára megfeddte, amiért elkalandozott a figyelme az órán, így felelt neki: „Nem álmodozom, hanem feltalálok.” Otthon versenytársának számító bátyja és örökbe fogadott húga mellől Felsenstein a pincébe menekült, és játékból elektromos kütyüket szerelt. Így fogant meg benne az érzés, hogy a kommunikációs technológiának az egyén boldogulását kell szolgálnia: „Az elektrotechnika olyasvalaminek az ígéretét kínálta, amire úgy látszik, óriási szükségem volt: a hierarchikus családi struktúrán kívüli kapcsolatokat.” Beiratkozott egy levelező tanfolyamra, amelyhez ismertetőanyag és kísérletezőkészlet is járt, továbbá rádiókhoz való műszaki leírásokat és 99 centes tranzisztorokat vett, hogy megtanulja, hogyan kell működő áramköröket építeni sematikus rajzok alapján. Azon hackerek egyikeként, akik a Heathkiten és más „forraszd magad!” típusú elektronikus játékokon nőttek fel, Felsenstein később amiatt aggódott, hogy a következő nemzedékek lezárt készülékek mellett cseperednek majd fel, amelyeket nem lehet felfedezni. (Felsenstein 2014-ben

egy felső tagozatos diákoknak szánt játékkészleten dolgozott. Úgy tervezte, leginkább egy legószerű elektronikus logikai táblához hasonlít majd, és segít a gyerekeknek a bitek, az elektronikus alkatrészek és a logikai műveletek (nem, vagy, és) vizualizálásában.) „Kölyökként úgy tanultam elektronikát, hogy régi rádiókkal babráltam, amelyekkel könnyű volt játszadozni, mivel eleve javításra tervezték őket.” Felsenstein politizáló hajlama és műszaki érdeklődése miatt vonzódott a sci-fihez, különösen Robert Heinlein írásai iránt rajongott. A számítógépes játékok megszállottjainak nemzedékéhez hasonlóan, akik részt vettek a személyi számítógép kultúrájának kialakításában, az ő számára is inspirációt jelentett a műfaj leggyakoribb motívuma, a hacker-hős, aki zsenialitásával legyőzi a gonosz hatalmat. 1963-ban a Berkeley-re ment, hogy villamosmérnöki tanulmányokat folytasson. Akkoriban a felszín alatt már fortyogtak a vietnami háborúval szembeni ellenérzések. Felsenstein egyik első fellépése az volt, hogy Allen Ginsberg költővel együtt csatlakozott egy dél- vietnami tisztségviselő látogatása elleni tiltakozáshoz. Az esemény elhúzódott, így taxit kellett fognia, hogy időben visszaérjen a vegyészeti műhelygyakorlatra. Hogy ki tudja fizetni tandíját, jelentkezett egy tanulás melletti munka- vállalást támogató programba, amelyen keresztül állást kapott a NASA-nál az Edwards légierőbázison, ám kénytelen volt otthagyni, mert a hatóságok rájöttek, hogy a szülei kommunisták voltak. Felhívta az apját, és megkérdezte tőle, hogy ez igaz-e. „Nem akarok erről telefonon beszélni” - felelte az apja. „Csak tartsa távol magát a zűrtől, fiam, és nem okoz majd gondot, hogy visszaszerezze a munkáját” — mondta a

légierő egyik tisztje Felsensteinnek. Ő azonban nem az a fajta volt, aki távol tartotta volna magát a zűrtől. Az incidens felébresztette benne a tekintély ellen lázadót. 1964 októberében visszatért az egyetemre, épp amikor kirobbantak a szólásszabadságért küzdő Free Speech Movement tüntetései, ő pedig elhatározta, hogy műszaki tudásával száll be a harcba, mint egy sci-fi hős. „Erőszakmentes fegyvereket kerestünk, és hirtelen rájöttem, hogy a létező leghatalmasabb erőszakmentes fegyver az információáramlás. Egyszer csak felröppent a hír, hogy a rendőrség körbezárta a campust, és valaki odakiáltott Felsensteinnek: „Gyorsan! Csinálj nekünk egy rádiót, amely fogja a rendőrök hullámhosszát!” Ez persze nem olyasmi volt, amit ott helyben össze tudott volna rakni, de az eset újabb leckével szolgált számára: „Akkor jöttem rá, hogy mindenki előtt kell járnom, és a technológiát a társadalom javára kell fordítanom.” A legfontosabb meglátása az volt, hogy a nagy intézményeket úgy lehet a leghatékonyabban megfosztani hatalmuktól, ha újfajta kommunikációs hálózatokat hoznak létre. Az ő felfogásában ez volt a szólásszabadság mozgalmának lényege. „A Free Speech Movement arról szólt, hogy az emberek közötti kommunikáció akadályainak lebontásával olyan kapcsolatok és közösségek létrejöttét tegyük lehetővé, amelyeket nem a hatalom intézményeitől kaptak készen - írta később. - Ez egy valódi forradalmat készített elő az életünket uraló nagyvállalatok és kormányok ellen.” Felsenstein gondolkodni kezdett, milyen információs struktúrákkal lehetne megkönnyíteni az efféle, személy- személy közti kommunikációt. Először a nyomtatással próbálkozott, és diákszövetségi hírújságot indított, majd

csatlakozott egy hetente megjelenő underground kiadvány, a Berkeley Barb munkatársaihoz. Itt kiérdemelte a félig-meddig gúnyos „katonai szakértő” titulust, miután cikket írt egy partraszállító dokkhajóról, és ironikus módon az „LSD” (landing ship dock) kezdőbetűket használta. Remélte, hogy „a nyomtatás lehet az új közösségi média”, ám ki kellett ábrándulnia, amikor látta, „hogyan alakul át látványosságot áruló, központosított szervezetté”. Kifejlesztett egy hangosbeszélő rendszert, amelynek segítségével a tömegben állók is válaszolhattak a szónoknak. „Nem volt központ, így központi hatalom sem - magyarázta. - Olyasmi volt, mint az internet, vagyis a kommunikáció hatalmával ruházta fel az embereket.” Megértette, hogy a jövőt a közvetített és a nem közvetített média közötti különbségtétel fogja meghatározni. Az előbbire példa a televízió, amely „ugyanazt az információt közli egyetlen középpontból, minimális lehetőséget biztosítva a válaszinformációs csatornáknak”, míg az utóbbi esetében „minden résztvevő az információ létrehozója és a befogadója is egyben”. Felsenstein számára a hálózatba kapcsolt számítógépek jelentették azt az eszközt, amelynek segítségével az emberek átvehetik az irányítást az életük fölött. „Ezek adják a hatalmat az emberek kezébe” - magyarázta később. Azokban az internetet megelőző időkben - a Craigslist és a Facebook előtt -Switchboardnak nevezett közösségi szervezetek működtek, amelyek kapcsolatot létesítettek az emberek között, és összekötötték őket olyan szolgáltatásokkal, amilyenekre éppen szükségük volt. A legtöbb egyszerű felszereltséggel dolgozott: általában néhány operátor ücsörgött egy asztal körül egy-egy telefonnal, a falon egy csomó hirdetéssel és cégkártyával; ők voltak a közösségi hálózatot építő „routerek”. „Majdnem minden kisebb közösségnek volt egy vagy két ilyen

központja - emlékezett vissza Felsenstein. - Elmentem hozzájuk felmérni, van-e esetleg olyan technológia, amely megkönnyítené a munkájukat.” Egy napon aztán egy barátja izgalmas hírrel állította meg az utcán: az egyik ilyen közösségi csoport kapott egy nagyszámítógépet néhány gazdag és bűntudattól gyötört San Franciscó-i liberálistól. Felsenstein elment a Resource One nonprofit céghez, ahol éppen a gép újrakonfigurálását végezték, hogy időosztásos rendszerben más Switchboardok is használhassák. „Meg voltunk győződve róla, hogy mi leszünk az ellenkultúra számítógépe” - mondta Felsenstein. Akkoriban adott fel egy hirdetést a Berkeley Barbban, amely így szólt: „Reneszánsz ember, mérnök és forradalmár beszélgetőpartnert keres.” E hirdetés segítségével ismerkedett meg az egyik első női hackerrel és cyber-punkkal, Jude Milhonnal, aki St. Jude álnéven írt. A lány aztán bemutatta őt az egyik társának, Efrem Lipkin rendszerprogramozónak. Mivel a Resource One számítógépe nem volt képes időosztásos módon működni, Lipkin javaslatára Community Memory néven új vállalkozásba fogtak, és a gépet nyilvános elektronikus hirdetőtáblaként kezdték használni. 1973 augusztusában a Berkeley-n, a diákok tulajdonában lévő Leopold’s Records zenebolt előtt felállítottak egy terminált, amelyet telefonvonal kötött össze a számítógéppel. Felsenstein nagyon fontos gondolatot ragadott meg: a számítógépes hálózatokhoz való nyilvános hozzáférés révén lehetővé válik, hogy az emberek érdeklődési körük alapján, öntevékeny módon közösségeket hozzanak létre. A projektet reklámozó, kiáltvánnyá lett szórólapon az állt: „A közösségeink visszaszerzését és újjáélesztését célzó harc frontvonalában a hierarchiamentes kommunikációs csatornák állnak, legyen szó számítógépről és modemről, toliról és tintáról, telefonról vagy személyes beszélgetésről.”

Felsensteinnek és barátainak volt annyi eszük, hogy nem programoztak előre definiált kulcsszavakat a rendszerbe, mint „kisegítőt keresünk”, „autó” vagy „bébiszitter”. Ehelyett a felhasználók bármilyen tetszőleges kulcsszót kitalálhattak a hirdetéseikhez. Így az utca embere kitalálta magának a módját, hogyan használhatja a rendszert. A terminálból faliújság lett, ahol verseket tettek közzé, fuvarokat szerveztek, éttermeket ajánlottak, partnereket kerestek sakkhoz, szexhez, tanuláshoz, meditációhoz és nagyjából minden máshoz. St. Jude példáját követve az emberek saját online személyiséget hoztak létre maguknak, és olyan irodalmi magasságokba jutottak el, amire a hagyományos, parafás- rajzszöges hirdetőtáblákon nem lett volna módjuk. A Community Memory lett az internetes hirdetőrendszerek és a WELL-hez hasonló online szolgáltatások előfutára. (Whole Earth ’Lectronic Link, az egyik legrégebbi virtuális közösség.) „Kitártuk a kibertér ajtaját, és egy kellemes, vendég-szerető vidéket találtunk” - fogalmazott Felsenstein. Egy másik, a digitális korszak szempontjából ugyanilyen fontos ötlete azután született, hogy összekülönbözött egykori barátjával, Lipkinnel, aki páncélszekrény erősségű terminált akart építeni, hogy a közösséghez tartozók ne tudják összetörni. Felsenstein épp ellentétes álláspontot képviselt. Ha az a küldetésük, hogy számítógéphez juttassák az embereket, akkor tiszteletben kell tartaniuk a gyakorlatiasság elvét. „Efrem azt állította, hogy ha az emberek hozzányúlhatnak, akkor össze fogják törni - mesélte Felsenstein. - Én viszont azt a megközelítést szorgalmaztam, ami később a Wikipédia filozófiájává vált: ha hagyjuk az embereknek, hogy a gyakorlatban, a saját kezükkel próbáljanak ki valamit, akkor vigyázni fognak rá, és megjavítják, ha elromlik.” Abban hitt, hogy a számítógépnek egyfajta játékszernek kell lennie. „Ha arra biztatjuk az embereket, hogy babráljanak a géppel, akkor képesek

leszünk egymással szimbiózisban fejleszteni a számítógépet is, a közösséget is.” Ezek a megérzések akkor kristályosodtak filozófiává, amikor Felsenstein apja röviddel a terminál felállítása után küldött fiának egy Tools for Conviviality (A lakoma eszközei) című könyvet. A könyv szerzője Ivan Illich, egy ausztriai születésű, de később Amerikában is élő filozófus és katolikus pap volt, aki kritizálta a technokrata elit hatalmaskodó viselkedését. Illich megoldásként olyan technológia létrehozását javasolta, amely intuitív, könnyű megtanulni és „konviviális” (lehetővé teszi az emberek autonóm és kreatív érintkezését egyrészt egymással, másrészt a természeti környezettel). Úgy vélte, a célnak annak kellene lennie, hogy „olyan eszközöket adjunk az emberek kezébe, amelyek garantálják a jogukat a független és magas szintű hatékonysághoz”. Engelbarthoz és Lickliderhez hasonlóan Illich is a felhasználó és az eszköz közötti „szimbiózis” szükségességéről beszélt. Felsenstein osztotta Illich nézetét, mely szerint a számítógépeket úgy kell megépíteni, hogy a közvetlen, gyakorlati használatára ösztönözzenek mindenkit. „Illich írása arra sarkallt, hogy a mesebeli patkányfogó módjára elvezessem az embereket azokhoz az eszközökhöz, amelyeket használhatnak.” Tizenkét évvel később, amikor végre találkoztak, Illich megkérdezte tőle: - Ha össze akarja hozni az embereket, miért próbál mindenáron számítógépeket erőltetni közéjük? Felsenstein erre így felelt: - Azt szeretném, hogy a számítógép legyen az embereket összekötő eszköz, és hogy harmóniában legyen velük. Felsenstein igazi amerikai módjára összeszőtte a teremtő kultúrát - a kötetlen, társakkal végzett, „csináld magad!”

típusú tanulási élményből származó jókedvet és elégedettséget -, a hackerkultúra műszaki eszközök iránti lelkes rajongását és az Új Baloldal ösztönös közösségszervező erejét. (Amikor a Wired magazin 2011. áprilisi számában erről a teremtő kultúráról írt, a lap történetében először egy női mérnököt, az MIT-n végzett „Csináld magad!” vállalkozó Limor Friedet tették a címlapra. A hölgy nickneve, a „ladyada” és cégének neve, az Adafruit Industries tisztelgés Ada Lovelace előtt.) A 2013-as Bay Area Maker Faire kiállításon, miután felhívta a figyelmet a furcsa, ám szerencsés véletlenre, hogy a vezérszónok az 1960-as évek egyik forradalmára, a lelkes hobbisták előtt a következőket mondta: „A személyi számítógép gyökerei az 1964-ben a Berkeley-ről elindult Free Speech Movementben és a személyi számítógép mozgalom mögött meghúzódó »Csináld magad!« eszmét terjesztő Whole Earth Catalogban keresendők.” 1974 őszén Felsenstein műszaki leírást készített a „Tom Swift terminálról”, amely saját szavaival élve „konviviális kibernetikus eszköz”, amely „annak az amerikai népi hősnek a nevét viseli, akit ma a legnagyobb valószínűséggel kapnánk rajta, hogy a készülékkel babrál”. (A Magyarországon kevéssé ismert karaktert Edward Stratemayer kiadótulajdonos találta ki 1910-ben. A kalandos sci-fiket szellemírók írták, több mint 100 füzet jelent meg, a legtöbb Victor Appleton, egy fiktív szerző neve alatt. ) Tulajdonképpen tanulóterminálról volt szó, amelyet arra terveztek, hogy összekösse a felhasználót egy nagy-számítógéppel vagy egy hálózattal. Felsensteinnek sohasem sikerült teljesen üzemkész állapotba hoznia, de sokszorosította a leírását, és odaadta olyanoknak, akiket érdekelhetett a dolog. Ez is segített a Community Memory és a Whole Earth Catalog táborát a saját elképzelése felé terelni, mely szerint a számítógépnek személyes és konviviális dolognak kell lennie. Csak így lehet ugyanis a

hétköznapi ember eszköze, nem csupán a technológiai elité. Richard Brautigan költő kifejezésével élve „a szeretet bájtermő gépeinek” (machines of loving grace) kellett lenniük, ezért Felsenstein az általa alapított tanácsadó céget Loving Grace Cyberneticsnek nevezte el. Felsenstein született szervező volt, ezért elhatározta, hogy közösséget épít olyanokból, akik osztoznak a gondolkodásmódjában. „A tétel, amelyet Illich nyomán felállítottam, az volt, hogy egy számítógép csak akkor maradhat életben, ha számítógépes klubot hoz létre maga körül” - magyarázta. Fred Moore-ral és Bob Albrechttel rendszeresen részt vett a Peoples Computer Centerben szerda esténként rendezett egyszerű vacsorákon. Az eseményen feltűnt egy másik törzsvendég is, Gordon French, egy hórihorgas mérnök, aki saját számítógépeket épített. Az egyik állandó témájuk az volt, milyen lesz valójában a személyi számítógép, ha végre megszületik. Amikor ezek a hevenyészett vacsorák 1975 elején lassan abbamaradtak, Moore, French és Felsenstein új klub beindítását határozta el. Az első szórólapjukon az állt: „Magad építed a számítógépedet, a terminálodat, a tévédet, az írógépedet? Ha igen, lenne kedved eljönni egy összejövetelre, ahol hasonló érdeklődésű emberekkel találkozhatsz?” A Homebrew Computer Clubnak elnevezett közösség végül a Bay Area-beli digitális világ összes kulturális csoportját felvonultatta. „Voltak ott pszichedelikus kalandorok (nem sokan), szabálykövető amatőr rádiósok, elegáns leendő iparmágnások, félresikerült másod- és harmadrendű technikusok, mérnökök és egyéb furcsa alakok, köztük egy kimért és elegáns hölgy, aki mindig legelöl ült, és akiről később megtudtam, hogy férfikorában Eisenhower elnök személyes pilótája volt - emlékezett vissza Felsenstein. - Ők mind azt akarták, hogy legyen személyi számítógép, mind le

akarták rázni magukról az intézményi korlátokat, legyen szó a kormányról, az IBM-ről vagy a munkaadóikról. Ezek az emberek egyszerűen azt akarták, hogy digitális kosz kerüljön a körmük alá, és közben játszhassanak egy jót.” A Homebrew Computer Club első találkozóját 1975. március 5-én, egy esős szerdai napon tartották Gordon French Menlo Park-i garázsában. Éppen akkor került rá sor, amikor megjelent az első igazi személyi számítógép. Nem a Szilícium-völgyből érkezett, hanem a homoksivatagból, egy szúrós cserjékkel szegélyezett utcán lévő üzletsorból. ED ROBERTS ÉS AZ ALTAIR Volt egy jellegzetes figura, amely alaposan kivette a részét a személyi számítógép létrehozásából: a sorozatvállalkozó. Idővel ezek az energiától duzzadó startup-betyárok lettek a Szilícium-völgy urai, kitúrva a hippiket, a Whole Earth-rajongókat, a közösségszervezőket és a hackereket. A faj első képviselője azonban, akinek sikerült piacképes személyi számítógépet előállítania, a Szilícium-völgytől és a keleti part számítógépes központjaitól egyaránt távol ütött tanyát. 1974 áprilisában, amikor az Intel 8080-as mikroprocesszor megjelenés előtt állt, Ed Robertsnek sikerült szereznie néhány kézzel írt adatlapot a műszaki leírásával. Az új-mexikói Albuquerque-ban utcára néző irodát bérlő, nagydarab vállalkozónak egészen egyszerű ötlete támadt azzal kapcsolatban, mit lehetne építeni egy ilyen „egyetlen chipen elhelyezett számítógépből”: egy számítógépet. Roberts nem volt számítástudós, még csak hacker sem. Nem voltak grandiózus elméletei az emberi intelligencia kiterjesztéséről vagy a grafikus felhasználói felületek által teremtett szimbiózisról. Sohasem hallott Vannevar Bush-ról vagy Doug Engelbartról. Ő hobbista volt. Sőt a benne

munkáló kíváncsiság és szenvedély - egyik kollégája szavaival - „a világ első számú hobbistájává” tette. Nem az a típus volt, aki elérzékenyülten szónokol a teremtő kultúráról, hanem az a fajta, aki kiszolgálja a repülőgépmodellekkel játszadozó és a hátsó kertben játékrakéták kilövésével kísérletezgető pattanásos kamaszok igényeit (és egy kicsit olyan, mint ők, csak nagyobb kiadásban). Roberts egy olyan korszak eljövetelében segédkezett, amelyben a személyi számítógépek világát többé már nem a Stanfordról és az MIT-ről érkezett okostojások vitték előre, hanem a barkácskészlettel felszerelt hobbisták, akik imádták a forrasztófém édeskés szagát. Roberts Miamiban született, 1941-ben, apja háztartási gépeket szerelt. Beállt a légierőhöz, ahonnan az Oklahomai Állami Egyetemre küldték, hogy mérnöki diplomát szerezzen, majd egy albuquerque-i fegyverlaboratórium lézeres részlegéhez helyezték. Ott kezdett el vállalkozásokat indítani, például egy olyat, amelyik az egyik helyi áruház animációs figuráit kezelte a karácsonyi elektromos kijelzőn. 1969-ben Forrest Mims cimborájával, akit a légierőnél ismert meg, céget alapítottak, amely a rakétamodellek szerelmeseinek kicsiny, de szenvedélyes piacát célozta meg. Olyan barkácskészleteket gyártottak, amelyekkel a hátsó udvarban kísérletező űrkadétok villogó, miniatűr lámpákat és rádiókészülékeket építhettek játékrakétáik pályájának követésére. Robertsben egy igazi startupos lendülete munkált. Mims így nyilatkozott róla: „Megingathatatlanul hitt abban, hogy vállalkozói képességei révén megvalósíthatja az álmait, vagyis kereshet egymillió dollárt, megtanulhat repülni, vehet egy saját repülőgépet, farmot vezethet és elvégezheti

az orvosi egyetemet.” A cégüket az MIT-re utalva MITS-nek nevezték el, majd a rövidítést utólag visszafejtették Micro Instrumentation and Telemetry Systemsre. A cég havi 100 dollárért bérelt irodája, amely korábban büféként funkcionált, egy masszázsszalon és egy önkiszolgáló mosoda közé ékelődött be, egy lepusztult üzletsoron. A „Varázsbüfé” feliratú régi cégér találó módon továbbra is ott lógott az MITS ajtaja felett. A Texas Instruments Jack Kilbyjének nyomdokain haladva Roberts az elektronikus számológép üzletágban is kalandozott egy kicsit. Jól értette a hobbista mentalitást, ezért számológépeit szétszerelt állapotban, barkácskészletként árulta, annak ellenére, hogy az összeszerelt készülék sem került volna sokkal többe. Addigra már szerencsésen megismerkedett Les Solomonnal, a Popular Electronics magazin szakmai szerkesztőjével, aki sztori után kutatva látogatott el Albuquerque-be. Solomon megbízta Robertset, hogy írjon egy cikket, amelynek címe - „Electronic Desk Calculator You Can Build” (Összeszerelhető elektromos asztali számológép) - az 1971. novemberi szám címlapjára is felkerült. 1973-ra az MITS-nek már 110 alkalmazottja volt, és 1 millió dolláros bevételt termelt. A zsebszámológépek ára azonban egyre lejjebb csúszott, és lassan már nem lehetett nyereségesen gyártani őket. „Volt egy időszak, amikor egy számológépkészlet kiszállítása 39 dollárba került, miközben 29 dollárért hozzá lehetett jutni bármelyik vegyesboltban” - mesélte Roberts. 1974 végére az MITS több mint 350 ezer dolláros adósságot halmozott fel. Roberts, a vérbeli vállalkozó úgy reagált a válsághelyzetre, hogy teljesen új üzletbe kezdett. Mindig is lenyűgözték a számítógépek, és úgy gondolta, ezzel a többi hobbista is így van. A célja, ahogyan lelkesen elmagyarázta az egyik barátjának, olyan számítógép megépítése volt a tömegek

számára, amely egyszer s mindenkorra leszámol a „számítógépes csuhásokkal”. Az Intel 8080-as mikroprocesszorának műszaki leírásának áttanulmányozása után Roberts arra a következtetésre jutott, hogy az MITS el tud készíteni egy összeszerelhető kezdetleges számítógépet, méghozzá olyan olcsón - 400 dollár alatt -, hogy minden rajongó meg fogja venni. „Azt hittük, teljesen elment az esze” - ismerte be később egy kollégája. Az Intel 360 dolláros kiskereskedelmi áron kínálta a 8080-ast, de Roberts-nek sikerült lealkudnia darabonként 75 dollárra azzal a feltétellel, hogy ezret vásárol. Ezután banki kölcsönt vett fel, arra alapozva, hogy ugyanennyit el is ad, bár tartott tőle, hogy a rendelések eleinte inkább 200 darab körül mozognak majd. Nem baj. A kockázatkedvelő vállalkozó perspektívája állt előtte: vagy sikerrel jár és történelmet ír, vagy még a mostaninál is nagyobb anyagi gondjai lesznek.

Ed Roberts (1941-2010)



Az Altair a címlapon, 1975. január A Roberts és szedett-vedett csapata által épített gép nem nyűgözte volna le Engelbartot, Kayt és a többieket a stanfordi laborokban. Mindössze 256 bájt memóriája volt, és nem rendelkezett sem billentyűzettel, sem egyéb beviteli eszközzel. Az adatokat vagy utasításokat egyetlen módon, egy sor kapcsolóval lehetett bevinni. A Xerox PARC varázslói grafikus felületeket készítettek az információ kijelzésére; az egykori Varázsbüféből kikerülő gép ezzel szemben csak binárisan kódolt válaszokat tudott kijelezni néhány, az elülső panelre szerelt lámpa felgyulladásával. Annak ellenére azonban, hogy nem számított éppen műszaki csodának, a hobbisták pontosan erre vágytak. Óriási kereslet mutatkozott egy olyan számítógépre, amelyet egy amatőr rádiókészülékhez hasonlóan maguk rakhattak össze, és így tényleg a sajátjuknak nevezhettek. A hírverés nagyon fontos része az innovációnak. Egy számítógép létezése, amit mondjuk egy Iowa állambeli pincében építenek meg, és amelyről senki sem ír, a történelem szempontjából épp olyan bizonytalan, mint George Berkeley híres példázatában a kidőlő fa hangja, ha senki nincs ott, aki hallaná. A Me ther of All Demos nagyban hozzájárult, hogy Engelbart innovációja bekerült a köztudatba. Ezért olyan fontosak a termékbemutatók. Talán az MITS gépe is ott porosodott volna az eladatlan számológépek mellett Albuquerque-ben, ha Roberts korábban nem barátkozik össze Les Solomonnal a Popular Electronics magazintól; ez a lap az volt a Heathkit-féle barkácsolóknak, mint ami a Rolling Stone a rockrajongóknak. Solomon, a brooklyni születésű kalandor, aki fiatalkorában Menáhém Begin és a cionisták oldalán harcolt Palesztinában, égen-földön keresett egy személyi

számítógépet, hogy a magazinja címlapjára tegye. Az egyik konkurens lap beszámolt a Mark-8 számítógépes készletről, amely a vérszegény Intel 8008-ast alkalmazta, és amúgy sem volt használható túl sok mindenre. Solomon tisztában volt vele, hogy záros határidőn belül felül kell múlnia a sztorit. Roberts elküldte neki az MITS-gép egyetlen működő prototípusát a Railway Express Agencyn keresztül, de elveszítették. (A nagy múltú szállítócég néhány hónappal később lehúzta a rolót.) Így hát a Popular Electronics 1975. januári számának címlapján egy hamis verzió képe volt látható. A cikknek már rég a nyomdában kellett volna lennie, és Roberts még mindig nem talált nevet a gépnek. Solomon elmondása szerint Star Trek-rajongó lánya javasolta, hogy nevezzék el arról a bolygóról, amelyet az Enterprise űrhajó az aznap esti részben meglátogat, vagyis legyen Altair. Így hát az első igazi, otthoni használatra szánt, működő személyi számítógép az Altair 8800 nevet kapta. „A sci-fi írók kedvenc témája, a számítógéppel felszerelt otthonok kora elérkezett!” - harsogta a Popular Electronics cikke. Most először juthatott hozzá az átlagember működő és megfizethető számítógéphez. „Számomra az Altair az első eszköz, amely megérdemli a személyi számítógép nevet” - jelentette ki később Bill Gates. A Popular Electronics utcára kerülésének napján azonnal özönleni kezdtek a megrendelések. Robertsnek további alkalmazottakat kellett felvennie Albuquerque-be, hogy kezelni tudják a rengeteg telefonhívást. Egyetlen nap alatt 400 megrendelés érkezett, és néhány hónapon belül 5000 készletet adtak el (igaz, nem szállítottak le ennyit, hiszen az MITS képtelen volt ilyen ütemben gyártani őket). Az emberek csekkeket küldtek egy olyan cégnek, amelyről korábban sohasem hallottak, egy olyan városba, amelynek a

nevét nem tudták helyesen leírni, abban a reményben, hogy előbb- utóbb kapnak egy dobozra való alkatrészt, s ha összeforrasztják őket és minden jól megy, a kapcsolók segítségével nagy fáradsággal bevitt információk alapján néhány lámpa villog majd rajta. A hobbisták szenvedélyétől fűtve saját számítógépet akartak; nem közös készüléket, nem is olyat, amelyet hálózat köt össze másokkal, hanem olyan eszközt, amellyel egymaguk játszadozhatnak a szobájukban vagy az alagsorban. Ennek eredményeként az elektronikai klubok megszállott hobbistái a Whole Earth-hippikkel és az autodidakta hackerekkel karöltve új iparágat hoztak létre, a személyi számítógépét, amely a gazdasági növekedés motorjává vált, és gyökeresen átformálta az életet és a munkavégzést. A „Számítógépes hatalmat a népnek!” mozgalom keretében a számítógépet kiragadták a nagyvállalatok és a hadsereg addigi kizárólagos irányítása alól, és az egyén kezébe adták, vagyis a személyes gazdagodás, termelékenység és kreativitás eszközévé tették. „A George Orwell által a II. világháború után vizionált disztópikus társadalom kialakulásának réme nagyjából a tranzisztor feltalálásának pillanatában foszlott szét - írta Michael Riordan és Lillian Hoddeson történész -, főként azért, mert a tranzisztorral működő elektronikus készülékek a Nagy Testvérénél sokkal nagyobb hatalmat adtak a kreatív egyének és az ügyes vállalkozók kezébe.” A HOMEBREW SZÍNRE LÉP A Homebrew Computer Club 1975 márciusában tartott első összejövetelének középpontjában az Altair állt. Az MITS elküldte a Peoples Computer Companynak értékelésre, és átment Felsenstein, Lipkin és mások kezén is, mielőtt a gyűlésre vitték volna. Ott aztán kiállították egy garázsban, egy csapat hobbista, hippi és hacker előtt. A többségükre

nem gyakorolt túl nagy hatást - „nem volt rajta semmi különös, csak kapcsolók és lámpák”, mondta Felsenstein -, de valahogy mindenki érezte, hogy egy új korszak kezdetét jelzi. Harmincan gyűltek össze, és osztották meg, amit tudtak. „Talán ez volt az a pillanat, amikor a személyi számítógép igazi konviviális technológiává vált” — emlékezett vissza Felsenstein. Steve Dompier, egy lelkes hacker vállalta, hogy személyesen átmegy Albuquerque-be, és szerez egy gépet az MITS-től, amely nem bírt lépést tartani a rendelésekkel. A Homebrew 1975 áprilisában tartott harmadik találkozójára aztán Dompier mulatságos felfedezést tett. Írt egy számrendező programot az Altairre, és futtatása közben az időjárás- jelentést hallgatta egy hosszúhullámú tranzisztoros rádión. A rádió egyszer csak különböző hangmagasságokban sípolni kezdett, Dompier pedig így szólt magában: „Nocsak, ez meg micsoda? Csak nem az első perifériám?” Kísérletezni kezdett. „Kipróbáltam néhány másik programot is, hogy milyen hangot adnak, és úgy nyolcórányi szöszmötölés után sikerült olyan programot írnom, amely meghatározott hangokat szólaltatott meg, sőt zenélni lehetett vele.” Feljegyezte, melyik programciklus milyen hangot ad ki, és a kapcsolók segítségével nemsokára be tudott táplálni egy olyan utasítássort, amely lefuttatva a The Beatles „Fool on the Hill” című dalát játszotta le a kis rádión. A hangok nem voltak éppen tökéletesek, de a Homebrew tagjai néhány pillanatig áhítatos csenddel adóztak a teljesítmény előtt, majd üdvrivalgásban törtek ki, és ismétlést követeltek. Dompier ez után a „Daisy Bell” című sláger altaires verzióját szólaltatta meg, ami annak idején az első számítógépen lejátszott dal volt: a Bell Labsnél 1961-ben csendült fel egy IBM 704-esen, majd 1968-ban Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiájában (2001: A Space Odyssey) a HAL-9000 számítógép is elénekelte, mielőtt sikerült

lekapcsolni. Dompier „genetikus örökségként” jellemezte a dalt. A Homebrew Club tagjai végre találtak egy számítógépet, amit hazavihettek, és egy sor csodálatos dolgot művelhettek vele, például, ahogyan Ada Lovelace megjósolta, zenélhettek is.

Dompier közzétette programját a Peoples Computer Company következő számában, mire számítógép-történeti szempontból említésre méltó levél érkezett egy értetlen olvasótól. „Steven Dompier cikke a Peoples Computer Companyban bemutatja az Altairre írt zenei programját - kezdte levelét az Altair hírfolyóiratában egy Bill Gates nevű harvardi diák, aki akkoriban épp az MITS-nek írt szoftvert Albuquerque-ben. - A cikkben megtalálható a programlista és a »Fool on the Hill«, illetve a »Daisy« zenei adatsora. Nem magyarázza el azonban, miért működik, én pedig nem értem. Van esetleg valaki, aki tudja?” Az egyszerű válasz az volt, hogy a számítógép a program futtatása közben rádiófrekvenciás interferenciát okozott, amit az időzítő ciklusok változtatásával szabályozni lehetett, a rádió pedig ezt impulzusként fogta. Mire azonban a kérdését leközölték, Gates már sokkal lényegibb vitába keveredett a Homebrew Clubbal. A nézeteltérés jól példázta a különbséget Gates üzleti jellegű, az információ birtoklására építő felfogása és a Homebrew által képviselt, az információ szabad megosztását hirdető hackererkölcsiség között.

Paul Allen (1953-) és Bill Gates (1955-) a lakeside-i iskola számítógéptermében



A gyorshajtás miatt letartóztatott Gates, 1977 A Microsoft-csapat 1978-ban, röviddel azelőtt, hogy elköltöztek Albuquerque-ből (Gates balra lent, Allen jobbra lent) 9. fejezet

A SZOFTVER Amikor Paul Allen odasétált a Harvard Square közepén álló új, zsúfolt újságosbódéhoz, és meglátta a Popular Electronics 1975. januári számának borítóját az Altairrel, egyszerre érzett lelkesedést és elkeseredettséget. Nagyon izgatott volt, hogy végre beköszöntött a személyi számítógépek kora, ugyanakkor tartott tőle, hogy lemarad a buliról. Kipengette a 75 centet, felkapta az újságot, és a téli latyakban eltocsogott a harvardi kollégiumhoz, egészen középiskolai barátja és számítógépőrült társa, a seattle-i Bill Gates szobájáig, aki korábban rábeszélte, hogy hagyja ott a college-ot, és költözzön Cambridge-be. „Te, ez az egész nélkülünk történik!” - kiáltotta Allen. Gates erre hintázni kezdett előre-hátra, ami izgatott lelkiállapotban szokása volt. Mire a cikk végére ért, megértette, hogy Allennek igaza van. A következő nyolc hetet mindketten lázas programírással töltötték, amivel végül alapjaiban változtatták meg a számítógépipart. Az előtte járó számítógépes úttörőkkel ellentétben az 1955-ben született Gateset soha nem érdekelte igazán a hardver. Nem épített megszállottan Heathkit-rádiókat, és nem forrasztott lelkesen nyomtatott áramköröket. Egy középiskolai tanára, aki megelégelte, hogy Gates milyen beképzelten viselkedik az iskola időosztásos termináljának használata közben, egy ízben egy Radio Shack elektronikai készlet összerakását rótta ki rá házi feladatként. Amikor Gates végül beadta az elkészült munkadarabot, a tanár visszaemlékezése szerint „hátul tele volt összegányolt forrasztással”, és nem működött. Gates számára a számítógépek varázsát nem az áramkörök, hanem a szoftveres kódok adták. „Nem vagyunk

hardverguruk, Paul - jelentette ki, valahányszor Allen egy gép megépítését javasolta. - Mi a szoftverhez értünk.” Még némileg idősebb barátja, Allen - aki viszont épített rövidhullámú rádiókat - is tisztában volt vele, hogy a jövő a kódolóké. „A hardver nem a mi szakterületünk volt” - ismerte el. Gates és Allen 1974-ben, azon a decemberi napon, amikor meglátták a Popular Electronics címlapját, nekiláttak, hogy szoftvert írjanak a személyi számítógépekhez. Sőt ennél is továbbmentek, és úgy akarták átalakítani a kialakulófélben lévő iparágat, hogy a hardver egyszerűen cserélhető árucikké váljon, és a profit legnagyobb részét az operációs rendszerek és a szoftveres alkalmazások készítői tehessék zsebre. „Amikor Paul megmutatta nekem azt a magazint, a szoftveripar még nem létezett - emlékezett vissza Gates. - Mi azonban úgy éreztük, létre tudjuk hozni. És így is történt.” Évekkel később, az újításairól nyilatkozva ezt mondta: „Az volt a legfontosabb ötletem egész életemben. BILL GATES A hintázás, amelyet Gates a Popular Electronics cikkének olvasása közben is produkált, gyerekkora óta a feszült figyelem jele volt nála. „Már kisbabaként is hintáztatta magát a bölcsőben” - mesélte apja, a barátságos és sikeres jogász. Bill kedvenc játéka egy hintaló volt. Gates édesanyja, a befolyásos seattle-i bankárcsaládból származó, köz-tiszteletben álló üzletasszony általában erős akaratáról volt ismert, de hamar rá kellett jönnie, hogy nincs egy súlycsoportban a fiával. Gyakran előfordult, hogy amikor megpróbálta a vacsoraasztalhoz parancsolni az alagsori szobájában tartózkodó Billt - bár arról már letett,

hogy rászoktassa a szoba tisztán tartására -, nem érkezett válasz. - Mit csinálsz? - kérdezte tőle egy alkalommal. - Gondolkodom! - kiáltott vissza Bill. - Gondolkodsz? - Igen, anya, gondolkodom! - felelte a fia. - Te próbáltad már valaha? Az asszony pszichológushoz küldte, aki azt ajánlotta neki, olvasson Freudot. Bill csak úgy falta Freud könyveit, de továbbra sem volt képes féken tartani a természetét. Egy év rendszeres beszélgetés után a pszichológus a következőt mondta Gates anyjának: „Maga fog veszíteni. Legjobb lesz, ha megpróbál hozzászokni a gondolathoz, mert semmi esélye annak, hogy le tudja győzni ezt a gyereket.” Az apja így emlékezett vissza: „Végül belátta, hogy teljesen felesleges versengenie vele.” Az esetenkénti összezördülések ellenére Gatesnek boldog gyermekkora volt, szeretetteljes és összetartó család vette körül. Szülei és két lánytestvére szívesen bocsátkoztak élénk vitákba az asztalnál, szerették a társasjátékokat, a rejtvényeket és a kártyát. Mivel Bill William Henry Gates III-ként látta meg a napvilágot, lelkes bridzsjátékos (és kosárlabdasztár) nagyanyja a 3-as kártyalap neve alapján Treynek hívta, és ez lett gyerekkori beceneve is. A család a nyarak nagy részét és néhány hétvégéjét is a Seattle közelében lévő Hood-csatorna partján álló víkendházakban töltötte barátok társaságában. A gyerekek itt házi olimpiákat rendeztek, amelyek fáklyás felvonulással egybekötött, hivatalos megnyitó ceremóniával kezdődtek, majd összekötött lábú páros futás, tojáshajigálás és hasonló versenyszámok következtek. „A játék elég komoly volt -

emlékezett vissza az apja. - A győzelem igenis számított.” Itt történt, hogy all éves Gates először kötött hivatalos szerződést: az egyik nővérével egyezett meg abban, hogy 5 dollár ellenében megilleti a lány baseballkesztyűjének nem kizárólagos, de korlátlan használati joga. „Ha Treynek kell a kesztyű, megkapja”- szólt az egyik cikkely. Gates általában nem kedvelte a csapatsportokat, de komoly teniszező és vízisíző vált belőle. Szorgalmasan dolgozott különféle mókás trükkök tökéletesítésén is, például hogy ki tudjon ugrani egy szemetesládából anélkül, hogy hozzáérne a pereméhez. Az apja sas cserkész volt (egész életében a 12 cserkészerény megtestesítője maradt), így az ifjú Billből is lelkes cserkész lett, igaz, ő három próbajelvénnyel lemaradt a sas fokozatról. Bár az egyik dzsemborin bemutatta, hogyan kell használni egy számítógépet, akkor azért még nem járt jelvény. E sok egészséges tevékenység ellenére Gates hihetetlen szellemi képességei, nagy szemüvege, vézna alakja, sipító hanga és stréber megjelenése miatt - az ingét gyakran állig begombolta — igazi geek benyomást keltett. „Már azelőtt geek volt, hogy egyáltalán kitalálták volna ezt a kifejezést” - fogalmazott az egyik tanára. Szellemi aktivitása legendás volt. Negyedikben az osztálynak ötoldalas házi dolgozatot kellett írnia természettudományból - ő 30 oldalt adott be. Ugyanebben az évben, amikor egy felmérés során válaszolni kellett arra, ki mi akar lenni, ő a „tudóst” választotta. Egyszer nyert egy vacsorát a seattle-i Tűtorony tetején lévő étterembe, mert a család lelkipásztora által hirdetett versenyen megtanulta és hibátlanul elmondta a hegyi beszédet. 1967 őszén, amikor Gates betöltötte tizenkettedik évét, de még mindig úgy nézett ki, mint egy kilencéves, a szülei arra az elhatározásra jutottak, hogy jobb lenne neki egy

magániskolában. „Aggódtunk érte, mert közeledett a középiskola - mondta az apja. - Olyan kicsi és félénk volt, védelemre szorult, és az érdeklődési köre is különbözött az átlagos hatodikosokétól.” A Lakeside-ra esett a választásuk, amely régi téglaépületeinek köszönhetően úgy nézett ki, mint egy klasszikus új-angliai középiskola, és a seattle-i üzleti és értelmiségi elit fiainak (és később lányainak) nevelését biztosította. Néhány hónappal azután, hogy Gates beiratkozott a Lakeside-ba, üzembe helyeztek egy számítógépes terminált a természettudományi épület egyik kicsiny, földszinti termében. Ez gyökeresen átalakította az életét. Tulajdonképpen nem volt igazi számítógép, csak egy Teletype terminál, amelyet telefon-vonal kötött össze egy General Electric Mark II időosztásos számítógépközponttal. A Lakeside-i Anyák Klubja egy bolhapiac 3000 dolláros bevételéből jogot vásárolt, hogy percenként 4 dollár 80 centért használhassák a számítógép idejének egy részét. Persze hamar kiderült, mennyire alábecsülték a népszerűségét és a költségeit. Amikor hetedikben a matematikatanár megmutatta a gépet Gatesnek, rögtön a rabjává vált. „Azon az első napon többet tudtam a gépről, mint ő - emlékezett vissza a tanár. - De csak azon az első napon.” Gates minden áldott nap, amikor csak volt egy kis ideje, hozzá hasonlóan megszállott barátai társaságában a számítógépszobába ment. „Ott a saját világunkban lehettünk” - emlékezett. Olyan volt számára a számítógépes terminál, mint az ifjú Einsteinnek a játék iránytűje: egy csodálatos tárgy, amely mély és szenvedélyes kíváncsiságot ébresztett benne. Amikor Gates később megpróbálta elmagyarázni, mit szeretett annyira azon a gépen, azt mondta, hogy a logikai kérlelhetetlenség egyszerű szépségét, vagyis olyasvalamit, amit a saját

gondolkodásában is igyekezett megvalósítani. „Ha az ember számítógépet használ, nem tehet homályos kijelentéseket. Csakis pontos kijelentéseket tehet.” A számítógép a BASIC nyelvet (Beginners All-purpose Symbolic Instruction Code) használta, amelyet néhány évvel korábban a Dartmouthon fejlesztettek ki azzal a céllal, hogy a mérnöki képzettséggel nem rendelkezők is tudjanak programokat írni. A Lakeside-ban egyetlen tanár sem ismerte a BASIC-et, Gates és a barátai azonban valósággal magukba szippantották a 42 oldalas útmutatót, és igazi varázslók lettek. Hamarosan már kifinomultabb nyelveket tanultak, mint a Fortran és a COBOL, de Gates első szerelme a BASIC maradt. Már középiskolás korában olyan programokat írt, amelyekkel amőbát lehetett játszani, vagy egyik számrendszerből a másikba váltottak át számokat. Paul Allen két évvel idősebb volt Gatesnél, és fizikailag is sokkal érettebb (már barkót is növeszthetett), amikor a Lakeside számítógépes szobájában megismerkedtek. A magas, társaságkedvelő fiú nem volt éppen tipikus kocka. Gateset elbűvölőnek és szórakoztatónak találta. „Egyszer csak látom, hogy egy vézna, szeplős nyolcadikos tolakszik a Teletype körül csoportosuló tömegben, az egész kölyök csupa hosszú kar meg láb meg nyugtalan energia - emlékezett vissza Allen -, meg lógó, kócos, szőke haj.” A két fiú összebarátkozott, és gyakran késő estig dolgoztak a számítógépes szobában. „Nagyon szeretett versenyezni - mondta Allen Gatesről. - Mindenkinek meg akarta mutatni, milyen okos. És nagyon-nagyon kitartó volt.” Egy alkalommal Allen, aki szerényebb családi körülmények közül érkezett (apja könyvtári adminisztrátorként dolgozott a Washingtoni Egyetemen), elment Gatesékhez, és teljesen elámult azon, amit látott. „A szülei a Fortune előfizetői voltak, és Bill is vallásos áhítattal olvasta a magazint.”

Amikor Gates megkérdezte, szerinte milyen lehet egy nagy céget vezetni, Allen azt felelte, fogalma sincs. „Egy nap talán saját cégünk lesz” - közölte Gates. A személyiségük közötti különbségek egyike az összpontosítási képesség volt. Allen gondolatai több ötlet között csapongtak, Gates azonban megszállott volt. „Míg én mindent meg akartam tanulni, ami csak a látóterembe került, Bill fegyelmezetten egyszerre mindig csak egy feladatra koncentrált - mondta Allen. - Ezt látni lehetett rajta, miközben programozott: ott ült, szájában egy tollal, topogott a lábával, előre-hátra himbálózott, és teljesen kizárt minden mást.” Gates első ránézésre elkényeztetett, idegesítő, számítógépőrült kölyök benyomását keltette. Kereste a konfliktusokat, még a tanáraival is, ha pedig dühbe gurult, jelenetet rendezett. Zsenialitásával tisztában volt, és úton-útfélen kérkedett is vele. „Ez hülyeség” - mondogatta osztálytársainak és tanárainak egyaránt. Néha pedig tovább fokozta a sértést, és közölte, hogy „ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam” vagy „ez hihetetlen nagy ostobaság”. Egyszer órán kinevette az egyik társát, amiért lassan jött rá egy megoldásra, mire az előtte ülő népszerű fiú megfordult, megragadta begombolt inge nyakát, és megfenyegette, hogy megveri. A tanárnak kellett közbeavatkoznia. Azoknak azonban, akik ismerték, Gates több volt ennél. Borotvaéles esze és lázas érdeklődése mellett remek humorérzékkel rendelkezett, imádta a kalandokat, hajlandó volt a testi épségét is kockára tenni, és szívesen szervezett különféle tevékenységeket. Tizenhat évesen kapott egy vadonatúj piros Mustangot (több mint 40 évvel később még mindig megvolt, a villája garázsában őrizgette), amellyel gyakran vitte el a barátait egy kis száguldozásra. A Hood-

csatorna melletti családi táborhelyre is elfuvarozta őket, és 30 m hosszú kötélen vízisízett egy motorcsónak mögött. Egy iskolai műsorra kívülről megtanulta James Thurber „Az ágyszakadás éjszakája” („The Night the Bed Fell”) című klasszikus novelláját, és Peter Shaffer Játék a sötétben (Black Comedy) című darabjának előadásában is szerepelt. Nagyjából akkoriban kezdte tárgyilagos hangon mondogatni mindenkinek, hogy harmincéves kora előtt egymillió dollárt fog keresni. Csúnyán alábecsülte magát: harmincévesen ugyanis már 350 millió dolláros vagyonnal rendelkezett. A LAKESIDE PROGRAMOZÓCSOPORT 1968 őszén, amikor Gates a nyolcadik osztályba lépett, Allennel megalapították a Lakeside-i Programozócsoportot, amely leginkább egy olyan utcai bandára hasonlított, amelyik számítógépőrültekből áll. „A Lakeside-i Programozócsoport lényegében egy fiúklub volt, rengeteg versengéssel, a levegőben csak úgy áradt a tesztoszteron” - mesélte Allen. Hamar átalakult azonban pénzkereső vállalkozássá, méghozzá elég versenyképes üzletté. „Én voltam a mozgatórugója - jelentette ki Gates. - Én voltam, aki azt mondta, álljunk ki a világ elé, és próbáljunk meg eladni valamit!” Mint azt Allen később némi éllel a hangjában megjegyezte: „Mindannyian nagyon meg akartuk mutatni, mit tudunk, de Bill volt a legeltökéltebb és a legversengőbb, játszva túltett mindenkin.” A programozócsoport tagjai közé tartozott a számítógépes szoba két másik állandó lakója is. A tizedikes Ric Weiland, Allen osztálytársa ministráns volt a helyi evangélikus templomban, az apja pedig a Boeing mérnöke. Két évvel korábban építette meg első számítógépét a házuk alagsorában. Külsőre elütött a számítógépszobába bevackolódott többi megszállottól. Szögletes állával

feltűnően jóképű volt, magas és izmos, és akkoriban próbálta feldolgozni, hogy meleg, ami az 1960-as években igen kellemetlen ténynek számított egy konzervatív középiskolában. A másik Kent Evans volt, Gates nyolcadikos osztályából. Egy unitárius lelkipásztor fia, vidám, társaságkedvelő és hű barát. Ferde, ám megnyerő mosolyát annak köszönhette, hogy nyúlszájjal született, amit műtéti úton helyrehoztak. Nem félt semmitől, egyáltalán nem voltak gátlásai, akár felnőtt cégvezetőkre kellett rátelefonálni, akár egy sziklafalat megmászni. Azért találta ki a Lakeside-i Programozócsoport elnevezést, hogy ingyen kapjon mindenféle anyagot az elektronikai magazinokban hirdető cégektől. Imádta az üzleti világot is, Gatesszel elolvasták a Fortune magazin minden egyes számát. Ő lett Gates legjobb barátja. „A világ meghódítására készültünk - mesélte Gates. - Vég nélküli telefonbeszélgetéseket folytattunk. A mai napig emlékszem a telefonszámára.” A Lakeside-i Programozócsoport még abban az évben, 1968 őszén megkapta első munkáját. A Washingtoni Egyetem néhány mérnöke egy egykori Buick-szalonban kis időosztó céget alapított, amelyet Computer Center Corporationnek neveztek, a beceneve pedig C- Cubed („C a köbön”) volt. Vásároltak a DEC-től egy PDP-10-est - ez a sokoldalú nagyszámítógép lett később a bimbózó időosztó ipar igáslova és Gates kedvenc gépe -, azzal a szándékkal, hogy áruba bocsátják a használati idejét az érdeklődőknek - például a Boeingnak -, akik egy Teletype és egy telefonvonal segítségével kapcsolódhattak hozzá. A C-Cubed egyik tagja egy lakeside-i anyuka volt, aki ajánlatot tett Gates bandájának - nagyjából olyat, mintha egy csapat kis kölyköt arra kért volna, hogy kóstolják végig egy csokoládégyár termékeit. A feladat így hangzott: használják a PDP-10-est,

amennyit csak tudják, amilyen sokat csak akarják, programozzák, játsszanak rajta éjjel-nappal, hétvégén is, és állapítsák meg, mivel tudják elérni, hogy összeomoljon. A C-Cubed ugyanis úgy egyezett meg a DEC-vel, hogy addig nem kell fizetnie a gép bérleti díját, amíg minden hibája napvilágra nem kerül, és a berendezés teljesen stabillá nem válik. A DEC nem számított rá, hogy masinájuk a Lakeside-i Programozócsoport serdülőkorú őrültjeinek keze közé kerül. Két szabály volt: valahányszor sikerült lebénítani a gépet, fel kellett jegyezniük, mit csináltak, és nem játszhatták el még egyszer ugyanazt a trükköt, míg nem utasították rá őket. „Úgy kellett a hibák után kurkásznunk, mintha majmok lettünk volna - idézte fel Gates. - Mi pedig nekiestünk, és a maximumon pörgettük a gépet, minden brutális módon, ami csak eszünkbe jutott.” A PDP- 10-esnek három mágnesszalagja volt, a lakeside-i fiúk pedig mindet egyszerre pörgették, és úgy próbálták elérni a rendszer összeomlását, hogy tucatnyi programot futtattak egyszerre, annyi memóriát lefoglalva, amennyit csak tudtak. „Örült dolgokat csináltunk” - mondta Gates. Károkozó tevékenységükért cserébe annyi időt kaptak a gépen saját programok írására, amennyit csak akartak. Készítettek egy Monopoly játékot, amelyben a kockadobás véletlenszám-generátor segítségével történt, Gates pedig szabad folyást engedett a (szintén matekmágus) Napóleon iránti rajongásának, és bonyolult háborús játékot alkotott. „A hadseregeddel csatákat kellett vívnod - magyarázta Allen. - A program egyre nagyobb és nagyobb lett, végül kiterítve vagy 30 méternyi Teletype-papírt tett ki.” A fiúk kibuszoztak a C-Cubedhoz, és estéiket meg a hétvégéiket a terminálszobában görnyedve töltötték. „Igazi megszállottá váltam - mesélte büszkén Gates. - Tényleg éjjel-nappal ott voltam.” Addig programoztak, míg már kopogott a szemük az éhségtől. Akkor átsétáltak az utca

túloldalán lévő, Morningtown Pizza nevű hippitanyára. Gates számára semmi más nem létezett. Otthoni szobájában ruhák és nyomtatott Teletype-oldalak hevertek szanaszéjjel. A szülei megpróbálták rákényszeríteni, hogy időben bújjon ágyba, de sikertelenül. „Trey annyira belemerült a dologba, hogy miután lefeküdtünk, kilopózott az alagsori ajtón, és a terminálszobában töltötte az egész éjszakáját” - emlékezett vissza az apja. A C-Cubed egyik vezetője, aki a mentoruk lett, nem volt más, mint Steve „Csiga” Russell, a kreatív és izgága programozó, aki MIT-s diákként megírta a Spacewart. A stafétabot most a hackerek új generációjának a kezébe került. „Bill és Paul olyan remek mókának tartotta a gép lebénítását, hogy ismételten figyelmeztetnem kellett őket: addig nem szabad újra megtenniük, míg nem mondjuk - mesélte Russell. - Valahányszor bekukkantottam hozzájuk, azonnal kérdések özönét zúdították rám; én pedig a természetemből adódóan meglehetősen hosszú válaszokat adok a kérdésekre.” Russellt különösen Gatesnek az a képessége ejtette ámulatba, hogy a különböző hibatípusokat össze tudta kapcsolni konkrét programozókkal a DEC központjában. Gates jellemző hibajelentése így szólt: „Nos, Mr. Faboli, a kódjának ebben és ebben a sorában megint elkövette ugyanazt a hibát, és státuszváltáskor nem ellenőrizte a szemafort. A probléma egyszerűen kiküszöbölhető, ha beszúrjuk ide ezt a sort.” Gates és Allen megtanulta értékelni a gép operációs rendszerét, amely leginkább az idegrendszerre hasonlít. Allen így beszélt róla: „Ez végzi azt a logisztikai munkát, amely lehetővé teszi a központi feldolgozó egységnek a számítások elvégzését: vált a programok között, tárhelyet rendel a fájlokhoz, adatokat mozgat a modemek, a lemezmeghajtók és a nyomtatók között.” A PDP-10- es operációs rendszerét TOPS-10-nek hívták. Russell

megengedte Gatesnek és Allennek, hogy elolvassák a dokumentációját, bár haza nem vihették. Nem egyszer hajnalig ültek rajta. Gates belátta, hogy ha teljes mértékben meg akarják érteni az operációs rendszert, akkor hozzá kell jutniuk a forráskódjához, amellyel a programozók minden végrehajtandó feladat lefolyását meghatározzák. A vezető mérnökök azonban féltékenyen őrizték a forráskódot, a lakeside-i srácok nem juthattak hozzá. Ettől persze még inkább olyannak tűnt a szemükben, mint a Szent Grál. Egy hétvégén felfedezték, hogy a programozók munkájuk nyomtatott változatát egy nagy konténerbe dobják az épület mögött. Így hát Allen bakot tartott Gatesnek - „nem lehetett nehezebb 50 kilónál”, emlékezett vissza ő pedig belevetette magát a konténerbe, és addig kotorászott a szemétben és a kávézaccban, míg rá nem bukkant a nagy halom leporellószerűen összehajtott, foltos és gyűrött anyagra. „A mesés zsákmányt aztán visszavittük a terminálszobába, és órákon át bogarásztuk - mondta Allen. - Nem volt rosette-i kövem, amely segített volna, és tíz sorból talán egyet vagy kettőt ha értettem, de a forráskód tömör eleganciája teljesen rabul ejtett.” Az anyag arra indította Gateset és Allent, hogy még egy szinttel mélyebbre ássanak. Az operációs rendszer felépítésének megértéséhez el kellett sajátítaniuk az assembly programozási nyelvet, vagyis a programnyelv mögött álló parancsokat - „Töltsd be B-t! Add hozzá C-t! Tárold el A-ban!”-, amelyek közvetlenül a gép hardverét vezérelték. Allen így emlékezett: „Amikor Steve Russell látta, mennyire érdekel a dolog, félrevont, a kezembe nyomott egy fényes műanyag borítású assembler-kézikönyvet, és azt mondta: »01vasd el!«” Gatesszel együtt elolvasták a leírást, de néha még így sem volt világos minden. Russell akkor egy másikat adott nekik, és így szólt:

„Most ez következik.” Egy idő után mesterfokon elsajátították azokat a bonyolult fogásokat - no meg persze az egyszerűeket is -, amelyek oly hatékonnyá és elegánssá tehetnek egy operációs rendszert. Amikor a DEC szoftverét végül stabillá nyilvánították, a Lakeside-fiúk elveszítették a jogukat a PDP-10-es ingyenes használatára. „Lényegében azt mondták: »Oké, majmok, hazamehettek!«” - idézte fel Gates. A Lakeside-i Anyák Klubja sietett a segítségükre, legalábbis bizonyos értelemben. Személyes hozzáférést nyitottak a fiúknak, ennek azonban idő- és pénzbeli korlátja volt. Gates és Allen jól tudták, hogy képtelenek lesznek betartani ezeket a korlátokat, ezért úgy próbálták kijátszani a rendszert, hogy megszerezték az egyik adminisztrátor jelszavát, bejutottak a felhasználói fiókokat kezelő belső rendszerfájlba, és feltörték a titkosító kódot. Így ingyenes fiókokat is használatba vehettek. Mielőtt azonban igazán rászabadulhattak volna a rendszerre, elkapták őket: a matematikatanáruk ugyanis megtalálta azt a Teletype-tekercset, amelyre a felhasználói fiókszámokat és jelszavakat nyomtatták. Az ügy eljutott egészen a C-Cubed és a DEC legfelsőbb vezetőségéig, és bizottság szállt ki az iskolába, hogy az igazgatói irodában szigorúan elbeszélgessenek velük. Gates és Allen lesütött szemmel bűnbánatot mímeltek, de nem hittek nekik. A tanév hátralévő részére és egész nyárra eltiltották őket a rendszer használatától. „Megfogadtam, hogy egy időre tartózkodom a számítógép- használattól, és megpróbálok normális lenni - mondta Gates. - Elhatároztam, hogy bebizonyítom: képes vagyok kitűnő bizonyítványt szerezni anélkül, hogy egyetlen tankönyvet is hazavinnék. Helyette Napóleon-életrajzokat és regényeket olvastam, például a Zabhegyezőt.”

A Lakeside-i Programozócsoport majdnem egy évre beszüntette a tevékenységét. 1970 őszén aztán az iskola egy Information Sciences (ISI) nevű portlandi cégtől kezdett PDP-10-es használati időt vásárolni. Ez sokba került, óránként 15 dollárt kértek érte. Gates és a barátai gyorsan megtanulták, hogyan lehet feltörni és ingyen használni, de újfent elkapták őket. Így hát más megközelítést választottak: írtak egy levelet az ISI-nak, amelyben ingyen használati időért cserébe felajánlották a szolgálataikat. Az ISI vezetői kételkedve fogadták az ajánlatot, ezért a fiúk Portlandbe utaztak, és magukkal vittek egy nagy halom kinyomtatott programot, hogy megmutassák, mennyire jók. „Felvázoltuk a tapasztalatainkat, és beadtuk az önéletrajzunkat” - mesélte Allen. Gates, aki akkoriban töltötte be a tizenhatot, ceruzával írta meg a sajátját egy jegyzetfüzetből kitépett vonalas lapra. Végül egy olyan bérszámfejtő program megírásával bízták meg őket, amely ki tudja nyomtatni a fizetési csekkeket a megfelelő levonásokkal és adótételekkel együtt. Ekkor jelentek meg az első repedések Gates és Allen kapcsolatában. A programot ugyanis nem BASIC-ben (Gates kedvenc programozási nyelvén) kellett megírni, hanem COBOL- ban, a Grace Hopper és mások által céges szabványnak kifejlesztett, összetettebb nyelven. Ric Weiland értett a COBOL-hoz, és írt egy programszerkesztőt az ISI rendszeréhez, amit Allen gyorsan meg is tanult. Ekkor a két idősebb fiú úgy döntött, nincs szükségük Gatesre és Kent Evansre. „Paul és Rick úgy gondolták, nincs elég munka ennyi embernek, és közölték, hogy nem kellünk nekik - idézte fel Gates. - Ők akarták elvégezni a munkát, és megkapni érte a számítógépidőt.” Gateset tehát hat hónapra félreállították. Ez idő alatt algebrakönyveket olvasott, és messzire elkerülte Allent és

Weilandot. „Aztán Paul és Rick rájött, hogy a fenébe is, ez nagyon macerás”- mesélte Gates. A programhoz ugyanis nemcsak kódolói ismeretek kellettek, hanem a társadalombiztosítási levonások, a szövetségi adók és az állami munkanélküli segélyek terén is otthonosan kellett mozogni. „Így hát azt mondták: »Figyelj, bajba kerültünk! Hajlandó lennél visszajönni segíteni?«” És akkor Gates hatalmi játszmába kezdett, ami meghatározta az Allenhez fűződő későbbi kapcsolatát. Gates így mesélt erről: „Azt feleltem: »Oké, de én leszek a főnök. És megszokom majd a főnökösdit, és attól kezdve nehéz dolgotok lesz velem, ha nem akarjátok, hogy én legyek a főnök. Ha ebben én vagyok a főnök, akkor mostantól kezdve minden más közös ügyben is én leszek!«” Így is lett. Miután visszatért a nyájba, Gates ragaszkodott hozzá, hogy a Lakeside-i Programozócsoportot szabályos társulási alapokra helyezzék, és apja segítségével el is készítették hozzá a szerződést. S bár a társulásokban általában nincs elnök, Gates így kezdte titulálni magát. Ekkor 16 éves volt. Ezek után elosztotta maguk között a fizetségképpen kapott 18 ezer dollárnyi számítógépidőt, gyakorlatilag kisemmizve Allent. „4/11-ed részt adtam magamnak, 4/11-edet Kentnek, 2/11-edet Ricknek és 1/11- edet Paulnak - emlékezett vissza Gates. - A többiek elég furcsának találták ezt a 11-edelést. De Paul olyan lusta volt, nem csinált semmit, én pedig úgy okoskodtam, hogy Rick kétszer annyit tett, mint Paul, Kent és én pedig több mint kétszer annyit dolgozunk, mint Rick.” Gates először magának is többet akart juttatni egy kicsit, mint Evans-nek. „Ezt azonban nem úsztam volna meg.” Evans ugyanis épp olyan ravasz volt üzleti téren, mint Gates. Amikor elkészültek a bérszámfejtő programmal, Evans a következőt jegyezte be aprólékos gonddal vezetett naplójába: „Kedden Portlandbe megyünk, hogy leszállítsuk a

programot, és ahogy ők fogalmaztak, »összekalapáljunk valami megegyezést a jövőbeli együttműködéssel kapcsolatban«. Eddig mindent a tanulási lehetőség miatt és a nagy mennyiségű, drága számítógépidő fejében tettünk. Most már anyagi hasznot is szeretnénk.” Az egyezkedés feszült légkörben zajlott, és az ISI egy ideig megpróbálta visszatartani az ellentételezésként beígért számítógépidő egy részét, mert kifogásolták, hogy nem készült dokumentáció. Gates apja azonban írt nekik egy levelet, amely segített a vita elrendezésében és egy új megállapodás kidolgozásában. 1971 őszén, Gates egyetemi előkészítőjének kezdetén a Lakeside- ot összevonták egy lányiskolával. Ez rémálom volt az órarendbeosztás szempontjából, ezért az adminisztrátorok megkérték Gateset és Evanst, hogy írjanak egy programot a probléma megoldására. Gates tisztában volt vele, hogy egy órarendben rengeteg változó van - a kötelező tárgyak, a tanárok beosztása, a tantermi férőhelyek, a különórák, a választható tárgyak, a két féléves laborok -, ami rendkívül megnehezíti a dolgot, ezért visszautasította a felkérést. Helyettük egy tanár vállalta a kihívást, Gates és Evans pedig megtartották helyette az informatikaórákat. Ám a tanárnak nem sikerült működő programot letennie az asztalra, és januárban meghalt egy repülőgép- balesetben. Gates és Evans beleegyeztek, hogy folytatják a munkáját. Órákat töltöttek a számítógépteremben, gyakran ott is aludtak, és az alapoktól kezdve próbáltak felépíteni egy új programot. Májusban még mindig ezzel küszködtek, igyekeztek befejezni, hogy a következő tanévben használható legyen. És akkor Evans kimerültsége ellenére úgy döntött, elmegy egy hegymászó-kirándulásra, amelyre korábban jelentkezett. Pedig nem volt sportos alkat. „Merőben szokatlan dolog volt tőle, hogy jelentkezett egy ilyen túrára -

emlékezett vissza Gates. - Azt hiszem, a határait akarta feszegetni.” Evans apja, aki tudta, mennyire túlhajszolta magát a fia, könyörgött neki, hogy mondja le: „Amikor utoljára beszéltem vele, megpróbáltam rávenni, hogy ne menjen el, de ő mindig végig akarta csinálni, amit elkezdett.” A csapat épp a kötéllel való biztosítást gyakorolta egy enyhébb lejtőn, amikor Evans rosszul lépett és elesett. Megpróbált felállni, de majdnem 200 m-en át gurult a hóban, majd végig egy gleccseren, maga mellé szorított karjával védve magát, ahelyett hogy széttárta volna, ahogy kell. Több sziklába is beütötte a fejét, és a segítségére érkező mentőhelikopterben meghalt. A Lakeside igazgatója telefonált Gateséknek, szülei pedig a szobájukba hívták Billt, és közölték vele a szörnyű hírt. (Miután Gates és Allen sikeresek lettek, új természettudományi szárnyat építtettek a Lakeside-nak, és az előadótermét Kent Evansről nevezték el.) Az istentiszteletet a Lakeside művészeti oktatója, Robert Fulghum tartotta, aki Evans apjához hasonlóan unitárius lelkész volt, és később népszerű író lett, többek között a Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes (All I Really Need to Know I Learned in Kindergarten) című könyv szerzőjeként. „Sohasem gondoltam rá, hogy az emberek meg is halhatnak - mondta Gates. - A szertartáson beszélnem kellett volna, de nem tudtam felállni. Két héten át semmire sem voltam képes.” A tragédia után sok időt töltött Kent szüleivel. „Kent volt a szemük fénye.” Gates felhívta Paul Allent, aki éppen akkor fejezte be első évét a Washingtoni Állami Egyetemen, és megkérte, térjen vissza Seattle-be, és segítsen az órarendkészítő program megírásában. „Kenttel akartam megcsinálni - mondta neki Gates. - Segítségre van szükségem.” Nagyon rossz állapotban volt. „Bill hetekre depresszióba süllyedt” - emlékezett vissza Allen. Bevittek néhány összecsukható

ágyat az iskolába, és 1972 nyarán, mint a régi szép időkben, megint éjszakákat töltöttek a számítógépteremben a PDP-10-es társaságában. Gates szigorúan logikus gondolkodásával képes volt részekre bontani a tanórák beosztásának Rubik-kocka-szerű változóhalmazát, és olyan kisebb problémák sorozatává egyszerűsíteni, amelyeket egymás után meg lehetett oldani. Továbbá sikerült az összes helyes lánnyal és egyetlen másik fiúval („egy igazi nyuszival”) együtt beosztania magát történelemórára, és arról is gondoskodott, hogy neki és barátainak szabad legyen a kedd délutánjuk. Saját pólót is készítettek, amelynek az elején egy söröshordó volt látható, a „Keddi Klub” felirattal. Gates és Allen azon a nyáron valósággal beleszeretett az Intel új, 8008-as mikroprocesszorába, amely a 4004-es „számítógép egy chipen” nagyobb teljesítményű továbbfejlesztése volt. Annyira izgatottak lettek az Electronics Magazine erről szóló cikke olvastán, hogy Gates még évekkel később is emlékezett rá, hányadik oldalon volt. Ha a chip tényleg képes számítógépként viselkedni, és programozható, miért ne írhatnának rá egy programozási nyelvet, konkrétan egy BASIC-verziót? - tette fel a kérdést Allen Gatesnek. Allen úgy vélte, ha sikerülne ezt megvalósítaniuk, akkor „az átlagemberek is vehetnének számítógépet az irodájukba, sőt az otthonukba is”. Gates azonban úgy ítélte meg, a 8008-as nem alkalmas a feladatra. „Szánalmas lenne, és csigalassú - felelte. - A BASIC önmagában elfoglalná majdnem az egész memóriát. Egyszerűen nem elég erős.” Allen belátta, hogy Gatesnek igaza van, és megegyeztek, hogy várnak, amíg - Moore törvényének megfelelően - egy-két éven belül kijön egy kétszer akkora teljesítményű mikroprocesszor. Addigra egyre jobban körvonalazódtak társulásuk paraméterei. „Én voltam az ötletember, akinek a fejében teljesen új elképzelések születtek — magyarázta Allen. - Bill

meghallgatott, belekötött az ötleteimbe, majd kiválogatta a legjobbakat, és segített a megvalósításukban. A társulásunkban volt némi természetes feszültség, de az esetek többségében igen jól és nagy hatásfokkal működött.” Gates szerzett egy járműforgalom-elemzési megbízást egy cégtől, amely számolta, hány autó halad át az utakon lefektetett gumicsöveken. Allennel elhatározták, hogy építenek egy speciálisan erre a célra tervezett számítógépet, amely feldolgozza majd a nyers adatokat. Gates a Traf-O -Data nevet adta az új vállalkozásnak. Elmentek egy közeli Hamilton Avnet elektronikai boltba, és a pillanat fontosságát átérezve készpénzben kiszámoltak 360 dollárt egyetlen 8008-as chipért. Allen élénken emlékezett az esetre: „Az eladó adott nekünk egy kis kartondobozt, amit ott helyben kinyitottunk, és életünkben először szemügyre vehettünk egy mikroprocesszort. Az alufólia csomagolás alatt, egy fekete gumitömbben nagyjából 2,5 cm-es, vékony, szögletes valami csücsült. Két olyan srácnak, akik tanulóéveiket számítógép-behemótok társaságában töltötték, ez maga volt a csoda.” Gates így szólt az eladóhoz: „Tudnám, mi kerül ilyen sokba egy ilyen kis vacakon!” De Allennel együtt áhítattal bámulták, hiszen tudták, hogy az apró chip egy egész számítógép agyát jelenti. „A bolt dolgozói nyilván nagyon furcsállták, hogy bement két kölyök, és vett egy 8008-ast - idézte fel Gates. - Mi pedig nagyon aggódtunk, miközben kicsomagoltuk, nehogy eltörjük a cuccot.” Ahhoz, hogy olyan programot írhassanak, amely működik a 8008- ason, Allen kitalált egy módszert, amivel emulálhatták a mikroprocesszort egy nagy-számítógépen. Mint később elmagyarázta, a 8008-as emulálása „technológiai körökben valóságos közhelynek számított, és egészen az 1930-as évekig nyúlt vissza, Alan Turing elméleteihez: minden számítógépet be lehet programozni, hogy úgy viselkedjen,

mint bármelyik másik számítógép”. Az alkimista jellegű megoldás egy másik leckével is szolgált, amely Gates és Allen számítógépes forradalomhoz való hozzájárulásának lényegét jelentette. „A szoftver üti a hardvert” - fogalmazott később Allen. Tudva, hogy mélyen hitték: a szoftver felsőbbrendű, mint a hardver, nem meglepő, hogy Gates és Allen jó programot írtak a vállalt forgalomelemzőhöz, de sohasem sikerült elérniük, hogy a hardverelemek — különösképpen a forgalomszámláló szalagokat leolvasó mechanizmus - rendesen működjenek. Egy alkalommal, amikor azt hitték, végre simán megy minden, a seattle-i mérnöki hivatal egyik munkatársa ellátogatott Gatesékhez, hogy megtekintse a bemutatót. Ahogy ott ültek a nappaliban, a demók istene bosszút állt: a szalagolvasó állandóan elromlott. Gates elszaladt az anyjáért. „Mondd meg neki, anyu! - könyörgött. - Mondd meg neki, hogy tegnap éjjel működött!” Gates utolsó középiskolás évében, 1973 tavaszán őt és Allent megkereste a Bonneville Power Administration áramszolgáltató, amely országszerte PDP-10-szakértők után kutatott, hogy segítsenek az elektromos hálózat vezérlőrendszerének programozásában. Gates és a szülei beszéltek a Lakeside igazgatójával, aki egyetértett velük abban, hogy a munka sokkal jobb tanulási lehetőséget nyújt, mint az utolsó iskolai félév. Allen ugyanígy érzett a szemeszterével kapcsolatban a Washingtoni Egyetemen: „Újra itt volt a lehetőség, hogy együtt dolgozzunk egy PDP-10-esen, ráadásul pénzért!” Beugrottak hát Gates Mustangjába, két óra alatt levezették a Seattle és a Bonneville- központ közötti 250 km-es távolságot, és közösen kivettek egy olcsó lakást. A munkahelyük egy föld alatti bunkerben volt a Columbia-folyó partján, Portlanddel szemben. „Egy óriási

irányítóközpont volt, sokkal jobb, mint bármelyik filmben” - emlékezett vissza Gates. Allennel naponta 12 órán át vagy még tovább görnyedtek a programok felett. „Valahányszor Bill úgy érezte, kezd lankadni a figyelme, fogott egy doboz Tang üdítőitalport, szórt belőle az egyik kezére, és lenyalta, hogy meglegyen a cukorlökete - mesélte Allen. - A tenyere egész nyáron narancssárga színben játszott.” Előfordult, hogy egy-egy kétnapos munkamaratont követően - Gates kifejezésével élve - „alváspótlást” rendeztek, vagyis 18 órára vagy még hosszabb időre kidőltek. „Versenyeztünk egymással - mondta Gates -, hogy melyikünk tud három vagy négy napon át egyhuzamban az épületben maradni. A kényesebbek azt mondták volna: »Menjünk haza, és fürödjünk meg!« De mi kemények voltunk, és megállás nélkül programoztunk.” Gates időnként szünetet tartott, extrém vízisízni ment, gyakran a száraz ugródeszkáról startolva, majd visszatért a bunkerbe, hogy folytassa a programírást. Allennel jól kijöttek, kivéve, amikor sakkozás közben Allen módszeres stílusa győzedelmeskedett Gates vakmerőbb, agresszívabb hozzáállása felett. „Amikor egyszer megvertem, olyan mérges lett, hogy lesöpörte a bábukat a tábláról - mesélte Allen. - Néhány ilyen játszma után inkább abbahagytuk a sakkozást.” Gates utolsó középiskolás évében mindössze három egyetemre jelentkezett - a Harvardra, a Yale-re és a Princetonra -, és mindegyikhez máshogy közelített. „Arra születtem, hogy egyetemre jelentkezzek” - dicsekedett, hiszen tökéletesen tisztában volt vele, hogy bármilyen, érdemeken alapuló eljárás során nyerő pozícióban van. A Yale-en nagyratörő politikuspalántának adta ki magát, és a kongresszusban eltöltött nyári gyakornoki tapasztalatát emelte ki. A Princetonon csak arra a vágyára összpontosított, hogy számítástechnikus lehessen. A

Harvardon pedig azt állította, hogy a matematika a szenvedélye. Az MIT-n is gondolkodott, de az utolsó pillanatban lemondta a felvételi beszélgetést, és inkább flipperezni ment. Mindhárom helyre felvették, ő pedig a Harvardot választotta. -Tudod, Bill, a Harvardon lesznek néhányan, akik jobbak nálad matekból - figyelmeztette Allen. - Kizárt dolog - felelte Gates. - Egyszerűen kizárt. - Csak várj, és meglátod! - vont vállat Allen. GATES A HARVARDON Amikor Gatestől megkérdezték, milyen szobatársakat szeretne, azt válaszolta, egy afroamerikait és egy külföldit. A Wigglesworth Hallba, a Harvard Yardon lévő gólyakollégiumba osztották be Sam Znaimerrel, egy szegény montreali zsidó menekültcsalád természettudományért rajongó sarjával és Jim Jenkins-szel, egy chattanoogai fekete diákkal. Znaimer, aki még sohasem ismert kiváltságos, felső középosztálybeli, fehér protestánst, Gateset nagyon barátságosnak találta, különös tanulási szokásait pedig lenyűgözőnek. „Az volt a szokása, hogy 36 órát vagy még többet dolgozott egyhuzamban, 10 órára kidőlt, majd felkelt, elment pizzáért, és megint nekiveselkedett - mesélte. - És ha ez azt jelentette, hogy hajnali 3-kor kellett újrakezdenie, akkor hajnali 3-kor kezdte újra.” Álmélkodva bámulta, ahogy Gates több éjszakán át töltögette a Traf-O -Data bevételeivel kapcsolatos szövetségi és állami adóbevallási nyomtatványokat. Amikor Gates elmélyülten dolgozott, előre-hátra hintázott. Aztán egyszer csak elkapta Znaimert egy vad Pong-partira a kollégium

társalgójában lévő Atarin, vagy egy Spacewar-derbire a Harvard számítógéplaborjában. A számítógépes labort Howard Aikenről nevezték el, aki feltalálta és a II. világháború alatt Grace Hopperrel együtt működtette a Mark I- et. Itt kapott helyet Gates kedvenc gépe, a DEC PDP-10-ese, amelyet a vietnami háború alatt katonai célokra szántak, később pedig katonai jellegű kutatások támogatásához használták a Harvardon. Hogy elkerüljék a háborúellenes tüntetést, úgy csempészték be az Aiken laborba 1969 egyik vasárnapján, kora reggel. A gépet a Védelmi Minisztérium akkoriban DARPA-ként ismert ügynöksége finanszírozta, de erről mélyen hallgattak, így arra nézve sem létezett írott szabály, hogy ki használhatja. Volt néhány PDP-1-es számítógép is, hogy lehessen játszani a Spacewarral. Elsőéves számítógépes projektfeladataként Gates összekötötte a PDP-10-est az egyik PDP-1-essel, hogy létrehozzon egy baseball videojátékot. „A logika a PDP-10-esen volt, de én átküldtem a PDP- 1-esre, mert ugyanazt a kijelzőt használtam, mint a Spacewar, egy vonalrajzoló megjelenítőt, amilyet ma már sehol sem látni” - mesélte. Gates éjszakába nyúlóan dolgozott, hogy megírja a labda pattanását és a pályaszéli játékosok mozgásirányát vezérlő algoritmusokat. „Az első évében végzett projektmunkái nem kereskedelmi jellegűek voltak - mondta Znaimer. - Inkább a programozás iránti rajongásából születtek.” A laborért felelős professzor, Thomas Cheatham Gates iránti érzelmei vegyesek voltak: „Pokolian jó programozó volt”, ugyanakkor „eléggé elviselhetetlen alak”, és „utálatos emberi lény... Minden ok nélkül ledorongolt másokat, egyszerűen nem volt jó a közelében lenni.” Allen figyelmeztetése, hogy a Harvardon már nem Gates lesz az évfolyam legokosabb diákja, igaznak bizonyult. A felette lévő emeleten lakó egyik hallgató, a baltimore-i Andy