Walter Isaacson - Innovátorok

esetre, ha valaki esetleg elront valamit, és volt egy „legújabb változások” oldal, amelyen Cunningham és mások követhették a szerkesztéseket. A változtatásokat azonban nem kellett jóváhagynia semmiféle felügyelőnek vagy ellenőrnek. Működni fog, közölte Cunningham mosolyogva, közép-nyugati optimizmussal, mert „az emberek általában véve jók”. Pontosan ez volt Berners-Lee elképzelése is: olyan web, amely írható és olvasható, nem pedig csak olvasható. „A wild egy eszköz volt az együttműködés elősegítésére - mondta Berners-Lee. - A blog pedig egy másik ilyen eszköz.” Berners-Lee-hez hasonlóan Cunningham is szabadon hozzáférhetővé tette az alapszoftvert szerkesztésre és használatra. Ennek eredményeképpen hamarosan több tucat wikioldal jelent meg, a szoftver javított verzióival együtt. A wild koncepcióját azonban a szoftverfejlesztőkön kívül nem sokan ismerték, egészen 2001 januárjáig, amikor egy internetes vállalkozó, aki addig sikertelenül próbálkozott egy ingyenes online enciklopédia elindításával, ebben látta a megoldást.



Jimmy Wales (1966-) Dan Bricklin (1951—) és Ev Williams (1972-) 2001-ben

Jimmy Wales 1966-ban született az alabamai Huntsville-ben, a farmerek és rakétatudósok városában. Hat évvel korábban, a Szputnyik fellövését követően Eisenhower elnök személyesen nyitotta meg itt a Marshall Űrkutatási Központot. „Az, hogy Huntsville-ben nőttem fel, az űrprogram csúcsán, egyfajta optimizmussal töltött el a jövőt illetően - jegyezte meg Wales. - Az egyik első emlékem, hogy a házunk ablakai minden rakétatesztnél megremegtek. Lényegében az űrprogram volt a városi sportcsapat. Nagyon izgalmasnak tűnt az egész, úgy éreztük, Hunstville a technológia és a tudomány fellegvára.” Wales, akinek az apja egy élelmiszerbolt vezetője volt, egy

tantermes magániskolába járt, amelyet zenetanár édesanyja és nagyanyja alapított. Hároméves korában az anyja megvette a World Book Encyclopedia (A világ könyve enciklopédia) egy könyvügynöktől; miután Jimmy megtanult olvasni, a kötet szinte vallásos tisztelet tárgya lett a szemében. A tudás valóságos kincsestárát érhette el egyetlen kézmozdulattal. A kötet tele volt térképekkel és illusztrációkkal, néhány áttetsző lapot felemelve pedig olyan érdekességeket tanulmányozhatott, mint az izomzat, az artériák vagy a felboncolt béka emésztőrendszere. Wales azonban hamarosan rájött, hogy a World Book Encyclopediának van egy nagy hiányossága: akármilyen sok információt is tartalmazott, még több hiányzott belőle. És az idő múlásával csak egyre rosszabb lett a helyzet. Pár év elteltével már rengeteg téma hiányzott a könyvből: holdra szállások, rockfesztiválok, tiltakozó menetek, Kennedyk és uralkodók. Igaz, a World Book Encyclopedia folyamatosan küldött beragasztható kiegészítéseket a tulajdonosoknak, amelyekkel frissíthették az enciklopédiát, és Wales szorgalmasan be is ragasztgatta őket. „Tréfából azt szoktam mondani, hogy már gyerekként elkezdtem enciklopédiát frissíteni.” Miután végzett az Auburni Egyetemen, és lagymatag kísérletet tett a posztgraduális tanulmányok felé, Wales egy chicagói pénzügyi kereskedőcég kutatási vezetőjeként helyezkedett el. Ez a tevékenység azonban nem kötötte le. Intellektuális beállítottsága mellett a lényegében crowdsourcingnak tekinthető, több felhasználós, ún. Multi-User Dungeon (MUD) fantasyjátékoknak köszönhetően imádta az internetet. Létrehozott és moderátorként vezetett is egy internetes vitafórumot Ayn Rand orosz származású amerikai írónőről, az objektivista és libertáriánus filozófia követőjéről. Nagyon nyitottan viszonyult minden belépni szándékozóhoz, ám nem tolerálta az üres fecsegést és a flamingként ismert személyeskedő támadásokat. Óvatos

körültekintéssel igyekezett a helyes mederbe terelni a vitázók magatartását. „Egyfajta középutas moderációs elvet képviselek, mintegy a háttérből terelgetem a résztvevőket” - írta egyik posztjában. A keresőmotorok megjelenése előtt a legmenőbb internetes szolgáltatások a webkatalógusok voltak, amelyek érdekes oldalak felhasználók által összeállított listáját és csoportjait tartalmazták, illetve a webringek, olyan hasonló témával foglalkozó weblapok csoportja, melyeket egy közös navigációs sáv fogott össze. Wales és két barátja úgy döntöttek, felszállnak erre a vonatra: 1996-ban elindítottak egy vállalkozást, amelyet BOMIS-nak (Bitter Old Men in Suits, megkeseredett, öltönyös vénemberek) neveztek el, és elkezdtek ötletek után kutatni. Az 1990-es évek második felének dotkomvirágzását kihasználva startupok egész sorát alapították: online használtautó-kereskedést képekkel, ételfutár-szolgálatot, chicagói üzletkalauzt és egy sportokkal foglalkozó webringet. Miután Wales San Diegóba költözött, indított egy katalógust, amely „amolyan férfiaknak szánt keresőmotorként működött”, vagyis hiányos öltözetű hölgyek képeit lehetett nézegetni rajta. Ezek a webringek megmutatták Walesnek, milyen értékes lehet, ha a felhasználók is segítenek a tartalom létrehozásában. Ebben csak megerősítette, amikor látta, hogy a sportfogadók sokkal pontosabb reggeli előrejelzéseket posztolnak az oldalán, mint bármelyik szakértő. Nagy hatást gyakorolt rá Eric Raymond A katedrális és a bazár című könyve is, amelyben a szerző elmagyarázza, hogy a közösség által létrehozott, nyitott bazár miért jobb modell egy weboldalhoz, mint a felülről gondosan megtervezett és irányított katedrális. Wales ezután kipróbált egy ötletet, amely a World Book Encyclopedia iránti gyerekkori rajongását idézte: online

enciklopédiát indított, amelyet Nupediának nevezett el. A weboldal két fő jellemzővel rendelkezett: önkéntesek írták, és ingyenes volt. Az ötletet már 1999-ben felvetette Richard Stallman, a szabad szoftverek úttörő szószólója. Wales abban reménykedett, hogy idővel a hirdetési felületek értékesítéséből befolyik majd némi pénz. A fejlesztéshez felvett segítségül egy filozófusdoktor-hallgatót, Larry Sangert, akivel egy online vitacsoportban ismerkedett meg. „Kimondottan filozófust keresett a projekt élére” - idézte fel Sanger. Sanger és Wales hét lépésből álló, szigorú eljárást dolgozott ki a cikkek létrehozásához és elfogadásához. A témákat szakemberekre bízták, akiknek ellenőrizték a képesítéseit, majd a vázlatokról kikérték külső szakemberek véleményét, ezután pedig nyilvános értékelésen, szaklektoráláson és nyilvános szerkesztésen kellett átmennie az anyagnak. „Szeretnénk, ha a szerkesztők a területük igazi szakértői lennének, és (néhány kivételtől eltekintve) doktori fokozattal rendelkeznének” - szóltak a Nupedia irányelvei. „Larry úgy gondolta, ha nem tesszük tudományosabbá egy hagyományos enciklopédiánál, akkor nem hisznek neki, és nem fogják tisztelni - magyarázta Wales. - Tévedett, de az álláspontja az akkori ismereteink alapján jogos volt.” Az első, 2000 márciusában megjelentetett szócikk a zenei atonalitásról szólt, szerzője pedig a mainzi Johannes Gutenberg Egyetem egyik tudósa volt. A folyamat fájdalmasan lassúnak bizonyult, és ami még rosszabb, unalmasnak is. Pedig az ingyenes online közzététel lényege, mint azt Justin Hall megmutatta, éppen az élvezet lett volna. A Nupedia egy év múlva még mindig csak tucatnyi szócikket jelentetett meg, vagyis enciklopédiaként használhatatlan volt, további 150 cikk pedig csupán vázlat formájában létezett, ami jól mutatta, milyen nehézkessé vált az engedélyeztetési folyamat. A

rendszert szigorú precizitással úgy tervezték meg, hogy ne tudjon növekedni. Wales ezt a saját bőrén is tapasztalta, amikor úgy döntött, személyesen alkot szócikket Robert Merton közgazdászról, aki a gazdasági növekedés háttértényezőinek matematikai modellezéséért Nobel-díjat kapott. Wales korábban írt egy tanulmányt az opcióárazás elméletéről, így hát behatóan ismerte Merton munkásságát. „Nekiláttam a szócikk megírásának. Elég ijesztőnek tűnt a feladat, mert tudtam, hogy a vázlatomat elküldik majd a legtekintélyesebb közgazdászprofesszoroknak, akiket csak találnak - mesélte Wales. - Hirtelen megint az iskolapadban éreztem magam, óriási nyomás nehezedett rám. Akkor értettem meg, hogy ez az egész úgy, ahogy kitaláltuk, nem fog működni.” Wales és Sanger ekkor bukkant rá Ward Cunningham wiki szoftverére. A digitális kor sok újításához hasonlóan, a wiki szoftver és a Nupedia frigyéből létrehozott Wikipédia - két ötlet innovatív kombinációja - együttműködés eredményeként valósult meg, olyan gondolatokból, amelyek már „a levegőben voltak”. Ám ez esetben a wiki szellemiségéhez legkevésbé sem méltó perpatvar robbant ki arról, kit illet elsősorban a dicsőség. Sanger emlékezete szerint 2001 januárjának elején éppen szoftverfejlesztő barátjával, Ben Kovitzcal ebédelt egy út menti mexikói büfében, San Diego közelében. Kovitz Cunningham wikijét használta, és hosszan ecsetelte az előnyeit. Sanger, állítása szerint, ekkor világosodott meg, hogy egy wiki használatával talán megoldhatja a Nupedia problémáit. „Azonnal szöget ütött a fejembe, hogy vajon nem válna-e be a wiki egy szabad, együttműködésben készülő enciklopédia nyíltabb és egyszerűbb szerkesztési rendszereként - mesélte később. - Minél többet tűnődtem rajta, annál kézenfekvőbbnek találtam a dolgot, pedig még

nem is láttam wikit.” E változat szerint ő vette rá Walest, hogy próbálják ki a wikis megoldást. Kovitz viszont azt állította, az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogy wiki szoftvert kellene használni a közösségi enciklopédiához, de Sangert csak nagy nehezen sikerült meggyőznie. „Azt javasoltam, hogy ne csak a Nupedia már elfogadott anyagához használja a wikit, hanem nyissa meg a nagyközönség előtt, hadd jelenjen meg minden szerkesztés az oldalon azonnal, ellenőrzési folyamat nélkül - idézte fel Kovitz. - Szó szerint azt mondtam neki, hadd férjen hozzá az oldalakhoz a világ minden bolondja, akinek van internetkapcsolata, és hadd módosítgassák a tartalmát kedvükre.” Sangernek akadt néhány ellenvetése: „És ha komplett idióták ordítóan hamis vagy elfogult szövegeket tesznek fel?” Kovitz erre így felelt: „Előfordulhat, de akkor más idióták majd kitörlik a változtatásokat, vagy átszerkesztik őket, hogy jobbak legyenek.” Ami Wales verzióját illeti, ő később azt mondta, hogy már egy hónappal Sanger és Kovitz ebédje előtt hallott a wikikről. Végül is a wikik akkor már négy éve léteztek, és programozói körökben sokat beszéltek róluk, többek között Jeremy Rosenfeld, egy nagyra nőtt, vigyorgó kölyök, a BOMIS egyik munkatársa. „Jeremy már 2000 decemberében megmutatta nekem Ward wikijét, és azt mondta, ez esetleg megoldhatja a problémánkat” - idézte fel Wales. Hozzátette, hogy amikor Sanger ugyanezzel állt elő, ő így felelt: „Ja, igen, a wiki. Jeremy a múlt hónapban már mutatta nekem.” Sanger vitatta ezt az állítást, és a Wikipédia fórumain csúnya csetepaté alakult ki miatta. Wales végül megpróbálta lehűteni a kedélyeket, és egy posztban így üzent Sangernek: „Hé, higgadj le!” Sanger azonban több fórumon is folytatta a Wales elleni hadjáratot.

A vita klasszikus példája annak, mekkora kihívással szembesül a közös kreativitásról író történész: minden szereplő másképp emlékszik, ki hogyan járult hozzá a közös munkához, és természetesen mindenki igyekszik felnagyítani a saját szerepét. Bizonyára mindannyian sokszor tapasztaltuk már ezt a jelenséget az ismerőseinknél, sőt egyszer-kétszer talán saját magunkon is megfigyelhettük. Az viszont igencsak ironikus, hogy egy olyan oldal létrejöttét kísérte ez a vita, amely az egyik legjobb példája volt a közös erőfeszítésből származó eredményességnek - egy olyan újításét, amely arra a meggyőződésre épült, hogy az emberek szívesen veszik ki részüket a fejlesztésből, anélkül hogy elismerést várnának érte. (Sokat elárul - és dicséretre méltó - azonban, hogy a Wikipédia saját történetéről és benne Wales és Sanger szerepéről szóló szócikkei a fórumokon lezajlott csatározásokat követően végül kiegyensúlyozottak és objektívek lettek.) Annál, hogy kit illet elismerés, sokkal fontosabb, hogy megértsük, milyen erők lépnek működésbe, amikor több ember közös ötleteiből kell összerakni valamit. Ben Kovitz például megértette. A társaságból ő látta a legélesebben - mondjuk, hogy jókor volt jó helyen -, milyen együttműködésre épül a Wikipédia. „Egyesek, akik bírálni akarják Jimmy Walest, vagy kisebbíteni igyekeznek a szerepét, úgy emlegetnek engem, mint a Wikipédia egyik alapítóját, sőt az igazi alapítóját - mondta. — Az ötlet tőlem származott, de nem tartozom az alapítók közé. Én csak a beporzást végző méh voltam. Egy ideig a wikivirág körül zümmögtem, aztán beporoztam a szabad enciklopédia virágát. Sok emberrel beszélgettem, akiknek ugyanez az ötletük támadt, csak éppen nem olyan időben és nem olyan helyen, hogy gyökeret verhetett volna.”

Gyakran így indulnak virágzásnak a jó ötletek: egy méh magával hoz egy fél ötletet az egyik rétről, és beporoz egy másik, félig kifejlesztett újításokkal teli, termékeny rétet. Ezért olyan értékesek a webes eszközök - és a mexikói büfék. Wales 2001 januárjában felhívta Cunninghamet, és elmondta neki, hogy szeretné felhasználni a wild szoftvert enciklopédiaprojektje feljavításához. Cunningham nemcsak áldását adta rá, hanem örült is az ötletnek. Nem akart szabadalmi kérelmet benyújtani sem a szoftverre, sem a wild névre. Azok közé az újítók közé tartozott, akik örömmel veszik, ha a termékeiket minél többen használják. Wales és Sanger először csak a Nupedia kiegészítéseként gondolt a Wikipédiára, egyfajta utánpótlásnak szánva. Sanger biztosította a Nupedia szakértő szerkesztőit, hogy a wiki-cikkek a weboldal külön részére kerülnek, és nem jelennek meg közös listán a „rendes” Nupedia- oldalakkal. „Ha egy wiki-cikk esetleg magas színvonalúra sikerül, akkor el lehet indítani vele kapcsolatban a Nupedián előírt szerkesztői folyamatot” - írta egy posztban. Az ortodox nupediások azonban még így is berzenkedtek, és követelték, hogy a Wikipédiát teljesen különítsék el, nehogy beszennyezze a szakértők bölcsességeit. A Nupedia tanácsadó testülete a következő tömör állásfoglalást közölte weboldalán: „Figyelem! A Wikipédia és a Nupedia szerkesztési eljárásai és elvei teljes mértékben különállók. A Nupedia szerkesztői és ellenőrzői nem feltétlenül helyeslik a Wikipédia-projektet, és a Wikipédia cikkírói sem feltétlenül helyeslik a Nupedia-projektet.” Bár nem voltak tudatában, a Nupedia-elit vaskalapossága óriási szívességet tett a Wikipédiának azzal, hogy elhatárolódott tőle. A béklyóitól megszabadított Wikipédia ugyanis végre szárnyra kapott. Azt jelentette a webes tartalomnak, mint a

GNU/Linux a szoftvernek: a személyes szellemi örömérzés miatt dolgozó önkéntes, egyenrangú felhasználók együttműködésével létrehozott és fenntartott közös teret. Csodálatos, a józan észnek ellentmondó koncepció volt, amely tökéletesen illett az internet filozófiájához, attitűdjéhez és technológiájához. Bárki szerkeszthette bármelyik oldalt, és az eredmény azonnal láthatóvá vált. Nem kellett szakértőnek lenni hozzá. Nem kellett senkinek faxon elküldenie a diplomája másolatát. Nem kellett a felsőbb hatalmak hozzájárulása. Még csak regisztrálni sem volt szükséges, és saját nevet sem kellett használni. Igen, ez azt is jelentette, hogy a vandálok tönkretehették az oldalakat. Az idióták és a szélsőségesek is. A szoftver azonban minden változatot eltárolt. Ha rossz szerkesztés jelent meg, a közösség egyszerűen rákattintott egy „visszaállítás” linkre, és megszabadult tőle. „Képzeljünk el egy falat, amelyről könnyebb eltávolítani a graffitit, mint felfújni rá - fogalmazott Clay Shirky médiatudós, a folyamatot magyarázva. - Egy ilyen falon megjelenő graffitik mennyisége a fal védőinek eltökéltségén múlik.” A Wikipédia esetében a védők szenvedélyesen eltökéltek voltak. Egyes visszaállítás-csaták során a Wikipédián ádázabban vívtak, mint néhány igazi háborúban. És, kissé meglepő módon, a józan ész erői rendszeresen felülkerekedtek. A Wikipédiának egy hónappal az indulása után 1000 szócikke volt, körülbelül hetvenszer annyi, mint a Nupediának egy teljes év elteltével. 2001 szeptemberére, nyolc hónap elmúltával pedig már 10 ezer. Abban a hónapban, a szeptember 11-ei terrortámadás idején a Wikipédia megmutatta rugalmasságát és hasznát; a cikkírók azonnal mozgásba lendültek, és új oldalak jelentek meg a Világkereskedelmi Központról, a tervezőjéről és egyéb kapcsolódó témákról. Egy évvel később a cikkek száma elérte a 40 ezret, vagyis több minden volt benne, mint

Wales World Bookjában. 2003 márciusában az angol nyelvű kiadás már 100 ezer szócikket tartalmazott, és csaknem 500 aktív szerkesztő dolgozott szinte mindennap. Wales ekkor úgy döntött, bezárja a Nupediát. Sanger már egy éve nem volt a cégnél - Wales elengedte. Egyre többször kaptak össze alapvető dolgokon, Sanger például több tiszteletet mutatott volna a szakértők és tudósok iránt. Wales így vélekedett: „Egyre inkább elegem van azokból, akik tiszteletet várnak el, csak mert doktori címük van, és nem hajlandók az egyszerű halandókkal foglalkozni.” Sangernek viszont, épp ellenkezőleg, a laikus tömegből volt elege. „A Wikipédiából mint közösségből hiányzik a szakértelem iránti tisztelet szokása vagy hagyománya - fogalmazott egy 2004 szilveszterén megjelent kiáltványban, amely csak egy volt a sok támadás közül, amit távozása után az oldal ellen intézett. - A Wikipédia első évében igyekeztem meghonosítani a szakértők iránti tiszteletet és figyelmet, ám ehhez a törekvésemhez nem sikerült elég támogatást szereznem.” Sanger elitizmusát nemcsak Wales utasította el, hanem az egész Wikipédia-közösség is. „Ennek következtében majdnem mindenki, akinek nagy a szaktudása, de kevés a türelme, abba fogja hagyni a Wikipédia szerkesztését” - kesergett Sanger. Jóslata végül nem vált be. A tudományos fokozatok híján lévő tömeg nem üldözte el a szakértőket. Ehelyett maga a tömeg lett a szakértő, a szakértők pedig a tömeg részévé váltak. A Wikipédia fejlődésének korai szakaszában egy Albert Einsteinről szóló könyvhöz gyűjtöttem anyagot. Észrevettem, hogy a róla szóló Wikipédia-cikk szerint 1935-ben Albániába utazott, hogy Zogu király segítségével amerikai vízumot szerezzen, és elmenekülhessen a nácik elől. Ez merő fikció volt, annak ellenére, hogy a cikk homályos albán weboldalakra hivatkozott, amelyek büszkén

hangoztatják ezt a tényt, általában valami sokadkézből származó visszaemlékezés alapján arról, amit valakinek a távoli rokona hallott egyszer a barátjától. A saját nevem alatt töröltem ezt a részt a cikkből, ám hamarosan újra megjelent. A cikkhez tartozó fórumon forrásokat adtam meg arra vonatkozóan, hol tartózkodott Einstein a kérdéses időszakban (a Princetonon), és milyen útlevelet használt (svájcit). A kitartó albán partizánok azonban újra és újra visszacsempészték az állítást. Az „Einstein Albániában” kötélhúzás hetekig tartott. Aggódni kezdtem, hogy néhány szenvedélyes szószóló csökönyössége alááshatja a Wikipédiának a tömeg bölcsességébe vetett hitét. A szerkesztői háború azonban egy idő után véget ért, és a cikkben nem szerepelt többé Einstein albániai látogatása. Ezt a sikert először nem a tömeg bölcsességének tulajdonítottam, hiszen a javítási kezdeményezés tőlem származott, nem a tömegtől. Aztán rájöttem, hogy több ezer társamhoz hasonlóan tulajdonképpen én is a tömeg része vagyok, és időnként hozzájárulok egy-egy morzsával a bölcsességéhez. A Wikipédia egyik legfontosabb elve az volt, hogy a szócikkeknek semleges álláspontot kell képviselniük. Ennek köszönhetően általában lényegre törő cikkek születtek, még olyan kényes témákban is, mint a globális felmelegedés vagy az abortusz. Ezenfelül ez az irányelv megkönnyítette a különböző nézőpontot képviselők együttműködését is. „A semlegesség politikájának eredményeképpen ellenfelek dolgoznak együtt egy-egy szócikken - magyarázta Sanger. - Ez igencsak figyelemre méltó dolog.” A semleges álláspontot vezércsillagnak használva a közösség általában képes volt konszenzuson alapuló cikkeket létrehozni, amelyek semleges módon sorakoztatnak fel egymással vetélkedő nézőpontokat. A Wikipédia ritkán másolt modellé vált abban a tekintetben, hogyan találhatunk a digitális

eszközök segítségével közös nevezőre folyton civakodó társadalmunkban. Nemcsak a Wikipédia cikkei születtek közösségi együttműködéssel; a működési gyakorlata is így alakult ki. Wales laza, kollektív irányítási rendszert hozott létre, amelyben ő maga a szelíd ösztönző, nem pedig a főnök szerepét játszotta. Voltak olyan wiki- oldalak, ahol a felhasználók közösen vitathatták meg és alakíthatták ki a szabályokat. E mechanizmusnak köszönhetően irányvonalakat fektettek le az olyan ügyek kezelésére, mint a korábbi verzióhoz való visszatérés gyakorlata, a viták elsimítása, egyes felhasználók letiltása és néhány kiválasztott adminisztrátori státuszba emelése. Ezek a szabályok mind természetes módon, a közösség akaratából alakultak ki, nem valamiféle központi hatalom diktálta felülről. Magához az internethez hasonlóan, a hatalom itt is megoszlott. „El sem tudom képzelni, hogy egy csapat közösen dolgozó felhasználón kívül ki más alkothatott volna ilyen részletesen kimunkált szabályokat - elmélkedett Wales. - A Wikipédiával kapcsolatban gyakran előfordul, hogy azért találunk alaposan átgondolt megoldást valamilyen problémára, mert olyan sokan igyekeznek javítani rajta.” Mivel a Wikipédia organikusan fejlődött, vagyis tartalmát és irányítását is lent, a gyökerek szintjén határozták meg, óriási sebességgel terjeszkedett. 2014 elején már 287 különböző nyelvű kiadás létezett, az afrikaanstól a zuluig. A teljes állomány 30 millió szócikket tett ki, ebből 4,4 millió volt angol nyelvű. Összehasonlításképpen: az Encyclopedia Britannicának, amely 2010 óta nem jelenik meg nyomtatott változatban, 80 ezer szócikke van az elektronikus kiadásban, ami a Wikipédia állományának alig 2%-a. „A Wikipédia sokmilliós cikkírói bázisa közös erőfeszítéseinek köszönhetően egyetlen kattintással megtudhatjuk, mi az a miokardiális infarktus, milyen határvita vezetett az 1985-ös

ötnapos háborúhoz Burkina Faso és Mali között, vagy ki volt Spangles Muldoon - írta Clay Shirky. - Ez egy tervezetlen csoda; olyan, mint ha a piac határozná meg, mennyi kenyér kerüljön az üzletek polcaira. A Wikipédia azonban még a piacnál is furcsább: nemcsak az áru készül ingyen, de a fogyasztó is ingyen juthat hozzá.” Az eredmény pedig az emberi történelem leghatalmasabb tudásprojektje lett, amely az együttműködésen alapul. De miért írnak az emberek szócikkeket? Yochai Benkler, a Harvard professzora a Wikipédiát a nyílt forráskódú szoftverekkel és más szabad, együttműködő projektekkel együtt „közösségi alapú termelésnek” nevezte. „Meghatározó jellemzője, hogy egyének csoportjai sikeresen működnek együtt nagy ívű projekteken, amelyekben nem a piaci nyereség vagy valamiféle vezetői utasítások jelentik a motivációt, hanem a belső indíttatás és a társas előnyök” - magyarázta. Vagyis a motivációk közé tartozik a másokkal való együttműködéssel járó pszichológiai jutalom, illetve a hasznos tevékenység kiváltotta személyes elégedettség. Mindenkinek megvannak a maga apró örömei az életben, mint a bélyeggyűjtés, a helyesírási szabályokhoz való merev ragaszkodás, a részletes sporteredmények ismerete vagy a trafalgari csata hadrendje. Az ilyenek mind otthonra lelnek a Wikipédián. Van ebben valami alapvető, szinte ősi erő. Egyes wikipédiások „wiki-drog-nak” nevezik. Arról a dopaminlöketről van szó, amely elárasztja az agy örömközpontját, amikor megszerkesztünk egy jó szöveget, és az rögtön megjelenik a Wikipédia-cikkben. A publikáció öröme egészen a közelmúltig csak kevés számú kiválasztottnak adatott meg. Mi, akik ebbe a csoportba tartozunk, mindnyájan jól emlékszünk, micsoda izgalmat jelentett, amikor először láttuk a saját szavainkat „nyomtatásban”. A Wikipédia, a bloghoz hasonlóan, mindenki számára elérhetővé tette ezt az élvezetet. És nem kell hozzá tudományos múlt, sem pedig a médiaelit áldása.

A Wikipédia brit arisztokráciáról szóló cikkeinek nagy részét például egy Lord Emsworth nevű felhasználó írta. Ezek az írások olyan alaposan körüljárták a főúri rendszer bonyolult világát, hogy közülük több is „a nap cikke” lett, és Lord Emsworth Wikipédia- adminisztrátorrá lépett elő. Ekkor derült ki, hogy Lord Emsworth - aki egyébként P. G. Wodehouse regényhőse -valójában egy 16 éves középiskolás fiú a New Jersey-i South Brunswickból. A Wikipédián szerencsére nem számít, hogy ki vagy. A fentiekhez kapcsolódik az abból fakadó, még intenzívebb öröm, hogy az általunk felhasznált információnak nemcsak passzív befogadói vagyunk, hanem részt veszünk a létrehozásában is. „Az emberek bevonása az általuk elolvasott információba önmagában is fontos cél” - írta Jonathan Zittrain, a Harvard professzora. A közösen létrehozott Wikipédia sokkal többet jelent, mint ha ugyanazt a Wikipédiát tálcán tennék elénk. A közös munka révén a teremtő folyamat részeseivé válunk. Jimmy Wales gyakran emlegette a Wikipédia egyszerű küldetését: „Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben a bolygó minden egyes lakója ingyen kap hozzáférést a teljes emberi tudásanyaghoz. Mi ezen dolgozunk.” Ez hatalmas, merész és nemes cél, ám még így is alulértékeli a Wikipédia tevékenységét. Többről van szó, nem csupán annyiról, hogy az emberek ingyenhozzáférést „kapnak” a tudáshoz; ugyanis lehetőségük nyílik, méghozzá a történelemben példátlan mértékben, hogy maguk is részévé váljanak a tudás megteremtésének és elterjesztésének. Ezt Wales is megértette. „A Wikipédia nemcsak arról szól, hogy hozzáférhetünk más emberek tudásához, hanem arról is, hogy megoszthatjuk a sajátunkat - mondta. - Ha segítünk valaminek a felépítésében, azt birtokoljuk, abban részünk van. Ez pedig sokkal többet ér, mint ha csak úgy, egyszerűen odaadják nekünk.”

A Wikipédia még egy lépéssel közelebb vitte a világot Vannevar Bush 1945- ös, „As We May Think” című esszéjében leírt jövőképéhez: „Az enciklopédiák új formái fognak megjelenni, amelyeket készen, asszociációs ösvények hálójával ellátva kaphatunk, csak be kell dobnunk a memexbe, és az kibővíti nekünk.” Visszakanyarodott Ada Lovelace-hez is, aki azt jövendölte, hogy a gépek szinte mindenre képesek lesznek, kivéve az önálló gondolkodást. A Wikipédia-projekt nem is egy önállóan gondolkodó gép megépítéséről szól. Sokkal inkább az ember-gép szimbiózis káprázatos példája, az emberi faj bölcsességének és a számítógép feldolgozó képességének összefonódása. Amikor Walesnek és új feleségének 2011-ben lányuk született, Lady Lovelace tiszteletére Adának nevezték el. LARRY PAGE, SERGEY BRIN ÉS A KERESÉS Amikor Justin Hall 1994 januárjában létrehozta laza stílusú weboldalát, a világon még csak 700 weboldal működött. Év végére 10 ezerre nőtt a számuk, a következő év végére pedig 100 ezerre. A személyi számítógépek és a hálózatok kombinációja fantasztikus eredményt hozott: bárki bárhonnét letölthetett tartalmakat, és mindenhol megoszthatta a sajátját. De ahhoz, hogy ez a táguló univerzum valóban hasznos legyen, ki kellett dolgozni egy egyszerű módszert, egy ember-számítógép-hálózat csatlakozást, melynek segítségével a felhasználók megtalálhatták, amire szükségük volt. Az első kísérletek kézzel készített katalógusok voltak. Némelyik furcsának vagy komolytalannak tűnt, mint a Hall Links from the Underground vagy Paul Phillips Useless Pages oldalai. Mások komolynak és józannak, mint Tim Berners-Lee World Wide Web Virtual Library, az NCSA „What’s New” és Tim O’Reilly Global Network Navigator oldala. Valahol a kettő között helyezkedett el - s egyben új szintre emelte a

fogalmat — az az oldal, amelyet 1994 elején hozott létre két végzős stanfordi diák, s amelynek egyik korai változata a Jerry and David Guide to the Web nevet kapta. Doktori disszertációjuk írásakor Jerry Yang és David Filo időhúzásként kosárlabdát játszottak a számítógépen. „Az igazság az, hogy untuk a PhD-témánkat, és minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy halogassuk a disszertációnk megírását” - emlékezett vissza Yang. Azzal töltötte az idejét, hogy módszereket keresett a játékosok statisztikáinak felkutatására olyan szervereken, amelyek FTP-t és Gophert használtak. Ez a két protokoll dokumentumok megosztására szolgált az interneten, és már a web megjelenése előtt is népszerű volt. Amikor kiadták a Mosaic böngészőt, Yang figyelme a web felé fordult, és Filóval együtt elkezdték manuálisan összeállítani a weboldalak egyre bővülő jegyzékét. Kategóriánként - üzlet, oktatás, szórakozás, politika - rendszerezték, s azok mindegyike tucatnyi alkategóriát tartalmazott. 1994 végén a web használati útmutatóját Yahoo! névre keresztelték. Nyilvánvaló problémát okozott, hogy a weboldalak évente tízszeresére növekvő mennyiségét képtelenség volt manuálisan nyilvántartani. Szerencsére akkoriban már létezett egy eszköz, amelyet Yang és Filo arra használt, hogy információkat szerezzen az FTP- és Gopher-oldalakról. Crawler, azaz keresőrobot volt a neve, egyik szerverről a másikra bolyongott az interneten, és közben létrehozott egy névmutatót. A két legismertebb egy képregény hősei után kapta a nevét: Archie (az FTP-archívumokhoz) és Veronica (a Gopher-hez). 1994-ben már seregnyi vállalkozó mérnök készített crawlert, amelyek a webes kutatás eszközéül szolgáltak: az MIT-n Matthew Gray alkotta meg a WWW Wanderert, a Washingtoni Egyetemen Brian Pinkerton a

Web-Crawlert, a Digital Equipment Corporationnél Louis Monier az AltaVistát, a Carnegie Mellon Egyetemen Michael Mauldin a Lycost, a kanadai Waterloo Egyetem csapata tervezte az OpenTextet, hat stanfordi jóbarát pedig az Excite-ot. Mindegyik hivatkozások közt ugráló robotokat (más néven botokat) használt. Ezek úgy cikáztak körbe a neten, mint az iszákos a kocsmatúrán, és közben minden egyes oldalról felcsipegették az URL-eket és egyéb információkat. Ezeket aztán megjelölték, névmutatóba foglalták, és egy olyan adatbázisba helyezték, amelyet egy keresőszerverrel el lehetett érni. Filo és Yang nem épített saját crawlert. Úgy döntöttek, inkább bérelnek egyet, és hozzáadják a kezdőoldalukhoz. A Yahoo! továbbra is a manuálisan készített tartalomjegyzék jelentőségét hangsúlyozta. Ha a felhasználó begépelt egy mondatot, a Yahoo! ellenőrizte, hogy kapcsolódik-e valamelyik címszóhoz a jegyzékben, és találat esetén felugranak-e a vonatkozó oldalak kézzel készült listái. Ha nem, akkor átadta a kérdést a webet kutató robot által működtetett motornak. A Yahoo! csapata, tévesen, úgy képzelte, hogy a legtöbb felhasználó inkább nézelődni fog a világhálón, semmint konkrét dolgokra rákeresni. „A felfedezéses módszerről a mai szándékalapú keresésre való változás jelentőségét ma már elképzelni is alig tudjuk” - emlékezett vissza Srinija Srinivasan, a Yahoo! első főszerkesztője, aki több mint 60 ifjú szerkesztő és névjegyzékkészítő munkáját felügyelte. Az emberi tényező jelenléte miatt a Yahoo! az évek során (és még most is) versenytársai előtt járt a hírek összeválogatásában, bár a keresői kevésbé voltak sikeresek. Viszont Srinivasan és csapata képtelen volt lépést tartani a születő weboldalak mennyiségével. Meggyőződésük ellenére az automatizált keresőmotorok váltak a webes

keresés fő eszközeivé, két másik végzős stanfordi diák vezényletével. Larry Page az anyatejjel szívta magába az informatikát. Apja a számítástechnika és a mesterséges intelligencia professzora volt a Michigani Egyetemen, anyja pedig ugyanott tanított programozást. 1979-ben, amikor Larry 6 éves volt, az apja hazavitt egy Exidy Sorcerer hobbiszámítógépet. (Paul Terrell, a Byte Shop tulajdonosa készítette. Az ő nevéhez fűződik az Apple I piacra kerülése is, miután az első 50 darabot megrendelte az üzlete számára.) „Emlékszem, borzasztóan izgatott voltam, amiért lett egy számítógépünk. Óriási dolog volt, és biztosan drága is, olyasmi, mint egy autó” - mesélte Page. Larry hamarosan megtanulta használni a gépet, és azon írta házi feladatait: „Azt hiszem, én voltam a suliban az első gyerek, aki szövegszerkesztővel készített leckét adott be.” Gyermekkori ideálja az élénk képzelőerejű, számos találmányt jegyző Nikola Tesla volt, az elektronika úttörője, akit később Thomas Edison kigolyózott az üzletből, és végül szegényen halt meg. Page 12 éves korában olvasta Tesla életrajzát, és igen felkavarónak találta. „Az egyik legnagyobb feltaláló volt. Annyira szomorú a története! - mondta. - Nem sikerült eladnia semmit, a kutatásait is alig tudta finanszírozni. Az ember inkább Edisonra szeretne hasonlítani. Ha feltalálsz valamit, attól még nem feltétlenül lesz jobb másoknak. Ki kell lépned a világba: termelned kell és pénzt csinálnod, hogy finanszírozni tudd a kutatásaidat.” A szüleik gyakran magukkal vitték Lányt és bátyját, Carlt hosszú utazásaikra, néha egy-egy számítástechnikai konferenciára is. „Azt hiszem, mire befejeztem az iskolát, már majdnem az összes államban jártam” - jegyezte meg Page. Egyik ilyen útjuk Vancouverbe vezetett, mert épp ott tartottak egy nemzetközi konferenciát, amely a mesterséges

intelligenciával foglalkozott (International Joint Conference on Artificial Intelligence), és tele volt csodálatos robotokkal. Mivel Larry nem volt még 16 éves, nem akarták beengedni, de az apja nem hagyta annyiban. „Egyszerűen leordította őket. Azon kevés alkalmak egyike volt ez, amikor veszekedni láttam.” A számítógépek mellett Larry másik szerelme a zene volt, akárcsak Steve Jobsnak és Alan Kaynek. Szaxofonon játszott, és zeneszerzést is tanult. Nya-ranta részt vett a híres interlocheni zenei táborban, Eszak-Michiganben, ahol sajátos módszerrel rangsorolták a gyerekek tudását. A tábor elején mindenki elfoglalt egy széket a zenekarban, és megmérkőzhetett a mögötte ülővel. A két versenyzőnek választottak egy zenedarabot, a többi gyerek pedig elfordult, és úgy kellett szavazniuk, kijátszott szebben. „Egy idő után lenyugodtak a kedélyek, és nagyjából mindenki tudta, hol a helye” - mondta Page. Page szülei a Michigani Egyetemen tanítottak, és ott is ismerkedtek meg diákkorukban, úgyhogy csak félig szánták tréfának, amikor azt mondták, hogy neki is oda kell járnia. Így is történt. Page ragaszkodott hozzá, hogy az informatika mellett üzleti tanulmányokat is folytasson, részben Tesla tanulságos története miatt, aki csak feltalálni tudott, eladni nem. Ezenkívül ott lebegett előtte kilenc évvel idősebb bátyja, Carl példája, aki az egyetem elvégzése után az egyik első közösségi oldal társalapítója lett, amelyet később a Yahoo! 413 millió dollárért vásárolt meg. Page bevallása szerint a legnagyobb hatást az ember és számítógép interakciójáról szóló kurzus tette rá, amelyet Judith Olson tartott. A cél annak megértése volt, hogyan lehet könnyedén kezelhető felületeket tervezni. Záródolgozatát Page az Eudora levelezőkliensről írta: felbecsülte, majd tesztelte a különböző feladatok

végrehajtásához szükséges időt. Kimutatta például, hogy a billentyűparancsok használata 0,9 másodperccel több időt vesz igénybe, mint az egéré. „Úgy érzem, mintha ösztönösen megéreztem volna, hogyan fognak az emberek interakcióba lépni egy képernyővel, és rájöttem, miért is fontos ez - mondta. - De ezt még ma sem nagyon értik meg.” Egyetemi évei alatt, az egyik nyáron Page részt vett egy táborban, melyet a LeaderShape vezetőképző intézet szervezett. Itt arra bátorították a diákokat, hogy „ne ismerjenek lehetetlent”. Ez ébresztette fel benne azt a vágyat - amit aztán a Google-nál ki is élt hogy olyan projektekbe vágjon bele, amelyek mások szerint félúton vannak a merészség és az őrültség között. Mániái közé tartoztak például a futurisztikus közlekedési eszközök és a vezető nélküli autók. Amikor eljött a másoddiplomás-képzés ideje, Page-et nem vették fel az MIT-re, a Stanfordra viszont igen. Ez váratlanul érte, de ha egyszer a technológia és az üzlet metszéspontja érdekelte, Stanfordban volt a helye. Amióta a Stanfordon végzett Cyril Elwell 1909-ben megalapította a Federal Telegraphot, az egyetemen a vállalkozói tehetség nemcsak megtűrt, hanem egyenesen elvárt tulajdonság lett. Ez a hozzáállás csak erősödött, amikor a mérnöki kar dékánja, Fred Terman az 1950-es évek elején ipari parkot létesített az egyetem területén. Még a tanárok is ugyanolyan fontosnak tartották az új üzleti terveket, mint a tudományos publikációkat. „Olyan tanárt szerettem volna, aki kitartóan dolgozik, ugyanakkor világmegváltó őrültségeket akar csinálni - mondta Page. - A Stanfordon pedig rengeteg ilyen, számítástechnikával foglalkozó professzor volt.” Abban az időszakban a legtöbb elit egyetem tudományos kutatásra biztatta hallgatóit, és kerülte az üzleti

törekvéseket. A Stanford viszont élen járt abban, hogy az egyetemet nem akadémiának, hanem inkubátornak tekintette. A Stanfordról indult egyebek közt a Hewlett-Packard, a Cisco, a Yahoo! és a Sun Microsystems. Page, aki később a legnagyobb nevet adta a listához, meg volt győződve róla, hogy ez a hozzáállás segíti a kutatást is. „A tudományos kutatás sokkal eredményesebb, ha köze van a való világhoz - állította. - Ez nem pusztán feltevés: azért dolgozunk valamin, mert szeretnénk valódi problémák megoldására használni.” Amikor 1995 őszén Page beiratkozott a Stanford PhD-képzésére, részt vett egy eligazító programban, amelynek keretében eltöltöttek egy napot San Franciscóban. Vezetőül egy vidám másodéves diákot kapott, Sergey Brint. Page csendes természetű volt, Brin viszont folyamatosan bombázta a véleményével, és hamarosan a számítógépektől kezdve a nagyvárosi zónarendszerig mindent megvitattak. Remekül megértették egymást. „Emlékszem, először borzasztó ellenszenvesnek találtam - vallotta be Page. - Ez azóta is így van, és alighanem kölcsönös.” Igen, az volt. „Kölcsönösen ellenszenvesnek találtuk egymást -szögezte le Brin. - De ezt egy kicsit viccelődve mondjuk. Persze nagyon sokat beszélgettünk, szóval, alakult valami. Afféle rendes évődés volt köztünk.”

Sergey Brin szülei tudósok voltak, akik matematikával foglalkoztak, mégis egészen más gyerekkora volt, mint Page-nek. Moszkvában született, apja matematikát tanított a Moszkvai Állami Egyetemen, anyja pedig kutatómérnök volt a Szovjet Olaj- és Gázipari Intézetnél. Zsidó származásuk miatt meglehetősen korlátozott karrier várt rájuk. „Elég szegények voltunk - mondta Sergey Ken Auletta újságírónak. - A szüleim sok megpróbáltatáson mentek keresztül.” Amikor az apja beadta kivándorlási kérelmét, feleségével együtt elveszítették az állásukat. 1979 májusában kapták meg a vízumot, amikor Sergey 5 éves volt. Egy zsidó bevándorlókat segítő társaság, a Hebrew Immigrant Aid Society segítségével egy munkásnegyedben telepedtek le, a Marylandi Egyetem közelében, ahol Sergey apja matematikaprofesszorként kapott állást, anyja pedig kutatóként helyezkedett el a közeli NASA Goddard Space Flight Centerben. Sergey Montessori-iskolába járt, ahol független gondolkodásra nevelték. „Ez nem olyan hely, ahol megmondják, mit csinálj - mesélte. - Magadnak kell kitalálnod az utadat.” Erről Page is ugyanígy vélekedett. Amikor később megkérdezték tőlük, hogy professzor szüleik mennyiben segítették őket a sikerben, mindketten azt állították, hogy a Montessori-iskola fontosabb tényező volt. „Arra neveltek, hogy ne engedelmeskedjek parancsoknak és utasításoknak, saját magamat ösztönözzem, kérdőjelezzem meg a világ dolgait, és mindent egy kicsit másképp csináljak” - erősítette meg Page. Kettejükben még az is közös volt, hogy Brin is nagyon fiatalon, a kilencedik születésnapjára kapott a szüleitől egy Commodore 64 számítógépet. „Akkoriban sokkal többen tudták programozni a saját számítógépüket, mint ma - emlékezett vissza. - A számítógép beépített BASIC fordítóval

(Ezt Bill Gates írta.) volt ellátva, úgyhogy az ember rögtön elkezdhetett saját programokat írni.” Felső tagozatban Brin az egyik barátjával egy mesterséges intelligenciát utánzó programot írt, amely szöveges üzeneteket váltott a felhasználóval. „Nem hiszem, hogy a mai gyerekeknek, akik elkezdenek számítógépekkel foglalkozni, az első benyomásuk a programozásról olyan kellemes, mint nekem volt.” Amikor 17 éves korában az apja látogatóba vitte Moszkvába, a hatóságokkal szembeni lázadó magatartása majdnem bajba sodorta. Sergey meglátott egy rendőrautót, és elkezdte kavicsokkal dobálni. A két rendőr kiszállt, hogy előállítsa a fiút, de a szüleinek sikerült elsimítaniuk az ügyet. „A lázadó természetem szerintem annak köszönhető, hogy Moszkvában születtem. Úgy érzem, ez a felnőttkoromat is végigkíséri.” Brin meghatározó olvasmányai közé tartoztak Richard Feynman fizikus emlékiratai, aki Leonardo da Vincihez hasonlóan azt az erőt kutatta, amely a tudomány és a művészet összekapcsolásából ered. „Emlékszem egy részre, ahol Feynman azt fejtegette, hogy Leonardo szeretne lenni, vagyis tudós és művész egyben - mondta Brin. - Nagyon inspirálónak találtam. Magam is azt hiszem, hogy ez az út vezet a teljes élethez.” Három év alatt elvégezte a középiskolát, aztán ugyanígy a Marylandi Egyetemet is, ahol matematikából és számítástudományból szerzett diplomát. Egy ideig szívesen lógott informatikus cimboráival az internet hirdetőtábláin és chatszobáiban, de aztán ráunt „a tízéves fiúkra, akik állandóan a szexről próbálnak beszélgetni”. Ezután a Multi-User Dungeons (MUD) néven ismert, szöveges online játékokra kapott rá, sőt ő is írt egyet, amelyben egy postás robbanó csomagokat szállított ki. „Elég időt töltöttem a

MUD-dal, hogy menőnek tartsam” - emlékezett vissza Brin. 1993 tavaszán, utolsó egyetemi évében letöltötte a Mosaic böngészőt, amelyet épp akkor dobott a piacra Andreessen, és a világháló valósággal megbabonázta. Brin a National Science Foundation ösztöndíjával került a Stanfordra, és adatbányászattal készült foglalkozni. (Az MIT duplán kiszúrt magával, amiért Page-hez hasonlóan, őt sem vette fel.) Nyolc szigorlatot kellett letennie, hogy megkapja a doktoriját. Ebből hét kiválóan sikerült, nem sokkal a megérkezése után. „Amiről azt hittem, hogy a legjobban tudom, pont abból nem mentem át - emlékezett vissza. - Megkerestem a professzort, és vitatkozni kezdtem vele a válaszokról. Végül sikerült megdumálnom, úgyhogy meglett mind a nyolc.” Ezután szabadon bejárogathatott bármelyik kurzusra, mozgásigényét pedig akrobatikában, trapézban, vitorlázásban, gimnasztikában és úszásban élte ki. Lelkes görkorcsolyás volt, gyakran látták fel-alá száguldozni a folyosókon. Tudott kézen járni, és állítása szerint azt is fontolóra vette, hogy otthagy mindent, és beáll egy cirkuszhoz. Néhány héttel az után, hogy Page Stanfordba került, Brinnel és az egész számítástechnikai tanszékkel együtt új épületbe költöztették, a Gates Computer Science Buildingbe. (Gates számítógépes épületek építésére adományokat ajánlott fel a Harvardnak, a Stanfordnak, az MIT-nek és a Carnegie Mellonnak. A harvardit Steve Ballmerrel együtt alapította, és az épület édesanyáik után a Maxwell Dworkin nevet kapta.) Brin bosszús volt a helyiségek fantáziátlan számozási rendszere miatt, amelyet az építész talált ki, így új rendszert tervezett, amely tükrözte a szobák elhelyezkedését és egymástól való távolságát, és amit el is fogadtak. „Nagyon intuitív volt, ha fogalmazhatok így” - mondta. Page három végzős diákkal együtt kapott egy szobát, és Brin is azt tette meg bázisául. Voltak ott cserepes növények számítógép

vezérelte öntözőrendszerrel, egy számítógéphez kapcsolt zongora, különféle elektromos játékok, na és matracok a pihenéshez és az éjszakázáshoz. Az elválaszthatatlan páros - CamelCase stílusban - LarryAndSergey néven vált ismertté. Ha vitába vagy heccelődésbe kezdtek, az olyan volt, mint amikor két kard élesíti egymást. Tamara Munzner, a csoport egyetlen lánytagja bolond zseniknek tartotta őket, akik abszurd témákról vitatkoznak, például, hogy lehetséges-e ház nagyságú tárgyat építeni kizárólag babból. „Vicces srácok voltak, és jó szobatársak - mondta Munzner. - Teljesen őrült időbeosztás szerint éltünk. Emlékszem, előfordult, hogy szombat éjjel 3-kor tele volt az iroda.” A páros azonban nemcsak a zsenialitásáról volt híres, hanem az arcátlanságáról is. Egyik tanáruk, Rajeev Motwani professzor szerint „nem voltak hajlandók tisztelni a tekintélyt: folyton provokáltak, majd bűntudat nélkül közölték velem, hogy komplett idióta vagyok”. Akárcsak sok más sikeres feltalálópáros, Larry és Sergey személyisége is kiegészítette egymást. Page nem volt túlzottan társaságkedvelő, könnyebben teremtett szemkontaktust a képernyővel, mint idegenekkel. Egy vírusos fertőzésből eredő krónikus hangszálprobléma miatt hangja rekedtes, suttogó volt, ezért, zavarba ejtő (bár bizonyos szempontból csodálatos) módon, időnként egyáltalán nem beszélt, viszont annál emlékezetesebb volt, ha megszólalt. Hol megdöbbentően szenvtelennek tűnt, hol elragadóan viselkedett. Könnyen és őszintén mosolygott, arca kifejező volt, figyelmesen tudott hallgatni, amit az emberek vagy hízelgőnek éreztek, vagy szorongtak miatta. Éles eszével a legbanálisabb megjegyzésben is megtalálta a logikai bakit, és könnyedén terelte a felszínes társalgásokat a komoly beszélgetés irányába.

Brin bájosan faragatlan tudott lenni. Kopogtatás nélkül rontott be a szobákba, előadta ötleteit és óhajait, és bármilyen témára azonnal ráugrott. Page inkább megfontoltan és távolságtartóan viselkedett. Brin örült annak, ha valami működött, Page pedig azon töprengett, hogy mitől működik. A mozgékony és sokat beszélő Brin betöltötte a teret, Page csendes megjegyzéseit viszont előrehajolva hallgatták a többiek. „Valószínűleg egy kicsit szégyenlősebb voltam, mint Sergey, bár bizonyos értelemben ő is az - jegyezte meg Page. - Nagyon jól tudtunk együttműködni, mert én talán toleránsabb vagyok, és mások az erősségeim. Számítástechnikát tanultam, jobban értek a hardverhez, neki viszont alaposabb a matematikai tudása.” Page-et leginkább az nyűgözte le, hogy Brin mennyire okos. „Hihetetlenül jó esze volt, még a számítástechnika tanszék viszonylatában is.” Ezenkívül Brin nyitott személyiségével könnyedén összehozta az embereket. Amikor Page megérkezett a Stanfordra, a többi elsőéves diákkal együtt egy nagy, közös helyiségben kapott egy íróasztalt. „Sergey nagyon barátságos volt - mondta Page. - Mindenkivel megismerkedett, és sok időt töltött velünk.” Még a professzorokkal is összebarátkozott. „Sergey fogta magát, és besétált a tanárok szobájába, meg velük lógott, ami azért szokatlan egy diáktól. Azt hiszem, azért tűrték el tőle, mert olyan okos és művelt volt, bármilyen témához hozzá tudott szólni.” Page csatlakozott az ember-számítógép interakcióval foglalkozó csoporthoz. Ennek a területnek az úttörője volt Licklider és Engelbart, és ez volt Page kedvenc kurzusának témája is Michiganben. Magáévá tette a felhasználó-központú szemléletet, mely szerint a szoftvereknek és a számítógépes felületeknek intuitívaknak kell lenniük, és mindig a felhasználónak van igaza. Amikor a Stanfordra

ment, már tudta, hogy Terry Winogradot, a jó kedélyű, Einstein- frizurás professzort szeretné mentorának. Winograd korábban a mesterséges intelligenciát tanulmányozta, de miután végiggondolta az emberi érzékelés természetét, Engelbarthoz hasonlóan irányt váltott, és azzal kezdett foglalkozni, hogyan tudnák a gépek kiszélesíteni és fejleszteni (nem pedig utánozni, majd helyettesíteni) az emberi gondolkodást. „Azt a kérdést, hogy mit tekinthetünk mesterséges intelligenciának, egy átfogóbbal helyettesítettem, amely így hangzott: »Hogyan akarsz interakcióba lépni egy számítógéppel?«” - magyarázta Winograd. Az ember-számítógép interakciót és a felülettervezést, Licklider ragyogó öröksége ellenére, még mindig komolytalan tudománynak tartották. A komoly számítástudósok lenézően úgy vélték, hogy csak pszichológiaprofesszoroknak való, amilyen Licklider és Judith Olson volt. Page szerint „akik Turing-gépekkel meg ilyesmivel foglalkoztak, sötétben tapogatózásnak tartották az emberi reakciók tanulmányozását, mintha azok, akik e területtel foglalkoznak, megrekedtek volna a humán tudományoknál”. A terület Winogradnak köszönhetően nyert tekintélyt. „Terry komoly számítástechnikai múlttal rendelkezett azokból az időkből, amikor a mesterséges intelligenciát tanulmányozta, de az ember-számítógép kapcsolat is érdekelte, amivel addig senki sem foglalkozott, és nem is volt igazán elismert terület.” Page egyik kedvenc kurzusa a „Filmes eszközök a felhasználói felület tervezésében” címet viselte. „Megtudhattuk, hogyan lehet a film nyelvét és technikáit a számítógépes felülettervezésre alkalmazni” - mondta. Brin központi témája az egyetemen az adatbányászat volt. Motwani professzorral alapítottak is egy csoportot, Mining Data at Stanford (MIDAS) néven. Az általuk készített

tanulmányok létrehozásában egy másik diák, Craig Silverstein is részt vett, aki később, a Google megalapításakor az első alkalmazottjuk lett. Két tanulmány a vásárlási szokások elemzésének technikájáról szólt, amely révén meg tudták határozni, hogy ha valaki megveszi A és B terméket, mekkora eséllyel fogja megvásárolni C és D termékeket. Brint ennek következtében érdekelni kezdte a weben talált adatok alapján történő mintázatelemzés. Winograd segítségével Page elkezdett téma után kutatni a disszertációjához. Tucatnyi ötlet jutott az eszébe, például az, hogyan lehetne vezető nélküli autót tervezni, amit később a Google meg is valósított. Végül úgy döntött, azt fogja tanulmányozni, hogyan lehet megítélni a különböző weboldalak relatív jelentőségét. Módszere arra vezethető vissza, hogy a szülei tanárok voltak, és egy tudományos dolgozat értékének egyik mutatója, hogy hány másik kutató idézi saját tanulmánya jegyzeteiben vagy bibliográfiájában. Page rájött, hogy egy weboldal értékét is úgy lehet meghatározni, hogy megnézzük, hány helyen hivatkoztak rá. Ezzel azonban akadt egy kis gond. Tim Berners-Lee ugyanis oly módon tervezte meg a világhálót, hogy bárki linkelhetett egy másik oldalt anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, regisztrálta volna a linket egy adatbázisban, vagy oda-vissza működővé tette volna (amin a Ted Nelson-féle hipertexthívők elszörnyedtek). Ezáltal a web növekedése átláthatatlanná vált. Ráadásul így nem lehetett egyszerűen megszámolni, hány hivatkozás mutat egy weboldalra, és honnan származnak. Ha valaki megnézett egy weboldalt, láthatta az összes kimenő hivatkozást, de a bejövök számát és minőségét nem tudta meghatározni. „A web szegényesebb változata volt az általam ismert együttműködésen alapuló rendszereknek, mert a

hipertextjeinek volt egy nagy hiányosságuk: nem voltak oda- vissza működő linkjeik” - mondta Page. Megpróbált tehát kidolgozni egy módszert arra, hogy összegyűjthesse a hivatkozásokat egy hatalmas adatbázisban, és lekövethesse, milyen oldalakat kapcsolnak össze. Ennek egyik célja a kommunikáció elősegítése volt. Tervezete megengedte volna, hogy az emberek jegyzetekkel láthassák el mások oldalait. (Ha például Harry ír egy kommentet, amelyhez belinkeli Sally oldalát, akkor a Sally oldalát felkereső emberek az ő megjegyzését is láthatnák.) „Ha visszafelé lekövethetőek lennének a linkek, ahhoz, hogy kommentet fűzzünk egy oldalhoz, elég lenne azt linkelni” - magyarázta Page. Page módszere a hivatkozások megfordítására egy merész ötletből származott, amely egy éjszaka, álmából felriadva jutott eszébe. „Arra gondoltam, mi lenne, ha letöltenénk az egész webet, és csak a linkeket tartanánk meg - emlékezett. - Fogtam egy tollat, és írni kezdtem. Fél éjszaka a részleteket körmöltem, és közben győzködtem magam, hogy működni fog.” Az éjszakai hajrázás jól példázta a hozzáállását. „Egy kicsit őrültnek kell lenni, amikor célokat tűztök ki magatok elé - mondta később egy csoport izraeli diáknak. - A középiskolában arra tanítottak, hogy ne ismerjek lehetetlent. Ez egy nagyon jó tanács. Próbáljatok olyan dolgokat csinálni, amilyen másnak nem jutna az eszébe!” A világháló feltérképezése nem volt egyszerű feladat. Már 1996 januárjában 100 ezer weboldal létezett 10 millió dokumentummal, és csaknem egymilliárd hivatkozás kapcsolta össze őket, amelyek száma évről évre exponenciálisan növekedett. A nyár elején Page készített egy keresőrobotot, amely a saját weboldaláról indulva követett minden linket, amibe csak belebotlott. Ahogy

pókként rohangált körbe a neten, elraktározta minden hiperhivatkozás szövegét, az oldalak címeit és a link eredetét. A projekt a BackRub nevet kapta. Page azt mondta tanácsadójának, Winogradnak, hogy számításai szerint a böngésző néhány hét alatt el tudja majd végezni a feladatot. „Terry sokatmondóan bólogatott. Tudta, hogy sokkal több időbe fog telni, de bölcsen hallgatott róla - emlékezett Page. - Méltányolni kell az ifjúság optimizmusát!” A projekt csakhamar lefoglalta Stanfordban a teljes sávszélesség csaknem felét, és volt olyan, hogy az egész campusban leállt miatta az internet. De az egyetem személyzete elnéző volt. „Már alig van tárhelyem - írta Page e-mail-ben Winogradnak 1996. július 15-én, miután 24 millió URL-t és több mint 100 millió linket összegyűjtött. - Még csak az oldalak 15%-a van meg, de az egész nagyon ígéretesnek tűnik.” A merész és összetett projektre felfigyelt a matematikai tehetséggel megáldott Sergey Brin is, aki épp témát keresett a disszertációjához. Nagy örömmel kapcsolódott be barátja munkájába: „A legizgalmasabb projekt volt, egyrészt, mert az internetről szólt, ami az emberi tudást jelenti, másrészt pedig, mert kedveltem Larryt.” A BackRub célja akkor még az volt, hogy összegyűjtse a webről a visszamutató linkeket, és ezzel alapul szolgáljon a jegyzetek rendszerezéséhez és az idézetek elemzéséhez. „Különös, de nem gondoltam keresőmotor készítésére - vallotta be Page. - Fel sem vetődött az ötlet.” Ahogy a projekt haladt, Brinnel egyre kifinomultabb módszereket varázsoltak, amelyekkel meg tudták határozni egy oldal értékét a bejövő hivatkozások száma és minősége szerint. Ekkor kezdett derengeni a fiúknak, hogy a weboldalak fontosság szerint sorba állított katalógusa alapul szolgálhat egy jó minőségű keresőmotorhoz. Így született meg a

Google. „Ha csodaszép álmot látsz, ne engedd el!” — mondta Page. A letisztázott projekt neve először Page Rank lett, mert rangsorolta az összes weboldalt a BackRub jegyzékéből, s nem mellesleg Page fanyar humorát és csipetnyi hiúságát is mutatta. „Igen, magamra utaltam vele - vallotta be később szégyenlősen. - Egy kicsit rosszul is érzem magam miatta.” Az oldalak rangsorba rendezése újabb bonyolult feladathoz vezetett. Page és Brin rájött, hogy az egy oldalra mutató linkek összeírásánál többre mennének azzal, ha értéket is tudnának hozzájuk rendelni. Például a The New York Timestól eredő hivatkozás többet érne, mint az, amelyik Justin Hall swarth-more-i kollégiumi szobájából származik. Ez egy rekurzív folyamatot eredményezett, több visszajelző körrel: minden oldalt a bejövő linkek száma és minősége alapján osztályoztak, a hivatkozások minőségét pedig az határozta meg, hogy az oldalra, ahonnét eredtek, hány és milyen minőségű link érkezett be, és így tovább. „Teljesen rekurzív - magyarázta Page. - Ez az egész egy nagy kör. Remek dolog a matematika, általa tudtuk megoldani.” Ezt a fajta matematikai bonyolultságot Brin nagyra értékelte. „Rengeteget matekoztunk, mire megoldottuk a problémát - emlékezett. - Az egész internetet egy nagy egyenletté alakítottuk, több százmillió ismeretlennel, ami az oldalak rangjának felelt meg.” Két egyetemi témavezetőjükkel közösen írt dolgozatukban az egyes oldalakhoz kapcsolódó hivatkozások és azok egymáshoz viszonyított rangja alapján meghatározták a pontos matematikai képleteket. Aztán konyhanyelven is megfogalmazták a laikusok számára: „Az oldal elöl áll a rangsorban, ha a rámutató linkek is rangosak. Ez azt jelenti, hogy vagy sok link, vagy kevés, de magas besorolású link kapcsolódik hozzá.” Az egymilliárd dolláros kérdés az volt,

hogy a Page Rank valóban jobb keresési eredményeket produkál-e, ezért végeztek egy összehasonlítást. Az egyik példa, amire rákerestek, az egyetem szó volt. Az AltaVista és más keresőmotorok egy sor irreleváns oldalt adtak ki, amelyeknek a címében esetleg előfordult a szó. „Emlékszem, megkérdeztem tőlük, miért adnak szemetet az embereknek” - mondta Page. Azt a választ kapta, hogy a gyenge eredmény az ő hibája, és finomítania kellene a keresést. „Az ember-számítógép interakcióval foglalkozó kurzuson megtanultam, hogy a felhasználót okolni nem jó stratégia, szóval tudtam, hogy már az alapoknál elszúrták a dolgot. A felhasználónak mindig igaza van. Ez az elv adta az ötletet, hogy készítsünk egy jobb keresőmotort.” A PageRank első találatai az egyetem szóra a Stanford, a Harvard, az MIT és a Michigani Egyetem voltak, ami borzasztóan tetszett Page-nek és Brinnek. „Hűha! - emlékezett vissza Page a saját reakciójára. - Nekem is és a csoport többi tagjának is egyértelmű volt, hogy ha nemcsak az oldal alapján tudsz rangsorolni, hanem az alapján is, hogy mit gondol a világ arról az oldalról, az bizony nagyon hasznos dolog a kereséshez.” Page és Brin nekiláttak a PageRank finomításának, és további keresési tényezőkkel egészítették ki, mint például a weboldal kulcsszavainak gyakorisága, betűmérete és elhelyezkedése. Pluszpontok jártak, ha a kulcsszó szerepelt az URL-ben, nagybetűvel írták, vagy a cím részét képezte. Minden eredményt megvizsgáltak, majd csavartak egyet a képleten, és még tovább finomították. Felfedezték, hogy fontos nagy súlyt adni a horgonyszövegnek, vagyis a hiperhivatkozásként aláhúzott szavaknak. Például a Bill Clinton név számos olyan hivatkozás horgonyszövege volt, amelyek a whitehouse.gov-hoz vezettek, így ha a felhasználó rákeresett a Bill Clinton kifejezésre, ez az oldal az élre került az eredmények között, annak ellenére, hogy Bill Clinton neve nem szerepelt kiemelt helyen az oldalon.

Az egyik versenytárs keresője ezzel szemben „A nap Bill Clinton-viccét” hozta ki első számú eredménynek. Page és Brin részben a weboldalak és a linkek nagy száma miatt nevezte el Google-nak a keresőmotorját, az 1-es után 100 nullával leírt számot jelentő angol googol szó alapján. Ezt az egyik stanfordi társuk, Sean Anderson javasolta, és amikor begépelték a Google szót, hogy lássák, szabad-e a domainnév, az volt. Page rögtön lecsapott rá. „Nem vagyok biztos benne, hogy akkor észrevettük az elírást - mondta később Brin. - A googol azonban amúgy is foglalt volt. Egy fickó már bejegyezte a Googol.com-ot, én pedig hiába próbáltam megvenni tőle, nagyon tetszett neki. Maradtunk hát a Google-nál.” Ezt a játékos szót könnyű volt megjegyezni, begépelni és igévé alakítani. (Az Oxford English Dictionary 2006-ban vette fel a google szó igei alakját.) Page és Brin két szempontból is igyekezett még jobbá tenni a Google-t. Először is, sokkal nagyobb sávszélességet, teljesítményt és tárhelyet vetettek be a versenytársaiknál, így a felpörgetett keresőrobot már másodpercenként 100 oldalt tudott indexelni. Emellett megszállottan tanulmányozták a felhasználók viselkedését, hogy állandóan ahhoz igazíthassák az algoritmusaikat. Ha a felhasználók az első helyen álló eredményre kattintottak, majd nem tértek vissza az eredménylistához, az azt jelentette, hogy megtalálták, amit kerestek. Ha azonban egy keresés után azonnal visszaléptek, és módosítottak a keresési kifejezésen, az elégedetlenséget jelzett, és a mérnököknek az új kulcsszóból ki kellett találniuk, mit is kerestek eredetileg. Valahányszor a felhasználók továbblapoztak a keresési eredmények második vagy harmadik oldalára, az azt mutatta, hogy nem tetszik nekik a felkínált eredmények sorrendje. Mint arra Steven Levy újságíró rámutatott, ez a visszajelzési kör segített megtanulni a Google-nak, hogy ha

valaki azt gépeli be, kutya (dog), akkor a kutyakölyök (puppy) is érdekelheti, és ha a forr igét (boiling) adja meg, akkor esetleg a forró vízre (hot water) is kíváncsi lehet. A Google idővel azt is megtanulta, hogy ha a hot dog kifejezést gépelik be, akkor nem forró kutyakölyköket akarnak látni. Még valakinek eszébe jutott a PageRankhez nagyon hasonló, linkalapú módszer. Egy Janhong (Robin) Li nevű kínai mérnökről van szó, aki a Buffalói Egyetemen tanult, majd a Dow Jones egyik részlegén helyezkedett el, New Jerseyben. 1996 tavaszán, miközben Page és Brin a PageRanket fejlesztette, Li kitalált egy algoritmust, amelyet RankDex-nek nevezett el. Ez az eljárás az oldalra mutató linkek száma és a linkek horgonyaként szolgáló szöveg tartalma alapján határozta meg a keresési eredmény értékét. Li vett egy önképző könyvet, hogy megtanulja, miként szabadalmaztathatja az ötletet, majd a Dow Jones segítségével meg is tette, a cég azonban nem igazán kapott az ötlet után. Li nyugatra költözött, elszegődött az Infoseekhez, majd hazatért Kínába, ahol társalapítóként létrehozta a Baidut, amely az ország legnagyobb keresőmotorja és a Google legerősebb globális versenytársa lett. Page és Brin adatbázisa 1998 elejére már közel 518 millió hiperhivatkozás térképét tartalmazta a weben akkoriban található mintegy 3 milliárdból. Page minden erejével azon volt, hogy a Google ne maradjon csupán egyetemi projekt, hanem népszerű termékké nője ki magát. „Olyan volt ez, mint Nikola Tesla problémája - mondta. - Van egy találmányod, azt gondolod, hogy nagyszerű, ezért azt akarod, hogy minél hamarabb minél többen használják.” Mivel szakdolgozati témájukból mindenképpen céget akartak csinálni, Page és Brin vonakodtak az eredményeik

publikálásától és a prezentációktól. Egyetemi témavezetőik azonban folyamatosan nyaggatták őket, hogy jelentessenek már meg valamit, ezért 1998 tavaszán kiadtak egy 20 oldalas dolgozatot, amelyben sikerült elmagyarázniuk a PageRank és a Google alapjául szolgáló tudományos elméleteket anélkül, hogy túl sok titkot árultak volna el a versenytársaiknak. A „The Anatomy of a Large-Scale Hypertextual Web Search Engine” (Egy nagyszabású hipertextuális keresőmotor taglalata) címet viselő dolgozat anyagát egy ausztráliai konferencián adták elő 1998 áprilisában. „Ebben a dolgozatban bemutatjuk a Google-t, amely egy nagyszabású, döntő mértékben a hipertextek szerkezetére épülő keresőmotor prototípusa” - kezdték. A web hárommilliárd linkjéből több mint félmilliárd feltérképezésével legalább 25 millió weboldal PageRankjét tudták kiszámolni, ami „lényegében megfelelt az emberek fontosságról alkotott szubjektív felfogásának”. Részletesen elmagyarázták az „egyszerű iterációs algoritmust”, amely elkészíti a PageRanket minden oldalhoz. „A weben is használják a tudományos irodalom forráshivatkozási rendszerét, nagyrészt a hivatkozások vagy egy adott oldalra visszavezető linkek számolásával. Ez alapján bizonyos mértékig megállapítható egy adott oldal jelentősége vagy minősége. A PageRank messzebb megy ezzel az ötlettel, és nem egyformán számolja minden oldal linkjeit.” A dolgozat sok technikai részletet tartalmazott a rangsorolásról, az oldalak robottal történő felkutatásáról, az indexelésről és az algoritmusok folyamatos finomításáról. Volt még benne néhány bekezdés a jövőbeli kutatások lehetséges irányáról is. A végére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy nem csupán egyszerű egyetemi feladatról vagy tudományos elméletről van szó. Egyértelmű volt, hogy a projektből üzleti vállalkozás lesz. „A Google-t növekedésre képes keresőmotornak terveztük - jelentették ki

konklúzióként. - Az elsődleges cél minőségi keresési eredmények szolgáltatása.” Ez problémát jelenthetett volna az olyan egyetemeken, ahol a kutatásoktól azt várták el, hogy elsősorban tudományos, ne pedig kereskedelmi célokat szolgáljanak. A Stanfordon azonban nemcsak megengedték a hallgatóknak, hogy üzleti alkalmazásokon dolgozzanak, hanem egyenesen bátorították és segítették őket ebben. Még külön hivatal is volt, ahová a szabadalmi eljárással és a jogvédelemmel kapcsolatban fordulhattak. „A stanfordi környezet ösztönzi a vállalkozó szellemet és a kockázatvállalást a kutatásban - jelentette ki John Hennessy rektor. - Az emberek itt tényleg megértik, hogy néha nem azzal gyakorolhatjuk a legnagyobb hatást a világra, ha tudományos dolgozatokat írunk, hanem azzal, ha fogjuk a technológiát, amelyben hiszünk, és kezdünk vele valamit.” Page és Brin első lépésként megpróbálta eladni a szoftver licencét más cégeknek, és találkoztak a Yahoo!, az Excite és az AltaVista vezérigazgatóival. 1 millió dollárt kértek, ami nem számított túlzásnak, hiszen ezért az összegért cserébe a vevő megkapta a szabadalmi jogokat és kettejük személyes szolgálatait is. „Ezek a cégek akkoriban több százmilliót vagy még többet értek - mondta később Page. - Nem lett volna jelentős kiadás a számukra. De a vezetőségből hiányzott az éleslátás. Többen is kijelentették, hogy szerintük a keresés nem olyan fontos.” Így hát Page és Brin kénytelen volt saját céget alapítani. Ebben sokat segített, hogy az egyetemi campustól alig néhány kilométernyire sikeres vállalkozók tevékenykedtek, akik szóba jöhettek üzleti angyalként, a Sand Hill Roadon pedig lelkes kockázatitőke-befektetők várták, hová juttathatnak működő tőkét. Egyik stanfordi professzoruk, David Cheriton korábban alapított egy Ethernet-céget az

egyik ilyen befektető, Andy Bechtolsheim segítségével, melyet aztán eladtak a Cisco Systemsnek. Cheriton 1998 augusztusában azt javasolta Page-nek és Brinnek, hogy találkozzanak Bechtolsheimmel, aki a Sun Microsystems alapításában is közreműködött. Brin késő éjjel küldött is neki egy e-mailt. Azonnal választ kapott, és másnap kora reggel mindannyian összegyűltek Cheriton Palo Altó-i házának tornácán. Page-nek és Brinnek még ezen a diákoknak oly szokatlanul korai órán is sikerült lenyűgöző bemutatót tartaniuk a keresőmotorukról, és megmutatták, hogy miniszámítógépeken is képesek letölteni, indexelni és rangsorolni a web nagy részét. Kellemes megbeszélés volt ez a dotkomvirágzás tetőfokán, és Bechtolsheim kérdései is biztatónak tűntek. Többtucatnyi más befektetési ajánlattal szemben, amelyekkel hetente bombázták, ez nem valami ködös, még nem is létező projekt PowerPoint-prezentációja volt. Itt saját kezűleg gépelhetett be kulcsszavakat, és rögtön megjelentek az eredmények, ráadásul jobbak, mint amilyeneket az AltaVista produkált. És nem mellékesen, a két alapító esze pengeéles volt, megvolt bennük a lelkesedés is, vagyis pontosan olyan vállalkozók voltak, amilyenekre szívesen fogadott. Bechtolsheimnek az is tetszett, hogy nem akartak nagy összegeket - ami azt illeti, egyáltalán semmit sem akartak - költeni a marketingre. Tudták: a Google elég jó ahhoz, hogy magától is elterjedjen a híre, így minden centjüket a maguk által összerakott számítógépekbe fektették. „Más weboldalak a befektetői pénzek tekintélyes részét reklámokra költötték - mondta Bechtolsheim. - A Google-lal kapcsolatban épp az ellenkező megközelítést képviselték: építs valami értékes dolgot, és nyújts olyan lenyűgöző szolgáltatást, hogy az emberek egyszerűen a te termékedet akarják használni!”

Bár Brin és Page húzódozott a hirdetések befogadásától, Bechtolsheim tudta, hogy egyszerű lenne egyértelműen jelölt hirdetési felületeket elhelyezni a keresési eredmények oldalán, ami semmiféle negatív hatást nem gyakorolna a Google-ra. A reklámok ugyanis kézenfekvő bevételi forrást jelentettek, amit kár lett volna kihagyni. „Ez a legjobb ötlet, amit az utóbbi években hallottam!” - mondta nekik. Beszélgettek egy kicsit a cég becsült értékéről is, és Bechtolsheim közölte velük, hogy szerinte túl alacsonyan szabják meg az árat. „Nos, nem akarom senki idejét pazarolni - zárta le a megbeszélést, mivel be kellett mennie az irodába. - Gondolom, segít nektek, srácok, ha írok egy csekket.” Kiment az autójához a csekkfüzetéért, és kiállított egy csekket a Google Inc.-nek 100 ezer dollárról. „Még nincs bankszámlánk” - mondta neki Brin. „Majd váltsátok be, ha lesz” - felelte Bechtolsheim. Azzal beszállt a Porschéjába, és elhajtott. Brin és Page beült egy Burger Kingbe ünnepelni. „Úgy gondoltuk, megérdemlünk valami igazán finomat, még ha egészségtelen is - mondta Page. - Ráadásul olcsó volt. Ideális kombinációnak tűnt az ünnepléshez.” Bechtolsheim csekkje kiváló ösztönzésnek bizonyult ahhoz, hogy bejegyeztessék a céget. „Gyorsan szereznünk kellett egy ügyvédet” - mondta Brin. Page így emlékezett rá: „Úgy éreztük, hű, most aztán tényleg alapítanunk kellene egy céget!” Bechtolsheim hírnevének - és persze a Google remek termékének - köszönhetően hamarosan más befektetők is jelentkeztek, köztük Jeff Bezos, az Amazon alapítója. „Egyszerűen beleszerettem Larrybe és Sergeybe - jelentette ki. - Volt egy elképzelésük. És az ügyfelet állították a középpontba.” A Google körüli felhajtás olyan méreteket öltött, hogy néhány hónappal később sikerült

végrehajtaniuk azt a ritka fegyvertényt, hogy a völgy két legnagyobb rivális befektetői cégét, a Sequoia Capitalt és a Kleiner Perkinst is megnyerték maguknak. A Szilícium-völgy jótékony környezetének a segítőkész egyetemen, a lelkes mentorokon és befektetőkön kívül volt még egy összetevője: egy csomó garázs. Olyanok, mint amilyenben Hewlett és Packard tervezte az első termékeit vagy Jobs és Wozniak forrasztotta össze az Apple I első áramköreit. Amikor Page és Brin rájöttek, hogy bizony ideje továbblépni a szakdolgozatok tervein, és kirepülni a Stanford fészkéből, kerestek egy garázst - kétautós garázs volt, a házban jakuzzival és néhány szabad szobával amelyet havi 1700 dollárért kibérelhettek egy stanfordi barátjuk, Susan Wojcicki Menlo Park-i házában. Susan egyébként nem sokkal később szintén csatlakozott a Google-hoz. 1998 szeptemberében, egy hónappal a Bechtolsheimmel történt találkozó után Page és Brin bejegyeztették a cégüket, bankszámlát nyitottak, és beváltották a csekkjét. A garázs falára pedig kitettek egy táblát, amelyen az állt: „A Google globális főhadiszállása”. A Google azonkívül, hogy a World Wide Weben található összes információt elérhetővé tette, újabb ugrást képviselt az emberek és gépek közötti kapcsolatban, vagyis a Licklider által négy évtizeddel korábban elképzelt „emberszámítógép szimbiózisban”. A Yahoo! ennek a szimbiózisnak egy primitívebb változatával próbálkozott, és egyszerre használt elektronikus keresést, valamint emberek által összeállított katalógusokat. Page és Brin megközelítése első ránézésre azt sugallhatta, hogy kiiktatták a képletből az emberi tényezőt, és a keresést teljes mértékben keresőrobotokra és számítógépes algoritmusokra bízták. Ha azonban közelebbről megnézzük, láthatjuk, hogy a módszerük valójában egybeolvasztotta a gépi és az emberi intelligenciát. Az algoritmusuk emberi ítéletek és döntések

milliárdjaira épül, amelyeket a weboldalak készítői hoznak meg, amikor linkeket nyitnak a saját oldalukról. Tehát az emberi bölcsességhez való hozzáférés automatizált módjáról volt szó, vagyis az emberszámítógép szimbiózis egy magasabb formájáról. „Lehet, hogy a folyamat teljesen automatizáltnak tűnik - magyarázta Brin. - De ha azt vesszük, milyen rengeteg emberi input kerül a végtermékbe, hiszen többmilliónyian készítenek weboldalakat, és döntik el, kit és hogyan linkeljenek be, akkor abszolút benne van az emberi tényező.” Vannevar Bush 1945-ös, „As We May Think” című, meghatározó fontosságú esszéjében így fogalmazta meg a kihívást: „Az emberi tapasztalat félelmetes ütemben halmozódik, és a módszer, amellyel ebben az egyre nagyobb labirintusban próbáljuk megtalálni a számunkra éppen fontos elemet, a vitorlás hajók korának tájékozódási módszereit idézi.” A cégalapítás miatti távozásuk előtt a Stanfordnak benyújtott dolgozatukban Brin és Page ugyanezzel érveltek: „Az indexekben lévő dokumentumok mennyisége folyamatosan és nyaktörő iramban bővül, miközben a felhasználó lehetőségei a dokumentumok megtekintésére nem követik ezt az ütemet.” Megfogalmazásuk talán kevésbé volt fennkölt, mint Bushé, de sikerült megvalósítaniuk az ő álmát, melyben ember és gép együttműködésben birkózik meg a roppant információs teherrel. A Google egy 60 éve zajló folyamat betetőzését jelentette, melynek célja olyan világ létrehozása volt, amelyben emberek, számítógépek és hálózatok szoros, szinte bensőséges kapcsolatban állnak egymással. Végre bárki bárhol megoszthatott bármit, és ahogy azt a viktoriánus kalendárium ígérte, „idebent” tényleg mindent megtalálhatunk.

Ada Lovelace

12. fejezet

MINDÖRÖKKÉ ADA Ada Lovelace örült volna. Ha van egyáltalán értelme feltételezésekbe bocsátkozni egy több mint 150 éve halott személy gondolatairól, elképzelhetjük, ahogy egy levélben nagy büszkén eldicsekszik, hogy megérzése beigazolódott: a számológépekből mindenre használható számítógépek lettek, gyönyörű masinák, amelyek nemcsak számokkal végeznek műveleteket, hanem zenélnek, szöveget szerkesztenek és képesek „általános jelek korlátlan változatosságban és terjedelemben történő kombinálására”. Ezek a gépek az 1950-es években jelentek meg, és a következő 30 év során két történelmi jelentőségű újítás révén forradalmasították az emberek életét: a mikrochipek révén a számítógépek elég kicsik lettek ahhoz, hogy személyes tárgyakká váljanak, a csomagkapcsolt hálózatok segítségével pedig csomópontokként kapcsolódhattak a webhez. A személyi számítógépek és az internet ezen egyesülése a digitális kreativitás, a tartalommegosztás, a közösségalakítás és a közösségi hálózatok felvirágzásához vezetett. Ezzel valósággá vált, amit Ada „költői tudománynak” nevezett: a kreativitás és a technológia összefonódott. Ada joggal dicsekedhetne azzal is, hogy az előzőnél egy vitatottabb állítása szintén igaznak bizonyult, legalábbis mostanáig: akármilyen nagy tudású egy számítógép, nem nevezhető „gondolkodó” gépnek. Egy évszázaddal később Alan Turing ezt „Lady Lovelace ellenvetésének” nevezte el, és igyekezett megcáfolni. Megalkotta a gondolkodó gép egy használható definícióját - mely szerint a kérdéseket feltevő személy nem tudna különbséget tenni a gép és egy ember között -, és megjósolta, hogy a számítógép néhány

évtizeden belül eléri ezt a szintet. De ez már több mint 60 éve történt, és az embereket megtéveszteni próbáló számítógépek inkább csak társalgási trükkökre képesek, mintsem valódi gondolkodásra. Eleddig egy számítógép sem ugrotta át az Ada által magasabbra tett lécet, vagyis egyetlen saját gondolatot sem „teremtettek”. Amióta Mary Shelley egy Lord Byron társaságában töltött vakáció során kitalálta Frankenstein meséjét, nemzedékeket töltött el mélységes aggodalommal, hogy egy ember alkotta masina esetleg egy napon öntudatra ébred. A Frankenstein-motívum a tudományos fantasztikum egyik meghatározó elemévé vált. Ékes példája ennek Stanley Kubrick 1968-as filmjének, a 2001: Űrodüsszeiának hátborzongatóan intelligens számítógépe, HAL. A nyugodt hangú komputer számos emberi jellemzőt vonultat fel: beszél, érvel, felismeri az arcokat, értékeli a szépséget, érzelmeket mutat és (természetesen) sakkozik. Amikor úgy tűnik, hiba csúszott a működésébe, az emberi űrhajósok úgy döntenek, lekapcsolják. HAL rájön a szándékukra, és egy kivételével végez velük. Hosszú, hősies küzdelem után a túlélő asztronautának sikerül eljutnia HAL kognitív áramköreihez, és egyenként szétkapcsolja őket. HAL elkezd visszafejlődni, míg végül már csak a „Daisy Bell” dallamát játssza - mintegy tisztelgésként az első, számítógéppel generált dal előtt, amely 1961-ben csendült fel a Bell Labsnél egy IBM 704-esen. A mesterséges intelligencia rajongói régóta ígérgetik, vagy inkább fenyegetőznek vele, hogy hamarosan megjelennek a HAL-hoz hasonló gépek, és rácáfolnak Ada állítására. Ez volt az alaptétele a John McCarthy és Marvin Minsky által 1956-ban, Dartmouthban tartott konferenciának, ahol megszületett a mesterséges intelligencia tudományterülete. A konferencia résztvevői arra a következtetésre jutottak, hogy nagyjából 20 év múlva várható áttörés. Ez azonban

elmaradt. Aztán minden évtizedben újabb és újabb szakértők bizonygatták, hogy a mesterséges intelligencia már csak karnyújtásnyira van, talán alig 20 évet kell várni rá. Mégis mindig 20 évnyi távolságban lebegő délibáb maradt. Neumann János 1957-ben bekövetkezett halála előtt nem sokkal a mesterséges intelligenciával foglalkozott. Mivel részt vett a modern digitális számítógépek megtervezésében, jól tudta, hogy az emberi agy felépítése alapvetően különbözik ettől. A digitális számítógépek pontos egységekkel dolgoznak, míg az agy, legalábbis amennyire ismerjük a működését, szintén részben analóg rendszer, ám a lehetőségek kontinuumával operál. Magyarán, az ember mentális folyamatai különböző idegek számtalan jeléből és analóg hullámaiból állnak össze, amelyek így nem csupán bináris igen-nem adatokat képezhetnek, hanem olyan válaszokat is, mint a „talán”, a „valószínűleg” és végtelen sok más finom árnyalat, az esetenkénti értelmezési zavarról nem is beszélve. Neumann feltételezése szerint az intelligens számítástechnika jövője azt jelentheti, hogy fel kell hagynunk a tisztán digitális megközelítéssel, és „vegyes eljárásokat” kell felépítenünk, amelyek digitális és analóg módszerek kombinációi. „A logikának - képletesen szólva - össze kell olvadnia a neurológiával” - mondta, ami nagyjából azt jelentette, hogy a számítógépeknek jobban kell hasonlítaniuk az emberi agyra. 1958-ban Frank Rosenblatt, a Cornell professzora úgy próbálta ezt megvalósítani, hogy megtervezte egy Perceptronnak nevezett, az agyhoz hasonló, mesterséges idegi hálózat matematikai modelljét. A rendszer súlyozott statisztikai bemenetek segítségével elméletileg képes volt vizuális adatokat feldolgozni. Amikor a projektet finanszírozó haditengerészet bemutatta a rendszert, az ugyanolyan óriási sajtóvisszhangot váltott ki, mint sok későbbi,

mesterséges intelligenciával kapcsolatos próbálkozás. „A haditengerészet a mai napon bemutatott egy olyan, még kezdetleges állapotban lévő elektronikus számítógépet, amely az elvárások szerint képes lesz járni, beszélni, látni, írni, reprodukálni önmagát, és tudatában lesz saját létezésének” - számolt be a The New York Times. A The New Yorker ugyanilyen lelkes volt: „A Perceptron... mint a neve is utal rá, képes lesz önállónak nevezhető gondolatok megalkotására... Úgy tűnik, ez lehet az emberi agy valaha tervezett legkomolyabb vetélytársa.” Ez majdnem 60 éve történt. A Perceptron még mindig nem létezik. Azóta mégis szinte minden évben felröppent legalább egy szenzációs hír valamilyen új, karnyújtásnyira lévő csodáról, amely lemásolja és túlszárnyalja majd az emberi agyat; és e híradások nagy része szinte ugyanazokat a kifejezéseket használta, mint a Perceptronról szóló 1958-as beszámolók. A mesterséges intelligencia rövid időre ismét téma lett, legalábbis a populáris sajtóban, miután az IBM Deep Blue sakkszámítógépe 1997-ben legyőzte Garri Kaszparov világbajnokot, Watson számítógépe pedig, amely természetes nyelven - angolul - kommunikál, 2011-ben a „Jeopardy!” kvízjátékban legyőzte Brad Rutter és Ken Jennings korábbi bajnokokat. „Azt hiszem, ez felrázta a mesterséges intelligenciával foglalkozó közösséget” - nyilatkozta Ginni Rometty, az IBM vezérigazgatója. Ám ő volt az első, aki elismerte, hogy mindez nem nevezhető valódi áttörésnek az emberihez hasonló mesterséges intelligencia kutatásában. A Deep Blue nyers erővel győzött a sakkjátszmában; másodpercenként 200 millió pozíciót értékelt és vetett össze 700 ezer, a múltban lejátszott nagymesteri játszmával. Valószínűleg a legtöbben egyetértünk abban, hogy a Deep Blue kalkulációi

alapvetően eltértek attól, amit valódi gondolkodásnak nevezünk. „A Deep Blue legfeljebb abban az értelemben intelligens, mint a programozható ébresztőóránk - mondta Kaszparov. - Nem mintha attól jobban érezném magam, hogy egy 10 millió dolláros ébresztőórától kaptam ki.” A Watson szintén óriási processzorteljesítményével nyert a kvízjátékban: 4 terabájtos memóriájában 200 millió oldalnyi információt tárolt, s a Wikipédia teljes anyaga ennek csupán a 0,2%- át tette ki. Kereséskor másodpercenként egymillió könyvnek megfelelő információmennyiséget tudott átnézni. Ezenkívül a társalgási nyelvvel is elég jól megbirkózott. Azok közül azonban, akik látták, valószínűleg nem fogadott volna senki arra, hogy átmenne a Turing-teszten. Mi több, az IBM vezetői attól tartottak, hogy a műsor szerkesztői megpróbálnak majd Turing-tesztet csinálni a játékból, és szándékosan úgy állítják össze a feladatsort, hogy rászedjék velük a gépet, ezért kikötötték, hogy csakis régi, adásba nem került műsorok kérdéseit szabad használni. A gép tévedései azonban még így is megmutatták, hogy nem ember. Az egyik kérdés például az egykori olimpikon tornász, George Eyser „anatómiai különlegességéről” szólt. A Watson azt felelte, a lába. A helyes válasz az lett volna, hogy a hiányzó lába. A problémát a különlegesség szó megértése okozta, magyarázta David Ferrucci, a Watson-projekt vezetője az IBM-nél. „A számítógép ugyanis nem tudta, hogy a hiányzó láb különleges dolognak számít.” John Searle, a Berkeley filozófiaprofesszora, aki kitalálta a Turing- teszt „kínai szoba” cáfolatát, gúnyosan mosolygott a felvetésen, hogy a Watsonban az intelligenciának akár csak a szikrája is meglett volna. „A Watson nem értette sem a kérdéseket, sem a válaszokat; azt sem, hogy bizonyos válaszai helyesek, mások pedig rosszak, azt sem, hogy éppen egy játékban vesz részt, és azt sem, hogy nyert; mert egyáltalán nem ért semmit - jelentette ki. - Az IBM