Walter Isaacson - Innovátorok

út során Licklider elvitte Tay-lort az egyik athéni múzeumba, és bemutatta neki a festmények ecsetvonásainak hunyorítással történő elemzési technikáját. Ugyanaznap késő este egy tavernában Taylor meghívatta magát a zenekarba, és megtanított nekik néhány Hank Williams-dalt. Egyes mérnökökkel ellentétben Licklider és Taylor megértette az emberi tényezőket; mindketten pszichológiát tanultak, képesek voltak azonosulni másokkal, és örömet leltek a művészetben és a zenében. Bár Taylor hajlamos volt a hetvenkedésre, Licklider pedig szelíd természetű volt, mindketten nagyon szerettek másokkal összebarátkozni és együtt dolgozni, fontosnak tartották a tehetséggondozást. Az emberi interakciók szeretete és működési mechanizmusuk megértése alkalmassá tette őket az emberek és gépek közötti kommunikációs felületek megtervezésére. Amikor Licklider lemondott az IPTO vezetéséről, posztját ideiglenesen a helyettese, Ivan Sutherland vette át. Taylor pedig Licklider sürgetésére átigazolt a NASA-tól, hogy Sutherland helyettese legyen. Taylor azon kevesek közé tartozott, akik megértették, hogy az információs technológia nagyobb izgalmakat is tartogat, mint az űrprogram. Amikor Sutherland 1966-ban lemondott, hogy a Harvard professzora legyen, nem mindenkinek Taylor volt az első jelöltje az utódlásra, hiszen nem rendelkezett doktori címmel, és számítógéptudós sem volt — végül mégis ő kapta a megbízatást. Taylor három dologgal szembesült az IPTO-nál. Először is minden, az ARPA-val szerződésben álló egyetem és kutatóközpont a legújabb és legnagyobb teljesítményű számítógépeket akarta. Ez pazarlásnak tűnt. Előfordulhatott például, hogy volt egy számítógép, amely grafikai feladatokat végzett Salt Lake Cityben, egy másik pedig

adatbázisokat kezelt a Stanfordon. A kutatónak, akinek mindkét funkcióra szüksége volt, két választása maradt: vagy ide-oda repkedett a két város között, vagy megkérte az IPTO-t, hogy vegyen neki egy harmadik gépet. Taylornak az jutott eszébe: Miért ne lehetne összekötni az egyetemeket és kutatóközpontokat egy hálózattal, amely lehetővé tenné, hogy időosztással használják egymás gépeit? Másodszor miközben az utazásai során fiatal kutatókkal beszélgetett, Taylor megfigyelte, hogy az egyik helyen dolgozók nagyon szeretnének többet tudni a másutt folyó kutatásokról. Rájött, hogy jó ötlet lenne elektronikus úton összekötni őket egymással, hogy könnyebben oszthassák meg az információkat. Harmadszor pedig azon döbbent meg, hogy a Pentagonban lévő irodájában három, külön-külön jelszavakkal és utasításokkal ellátott terminál állt, amelyek más és más, az ARPA által fenntartott számítógépes központokkal voltak összekapcsolva. Azt gondolta: „Hát ez ostobaság. Ezeket a rendszereket mind el kellene tudnom érni egyetlen terminálról.” Az, hogy ehhez három terminálra volt szükség - ahogy ő mondta - „kinyilatkoztatásszerű felismeréshez vezetett”. Mindhárom problémát meg lehetett volna ugyanis oldani azzal, ha kiépítenek egy adathálózatot a kutatóközpontok összekötésére, vagyis megvalósítják Licklider intergalaktikus számítógépes hálózatról szőtt álmát. Taylor átsétált a Pentagon E gyűrűjére, hogy beszéljen főnökével, Charles Herzfeld ARPA-igazgatóval. Taylor jól tudta, hogy texasi orrhangjával köny-nyedén leveheti a lábáról Herzfeldet, a bécsi értelmiségi menekültet. Nem vitt magával sem prezentációt, sem jelentéseket, ehelyett lelkes szónoklatba kezdett. Az ARPA által finanszírozott és felállított hálózatnak köszönhetően a kutatóközpontok megoszthatnák egymással számítógépes erőforrásaikat, együttműködhetnének különböző projektekben, Taylor pedig megszabadulhatna két irodai termináltól. „Nagyszerű ötlet! -

mondta Herzfeld. - Vágjon bele! Mennyi pénzre van szüksége?” Taylor bevallotta, hogy valószínűleg már a projekt beindításának megszervezéséhez is egymillió dollár kellene. „A magáé” - felelte Herzfeld. Ahogy visszafelé baktatott az irodájába, Taylor az órájára pillantott. „Te jó ég! - dünnyögte magában. - Alig 20 perc kellett hozzá.” Taylor interjúkban és visszaemlékezésekben gyakran elmesélte a történetet, amely Herzfeldnek is tetszett, később mégis úgy érezte, be kell vallania, hogy kissé félrevezető. „Kifelejtette azt az apróságot, hogy vele és Lickliderrel együtt én is három éve tanulmányoztam a problémát - mondta Herzfeld. - Nem volt nehéz megszereznie az egymillió dollárt, mert szinte vártam, hogy kérje.” Taylor elismerte, hogy valóban ez volt a helyzet, és ezzel toldotta meg: „A legjobban az tetszett, hogy Charlie egy rakétavédelmi rendszerre szánt keretből vette el a pénzt, amit őrült és nagyon veszélyes ötletnek tartottam.” Taylornak már csak találnia kellett valakit, aki levezényli a projektet. Így lépett be a képbe Larry Roberts. Kézenfekvő választás volt. Roberts szinte az internet megalkotására született. Mindkét szülője vegyészdoktor volt, ezért gyermekéveit a Yale közelében töltötte — ezalatt hulladék anyagokból épített egy televíziót, egy Tesla- tekercset, egy amatőr rádiót és egy telefonrendszert. (Ez egy magas frekvenciájú transzformátor, amely felveszi a szokványos feszültséget, például az amerikai hálózat 120 voltját, hatalmas feszültséggé transzformálja azt, és közben gyakran látványos fényívekben energiakisüléseket produkál.) Az MIT-re jelentkezett, ahol mérnöki diplomát, mesterfokozatot, majd doktorátust szerzett. Nagy hatást gyakorolt rá Licklider írása az ember-számítógép szimbiózisról, ezért elszegődött mellé a Lincoln Laboratoryhoz, és pártfogoltja lett az időosztás, a hálózatok és a felhasználói felületek kutatása

terén. A Lincolnnál az egyik kísérlete során összekötött két távoli számítógépet; a műveletet Bob Taylor segítségével az ARPA finanszírozta. „Licklider elképzelése inspirált a számítógépek hálózatba kötéséről - emlékezett vissza Roberts. - Elhatároztam, hogy ezzel akarok foglalkozni.” Roberts ennek ellenére többször is visszautasította Taylor ajánlatát, hogy igazoljon át Washingtonba, és legyen a helyettese. Szerette munkáját a Lincolnnál, és nem igazán tisztelte Taylort. Ráadásul volt még valami, amiről Taylor nem tudott: egy évvel korábban Robertsnek felajánlották Taylor beosztását. „Amikor Ivan elment, megkért, hogy menjek át az IPTO -hoz mint következő igazgató, de én jobban szerettem a kutatást a menedzseri munkánál” - mondta. Miután visszautasította a csúcspozíciót, Roberts nem kért abból, hogy Taylor helyettese legyen. „Felejtse el! - üzente Taylornak. - Nagyon sok a dolgom. Remekül elvagyok ezzel a csodálatos kutatással.” Roberts ellenkezésének volt egy másik oka is, amelyet Taylor is érzékelt: „Larrynek MIT-s doktorátusa volt, nekem meg csak egy diplomám a Texasi Egyetemről - mondta később Taylor. - Gyanítom, hogy ezért nem akart nekem dolgozni.” Taylor azonban makacs és eszes texasi volt. 1966 őszén azt kérdezte Herz-feldtől: „Charlie, nem az ARPA pénzeli véletlenül 51%-ban a Lincoln Laboratory?” Herzfeld megerősítette a sejtését, mire így folytatta: „Nos, tudod,most ezen a hálózatos projekten dolgozom, és nem sikerül megszereznem azt a programigazgatót, akit szeretnék. A Lincolnnál dolgozik.” Taylor azt javasolta, Herzfeld hívja fel a vállalat vezetőjét, és közölje vele, hogy előnyös lenne számukra, ha rávenné Robertset a munka elfogadására. Igazi texasi ügyintézés volt ez, még az akkori elnök, Lyndon Johnson is nagyra értékelte volna. A cég

vezetője sem akkor jött le a falvédőről. Herzfeld telefonhívása után figyelmeztette Robertset: „Valószínűleg mindnyájunk hasznára válna, ha átgondolná a dolgot.\" Így hát Roberts 1966 decemberében átment az ARPA-hoz. „Zsarolással kényszerítettem rá Larry Robertset, hogy híres legyen” - mondta később Taylor. Amikor Roberts először Washingtonba költözött, karácsony környékén, feleségével néhány hétig Taylornál laktak, miközben lakást kerestek. Bár nem lettek jó barátok, a két férfi között szívélyes szakmai kapcsolat alakult ki, legalábbis az ARPA-nál töltött éveiket ez jellemezte. Roberts nem volt olyan barátságos, mint Licklider, sem olyan extrovertált, mint Taylor, sem pedig kongregacionalista, mint Bob Noyce. Taylor szerint „Larry rideg ember volt”. Rendelkezett azonban egy olyan tulajdonsággal, amely hasznosnak bizonyult a kreatív együttműködés előmozdítása és a csapat irányítása terén: határozottsággal. És ami még fontosabb, e vonása nem érzelmeken vagy személyes elfogultságon alapult, hanem a lehetőségek racionális és pontos elemzésén. Kollégái tisztelték a döntéseit, még akkor is, ha nem értettek egyet velük, mert Roberts igazságosan ítélt, és világosan, tömören fogalmazott. Ez volt az egyik előnye annak, hogy a gyeplő egy igazi termékmérnök kezébe került. Robertsnek, aki kényelmetlenül érezte magát Taylor helyetteseként, sikerült megegyezésre jutnia az ARPA főnökével, Charlie Herzfelddel, hogy nevezzék ki inkább a hivatal vezető tudományos munkatársának. „Napközben szerződésekkel foglalkoztam, éjszakánként pedig a hálózattal kapcsolatos kutatásaimat végeztem” - idézte fel. Taylor ezzel szemben derűs és társaságkedvelő volt, néha túlságosan is. „Társas lény vagyok” - jellemezte magát.

Minden évben konferenciát szervezett az ARPA által támogatott kutatók számára, és egy másikat a legjobb végzős diákjaiknak, általában olyan remek helyeken, mint a Utah állambeli Park City vagy New Orleans. Minden kutatónak előadást kellett tartania, aztán pedig a hallgatóság rázúdíthatta kérdéseit és javaslatait. Taylor így megismerhette és magához tudta vonzani az ország ígéretes tehetségeit, aminek igen jó hasznát vette, amikor később a Xerox PARC-hoz ment dolgozni. Személyisége segített neki abban is, hogy megvalósíthassa a hálózatépítés egyik legfontosabb feladatát: mindenkit rá tudott venni, hogy csatlakozzon az elgondoláshoz.

AZ ARPANET Taylor tisztában volt azzal, hogy az időosztó hálózat ötletét el kell adnia azoknak, akiknek segítségül szánta, vagyis a kutatóknak, akik ARPA-támogatást kaptak. Ezért 1967 áprilisában meghívta őket egy értekezletre a Michigani Egyetemre, ahol aztán Roberts ismertette velük a tervet. Elmagyarázta, hogy a számítógépes központokat bérelt telefonvonalakkal kötnék össze. Két lehetséges kiépítést vázolt fel: egy Omahához hasonló helyen egy központi számítógéppel ellátott endszert, amely az információáramlást irányítja, vagy egy hálószerű, autóstérképhez hasonlító rendszert, amelyen az egyik helyről a másikra vezető vonalak összevissza keresztezik egymást. Roberts és Taylor egyre inkább az utóbbi, decentralizált megközelítés felé hajlott; ez ugyanis biztonságosabb volt. Az információ csomópontról csomópontra haladt volna, míg el nem éri a célját. A résztvevők közül sokan vonakodtak elfogadni a hálózat elképzelését. „Az egyetemek senkivel sem akarták megosztani a számítógépeiket - mondta Roberts. - Meg akarták venni a gépeket, aztán bebújni velük egy sarokba.” Azt sem szerették volna, ha számítógépeik értékes munkavégzési idejének egy részét arra kell fordítaniuk, hogy a hálózati csatlakozással járó forgalmat bonyolítsák. Az első ellenvetés az MIT mesterséges intelligenciával foglalkozó laboratóriumában, az Artifical Intelligence Labnél dolgozó Marvin Minskytől érkezett, illetve egykori kollégájától, John McCarthytól, aki időközben átigazolt a Stanfordra. Azzal érveltek, hogy már így is maximálisan kihasználják számítógépeik képességeit. Miért engednék meg, hogy mások is terheljék őket? Ráadásul olyan számítógépek közötti forgalom lebonyolításáról van szó, amelyeket nem ismernek, és amelyeknek a nyelvét nem beszélik. „Mindketten amiatt panaszkodtak, hogy gépeik

veszítenének a teljesítményükből, és közölték, hogy nem akarnak részt venni a projektben - idézte fel Taylor. - Én erre azt mondtam, hogy kénytelenek lesznek, mivel így a töredékére csökkenthetném a számítógép-vásárlásra fordított összeget.” Taylor meggyőző volt, Robert pedig állhatatos. Emlékeztették a résztvevőket, hogy mindnyájukat az ARPA pénzeli. „Létre foguk hozni ezt a hálózatot, önök pedig részt fognak venni benne - közölte Roberts. - És rá fogják kapcsolni a gépeiket.” Ez azt jelentette, hogy addig nem kapnak több pénzt számítógépek vásárlására, míg rá nem kapcsolódtak a hálózatra. Az ötletek gyakran a megbeszéléseken zajló vitákból származnak. A michigani értekezlet végén is felvetődött egy gondolat, amely segített kifogni a szelet a hálózat ellenzőinek vitorlájából. A felvetés Wes Clarktól származott, aki a Lincoln Laboratorynál tervezett egy LINC nevű személyi számítógépet. Jobban érdekelte az egyéni használatra szánt számítógépek fejlesztése, mint a nagy gépek időosztásának előmozdítása, ezért nem nagyon figyelt oda a megbeszélésen. Ám ahogy az értekezlet a vége felé közeledett, rájött, miért olyan nehéz a kutatóközpontokkal elfogadtatni a hálózat ötletét. „Emlékszem, nem sokkal azelőtt, hogy berekesztettük volna a megbeszélést, hirtelen rájöttem, mi is a fő probléma - mondta. - Küldtem egy cetlit Larrynek, amelyen az állt, hogy azt hiszem, rájöttem, hogyan oldhatjuk meg a dolgot.” A repülőtér felé vezető úton, a bérelt autóban, amit Taylor vezetett, Clark elmagyarázta az ötletét Robertsnek és két másik kollégának. Úgy érvelt, az ARPA- nak nem kellene az adatfolyam továbbítására kényszerítenie minden központ kutató számítógépét. Inkább tervezhetne egy szabványos miniszámítógépet, amely elvégzi ezt a feladatot, és adhatna belőle minden központnak. A központok nagy kutató

számítógépeinek így nem lenne más dolguk, mint egyszerűen kapcsolatot létesíteni az ARPA által rendelkezésükre bocsátott, az útvonalakat megszabó, vagyis „router” minigéppel. Ez három előnnyel is járna: levenné a teher legnagyobb részét a központ nagy gépéről, az ARPA szabványosíthatná a hálózatot, az adatforgalom irányítása pedig nem néhány nagy csomópont feladata lenne, hanem teljes mértékben megoszlana. Taylor azonnal ráharapott az ötletre. Roberts feltett néhány kérdést, majd ő is rábólintott, hogy a hálózatot a Clark által javasolt és interfész üzenetfeldolgozó (Interface Message Processor, IMP) nevet kapó, szabványosított miniszámítógépek működtessék. Ezeket később egyszerűen csak routerként emlegették. Amikor megérkeztek a repülőtérre, Taylor megkérdezte, ki építi meg az IMP-ket. Clark azt felelte, ez magától értetődő: a feladatot a Bolt, Beranek and Newmanre kell bízni, arra a cambridge-i cégre, amelynél Licklider korábban dolgozott. Az autóban azonban ott ült A1 Blue is, aki az ARPA-nál a törvényi szabályozásokkal foglalkozott, és emlékeztette a jelenlévőket, hogy a projekt tervét a szövetségi beszerzési törvények értelmében pályázatra kell bocsátani. A Tennessee állambeli Gatlinburgben 1967 októberében tartott második konferencián Roberts bemutatta a hálózat átdolgozott tervét. Nevet is adott neki: ARPA Net. A két szó később ARPANET- té olvadt össze. Egy kérdés azonban továbbra is megoldatlan maradt: vajon a hálózat két pontja közötti kommunikációhoz a telefonvonalhoz hasonló, e célra fenntartott kapcsolatra van-e szükség? Vagy esetleg létezik valamilyen praktikus módszer arra, hogy több adatfolyam együttesen osztozzon egy vonalon, mint valami időosztásos rendszerű telefonvezetéken? A Pentagon egyik bizottsága

nem sokkal korábban már kívánatosnak minősítette egy ilyen adathálózat megvalósítását. Ekkor felállt egy fiatal angol mérnök, Roger Scantlebury, hogy előadja a főnöke, Donald Davies jelentését a brit National Physical Laboratoryban végzett kutatásokról. Ezek eredménye választ kínált a kérdésre: a kidolgozott módszer az üzeneteket kis egységekre bontotta, amelyeket Davies „csomagoknak” nevezett. Scantlebury hozzátette, hogy az ötlet tőlük függetlenül egy másik kutató, Paul Baran fejében is megszületett a RAND-en. Az előadás után Larry Roberts és mások Scantlebury köré gyűltek, hogy többet tudjanak meg a dologról, majd átköltöztek a bárba, és ott folytatták az eszmecserét késő éjszakáig. CSOMAGKAPCSOLÁS: PAUL BARAN, DONALD DAVIES ÉS LEONARD KLEINROCK A hálózaton keresztül történő adatküldésnek számos módja van. A telefon-rendszerek a legegyszerűbb, vonalkapcsolásnak nevezett módszert alkalmazzák: kapcsolókkal ún. dedikált vonalakat létesítenek, amelyen keresztül a jelek ide-oda továbbítódnak a beszélgetés időtartama alatt, és a kapcsolat nyitva marad még hosszú szünetek közben is. Egy másik módszer az üzenetkapcsolás, vagy ahogy a távírókészülékek kezelői nevezték, tárol-és-továbbít kapcsolás. E rendszerben az egész üzenet kap egy címfejlécet, beküldik a hálózatba, majd csomópontról csomópontra haladva a célpontja felé veszi az irányt. Még ennél is hatékonyabb módszer a csomagkapcsolás, a tárol- és-továbbít kapcsolás egy speciális fajtája, amelyben az üzeneteket csomagoknak nevezett, egyforma méretű egységekre bontják, amelyeket a céljukat leíró címfejléccel látnak el. Ezeket a csomagokat aztán nekieresztik a hálózatnak, ahol csomópontról csomópontra ugrálva

haladnak a céljuk felé, mindig azt az utat, „linket” választva, amely az adott pillanatban szabad. Ha egyes linkek kezdenek bedugulni a túl sok adattól, a csomagok egy részét más utakra irányítják. Ha az összes csomag megérkezett a célcsomópontba, a címfejléc utasításai alapján újra összeállítják belőlük az üzenetet. „Olyan ez, mintha egy hosszú levelet több tucat képeslapra írnánk, mindegyiket megszámoznánk, és ugyanarra a helyre címeznénk - magyarázta Vint Cerf, az internet egyik úttörője. - Ezek eljutnak a célba, talán mindegyik más és más úton, ott pedig újra összerakják az egészet.” Ahogy azt Scantlebury Gatlinburgben elmagyarázta, a csomagkapcsolt hálózat első teljes ötlete Paul Baran mérnöktől származott. Baran kétéves volt, amikor a családja Lengyelországból bevándorolt az Egyesült Államokba, és letelepedett Philadelphiában, ahol apja kis élelmiszerboltot nyitott. Miután 1949-ben végzett a Drexler Egyetemen, Baran csatlakozott Presper Eckert és John Mauchly új számítógépes cégéhez, ahol az UNIVAC elemeit tesztelte. Los Angelesbe költözött, esti tagozatra járt a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemre (UCLA), és végül a RAND Corporationnél kapott állást. Amikor a szovjetek 1955-ben hidrogénbomba-kísérletet hajtottak végre, Baran megtalálta élete küldetését: segíteni a nukleáris holokauszt megakadályozásában. Egy alkalommal a RAND-nél éppen a légierő kutatási igényeiről küldött heti listát olvasgatta, amikor megakadt a szeme egy bejegyzésen, amely egy esetleges ellenséges támadást is túlélni képes katonai kommunikációs rendszer kiépítéséről szólt. Tudta, hogy egy ilyen rendszer segíthetne megakadályozni a nukleáris csapásváltást, hiszen ha az egyik fél attól tart, hogy a kommunikációs rendszerét hatástalaníthatják, növekvő feszültség esetén nagyobb valószínűséggel indít megelőző támadást. Túlélésre képes

kommunikációs rendszerrel azonban a szembenálló országok nem éreznék szükségét, hogy állandóan a ravaszon tartsák az ujjukat. Baran két alapelvet fogalmazott meg, amelyeket 1960-ban publikált. Az első az volt, hogy a hálózatnak nem szabad központosítottnak lennie; ne egyetlen főközpont irányítsa a kapcsolásokat és az útvonalválasztást. Ugyanakkor ne legyen egyszerűen decentralizált sem, vagyis ne legyen helyette sok regionális központ, mint az AT&T telefonrendszerében vagy egy nagyobb légitársaság útvonaltérképén. Ha az ellenség kiiktat néhány ilyen központot, az egész rendszer használhatatlanná válhat. Az irányításnak tehát osztottnak kell lennie. Ez azt jelenti, hogy minden egyes csomópontnak ugyanakkora jogosultságot kell adni az adatfolyam útvonalának megválasztására. Ez lett később az internet meghatározó vonása, az az alapvető jellemzője, amely révén hatalmat adott az egyén kezébe, és ellenállóvá vált a központi irányítással szemben.



Donald Davies (1924-2000) Paul Baran (1926-2011)

Leonard Kleinrock (1934-)

Vint Cert (1943-) és Bob Kahn (1938-) Baran olyan hálózatot vázolt fel, amely leginkább halászhálóra hasonlított. Minden csomópont jogosult volt az adatforgalom irányítására, és mindegyik kapcsolatban állt néhány másik csomóponttal. Ha e csomópontok közül

bármelyik megsemmisült, akkor a forgalmat egyszerűen más útvonalra terelték. „Nincs központi irányítás - magyarázta Baran. - Minden csomópontnál egyszerű helyi útvonalválasztó eljárás zajlik.” Kiszámolta, hogy ha minden csomópontnak csak 3-4 kapcsolata van, a rendszer akkor is szinte korlátlan rugalmassággal és túlélőképességgel rendelkezik: „Már a hármas vagy négyes redundanciaszint is gyakorlatilag olyan stabil hálózatot eredményez, mint az elméleti határ.” Így idézte fel Baran: „Miután kitaláltam, hogyan valósítsuk meg a stabilitást, meg kellett oldanom a jelek továbbításának problémáját ebben a hálószerű rendszerben.” Ez vezetett el a második ötletéhez, miszerint az adatokat szabványméretű blokkokra kellene feldarabolni. Baran úgy gondolta, hogy egy üzenetet több ilyen blokkra bontanának, amelyek mindegyike más-más úton suhanna a hálózat csomópontjain keresztül, majd a célban újra összeállítanák őket. „Az általános szabványnak megfelelő üzenetblokk talán 1024 bitből állhatna - írta. - Az üzenetblokk nagy részét a továbbítani szándékozott adat töltené ki, a fennmaradó rész pedig olyan kezelési információkat tartalmazna, mint a hibaészlelés vagy az útvonaladatok.” Baran ekkor szembesült az innováció egyik nehézségével: azzal, hogy a merev bürokrácia igencsak ellenáll a változásoknak. A RAND a légierő elé terjesztette a csomagkapcsolt hálózat ötletét, az ottani vezetők pedig alapos vizsgálatot követően úgy határoztak, hogy építenek egyet. A Védelmi Minisztérium azonban utasításba adta, hogy minden hasonló vállalkozást a Védelmi Kommunikációs Hivatalának (Defense Communications Agency) kell kezelnie, hogy azokat minden haderőnem felhasználhassa. Baran sejtette, hogy a hivatal sosem kívánná megvalósítani ötletét, vagy nem lenne képes rá.

Megpróbálta tehát rávenni az AT&T-t, hogy vonalkapcsolt hanghálózatát egészítse ki egy csomagkapcsolt adathálózattal. „Ők viszont foggal-körömmel küzdöttek az elképzelés ellen - mesélte. - Mindent megpróbáltak, hogy megakadályozzák.” Még azt sem engedték meg a RAND-nek, hogy felhasználja a hálózati térképeiket, így Baran kénytelen volt egy kiszivárogtatott készlettel dolgozni. Többször is elutazott az AT&T alsó-manhattani központjába. Az egyik ilyen útja alkalmával egy magas beosztású vezető, egy igazi régimódi, analóg szemléletű mérnök döbbenten bámult, amikor Baran elmagyarázta: rendszere azt jelentené, hogy az adatok ide-oda közlekedhetnének, és nem kellene folyamatosan nyitva lennie egy erre a célra lefoglalt csatornának. Baran elbeszélése szerint a mérnök „a teremben lévő kollégái felé fordult, s hitetlensége jeléül a szemét forgatta”. Rövid szünet után így szólt: „Fiam, a telefon a következőképpen működik...” Majd lekezelő stílusban egy leegyszerűsített magyarázatba kezdett. Amikor Baran tovább erőltette abszurdnak tűnő elképzelését, mely szerint az üzeneteket fel lehet darabolni, és apró csomagok formájában végig lehet küldeni a hálózaton, az AT&T más kívülállókkal együtt meghívta egy szemináriumsorozatra, amelyen a cég munkatársai elmagyarázták, hogyan működik a rendszerük. „94 előadóra volt szükségük, hogy az egészet bemutassák” - álmélkodott Baran. Végül az AT&T vezetői megkérdezték tőle: - Na, most már érti, miért nem működne a csomagkapcsolás? Nagy csalódásukra Baran egyszerűen annyit mondott: - Nem.

Az AT&T-t az újításokkal kapcsolatos szokásos dilemma akadályozta: visszarettentek attól, hogy fontolóra vegyék egy teljesen új típusú adathálózat kiépítését, mert túl sokat költöttek már a hagyományos rendszerre. Baran munkássága végül az 1964-ben elkészült, On Distributed Communications (Az osztott kommunikációról) című, 11 kötetes részletes mérnöki elemzésben csúcsosodott ki. Ragaszkodott hozzá, hogy ne nyilvánítsák titkosnak, mert rájött: ez a rendszer csakis akkor működik jól, ha az oroszoknak is ilyen van. Bár Bob Taylor elolvasta az elemzés egy részét, az ARPA-nál senki más nem vette rá a fáradságot, így Baran ötlete mindaddig csekély visszhangot keltett, míg az 1967-es gatlinburgi konferencián Larry Roberts figyelmébe nem ajánlották. Amikor Roberts visszatért Washingtonba, előásta Baran jelentéseit, leporolta őket, és olvasni kezdte. Megszerezte Donald Davies angliai csoportjának feljegyzéseit is, amelyeknek tartalmát Scantlebury Gatlinburgben összegezte. Davies apja egy walesi szénbányai írnok volt, aki 1924-ben, alig néhány hónappal a fia születése után meghalt. Az ifjú Daviest Portsmouthban nevelte fel anyja, aki az ország telefonhálózatát is kezelő brit postaszolgálatnál dolgozott. Davies gyerekkorában telefonokkal játszott, később pedig matematika- és fizikadiplomát szerzett a londoni Imperial College-ban. A háború alatt a Birminghami Egyetemen dolgozott, ahol atomfegyverek burkolatához készített fémötvözeteket Klaus Fuchs asszisztenseként (akiről később kiderült, hogy szovjet kém). Mindezek után a National Physical Laboratorynál Alan Turinggal együtt részt vett egy tárolt programvezérlésű számítógép, az Automatic Computing Engine megépítésében.

Davies két dolog iránt érdeklődött igazán. Az egyik a számítógépes időosztás volt, amelyről az MIT-n tett egyik látogatása alkalmával hallott 1965-ben, a másik a telefonvonalak felhasználása adatkommunikációra. E két ötlet összeházasításával azt a célt tűzte ki maga elé, hogy találjon egy olyan, az időosztáshoz hasonló módszert, amellyel maximalizálhatja a kommunikációs vonalak kihasználhatóságát. Ily módon ugyanahhoz az elképzeléshez jutott el, amelyet Baran is kidolgozott az egységes méretű üzenetegységek hatékonyságával kapcsolatban. Még egy jó öreg angol szót is talált rájuk: packet, vagyis csomag. Miközben a postaszolgálatot próbálta meggyőzni, hogy alkalmazza a rendszert, ugyanabba a problémába futott bele, mint Baran, amikor az AT&T- nél kopogtatott. Mindkettejüknek akadt azonban egy hívük Washingtonban: Larry Roberts nek tetszettek az ötleteik, sőt még a csomag szót is átvette. Egy harmadik, némiképp ellentmondásos figura is hozzátett valamit a történethez, méghozzá Leonard Kleinrock, a hálózati adatforgalom vidám, barátságos, olykor önreklámozásra hajlamos szakértője, aki közeli barátságba került Larry Robertsszel, amikor az MIT doktoranduszaként közös irodában dolgoztak. Kleinrock New Yorkban nőtt fel, szegény bevándorlócsaládban. Az elektronika iránt hatéves korában támadt fel benne az érdeklődés, amikor egy Superman-képregényt olvasgatott, és talált benne egy leírást arról, hogyan kell akkumulátor nélküli detektoros rádiót építeni. Fogott egy vécépapírtekercset, apja borotváját, egy kevés drótot és egy kis grafitot egy ceruzából, majd rávette anyját, hogy vigye el metróval Alsó-Manhattanbe, és egy elektronikai üzletben vegyen neki egy forgókondenzátort. Az összeállított szerkentyű működött, és a kis Leonardban életre szóló csodálat alakult ki az elektronika iránt. „Ma is áhítattal gondolok rá - emlékezett vissza a rádióra. - Még mindig varázslatnak tűnik.” Ezek

után rádióhoz való vákuumcsövek leírásait kezdte gyűjteni, és kidobott rádiókat szedett össze innen-onnan, hogy szétszerelje őket, és saját készülékeket építsen. Mivel még az ingyenes New York-i egyetemet sem engedhette meg magának, napközben egy elektronikai cégnél dolgozott, és közben esti tagozatra járt. Kleinrock emlékei szerint az esti csoportok oktatói gyakorlatiasabbak voltak, mint a nappalisok; ahelyett például, hogy a tranzisztorok működésének elméletét tanították volna, a hőérzékenységükre hívták fel a figyelmet, és elmagyarázták, hogyan kell figyelembe venni az áramkörök tervezésénél a várható hőmérsékletet. „A nappali kurzusokon nem tanultunk volna ilyeneket - idézte fel. - Az ottani oktatóknak fogalmuk sem volt ezekről.”60 Miután végzett, ösztöndíjat nyert az MIT doktori programjára. Sorbanállási elméletet tanult, ami például olyan kérdésekkel foglalkozik, hogy különböző tényezőktől függően mekkora lehet az átlagos várakozási idő egy sorban, a disszertációjában pedig megfogalmazta az üzenettovábbítás és a torlódások kialakulásának matematikai alapjait a kapcsolt adathálózatokban. Azonkívül, hogy Kleinrock közös irodán osztozott Robertsszel, Ivan Sutherland évfolyamtársa volt, és Claude Shannon és Norbert Wiener előadásaira járt. „Igazi pezsgő szellemi műhely volt” - emlékezett vissza a korabeli MIT-re. Egy napon, késő este a fáradt Kleinrock éppen a hatalmas kísérleti számítógépet, a TX-2-t kezelte az MIT számítógépes laborjában, amikor furcsa, sziszegő hangra lett figyelmes. „Komolyan aggódni kezdtem - mesélte. - Volt a gépen egy nyílás, ahonnan javítás céljából kivettek egy alkatrészt, s amikor odapillantottam, a nyílásból két szem bámult vissza rám!” Larry Roberts tréfálkozott vele.

A heves vérmérsékletű Kleinrock és a hűvös, visszafogott Roberts különböző személyiségük ellenére (vagy talán éppen azért) később is barátok maradtak. Szívesen látogatták együtt a Las Vegas-i játéktermeket, és igyekeztek gazdagabban kijönni, mint ahogy bementek. Roberts a blackjackhez kitalált egy kártyaszámláló módszert, amely a magas és az alacsony értékű lapok együttes követésére épült, és megtanította Kleinrocknak. „Egyszer kirúgtak bennünket a Hiltonból, amikor a feleségemmel játszottunk. A kaszinó vezetői a plafonon át figyeltek bennünket, és akkor kezdtek gyanakodni, amikor bemondtuk a biztosítást, amit normális helyzetben nem tesz az ember, csak ha tudja, hogy nem maradt túl sok magas lap” - idézte fel Roberts. Egy másik trükkjük az volt, hogy egy tranzisztorokból és oszcillátorból épített eszközzel megpróbálták kikalkulálni a rulettasztal golyójának pályáját. A szerkezet megmérte a golyó sebességét, és megjósolta, hogy a kerék melyik felén áll majd meg, így előnyösebben tehették meg tétjeiket. A szükséges adatok begyűjtéséhez Roberts bekötözte a kezét gézzel, hogy eltakarja a készülékhez tartozó regisztrátort. A krupié észrevette, hogy valamire készülnek, Robertsre nézett, és megkérdezte: „Szeretné, ha eltörném a másik kezét is?” Úgy gondolták, ebből inkább nem kérnek, és távoztak. Az MIT-s disszertációjához 1961-ben írt témafelvetésben Kleinrock egy hálózat forgalmi torlódásainak előrejelzésére szolgáló matematikai alapok vizsgálatát tűzte ki célul. Ebben és más, ezzel összefüggő dolgozatában egy tárol-és-továbbít hálózatot írt le - „olyan kommunikációs rendszer, amelynek minden csomópontjában tárhely is található”-, de nem tisztán csomagkapcsolt hálózatot, amelyben az üzeneteket pontosan egyforma méretű, nagyon kicsi egységekre bontják. Tárgyalta „a hálózaton áthaladó üzenet esetében megfigyelhető átlagos késést”, és azt is elemezte, hogyan segítene a probléma megoldásában egy prioritási

struktúra, amely az üzenetek feldarabolását is magában foglalná. Ugyanakkor nem használta a csomag szót, és nem is vázolt fel ahhoz hasonló elképzelést. Kleinrock társaságkedvelő, lelkes kolléga volt, de azt nem lehetett róla elmondani, hogy Lickliderhez hasonlóan vonakodott volna bezsebelni a dicsőséget. Később az internet többi kiötlője közül sokakat elidegenített magától azzal, hogy doktori dolgozatában és annak ajánlásában (mindkettő azután született, hogy Baran a RAND-nél megfogalmazta a csomagkapcsolás alapjait) kijelentette: ő dolgozta ki a csomagkapcsolás alapelveit és „a csomaghálózatok matematikai elméletét, vagyis az internet alapjául szolgáló technológiát”. Az 1990-es évek közepétől lendületes kampányt folytatott annak érdekében, hogy őt ismerjék el „a modern adathálózatok atyjának”. Egy 1996-os interjúban a következőt állította: „Az én disszertációm fektette le a csomagkapcsolás alapelveit.” Az internet úttörői közül sokan felháborodtak ezen, nyilvános támadást intéztek Kleinrock ellen, és azt mondták, hogy az üzenetek kisebb darabokra való szétvagdosásának futó említése távolról sem egyenlő a csomagkapcsolás indítványozásával. „Kleinrock elferdíti a valóságot - mondta Bob Taylor. - Az az állítása, hogy köze volt a csomagkapcsolás kitalálásához, az öntömjénezés megnyilvánulása, amely a legelső pillanattól kezdve jellemezte. ” (Kleinrock riposztja így hangzott: „Taylor azért háborog, mert sohasem kapott akkora elismerést, amekkora szerinte megillette volna.”) Donald Davies, a brit kutató, aki megalkotta a packet (csomag) kifejezést, szelíd természetű, visszahúzódó tudós volt, sohasem dicsekedett az eredményeivel. Túlzottan is szerénynek tartották. Ám a halálos ágyán ő is írt egy posztumusz megjelentetett feljegyzést, amelyben

meglepően határozott hangnemben támadta Kleinrockot. „Kleinrock 1964 előtti munkássága nem jogosítja fel őt arra az állításra, hogy a csomagkapcsolás ötlete tőle származik - írta, kimerítő elemzést követően. - Az időosztó sorbanállási elméletről szóló könyvének idevágó része, ha megfelelően kibontja és végigviszi a témát, talán elvezette volna a csomagkapcsolásig, de nem így történt... Semmiféle bizonyítékot nem találok arra nézve, hogy megértette volna a csomagkapcsolás elvét.” Alex McKenzie, a BBN hálózati irányító központját vezető mérnök később még nyersebben fogalmazott: „Kleinrock azt állítja, hogy ő vezette be a csomagokra bontás ötletét. Ez badarság; 1964-es könyvében SEMMI sincs, ami a csomagkoncepciót indítványozná, azt elemezné, vagy akár csak utalna rá.” McKenzie Kleinrock állításait egyenesen „nevetségesnek” tartotta. A Kleinrock elleni általános kirohanás olyan keserű hangvételű volt, hogy 2001-ben témája lett a The New York Times egyik cikkének, amely Katie Hafner tollából származott. A cikkben az újságírónő azt taglalta, hogyan zúzta porrá az internet úttörőinek szokásos kollegiális hozzáállását az, hogy Kleinrock magának követelte az elsőbbséget a csomagkapcsolás elvéért. Paul Baran, akit megérdemelten tartanak a csomagkapcsolás atyjának, úgy fogalmazott, hogy „az internet valójában ezernyi ember közös munkája”, és külön kiemelte, hogy a legtöbben, akiknek közük volt hozzá, nem követelték maguknak az érdemet. „Csak ez az egyetlen zavaró kis eset történt” - tette hozzá, rosszallóan utalva Kleinrockra. Kleinrock érdekes módon egészen az 1990-es évek közepéig másoknak tulajdonította a csomagkapcsolás ötletét. Egy 1978 novemberében megjelent cikkében Baranra és Daviesre mint az elv úttörőire hivatkozott: „Paul Baran az 1960-as évek elején a RAND Corporation-jelentések

sorozatában leírta az adathálózatok néhány tulajdonságát... 1968-ban az angliai National Physical Laboratoriesnál Donald Davies írni kezdett a csomagkapcsolt hálózatokról.” Hasonlóképpen, az osztott hálózatok fejlődését leíró 1979-es dolgozatában Kleinrock nem tett említést saját, az 1960-as évek elején végzett munkájáról. Egészen 1990-ig folyamatosan azt állította, hogy Barannek jutott eszébe először a csomagkapcsolás: „Az első ötleteket tehát neki tulajdonítom.” Amikor azonban Kleinrock 1979-es írását 2002-ben újra megjelentették, új bevezetőt írt hozzá, amelyben a következőt állította: „Én dolgoztam ki a csomagkapcsolás alapjául szolgáló elveket, mivel én jelentettem meg e témában az első cikket 1961- ben.” Ha igazságosak akarunk lenni Kleinrockkal, el kell ismernünk: akár állította, akár nem, hogy az 1960-as évek elején végzett munkája vezetett el a csomagkapcsoláshoz, az internet egyik úttörőjeként nagy tisztelet illeti meg. Vitathatatlanul fontos szerepet játszott ugyanis a hálózati adatfolyamok korai teoretikusaként, és az ARPANET kiépítésében is értékes vezetői szerep jutott neki. Az elsők között számította ki a csomópontról csomópontra haladó üzenetek szétdarabolásának hatását. Roberts is hasznosnak találta elméleti munkásságát, és bevette az ARPANET kivitelezését végző csapatba. Az újításokat olyan embereknek köszönhetjük, akiknek egyrészt jó elméleteik vannak, másrészt csatlakozhatnak egy olyan csoporthoz, amely meg is tudja azokat valósítani. A Kleinrock-polémia azért érdekes, mert megmutatta, hogy az internet létrehozóinak többsége számára jobban megfelelt - internetes szóhasználattal élve - a teljesen megosztott érdem rendszere. Ösztönösen elszigeteltek és megkerültek minden olyan csomópontot, amely nagyobb jelentőségre törekedett a többinél. Az internet a kreatív együttműködés és a megosztott döntés-hozatal kultúrájából született, és alapítói előszeretettel vették védelmükbe ezt

az örökséget. Valósággal a személyiségükbe kódolódott - ahogy magának az internetnek a DNS-ébe is. VOLT KÖZE A NUKLEÁRIS FEGYVERKEZÉSHEZ? Az egyik legelterjedtebb legenda az internettel kapcsolatban, hogy a létrehozásakor azt tűzték ki célul, hogy túléljen egy atomtámadást. Ez a mítosz sokakat dühít az internet megalkotói közül, többek közt Bob Taylort és Larry Robertset, akik sokszor és nyomatékosan igyekeztek cáfolni a mítoszt. A digitális kor sok más újításához hasonlóan azonban itt is számos szempont érvényesült. A különböző szereplők különbözőképpen látták a dolgokat. Egyesek, akik Taylornál és Robertsnál magasabban álltak a hierarchiában, és így jobban tudták, miért születtek bizonyos finanszírozási döntések, éppen a mítosz eloszlatását akarták megakadályozni. Próbáljuk meg kihámozni az igazságot! Semmi kétség afelől, hogy amikor Paul Baran a RAND- jelentésekben felvetette a csomagkapcsolt hálózat ötletét, egyik érve az volt, hogy rendszere képes lenne túlélni egy nukleáris háborút. „Szükség volt egy olyan stratégiai rendszerre, amely képes ellenállni az első csapásnak, majd megfelelőképpen viszonozni is tudja - magyarázta. - Csak az volt a baj, hogy nem rendelkeztünk ilyen kommunikációs rendszerrel, vagyis az amerikai rakétákra irányított szovjet rakéták az egész telefonos kommunikációs rendszert működésképtelenné tették volna.” Ez pedig igencsak ingatag helyzetet eredményezett; az az ország ugyanis, amelyik fél, hogy kommunikációs rendszere és válaszlépésre való képessége megsemmisülne egy támadásban, hajlamosabb megelőző csapást indítani. „A csomagkapcsolás eredete igenis a hidegháborúhoz köthető - mondta Baran. - Nagyon érdekelt, hogy a fenében lehetne kiépíteni egy megbízható irányítási rendszert.” Ezért aztán

1960-ban nekilátott egy olyan kommunikációs hálózat megtervezésének, amely „lehetővé teszi, hogy több száz nagyobb kommunikációs állomás egy ellenséges támadást követően is képes legyen beszélgetni egymással”. Lehet, hogy Baran célja ez volt, de ne feledjük, hogy nem sikerült rábírnia a légierőt egy ilyen rendszer kiépítésére. A koncepcióját ehelyett Roberts és Taylor vette át, akik állításuk szerint pusztán erőforrásmegosztó hálózatot szerettek volna kiépíteni az ARPA kutatói számára, vagyis céljuk nem a nukleáris támadás túlélése volt. „Az emberek egyszerűen ráhúzták az ARPANET-re, amit Paul Baran írt a nukleáris támadás esetén is megbízhatóan működő védelmi rendszerről - mondta Roberts. - A kettőnek természetesen semmi köze nem volt egymáshoz. Én azt mondtam a Kongresszusnak, hogy ez a tudomány jövőjéről szól, a katonai mellett a polgári tudományt is ideértve, és a hadsereg éppen annyit profitál majd belőle, mint bárki más. De egyértelműen nem katonai célokra készült. A nukleáris háborúról pedig említést sem tettem.” Amikor a Time magazin egy alkalommal arról számolt be, hogy az internet célja a kommunikáció biztosítása nukleáris támadás esetén, Taylor levelet írt a szerkesztőknek, és helyesbítette állításaikat. A Time nem közölte a levelét. „Küldtek egy válaszlevelet, amelyben azt bizonygatták, hogy az értesüléseik helyesek” - idézte fel. A Time forrásai magasabban helyezkedtek el a hierarchiában, mint Taylor. Azok, akik az ARPA információfeldolgozás-technikai osztályán dolgoztak, amely a hálózati projektért felelt, talán őszintén hittek abban, hogy a projektnek semmi köze a nukleáris támadás túléléséhez, az ARPA magasabb beosztású vezetői azonban úgy vélték, valójában ez a program egyik legfontosabb küldetése. És

ezzel sikerült rábírniuk a Kongresszust, hogy folytassa a támogatását. Stephen Lukasik 1967-től 1970-ig az ARPA igazgatóhelyettese, majd 1975-ig az igazgatója volt. 1968 júniusában sikerült megszereznie a hivatalos felhatalmazást és a költségvetési keretet Roberts számára a hálózat kiépítésének folytatásához. Ez alig néhány hónappal a vietnami Tét- offenzíva és a My Lai-i mészárlás után történt. Akkoriban érték el tetőpontjukat a háborúellenes tüntetések, és a vezető egyetemek diákjai fellázadtak. A Védelmi Minisztérium pénze nem áramolhatott szabadon olyan költséges programokba, amelyek pusztán a tudományos kutatók közötti együttműködést szolgálták. Mike Mansfield szenátor és mások követelni kezdték, hogy csak katonai célokhoz közvetlenül köthető projektek kapjanak támogatást. „Ilyen körülmények között nem nézték volna jó szemmel, ha csak azért ölök egy csomó pénzt a hálózatba, hogy növeljem a kutatók termelékenységét - mondta Lukasik. - Ez az érv egyszerűen nem lett volna elég meggyőző. Az számított, hogy a csomagkapcsolás a hálózat sérülése esetén túlélőképesebb és megbízhatóbb lenne, és stratégiai helyzetben, vagyis nukleáris támadás esetén az elnök továbbra is kommunikálhatna a rakétakilövő támaszpontokkal. Biztosíthatom tehát afelől, hogy 1967-től kezdve azért írtam alá a csekkeket, mert meg voltam róla győződve, hogy erre van szükség.” Lukasik 2011-ben jót derült, bár némileg bosszankodott is azon az addigra általánossá vált nézeten, hogy az ARPANET nem katonai stratégiai okokból jött létre. Írt hát egy levelet „Why the Arpanet Was Built” (Miért jött létre az Arpanet?) címmel, és körbeadta a kollégái között. „Az ARPA létrejöttének oka és egyetlen célja az volt, hogy választ adjunk az új nemzetbiztonsági fenyegetésekre -

magyarázta. - Ez abban a környezetben a katonai erők irányítását és kontrollálását jelentette, különösen az olyanokét, amelyeket a nukleáris fegyverek létezése miatt, illetve bevetésük megakadályozására hívtak életre.” Lukasik szavai homlokegyenest ellentmondtak egyik elődje, Charles Herzfeld ARPA-igazgató kijelentéseinek, aki 1965-ben zöld utat adott Bob Taylor időosztásos kutatási hálózattal kapcsolatos javaslatának. „Az ARPANET-et nem azért hozták létre, hogy kiépítsen egy nukleáris támadás túlélésére képes parancsnoki és irányító rendszert, ahogy azt mostanában sokan állítják - szögezte le évekkel később Herzfeld. - Egy ilyen rendszer létrehozása természetesen nagyon fontos katonai szükséglet volt, de a megvalósítása nem az ARPA-ra várt.” Az ARPA által jóváhagyott két félhivatalos történet némileg ellentmondó. „A RAND-tanulmány kapcsán terjedt el az a hamis híresztelés, amely szerint az ARPANET valamilyen módon egy nukleáris háborúnak is ellenállni képes hálózat kiépítéséhez köthető - állította az Internet Society. - Ez sohasem volt igaz az ARPANET- re, csakis a vele semmilyen kapcsolatban nem álló RAND- tanulmányra.” A National Science Foundation viszont 1995-ös jelentésében azt írta: „A Védelmi Minisztériumhoz tartozó Advanced Research Projects Agency egyik fejlesztése, az ARPANET csomagkapcsolt elvének célja a megbízható kommunikáció fenntartásának biztosítása volt nukleáris támadás esetén.” Melyik változat igaz? Jelen esetben mindkettő. A hálózat kiépítésében részt vevő tudósok és kutatók a rendszert csak békés célokra szánták. Azok viszont, akik felügyelték és finanszírozták a programot, különösen a Pentagonban és a Kongresszusban, katonai szempontokat is figyelembe vettek. Stephen Crocker, aki az 1960-as évek végén végzős egyetemi hallgató volt, fontos szerephez jutott az ARPANET

tervezésének koordinálásában. Ő sohasem tekintette küldetése részének, hogy a rendszer ellenálljon egy nukleáris támadásnak. Amikor azonban elolvasta Lukasik 2011-es körlevelét, elmosolyodott, és felülvizsgálta hozzáállását. „Én fent voltam, maga pedig lent, így nem sok fogalma lehetett arról, mi is zajlott valójában, és miért csináltuk az egészet” - mondta neki Lukasik. Mire Crocker nem kevés bölcsességet rejtő humorral így felelt: „Én lent voltam, maga pedig fent, így nem sok fogalma lehetett arról, mi is zajlott valójában, és mit is csináltunk.” Crocker végül beismerte, „képtelenség elérni, hogy az összes érintett egyetértsen abban, miért is épült ki ez a rendszer.” Leonard Kleinrock, aki a témavezetője volt az UCLA-n, ugyanerre a következtetésre jutott: „Sohasem fogjuk megtudni, vajon a nukleáris túlélés szerepelt-e a motivációk között. Ez megválaszolhatatlan kérdés. Számomra nem létezett katonai szempont. De ha elindulunk felfelé a hierarchiában, biztosan lesznek olyanok, akik szerint az atomtámadás túlélése is az indítékok egyike volt.” Az ARPANET végül a katonai és a tudományos érdekek figyelemreméltó összekapcsolódását eredményezte. A Védelmi Minisztérium finanszírozta, amely általában ragaszkodott a központi ellenőrzésű, hierarchikus irányítórendszerekhez. A Pentagon azonban átengedte a hálózat megtervezését egy csapat tudósnak, akik közül néhányan igyekeztek elkerülni a besorozást, a többségük pedig egyáltalán nem bízott a központosított hatalomban. Mivel a korlátlan számú, saját routerrel rendelkező csomópontok rendszere mellett döntöttek a néhány kiemelt központra épülő rendszer helyett, a hálózatot igen nehéz volt irányítani. „Én mindig igyekeztem

decentralizálni a hálózatot - mondta Taylor. - Így ugyanis nehezebben szerezheti meg az irányítást egyetlen csoport. Nem bíztam a nagy, központosított szervezetekben. Egyszerűen ilyen volt a természetem.” A Pentagon azzal, hogy a Taylorhoz hasonló szakemberekre bízta hálózata kiépítését, valójában olyan rendszert hozott létre, amelyet sohasem irányíthatott teljes mértékben. Más szempontból is ironikus volt a dolog: a decentralizált és elosztott architektúra egyben azt is jelentette, hogy a hálózat megbízhatóbb lett. Akár egy nukleáris támadást is túlélhetett. Az ARPA kutatóit nem az motiválta, hogy rugalmas és támadásbiztos katonai parancsnoki és irányítási rendszert építsenek ki. Ez fel sem vetődött bennük. Részben mégis ennek köszönhették, hogy sikerült biztosítani a Pentagon és a Kongresszus folyamatos támogatását a projekt számára. Az ARPANET az 1980-as évek elején beolvadt ugyan az internetbe, de még ezután is egyszerre szolgált katonai és polgári célokat. Vint Cerf, az internet születésénél bábáskodó nyájas és megfontolt gondolkodó így emlékezett vissza: „Meg akartam mutatni, hogy a technológiánk képes túlélni egy nukleáris támadást.” Ezért 1982-ben elvégzett egy sor kísérletet, amelyek mesterséges körülmények között nukleáris támadást imitáltak. „Sok ilyen szimulációra és demonstrációra került sor, és némelyik hihetetlenül összetett volt. Még a Stratégiai Légi Parancsnokságot is bevonták. Egy alkalommal katonai repülőgépeken használt ún. csomagrádiókat vetettünk be, és ezek segítségével fűztük össze a szimulált nukleáris támadás során szétesett internetet.” Radia Perlman, az első női hálózati mérnökök egyike olyan protokollokat fejlesztett ki az MIT-n, amelyek megvédték a hálózatot a rosszindulatú támadásokkal szemben, és segített Cerfnek kitalálni, hogy a nagyobb

túlélőképesség érdekében szükség esetén hogyan darabolhatja fel és alkothatja újra az ARPANET-et. A katonai és tudományos indítékok együttes hatása rányomta bélyegét az internetre. „Az ARPANET és az internet felépítésekor az olyan, katonai jellegű értékeket részesítették előnyben, mint a túlélőképesség, a rugalmasság és a nagy teljesítmény, szemben a kereskedelmi célokkal, mint az alacsony költségek, az egyszerűség vagy a fogyasztók ízlésének való megfelelés - fogalmazott Janet Abbate technológiatörténész. - Ugyanakkor az ARPA hálózatait megtervező és megépítő csapatban a tudósok voltak többségben, akik a saját értékeiket, a kollegialitást, a hatalom decentralizációját és a szabad információcserét vitték be a rendszerbe.” Az 1960-as évek végének kutatói, akik közül sokan a háborúellenes ellenkultúra képviselőinek számítottak, olyan rendszert teremtettek, amely ellenállt a központi irányításnak. Ki tudta ugyan védeni a nukleáris támadás által okozott problémákat, ám ugyanígy kivédte a központi ellenőrzésre tett kísérleteket is. HATALMAS UGRÁS: AZ ARPANET „LESZÁLL\" 1968 nyarán, amikor az egész világon, Prágától Chicagóig mindenütt politikai tüntetések zajlottak, Larry Roberts olyan cégektől kért ajánlatot, amelyek hajlandónak mutatkoztak az ARPANET útválasztóiként (routereiként), vagyis interfész üzenetfeldolgozóként szolgáló miniszámítógépek megépítésére, amelyeket a kutatási központoknak szándékoztak küldeni. A terv magában foglalta Paul Baran és Donald Davies csomagkapcsolási koncepcióját, Wes Clark javaslatát a szabványosított IMP-kre, J. C. R. Licklider, Les Earnest és Leonard Kleinrock elméleti meglátásait, valamint sok más feltaláló hozzájárulását.

A 140 cég közül, akik felkérést kaptak, mindössze tucatnyi döntött úgy, hogy megkísérel összerakni egy ilyen gépet. Az IBM például nem tartozott közéjük. Vezetői ugyanis kételkedtek abban, hogy az IMP-k észszerű áron megépíthetők. Roberts bizottsági értekezletet hívott össze a beérkezett termékek értékelésére a Kalifornia állambeli Monterey-be, Al Blue szabványfelelős pedig mindegyiket lefényképezte egy mérőrúd mellett, hogy lássák, mekkorák. Úgy tűnt, hogy egy nagy, Boston környéki katonai beszállító, a Raytheon lesz a befutó, amelynek egyik alapítója Vannevar Bush volt. A vállalat még ártárgyalásokba is kezdett Robertsszel. Bob Taylor azonban közbelépett, és azt a Wes Clark által is hangoztatott véleményt támogatta, hogy a szerződést a Bolt, Beranek and Newmannek kell megkapnia, amelyet nem terhel a bonyolult nagyvállalati bürokrácia. „Azt mondtam, hogy a Raytheon és a kutatóegyetemek vállalati kultúrája nem fér össze egymással, ahogy az olaj és a víz sem keveredik” - idézte fel Taylor. Clark így fogalmazott: „Bob felülbírálta a bizottságot.” Roberts beadta a derekát. „A Raytheon jó ajánlatot tett, amely versenyképes volt a BBN-ével. A végső döntésemet befolyásoló egyetlen különbség az volt, hogy a BBN csapatát szervezettsége miatt hatékonyabbnak ítéltem” - emlékezett vissza. A bürokratikus Raytheonnal szemben a BBN kitűnő mérnökök mobilis csapatával rendelkezett, amelyet két egykori MIT-s tudós, Frank Heart és Robert Kahn irányított. Még Roberts javaslatának a továbbfejlesztésében is segítettek: meghatározták, hogy amikor egy csomagot az egyik IMP-től a másikhoz továbbítanak, a küldő IMP addig tárolja, míg visszaigazolást nem kap a fogadó IMP-től, és amennyiben ez a visszaigazolás nem érkezik meg azonnal, újraküldi az üzenetet. Ez lett a net megbízhatóságának

alapja. A kollektív kreativitás minden egyes lépésnél javított valamit a rendszeren. Nem sokkal karácsony előtt Roberts sokak meglepetésére bejelentette, hogy a Raytheon helyett a BBN-t választják. Ted Kennedy szenátor elküldte a szokásos táviratot, amit minden cég megkapott, amelyiknek sikerült megszereznie valamilyen nagy szövetségi megbízást. A szenátor gratulált a BBN-nek, amiért őt választották ki az Interfaith Message Processor gyártására - és ez a szótévesztés találóan jellemezte az Interface Message Processor (interfész üzenetfeldolgozó, IMP) ökumenikus szerepét. (A „vallásközi’’jelentésű interfaith kifejezés kiejtése nagyon hasonlít az interface szóéhoz.) Roberts négy kutatóközpontot választott ki az első ARPANET csomópontok számára: az UCLA-t, ahol Len Kleinrock dolgozott; a Stanford Kutatóintézetet a látnoki képességekkel bíró Douglas Engelbarttal; a Utah-i Egyetemet Ivan Sutherlanddel; és a Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetemet. Ezek a központok kapták a feladatot, hogy találják ki, hogyan csatlakozhat nagy „gazdaszámítógépük” (host) a szabványosított IMP-khez. A központok kutatói - egyetemi tanárokhoz illően - végzős diákok tarka csapatát állították rá a feladatra. Az ifjú csapattagok Santa Barbarában találkoztak, hogy kisüssék, hogyan is fogjanak hozzá a dologhoz, és felfedeztek egy alapigazságot, amely még ma, a digitális közösségi hálózatok korában is megállja a helyét: a személyes találkozás igen hasznos - és szórakoztató. „Olyan volt a hangulat, mint egy koktélpartin, és mindenki rájött, hogy rengeteg dologban hasonlít a többiekhez” - emlékezett vissza Stephen Crocker, az UCLA-csapat akkori végzős hallgatója, aki munkatársával és legjobb barátjával, Vint Cerffel érkezett a találkozóra. Így hát a fiatalok elhatározták,

hogy rendszeresen összegyűlnek, és a négy központ közül mindig másik ad otthont a találkozónak. Az udvarias és figyelmes, széles arcú és még szélesebb mosolyú Crocker megfelelő személy volt annak az együttműködési folyamatnak a koordinálására, amely oly jellemző lett a digitális korra. Kleinrockkal ellentétben Crocker ritkán használta az „én” személyes névmást, és szívesebben osztogatta, mint hajszolta az elismerést. Empátiájának köszönhetően remekül ráérzett, hogyan kell összehangolni egy csoport működését anélkül, hogy a tekintély és a kényszer dominálna benne, ami nagyszerűen illett a megalkotni kívánt hálózati modellhez. Teltek-múltak a hónapok, a diákok rendszeresen találkoztak, megosztották egymással az ötleteiket, és közben várták, hogy valamiféle hivatalos személy megjelenjen előttük, és kiadja a menetparancsot. Úgy gondolták, egyszer csak felbukkannak majd a keleti parti hatóságok, kezükben a kőtáblákba vésett szabályokkal, előírásokkal és protokollokkal, amelyekhez a gazdaszámítógépekkel rendelkező központok halandó vezetőinek alkalmazkodniuk kell. „Csupán lelkes végzős diákok voltunk, és szilárdan hittem, hogy bármelyik pillanatban betoppanhatnak valamiféle főnökök vagy nagy emberek Washingtonból vagy Cambridge-ből, akik megmondják, mik a szabályok” - emlékezett vissza Crocker. Ez azonban egy új korszak volt. A hálózatnak megosztottnak kellett lennie, akárcsak a felette gyakorolt hatalomnak. A szabályok megalkotása a felhasználókra várt. A folyamat nyitott volt. Bár a rendszert részben azért finanszírozták, hogy segítse a katonai vezetést, ezt a feladatát úgy látta el, hogy közben ellenállt a központi irányításnak. Az ezredesek tehát átengedték a hatalmat a hackereknek és a tudósoknak.

Így történt, hogy 1967 áprilisának elején, egy különösen vidám utahi összejövetelt követően a magát Network Working Groupnak elkeresztelő diák-falka úgy gondolta, hasznos lenne leírni mindazt, amivel addig előálltak. A feladatra Crockert szemelték ki, aki őszinte, udvarias közvetlenségével képes volt elérni, hogy egy csapat hacker konszenzusra jusson. Crocker igyekezett olyan megközelítést keresni, amely nem hat túlságosan elbizakodottnak. „Rájöttem, hogy ha egyszerűen leírom, amiről beszéltünk, úgy tűnhet, mintha a fejünkbe szállt volna a dicsőség, és akkor biztosan megjelenik valaki, és leordít bennünket... minden bizonnyal valami nagy ember a keleti partról.” A vágy, hogy tisztelettudó maradjon, szó szerint nem hagyta aludni. „A barátnőmmel éltem a szülei házában, a korábbi kapcsolatából született kisbabájával. Az egyetlen hely, ahol éjjelente dolgozhattam, anélkül hogy zavartam volna a többieket, a fürdőszoba volt, így ott ácsorogtam pucéran, és írogattam a jegyzeteimet.” Crocker tisztában volt azzal, hogy a protokollok és alkalmazások listájához először is valamilyen szerény megnevezésre lesz szüksége. „A dolog informális természetének hangsúlyozására azt azt egyszerű megoldást választottam, hogy az »észrevétel kérése« (request for comment, RFC) címet adtam neki, még ha ez nem is volt feltétlenül elvárás.” Az internet-korszakban ez tökéletes kifejezésnek bizonyult az együttműködés ösztönzésére: barátságos volt, nem parancsolgató, mindenkihez szólt, és kollegiális hangvételt ütött meg. „Valószínűleg az is segített, hogy akkoriban kerültük a szabadalmakat és egyéb korlátozásokat; anyagi ösztönzés nélkül sokkal könnyebben megegyezésre jutottunk a protokollok szabályozása kapcsán” - írta Crocker 40 évvel később. Az első RFC-t 1969. április 7-én küldték ki, a jó öreg borítékokban a jó öreg postával. (Akkoriban az e-mail még

nem létezett, mivel még nem találták fel a hálózatot.) Crocker közvetlen és barátságos hangnemben, minden hivatalos fontoskodás nélkül tűzte ki a feladatot: meg kell oldani, hogyan csatlakozzanak az új hálózathoz az egyes intézmények gazdagépei. „Az eredeti négy központ képviselői 1968 nyarán több alkalommal találkoztak, hogy megvitassák a gazdaszoftver kérdését - írta Crocker. - A következőkben bemutatom, milyen próbajellegű megállapodásokra jutottunk, és milyen nyitott kérdések maradtak. Az itt felsoroltak közül csak nagyon kevés dolog határozott és végleges, és örömmel várjuk a reakciókat.” Így azok, akik kaptak az RFC 1-ből, úgy érezték, hogy egy szórakoztató folyamat részesei lehetnek, nem pedig azt, hogy protokolldiktátorok parancsait teljesítik. Hálózatról beszéltek, így magától értetődő volt, hogy mindenkit megpróbáltak bevonni. Az RFC-eljárás a nyílt kódú szoftver-, protokoll- és tartalomfejlesztés úttörő módszerének számított. „A nyílt folyamatok kultúrája meghatározó szerepet játszott abban, hogy az internet olyan látványosan fejlődött és növekedett” - mondta később Crocker. Még tágabb értelemben a digitális kor együttműködési szabványává vált. Harminc évvel az RFC 1 után Vint Cerf „The Great Conversation” (A nagy eszmecsere) címmel írt egy filozófiai jellegű RFC-t, amely így kezdődött: „Réges-régen, egy messzi-messzi hálózatban...\"Miután leírta az első RFC-k születésének informális körülményeit, Cerf így folytatta: „Az RFC-k története példázza a kooperatív munka megvalósítását célzó emberi intézmények történetét.” Ez igen grandiózus kijelentés, és talán túlzásnak is tűnhetne - ha nem lenne igaz. Az RFC-knek köszönhetően 1969 augusztusának végére - épp akkorra, amikor az első IMP megérkezett Kleinrock laboratóriumába - egy sor gazda- IMP szabvány született. Amikor az IMP-t leszállították az UCLA raktárába, tucatnyian várták, hogy üdvözölhessék: Crocker, Kleinrock,

néhány további csapattag, valamint Cerf és felesége, Sigrid, akik pezsgőt is hoztak. Meglepetten látták, hogy az IMP akkora, mint egy hűtőszekrény, a bevonata pedig az előírásoknak megfelelően - katonai gép lévén - a csatahajók páncélzatára hasonlító szürke acélból készült. Betolták a számítógépterembe, bedugták, és rögtön be is kapcsolták. A BBN remek munkát végzett, időben szállított, és a költségvetési keretet is tartotta. Ám ahogyan egy fecske nem csinál nyarat, úgy egy gép nem csinál hálózatot. Az ARPANET csak akkor kezdett valóban működni, amikor egy hónappal később a második IMP-t is leszállították, mégpedig a stanfordi campus szélén lévő SRI-nek. Október 29-én a rendszer készen állt a kapcsolat létrehozására. Az esemény - stílszerűen - minden formaságtól mentesen zajlott. Hiányzott belőle a „kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” jellegű dráma, ami néhány héttel korábban, félmilliárd tévénéző szeme láttára játszódott le a Holdon. Crocker és Cerf felügyelete mellett Charley Kline, egy végzős hallgató felvette a fejhallgatót, hogy egyeztessen az SRI egyik kutatójával, miközben begépelt egy belépési (login) karaktersort, amelynek segítségével az UCLA terminálja a hálózaton keresztül a remények szerint összekapcsolódhatott az 560 km-re lévő Palo Altó -i számítógéppel. Kline beütött egy l betűt. Az SRI-s fickó közölte, hogy megkapta. Ezután begépelt egy o-t. Ezt is megerősítették. Amikor azonban a g- hez ért, a rendszer egy automatikus kiegészítő funkció következtében memóriahiba miatt összeomlott. Ennek ellenére elküldték az első üzenetet az ARPANET-en keresztül, s még ha nem is volt olyan fennkölt, mint „A sas leszállt” vagy a „Mit mívelt Isten!”, a maga szűkszavú módján mégis megállta a helyét: „Lo”. „Lo and behold”, vagyis „Íme!” Kline a következő tömör bejegyzést tette naplójába: „22.30: Gazda-gazda üzenetváltás az SRI-vel. (Amikor Samuel Morse 1844-ben

létrehozta az első távíróvonalat Baltimore és Washington között, a „Mit mívelt Isten!” bibliai idézet elküldésével nyitotta meg.) Így történt hát, hogy 1969 második felében - Woodstock, Chappaquiddick, a vietnami háború elleni tiltakozás, Charles Manson, a „chicagói nyolcak” pere és Altamont háttérzajától kísérve - három olyan történelmi vállalkozás érte el tetőpontját, amelyek mindegyike csaknem egy évtizede zajlott már. A NASA-nak sikerült embert küldenie a Holdra. A Szilícium-völgy mérnökei megtalálták a módját, hogyan helyezhetnek el egy mikroprocesszornak nevezett programozható számítógépet egy chipen. Az ARPA pedig olyan hálózatot hozott létre, amely révén lehetővé vált távoli számítógépek összekötése. Ezek közül csupán az első (a történelmileg talán legkisebb jelentőséggel bíró) került a címlapokra.

AZ INTERNET Az ARPANET még nem az internet volt, mindössze egy hálózat. Néhány éven belül további hasonló, csomagkapcsolt hálózatok jelentek meg, ám azokat nem kötötték össze. A Xerox PARC mérnökei például az 1970-es évek elején olyan helyi hálózatot akartak létrehozni, amellyel összekapcsolhatták az éppen tervezés alatt álló irodai munkaállomásokat. Bob Metcalfe, egy friss harvardi doktori diplomás kitalálta, hogyan lehet koaxiális kábellel (ilyet használnak a kábeltelevízióknál) nagy sávszélességű rendszert kialakítani, amelyet aztán Ethernetnek nevezett el. Ez egy ALOHAnet nevű, Hawaiin kifejlesztett, vezeték nélküli hálózaton alapult, amely UHF-en (ultramagas frekvenciasáv) és műholdas jeleken keresztül küldött adatcsomagokat. Létezett továbbá egy PRNET névre hallgató csomagrádió-hálózat San Franciscóban, illetve annak SATNET elnevezésű műholdas változata. A hasonlóságok ellenére azonban ezek a csomagkapcsolt hálózatok nem voltak kompatibilisek, így nem tudtak együttműködni egymással. 1973 elején Robert Kahn hozzálátott, hogy orvosolja ezt a problémát. Szilárdan hitte, hogy lennie kell valamilyen megoldásnak, amellyel ezek a hálózatok összekapcsolhatók, ráadásul ő a pozíciójánál fogva tehetett is az ügy előmozdítása érdekében. Otthagyta a BBN-t, ahol az IMP-k fejlesztésében vett részt, és projektmenedzser lett az ARPA információfeldolgozási technológiákkal foglalkozó osztályán. Mivel az ARPANET-en, majd a PRNET-en is dolgozott, küldetésének tekintette, hogy kidolgozzon valamilyen módszert, amellyel összekapcsolhatók a többi csomagkapcsolt hálózattal. Ezt a rendszert munkatársaival „internetworkként” kezdték emlegetni. Egy idő után aztán ez a kifejezés némileg lerövidült, és „internet” lett belőle.

A vállalkozáshoz Kahn beszervezte partnernek Vint Cerfet, aki Steve Crocker társa volt az RFC-k megfogalmazásában és az ARPANET protokolljainak kidolgozásában. Cerf Los Angelesben nőtt fel, ahol apja az Apollo űrprogram számára hajtóműveket gyártó cégnél dolgozott. Gordon Moore-hoz hasonlóan ő is vegyészkészlettel játszott gyerekkorában, amikor ez még izgalmasan veszélyes volt. „Olyan dolgok voltak benne, mint magnéziumpor, alumíniumpor, kén, glicerin és hiperpermangán - emlékezett vissza. - Ha az ember ezeket összeönti, akkor lángra kapnak.” Ötödikben unatkozott a matematikaórán, ezért tanára a kezébe nyomott egy hetedikes algebrakönyvet. „Egész nyáron azzal foglalkoztam, és minden egyes példát megoldottam - mesélte. - A szöveges feladadatok voltak a kedvenceim, mert rejtélyes kis történetekre hasonlítottak. Ki kellett találni, kicsoda x, és én mindig kíváncsi voltam, végül ki lesz az.” Mélyen beleásta magát a sci-fibe is, főleg Robert Heinlein műveibe, és akkoriban vette fel azt az életre szóló szokást, hogy évente újraolvasta J. R. R. Tolkien regénytrilógiáját, A Gyűrűk Urát. Cerf koraszülött volt, emiatt hallássérült lett, és 13 évesen hallókészüléket kapott. Akkortájt kezdett zakóban és nyakkendőben, aktatáskával iskolába járni. „Nem akartam beolvadni a többiek közé - mondta. - Másként akartam kinézni, azt akartam, hogy észrevegyenek. Ez pedig igen hatékony módja volt a figyelem felkeltésének, sokkal jobb, mintha orrkarikát hordok, amit az apám az 1950-es évek elején valószínűleg nem igazán tolerált volna.” A középiskolában Crocker lett a legjobb barátja, egész hétvégéket töltöttek együtt, és természettudományos projekteken dolgoztak, vagy háromdimenziós sakkot játszottak. Miután diplomát szerzett a Stanfordon és két évet dolgozott az IBM-nél, doktorandusz lett az UCLA-n, ahol Kleinrock csoportjába került. Ott találkozott Bob Kahnnal, és

azután is szoros kapcsolatban maradtak, hogy Kahn átment a BBN-hez, majd az ARPA-hoz. Amikor Kahn 1973 tavaszán belevágott az internetes kalandba, elment Cerfhez, és mesélt neki az összes csomagkapcsolt hálózatról, ami az ARPANET mellett felbukkant. „Hogyan kapcsoljuk össze egymással ezt a sok különböző csomaghálózatot?” - kérdezte Kahn. Cerf vállalta a kihívást, és kettesben három hónapos kreatív ámokfutásba kezdtek, amelynek eredményeként megszületett az internet. „Azonnal rákattantunk a dologra - mondta később Kahn. - Vint az a fajta fickó, aki felgyűri az ingujját, és azt mondja: na, vágjunk bele! Beleveti magát a munkába. Olyan volt, mint egy korty friss levegő.” Első lépésként 1973 júniusában találkozót szerveztek a Stanfordon, hogy ötleteket gyűjtsenek. Az együttműködő felfogás eredményeként, mint azt Cerf később elmondta, arra jutottak, hogy a megoldás „egy nyitott protokoll, amelyhez mindenki hozzátett és - tesz valamit”. A munka dandárját azonban a Kahn-Cerf duó végezte. Hosszabb időszakokra befészkelték magukat a Palo Altó -i Rickeys Hyatt House-ba vagy egy szállodába a Dulles repülőtér közelében, és beletemetkeztek a munkába. „Vint gyakran felpattant, hogy pókhálóhoz hasonló képeket rajzolgasson - emlékezett vissza Kahn. - Előfordult, hogy beszélgettünk valamiről, és ő így szólt: »Ezt hadd rajzoljam le!«” Egy alkalommal, 1973 októberében Cerf egy San Franciscó-i szálloda halijában készített egy egyszerű vázlatot, amely jól összefoglalta, hogyan közelítették meg a problémát. Különböző hálózatokat ábrázolt, mint az ARPANET és a PRNET, rengeteg rájuk kapcsolt gazdagéppel és néhány „gateway” számítógéppel, amelyek a csomagokat küldték-fogadták a hálózatok között. Végül egy egész hétvégét töltöttek el az ARPA központjában, nem messze a Pentagontól, majdnem két teljes éjszakát ébren töltöttek,

majd diadalittasan megreggeliztek egy közeli Marriott szállodában. Kahn és Cerf elutasította azt a koncepciót, hogy a különféle hálózatok mind tartsák meg a saját protokolljaikat, bár ezt könnyebben el lehetett volna adni. Ők egy közös protokollt akartak. Ez ugyanis lehetővé tette volna, hogy az új hálózat robbanásszerű bővülésnek induljon, mivel bármilyen számítógép vagy hálózat, amely az új protokollt használja, mindenféle fordítórendszer nélkül rákapcsolódhatott volna. Az adatforgalomnak az ARPANET és bármely más hálózat között muszáj volt zökkenőmentesnek lennie. Azzal az ötlettel álltak tehát elő, hogy minden számítógépnek ugyanazt a módszert és ugyanazt a sablont kellene alkalmaznia a csomagjaik címzésére. Ez olyan volt, mintha azt mondták volna, hogy a világon feladott összes képeslapot négysoros, latin betűs címzéssel kell ellátni, a név, az utca és a házszám, a település és az ország feltüntetésével. Az eredmény az internetprotokoll (IP) lett, amely előírta, hogyan kell elhelyezni a csomag céladatait a fejlécben, és segített meghatározni, hogyan utazzon a csomag a hálózatokon keresztül, hogy eljusson rendeltetési helyére. Eggyel magasabb szinten működött az átvitelvezérlő protokoll (Transmission Control Protocol, TCP), amely arra adott utasítást, hogyan kell a helyes sorrendben újra összerakni a csomagokat, megvizsgálta, nem hiányzik-e valamelyik, és kérte az esetlegesen elveszett információ újraküldését. E kettő együtt TCP/IP néven vált ismertté. Kahn és Cerf „A Protocol for Packet Network Interconnection” (A csomagkapcsolt hálózatok összekötésének protokollja) címmel publikálták erről szóló tanulmányukat. Megszületett az internet.

1989-ben, az ARPANET létrejöttének 20. évfordulóján Kleinrock, Cerf és még sokan az úttörők közül összegyűltek az UCLA-n, ahol a hálózat első csomópontját üzembe helyezték. Versek, dalok és klapanciák születtek az esemény megünneplésére. Cerf „Rosencrantz és Ethernet” címmel Shakespeare-paródiát adott elő, amelyben a csomagkapcsolás és a dedikált vonalak dilemmáját hamleti magasságokba emelte: Hálózat az egész világ! És puszta csomag benne minden adat; tárolódik s továbbítódik, sorban áll egy ideig, majd nem halljuk többé hírét. E hálózat kapcsolásra vár! Kapcsolni vagy nem kapcsolni: az itt a kérdés: Akkor bölcsebb-e a hálózat, ha tűri A véletlenszerűség nyűgét s nyilait, Vagy ha kiszáll tenger csomagja ellen, S vonalat ragadva csak nekik szolgál? Jó pár évvel később, 2014-ben Cerf a Google-nál dolgozott Washingtonban, még mindig remekül szórakozott, és továbbra sem győzött álmélkodni, mekkora csodát műveltek az internet létrehozásával. Google Glass okosszemüveggel az orrán közölte, hogy minden év valami újat hoz. „Közösségi hálózatok (kísérletképpen regisztráltam a Facebookra), üzleti alkalmazások, mobiltelefónia... egyre újabb és újabb dolgok bukkannak fel az interneten - mondta. - Több mint egymilliószorosára duzzadt. Erre pedig nem sok minden képes anélkül, hogy belerokkanna. Azok a

régi protokollok pedig, amelyeket megalkottunk, továbbra is nagyszerűen működnek.” HÁLÓZATI KREATIVITÁS Kit illet tehát a legnagyobb dicsőség az internet feltalálásában? (Egyelőre felejtsük el a megkerülhetetlen Al Gore-vicceket. Eljutunk majd az ő szerepéhez is - igen, neki is volt szerepe -, méghozzá a 10. fejezetben.) Akárcsak a számítógép feltalálójának személyét feszegető kérdés esetében, a válasz itt is az, hogy az internet létrehozása a kreatív együttműködés példája. Paul Baran ezt később így magyarázta Katie Hafner és Matthew Lyon technológiai szakíróknak, egy gyönyörű és minden találmányra alkalmazható képpel élve: A technológiai fejlődés folyamata olyan, mintha egy katedrálist építenénk. Az évszázadok során újabb és újabb építők érkeznek, mindegyik új köveket helyez el a régi alapokon, és mindegyik azt mondja: „Építettem egy székesegyházat.” A következő hónapban újabb kő kerül az előző tetejére. Aztán megjelenik egy történész, és felteszi a kérdést: „Nos, ki építette ezt a székesegyházat?” Péter ide tett néhány követ, Pál meg oda. Ha nem vigyázunk, könnyen becsaphatjuk magunkat, és azt hihetjük, mi végeztük el a munka legfontosabb részét. A valóság azonban az, hogy minden hozzájárulás valamilyen korábbi munkára épül. Minden összekapcsolódik minden mással. Az internetet részben a kormány, részben magáncégek hozták létre, de a legnagyobb részben olyan tudósok és hackerek laza társulásának eredménye, akik egyenrangú felekként dolgoztak rajta, és önként megosztották egymással kreatív ötleteiket. Ennek az egyenrangú megosztásnak az eredménye pedig olyan hálózat lett, amely tovább serkentette a megosztást. Mindez nem volt véletlen. Az internetet azzal a meggyőződéssel hozták létre,

hogy a hatalmat központosítás helyett meg kell osztani, és minden tekintélyen alapuló parancsot meg kell kerülni. Ahogy Dave Clark, az Internet Engineering Task Force (Internet-fejlesztő Munkacsoport) egyik első tagja fogalmazott: „Elutasítjuk a királyokat, az elnököket és a szavazást. A többé-kevésbé megvalósuló konszenzusban és a működő kódokban hiszünk.” Ezek eredménye a hálózattal összekötött közlegelő lett, ahol az újítások a közösség tevékenységén alapulnak, és nyílt forráskódúak. Az innováció nem magányos farkasoknak való tevékenység; remek példa erre az internet. „A számítógépes hálózatokkal a kutatás magányát a megosztott kutatás gazdagsága váltotta fel” - írta első számában az ARPANET News, az új hálózat hivatalos szakmai orgánuma. A hálózat úttörői, J. C. R. Licklider és Bob Taylor megértették, hogy az internet - épp létrejöttének módjából fakadóan - kiválóan alkalmas az egyenrangú kapcsolatok kialakításának ösztönzésére és online közösségek létrehozására. Ez pedig csodás lehetőségeket kínált. „A számítógéppel rendelkező egyén élete boldogabb lesz, mert azokat, akikkel a leggyakrabban érintkezik, a véletlenszerű közelség helyett sokkal inkább a közös érdeklődés és a közös célok alapján választhatja ki” - írta Licklider és Taylor egyik 1968-as, „The Computer as a Communication Device” (A számítógép mint kommunikációs eszköz) című, látnoki erejű cikkében. Optimizmusuk már-már az utópia határát súrolta. „Rengeteg lehetőség kínálkozik majd mindenkinek (aki megengedhet magának egy konzolt), hogy megtalálja hivatását, hiszen a világ minden létező tudományterületének összes információja a rendelkezésére áll.” Ám ez nem következett be azonnal. Miután az 1970-es évek közepén megszületett az internet, még szükség volt néhány

újításra ahhoz, hogy gyökerestül felforgassa a világot. Akkoriban még viszonylag zárt közösség használta, elsősorban katonai és tudományos intézmények kutatói férhettek hozzá. Csak az 1980- as évek elején alakultak ki teljes mértékben az ARPANET polgári megfelelői, és még egy további évtized kellett, mire a hétköznapi otthoni felhasználók is csatlakozhattak az internethez. Volt még egy további jelentős korlátozó tényező: csak azok használhatták az internetet, akik valamilyen módon hozzáfértek egy számítógéphez, ami még mindig nagy, ijesztő és drága berendezésnek számított, és nem olyasmi volt, amiért az ember csak úgy leugrik a sarki műszaki boltba. A digitális kor addig nem bontakozhatott ki igazán, amíg a számítógépek nem váltak személyes használati tárggyá.

Ken Kesey (1935-2001), fuvolával a kezében, a busz tetején

Stewart Brand (1938-)

Az első szám 1968 őszén 8. fejezet