Walter Isaacson - Innovátorok

mutattak meg Jobsnak. Ő azonban hisztériázni kezdett. „Elég ebből a baromságból!” - kiáltozta. Így végül a Xerox vezetőinek utasítására átfogóbb bemutatóban részesült. Jobs ide-oda rohangált a szobában, miközben a mérnökei alaposan megvizsgálták a képernyő minden egyes pixel-jét. „Egy aranybányán ücsörögtök! - kiabálta. - Nem hiszem el, hogy a Xerox ezt nem használja ki!” A bemutatón három fő újítás szerepelt. Az első a Bob Metcalfe által helyi hálózatok kialakítására kifejlesztett technológia volt: az Ethernet. Gateshez és a többi személyiszámítógép-úttörőhöz hasonlóan Jobsot sem nagyon érdekelte a hálózati technológia - legalábbis annyira biztosan nem, amennyire érdekelnie kellett volna. Inkább a számítógépeknek az egyént hatalommal felruházó képességére koncentrált, mintsem az együttműködés megkönnyítésére. A második újítás az objektumorientált programozás volt. Ez hasonlóképpen hidegen hagyta Jobsot, aki nem volt programozó. Ami viszont felkeltette a figyelmét, az az asztal metaforát használó grafikus felhasználói felület; intuitív és barátságos volt, akár egy játszótér a ház előtt. Kedves ikonok jelképezték a dokumentumokat, a mappákat és más szükséges dolgokat, például a szemetest, és egy egérrel vezérelt kurzorral könnyedén rá lehetett kattintani bármelyikre. Jobs imádta ezt a megoldást, és azt is rögtön átlátta, hogyan lehetne továbbfejleszteni, egyszerűbbé és elegánsabbá tenni. A GUI a bittérkép, a Xerox PARC egy másik újítása révén vált lehetségessé. Korábban a többi számítógép, köztük az Apple II is pusztán számokat vagy betűket generált a képernyőn, általában szörnyű zöld színben, fekete háttér előtt. A bittérkép azonban lehetővé tette, hogy a számítógép a képernyő minden egyes pixelét szabályozza, és kigyújtsa

vagy kioltsa, bármilyen színben. Így mindenféle csodálatos ábrát, betűtípust, képet és grafikát létre lehetett hozni. A dizájn iránt jó érzékkel bíró, betűtípusokat ismerő és a kalligráfiát imádó Jobs teljesen belehabarodott a bittérképbe. „Olyan volt, mintha levettek volna egy fátylat a szememről - emlékezett vissza. - Láttam, milyen jövőt írtak a számítástechnika számára.” Amint Jobs visszaszáguldott az Apple cupertinói irodájába - olyan sebességgel, ami még Gatesnek is becsületére vált volna -, elmondta kollégájának, Bill Atkinsonnak, hogy a következő Apple számítógépekbe, például a készülő Lisába és a Macintoshba mindenképpen bele kell építeniük a Xerox grafikus felületét - és persze tovább is kell fejleszteniük. „Ez az! - ordította. - Ezt kell megcsinálnunk!” Úgy érezte, ezáltal valóban eljuttathatják a számítógépet az emberekhez. Később, amikor azzal vádolták, hogy elcsente a Xerox ötleteit, Jobs Picassót idézte: „A jó művész másol, a nagy művész lop. - Majd hozzátette: - És mi mindig is szégyentelenül loptuk a nagyszerű ötleteket.” Szerinte a Xerox amúgy is ügyetlenül kezelte a saját ötletét. „A fénymásolófejűeknek fogalmuk sincs, mire képes egy számítógép! - mondta a Xerox menedzsmentjéről. — Csak a veszteséget tudták kimazsolázni a számítógépipar legnagyobb győzelméből. A Xeroxé lehetett volna az egész iparág!” Valójában nem létezik olyan magyarázat, amely bizonyítaná Jobs és az Apple igazát. Ahogy az elfeledett iowai feltaláló, John Atanasoff esete is mutatja, a koncepció csak az első lépés. Ami igazán számít, az a végrehajtás. Jobs és a csapata fogták a Xerox ötleteit, továbbfejlesztették, megvalósították és piacra dobták. A Xeroxnak is megvolt a lehetősége minderre, és egyébként meg is próbálkoztak a Xerox Star számítógéppel. A gép azonban nehézkes volt,

megbízhatatlan és drága, így megbukott. Az Apple-csapat egyszerűsítette az egeret, amelynek így csak egy gombja maradt, valamint képessé tette dokumentumok és más elemek mozgatására a képernyőn. Megoldották továbbá, hogy módosuljanak a fájlkiterjesztések pusztán azáltal, hogy egy dokumentumot egy mappához húzunk és „beledobjuk”, legördülő menüket hoztak létre, és megteremtették az egymásra halmozódó, egymást átfedő dokumentumok illúzióját. Az Apple 1983 januárjában dobta piacra a Lisát, majd egy évvel később és nagyobb sikerrel a Macintosht. Amikor Jobs bemutatta a Macet, tudta, hogy ezzel jelentősen előremozdítja a személyi számítógépek forradalmát, mivel a gép elég felhasználóbarát ahhoz, hogy az emberek hazavigyék. A drámai termékbemutatón Jobs végigsétált az elsötétített színpadon, majd egy vászontáskából elővette az új számítógépet. Felcsendült a Tűzszekerek (Chariots of Fire) című film zenéje, a képernyőre vízszintesen beúszott a MACINTOSH felirat, alatta pedig az „Őrülten nagyszerű!” felirat jelent meg elegáns betűtípussal, mintha egy láthatatlan kéz írta volna ki lassan. A közönség áhítatos csendben figyelte, néhányan levegő után kapkodtak. A jelenlévők többsége addig sohasem látott, sőt még csak elképzelni sem tudott ilyen látványt. A képernyőn ezután különféle betűtípusok, dokumentumok, ábrák, rajzok villantak fel, egy sakkjáték és egy táblázat, végül pedig Jobs arcképe, a feje melletti gondolatbuborékban egy Macintoshsal. Az ováció öt percen át tartott. A Macintosh termékindítóját egy emlékezetes reklám, az „1984” kísérte, amelyben a fiatal hősnő kijátszotta a diktatúra rendőrségét, és kalapácsot vágott a hatalmas képernyőbe, elpusztítva a Nagy Testvért. A hős a lázadó Jobsot jelképezte, amint szembeszáll az IBM-mel. És az Apple most már előnyhöz jutott: tökéletesítette és

beépítette gépébe a grafikus felhasználói felületet, az ember-gép interakció új nagy ugrását, miközben az IBM és operációs rendszerének készítője, a Microsoft még mindig rövid parancssorokat használt, c:\\> prompttal.

A WINDOWS Az 1980-as évek elején, még a Macintosh megjelenését megelőzően, a Microsoft jó viszonyt ápolt az Apple-lel. Sőt 1981 augusztusában, azon a napon, amikor az IBM bemutatta a PC-t, Gates éppen Jobsnál járt az Apple-irodában, ami szokványos eseménynek számított, hiszen a Microsoft bevételének legnagyobb része az Apple II-re készített szoftverekből származott. Gates még így is az alárendelt fél szerepét játszotta. Az Apple 1981-ben 334 millió dolláros bevételt könyvelhetett el, míg a Microsoft mindössze 15 milliót. Jobs azt akarta, hogy a Microsoft írjon új szoftvereket a Macintoshhoz, amely akkor még titkos fejlesztési projekt volt. 1981. augusztusi találkozójukon el is mesélte a terveit Gatesnek. Gates azt mondta, hogy a Macintosh - vagyis a tömegfogyasztásra szánt olcsó, egyszerű grafikus felhasználói felülettel rendelkező számítógép - ötlete „szuper jól” hangzik. Belement volna, sőt nagyon is akarta, hogy a Microsofttal írassák az új gép szoftveralkalmazásait. Meghívta hát Jobsot Seattle-be. A Microsoft mérnökeinek tartott prezentációjában Jobs a legkarizmatikusabb formáját mutatta. Nem kevés költőiséggel ecsetelte az általa Kaliforniában elképzelt gyárat, amely elnyeli a szilícium alapanyagául szolgáló homokot, és olyan „informatikai eszközt” köp ki, amelyhez egyszerűségénél fogva nem kell használati útmutató. A Microsoft-csapat a „Homok” (Sand) kódnevet adta a projektnek. Még vissza is fejtették, mintha betűszó lett volna: Steve’s Amazing New Device (Steve csodálatos új szerkentyűje). Jobs egy dolog miatt aggódott a Microsofttal kapcsolatban: nem akarta, hogy az lemásolja a grafikus felhasználói felületet. Remekül érezte, mivel lehet ámulatba ejteni a

fogyasztókat, és tudta, hogy ha jól csinálják, az asztal metafora és a mutatós-kattintós navigáció lesz az az áttörés, amely valóban személyessé teszi a számítógépeket. Egy 1981-es aspeni dizájnkonferencián Jobs ékesszólóan bizonygatta, mennyire felhasználóbaráttá teszi a számítógépek kijelzőit, ha olyan szimbólumokat használnak, „amelyeket az emberek ismernek és értenek, mint például az asztalon heverő dokumentumok”. Félelme, hogy Gates ellopja az ötletet, némileg ironikus volt, hiszen maga Jobs is úgy nyúlta le a koncepciót a Xeroxtól. Jobs azonban úgy gondolkozott, hogy ő csupán üzleti megállapodást kötött a Xerox ötletének alkalmazásáról, ráadásul tovább is fejlesztette. A Microsofttal kötött szerződésbe tehát belefoglaltatott egy záradékot, amelyről úgy gondolta, legalább egy év előnyt ad az Apple-nek a grafikus felhasználói felület terén. A záradék kikötötte, hogy a Microsoft egy bizonyos ideig az Apple-ön kívül semmilyen más cég számára nem készít olyan szoftvert, amely „egeret vagy hanyattegeret használ”, vagy mutatós-kattintós grafikus felülete van. Jobson azonban ezúttal kifogott saját valóságtorzító mezeje. Mivel annyira elszántan törekedett rá, hogy 1982 végére piacra dobja a Macin-tosht, maga is elhitte, hogy így lesz. Belement tehát, hogy a tilalmi időszak 1983 végéig tartson. Úgy alakult azonban, hogy a Macintosh csak 1984 januárjában került bevethető állapotba. 1981 szeptemberében a Microsoft titokban új operációs rendszer fejlesztésébe kezdett, amelyet a DOS utódjának szántak, és az asztal metaforára épült, ablakokkal, ikonokkal, egérrel és mutatóval. Felfogadták a Xerox PARC-tól Charles Simonyi szoftverfejlesztőt, aki Alan Kayjel együtt dolgozott a Xerox Alto grafikus programjain. 1982 februárjában a Seattle Times közölt egy képet Gatesről és Allenről, amelyen az éles szemű olvasó felfedezhetett a

háttérben egy fehér táblát néhány vázlattal, és legfelül a „Windows manager” felirattal. Miután Jobs előtt lassan nyilvánvalóvá vált, hogy a Macintosh megjelenése legalább 1983 végéig csúszni fog, ezen a nyáron kezdtek rajta kiütközni a paranoia jelei. A félelmei tovább fokozódtak, amikor közeli barátja, Andy Hertzfeld, a Macintosh-csapat egyik mérnöke jelentette neki, hogy microsoftos kapcsolata részletekbe menően faggatni kezdte a bittérképezés működéséről. „Szóltam Steve-nek, hogy gyanúm szerint a Microsoft a Mac klónozására készül” - idézte fel Hertzfeld. Jobs félelmei 1983 novemberében, két hónappal a Macintosh megjelenése előtt valósággá váltak. Gates sajtótájékoztatót tartott a manhattani Palace Hotelban, és bejelentette, hogy a Microsoft új operációs rendszert fejleszt, amely fut majd az IBM PC-ken és kiónjaikon, és grafikus felhasználói felülettel rendelkezik. A szoftver neve Windows lesz. Gatesnek erre minden joga megvolt. Az Apple-lel kötött korlátozó megállapodás 1983 végéig volt érvényben, és a Microsoft csak jóval azután tervezte piacra dobni a Windowst. (A Microsoftnak végül még a gyatra, 1.0-s verzió elkészítése is olyan sok időbe telt, hogy a Windows csak 1985 novemberében került a boltokba.) Jobs ennek ellenére szörnyű dühbe gurult, ami nem volt éppen szép látvány. „Azonnal hívjátok ide nekem Gateset!” - utasította az egyik menedzserét. Gates meg is érkezett, de nem hagyta megfélemlíteni magát. „Odahívatott, hogy nekem ronthasson - mesélte. - Én pedig kötelességtudóan elmentem Cupertinóba, és eljátszottam a szerepemet. Azt mondtam neki: »Megcsináljuk a Windowst. A grafikus felületre tesszük fel a cégünk jövőjét.«” Az ijedten bámuló Apple-alkalmazottakkal teli konferenciaterem-ben Jobs üvöltve vágott vissza: „Átvertetek bennünket! Megbíztam benned, és most meglopsz minket!” Gatesnek az volt a

szokása, hogy valahányszor Jobs felhergelte magát, ő egyre nyugodtabban és hűvösebben viselkedett. Jobs szóáradatának végeztével ránézett, és sipító hangján eleresztette a klasszikussá vált riposztot: „Nos, Steve, úgy gondolom, több szempontból is meg lehet közelíteni a dolgot. Szerintem inkább az a helyzet, hogy itt volt ez a Xerox nevű közös, gazdag szomszédunk, akinek betörtem a házába, hogy ellopjam a tévéjét, de kiderült, hogy te már elloptad.” Jobs megsértődött, és élete végéig haragudott Gatesre. „Egyszerűen lenyúltak bennünket, mert Gatesben nincs semmi szégyenérzet!” - mondta majdnem 30 évvel később, röviddel a halála előtt. Gates ezt hallva így felelt: „Ha ezt gondolja, akkor tényleg beszippantotta a saját valóságtorzító mezeje.” A bíróság ítélete szerint Gates eljárása jogilag nem volt kifogásolható. A szövetségi fellebbviteli bíróság a döntésében megjegyezte, hogy „a GUI-t felhasználóbarát módszerként fejlesztették ki, hogy az egyszerű halandók is kommunikálhassanak az Apple számítógépével... az asztal metaforán alapuló ablakok, ikonok és legördülő menük segítségével, amelyeket a képernyőn az egérnek nevezett kézi eszközzel lehetett vezérelni.” Az ítélet azonban így hangzott: „Az Apple nem szerezhet szabadalmi védelemhez hasonló jogot a grafikus felhasználói felület vagy az asztal metafora ötletére.” A vizualitással és az érzésekkel kapcsolatos újítások védelme szinte lehetetlennek bizonyult. Hiába találták azonban törvényesnek Gates lépését, Jobsnak minden oka megvolt rá, hogy dühös legyen. Az Apple innovatívabb, képzeletdúsabb, a tervezésben zseniálisabb, a kivitelezésben pedig elegánsabb volt. A Microsoft GUI-ja hitványra sikeredett, csempelapokhoz hasonló ablakai nem tudtak átfedésben megjelenni, a grafikája pedig olyan volt,

mintha valami iszákos banda tervezte volna egy szibériai pincében. Idővel mégis a Windows kapaszkodott fel a trónra, de nem azért, mert jobb volt a dizájnja, hanem mert jobb volt az üzleti modellje. A Microsoft Windows piaci részesedése 1990-ben 80%-ot tett ki, de tovább emelkedett, és 2000-re elérte a 95%-ot. Jobs számára a Microsoft sikere esztétikai hibát jelentett a világegyetem működésében. „Az az egyetlen baj a Microsofttal, hogy nincs ízlése. Egyszerűen semmi ízlésük sincsen - mondta később. - És ezt nem a kis dolgokra értem, hanem általánosságban: abban az értelemben, hogy nincsenek eredeti ötleteik, és a termékeik nem különösebben kifinomultak.” A Microsoft sikerének elsődleges oka az volt, hogy hajlandónak bizonyult bármilyen hardvergyártónak eladni az operációs rendszere licencjogait, sőt igyekezett is megtenni. Az Apple ezzel szemben egységességre törekedett. Hardverét csak a saját szoftverével lehetett kapni, és fordítva. Jobs tökéletességre törekvő művész volt, és mint ilyen, szükségszerűen uralkodó típusú vezető, aki a felhasználói élmény minden egyes elemén rajta akarta tartani a kezét. Az Apple-féle hozzáállás sokkal szebb termékeket, nagyobb haszonkulcsot és igényesebb felhasználói élményt eredményezett. A Microsoft politikája viszont szélesebb hardverválasztékot. Emellett ez bizonyult hatékonyabb útnak a piaci részesedés növeléséhez. RICHARD STALLMAN, LINUS TORVALDS ÉS AZ INGYENES, NYÍLT FORRÁSKÓDÚ SZOFTVEREK 1983 vége felé, amikor Jobs a Macintosh bemutatására készült, Gates pedig bejelentette a Windowst, egyesek új megközelítésben kezdték szemlélni a szoftverterjesztést. E szemlélet legfőbb hirdetője az MIT Artifical Intelligency Lab

és a vasútmodellező klub rettenthetetlen harcosa volt, egy hacker, az igazság bajnoka: Richard Stallman, aki úgy nézett ki, mint valami ószövetségi próféta. Stallman még a Microsoft BASIC-jének szalagjait másolgató Homebrew Computer Club tagjainál is hevesebben lángoló erkölcsi meggyőződéssel hitt abban, hogy a szoftvereket együttműködésben kell megalkotni, és ingyenesen kell terjeszteni. Első pillantásra talán nem magától értetődő, hogy ez a megközelítés remek szoftverek írására ösztönözné az embereket. Végül is Gateset, Jobsot és Bricklint sem az ingyenes megosztás öröme vezérelte. Mivel azonban a hackerkultúrát az együttműködés erkölcsisége és a közösségi szellem jellemezte, az ingyenes és nyílt forráskódú szoftverek mozgalma mégiscsak erőteljesnek bizonyult. Richard Stallman 1953-ban született, és Manhattanben nőtt fel. Már gyerekkorában élénk érdeklődést mutatott a matematika iránt, és fiatalon önállóan elsajátította a differenciál- és az integrálszámítást. „Van valami közös a matematikában és a költészetben - mondta később. - Mindkettő igaz kapcsolatokból, igaz lépésekből, igaz következtetésekből áll, így megvan benne ugyanaz a szépség.” Az osztálytársaival ellentétben Stallman mélységesen elítélte a versengést. Amikor a középiskolában az egyik tanára egy kvízhez két csapatra osztotta a diákokat, Stallman nem volt hajlandó válaszolni a kérdésekre. „Elutasítottam a verseny koncepcióját - magyarázta. - Láttam, hogy manipulálni akarnak bennünket, és az osztálytársaim áldozatul is esnek ennek a manipulációnak. Mindenki le akarta győzni a többieket, akik éppen úgy a barátaik voltak, mint a saját csapatuk tagjai. Követelték, hogy én is válaszoljak a kérdésekre, hogy mi győzzünk. De ellenálltam a nyomásnak, mert a szememben

sem az egyik, sem a másik csapat nem élvezett elsőbbséget.” Stallman a Harvardon tanult tovább, ahol még a matekmágusok között is legendának számított, és nyaranta, valamint diplomája megszerzése után két metrómegállónyira onnét, az MIT cambridge-i mesterséges intelligencia laboratóriumában dolgozott. Bővítette a vasútmodellező klub sínpályáját, írt egy PDP-11 szimulátort a PDP- 10-esre, és szerelmese lett az együttműködés kultúrájának. „Egy sok éve létező szoftvermegosztó közösség tagja lettem - emlékezett vissza. - Ha valaki egy másik egyetemről vagy cégtől használni akart egy programot, boldogan megengedtük neki. Bárki megnézhette a forráskódot is.” Jó hacker módjára Stallman nem törődött a korlátozásokkal és a zárt ajtókkal. Diáktársaival többféle módszert is kidolgoztak arra, hogyan törjenek be a tiltott terminálokat rejtő irodákba; az volt a specialitása, hogy felmászott az álmennyezet fölé, félretolt egy panelt, majd leengedett egy hosszú mágnesszalagot, a végén ragasztócsík-darabokkal, és ezzel húzta fel a kilincseket. Amikor az MIT-nél bevezették a felhasználói adatbázist és az erős jelszavak rendszerét, Stallman ellenállt, és munkatársait is erre buzdította. „Gusztustalannak tartottam a dolgot, így nem töltöttem ki az adatlapot, és nem állítottam be jelszót.” Egy alkalommal az egyik professzor figyelmeztette, hogy az egyetem törölheti a fájlmappáját. Ez mindenki számára kellemetlen lenne, felelte Stall-man, mivel néhány rendszerállomány is az ő mappájában volt. Stallmant rosszul érintette, hogy az MIT-s hackerek bajtársiassága az 1980-as évek elején kezdett alábbhagyni. A labor vásárolt egy új időosztó számítógépet, és hozzá jogvédelem alatt álló szoftvert. „Ahhoz is titoktartási

szerződést kellett aláírni, hogy futtatható másolatot kapjunk belőle - füstölgött Stallman. - Ez azt jelentette, hogy a számítógép- használathoz először is meg kellett ígérnünk, hogy nem segítünk a szomszédunknak. Tilos volt az együttműködő közösség.\" Sok kollégája lázadás helyett profitért dolgozó szoftvercégekhez szegődött, például az MIT laborból kiindult Symbolicshoz, ahol sok pénzt kerestek, de nem oszthattak meg semmit szabadon. Stallman, aki néha az irodájában aludt, és úgy nézett ki, mint aki turkálóból öltözködik, nem osztotta anyagias szemléletüket, és árulóként tekintett egykori társaira. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor a Xeroxtól új lézernyomtatót kaptak ajándékba, Stall-man pedig bele akart piszkálni a szoftverébe, hogy figyelmeztesse a hálózatban lévő felhasználókat, ha beragadt a papír. Megkért valakit, hogy adja oda neki a nyomtató forráskódját, az illető azonban nem volt rá hajlandó, és a titoktartási szerződésre hivatkozott. Stallmant felháborította ez az erkölcstelenség. Az események hatására Stallman valósággal Jeremiássá vált, hevesen kikelt a bálványimádás ellen, és megállás nélkül prédikált. „Egyesek ószövetségi prófétához hasonlítgatnak, aminek az az oka, hogy az ószövetségi próféták helytelenítettek bizonyos társadalmi gyakorlatokat - bizonygatta. - Nem voltak hajlandók morális kompromisszumokat kötni.” Ahogy Stallman sem. A tulajdonjoggal védett szoftver „gonosz”, állította, mert „megköveteli az emberektől, hogy ne osszák meg másokkal, és ez ocsmánnyá teszi a társadalmat”. Arra jutott, hogy a gonosz erőivel csak úgy szállhat szembe, és úgy győzheti le őket, ha ingyenes szoftvert ír. Így hát 1982-ben, megelégelve a szoftverfejlesztő vállalkozások mellett a Reagan-korszak társadalmát is

átható önzést, belekezdett küldetése teljesítésébe: olyan operációs rendszer megírását tűzte ki célul, amely teljesen ingyenes, és a használatát semmiféle tulajdonjog nem köti. Nehogy az MIT bármilyen jogot is formálhasson a rendszerére, otthagyta állását a mesterséges intelligencia laboratóriumnál, bár elnéző főnöke megengedte, hogy megtartsa a kulcsát, és továbbra is használja a laboratórium eszközeit. A Stallman által kifejleszteni kívánt operációs rendszer hasonlított a Bell Labsnél 1971-ben megalkotott és a legtöbb egyetem és hacker számára szabványként szolgáló UNIX-hoz, és kompatibilis is volt vele. Stallman finom programozói humorral egy rekurzív betűszót talált ki névnek új operációs rendszere számára: GNU-nak nevezte, ami a „GNU’s Not UNIX” (a GNU Nem UNIX) rövidítése. Stallman a Homebrew Computer Clubból és a Peoples Computer Company-ból kinőtt Dr. Dobbs Journal című kiadvány 1985. márciusi számában kiáltványt tett közzé: „Úgy vélem, aranyszabály, hogy ha tetszik egy program, akkor meg kell osztanom másokkal, akiknek szintén tetszik. A szoftverkereskedők viszont a felhasználókat akarják megosztani, hogy uralkodhassanak felettük, ezért minden felhasználóval megígértetik, hogy nem osztja meg a szoftvereiket másokkal. Én nem vagyok hajlandó feladni a szolidaritást felhasználótársaimmal... Amint a GNU elkészül, mindenki hozzájuthat jó minőségű rendszerszoftverhez, szabadon, mintha levegőt venne.” Stallman szabad szoftver mozgalmának nem volt egészen pontos az elnevezése. Nem azt hirdette ugyanis, hogy minden szoftver legyen ingyenes, hanem azt, hogy mentesüljenek a korlátozások alól. „Ha egy szoftverre azt mondjuk, szabad, azt értjük alatta, hogy tiszteletben tartja a felhasználók alapvető szabadságjogait, vagyis szabadon futtathatják, tanulmányozhatják és módosíthatják, valamint változtatásokkal vagy változtatás nélkül szabadon

terjeszthetik a másolatait - kényszerült újra és újra elmagyarázni. - Ez a szabadságról szól, nem az ingyenességről.” Stallman számára a szabad szoftver mozgalom nem csupán a másokkal közösen tervezett szoftver fejlesztésének a lehetőségét jelentette; erkölcsi kötelességnek is tartotta egy jobb társadalom megteremtése érdekében. Úgy vélte, az általa hirdetett elvek, vagyis a megosztás és az együttműködés „nemcsak az egyéni felhasználó érdekét szolgálják, hanem az egész társadalom számára lényegesek, mert elősegítik a társadalmi szolidaritást”. Hitvallása keretbe foglalása és hitelesebbé tétele érdekében Stallman általános nyilvános licencet készített a GNU-hoz, és egy barátja javaslatára bevezette a „copyleft” fogalmát, ami a copyright, vagyis a szerzői jog ellentétét jelenti. Az általános nyilvános licenc lényege Stallman elmondása szerint az volt, hogy „mindenkinek jogot biztosított a program futtatására, másolására, módosítására és a módosított változatok terjesztésére - de arra nem, hogy saját korlátozásokat vezessen be”. Stallman saját kezűleg írta meg a GNU operációs rendszer első elemeit, köztük egy szövegszerkesztőt, egy fordítóprogramot és több más eszközt. Ám egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egy kulcsfontosságú alkotórész hiányzik. „Mi lesz a kernellel?” - tette fel a kérdést a Byte magazin egy 1986- os interjúban. A kernel (rendszermag) az operációs rendszer központi modulja, amely fogadja a szoftverek kéréseit, és utasításokká alakítja őket a számítógép központi feldolgozó egysége számára. „Befejezem a fordítóprogramot, mielőtt belekezdenék a kernelbe - felelte Stallman. - Ezenkívül a fájlrendszert is át kell írnom.\"

Különböző okok miatt a GNU-kernel elkészítése végül túlságosan nehéznek bizonyult számára. 1991-ben aztán megjelent egy, de nem Stallman és nem is az általa létrehozott Free Software Foundation (Szabad Szoftver Alapítvány) alkotta meg, hanem egy Linus Torvalds nevű 20 éves, kapafogú, kisfiús, svédül beszélő finn a Helsinki Egyetemen. Linus Torvalds apja a kommunista párt tagja és televíziós újságíró volt, anyja részt vett a radikális diákmozgalomban, majd újságíró lett, a Helsinkiben felnövő Linust mégis jobban érdekelte a technológia, mint a politika. Úgy jellemezte magát, hogy „jó matekból, jó fizikából, a legkevésbé sem mondható társasági lénynek, ráadásul azelőtt, hogy a geek kifejezés bármiféle pozitív töltettel rendelkezett volna”. Különösen Finnországban. Amikor Torvalds 11 éves lett, statisztikaprofesszor nagyapjától kapott egy használt Commodore Vic 20-ast, az első személyi számítógépek egyikét. Torvalds elkezdett saját programokat írni BASIC-ben, például egy olyat, amely azzal szórakoztatta a húgát, hogy újra meg újra kiírta a képernyőre: „Sara a legjobb.” „Az egyik legnagyobb örömöt az jelentette számomra, amikor rájöttem, hogy a számítógépek olyanok, mint a matematika: saját világot teremthetsz, saját törvényekkel” - mondta. Torvalds nem törődött apja unszolásával, hogy járjon kosárlabdázni, helyette inkább megtanult programot írni gépi kódban, vagyis olyan numerikus utasításokkal, amelyeket közvetlenül a számítógép központi feldolgozó egysége hajt végre. A gépi kódú programozás révén átélhette a géppel való „bensőséges kapcsolat” örömét. Később szerencsének tartotta, hogy egy alapszintű eszközön tanulhatta meg az assembly nyelvet és a gépi kódot: „A számítógépek hasznosabbak voltak a gyerekek számára,

amikor még nem voltak ennyire bonyolultak, és a hozzám hasonló kis kockák kedvükre kotorászhattak bennük.” Az autók motorjához hasonlóan idővel a számítógépeket is egyre nehezebb lett szétszedni és újra összerakni. Miután 1988-ban felvették a Helsinki Egyetemre, és letöltötte kötelező szolgálati évét a finn hadseregben, Torvalds vett egy Intel 386-os processzorral működő IBM-klónt. Nem volt különösebben elragadtatva a Gates és cége által készített MS-DOS-tól, ezért úgy döntött, inkább a UNIX-ot telepíti, amelyet még az egyetemi nagygépeken kedvelt meg. A UNIX ára azonban 5000 dollár volt, és nem úgy konfigurálták, hogy otthoni gépen is fusson. Torvalds tehát hozzálátott, hogy orvosolja a problémát. Elolvasott az operációs rendszerekről egy könyvet, amelyet egy amszterdami számítástechnika-professzor, Andrew Tanenbaum írt, aki oktatási célokra kifejlesztette a MINIX-et, a UNIX kisebb kiónját. Torvalds úgy gondolta, új PC-jén MINIX-re cseréli az MS-DOS-t, így hát kifizette a 169 dolláros díjat („felháborítónak találtam”), telepítette a 16 hajlékonylemezen lévő szoftvert, majd nekifogott, hogy a saját ízlése szerint kiegészítse és módosítsa a MINIX-et. Az első kiegészítése egy terminálemulációs program volt, hogy csatlakozhasson az egyetemi nagyszámítógéphez. A programot a nulláról írta meg, assembly nyelven, „a csupasz hardver szintjén”, hogy ne kelljen a MINIX-re támaszkodnia. 1991 tavaszának végén vetette bele magát a programozásba, amikor a nap hosszú téli álmát követően előbújt. Mindenki a szabadba igyekezett, kivéve őt. „Az időm legnagyobb részét furdőköpenyben töltöttem, új, nem éppen takaros számítógépem fölé görnyedve, miközben vastag, fekete függöny védett a napfénytől.”

Miután sikerült összeraknia egy kezdetleges, de működő terminálemulátort, képessé akarta tenni a gépet fájlok le- és feltöltésére, ezért írt egy lemez-meghajtó és egy fájlrendszerkezelő programot is. „Mire ezzel megvoltam, már láttam, hogy a projekt a legjobb úton halad afelé, hogy operációs rendszer váljon belőle” - idézte fel. Magyarán olyan szoftvercsomag fejlesztésébe fogott, amely egy UNIX-szerű operációs rendszer kerneleként szolgálhatott. „Az egyik pillanatban még ott ültem a kopott fürdőköpenyemben, és ütöttem a billentyűket, hogy összehozzak egy terminálemulátort, extra funkciókkal. A következő pillanatban pedig rájöttem: olyan sok funkcióval egészítettem már ki, hogy félig kész új operációs rendszerré alakult.” Kibogozta a több száz „rendszerhívást”, amit a UNIX küld el, hogy végrehajtasson a számítógéppel bizonyos alapvető műveleteket, mint a megnyitás, bezárás, írás és olvasás, majd programokat írt, amelyek ezeket a saját elképzelései alapján valósították meg. Még mindig az anyja lakásában lakott, és gyakran összekülönbözött normális társas életet élő húgával, mert Torvalds modemje lefoglalta a telefonvonalat. „Senki sem tudott felhívni bennünket!” - panaszkodott Sara. Torvalds eredetileg azt tervezte, hogy az új szoftvert Freaxnek nevezi el, ami egyszerre utalt a free (szabad, ingyenes), a freaks (őrültek, megszállottak) és a UNIX szavakra. Az általa használt FTP-oldal üzemeltetőjének azonban nem tetszett az elnevezés, így Torvalds inkább a „Linux” mellett döntött, amit a keresztnevéből képzett. „Eleinte nem nagyon akartam használni ezt a nevet, mert kissé nagyképűnek éreztem”- mondta. Később azonban elismerte: a lelke mélyén élvezte, hogy évekig tartó remetesége után végre ráirányul a figyelem, és örült, hogy mégis megtartotta a nevet.

1991 kora őszén, amikor a helsinki nap ismét kezdett elbújni, Torvalds előmászott rendszere vázlatával, amely tízezer sor kódból állt. (A GNU/Linux Debian 5.0 verziója 324 millió sor forráskódból állt, és egy tanulmány szerint mintegy 8 milliárd dollárba került volna, ha hagyományos módon fejlesztik.) Ám ahelyett, hogy megpróbálta volna piacra dobni a termékét, úgy döntött, egyszerűen felajánlja a nyilvánosságnak. Nem sokkal korábban egy barátjával meghallgatták Stallman előadását, akiből addigra a szabad szoftver mozgalmának világjáró vándorprédikátora lett. Igaz, Torvalds nem vált a vallás követőjévé, és nem tette azonnal magáévá a dogmát: „Akkoriban valószínűleg nem gyakorolt túl nagy hatást az életemre. A technológia érdekelt, nem a politika. Épp elég politikai játszmában volt részem odahaza.” Ugyanakkor megértette a nyílt megközelítés gyakorlati előnyeit. Inkább ösztönös érzés volt, nem pedig filozófiai alapokon nyugvó döntés eredménye, hogy a Linuxot szabadon meg kell osztania, abban a reményben, hogy aki használja, talán a továbbfejlesztésében is segít majd. 1991. október 5-én provokatív üzenetet tett közzé a MINIX hírcsoportjának fórumán: „Te is sóvárogva gondolsz vissza a minix- 1.1 csodás napjaira, amikor a férfiak még férfiak voltak, és maguk írták a meghajtóprogramjaikat? Éppen egy minix-hasonmás ingyenes verzióján dolgozom az AT-386-os gépekhez. Végre eljutott abba a fázisba, hogy akár használni is lehet (vagy nem, attól függően, mit akarsz), és szeretném közzétenni a forrást a szélesebb körű terjesztés érdekében.” „Nem volt túl nagy döntés ilyesmit posztolni - emlékezett vissza. - Megszoktam, hogy így csereberélek programokat.” A számítógépes világban virágzott (és még ma is él) a shareware-kultúra, melynek keretében az emberek önkéntes alapon küldtek néhány dollárt annak, akinek a programját letöltötték. „Egymás után kaptam az e- maileket,

amelyekben azt kérdezték, szeretném-e, ha küldenének nekem mondjuk 30 dolcsit” - mesélte Torvalds. Bár tetemes diákhitel- tartozást halmozott fel, és még mindig fizette a havi törlesztőrészleteket a számítógépére, adományok helyett inkább képeslapokat kért, és özönleni is kezdtek hozzá a Linux- felhasználók lapjai a világ minden tájáról. „Általában Sara hozta be a postát, és nem győzött csodálkozni, hogy mogorva bátyja valamilyen módon ilyen sok barátra tett szert - emlékezett vissza Torvalds. - Ekkor kezdett gyanakodni, hogy talán mégiscsak valami potenciálisan hasznos dolgot csinálok azokban az órákban, amikor foglalom a telefonvonalat.” Mint azt Torvald később elmagyarázta, több oka is volt annak, hogy visszautasította a pénzt. Az egyik az volt, hogy szeretett volna a családi hagyományoknak megfelelően cselekedni: Úgy éreztem, az elmúlt évszázadok tudósainak és kutatóinak nyomában járok, akik szintén mások által lerakott alapokra építkeztek... Visszajelzést is szerettem volna kapni (és persze dicséretet). Nem éreztem helyénvalónak, hogy pénzt fogadjak el olyanoktól, akik esetleg javíthatnak a munkámon. Azt hiszem, ha nem Finnországban nevelkedem, ahol gyanúsnak, sőt egyenesen irigynek tekintenek mindenkit, aki a kapzsiság leghalványabb jelét mutatja, akkor másképp közelítek a dologhoz. És igen, egész biztosan másként állok az ingyenességhez, ha nincs hatással a neveltetésemre nagyapám, a megátalkodott tudós és apám, a megátalkodott kommunista. „A kapzsiság sosem vezet jóra” - jelentette ki Torvalds. Hozzáállásának köszönhetően valóságos népi hőssé vált, akit a konferenciákon és a magazinok címlapján anti-Gatesként ünnepeltek. Rendelkezett annyi önismerettel,

hogy tudta, tetszik neki az efféle ünneplés, és egy kicsit több egoizmus szorult belé, mint azt a csodálói sejtik. „Sohasem voltam az az önzetlen, szerény arc, akit csak a technika érdekel, akinek a szemellenzős sajtó beállítani igyekszik” - vallotta be. Torvalds a GNU általános nyilvános licencének használata mellett döntött, bár nem azért, mintha teljesen magáénak érezte volna Stallman (vagy akár a saját szülei) szabad megosztást hirdető ideológiáját, hanem mert úgy gondolta, ha hozzáférést enged a világ hackereinek a forráskódhoz, akkor nyílt együttműködés alakul ki, és ez tényleg szenzációs szoftvert eredményez majd. „A Linuxot eléggé önző indíttatásból tettem nyilvánossá - mondta. - Nem akartam egymagam kínlódni az operációs rendszer bizonyos részeivel, amelyeket rabszolgamunkának tartottam. Segítségre volt szükségem.” Érdemes volt követnie, amit az ösztöne súgott. A Linux-kernel szabadon engedése önkéntes partneri együttműködések valóságos szökőárját indította el, ami modellként szolgált a digitális korszak innovációs lendületét biztosító közös fejlesztések számára. 1992 őszére, vagyis egy évvel a Linux megjelenését követően az internetes hírcsoportnak már több tízezer tagja volt. Önzetlen programozók olyan fejlesztésekkel egészítették ki a szoftvert, mint a Windows-szerű grafikus felület és a számítógépek hálózati használatát megkönnyítő eszközök. Valahányszor valami hiba bukkant fel, valaki valahol rögtön akcióba lépett, és kijavította. A katedrális és a bazár (The Cathedral and the Bazaar) című könyvében Eric Raymond, a szabad szoftver mozgalom egyik meghatározó teoretikusa megfogalmazta az általa „Linus törvényének” nevezett tételt: „Ha elég sokan keresik, minden hiba komolytalan.”

Az ingyenes megosztás és az együttműködés persze nem számított új jelenségnek. Az evolúciós biológián belül egész szakterület foglalkozik annak a kérdésnek a vizsgálatával, hogy miért létezik önzetlennek tűnő együttműködés az emberek és néhány más faj egyedei között. Az önkéntes társulások létrehozásának hagyománya, amely minden társadalomra jellemző, különösen erős volt az Egyesült Államok történetének korai szakaszában, a kézimunkaköröktől a közös építkezésekig. „Amerika az az ország, ahol az egész világon a leginkább élnek az egyesüléssel, és ahol ezt az igen hatékony eszközt a legkülönbözőbb dolgokra alkalmazzák.” - írta Alexis de Tocqueville. Benjamin Franklin Önéletrajzában (Autobiography) egész polgári hitvallást fogalmazott meg „a közös jó előmozdítása isteni cselekedet” mottóval, ezzel magyarázva, miért hoz létre önkéntes társulásokat kórház építésére, milícia, utcaseprőcsapat, tűzoltóság és éjjeliőrség felállítására, nyilvános könyvtár alapítására és egy sor egyéb közösségi vállalkozáshoz. A GNU és a Linux körül kialakuló hacker-holdudvar megmutatta, hogy az anyagi jutalmon kívül az érzelmi ösztönzés is motivációt jelenthet az önkéntes együttműködéshez. „Nem a pénz a legnagyobb motiváló erő - fogalmazott Torvalds. - Az emberek akkor dolgoznak a legjobban, ha a szenvedély hajtja őket. Ha közben jól érzik magukat. Ez éppen annyira igaz a drámaírókra, a szobrászokra és a vállalkozókra, mint a szoftverfejlesztőkre.” Persze szándékosan vagy akaratlanul némi önérdek is szerephez jut. „A hackereket is motiválja, hogy minőségi hozzájárulásukkal kivívhatják társaik elismerését... Mindenki el akar kápráztatni másokat, hírnevet akar kivívni, javítani akar társadalmi helyzetén. A nyílt forráskódú fejlesztés éppen erre nyújt lehetőséget a programozóknak.”

Gates hobbistáknak szóló, a Microsoft BASIC engedély nélküli megosztásáról panaszkodó levele dorgáló hangnemben azt kérdezte: „Ki engedheti meg magának, hogy fizetség nélkül végezzen professzionális munkát?” Torvalds ezt furcsa megközelítésnek tartotta. Ő és Gates két nagyon különböző kultúrából érkeztek, a kommunista beállítottságú, radikális helsinki egyetemi világ gondolkodásmódja állt szemben a seattle-i vállalati elitével. Lehet, hogy végül Gatesnek lett nagyobb háza, Torvalds viszont kivívta a rendszerellenesek feltétlen csodálatát. „Az újságírók imádták, hogy míg Gates csúcstechnológiával felszerelt, tóparti palotában lakik, addig én a lányom játékai között botladozom egy háromszobás, földszintes házban, amelynek rossz a vízvezetékrendszere, az unalmas Santa Clarában - mondta ironikus mosollyal. - És azt is, hogy egy unalmas Pontiackal közlekedem. És hogy magam veszem fel a telefont. Ki ne imádott volna ezért?” Torvalds mesteri fokon elsajátította a digitális kor művészetét, vagyis képes volt egy tömeges, decentralizált, hierarchiamentes együttműködési rendszer elfogadott vezérévé válni. (Ehhez hasonlót tett Jimmy Wales a Wikipédiával, nagyjából ugyanekkor.) Ilyen esetben az első számú szabály az, hogy mérnöki fejjel, vagyis személyi megfontolások helyett szakmai szempontok alapján kell döntéseket hozni. „Sikerült elérnem, hogy az emberek bízzanak bennem - magyarázta Torvalds. - Ha pedig megbíznak valakiben, megfogadják a tanácsait is.” Azt is megértette, hogy egy önkéntes együttműködés vezetőjének nem parancsolgatnia kell a többieknek, hanem követendő példát mutatnia. „A vezetés legjobb és leghatékonyabb módja, ha hagyjuk, hogy az emberek azért csináljanak dolgokat, mert csinálni akarják, nem pedig azért, mert elvárjuk tőlük.” Az ilyen vezető tudja, hogyan ösztönözze

önszerveződésre a csoportot. Ha jól csinálják, természetes módon kialakul egy konszenzuson alapuló vezetési struktúra, ahogy a Linux és a Wikipédia esetében is történt. „A legtöbben megdöbbennek azon, hogy a nyílt forráskód modellje működik - mondta Torvalds. - Mindenki tudja, ki az, aki aktív, ki kiben bízhat, és a dolgok egyszerűen csak megtörténnek. Nincs szavazás. Nincsenek utasítások. Nincsenek részletes eligazítások.” A GNU és a Linux kombinációja - legalábbis koncepcióját tekintve - Richard Stallman keresztes hadjáratának diadalát jelentette. Az erkölcsprédikátorokat azonban ritkán elégíti ki a győzelmi ünnepség. Stallman purista volt; Torvalds viszont nem. Az általa végül megosztott Linux kernelnek akadtak tulajdonjoggal védett elemei. Ezen persze könnyen lehetett segíteni; Stallman és a Free Software Foundation készített egy teljesen szabad, ingyenes és tulajdonjogoktól mentes változatot. Stallmannek azonban akadt egy mélyebb, érzelmi jellegű problémája is: folyton arról panaszkodott, hogy félrevezető Linuxként hivatkozni az operációs rendszerre, ahogy mindenki teszi. A Linux ugyanis a kernel neve. Az egész rendszert GNU/Linuxnak kellene nevezni, hajtogatta, néha dühösen. Egy szoftverkiállítás egyik látogatója beszámolt róla, hogyan reagált Stallman, amikor egy izgatott 14 éves fiú a Linuxről kérdezte. „Nekirontottál annak a szerencsétlen kölyöknek, mintha szét akarnád tépni. Láttam, mennyire megdöbbent, és az irántad meg az ügyünk iránt érzett lelkesedése egy pillanat alatt semmivé lett!” - hordta le később ez a szemtanú Stallmant. Stallman attól a céljától sem tágított, hogy megvalósítsa, amit ő szabad szoftvernek nevezett, és amely elnevezés a megosztás erkölcsi kötelességére utalt. Tiltakozott a Torvalds és Eric Raymond által egyre gyakrabban használt nyíltforráskódú szoftver kifejezés ellen, amely a hatékonyabb szoftverfejlesztés érdekében történő

együttműködés ösztönzésének pragmatikus célját hangsúlyozta. A gyakorlatban a legtöbb szabad szoftver egyben nyílt forráskódú is, és megfordítva; általában összevonják őket a szabad és nyíltforráskódú szoftver megnevezés alatt. Stallman szemében azonban nemcsak az számított, hogyan készül a szoftver, hanem a motiváció is. Úgy vélte, máskülönben a mozgalmat a kompromisszum és az erkölcsi romlás réme fenyegetheti. A vita egy idő után már nem annyira a konkrét problémáról szólt, hanem bizonyos értelemben ideológiai síkra terelődött. A tiszta erkölcsű, hajthatatlan Stallman azon kesergett, hogy „aki ma bármiféle idealizmust hirdet, óriási akadályba ütközik: az uralkodó ideológia ugyanis arra buzdítja az embereket, hogy vessék el a »nem gyakorlatias« idealizmust”. Torvalds ezzel szemben szégyentelenül (és mérnökhöz illően) gyakorlatias volt. „Én vezettem a pragmatikusokat - mondta. - Mindig úgy gondoltam, hogy az idealisták érdekes emberek, de ugyanakkor unalmasak és egy kicsit ijesztőek is.” Torvalds elismerte, hogy „nem valami nagy rajongója” Stallmannek, amit így magyarázott: „Nem kedvelem a csőlátású embereket, és nem gondolom, hogy azok, akik fekete-fehérben látják a világot, kellemes vagy akár rendkívül hasznos személyiségek lennének. Az a helyzet, hogy egy kérdés sincs, amelynek csupán két oldala lenne, majdnem mindig több a lehetséges válaszok száma, a nagy kérdések esetében pedig szinte mindig az »attól függ« a helyes válasz.” Úgy vélte, elfogadható, ha valaki pénzt keres egy nyílt forráskódú szoftverrel. „A nyílt forráskód azt jelenti, hogy mindenki részt vehet a játékban. Miért zárnánk ki tehát az üzleti szereplőket, akik a társadalmi és technológiai fejlődés motorjai?” Lehet, hogy a szoftver szabad akar lenni, a készítői viszont lehet, hogy etetni akarják a gyerekeiket, és meg akarják jutalmazni a befektetőiket.

Az említett viták azonban nem homályosíthatják el Stallman, Torvalds és a több ezer másik együttműködő lenyűgöző teljesítményét. A GNU és a Linux házasságának köszönhetően olyan operációs rendszer született, amely a világ tíz legnagyobb szuperszámítógépétől a mobiltelefonok beágyazott rendszereiig több hardverplatformra jutott el, mint bármely más operációs rendszer. „A Linux romboló erejű - írta Eric Raymond. - Ki gondolta volna akár csak öt évvel ezelőtt, hogy egy világszínvonalú operációs rendszer bújik elő varázsütésre a bolygón szétszórt, csupán az internet vékony hálója által összekapcsolt ezernyi hobbiprogramozó köpenye alól?” És nem csupán arról volt szó, hogy nagyszerű operációs rendszer lett belőle; a közösségi együttműködésen alapuló fejlesztés modelljéül szolgált más területeken is, a Mozilla Firefox böngészőjétől a Wikipédia tartalmáig. Az 1990-es évekre sok modellje alakult ki a szoftverfejlesztésnek. Ott volt az Apple-féle megközelítés, amelyben a hardver és az operációs rendszer szoftvere szoros egységet alkotott. Ilyen volt a Macintosh és az iPhone, és minden iTermék a kettő között. Ez problémamentes felhasználói élményt eredményezett. Aztán ott volt a Microsoft-féle hozzáállás, amely elválasztotta az operációs rendszert a hardvertől. Ez több választási lehetőséget kínált a felhasználónak. Ott volt továbbá a szabad és nyílt forráskódot előnyben részesítő felfogás, amely minden béklyótól megszabadította a szoftvert, így azt bárki módosíthatta. Mindegyik modellnek megvoltak az előnyei, mindenhol megvoltak a kreativitást ösztönző tényezők, és mindnek megvoltak a prófétái és tanítványai. A legjobban azonban az vált be, hogy egymás mellett létezett a három modell: együtt a nyílt és a zárt, az egységes és a nem egységes, a tulajdonjoggal védett és a szabad megoldások kombinációi. Windows és Mac, Unix és Linux, iOS és Android: több felfogás versengett egymással

az évtizedek során, amelyek folyamatos fejlesztésre ösztökélték egymást - és megakadályozták, hogy bármelyikük dominánssá válva elfojtsa az innovációt. Larry Brilliant (1944-) és Stewart Brand 2010-ben, Brand lakóhajóján

William von Meister (1942-1995)

Steve Case (1958-) 10. fejezet

ONLINE Az internet és a személyi számítógép egyaránt az 1970-es években született, de egymástól függetlenül fejlődött. Ez elég furcsa, de az még inkább, hogy több mint egy évtizeden átjártak külön utakon. Ennek részben az volt az oka, hogy azoknak, akik felfedezték a hálózat jelentette örömöket, alapvetően különbözött a gondolkodásuk azokétól, akiknek csorogni kezdett a nyáluk, ha egy saját személyi számítógépre gondoltak, amelyen senki mással nem kell osztozniuk. A Community Memory utópistáival ellentétben, akik imádtak virtuális közösségeket létrehozni, a személyi számítógépek sok korai rajongója inkább magányosan szeretett bűvészkedni a gépén, legalábbis eleinte. Volt azonban egy kézzelfoghatóbb oka is annak, hogy a személyi számítógépek az egyre népszerűbb hálózatoktól elkülönülve fejlődtek. Az 1970-es évek ARPANET-je nem volt hozzáférhető az átlagember számára. Lawrence Landweber 1981-ben a Wisconsini Egyetemen társulást hozott létre az ARPANET-hez nem kapcsolódó egyetemekkel, hogy alakítsanak ki egy másik, TCP/IP protokollok alapján működő hálózatot, amelyet CSNET-nek (Computer Science Network) neveztek el. „A hálózati kapcsolat akkoriban csak az amerikai számítógépes kutatóközösség egy apró töredéke számára volt elérhető” - írta Landweber. A CSNET lett a National Science Foundation által finanszírozott hálózat, az NSFNET előfutára. Ám egy átlagos otthoni számítógép-használónak még akkor sem volt könnyű hozzáférést szereznie, miután az 1980-as évek elején ezeket mind összevonták, és megszületett az internet. A csatlakozáshoz általában valamilyen kapcsolatban kellett állni egy egyetemmel vagy egy kutatóintézettel.

Így hát az internet bővülése és az otthoni számítógépek gyors elterjedése az 1970-es évek elejétől kezdve majdnem 15 éven át párhuzamosan zajlott. A két folyamat csak az 1980-as évek végén kapcsolódott össze, amikor lehetségessé vált, hogy egy telefonvonal segítségével az átlagember is csatlakozhasson a hálózathoz, otthon vagy az irodájában. Ezzel új szakaszába lépett a digitális forradalom, méghozzá olyan szakaszba, amelyben végre beteljesült Bush, Licklider és Engelbart álma, vagyis a számítógép kiegészítette az emberi intelligenciát, és egyaránt szolgálta a személyes kreativitást és az együttműködést. AZ E-MAIL ÉS A HIRDETŐTÁBLÁK „Az utca mindennek megtalálja a saját felhasználási területét” - írta William Gibson „Izzó króm” (Burning Chrome) című, 1982-es cyberpunk novellájában. Ennek megfelelően az ARPANET-hez hozzáférő kutatók is megtalálták, mire használhatják azt. A hálózat eredetileg a számítógépes erőforrások megosztására jött létre. E tekintetben enyhe kudarcként értékelhető. Helyette azonban - sok más technológiai megoldáshoz hasonlóan - kommunikációs és közösségi hálózati médiumként óriási sikert ért el. A digitális kor egyik nagy igazsága, hogy a kommunikáció, a kapcsolatteremtés, az együttműködés és a közösségek létrehozásának vágya általában fantasztikus alkalmazásokat szül. 1972-ben az ARPANET-nél is megszületett az első: az e-mail. A közös időosztó számítógépen dolgozó kutatók már korábban is használták az elektronikus levelezést. Az SNDMSG (a send message, üzenetküldés kifejezésből) program segítségével egy nagy központi számítógép használója üzenetet küldhetett egy másik, ugyanazon a számítógépen időosztásban dolgozó felhasználó személyes mappájába. 1971 végén Ray Tomlinson, az MIT BBN-nél

dolgozó mérnöke elhatározta, hogy kiagyal egy ravasz hacket, amely révén lehetővé válik, hogy ilyen üzeneteket más nagyszámítógépek mappáiba is elküldhessenek. Ezt úgy valósította meg, hogy kombinálta az SNDMSG-t a CPYNET kísérleti fájlküldő programmal, amely a fájlok csereberéjét vezérelte az ARPANET-re kapcsolt távoli gépek között. Aztán kitalált valami még ennél is zseniálisabbat: annak érdekében, hogy egyértelműen kiderüljön, az üzenetnek egy másik helyen lévő felhasználó mappájába kell eljutnia, a billentyűzet @ szimbólumát használta, és megalkotta a ma is használt címzési rendszert, a felhasználónév@helynév szerkezetet. Tomlinson így nemcsak az e-mailt találta fel, hanem a hálózatba kapcsolt világ ikonikus jelképét is. Az ARPANET elvileg lehetővé tette az egyik központban lévő kutatóknak, hogy igénybe vegyék egy másik központ számítógépes erőforrásait, ám ez ritkán történt meg. Helyette az e-mail vált az együttműködés legfőbb eszközévé. Az ARPA igazgatója, Stephen Lukasik e-mail-függő lett, ezért az összes, vele kapcsolatban álló kutató kénytelen volt követni példáját. Lukasik 1973-ban megrendelt egy kutatást, amely arra jutott, hogy az e-mailezés alig két évvel a feltalálása után az ARPANET forgalmának 75%-át teszi ki. „Az ARPANET program legnagyobb meglepetése a hálózati levelezés hihetetlen népszerűsége és sikere volt” - szögezte le a BBN egyik jelentése néhány évvel később. Ezen nem kellett volna meglepődni. A kapcsolatteremtés és a közösségi hálózatokhoz csatlakozás vágya nemcsak ösztönzi az innovációt, hanem ki is használja. Ám az e-mail nem csupán a számítógépes felhasználók közötti üzenetváltást könnyítette meg. Virtuális közösségek megalakulásához vezetett, melyek - ahogyan Licklider és Taylor 1968-ban megjósolta - „a véletlenszerű közelség

helyett sokkal inkább a közös érdeklődés és a közös célok alapján” jöttek létre. A legelső virtuális közösségek az előfizetők nagy, önszerveződő csoportjai között szétküldött e-mail-láncokkal kezdődtek. Ezeket ma levelezőlistának nevezzük. Az első, 1975-ben létrehozott nagyobb lista az SF-Lovers volt a sci-fi rajongók számára. Az ARPA vezetői először véget akartak vetni a dolognak, mert attól tartottak, hogy valamelyik szenátornak esetleg nem tetszik majd, hogy védelmi pénzekből virtuális sci-fi klubot tartanak fenn. A klub moderátorai azonban sikeresen érveltek azzal, hogy a kísérlet értékes gyakorlat a nagy mennyiségű információ áramlásának kezelésére. Nemsokára az online közösségek létrehozásának más módszerei is megjelentek. Volt, amelyik az internet gerinchálózatát használta; mások inkább saját fejlesztésű rendszereket működtettek. 1978 februárjában a Chicago Area Computer Hobbyists’ Exchange két tagját, Ward Christensent és Randy Suesst egy hóvihar elzárta a külvilágtól. Azzal ütötték el az időt, hogy kifejlesztették az első elektronikus hirdetőtábla rendszert, amely lehetővé tette, hogy a hackerek, a hobbisták és az önjelölt rendszergazdák online fórumokat hozzanak létre, ahol fájlokat, kalózszoftvereket, információkat és üzeneteket cserélhetnek egymással. Bárki csatlakozhatott, akinek volt online hozzáférési lehetősége. A rákövetkező évben az internethez még nem kapcsolódó Duke Egyetem és Észak-Karolinai Egyetem diákjai kifejlesztettek egy másik, személyi számítógépeken futtatható rendszert, amellyel téma szerint csoportosított hozzászólások alapján működő vitafórumokat lehetett indítani. Ez Usenet néven vált ismertté, a hozzászólások kategóriáit pedig hírcsoportoknak (newsgroup) nevezték. 1984-re már országszerte csaknem

ezer Usenet-terminál üzemelt az egyetemeken és más intézményekben. Ám a legtöbb átlagos PC-tulajdonosnak még az új hirdetőtáblák és hírcsoportok ellenére sem volt könnyű csatlakozni a virtuális közösségekhez. A felhasználóknak ugyanis valamilyen módon kapcsolódniuk kellett, ami nem volt éppen egyszerű dolog otthonról, sőt az irodák többségéből sem. Az 1980-as évek elején azonban megjelent egy részben technikai, részben törvényi jellegű újítás, amely ugyan kicsi volt, de óriási hatással bírt. A MODEMEK A kicsiny eszközt, amely végül megteremtette a kapcsolatot az otthoni számítógépek és a globális hálózatok között, modemnek hívták. Képes volt modulálni és demodulálni az analóg jeleket (innen a neve), például azokat, amelyeket a telefonvonalak továbbítanak, hogy digitális információt továbbíthassanak és fogadhassanak. A modem segítségével a telefonvonalon keresztül a hétköznapi emberek is összekapcsolhatták számítógépeiket más gépekkel. Végre elkezdődött az online forradalom. Lassan bontakozott ki, mert az AT&T-nek monopóliuma volt az ország telefonhálózata fölött, az otthoni eszközök ellenőrzését is beleértve. Semmit sem lehetett rákapcsolni a telefonvonalra, de még a telefonkészülékre sem, hacsak nem az anyatársaságtól, a Ma Belltől kölcsönözte az ember, vagy nem szerezte meg hozzá a jóváhagyást. Bár az AT&T kínálatában az 1950-es évek elején már szerepelt néhány modem, azok ormótlanok és drágák voltak, mivel elsősorban ipari vagy katonai célra tervezték őket, vagyis nem igazán voltak hasznosak a virtuális közösségek létrehozásán fáradozó hobbisták számára.

Aztán 1956-ban jött a Hush-A-Phone per. A Hush-A Phone egyszerű bakelit eszköz volt, amely a telefonkagylóra szerelve felerősítette a telefonáló hangját, ugyanakkor megakadályozta, hogy a szobában tartózkodók hallhassák, mit mond. Úgy 20 éven át használták, semmi gondot nem okoztak vele, ám amikor az AT&T egyik ügyvédje meglátta egy kirakatban, a cég pert indított azzal az abszurd indokkal, hogy bármilyen külső eszköz, akár egy kisebb műanyag tölcsér használata is kárt okozhat a hálózatában. Az eset jól példázta, milyen messzire hajlandó volt elmenni a cég a monopóliuma megvédése érdekében. Ám az AT&T lépése szerencsére visszafelé sült el. A szövetségi fellebbviteli bíróság elutasította a cég keresetét, s emiatt elkezdtek leomlani a hálózathoz való hozzáférés korlátai. Továbbra is törvénytelennek számított elektronikus úton modemet csatlakoztatni a telefonhálózathoz, de meg lehetett tenni mechanikusan, vagyis az ember fogta a telefonkagylót, és ráhelyezte egy ún. akusztikus csatolóra. Az 1970-es évek elejére megjelent néhány ilyen típusú modem, például a Pennywhistle, amelyet Lee Felsenstein tervezett hobbistáknak. Ez másodpercenként 300 bites sebességgel tudott digitális jeleket küldeni és fogadni. (Egy mai vezetékes vagy wifikapcsolat egymilliárd bps sebességű adattovábbításra képes, vagyis több mint 3 milliószor gyorsabb.) A következő lépésre akkor került sor, amikor egy makacs texasi cowboy 12 év jogi csetepatét követően - amit a marhái eladogatásából fizetett - megszerezte a jogot, hogy ügyfelei használhassanak egy általa feltalált, rádióval kiegészített telefont. Beletelt néhány évbe, mire az összes szabályozást kidolgozták, de 1975-re a Szövetségi Kommunikációs Bizottság (Federal Communications Commission, FCC) engedélyezte, hogy az előfizetők

elektronikus eszközöket is csatlakoztathassanak a telefonhálózathoz. A szabályok az AT&T lobbitevékenységének következtében igen szigorúak voltak, ezért az elektronikus modemek eleinte nagyon sokba kerültek. 1981-ben azonban megjelent a piacon a Hayes Smartmodem. Ezt már közvetlenül be lehetett dugni a telefonaljzatba és a számítógépbe, mindenféle nehézkes akusztikus csatoló közbeiktatása nélkül. Az úttörő hobbisták és cyberpunkok, valamint az egyszerű otthoni számítógép-használók csak begépelték az online szolgáltató számát, visszafojtott lélegzettel várták az adatkapcsolat létrejöttét jelző sípolást, majd beléptek a hirdetőtáblák, hírcsoportok, levelezőlisták és online közösségek virtuális világába. THE WELL A szórakoztató és maga is remekül szórakozó Stewart Brand a digitális forradalom majdnem minden fejezetében megtalálta azt a pontot, ahol a technológia, a közösség és az ellenkultúra találkozott. Ő rendezte a Ken Kesey-féle Trips Festival tech-pszichedelikus látványorgiáját, a Rolling Stone-ban cikkezett a Spacewarról és a Xerox PARC-ról, rávette Doug Engelbartot a Mother of All Demos megrendezésére, közreműködött is benne, és megalapította a Whole Earth Catalogot. Így hát nem meglepő, hogy 1984 őszén, amikorra a modemek már egyre könnyebben hozzáférhetővé, a személyi számítógépek pedig egyre inkább felhasználóbaráttá váltak, Brand az online közösségek mintájául szolgáló The WELL ötletének kidolgozásában is aktív szerepet vállalt. Az egész akkor kezdődött, amikor Brandet meglátogatta Larry Brilliant, az idealista tech-ellenkultúra egy másik, szintén mókásan buzgó és kreatív figurája. Az orvos-

epidemiológus Brilliant szilárdan eltökélte, hogy megváltoztatja a világot - és közben még jól is fog szórakozni. Amikor indiánok egy csoportja elfoglalta az Alcatrazt, ő volt a csapat orvosa. Egy himalájai kolostorban kereste a megvilágosodást a híres guru, Neem Karoli Baba vezetésével (itt hozta össze először a sors Steve Jobsszal). Részt vett az Egészségügyi Világszervezet (WHO) himlőellenes hadjáratában, és Jobs, valamint az ellenkultúra meghatározó alakjai, a spirituális tanító Ram Dass és a bohóc- aktivista Wavy Gravy támogatásával létrehozta a Seva Foundation, amely a szürke hályog okozta látásromlás gyógyítását tűzte ki céljául a világ szegény országaiban. Amikor a Seva Foundation egyik helikopterének Nepálban műszaki problémái támadtak, Brilliant egy számítógépes konferenciabeszélgetés-rendszer és egy Jobs által adományozott Apple II felhasználásával online segítséget szervezett. Az online beszélgető csoportokban rejlő lehetőségek mély benyomást tettek rá. Amikor tanítani kezdett a Michigani Egyetemen, segített kiépíteni egy csoportot egy számítógépes konferenciabeszélgetés-rendszer köré, amelyet az egyetemi hálózaton hoztak létre. A PicoSpan rendszer használói különböző témákban tehettek megjegyzéseket, amelyeket a program rendszerezett és közzétett. Brilliant idealizmusa, technológiai utópizmusa és vállalkozói vénája remek elegyet alkotott. A konferenciarendszeren keresztül orvosi tanácsokat nyújtott az apró ázsiai falvakban élők számára, és megszervezte a segítséget, ha problémák adódtak. Egy alkalommal Brilliant San Diegóba utazott egy konferenciára, és meghívta ebédre régi barátját, Stewart Brandet. Egy tengerparti étteremben találkoztak, mert Brand meztelen fürdőzéssel tervezte tölteni a napot. Brilliantnek két összekapcsolódó célja volt: népszerűsíteni a PicoSpan konferenciaszoftvert, és online szellemi kommunát

létrehozni. Megkörnyékezte Brandet egy potenciális társulás tervével, amelybe Brilliant 200 ezer dolláros tőkével, egy számítógép megvásárlásával és a szoftver beszerzésével szállt volna be. „Stewart pedig menedzselte volna a rendszert, és okos, érdekes emberekből álló kapcsolati hálója segítségével kibővítette volna - magyarázta Brilliant. - Úgy gondoltam, hogy az új technológia segítségével mindent megvitathatnánk, ami a Whole Earth Catalogban megjelent. Szervezzünk közösségi hálózatot a svájci bicska, a napelemes tűzhely vagy bármi más köré!” Brand azonban még grandiózusabb ötlettel állt elő: hozzák létre a világ legizgalmasabb online közösségét, ahol az emberek bármit megvitathatnak, amit csak akarnak. „Indítsunk el egy beszélgetést, csábítsuk magunkhoz a világ legokosabb embereit - javasolta -, és hagyjuk, hadd találják ki, miről akarnak beszélni!” Brand nevet is talált: The WELL-nek (kút) keresztelte, és visszafejtette rövidítésként: Whole Earth ’Lectronic Link. Mint később elmondta: „Mindig érdemes egy huncut aposztrófot csempészni az elnevezésekbe.” Brand egy olyan koncepcióért szállt síkra, amelyről sok későbbi virtuális közösség megfeledkezett, pedig kulcsszerepet játszott abban, hogy a WELL meghatározó szolgáltatássá vált. A résztvevők nem maradhattak teljesen névtelenek; használhattak álnevet, de a csatlakozáskor meg kellett adniuk valódi nevüket, és a többi tag tudhatta, ki kicsoda. Brand hitvallása, amely a bejelentkező képernyőn is megjelent, így szólt: „Minden szavad a tiéd.” Ez azt jelentette, hogy mindenki felelős a hozzászólásaiért. Magához az internethez hasonlóan a WELL rendszerét is a felhasználói tervezték. 1987-re az online fórumok „konferenciának” nevezett témái a Grateful Deadtől (ez volt a legnépszerűbb) az UNIX-programozáson, a művészeten, a

gyereknevelésen és a földönkívülieken át a szoftvertervezésig terjedtek. A hierarchia és az irányítás minimális volt, a projekt alakulása az együttműködésen alapult. Ennek köszönhetően addiktív élményt és lebilincselő társadalmi kísérletet jelentett. Egész könyveket írtak róla, többek között olyan befolyásos techguruk, mint Howard Rheingold és Katie Hafner. „Pusztán az, hogy az ember fent van a WELL-en, és olyanokkal beszélget, akikkel más körülmények között nem barátkozna, óriási vonzerőt jelentett” - írta Hafner. Rheingold így magyarázta ezt a könyvében: „Olyan, mint a kedvenc sarki kocsmánk, régi cimborákkal, érdekes új jövevényekkel, új eszközökkel, amelyeket hazavihetünk, friss graffitikkel és levelekkel; csak éppen ahelyett, hogy felvennénk a kabátunkat, kikapcsolnánk a számítógépet és elsétálnánk a sarokra, egyszerűen elindítjuk a telekomprogramot, és már ott is vagyunk.” Amikor Rheingold felfedezett egy kullancsot kétéves lánya fejbőrében, a WELL-en megtudta egy orvostól, mit kell tennie, még mielőtt a háziorvosuk visszahívta volna. Az online szócsaták néha igencsak hevesek. Tom Mandel moderátor, aki Hafner könyvének központi szereplője lett, és nekem és kollégáimnak is segített a Time-nál az online fórumok szervezésében, rendszeresen bocsátkozott szópárbajokba a többi taggal. „Az égvilágon mindenről kifejtettem a véleményemet - emlékezett vissza. - Egyszer akkora vitát indítottam, hogy komoly csetepaté támadt belőle, amelybe a nyugati parti felhasználóknak csaknem a fele beszállt, és kitiltottak a WELL-ről.” Amikor azonban nyilvánosságra hozta, hogy rákban haldoklik, mindenki sietett neki érzelmi támogatást nyújtani. „Szomorú vagyok, rettenetesen szomorú, el sem tudom mondani nektek, mennyire fáj, hogy már nem sokáig játszhatok és vitatkozhatok veletek” - írta egyik utolsó bejegyzésében.

A WELL a bensőséges, gondolkodó internetes közösségek modellje volt. Ma, három évtized múltán is szoros közösség, bár népszerűségben már régen megelőzték más, kereskedelmi jellegű online szolgáltatások, illetve kevésbé közösségi társalgási helyek. Brand krédóját, mely szerint mindenkinek felelősséget kell vállalnia a szavaiért, aláásta az online névtelenség lehetősége, ami kevésbé meggondolt hozzászólásokhoz és kevésbé bensőséges vitákhoz vezetett. Ahogy az internet is különböző fejlődési ciklusokon megy keresztül - időosztás, közösségépítés, publikálás, blog, közösségi háló -, eljöhet az idő, amikor az emberekben ismét felébred a sarki kocsmákhoz hasonló, megbízható közösségek létrehozásának természetes vágya, és a WELL vagy a szellemiségét továbbvivő startupok újra népszerűek lesznek. Az innováció ugyanis néha azt jelenti, hogy megtalálunk valamit, amit elveszettnek hittünk. AZ AMERICA ONLINE (AOL) William von Meister az 1970-es évek végén a digitális innovációt elősegítő modern pionírok egyike volt, és akárcsak az altaires Ed Roberts, tipikus energikus vállalkozó. Az újítóknak ez a kockázatitőke-befektetők elszaporodásával erőre kapó nemzedéke csak úgy ontotta magából az ötleteket, folyamatos kockázatvállalással pörgették fel magukat, és hittérítői buzgalommal terjesztették az új technológiákat. Von Meister egyszerre volt mintapéldánya és karikatúrája ennek a típusnak. Noyce-szal, Gatesszel és Jobsszal ellentétben nem akart céget építeni; csak beindította őket, és figyelte, hová jutnak. Nem félt a balsikertől, inkább energiát merített belőle. A hozzá hasonlók tették az internet korában bocsánatos bűnné a kudarcot. Ez a lenyűgöző csirkefogó tíz év alatt kilenc céget alapított, amelyek nagy részét vagy csődbe vitte, vagy megszabadult tőle. Sorozatos kudarcai ellenére azonban

segített meghatározni az internetes vállalkozó archetípusát, és közben kitalálta az online üzletkötést. Von Meister anyja osztrák grófnő volt, apja, II. Vilmos egyik keresztfia pedig annak a német cégnek az amerikai részlegét vezette, amely a Hindenburg zeppelint is üzemeltette 1937-es felrobbanásáig. Később egy vegyipari vállalatnál volt osztályvezető, míg meg nem vádolták csalással. Az 1942-ben született Billt ugyanabból a fából faragták; szemlátomást elszántan igyekezett utánozni apja meredek pályamódosításait, ha tettei súlyosságát nem is. Egy 28 holdas birtokon álló, Blue Chimneys nevű, fehérre meszelt udvarházban nőtt fel, New Jersey-ben. Imádott elbújni a padláson, ahol rádióamatőrködött, és mindenféle elektronikus szerkezeteket épített. Készített egyebek közt egy rádióadót, melyet apja az autójában tartott, és amikor munkából hazafelé tartva a házhoz közeledett, azzal jelzett, hogy a személyzet elkészíthesse a teáját. Rövid és ötletszerű felsőoktatási pályafutást követően, melynek során különböző washingtoni egyetemek között csapongott, von Meister a Western Unionnál helyezkedett el. Mindenféle mellékes vállalkozásokkal keresett pénzt, egyebek közt hasznosította a cég kidobott eszközeit, majd beindított egy szolgáltatást, melynek segítségével az emberek fontos üzeneteiket telefonon keresztül bediktálhatták egy ügyfélközpontnak, amely másnap továbbította őket. Az ötlet nagy sikert aratott, de von Meister két kézzel szórta a pénzt, és fikarcnyit sem törődött az üzletmenettel. Ezt később még számtalan alkalommal eljátszotta. (A Western Union később megvette a vállalkozást, és az alapján alakította ki mailgram szolgáltatását.) Von Meister a korai médiavállalkozók típusába tartozott - a CNN- alapító Ted Turnerre gondoljunk, ne a Facebook-alapító

Mark Zuckerbergre -, igen erős személyiséggel rendelkezett, őrültség és ravaszság keveredett benne, már-már szétválaszthatatlanul. Imádta a ragyogó nőket és a finom vörösbort, a versenyautókat és a magánrepülőgépeket, a skót whiskyt és a csempészett szivart. „Bill von Meister nem egyszerűen fáradhatatlan vállalkozó volt, hanem beteges vállalkozó - fogalmazott Michael Schrage, aki a The Washington Post-nak írt róla cikket. - Visszatekintve az ötletei általában nem voltak ostobaságok, ám a saját korában igencsak szokatlannak tűnhettek. Bill akkora senkiházi hírében állt, hogy az ötleteit is semmirevalónak tartották, ami nagy kockázatot jelentett.” Von Meister újra meg újra bebizonyította, hogy képes új ötletekkel szolgálni, és össze is tudja szedni rájuk a pénzt kockázatitőke- befektetőktől, ám a vezetésre teljességgel alkalmatlan. Jónéhány startupot indított: összevont telefonközpont-szolgálatot cégek számára, a McLean Lunch and Radiator éttermet Washington külvárosában, ahol a vendégek ingyenes távolsági hívásokat intézhettek az asztaloknál lévő telefonkészülékekkel, illetve az Infocast szolgáltatást, amely FM rádiójelekkel továbbított digitális adatokat számítógépekre. 1978-ban - talán épp unatkozott, vagy már nem látták szívesen ezeknél a vállalkozásoknál - gondolt egyet, összekapcsolta a telefonok, a számítógépek és az információs hálózatok iránti érdeklődését, és létrehozott egy szolgáltatást, amelyet Source-nak (forrás) nevezett el. A Source telefonvonalak segítségével kötött össze otthoni számítógépeket. A hálózaton lehetett hirdetőtáblákat nézegetni, üzeneteket írni, híreket olvasni, de volt horoszkóp, étteremajánló, bor toplista, vásárlási lehetőség, valamint meg lehetett nézni az időjárás-jelentést, a légitársaságok menetrendjéit és a részvényárfolyamokat is. Magyarán az első ügyfélközpontú online szolgáltatások

egyike volt. (A másik a CompuServe nevű, üzleti célú időosztó hálózat volt, amely 1979-ben épp csak megtette a kezdeti lépéseket a lakossági tárcsázós piacon.) „A Source segítségével személyi számítógépe bárhová eljuthat a világon” - hirdette egy korai reklámfüzet. Von Meister azt mondta a The Washington Postnak, hogy a szolgáltatás „tótumfaktummá” fogja kinőni magát, és úgy ontja majd az információt, „ahogy a víz folyik a csapból”. A Source azon kívül, hogy információt juttatott az otthonokba, a közösségépítést is célul tűzte ki: fórumok, chatszobák és privát fájlmegosztó oldalak működtek, ahol a felhasználók elhelyezhették saját irományaikat, mások pedig letölthették őket. 1979 júliusában a manhattani Plaza Hotelben, a szolgáltatás hivatalos indító rendezvényén Isaac Asimov sci- fi író és ismeretterjesztő úgy fogalmazott: „Ez az információ korának kezdete.” Nem sokkal később von Meister - szokásához híven - már igen rosszul vezette a céget és pazarolta a pénzt, ami oda vezetett, hogy legnagyobb befektetője egy év elteltével kitette a szűrét, mondván: „Billy von Meister ragyogó vállalkozó, de nem tudja, mikor kell abbahagyni a vállalkozósdit.” A Source- ot később eladták a Readers Digestnek, az pedig továbbadta a CompuServe- nek. Rövid fennállása ellenére azonban a szolgáltatás az online kor úttörője lett, hiszen bebizonyította, hogy a fogyasztók nemcsak információkhoz akarnak hozzáférni, hanem kapcsolatot is szeretnének teremteni a barátaikkal, és saját tartalmakat megosztani. Von Meister következő, korát szintén meghaladó ötlete egy online zeneáruház volt, ahonnan „streaming”, vagyis azonnali adatfolyam jelleggel zenét lehetett volna vásárolni a kábeltévén keresztül. Ám mivel a lemezboltok és -kiadók egységbe tömörültek, hogy megakadályozzák hozzáférését a dalokhoz, az ötletgyáros von Meister inkább a

videojátékok felé fordult. Ez még zsírosabb célpontnak számított; akkoriban ugyanis 14 millió Atari játékkonzol volt az amerikai otthonokban. Így született meg a Control Video Corporation (CVC). Az új szolgáltatást, amelynek segítségével a felhasználók játékokat vásárolhattak vagy bérelhettek, von Meister GameLine-nak nevezte el, és elkezdte kiegészíteni néhány információs szolgáltatással a Source palettájáról. „A videojáték-bajnokokból információfüggőket csinálunk” - jelentette ki. A GameLine és a CVC egy bevásárlóközpontban ütött tanyát, félúton a washingtoni Dulles repülőtér felé. Von Meister olyan igazgatótanácsot válogatott össze, amely jól jelképezte a stafétabot továbbadását az internetes úttörők új generációja számára. A tagok között volt Larry Roberts és Len Kleinrock, az eredeti ARPANET építőmesterei. Helyet kapott az élvonalbeli kockázatitőke-befektető, Frank Caufield, aki egyik alapítója volt a Kleiner, Perkins, Caufield Byersnek, amely később a Szilícium-völgy legbefolyásosabb pénzügyi cégévé nőtte ki magát. A Hambrecht Quist befektetési bankot Dan Case, a hawaii származású, Princetonon végzett ifjú és energikus Rhodes-ösztöndíjas képviselte. 1983 januárjában Dan Case elkísérte von Meistert Las Vegasba, a Consumer Electronics Show (CES) elektronikai kiállításra, ahol a CVC szenzációt akart kelteni a GameLine-nal. Az örök showman von Meister fizetett érte, hogy egy joystick alakú, GameLine felirattal díszített hőlégballon lebegjen a város felett, és a Tropicana Hotelben hatalmas lakosztályt bérelt, amelyet megtöltött táncosnőkkel. Case imádta ezt a felhajtást. Az egyik sarokban ott lézengett az öccse, Steve, aki tartózkodóbb személyiség volt, és rejtélyes mosolya, nyugodt vonásai miatt nehezen lehetett kitalálni, mit gondol.

Az 1958-ban Hawaiin született és felnőtt Steve Case olyan szelíd természetű volt, mintha bárányok nevelték volna, arckifejezése mindig békét sugárzott. Néhányan „a Falnak” is nevezték, mert arcáról ritkán lehetett érzelmeket leolvasni. Visszahúzódó volt, de nem bizonytalan. Aki nem ismerte alaposan, talán tartózkodónak vagy arrogánsnak gondolhatta, pedig nem volt egyik sem. Idővel megtanult tréfálkozni, és néha baráti ugratásokat eresztett meg színtelen orrhangján, mint egy újonc a diákklubban. Az évődő stílus mögött azonban egy mély és komoly gondolkodású fiatalember rejtőzött. Dan és Steve középiskolás éveik alatt irodává alakították szobáikat, és onnan irányították üzleti vállalkozásaikat: egyebek közt üdvözlőlapokat árultak és magazinokat terjesztettek. Steve így emlékezett vissza erre: „A Case-féle vállalkozótehetség abban mutatkozott meg, hogy előrukkoltam egy ötlettel, Dan adta hozzá a tőkét, majd övé lett a cég fele.” Steve a Williams College-ba járt; a neves történész, James MacGregor Burns szárazon így nyilatkozott róla: „Az átlagos diákok közé tartozott.” Több időt töltött új vállalkozások kiagyalásával, mint tanulással. „Emlékszem, egyszer az egyik professzor félrevont, és azt tanácsolta, tegyem félre kicsit az üzleti érdeklődésemet, és összpontosítsak a tanulmányaimra, mert az egyetem olyan lehetőség, ami csak egyszer adódik az életben - mesélte Case. - Mondanom sem kell, hogy nem értettem vele egyet.” Mindössze egy számítástechnikai kurzust vett fel, és azt is gyűlölte, mert „ez még a lyukkártyás korszak volt, vagyis az ember írt egy programot, aztán órákat kellett várnia, hogy megkapja az eredményeket”. Megtanulta viszont a leckét, hogy a számítógépeknek elérhetőbbnek és interaktívabbnak kell lenniük.

Az egyik dolog, amit szeretett a számítógépekben, az volt, hogy be lehetett lépni velük különböző hálózatokba. „A távoli kapcsolat varázslatnak tűnt -mondta Kara Swisher újságírónak. - Én ezt találtam a legkézenfekvőbb alkalmazási területnek, úgy véltem, a többi dolog csak a fanatikusoknak való.” Miután elolvasta a futurista Alvin Toffler könyvét, A harmadik hullámot (The Third WaveJ, teljesen magával ragadta az „elektronikus határvidék” koncepciója, ahol a világ összes információja elérhetővé válik, mert a technológia összeköti egymással az embereket. 1980 elején jelentkezett a J. Walter Thompson reklámügynökséghez. „Szilárd meggyőződésem, hogy a kommunikáció terén tapasztalható technológiai fejlődés hamarosan jelentős mértékben meg fogja változtatni az életünket - írta motivációs levelében. - A telekommunikációs újításoknak (különösen a kétirányú kábeleknek) köszönhetően televíziókészülékeink (természetesen nagyképernyős készülékekről van szó) információs csatornává, újsággá, iskolává, számítógéppé, szavazógéppé és katalógussá válnak.” Nem kapta meg az állást. Először a Procter Gamble-nél is elutasították. Ott azonban kijárt magának egy második interjút, saját költségén Cincinnatibe utazott, és végül helyettes márkamenedzser lett az Abound, egy nem sokkal később a forgalomból kivont hajkondicionálóért felelős csoportnál. Case itt tanulta meg a trükköt, hogy egy új projekt indításakor ingyenes mintákat kell osztogatni. „Egy évtizeddel később részben ez jelentette az inspirációt az AOL ingyenes lemeztesztelési stratégiájához” - mondta. Két év után átment a PepsiCo Pizza Hut részlegéhez. „Azért tettem, mert ők nagyon vállalkozó szelleműek voltak. Ezt a céget a szerződéses partnerek irányították, vagyis a Procter Gamble-nek épp az ellentéte volt. Az inkább felülről irányított, folyamatorientált vállalat, és az összes fontos döntést Cincinnatiben hozzák.”

Ifjú és nőtlen férfiként a Kansas állambeli Wichitában, ahol nem igazán volt mit csinálni esténként, a Source rajongója lett. Ez tökéletes menedéket jelentett az olyan emberek számára, akikben hozzá hasonlóan keveredett a félénkség és a kapcsolattermés vágya. Két leckét tanult meg: egyrészt azt, hogy az emberek szeretnek közösségekhez tartozni, másrészt pedig azt, hogy ha a technológia meg akarja szólítani a tömegeket, akkor egyszerűnek kell lennie. Amikor először próbált fellépni a Source-ra, problémát okozott neki Kaypro típusú, hordozható számítógépének megfelelő beállítása. „Mintha a Mount Everestet akartam volna megmászni. Az első gondolatom az volt, hogy tudni akarom, miért kell ennek ilyen nehéznek lenni - emlékezett vissza. - Ám amint végre sikerült belépnem, az maga volt a mennyország. Hirtelen az egész országot elérhettem abból a nyomorúságos kis wichitai lakásból!” Mindeközben megalapította saját kis marketingcégét. Született vállalkozó volt egy olyan korban, amikor az egyetemet végzettek többsége nagy cégeknél próbált elhelyezkedni. Postafiókot bérelt előkelő San Franciscó-i címmel, amelyet feltüntetett céges papírja fejlécén, és üzleti levelezését kis wichitai lakásába továbbíttatta. Szent meggyőződése volt, hogy segíteni kell az úttörő elektronikai cégeknek, így amikor bátyja, Dan 1981-ben a Hambrecht Quistnél helyezkedett el, küldözgetni kezdte neki az érdekesebb vállalkozások üzleti terveit. Az egyik ilyen cég von Meister Control Video Corporationje volt. 1982 decemberében egy coloradói sítúrán megbeszélték, érdemes lenne-e Dannek befektetnie, és megegyeztek, hogy a következő hónapban együtt mennek el a Las Vegas-i CES-re. Az elhallgattathatatlan von Meister és a hallgatag Steve aztán Las Vegas-ban a vacsora mellett hosszasan tárgyalták, hogyan lehetne népszerűsíteni a GameLine-t. Jól

kijöttek egymással, talán mert az érdeklődésük közös volt, személyiségük azonban különböző. A vacsora közepe táján, a mosdóban folytatott részeg diskurzus közben von Meister megkérdezte Dant, nem bánná-e, ha felvenné az ifjú Steve-et. Dan bólintott, és azt mondta, részéről semmi akadálya. Steve részmunkaidős tanácsadóként kezdett a CVC-nél, majd 1983 szeptemberében teljes munkaidős állást kapott, és Washingtonba költözött. „A GameLine ötletét tényleg ígéretesnek tartottam - mondta Case. - Úgy gondoltam, ha kudarcot vallunk is vele, a Bill mellett szerzett tapasztalatok nagyon értékes leckét jelentenek majd számomra. És igazam is lett. A CVC néhány hónapon belül a csőd szélére került. Von Meister még mindig nem tanulta meg, hogyan kell körültekintően vezetni egy céget, az Atari játékpiac pedig hanyatlani kezdett. Még abban az évben egy igazgatótanácsi értekezleten tájékoztatták az eladási mutatókról Frank Caufield kockázatitőke-befektetőt, aki így reagált: „Az ember azt hitte volna, hogy ennél többet fognak lopni.” Caufield ragaszkodott hozzá, hogy vegyenek fel egy fegyelmezettebb menedzsert. Jelöltje egy közeli barátja és West Point-i évfolyamtársa volt, Jim Kimsey, akinek marcona kommandós külseje mögött egy rokonszenves kocsmáros szíve dobogott. Kimsey személye nem volt épp a legkézenfekvőbb választás egy interaktív digitális szolgáltatás gatyába rázásához, hiszen sokkal jobban értett a fegyverekhez és a whiskyhez, mint a billentyűzethez. Megvolt azonban benne a makacs kitartásnak és a lázadó szellemnek az az elegye, amire egy jó vállalkozónak szüksége van. Az 1939-ben született Kimsey Washingtonban nőtt fel. Bomlasztó magatartása miatt kirúgták a város legjobb katolikus középiskolájából, a Gonzaga High Schoolból. Ennek ellenére később sikerült kiharcolnia, hogy felvegyék a West Point katonai

akadémiára. Abban a légkörben, amely magasztalta, a kívánt mederbe terelte és kordában tartotta az agresszivitást, igazán elemében érezte magát. A végzést követően rögtön a Dominikai Köztársaságba vezényelték, majd az 1960-as évek végén két évet szolgált Vietnamban, ahol ejtőernyős őrnagyként egy ideig egy 100 vietnami gyerek számára épülő árvaház munkálatait felügyelte. Ha képes lett volna befogni a száját a feletteseivel szemben, talán szép katonai karriert futott volna be. Ehelyett 1970-ben visszatért Washingtonba, vett egy belvárosi irodaépületet, nagy részét kiadta brókercégeknek, a földszinten pedig The Exchange névvel bárt nyitott, amely egy működő távírógéppel is rendelkezett. Hamarosan további népszerű bárokat nyitott egyedülállók számára, mint a Madhatter és Bullfeathers, miközben újabb ingatlanüzletekbe fogott. Rendszeresen eljárt különböző kalandtúrákra West Point-i cimborájával, Frank Caufield- del és a fiaival. Egy 1983-as vadvízi evezés alkalmával Caufield beszervezte a CVC-hez, hogy felügyelje von Meistert, majd később megtette vezérigazgatónak. A gyatra eladási mutatókkal szembesülve Kimsey kirúgta a csapat nagy részét, Steve Case kivételével, akit marketingért felelős alelnökké léptetett elő. Kimsey színes, különösen az anyagcsere terén gazdag szókincse egy kocsmárosnak is becsületére vált volna. „Az a dolgom, hogy csirkesalátát csináljak a csirkeszarból”- közölte. Nagy kedvence volt a régi vicc a kisfiúról, aki vidáman turkál egy nagy halom lótrágyában, és amikor megkérdezik tőle, miért, azt feleli: „Valahol a szar mélyén lennie kell egy póninak.” Furcsa triumvirátust alkottak: von Meister, a fegyelmezetlen ötletgyáros, Case, a hűvös stratéga és Kimsey, a faragatlan kommandós. Míg von Meister a showman, Kimsey pedig a kedélyes kocsmáros szerepét játszotta, Case a háttérben

ácsorgott, figyelt, és új ötletekkel állt elő. Együtt újra megmutatták, mennyire innovatív lehet egy vegyes összetételű csapat. Egy külső tanácsadó, Ken Novack később így fogalmazott: „Nem volt véletlen, hogy együtt építették fel ezt a vállalkozást.” Case és von Meister már régóta érdeklődött olyan számítógépes hálózatok kiépítése iránt, amelyek összekapcsolhatják az átlagos felhasználókat. Amikor a CBS, a Sears és az IBM 1984-ben összefogott, hogy elindítson egy ilyen szolgáltatást, amely Prodigy néven vált ismertté, más számítógépgyártók is rájöttek, hogy ennek komoly piaca lehet. A Commodore elment a CVC-hez, és megkérte, hogy fejlesszenek neki egy online szolgáltatást. Kimsey tehát újrakonfigurálta a CVC-t, és egy Quantum nevű vállalatot hozott létre belőle, amely 1985 novemberében elindította a Commodore- felhasználók számára a Q-Link szolgáltatást. A Q-Link havi 10 dolláros díj fejében mindent kínált, amit von Meister - akinek akkoriban már kiállt a szekere rúdja - és Case elképzelt: híreket, játékokat, időjárás-jelentést, horoszkópokat, értékeléseket, részvényárfolyamokat, szappanopera-pletykákat, vásárlási lehetőséget és még sok egyebet - mindezt az online világ velejáróival, vagyis rendszeres összeomlásokkal és hosszú üzemen kívüli időszakokkal. Ami azonban a legfontosabb: a Q-Linknek volt egy része, a People Connection, aktív hirdetőtáblákkal és chatszobákkal, amelyek tagjai közösségeket hozhattak létre. A Q-Linknek két hónapon belül, 1986 elejére már 10 ezer tagja volt. A növekedés üteme azonban lassulni kezdett, főként azért, mert az Apple és más versenytársak miatt a Commodore eladásai is visszaestek. „A kezünkbe kell vennünk a sorsunk irányítását!” - mondta Kimsey Case-nek. Világosan látszott, hogy ha a Quantum sikert akar elérni,

más számítógépgyártók, főként az Apple számára is létre kell hozni Q-Link-szerű online szolgáltatásokat. A türelmes Case kitartóan ostromolta az Apple vezetőit. A cég még azután is rágós falatnak bizonyult, hogy a zseniális zsarnokot, Steve Jobsot - legalábbis átmenetileg - kiebrudalták. Így hát Case átköltözött az ország másik felébe, Cupertinóba, kivett egy lakást az Apple főhadiszállásának közelében, és onnan intézte a rohamait. Több olyan egység is volt, amelyet megpróbálhatott meghódítani, és idővel sikerült egy kis íróasztalhoz jutnia a cégen belül. Annak ellenére, hogy zárkózott ember hírében állt, sajátos humorérzékkel bírt. Kitett például az asztalára egy táblát, amelyen az állt: „Steve-et fogva tartják”, mellette pedig a cégnél addig eltöltött napok száma látszott. 1987-ben, háromhavi mindennapos kampányolást követően erőfeszítéseit siker koronázta: az Apple ügyfélszolgálati osztálya belement, hogy üzletet köt a Quantummal az Apple-Link szolgáltatásról. Amikor a szolgáltatás egy évvel később elindult, az első élő chatfórum nem kisebb vendéggel büszkélkedhetett, mint Steve Wozniak, az Apple nyájas társalapítója. Case ezek után hasonló megállapodást kötött a Tandyvel a PC- Link beindításáról. Hamarosan rájött azonban, hogy a különböző számítógépgyártóknak nyújtott különálló szolgáltatások stratégiáját felül kell vizsgálnia. Az egyik szolgáltatás felhasználói ugyanis nem kapcsolódhattak össze egy másik szolgáltatás felhasználóival. Ráadásul a számítógépgyártók kezében voltak a Quantum termékei, a marketingje és a jövője. „Figyeljetek, nem függhetünk tovább ezektől a társulásoktól - mondta Case a csapatának. - Muszáj lesz a saját lábunkra állni, és létrehozni egy saját brandet.”