Walter Isaacson - Innovátorok

számítógépét nem úgy tervezték, és nem is tervezhették úgy, hogy mindezt megértse. Úgy tervezték, hogy megértést szimuláljon, vagyis úgy tegyen, mintha tudná, mi zajlik körülötte.” Ezzel még az IBM-esek is egyetértettek. Nem is próbálták a Watsont „intelligens gépként” beállítani. „A mai számítógépek zseniális idióták - fogalmazott John E. Kelly III, a cég kutatási igazgatója a Deep Blue és a Watson győzelmét követően. - Gigantikus mennyiségű információt képesek tárolni, és rengeteg matematikai műveletet tudnak elvégezni, sokkal többet, mint bármelyik ember. Amikor azonban más jellegű képességekről van szó, például értelmezésről, tanulásról, alkalmazkodásról és interakcióról, a számítógépek szánalmasan teljesítenek az emberhez képest.” Ahelyett tehát, hogy a Deep Blue és a Watson megmutatták volna, menynyire közel járunk a mesterséges intelligencia létrehozásához, éppen az ellenkezőjét bizonyították. „E legújabb teljesítmények, fonák módon, csak a számítástechnika és a mesterséges intelligencia korlátaira világítottak rá - érvelt Tomaso Poggio professzor, az MIT Agy-, Elme- és Gépkutató Központjának (Center for Brains, Minds and Machines) igazgatója. - Még nem értjük pontosan, hogyan hozza létre az agy az intelligenciát, és azt sem, hogyan építhetnénk olyan gépeket, amelyek hozzánk hasonlóan széles körű intelligenciával rendelkeznek.” Douglas Hofstadter, az Indianai Egyetem professzora 1979-es, meglepetésszerű bestsellerében, a Gödel, Escher, Bach ban kombinálta a művészeteket és a tudományt. Véleménye szerint csakis úgy valósítható meg bármiféle mesterséges intelligencia, ha megértjük, hogyan működik az emberi képzelet. Ezzel a megközelítési móddal azonban az 1990-es években lényegében szakítottak, mert a kutatók úgy

gondolták, sokkal költséghatékonyabban oldhatók meg a bonyolult feladatok, ha a hatalmas adatmennyiségek kezelésére óriási processzorteljesítményt vetnek be, ahogyan a Deep Blue is sakkozott. Ez a megközelítés érdekes dolgot eredményezett: a számítógépek képesek megbirkózni a világ legnehezebb feladataival (lehetséges sakklépések milliárdjainak elemzése, kapcsolódási pontok keresése a Wikipédia többszázszorosát kitevő információtárban), de nem tudnak válaszolni olyan kérdésekre, amelyek nekünk, embereknek, végtelenül egyszerűnek tűnnek. Tegyünk fel a Google-nak egy nehéz kérdést, például: „Milyen mély a Vörös- tenger?”, és azonnal megmondja, hogy „2211 m”, holott ezt valószínűleg még a legokosabb barátaink sem tudnák. De kérdezzünk tőle valami egyszerűt, mondjuk azt: „Tud-e egy krokodil kosárlabdázni?”, és fogalma sem lesz a válaszról, pedig azt egy 4 éves gyerek is meg tudná mondani némi vihorászás után. A Los Angeles közelében működő Applied Mindsnál betekintést nyerhetünk abba az izgalmas folyamatba, hogyan programoznak egy robotot manőverezésre, de aztán kiderül, hogy még mindig komoly nehézséget okoz neki a közlekedés egy ismeretlen szobában, egy kréta megfogása és a neve leírása. A Boston melletti Nuance Communicationsnél megmutatják nekünk a Siri és más rendszerek alapjául szolgáló beszédfelismerő technikák terén elért csodálatos fejlődést, de a Siri használói jól tudják, hogy még mindig nem lehet igazán értelmes beszélgetést folytatni egy számítógéppel (legföljebb a sci-fi filmekben). Az MIT számítástudományi és mesterségesintelligencia-laboratóriumában érdekes munka zajlik: azt próbálják elérni, hogy a számítógép vizuálisan érzékeljen tárgyakat. A gép már képes felismerni egy csészét tartó lány, egy ivókút mellett ácsorgó fiú és egy

tejet lefetyelő macska képét, ám nem képes arra az egyszerű absztrakt gondolattársításra, hogy megállapítsa, mindannyian ugyanazt a tevékenységet végzik, vagyis isznak. A New York-i rendőrparancsnokság manhattani központjában tett látogatás során láthatjuk, hogy a számítógépek biztonsági kamerák ezreinek adatait dolgozzák fel a térfigyelő program keretében, de a rendszer még mindig nem lenne képes egy konkrét személyt beazonosítani a tömegben. Ezekben a feladatokban van egy közös vonás: egy 4 éves is meg tudná oldani őket. „Az Mi-kutatás harmincöt évének legfontosabb tanulsága az, hogy a nehéz feladatok könnyűek, a könnyű feladatok pedig nehezek” - összegezte Steven Pinker, a Harvard kognitív tudósa. Mint azt Hans Moravec futurológus és mások megfigyelték, ez az ellentmondás abból adódik, hogy a vizuális vagy verbális minták felismeréséhez óriási számítógépes erőforrások szükségesek. Moravec paradoxona alátámasztja Neumann fél évszázaddal korábbi megfigyeléseit, melyek szerint az emberi agy szénalapú kémiája másképpen működik, mint a számítógép szilíciumalapú, bináris logikai áramkörei. Vagyis a „wetware” (a biológiai létforma) más, mint a hardver. Az emberi agy kombinálja az analóg és digitális folyamatokat, ezenkívül sokkal inkább megosztott, mint központosított rendszer, vagyis jobban hasonlít az internethez, mint a számítógéphez. A számítógép központi feldolgozóegysége jóval gyorsabban képes végrehajtani az utasításokat, mint ahogy az agy neuronjai kisülnek. „Az agy azonban bőven ellensúlyozza ezt, hiszen az összes neuron és szinapszis egyidejűleg aktív, míg a legtöbb mai számítógépnek csak egy, legfeljebb néhány processzora van” - érvelt Stuart Russell és Peter Norvig, a mesterséges intelligenciáról szóló legfontosabb kézikönyv szerzőpárosa.

Miért nem építünk hát olyan számítógépet, amely az emberi agy folyamatait másolja? „Előbb-utóbb meg fogjuk fejteni az emberi genom teljes szekvenciáját, és megértjük, hogyan adott a természet intelligenciát ennek a szénalapú rendszernek - elmélkedett Bill Gates. - Olyan ez, mint ha szétszednénk valakinek a termékét, hogy rájöjjünk, miképpen működik.” Ez nem lesz könnyű. A tudósoknak 40 évükbe telt, mire megfejtették az 1 mm-es Caenorhabditis elegáns fonalféregfaj neurológiai működését, amelynek 302 neuronja és 8 ezer szinapszisa van. (A neuron (idegsejt) elektromos vagy kémiai jelekkel továbbít információkat. A szinapszis olyan struktúra vagy útvonal, amely eljuttatja ezeket a jeleket a neurontól egy másik neuronhoz vagy sejthez.) Az emberi agyban ezzel szemben 86 milliárd neuron és mintegy 150 billió szinapszis működik. A The New York Times 2013 végén beszámolt egy fejlesztésről, amelyről azt állította, hogy „a feje tetejére fogja állítani a digitális világot”, és „megnyitja az utat a mesterséges intelligenciát alkalmazó rendszerek új generációja előtt, amelyek képesek lesznek az ember számára könnyűnek számító funkciókra, mint a látás, a beszéd, a hallás, a tájékozódás, a fogás és az irányítás”. A cikkben előforduló kifejezések erősen emlékeztettek a Perceptronról szóló 1958-as sztoriban használtakra („képes lesz járni, beszélni, látni, írni, reprodukálni önmagát, és tudatában lesz saját létezésének”). A stratégia ismét az volt, hogy lemásolják az emberi agy neurális hálózatának működési mechanizmusát. A lap magyarázata szerint „az új számítástechnikai megközelítés a biológiai idegrendszer működésén alapul, konkrétan azon, hogyan reagálnak a neuronok az ingerekre, és miként kapcsolódnak más neuronokkal, hogy értelmezzék az információt”. Az IBM és a Qualcomm „neuromorf”, vagyis az emberi agyat utánzó processzorok terveiről beszéltek, egy Human Brain Project nevű európai kutatókonzorcium pedig bejelentette, hogy

neuromorfikus mikrochipet épített, amely „egyetlen 20 centiméteres szilíciumlapkán 50 millió plasztikszinapszist és 200 ezer biológiailag élethű neuronmodellt tartalmaz”. Ezek a friss beszámolók talán tényleg azt jelentik, hogy néhány évtizeden belül lesznek emberként gondolkodó gépek. „Folyamatosan ellenőrizzük azoknak a dolgoknak a listáját, amelyekre a gépek egyelőre nem képesek (sakkozás, autóvezetés, fordítás egyik nyelvről a másikra), és ha valamelyiket sikerül megtanulnia egy gépnek, akkor azt kihúzzuk a listáról - mondta Tim Berners-Lee. - Egy szép napon el fogunk jutni a lista végére.” Az új fejlesztések talán a szingularitáshoz is elvezethetnek. Ezzel a kifejezéssel, amelyet Neumann alkotott, és Ray Kurzweil futurológus, illetve Vernor Vinge sci-fi-író népszerűsített, gyakran arra utalnak, hogy a számítógépek nemcsak okosabbá válnak az embernél, de képesek lesznek önmagukat továbbfejlesztve szuperokossá válni, s többé már nem lesz szükségük ránk, halandókra. Vinge szerint ez 2030-ig bekövetkezik. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy ezek a sztorik is csak annyit érnek majd, mint hasonlóan fogalmazó elődeik az 1950-es évekből, vagyis csupán egy délibáb elmosódó körvonalai. Az igazi mesterséges intelligenciára még várni kell néhány nemzedéket, talán néhány évszázadot is. A vitatkozást nyugodtan ráhagyhatjuk a jövőkutatókra. Sőt, lehet, hogy soha nem is valósul meg - attól függően, hogyan definiáljuk a tudatosságot. Ezt a vitát pedig bízzuk a filozófusokra és teológusokra! „Az emberi leleményesség sohasem hozhat létre gyönyörűbb, egyszerűbb és célratörőbb találmányt, mint amilyen a természeté” - írta Leonardo da Vinci, akinek Vitruvius- tanulmánya máig a tudomány és a művészet találkozásának legnagyszerűbb szimbóluma.

Van azonban még egy lehetőség, amely igencsak tetszene Ada Lovelace-nek, és amely a számítógép Vannevar Bush, J. C. R. Licklider és Doug Engelbart nevével fémjelzett fejlődésének fél évszázadán alapul. EMBER-SZÁMÍTÓGÉP SZIMBIÓZIS: „WATSON, GYERE IDE!\" „Az analitikai gép semmi szín alatt nem hozható összefüggésbe bárminemű teremtéssel - jelentette ki Ada Lovelace. - El tud végezni bármit, aminek az elvégzésére utasítani tudjuk.” Ada úgy vélte, a gépek nem helyettesítik az embert, hanem a partnerei lesznek. Az emberek pedig az eredetiséggel és a kreativitással járulnak hozzá a kapcsolathoz. Ugyanez az elgondolás húzódott meg a „tiszta” mesterséges intelligencia utáni hajsza egyik alternatívája mögött: keressük inkább azt a kiterjesztett intelligenciát, amely az ember és a gép partneri kapcsolatából származik! A számítógép és az ember képességeinek kombinálására, az ember-számítógép szimbiózis megteremtésére épülő stratégia gyümölcsözőbbnek bizonyult, mint az önálló gondolkodásra képes gépek iránti vágy. Ezt az utat Licklider térképezte fel, még 1960-ban. „Man-Computer Symbiosis” című dolgozatában a következő kijelentést tette: „Az emberi agy és a számítógép szoros együttműködésben fognak dolgozni. Az így létrejövő páros úgy gondolkodik majd, mint emberi agy még soha, és úgy dolgozza fel az adatokat, hogy azt a ma ismert információkezelő eszközök meg sem közelítik.” Elképzelései a Vannevar Bush 1945-ös, „As We May Think” című esszéjében megálmodott memex gépre épültek. Licklider ezenkívül a SAGE légvédelmi rendszer tervezésében végzett munkájából is merített, hiszen ott is emberek és gépek szoros együttműködéséről volt szó.

A Bush-Licklider-féle megközelítés felhasználóbarát felületet kapott Engelbarttól, aki 1968-ban bemutatott egy intuitív grafikus kijelzővel és egérrel kiegészített, hálózatba kapcsolt számítógépes rendszert. „Augmenting Human Intellect” című kiáltványában Licklider szavait visszhangozta. Engelbart szerint az volt a cél, hogy „olyan integrált teret hozzunk létre, amelyben a sejtések, a »próba szerencse«, a megfoghatatlan dolgok és az ember hatodik érzéke termékeny módon létezik együtt az erőteljes elképzelésekkel, a modern terminológiával és jelölésrendszerrel, a kifinomult módszerekkel és a nagy teljesítményű elektronikus segédeszközökkel”. Richard Brautigan „All Watched Over by Machines of Loving Grace” című versében egy kicsit líraibban fejezte ki ezt az álmot egy „kibernetikus rétről... ahol emlősök és komputerek kölcsönösen programozott harmóniában élnek”. A Deep Blue-t és a Watsont kifejlesztő csapatok is a szimbiózist tartották szem előtt, ahelyett hogy a mesterséges intelligencia ortodox céljait követték volna. „A cél nem az emberi agy lemásolása” - mondta John Kelly, az IBM kutatási igazgatója. Licklidert ismételve hozzátette: „Nem arról van szó, hogy az emberi gondolkodást gépi gondolkodással helyettesítsük. A kognitív rendszerek korában az emberek és a gépek inkább együttműködnek a jobb eredmények érdekében, és mindegyik fél a saját erősségeit adja a partnerséghez.” Az efféle ember-számítógép szimbiózisra jó példa Kaszparov felismerése a Deep Blue-tól elszenvedett vereség után. Arra jutott, hogy még egy olyan erősen szabályozott játékban is, mint a sakk, „a számítógépek abban jók, amiben az emberek gyengék, és fordítva”. Erről egy kísérlet jutott az eszébe: „Mi lenne, ha az ember kontra gép felállás helyett partnerekként játszanánk?” Amikor egy másik nagymesterrel kipróbálták ezt, sikerült megteremteni a

szimbiózist, amit Licklider is elképzelt. „Így a stratégiai tervezésre összpontosíthattunk, ahelyett hogy rengeteg időt töltöttünk volna kalkulációkkal - mondta Kaszparov. - Ilyen körülmények között az emberi kreativitás még fontosabb szerephez jutott.” 2005-ben tartottak is egy ilyen sakktornát. A játékosok csapatot alkothattak egy általuk kiválasztott számítógéppel. Sok nagymester és a legfejlettebb számítógépek neveztek a tornára. De nem a legjobb nagymester és nem is a legnagyobb teljesítményű számítógép győzött. Hanem a szimbiózis. „Az ember-gép csapatok a legerősebb gépeken is felülkerekedtek - mesélte Kaszparov. - Az emberi stratégia a számítógép taktikai hatékonyságával párosítva elsöprő erőt képviselt.” A végső győztes nem egy nagymester lett, nem egy csúcsteljesítményű számítógép, sőt nem is a kettő kombinációja, hanem két amerikai amatőr, akik egyszerre három számítógépet használtak, és értettek is ahhoz, miben támaszkodhatnak rájuk. Kaszparov azt mondta erről: „Az, hogy remekül programozták és kezelték a számítógépeiket, s ezáltal nagyon alaposan elemeztek minden helyzetet, hatékonyan ellensúlyozta nagymester ellenfeleik nagyobb sakktudását és más ellenfeleik számítógépeinek nagyobb teljesítményét.” Magyarán, azé a jövő, aki a legjobban tud együttműködni a számítógépekkel. Az IBM is arra jutott, hogy a „Jeopardy!” vetélkedőben szereplő számítógépnek, a Watsonnak, sokkal jobb hasznát vennék, ha együttműködne az emberekkel, és nem legyőzni próbálná őket. Az egyik projekt keretében a számítógép orvosokkal dolgozott együtt rákkutatási programokban. „A »Jeopardy!-ban« ember és gép egymás ellen játszott - mondta Kelly az IBM-től. - A Watson gyógyászati alkalmazása keretében ember és gép közösen indul harcba,

s így messzebbre jutnak, mint amire külön-külön bármelyikük képes lenne.” A Watson-rendszerbe több mint 2 millió oldalnyi orvosi folyóiratot és 600 ezer klinikai leletet tápláltak be, ezenkívül 1,5 millió beteg beszámolóiban is kereshetett. Ha az orvos beütötte a beteg tüneteit és néhány más fontos információt, a számítógép kiadott egy rangsorolt javaslatlistát. Az IBM-csapat tagjai megértették: ha azt akarják, hogy a gép valóban hasznos legyen, az együttműködéshez kellemes légkört kell teremtenie az orvosok számára. David McQueeney, az IBM kutatási részlegének szoftverigazgatója elmesélte, hogyan programoztak bizonyos fokú alázatot a gépbe. „Az orvosok eleinte vonakodtak, és olyasmit mondtak: »Nem azért szereztem orvosi diplomát, hogy egy számítógép mondja meg, mit kell tennem. «Így hát átprogramoztuk a rendszert, hogy tisztelettudóan közölje:» Ennyi és ennyi százalék az esélye, hogy ez hasznos lesz önnek, és itt és itt ön is utánanézhet.«” Az orvosoknak így már nagyon tetszett a dolog, azt mondták, olyan, mintha egy nagy tudású kollégával konzultálnának. „A célunk az emberi képességeknek (például az intuíciónak) és a gép erősségeinek (például a korlátlan adatelérésnek) párosítása. Ez mágikus kombináció, mivel mindkét fél olyasmit kínál, amivel a másik nem rendelkezik.” Éppen ez volt az egyik dolog, ami Ginni Romettynek nagyon megtetszett a Watsonban. A mérnök végzettségű Rometty korábban a mesterséges intelligencia kutatásával foglalkozott, majd 2012 elején az IBM vezérigazgatója lett. „Figyeltem, ahogy a Watson kollégaként működik együtt az orvosokkal - mesélte. - Ez volt a legegyértelműbb jel arra nézve, hogy a gépek az emberek partnerei lehetnek, ahelyett hogy helyettesíteni próbálnák őket. Határozott meggyőződésem, hogy ez lehetséges.” A látottak olyan mély benyomást gyakoroltak rá, hogy elhatározta, teljesen új céges részleget épít a Watsonra. A projekt egymilliárd

dollárt és új központot kapott a Silicon Alleyn, a manhattani Greenwich Village-ben. Küldetése a „kognitív számítástechnika” üzleti alapokra helyezése volt. Ez alatt olyan rendszereket értettek, amelyek tanulással alkalmassá teszik magukat az emberi agy gondolkodási tevékenységének kiterjesztésére, és ezzel magasabb szintre emelik az adatelemzést. Az új részleg nem műszaki jellegű elnevezést kapott; Rometty egyszerűen Watsonnak keresztelte el. Ezzel Thomas Watson, az IBM alapítója előtt tisztelegtek, aki több mint 40 éven át irányította a céget, ugyanakkor a név utalt Sherlock Holmes társára, dr. John Watsonra és Alexander Graham Bell asszisztensére, Thomas Watsonra is. Tehát a név is azt sugallta, hogy a számító-gépben segítőtársat kell látnunk, nem fenyegetést, mint a 2001: Urodüsszeia HAL-jában. A Watson a számítástechnika harmadik hullámának előhírnöke lett, ahol már elmosódott a határvonal a kiterjesztett és a mesterséges intelligencia között. „A számítógépek első generációját a számoló- és táblázatkészítő gépek jelentették - mondja Rometty az IBM gyökereire, vagyis Herman Hollerith lyukkártyás tabulátorára utalva, amelyet az 1890-es népszavazásnál használtak. - A második generációban megjelentek a Neumann-féle architektúra alapján felépülő, programozható számítógépek. Ezeknek nekünk kellett megmondanunk, mit tegyenek.” Az emberek Ada Lovelace óta írtak algoritmusokat, amelyek lépésről lépésre közölték ezekkel a számítógépekkel, hogyan hajtsanak végre bizonyos feladatokat. „Az adattömeg óriási mértékű növekedése miatt azonban szükség van a harmadik generációra is. Ezt pedig azok a rendszerek jelentik, amelyeket nem programozunk, hanem képesek a tanulásra” - tette hozzá Rometty.

Ám még ez a folyamat is partneri kapcsolatot és szimbiózist jelent, és nem feltétlenül következik belőle, hogy az emberiség a történelem süllyesztőjébe kerül. Larry Norton, a New York-i Memorial Kórház Sloan-Kettering Rákkutató Központjának mellrák- specialistája is annak a csapatnak a tagja volt, amelyik együtt dolgozott Watsonnal. „A számítástudomány nagyon gyorsan fog fejlődni, és viszi előre magával az orvostudományt is - jelentette ki. - Ez a közös evolúció. Segítjük egymást.” Ezt a folyamatot, amelyben a gépek és az emberek együtt egyre okosabbak lesznek, Doug Engelbart „bootolásnak” és „közös evolúciónak” nevezte. Az elképzelés felvet egy érdekes lehetőséget: nem számít, hogy milyen gyorsasággal fejlődnek a számítógépek, a mesterséges intelligencia sohasem lesz képes meghaladni az ember-gép páros intelligenciáját. Tegyük fel például, hogy egy szép napon a gép rendelkezik majd az ember összes mentális funkciójával: látszólag fel tud ismerni mintákat, észleli az érzelmeket, értékeli a szépséget, művészetet teremt, vágyai lesznek, erkölcsi értékrendet állít fel és célokat tűz ki maga elé. Egy ilyen gép esetleg átmehet a Turing-teszten. Sőt sikerrel veheti még azt a próbát is, amelyet Ada-tesztnek nevezhetnénk, vagyis saját gondolatokat „teremthet”, amelyek túlmutatnak az emberek által beleprogramozott feladatokon. Még ez esetben is lenne azonban egy további kérdés, mielőtt kijelenthetnénk, hogy a mesterséges intelligencia végleg győzedelmeskedett a kiterjesztett intelligencia felett. Ezt nevezhetjük, mondjuk, Licklider-tesztnek. A próba túlmutatna annak vizsgálatán, vajon képes-e a gép az emberi intelligencia minden összetevőjének lemásolására, és helyette azt vizsgálná, vajon akkor végzi-e jobban ezeket a feladatokat, amikor egymaga dolgozik, vagy akkor, amikor

emberekkel működik együtt. Más szavakkal: elképzelhető-e, hogy a partnerként együtt dolgozó emberek és gépek mindig sokkal erősebbek lesznek, mint önmagában a mesterséges intelligencia? Ha igen, akkor az „ember-gép szimbiózis”, ahogy Licklider nevezte, diadalmaskodni fog. Nem biztos, hogy a mesterséges intelligencia a számítástudomány Szent Grálja. Lehet, hogy a cél az emberi és gépi képességek közötti együttműködés optimális módszereinek a megtalálása - olyan partnerség létrehozása, amikor hagyjuk, hogy a gépek azt tegyék, amiben a legjobbak, ők pedig hagyják, hogy mi is azt tegyük, amiben a legjobbak vagyunk. AZ ÚT NÉHÁNY TANULSÁGA Mint minden történelmi eseménysornak, a digitális kort megteremtő újítások történetének is megvoltak a maga buktatói. Milyen tanulságot vonhatunk le a történetből az imént tárgyalt ember-gép szimbiózison kívül? Mindenekelőtt azt, hogy a kreativitás együttműködésen alapuló folyamat. Csapatmunka révén gyakrabban születnek újítások, mint egy magányos zseni felismeréseiből. Ez minden időszakra igaz, amelyet a kreatív forrongás jellemez. A tudományos forradalomnak, a felvilágosodásnak és az ipari forradalomnak is megvoltak a maguk intézményei az együttműködésen alapuló munkára, és a maguk hálózatai az ötletek megosztására. A digitális forradalomra ez még inkább jellemző volt. Bármilyen ragyogó elmék voltak az internet és a számítógép feltalálói, a legnagyobb sikereket csapatmunkával érték el. Akárcsak Robert Noyce, a legnagyobbak inkább kongregacionalista lelkészekhez hasonlítottak, mint magányos prófétákhoz, inkább madrigálénekesekhez, mint szólistákhoz.

A Twittert egy csapat találta ki, melynek tagjai együttműködtek, de sokat vitatkoztak. Amikor az egyik alapító, Jack Dorsey az interjúkban elkezdte magáénak tulajdonítani a munka oroszlánrészét, a The New York Times újságírója, Nick Bilton szerint egy másik alapító, Evan Williams - a megszállott vállalkozó, a korábbi Blogger megalkotója - rászólt, hogy vegyen vissza egy kicsit. „De én találtam fel a Twittert!” - mondta Dorsey. „Nem, nem te találtad fel - felelte Williams. - És nem is én, sem pedig Biz (Stone, a harmadik alapító). Az emberek nem találnak fel dolgokat az interneten, csak továbbfejlesztenek egy létező ötletet.” Ez tehát a következő tanulság: a digitális korszak, bár forradalminak tűnt, valójában nem volt más, mint korábbi ötletek továbbgondolása. Nemcsak a kortársak működtek együtt, hanem a különböző nemzedékek is. Azok voltak a legjobb újítók, akik megértették a technológia fejlődésének ívét, és átvették a stafétabotot a korábbi generációktól. Steve Jobs Alan Kay munkájára alapozott, Kay Doug Engelbartéra, ő pedig J. C. R. Lickliderére és Vannevar Bushéra. Howard Aiken, aki kifejlesztette a digitális számítógépet a Harvardon, részben Charles Babbage differenciálgépéből merített ötletet, társaival pedig elolvastatta Ada Lovelace „Jegyzeteit”. A leghatékonyabb csapatokban sokféle tudású ember dolgozott együtt. Klasszikus példa erre a Bell Labs. New Jersey külvárosában lévő központjának hosszú folyosóin elméleti fizikusokkal, kísérletező tudósokkal, anyagtudósokkal, mérnökökkel, üzletemberekkel, sőt még olajos körmű telefonszerelőkkel is lehetett találkozni. Walter Brattain gyakorlati és John Bardeen elméleti szakember közös íróasztalnál dolgozott - mintha egy zeneszerző és egy szövegíró osztozott volna egy zongorapadon -, egész nap

kérdezz-feleleket játszottak, amiből aztán megszületett az első tranzisztor. Bár az internet lehetővé tette a virtuális kapcsolattartást, a digitális újítások kora azt mutatta, hogy a fizikai közelség ma is ugyanúgy segíti a közös munkát, mint régen. Mint az a Bell Labs példájából is kitűnik, a személyes találkozás olyasmit tesz hozzá a folyamathoz, amit digitálisan nem lehet elérni. Az Intel alapítói létrehoztak egy tágas irodateret a csapatnak, ahol Noyce és az összes alkalmazott folyamatosan kapcsolatban volt egymással. Ez a modell általánossá vált a Szilícium-völgyben. Az ígéret, hogy a digitális eszközök segítségével majd mindenki otthonról dolgozhat, sohasem valósult meg teljesen. Amikor Marissa Mayer a Yahoo! vezérigazgatója lett, egyik első dolga volt, hogy visszaszorította a távmunkát, azzal érvelve, hogy „ha az emberek együtt vannak, sokkal együttműködőbbek és találékonyabbak”. Amikor Steve Jobs a Pixar új központi irodáját tervezte, megszállottan próbálkozott az előcsarnok kialakításával, sőt még a mosdók elhelyezésével is, hogy az emberek minél többször fussanak össze. Egyik utolsó alkotása az Apple jellegzetes irodáinak megtervezése volt, melyekben kör alakba rendezett, nyitott munkaállomások vették körbe a központi teret. A történelemben mindig azok a csapatok bizonyultak a legjobb irányítóknak, amelyek tagjai egymást kiegészítő tulajdonságokkal bírtak. Így volt ez az Egyesült Államok megalapítása esetében is. A vezetők között volt George Washington, a becsület szobra, több ragyogó elme, mint Thomas Jefferson és James Madison, néhány látnoki képességű és szenvedélyes ember, mint Samuel és John Adams, és a bölcs békítő, Benjamin Franklin. Ugyanígy az ARPANET alapítói között találunk ötletgazdákat, mint Licklider, biztos kezű döntéshozókat, mint Larry Roberts,

született diplomatákat, mint Bob Taylor, és igazi csapatembereket, mint Steve Crocker és Vint Cerf. A kiváló csapatok másik titka, hogy a gazdag képzeletű embereket, akiknek jó ötleteik vannak, gyakorlatias vezetőkkel párosítják, akik meg tudják azokat valósítani. A vízió, amely nem válik valósággá, csupán hallucináció. Robert Noyce és Gordon Moore egyaránt látnoki képességekkel rendelkezett, ezért volt lényeges, hogy az első alkalmazottjuk az Intelnél Andy Grove lett, aki viszont tudta, hogyan kell kemény kézzel irányítani és munkára fogni az embereket. Az ötletgazdák, akik mellett nem áll egy jó csapat, gyakran a történelemkönyvek lábjegyzeteként végzik. Régóta folyik a vita arról, hogy kié az elektronikus digitális számítógép feltalálásának érdeme: John Atanasoff professzoré, aki csaknem egyedül dolgozott Iowa államban, vagy a John Mauchly és Presper Eckert által vezetett csapaté a Pennsylvaniai Egyetemen. Ebben a könyvben az utóbbiak felé billen a mérleg nyelve, részben azért is, mert megalkották és életre keltették az ENIAC- ot. Ehhez tucatnyi mérnök és szerelő segítségét vették igénybe, néhány nő pedig a programozás alapfeladatait végezte. Atanasoff gépe ezzel szemben sohasem vált működőképessé, mert nem állt mögötte olyan csapat, amely segített volna kitalálni neki, hogyan működik a lyukkártyakészítő. A gép az alagsorba került, s amikor már senki nem emlékezett rá, mi is volt az, a szemétben végezte. A számítógéphez hasonlóan, az ARPANET és az internet is csapatmunka eredménye. A folyamat egy tisztelettudó végzős diáktól indult, aki körlevélben kikérte mások véleményét. Ebből született meg a központi irányítás és kiemelt, súlyponti helyek nélküli, hálószerű, csomagkapcsolt rendszer, amelyben a jogosultság egyformán oszlott meg

minden csomópont között, vagyis mindegyik saját tartalmat hozhatott létre és oszthatott meg, és megkerülhetett minden befolyásolásra irányuló törekvést. Az együttműködés így olyan rendszert hozott létre, amely maga is az együttműködést ösztönözte. Az internet tulajdonképpen készítői DNS-lenyomatát hordozta. Az internet nemcsak csapaton belül serkentette az együttműködést, hanem az egymást nem ismerő felhasználók között is. Mind közül talán ez az újítás nevezhető a leginkább forradalminak. Együttműködésen alapuló hálózatok már azóta léteznek, hogy a perzsák és az asszírok feltalálták a postarendszert, ám sohasem volt még ennyire könnyű ismeretlen résztvevők ezreinek vagy millióinak az együttműködését kérni és összesíteni. Ez pedig további innovatív rendszereket eredményezett - Google- oldalrangsor, Wikipédia-cikkek, Firefox böngésző, GNU/Linux szoftver -, amelyek mind-mind a tömegek kollektív bölcsességére épültek. A digitális korban háromféleképpen szerveztek csapatot. Először is, kormányzati támogatásból és koordinációval. Így szerveződtek az első számítógépeket (Colossus, ENIAC) és az első hálózatokat (ARPANET) megalkotó munkacsoportok. Ez azt - az 1950-es években, Eisenhower elnök idején még jóval erősebb - álláspontot tükrözte, mely szerint a kormány feladata a közjót szolgáló projektek végrehajtása, mint például az űrprogram vagy az államközi autópálya-rendszer kiépítése. Mindez gyakran a Vannevar Bush és mások által életre keltett állami-tudományos-ipari együttműködés keretében, az egyetemekkel és a magánszférával karöltve történt. A projektek felügyeletét és a közpénzek elosztását olyan tehetséges állami tisztségviselők látták el, mint Licklider, Taylor és Roberts.

Az együttműködő csapat létrehozásának másik módja a magánvállalkozás volt. Ez egyszerre zajlott a nagy cégek kutatóközpontjaiban, mint a Bell Labs vagy a Xerox PARC, és az új, feltörekvő vállalkozásoknál, mint a Texas Instruments, az Intel, az Atari, a Google, a Microsoft és az Apple. Kulcsfontosságú hajtóerő volt a nyereség, egyrészt a résztvevők jutalmazása, másrészt pedig a befektetők odacsábítása miatt. Ez tulajdonosi hozzáállást követelt az újítóktól, ami megkívánta a szabadalmaztatást, illetve a szellemi tulajdonjogvédelmét. A digitális teoristák és a hackerek közül sokan elítélték ezt a megközelítést, pedig a feltalálóknak anyagi nyereséget hozó magánvállalkozási forma is fontos része volt annak a nagyobb rendszernek, amely lélegzetelállító áttöréseket hozott a tranzisztorok, chipek, számítógépek, telefonok és egyéb készülékek, valamint a webszolgáltatások terén. A történelem során a kormányzati és a magánszféra innovációja mellett létezett a közös kreativitás kialakításának egy harmadik módja is: amikor egyenrangú felek önként és szabadon osztották meg ötleteiket, hozzájárulva valamilyen közös erőfeszítés sikeréhez. Az internetet és a szolgáltatásait lehetővé tévő fejlesztések közül sok ezen a módon született, amit Yochai Benkler harvardi tudós „közösségi teremtésnek” nevezett. Az internetnek köszönhetően ezt az együttműködési formát minden korábbinál nagyobb arányban lehetett gyakorolni. Jó példa rá a Wikipédia és a web, vagy az olyan szabad és nyílt forráskódú szoftverek létrejötte, mint a Linux, a GNU, az OpenOffice és a Firefox. Steven Johnson műszaki újságíró így fogalmazott: „A nyílt architektúrának köszönhetően könnyebben lehet építkezni már meglévő ötletekre, ahogyan Berners-Lee is felépítette a webet az internetre.” A közös teremtést nem az anyagi haszon reménye ösztönzi, hanem másfajta jutalom, például az elégedettségérzés.

A közös megosztás és a magánvállalkozás értékei gyakran kerülnek összeütközésbe, különösen abban a kérdésben, hogy milyen mértékben kell szabadalmi oltalom alá venni egy-egy újítást. Az internetes közösség gyökereit az MIT vasútmodellező klubjában és a Homebrew Computer Clubban kikristályosodó hackererkölcsben kell keresnünk. Steve Wozniak kiváló megtestesítője volt ennek: azért járt el a Homebrew összejöveteleire, hogy megmutassa, milyen számítógépes áramköröket épített, és ingyen osztogatta terveit, hogy mások is használhassák és továbbfejleszthessék őket. Cimborája, Steve Jobs azonban később meggyőzte, hogy ne osszák meg a találmányaikat, inkább építsék meg és adják el őket. Így született meg az Apple, amelynek a következő 40 évben az határozta meg az üzletpolitikáját, hogy agresszív módon szabadalmaztatta az újításait, és igyekezett általuk nyereségre szert tenni. A digitális kor kiteljesedéséhez mindkét Steve hajlamaira szükség volt. Az innováció akkor a legélénkebb, ha a nyílt forráskódú rendszerek versenybe szállnak a tulajdonalapúakkal. Egyesek ideológiai megfontolásokból a fenti módszerek valamelyikét előnyben részesítik a többivel szemben. Nagyobb szerepet szánnak a kormánynak, a magáncégek mindenhatóságára esküsznek, vagy az önkéntes együttműködés és megosztás romantikájában hisznek. A 2012-es elnökválasztás során Barack Obama nagy port kavart, amikor közölte a cégtulajdonosokkal, hogy „nem ti építettétek őket”. Bírálói ezt úgy értelmezték, hogy leszólja a magánvállalkozás szerepét; Obama viszont úgy értette kijelentését, hogy minden vállalkozás hasznot húz az állami és a közösségi támogatásból. „Ha egy vállalkozó sikeres, az azt jelenti, hogy valaki valamikor segített neki. Volt az életében egy jó tanító. Valaki segített létrehozni ezt a bámulatos amerikai rendszert, amely lehetővé teszi a gyarapodást. Valaki beruházott az utakba és a hidakba.”

Talán elegánsabban is cáfolhatta volna azt a nézetet, hogy titokban szocialista érzelmű, de tény, hogy ezzel felhívta a figyelmet a modern közgazdaságtan egyik tételére, amely a digitális innovációra is alkalmazható: a termelésszervezés említett - kormányzati, piaci és közösségi - módszereinek kombinációja erősebb, mint ha bármelyiket előnyben részesítjük. Ebben persze nincs semmi újdonság. Babbage például támogatásának nagy részét a brit kormánytól kapta, amely bőkezűen finanszírozott minden, a gazdaság és a birodalom erősítésével kecsegtető kutatást. Továbbá kölcsönzött ötleteket a magánszektorból is, mindenekelőtt a lyukkártyák koncepcióját, melyet a textilgyárak fejlesztettek ki automata szövőgépeikhez. Barátaival létrehozott néhány új klubot és egyéb közösséget, köztük a British Association for the Advancement of Science-t (Tudományos Haladás Brit Szövetsége), s bár némi túlzásnak tűnhet, ha ezt az előkelő társaságot a Homebrew Computer Club előfutárának tekintjük, tulajdonképpen mindkettőnek az volt a célja, hogy elősegítse a közösségi együttműködést és az ötletek megosztását. A digitális kor legsikeresebb vállalkozásai azok lettek, amelyeknek a vezetői támogatták az együttműködést, ugyanakkor egyértelmű célokat tűztek ki. E két dolgot gyakran egymásnak ellentmondónak tartják: egy vezető vagy mindenkit bevon a munkába, vagy szenvedélyes látnok. A legjobb vezetők azonban mindkettőre képesek. Robert Noyce jó példa erre. Gordon Moore-ral együtt határozott elképzelésük volt arról, merre tart a félvezetőtechnológia, és abba az irányba vezették az Intelt, ugyanakkor mindketten kollegiálisak voltak, és már-már túlzottan ódzkodtak a tekintélyuralomtól. Még a szúrós természetű, megszállott Steve Jobs és Bill Gates is tudták, miként építsenek erős csapatot maguk köré, és hogyan plántálják tagjaiba a lojalitást.

A zseniális, ám együttműködésre képtelen egyének általában kudarcot vallottak. A Shockley Semiconductor szétesett. Szenvedélyes és makacs látnokok híján a közösen dolgozó csapatok ugyanígy elbuktak. A tranzisztor feltalálása után a Bell Labs csak sodródott. Ahogy az Apple is, miután Jobsot 1985-ben kiebrudalta. A könyvben szereplő sikeres újítóknak és vállalkozóknak volt egy közös vonásuk: mindannyian a termékekre összpontosítottak. Sokat foglalkoztak a műszaki tervezéssel és a dizájnnal, és értettek is hozzá. Elsősorban nem kereskedők, marketingesek vagy pénzügyi szakemberek voltak; valahányszor ilyenek vették át egy-egy cég irányítását, annak az innováció folyamata látta kárát. „Ha kereskedői szempontok vezetik a céget, a termékekkel foglalkozók háttérbe szorulnak, és sokan közülük egyszerűen kikapcsolnak” - mondta Jobs. Larry Page ugyanígy érzett: „Azok a legjobb vezetők, akik a legjobban értenek a mérnöki tervezéshez és a termékdizájnhoz.” A digitális kor másik tanulsága egyidős Arisztotelésszel: „Az ember társas lény.” Ugyan mi más magyarázná a CB- és az amatőr rádiók vagy utódaik, a WhatsApp és a Twitter létrejöttét? Az ember szinte minden digitális eszközt társas célokra fordított, akár arra szánták eredetileg, akár nem: közösségek építésére, a kommunikáció megkönnyítésére, a másokkal való együttműködésre, és közösségi hálózatok létrehozására. Még a személyi számítógép is, amelyet eredetileg az egyéni kreativitás eszközéül szántak, elkerülhetetlenül utat nyitott a modemek, az online szolgáltatások, majd később a Facebook, a Flickr és a Foursquare előtt. A gépek ezzel szemben nem társas lények. Maguktól nem csatlakoznak a Facebookhoz, és társaságot sem keresnek csak úgy, önmagáért. Amikor Alan Turing kijelentette, hogy

a gépek egy napon úgy viselkednek majd, mint az emberek, bírálói azzal vágtak vissza, hogy sohasem lesznek képesek érzelmek kimutatására, és sohasem vágynak majd intimitásra. Ha utólag Turing kedvében akarnánk járni, talán be tudnánk programozni egy gépet arra, hogy érzelmeket mímeljen, és úgy tegyen, mintha meghittségre vágyna, ahogy néha az emberek is teszik. Turing azonban valószínűleg mindenki másnál hamarabb felismerné a különbséget. Az Arisztotelész-idézet második része alapján a számítógép nem társas természete arra utal, hogy „vagy állat, vagy isten”. Valójában persze egyik sem. A mesterséges intelligenciával foglalkozó mérnökök és internetszociológusok állításai ellenére a digitális eszközöknek nincs személyiségük, és nincsenek szándékaik, sem vágyaik. Olyanok, amilyeneknek tervezzük őket. ADA LEGMARADANDÓBB HAGYATÉKA: A KÖLTŐI TUDOMÁNY Mindez elvezet bennünket az utolsó leckéhez, amely visszatér Ada Lovelace-hez. Mint Ada rámutatott, a gépekkel való szimbiózis kialakításában mi, emberek, döntő fontosságú alkotóelemmel járultunk hozzá a partneri kapcsolathoz: a kreativitásunkkal. A digitális kor története - Bushtól Licklideren és Engelbarton át Jobsig, a SAGE-től a Google-en és a Wikipédián át a Watsonig - megerősítette ezt az álláspontot. És valószínűleg továbbra is így lesz, amíg fajunk kreatív marad. „A gépek racionálisabbak és analitikusabbak lesznek - állította John Kelly, az IBM kutatási vezetője. - Az ítélőképességet, az intuíciót, az empátiát, az erkölcsi érzéket és a kreativitást viszont az emberek szolgáltatják majd.”

A kognitív számítástechnika világában tehát ránk, emberekre is szükség lesz, mert mi különféleképpen tudunk gondolkodni, amire egy algoritmus lényegéből fakadóan képtelen. Van képzelőerőnk, amely - Ada szavaival - „dolgokat, tényeket, ötleteket, fogalmakat elegyít új, eredeti, végtelen és állandóan változó kombinációkban”. Mintákat fedezünk fel, és értékeljük szépségüket. Történeteket alkotunk az információkból. Nemcsak társas lények vagyunk, hanem történetmesélők is. Az emberi kreativitás magában foglalja az értékeket, a szándékokat, az esztétikai ítéleteket, az érzelmeket, a személyes tudatosságot és a morális érzéket is. Ezekre a művészetek és a humán tudományok tanítanak - és ez az oka, hogy ugyanolyan fontos részei az oktatásnak, mint a természettudomány, a technológia, a mérnöki tervezés és a matematika. Ha mi, halandók, meg akarjuk őrizni helyünket az ember-számítógép szimbiózisban, ha meg akarjuk tartani gépeink kreatív partnerének szerepét, akkor ápolnunk kell képzeletünket, eredetiségünket és emberségünket. Mi ugyanis ezt adjuk a közösbe. Steve Jobs általában vetítéssel fejezte be termékbemutatóit, amelyek a humán tudományok és a technológia metszéspontját tükrözték. Az utolsó ilyen alkalommal, 2011-ben, az iPad 2 termékindítóján kiállt a vetített kép elé, és azt mondta: „Az Apple-nek a génjeibe van kódolva, hogy a technológia önmagában nem elég. Csak a művészetekkel és a humán tudományokkal házasított technológia produkál olyan eredményt, amelynek láttán dalra fakad a szívünk.” Nos, ez tette őt korunk legkreatívabb technológiai innovátorává. Ez a dicshimnusz persze fordítva is igaz. A művészetek és bölcsészettudományok rajongóinak is meg kellene tanulniuk értékelni a matematika és a fizika szépségeit, ahogy Ada

tette. Máskülönben bámészkodók maradnak a művészetek és a tudomány útkereszteződésében, ahol a digitális kor legtöbb tevékenysége zajlik, és teljesen átengedik az e terület feletti ellenőrzést a mérnököknek. Sokan azok közül, akik magasztalják a művészeteket és a humán tudományokat, és lelkesen helyeselnek, ha azt hallják, mennyire fontosak ezek a tárgyak az iskolában, szégyenkezés nélkül (sőt, néha viccelődve) ismerik be, hogy nem értenek a matematikához vagy a fizikához. Dicsőítik a latin nyelvet, de fogalmuk sincs, hogyan kell megírni egy algoritmust, és nem tudják megkülönböztetni a BASIC-et a C++-tól, a Pythont a Pascaltól. Korlátoltnak tartják azt, aki összekeveri a Hamletet a Macbethtel, miközben vidáman hangoztatják, hogy nem tudják, mi a különbség a gén és a kromoszóma, a tranzisztor és a kondenzátor, egy intergál-és egy differenciálegyenlet között. Ezek a fogalmak talán nehéznek tűnnek. Igen, de a Hamlet is az. És a Hamlethoz hasonlóan, ezek is gyönyörű dolgok. Akárcsak egy kitűnő matematikai egyenlet, az univerzum dicsőségét fejezik ki. C. P. Snow-nak igaza volt abban, hogy „mindkét kultúrát”, a természet-tudományokat és a humán tudományokat is tisztelni kell. Manapság azonban még ennél is fontosabb, hogy megértsük, hogyan fonódnak össze. A technológiai forradalom vezetői Ada hagyományát követték, aki össze tudta kapcsolni a tudományt és a művészetet. Apjától költői, anyjától matematikai tehetséget örökölt, s így alakult ki benne az általa „költői tudománynak” nevezett jelenség szeretete. Apja védelmébe vette a szövőgépeket összetörő ludditákat, Ada azonban imádta, hogy ezek a gépek a lyukkártyák utasítására gyönyörű mintákat szőnek, és elképzelte, ahogy a művészet és a technológia csodálatos elegye megtestesül a számítógépben.

A digitális forradalom következő szakasza még több és még újabb módszereket teremt majd a technológia és a kreatív területek - a média, a divat, a zene, a szórakoztatóipar, az oktatás, az irodalom és a képzőművészetek - kombinálására. Az innováció első szakasza jórészt arról szólt, hogy régi bort - könyveket, újságokat, esszéket, folyóiratokat, dalokat, tévéshow-kat, filmeket - töltöttek új, digitális üvegekbe. Az új felületek, szolgáltatások és közösségi hálózatok azonban egyre több lehetőséget kínálnak az egyéni képzeletnek és az együttműködő kreativitásnak. A szerepjátékok és az interaktív játékok összekeverednek a történetmesélés és a kiterjesztett valóság együttműködésre kész formáival. A technológia és a művészet e kölcsönhatása pedig előbb-utóbb teljesen új kifejezési formákat és médiaformátumokat eredményez. Az újítás pedig olyanoktól ered majd, akik össze tudják kapcsolni a szépséget a mérnöki tervezéssel, a humanizmust a technológiával és a költészetet a processzorokkal: Ada Lovelace szellemi örököseitől, a teremtő-alkotó emberektől, akik otthon érzik magukat a művészetek és a tudomány kereszteződésében, és akikben egyfajta lázadó szépérzék munkál, amelynek köszönhetően képesek felismerni a mindkettőben benne rejlő gyönyörűséget.