Walter Isaacson - Innovátorok

Braiterman jobb volt nála matematikából. Éjszakákon át küzdöttek különböző matematikai problémákkal Braiterman szobájában, s közben pizzát faltak. „Bill nagyon elszánt volt - emlékezett vissza Braiterman -, amellett jól is érvelt.” Gates különös hévvel bizonygatta például, hogy hamarosan mindenkinek lesz otthoni számítógépe, amelyet telefonkönyvként és információs forrásként használhat majd. A következő évben Braitermannel egy szobába költöztek. Gates úgy döntött, a tiszta matematika helyett inkább az alkalmazott matematikát választja főszaknak, és sikerült is nyomot hagynia e tudomány-területen. A számítástudós Harry Lewis kurzusán szembesült egy klasszikus problémával: Az éttermünk konyháján dolgozó szakács elég hanyag, és amikor palacsintát süt, mindegyik más-más méretűre sikeredik. Így hát, amikor kiviszem őket egy vendégnek, útban az asztalához nagyság szerint átrendezem őket (hogy a legkisebb kerüljön felülre, a legnagyobb pedig alulra), mégpedig úgy, hogy megfogok néhányat a tetejéről, és átfordítom őket, majd ezt (a megfogott palacsinták számának változtatásával) annyiszor ismétlem, ahányszor csak szükséges. Ha n darab palacsintám van, mennyi az a maximális számú átfordítás (n f(n) függvényeként), amennyire szükségem lehet, hogy méret szerint sorba rendezzem az összesét? A válaszhoz, mint bármelyik számítógépes programhoz, fel kellett állítani egy jó algoritmust. „Felvetettem a problémát az órán, majd továbbmentem az anyagban - mesélte Lewis. - Egy vagy két nappal később ez az eszes másodéves bejön az irodámba, és közli, hogy van egy ötharmados N algoritmusa.” Más szavakkal, Gates rájött, hogyan oldható meg a probléma palacsintánként ötharmad átfordítással. „A

válaszhoz bonyolult módon elemezte, pontosan milyen elrendezést is vehet fel a felső néhány palacsinta. Nagyon okos megoldás volt.” A kurzus tanársegédje, Christos Papadimitriou később Gatesszel közös tudományos dolgozatban publikálta a megoldást. Mialatt Gates 1974 nyarán második egyetemi évére készült, rávette Allent, hogy költözzön Boston környékére, és fogadjon el egy állást a Honeywell-nél, amelyet eredetileg Gatesnek ajánlottak fel. Allen otthagyta a Washingtoni Egyetemet, beült a Chryslerébe, keletre utazott, és arra biztatta Gateset, hogy ő is lépjen ki. Azzal érvelt, hogy lemaradnak a számítógépes forradalomról. Pizzafalás közben arról álmodoztak, hogy saját céget alapítanak. „Ha minden jól alakul, szerinted mekkorára nőhet a cégünk?” - kérdezte egy alkalommal Allen. Gates így felelt: „Szerintem felfejleszthetjük úgy 35 programozóig.” Gates azonban meghajolt szülei akarata előtt, és a Harvardon maradt, legalábbis egy darabig. Sok más újítóhoz hasonlóan Gates is sokszor csak a hecc kedvéért lázadt. Elhatározta, hogy egyetlen általa felvett kurzus előadásaira sem fog bejárni, és csak olyan órákat látogat, amelyekre nem jelentkezett. Ezt a szabályt gondosan be is tartotta. „A második évben már csupa olyan órára jártam, amelyeknek az időpontja ütközött a valódi óráiméval, nehogy egyszer is hibázzak - emlékezett vissza. - Szóval teljesen elutasító voltam.” Óriási hévvel vetette bele magát a pókerezésbe is. A „7 card stud high low” nevű változat volt a kedvence. Esténként akár 1000 dollárt is nyert vagy veszített. Gates, akinek az IQ-ja magasabb volt az érzelmi intelligenciájánál, jobban ki tudta számítani az esélyeket, mint amilyen jól olvasott ellenfelei gondolataiban. „Bill egy kissé monomániás volt - mondta róla Braiterman. - Ha rákattant valamire, nem

tágított.” Egy alkalommal Gates Allenre bízta a csekkfüzetét, hogy ne tudjon több pénzt elszórni, de hamarosan visszakérte. „Drága leckéket kapott blöffölésből - mesélte Allen. - Egyik este nyert 300 dollárt, aztán a következő estén elveszített 600-at. Bill azon az őszön több ezer dollárt bukott, mégis folyton azt hajtogatta: „»Egyre jobb vagyok.«” Egy közgazdasági kurzuson megismerkedett egy diákkal, aki egy másik szobában lakott ugyanazon a folyosón. Steve Ballmer első ránézésre nagyon különbözött Gatestől. A nagydarab, harsány, társaságkedvelő fiú ahhoz a folyton nyüzsgő típushoz tartozott, amelyik imád különféle szervezetekbe belépni és vezetni azokat. Tagja volt a Hasty Pudding Clubnak, amely zenés színdarabokat írt és vitt színre, és a futballcsapatot is egy megszállott szurkoló lelkesedésével menedzselte. Egyszerre volt a campus irodalmi folyóiratának, az Advocate-nak a kiadója és a Crimson című újság reklámmenedzsere. Még a divatból lassan kikopó férfiklubok egyikének is tagja volt, és legújabb legjobb barátját, Gateset is rávette a csatlakozásra. Gates ezt később „bizarr élménynek” nevezte. A féktelen intenzitás kötötte össze őket. Óriási hangon beszélgettek, vitatkoztak és tanultak, s közben mindketten előre- hátra dülöngéltek. Aztán együtt mentek moziba. „Elmentünk és megnéztük az Ének az esőbent (Singin in the Rain) és a Mechanikus narancsot (A Clockwork Orange), amelyeket csak egy közös dal köt össze egymással - mesélte Gates. - És szuper jó barátok lettünk.” Gates rendszertelen harvardi élete 1974 decemberében, második évének közepén hirtelen gyökeresen megváltozott. Akkor történt, hogy Currier House-beli szobájába beállított Allen a Popular Electronics legújabb számával, borítóján az Altairrel. Allen csatakiáltásának hatására - „Te, ez az egész nélkülünk történik!” - Gates akcióba lendült.

BASIC AZ ALTAIRRE Gates és Allen hozzálátott, hogy olyan szoftvert írjon, amely lehetővé tette, hogy a hobbiszintű felhasználók is saját programokat készítsenek az Altair-re. Konkrétan azt határozták el, hogy olyan interpretert (értelmezőt) írnak a BASIC programozási nyelvhez, amely fut az Altair Intel 8080-as mikroprocesszorán. Ez lett az első kereskedelmi forgalomba hozott, magas szintű natív programozási nyelv egy mikroprocesszorra. És ez indította be a személyi számítógépek szoftverének iparágát. Néhány régi, Traf-O-Data fejléces papíron levelet írtak az MITS-nek, az Altairt gyártó, szárnyait próbálgató cégnek Albuquerque-be, és azt állították, hogy írtak egy BASIC interpretert, amely fut a 8080- ason. „Ennek a szoftvernek a másolatait az Önök cégén keresztül szeretnénk árulni az amatőr felhasználóknak.” Ez nem volt teljesen igaz. Ugyanis még semmiféle szoftvert nem írtak. De tudták, hogy ha az MITS érdeklődést mutat irántuk, azonnal fejest tudnak ugrani a munkába. Mivel nem kaptak választ, felhívták a céget. Gates azt javasolta, hogy Allen intézze a hívást, hiszen ő volt az idősebb. „Nem, csináld te; te jobb vagy ezekben a dolgokban” - hárított Allen. Végül kompromisszumos megoldás született: Gates telefonál, elváltoztatja sipító hangját, és Paul Allen néven mutatkozik be, mert ha sikerrel járnak, úgyis Allen repül el Albuquerque-be. „Nekem már nőtt a szakállam, és úgy néztem ki, mint egy felnőtt, Bill viszont még mindig elment volna másodikos középiskolásnak” — emlékezett vissza Allen. Amikor a zord Ed Roberts felvette a kagylót, Gates mély hangon így szólt:

„Itt Paul Allen beszél Bostonból. Irtunk egy BASIC-et az Altairre, gyakorlatilag készen van, és szeretnénk felkeresni önöket, hogy megmutathassuk.” Roberts erre azt felelte, hogy sok ilyen hívást kapott már. Az első, aki besétál hozzá az albuquerque-i irodába egy működő BASIC-kel, megkapja a szerződést. Gates Allenhez fordult, és boldogan így kiáltott: „Úristen, bele kell kezdenünk!” Mivel nem volt Altairjük, amin dolgozhattak volna, Allen kénytelen volt a Harvard PDP-10-esén emulálni egyet, vagyis ugyanazt a taktikát alkalmazta, mint a Traf-O -Data gép építésekor. Vettek hát egy használati útmutatót a 8080-as mikroprocesszorhoz, és Allen néhány héten belül készen állt az emulátorral és más fejlesztési eszközökkel. Gates eközben őrült tempóban írta a BASIC interpreter kódját egy jegyzetfüzet sárga lapjaira. Mire Allen végzett az emulátorral, Gates is készen állt a program szerkezeti vázlatával és a kód nagy részével. „Még ma is magam előtt látom, ahogy hosszasan járkált fel-alá vagy hintázott, mielőtt lejegyzett volna valamit a sárga lapra, az ujjai pedig szivárványszínűek voltak a sokféle filctolltól - idézte fel Allen. - Amint az emulátorom a helyén volt, és Bill használatba vehette a PDP-10-est, azonnal odaült egy terminál elé, a sárga jegyzettömbre meredt, s közben folyamatosan hintázott. Aztán furcsa kéztartásával villámgyorsan begépelt egy sor kódot, majd még egyet. Órákon át képes volt ezt művelni.” Egy este a Currier House-ban, Gates kollégiumában vacsoráztak. Az asztalnál ültek a többi matekőrülttel, és arról panaszkodtak, milyen unalmas és lélekölő munka lebegőpontos matematikai rutinokat írni, amelyekre azért volt szükség, hogy a program a nagyon kicsi és a nagyon nagy számokat, valamint a tudományos jelölési rendszer tizedespontjait is tudja kezelni. (Mivel Steve Wozniaknak

nem akaródzott végrehajtania ezt az unalmas feladatot, amikor BASIC-et írt az Apple II-re, az Apple később kénytelen volt Allentől és Gatestől megvásárolni a BASIC használati jogát.) Ekkor Monte Davidoff, egy göndör hajú milwaukee-i fiú felkiáltott: „Én már írtam ilyen rutinokat!” Ez volt az egyik haszna annak, ha valaki a Harvardon volt geek. Gates és Allen elkezdték őt kérdésekkel bombázni azzal kapcsolatban, mennyit tud a lebegőpontos kódolásról. Elégedetten konstatálták, hogy tudja, miről beszél, ezért magukkal vitték Gates szobájába, és megegyeztek vele, hogy 400 dollár fejében elvégzi a munkát. Így ő lett a csapat harmadik tagja, és idővel sokkal többet keresett. Gateset nem érdekelték a közelgő vizsgák, még a pókerezéssel is felhagyott. Allennel és Davidoffal nyolc héten át éjjel-nappal a harvardi Aiken Laborban gubbasztottak, és történelmet írtak a Védelmi Minisztérium által pénzelt PDP-10-esen. Időnként vacsoraszünetet tartottak a harvardi Pizzaházban vagy az Aku Aku nevű polinéz jellegű étteremben. A hajnali órákban Gates néha elaludt a terminál előtt. „Éppen egy sor közepén járt, amikor fokozatosan előredőlt, míg végül az orra elérte a billentyűzetet - írta le a helyzetet Allen. - Miután szunyókált így egy- két órát, kinyitotta a szemét, hunyorogva szemügyre vette a képernyőt, kettőt pislogott, és pontosan ott folytatta, ahol abbahagyta. Félelmetesen tudott koncentrálni.” Lázasan firkáltak a jegyzettömbjeikre, és sokszor versenyeztek egymással, ki tud kevesebb sorban végrehajtani egy-egy szubrutint. „Én meg tudom csinálni kilenc sorban!” - kiáltotta egyikük. Mire a másik így felelt: „Én meg ötben!” Allen így mesélt erről: „Tudtuk, hogy minden egyes megspórolt byte további helyet jelent a felhasználóknak saját alkalmazásaikhoz.” Az volt a cél, hogy

a programot kisebbre méretezzék, mint a megnövelt teljesítményű Altair 4 KB-os memóriája, hogy a vásárlónak is maradjon hely. (Egy okostelefon 16 GB-os memóriája négymilliószor ekkora.) Éjszakánként kiteregették a nyomtatott programlistát a padlón, és megvizsgálták, hogyan tehetnék még elegánsabbá, még kompaktabbá és még hatékonyabbá. 1975 februárjának vége felé, nyolchetes intenzív programozást követően zseniális módon sikerült 3,2 KB alá menniük. „Nem az volt a kérdés, meg tudom-e írni a programot, hanem az, hogy 4 KB alá tudok-e menni úgy, hogy közben a program szupergyors legyen - mondta Gates. - Ez volt a legmenőbb program, amit valaha írtam.” Gates még egyszer utoljára átnézte, nem került-e bele hiba, majd utasította az Aiken Labor PDP-10-esét, hogy készítsen róla lyukszalagot, amelyet Allen magával vihet Albuquerque-be. Az odafelé tartó repülőút során Allennek eszébe jutott, hogy nem írt hozzá betöltőt, vagyis olyan utasítássort, amely megmondja az Altairnek, hogyan helyezze el a BASIC interpretert a memóriájában. Miközben a gép leszálláshoz készülődött, felkapott egy jegyzetfüzetet, és írt egy huszonegy soros kódot az Intel mikroprocesszor gépi nyelvén. Minden sor egy háromjegyű számból állt, nyolcas számrendszerben. Sárgásbarna poliészter öltönyében alaposan megizzadt, mire kilépett a repülőtér termináljából, és Ed Roberts után kutatott. Rövidesen meg is pillantott egy kisteherautóban ücsörgő, farmeres, vastag tokájú, 130 kg-os férfit. „Egy csúcstechnológiával dolgozó vállalkozás energikus menedzserére számítottam, olyasvalakire, mint a Bostont elkerülő 128-as út, a high-tech övezet mentén sorakozó cégek vezetői” - emlékezett vissza Allen. Az MITS főhadiszállása sem egészen olyan volt, mint amilyenre Allen számított. Egy alacsony bérű irodaházban

volt, és az egyetlen Altair, amelynek elég memóriája lett volna a BASIC futtatásához, még tesztelés alatt állt. A program kipróbálását ezért másnap reggelre halasztották. Helyette elmentek „a Pancho’s nevű, háromdolláros mexikói büfébe, ahol az ember azt kapta, amiért fizetett”, fogalmazott Allen. Roberts elvitte a helyi Sheraton szállodába, ahol a recepciós közölte, hogy a szobája 50 dollár lesz. Ez 10 dollárral több volt, mint amennyit Allen magával vitt, így némi kínos egymásra bámulást követően Robertsnek kellett kifizetnie a szobát. „Azt hiszem, ő sem olyasvalakire számított, mint én” - mondta Allen. Másnap reggel Allen visszament az MITS-hez a nagy próbára. Majdnem tíz percbe telt, mire betöltötték a BASIC interpreter kódját, amit Gatesszel együtt írtak. Roberts és a kollégái derült pillantásokat váltottak, mert mindannyian arra számítottak, hogy a bemutató kudarcba fullad. Ekkor azonban életre kelt a Teletype. „Memóriaméret?” - kérdezte. „Hé, ez kiírt valamit!” -kiáltott fel valaki az MITS-csapatból. Allen boldog döbbenetet érzett. Begépelte a választ: 7168. „OK” - felelte az Altair. „Print 2 + 2”- ütötte be Allen. Ez volt a legegyszerűbb parancs, de nemcsak Gates programját, hanem Davidoff lebegőpontos matematikai rutinjait is tesztelte. „4”- jött az Altair válasza. Roberts eddig a pontig csendben figyelte az eseményeket. Botladozó cégét egyre mélyebb adósságba vitte arra a vad feltételezésre alapozva, hogy képes olyan számítógépet építeni, amit egy otthoni hobbista is használhat, és megengedhet magának. És most a szeme előtt íródott a történelem. Először futott szoftver otthoni számítógépen. „Te jó isten! - kiáltott fel. - Ez kiírta, hogy 4!” Roberts behívta Allent az irodájába, és megegyezett vele, hogy megvásárolja a BASIC jogait az összes Altair géphez. „Képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást” - vallotta be

Allen. Amikor egy Gates kollégiumi szobájába szánt, működő Altair társaságában visszaérkezett Cambridge-be, elmentek ünnepelni. Gates a szokásos Shirley Temple-t itta, gyömbérsört maraschinóval. Egy hónappal később Roberts szoftverigazgatói állást ajánlott Allennek az MITS-nél. Honeywelles kollégái szerint Allen őrült volt, amiért egyáltalán megfordult a fejében, hogy igent mond. „A Honeywellnél biztos állásod van - mondogatták neki. - Itt évekig dolgozhatsz.” A biztos karrier azonban nem számított értéknek azok szemében, akik a számítógépes forradalom élére akartak állni. Allen tehát 1975 tavaszán elköltözött Albuquerque-be, amelyről csak nemrég tudta meg, hogy nem Arizonában van. Gates a Harvardon maradt, legalábbis egyelőre. Ott aztán a legjobb diákokhoz hasonlóan ő is kénytelen volt átesni egy átmeneti rítusnak is tekinthető tapasztalaton, amely csak visszatekintve volt kellemesnek nevezhető: fegyelmi ügyben meg kellett jelennie az egyetem titokzatos Adminisztratív Testülete előtt, vagyis „adminisztrálták”. Gates ügye akkor pattant ki, amikor a Védelmi Minisztérium úgy gondolta, ellenőrzi az általa pénzelt PDP-10-es használatát a Harvard Aiken laborjában. Azt vették észre, hogy az idő legnagyobb részében egy másodéves hallgató, bizonyos W. H. Gates használja a gépet. Nem kevés idegeskedés után Gates hivatalos levelet írt saját védelmében, amelyben elmagyarázta, hogyan készített egy BASIC-verziót, emulátorként használva a PDP-10-est. Végül felmentették a túlzott géphasználat vádja alól, de „feddésben” részesült, amiért megengedte, hogy egy külsős, Paul Allen az ő jelszavával lépjen be a rendszerbe. Gates elfogadta az enyhe büntetést, és beleegyezett, hogy a BASIC interpreter korai verzióját (nem a javított változatot, amelyen Allennel éppen dolgozott) nyilvánosan hozzáférhetővé teszi.

Gates akkoriban már többet foglalkozott az Allennel közös szoftverprojektekkel, mint az egyetemi tanulmányaival. 1975 tavaszán befejezte második évét, majd a nyárra Albuquerque-be költözött, és úgy döntött, ott is marad, nem tér vissza az őszi szemeszter kezdetére. Két további szemesztert - 1976 tavaszán és őszén — még elvégzett a Harvardon, de aztán két félévvel a diploma előtt végleg otthagyta az egyetemet. 2007 júniusában, amikor visszatért, hogy átvegye tiszteletbeli diplomáját, beszédének első mondatát a közönség soraiban ülő apjának címezte: „Több mint 30 éve várok rá, hogy kimondhassam: apa, mindig mondtam neked, hogy egyszer visszajövök, és megkapom a diplomámat.” MICRO-SOFT Amikor Gates 1975 nyarán megérkezett Albuquerque-be, Allennel még mindig az Ed Robertsszel kötött szóbeli megegyezés alapján szolgáltatták a BASIC-et az Altairhez. Gates ragaszkodott a hivatalos szerződéshez, és hosszas alkudozást követően beleegyezett, hogy példányonkénti 30 dolláros áron tíz évre átengedi a szoftver jogait az MITS-nek, amely minden eladott Altair mellé odacsomagolja. Gatesnek sikerült keresztülvinnie két olyan cikkelyt, amelyek később történelmi jelentőségűnek bizonyultak. Ragaszkodott hozzá, hogy a szoftver tulajdonjoga nála és Allennél maradjon; az MITS csak licencjogot kapott. Azt is kikötötte, hogy az MITS-nek „minden tőle telhetőt meg kell tennie”, hogy a szoftver jogait pénzért továbbadja más számítógépgyártóknak, és az így befolyt nyereséget meg kellett osztania Gatesszel és Allennel. Ez a megállapodás precedenst teremtett a Gates által hat évvel később kötött megállapodáshoz az IBM-mel. „Így biztosak lehettünk benne, hogy a szoftverünk sokféle

géptípuson működik - mondta. - Ez lehetővé tette, hogy ne a hardvergyártók, hanem mi határozzuk meg a piacot.” Már csak egy névre volt szükségük. Eljátszadoztak néhány ötlettel, köztük az Allen & Gatesszel, amelyet azért vetettek el, mert túlságosan is úgy csengett, mint valami ügyvédi iroda neve. Végül egy olyan elnevezés mellett döntöttek, amely nem volt különösebben izgalmas vagy hangzatos, de egyértelműen azt üzente, hogy szoftvereket írnak mikroszámítógépekre. Az MITS- szerződés záródokumentumaiban úgy hivatkoztak magukra, hogy „Paul Allen és Bill Gates a Micro-Soft nevében”. Az akkori egyetlen termékük forráskódjában is megjelent egy sor: „Micro-Soft BASIC: A nem futásidejű részt Paul Allen írta. A futásidejű részt Bill Gates írta. A matematikai csomagot Monte Davidoff írta.” A nevet néhány év elteltével Microsoftra egyszerűsítették. Miután egy ideig a prostituáltakról, nem pedig a programozókról híres 66-os út mellett álló Sundowner Motelben húzták meg magukat, Gates és Allen beköltöztek egy olcsó, bútorozott lakásba. Monte Davidoff, a lebegőpontos matematika ásza és Chris Larson, a Lakeside egy fiatalabb tanulója is hozzájuk költözött, vagyis a lakás igazi geek diákszállássá vált. Allen esténként bedugta Stratocaster gitárját, és Aerosmith-t vagy Jimi Hendrixet játszott, mire Gates megtorlásul hangosan elénekelte Frank Sinatra „My Way” című dalát. Négyük közül Gates testesítette meg leginkább az innovatív személyiséget: „Az újító valószínűleg fanatikus: olyasvalaki, aki imádja azt, amit csinál, éjjel-nappal dolgozik, bizonyos mértékig nem vesz tudomást a normális dolgokról, ezért kissé kiegyensúlyozatlannak tűnik - mondta. - Tinédzserkoromban és huszonévesen kiválóan illett rám mindez.” Akárcsak a Harvardon, most is megfeszítetten

dolgozott, akár 36 órán keresztül, majd összegömbölyödött az irodája padlóján, és álomba merült. „Bináris fázisokban élt: vagy szétvetette a nyugtalan energia a napi egy tucat kólától, vagy halott volt a világ számára” - mondta róla Allen. Gates lázadó volt, kevéssé tisztelte a tekintélyt, ami szintén az újítók ismérve. Az olyanok, mint Roberts, a légierő egykori tisztje, akit öt fia „uramnak” szólított, Gateset elkényeztetett kis féregnek tartották. „Tényleg elkényeztetett kölyök volt, ez volt a probléma vele” - mondta később Roberts. A helyzet azonban bonyolultabb volt ennél. Gates keményen dolgozott és egyszerűen élt akkor még szerény jövedelméből, de az engedelmességben nem hitt. A vézna Gates bátran szembeszállt a nagydarab, több mint 190 cm-es Robertsszel, és olyan heves vitákba bocsátkozott vele, hogy Allen visszaemlékezése szerint „az egész épületben hallani lehetett őket, és látványnak sem volt utolsó”. Allen azt feltételezte, hogy Gatesszel való társulásának hasznán fele-fele alapon osztoznak. Mindig is csapatot alkottak, és értelmetlennek tűnt azon vitatkozni, ki tett többet az eredményért. A bérszámfejtő program miatti középiskolás összetűzés óta azonban Gates ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a főnök. „Nem helyes, hogyha a felét kapod - mondta Allennek. - Neked ott volt az MITS-es fizetésed, én pedig majdnem mindent fizetés nélkül csináltam a BASIC-kel Bostonban. Nekem több jár. Szerintem 60:40 az igazságos arány.” Akár igaza volt Gatesnek, akár nem, természetéből adódóan ragaszkodott az efféle dolgokhoz, Allen pedig természetéből adódóan nem. Allen meglepődött, de beleegyezett. Ami azonban még rosszabb, Gates két évvel később azt kérte, hogy vizsgálják felül a megállapodást. „Én végeztem a BASIC-munka legnagyobb részét, és nagyon sok mindent feladtam azzal, hogy

otthagytam a Harvardot - közölte AUennel egy séta alkalmával. - Többet érdemiek 60%-nál.” Az új követelése 64-36 arányú osztozkodás volt. Allen dühbe gurult. „Ez remekül megmutatta, mi a különbség egy könyvtáros fia és egy jogász fia között - mondta. - Én azt tanultam, hogy a megállapodás az megállapodás, és az adott szó köti az embert. Bill rugalmasabb volt ennél.” Végül Allen ismét engedett. Gates mellett szól, hogy addigra már lényegében ő irányította a szárnyait bontogató céget. Nemcsak a programok nagy részét írta, de az eladásokat és a telefonhívások többségét is ő intézte. Órákon át rágódtak Allennel termékstratégiával kapcsolatos ötleteken, de mindig ő hozta meg a végleges döntést arról, hogy a Fortran, a BASIC vagy a COBOL melyik verzióját fejlesszék. A hardvergyártókkal kötött üzleti megállapodások is az ő hatáskörébe tartoztak, és velük még keményebben alkudozott, mint Allennel. Ő felügyelte továbbá az alkalmazottakat, vagyis ő vette fel vagy rúgta ki őket, és ő közölte egyszótagos szavakkal, ha valakinek a munkája fabatkát sem ért, amire Allen sohasem lett volna képes. Ő azonban hiteles személy volt, így megtehette; ha versenyt rendeztek az irodában, hogy ki tud a legkevesebb sorral megírni egy programot, általában Gates nyert. Allen néha későn ment be dolgozni, és úgy gondolta, nem dől össze a világ, ha vacsoraidőben már abbahagyja a munkát. Nem úgy Gates és belső klikkje. „Nagyon keményen nyomtuk - mesélte. - Egy kis csoport meg én késő éjszakáig dolgoztunk. Előfordult, hogy egész éjjel bent maradtam, az irodában aludtam, a titkárnőm pedig felébresztett, ha megbeszélésem volt.” A kockázatvállaló génekkel született Gates éjszakánként néha elszabadult, és ilyenkor szédítő sebességgel

felszáguldott a hegyi utakon egy elhagyott cementbányához. „Időnként eltűnődtem, vajon miért vezet Bill olyan gyorsan - mondta Allen. - Arra jutottam, hogy így engedi ki a fáradt gőzt. Annyira belefeledkezett a munkába, hogy néha szüksége volt rá, hogy egy kicsit mással foglalkozzon, ne az üzlettel és a programokkal. A száguldozás nem sokban különbözött a pókertől vagy az extrém vízisíeléstől.” Amint egy kis pénzhez jutottak, Gates azonnal elszórta egy zöld Porsche 911-esre, amellyel aztán éjfél után fel-alá száguldozott az autópályán. Egy alkalommal arról panaszkodott a helyi autókereskedőnek, hogy a kocsi csúcssebessége elvileg 126 mérföld óránként, de ő csak 121-ig tudja gyorsítani. Egy éjjel megállították gyorshajtásért, és vitába keveredett a rendőrrel arról, hogy miért nincs nála a jogosítványa. Bevitték. „Letartóztattak” - közölte, amikor Allen felvette a kagylót. Néhány órán belül kiengedték, az akkor készült rendőrségi fénykép azonban a geek- történelem becses ereklyéje lett. Gates elszántsága kifizetődőnek bizonyult. Neki köszönhető, hogy a Microsoft képes volt tartani őrültnek tűnő határidőket, minden egyes termékkel meg tudta előzni a versenytársakat, és olyan alacsony árat kérhetett, hogy a számítógépgyártóknak ritkán jutott eszükbe saját szoftvert írni. A SZOFTVER SZABAD AKAR LENNI 1975 júniusában, abban a hónapban, amikor Gates Albuquerque- be költözött, Roberts turnéra küldte az Altairt, mintha cirkuszi mutatvány lett volna. Az volt a célja, hogy világgá kürtölje az Altair csodás képességeit, és Amerika-szerte rajongói klubokat hozzanak létre. Feldíszített egy Dodge lakóautót, elnevezte MITS- mobilnak, és 60 várost érintő körútra indította, végig a kaliforniai parton, majd le

délkeletre, olyan fontos helyeket érintve, mint Little Rock, Baton Rouge, Macon, Huntsville és Knoxville. Gates, aki maga is elkísérte az út egy részén, ügyes marketinghúzásnak tartotta az ötletet. „Megvették ezt a nagy, kék lakóautót, nekivágtak az országnak, és amerre jártak, számítógépklubokat alakítottak” - lelkendezett. Gates részt vett a texasi bemutatókon, majd Alabamába érve Allen is csatlakozott hozzájuk. A huntsville-i Holiday Innben a hippi külsejű hobbistákból és jól fésült mérnökökből álló 60 fős közönség 10 dollárt fizetett a belépőért, ami akkoriban nagyjából négy mozijegy árának felelt meg. A bemutató három órán át tartott. Egy Holdra szállós játék demója után néhány kétkedő bekukkantott az asztal alá, mert arra gyanakodtak, hogy esetleg egy vezetékekkel az Altair-hez kapcsolt nagyobb számítógép rejtőzik ott. „De miután látták, hogy szó sincs csalásról, a mérnökökön szinte gyerekes lelkesedés lett úrrá” - idézte fel Allen. Az egyik állomás a Rickeys Hyatt House hotel volt Palo Altóban, június 5-én. Itt sorsdöntő találkozásra került sor, miután bemutatták a Microsoft BASIC-et egy csapat hobbistának, köztük a nem sokkal korábban alapított Homebrew Computer Club néhány tagjának. „A terem tömve volt amatőrökkel és kísérletezőkkel, és mind meg akarták ismerni ezt az új elektronikus játékszert” - számolt be az eseményről a Homebrew hírújságja. Néhányan ráadásul a szoftver ingyenességét hirdető hacker-hitvallással összhangban kívántak cselekedni. Ez nem is volt meglepő, ha figyelembe vesszük az 1970-es évek elején virágzó, és az Albuquerque-re jellemző vállalkozói hevülettől olyannyira különböző társadalmi és kulturális környezetet, amely a Homebrew Club létrehozásához is vezetett. Az MITS-mobilt meglátogató Homebrew-tagok közül sokan építettek otthon Altairt, és türelmetlenül várták, hogy

megkaparinthassák a Gates és Allen által írt BASIC programot. Egyesek már a csekket is elküldték az MITS-nek. Nagyon izgatottak lettek tehát, amikor látták, hogy a kiállított Altairek annak az egyik verzióját futtatják. Ahogy egy rendes hackerhez illik, az egyik tag, Dan Sokol „kölcsönvette” a programot tartalmazó lyukszalagot, és egy DEC PDP-11-es segítségével másolatokat készített róla. A következő Homebrew-összejövetelen aztán már több tucat BASIC- szalagot tartalmazó kartondobozzal jelent meg, amelyből a tagok kiszolgálhatták magukat. (A könyv online vázlatát olvasgatva Steve Wozniak megjegyezte, hogy Dan Sokol csak 8 másolatot készített, mert ez igen nehéz és időigényes tevékenység volt. John Markoff azonban, aki a What the Dormouse Said című könyvben beszámolt az esetről, megosztotta velem (valamint Wozzal és Felsensteinnal) a Dan Sokollal készített interjúja átiratát, és abban Sokol azt állította, hogy nagy sebességű szalagolvasóval és lyukasztóval felszerelt PDP-11-est használt. Minden éjjel a másolatokkal foglalkozott, és becslése szerint összesen 75-öt készített.) Egyetlen kikötés volt csupán: mindenkinek készítenie kellett néhány további másolatot, hogy feltölthessék vele a közös dobozt. „Ne feledjétek, több másolatot kell visszahoznotok, mint amennyit elvisztek!” - tréfált Lee Felsenstein. Ez volt a jelmondata minden szoftvermegosztással kapcsolatban. Így kezdett szabadon terjedni a Microsoft BASIC. Nem meglepő, hogy ez alaposan felbőszítette Gateset. Egy 19 éves fiú minden diplomatikusságával szenvedélyes nyílt levelet írt, amely a személyi számítógépek korszakában a szellemi tulajdon védelméért indított háború első puskalövéseként is felfogható: Nyílt levél a hobbistáknak

Csaknem egy évvel ezelőtt Paul Allen és jómagam, továbbá alkalmazottunk, Monte Davidoff a hobbipiac bővülésére számítva kifejlesztettük az Altair BASIC-et. Bár a kezdeti munkálatok csak két hónapot vettek igénybe, mi hárman az elmúlt év legnagyobb részét dokumentációkészítéssel, illetve a BASIC továbbfejlesztésével és kiegészítéseivel töltöttük. Immár létezik 4K, 8K, EXTENDED, ROM és DISK BASIC. Az általunk felhasznált számítógépidő összértéke meghaladja a 40 ezer dollárt. A több száz BASIC-felhasználótól érkezett visszajelzés teljes egészében pozitív. Ugyanakkor két meglepő dolgot tapasztaltunk: 1. E „felhasználók” többsége nem vásárolta meg a BASIC-et (az Altair-tulajdonosoknak kevesebb mint 10%-a vette meg), és 2. a hobbicélra eladott szoftver után befolyt jogdíjak összege alapján az Altair BASIC-re fordított idő óránként kevesebb mint 2 dollárt ér. Mi az oka ennek? A hobbisták többsége nyilván tisztában van azzal, hogy Önök közül a legtöbben lopják a szoftvert. A hardverért fizetni kell, de a szoftver megosztható. Kit érdekel, hogy azok, akik a munkát végezték, kapnak-e pénzt érte? Igazságos ez így? Akik lopják a szoftvert, azok nem mennek vissza az MITS-hez, ha valami problémájuk adódik vele... Ezzel gyakorlatilag megakadályozzák, hogy jó szoftver íródjon. Ki engedheti meg magának, hogy fizetés nélkül végezzen professzionális munkát? Melyik hobbista fektetheti három ember egyévi munkáját programozásba, hibakeresésbe, a termék dokumentálásába, majd ingyenes terjesztésébe? Az a helyzet, hogy rajtunk kívül senki más nem ölt ilyen rengeteg pénzt hobbiszoftverbe. Megírtuk a 6800 BASIC-et, jelenleg írjuk a 8080 APL-t és a 6800 APL-t, de igen kevés ösztönzést érzünk rá, hogy ezeket a szoftvereket hozzáférhetővé tegyük a hobbisták számára.

Ha egyértelműen akarok fogalmazni: amit Önök művelnek, az lopás... Szívesen fogadom azoknak a leveleit, akik fizetni szeretnének, vagy bármilyen javaslatuk, megjegyzésük van. Írjanak nekem bátran a következő címre: 1180 Alvarado SE, #114, Albuquerque, New Mexico, 87108. Semmi sem okozna nagyobb örömöt számomra, mint az, ha felvehetnék tíz programozót, és eláraszthatnám a hobbipiacot remek szoftverekkel. Bill Gates Micro-Soft, fő üzlettárs A levél megjelent a Homebrew Computer Club hírújságjában, az Altair-felhasználók folyóiratában, a Computer Notesban és a Peoples Computer Companyban is. Óriási felbolydulást okozott. „Rengeteg szart kaptam a képembe” - ismerte be Gates. A 300 beérkezett levélből mindössze öt tartalmazott önkéntes fizetési ajánlatot. A többiben javarészt őt sértegették. Gatesnek alapvetően igaza volt. A szoftverkészítés éppen olyan értékes volt, mint a hardver előállítása. A szoftverek készítői is megérdemelték a fizetséget. Ha nem kapják meg, előbb-utóbb senki sem fog szoftvert írni. Gates azáltal, hogy szembeszállt a hacker- ethosszal, mely szerint mindennek, ami másolható, ingyenesnek kell lennie, hozzájárult az új iparág fellendüléséhez. Volt azonban némi pimaszság is ebben a levélben, hiszen végeredményben maga Gates is sorozatosan lopta a számítógépidőt, és jelszavakat szerzett meg, hogy feltörje mások fiókjait, már nyolcadikos korától egészen a Harvardon töltött második évéig. Amikor azt állította a levélben, hogy ő és Allen több mint 40 ezer dollárnyi

számítógépidőt használtak fel a BASIC megírásához, azt elfelejtette megemlíteni, hogy nem fizettek ezért az időért, és a legnagyobb részét a Harvard katonai finanszírozású, vagyis az amerikai adófizetők pénzéből fenntartott gépén töltötték. A hobbista hírújság szerkesztője ezt írta: „Olyan híresztelések keringenek a hobbi- számítógépes közösségben, hogy a BASIC fejlesztése, amelyre Bill Gates levele hivatkozik, a Harvard Egyetem egyik számítógépén zajlott, amelyet legalább részben kormányzati pénzből finanszíroztak, így kérdések vetődhetnek fel az eredmény tulajdoni viszonyát, sőt áruba bocsátásának törvényességét illetően.” Ezenfelül, bár Gates akkor ezt még nem tudta, a Microsoft BASIC széles körű kalózterjesztése hosszú távon előnyösnek bizonyult feltörekvő cége számára. A rendkívül gyorsan terjedő Microsoft BASIC ugyanis szabvánnyá vált, és más számítógépgyártók is kénytelenek voltak megvásárolni a jogokat. Amikor például a National Semiconductor új mikroprocesszorral jelentkezett, BASIC- re volt szüksége, és a Microsofté mellett döntött, mert mindenki azt használta. „Mi tettük szabvánnyá a Microsoftot - mondta Felsenstein -, Gates pedig tolvajnak nevezett bennünket miatta.” 1978 végén Gates és Allen hazaköltöztették cégüket Albuquerque- ből a seattle-i régióba. Röviddel a távozásuk előtt a 12 fős csapat egyik tagja ingyenes fotózást nyert az egyik helyi stúdiónál, így szépen felsorakoztak egy később történelmivé váló fotóhoz. A képen Allen és a többiek úgy néznek ki, mintha egy hippikommunából szalajtották volna őket, az elöl ülő Gates pedig úgy fest, mint egy kiscserkész. Útban északnak a kaliforniai parton Gateset háromszor büntették meg gyorshajtásért, ráadásul kétszer ugyanaz a rendőr.

AZ APPLE A Homebrew Computer Club Gordon French garázsában tartott nevezetes első összejövetelén megjelentek között ott volt Steve Wozniak, egy félszeg ifjú számítástechnikus, aki otthagyta az egyetemet, és a Hewlett-Packard számológéprészlegén dolgozott Cupertino városában, a Szilícium-völgyben. Egy barátja mutatta meg neki a szórólapot - „Magad építed a számítógépedet?”-, ő pedig összeszedte a bátorságát, és elment a rendezvényre. „Ez az éjszaka végül is életem egyik legfontosabb éjszakája lett”-jelentette ki később. Wozniak apja a Lockheed mérnöke volt, és imádott az elektronikáról mesélni. „Az egyik első emlékem, hogy egy hétvégén elvitt a munkahelyére, mutatott néhány elektronikus alkatrészt, és kitette őket az asztalra, hogy játszhassak velük” — emlékezett vissza Wozniak. A ház általában tele volt kallódó tranzisztorokkal és ellenállásokkal, és ha Steve megkérdezte, „Mi ez?”, az apja az alapoktól kezdve elmagyarázta, hogyan működnek az elektronok és protonok. „Időnként elővett egy táblát, bármilyen kérdésre válaszolt, és ábrákat is rajzolt hozzá - mesélte Wozniak. - Megtanította nekem, hogyan kell és kaput meg vagy kaput építeni a rendelkezésemre álló alkatrészekből, a diódákból és ellenállásokból. És azt is megmutatta, hogy szükség van közöttük egy tranzisztorra, amely felerősíti a jelet, és összekapcsolja az egyik kapu kimenetét a másik bemenetével. A mai napig a legalapvetőbb szinten pontosan így működik a világ minden egyes digitális eszköze.” Nagyon jó példa ez arra, mekkora hatást gyakorolhatott gyermekére egy szülő, különösen azokban az időkben, amikor a szülők még tudták, hogyan működik a rádió, és meg is mutatták a gyerekeiknek,

hogyan kell ellenőrizni a vákuumcsöveket, és kicserélni azt, amelyik kiégett. Wozniak második osztályban detektoros rádiót épített összekuporgatott zsebpénzéből, ötödikben egy több házat összekötő belső telefonrendszert a környéken lakó gyerekeknek, hatodikban egy Hallicrafter rövidhullámú rádiót (az apjával együtt szereztek rádióamatőr engedélyt), és még ugyanabban az évben autodidakta módon megtanulta, hogyan kell alkalmazni a Boole- algebrát az áramkörtervezésnél, és be is mutatta egy géppel, amely sohasem veszített amőbában. Mire középiskolába ment, már különféle csínyekhez használta elektronikai varázserejét. Egy alkalommal egy csupasz akkumulátorhoz kapcsolt metronómot épített, amely úgy nézett ki, mint egy bomba. Amikor az iskola igazgatója megtalálta a ketyegő készüléket az egyik szekrényben, kirohant vele a játszótérre, minél távolabb a gyerekektől, és kihívta a tűzszerészeket. Wozniak kénytelen volt egy éjszakát a helyi fogdában tölteni, ahol megmutatta fogva tartott társainak, hogyan kell kiszerelni a vezetéket a mennyezeti ventilátorból, és a vasrácshoz csatlakoztatni, hogy megrázza az őrt, amikor ki akarja nyitni az ajtót. Bár jól megtanult programozni, a lelke mélyén mindig hardveres maradt, nem úgy, mint a Gateshez hasonló kifinomultabb szoftvermágusok. Egyszer épített egy rulettszerű játékot, amelyben a játékosoknak be kellett dugniuk az ujjukat egy vájatba, és amikor a golyó megállt, az egyiküket megrázta az áram. „A hardveres srácok szívesen játszották ezt a játékot, de a szoftveres fickók nyulak voltak hozzá” - mondta. Sok kortársához hasonlóan, a technológia szeretete benne is a hippi életfelfogással ötvöződött, bár az ellenkultúra életmódját nem tudta teljesen a magáévá tenni. „Afféle

indián hajpántot hordtam, megnövesztettem a hajam jó hosszúra, és szakállam is volt - mesélte. - Nyaktól felfelé úgy néztem ki, mint Jézus Krisztus. Nyaktól lefelé viszont úgy öltöztem, mint egy hétköznapi kölyök, egy mérnököcske. Nadrág, galléros ing. Sohasem voltak fura hippigönceim. Szórakozásból áttanulmányozta a Hewlett-Packard és DEC irodai számítógépek műszaki leírásait, majd megpróbálta áttervezni őket kevesebb chip felhasználásával. „Fogalmam sincs, miért pont ez lett a legfőbb időtöltésem - ismerte be. - Egyedül foglalkoztam vele a szobámban, csukott ajtó mögött. Olyan volt, mint valami titkos hobbi.” E tevékenység nem igazán tette őt a társaság kedvencévé, így meglehetősen magányos volt. A chipekkel való spórolás képessége azonban jól jött, amikor elhatározta, hogy saját számítógépet épít. Meg is valósította, mindössze húsz chipből, miközben a legtöbb igazi számítógépben több százat használtak. A szomszédban lakó barátja segített neki a forrasztásban, és mivel közben olyan sok Cragmont Cream Sodát ittak, a gép a Cream Soda Computer nevet kapta. Nem volt képernyője, sem billentyűzete; az utasításokat lyukkártyával lehetett bevinni, a válaszokat pedig a gép elején villogó fények szolgáltatták. Ez a barát bemutatta Wozniakot egy másik srácnak, aki néhány házzal odébb lakott, és szintén nagyon érdekelte az elektronika. Steve Jobs majdnem öt évvel fiatalabb volt, még mindig a Homestead középiskolába járt, ahová korábban Wozniak. Üldögéltek a járdán, sztorizgattak a különböző csínytevéseikről, kedvenc Bob Dylan-dalaikról és elektronikai terveikről beszélgettek. „Általában nagyon nehezen tudtam elmagyarázni másoknak, milyen ötleten dolgozom éppen, de Steve azonnal megértette - mesélte Wozniak. - Nagyon bírtam őt.

Vékony volt, inas, és majd szétvetette az energia.” Jobsra hasonlóképpen mély benyomást tett a találkozás. „Woz volt az első ismerősöm, aki többet tudott az elektronikáról, mint én” - mondta később, kissé eltúlozva saját hozzáértését. A legnagyobb húzásuk, amely megalapozta későbbi számítástechnikai együttműködésüket, egy blue box szerkezet megépítése volt. Wozniak 1971 őszén olvasott egy cikket az Esquire-ben arról, hogy „telefonbetyárok” készítettek egy eszközt, amely pontosan a megfelelő csiripelő hangot adja ki a Bell System megtévesztéséhez, és így ingyenes távolsági beszélgetéseket lehet kezdeményezni vele. Még a végére sem ért a cikknek, már hívta is Jobsot, aki akkor kezdte utolsó évét a Homesteadben, és hangosan felolvasott neki egyes részeket. Bár vasárnap volt, tudták, hogyan juthatnak be a Stanford egyik könyvtárába, bízva abban, hogy ott megvan a Bell System Technical Journal című folyóirat; az Esquire cikke szerint ugyanis abban megtalálható az összes hívóhang frekvenciája. Némi keresgélés után Wozniak meg is találta az újságot. „Szó szerint reszkettem az izgalomtól, libabőrös lettem, meg minden - emlékezett vissza. - Igazi heuréka-pillanat volt!” Elkocsikáztak a Sunnyvale Electronicsbe, megvették a szükséges alkatrészeket, összeforrasztották őket, majd az eredményt letesztelték egy frekvenciaszámlálóval, amelyet Jobs iskolai feladatként épített. Analóg berendezés lévén azonban az eszközük nem tudott elég pontos és állandó frekvenciájú hangokat produkálni. Wozniak belátta, hogy digitális változatot kell építeniük, tranzisztoros áramkörrel. Ez az ősz egyébként azon ritka időszakok egyike volt, amikor egyetemre járt; ezt a szemesztert a Berkeleyn töltötte. Egy zeneszakos kollégiumi lakótársa segítségével hálaadásra el is készült a műve. „Soha nem építettem még olyan áramkört, amelyre

büszkébb lettem volna - jelentette ki. - Még mindig úgy gondolom, hogy hihetetlen eredmény volt.” Próbaképpen felhívták a Vatikánt. Wozniak Henry Kissingerként mutatkozott be, és közölte, hogy a pápával szeretne beszélni. Eltartott egy darabig, mire a vatikáni hivatalnokok rájöttek, hogy tréfáról van szó, így mégsem ébresztették fel Oszentségét. Wozniak zseniális szerkezetet tervezett, és Jobsszal összefogva még ennél is többre voltak képesek: egy üzleti vállalkozás beindítására. „Adjuk el ezeket!” - javasolta egy napon Jobs. Így született meg a digitális kor egyik legismertebb társulása, amely az Allen-Gates és a Noyce-Moore páros mellé került a történelemkönyvekben. Wozniak kieszelt valamilyen ügyes mérnöki megoldást, Jobs csiszolgatott rajta, becsomagolta és nagy nyereséggel eladta. „Én szedtem össze hozzá a többi alkatrészt, a borítást, az energiaforrást, a nyomógombokat, és kitaláltam, hogyan árazzuk be” - mondta Jobs a blue boxról. Darabonként 40 dollár értékű alkatrész felhasználásával száz blue boxot építettek, majd 150 dolláros áron eladták őket. A vállalkozás egy pizzázóban ért véget, ahol az eladásra kínált készüléket pénz helyett fegyverrel szerezték meg tőlük - de az elvetett magból saját cég sarjadt. „Ha nincs a blue box, nem lett volna Apple sem - elmélkedett később Jobs. - Wozzal remekül megtanultunk együtt dolgozni.” Wozniak is így gondolta: „Belekóstoltunk, mi mindenre lennénk képesek az én mérnöki szaktudásommal és az ő éleslátásával.” A következő évben Jobs rapszodikusan látogatta a Reed College- ot, majd lelki megvilágosodást keresve Indiába zarándokolt. Amikor 1974 őszén hazatért, az Atarinál helyezkedett el, amelyet Nolan Bushnell és Al Alcorn vezetett. A Pong óriási sikerét meglovagló cég épp munkaerőt toborzott. „Szórakozz és keress pénzt!” - szólt az

egyik hirdetésük a San Jose Mercuryban. Jobs beállított a hippiszerelésében, és közölte, hogy addig nem hajlandó távozni az előtérből, míg fel nem veszik. Alcorn noszogatására Bushnell úgy döntött, ad neki egy esélyt. Így került át a stafétabot a videojátékok piacának legkreatívabb vállalkozójától ahhoz az emberhez, akiből később a személyi számítógépek piacának legkreatívabb vállalkozója lett. Frissen szerzett zen szellemisége ellenére Jobsnak nem okozott problémát, hogy közölje munkatársaival: „ostoba szarháziak” vacak ötletekkel. Ugyanakkor mégis sikerült lenyűgöznie és lelkesítenie őket. Néha buddhista szerzetesi ruhában, mezítláb ment dolgozni, és meg volt győződve róla, hogy kizárólag zöldségből és gyümölcsből álló szigorú étrendjének köszönhetően nem szükséges dezodort használnia, sem túl gyakran fürödnie. Bushnell így vélekedett erről: „Ez az elmélete téves volt.” Így hát éjszakai műszakra osztotta be Jobsot, amikor rajta kívül alig tartózkodott bent valaki. „Steve elég szúrós természet volt, de azért kedveltem. Megkértem tehát, hogy vállaljon éjszakai műszakot, így próbáltam megmenteni.” Jobs később elmondta, hogy több fontos leckét tanult az Atarinál, de a legfontosabb az volt, hogy a felhasználói felületeknek barátságosnak és intuitívnak kell lenniük. Az utasítások legyenek végtelenül egyszerűek: „Helyezze be az érmét, kerülje el a klingonokat!” A készülékekhez ne kelljen használati utasítást mellékelni. „Ez az egyszerűség megfertőzte őt, és nagyon célratörővé tette a termékdizájnnal kapcsolatban” - mondta Ron Wayne, aki együtt dolgozott Jobsszal az Atarinál. Bushnellnek sikerült vállalkozót faragnia Jobsból. „Egy vállalkozónak rendelkeznie kell valami meghatározhatatlan tulajdonsággal, amit felfedeztem Steve-ben - idézte fel Bushnell. - Nemcsak a mérnöki tevékenység érdekelte, hanem az üzleti oldal is. Megtanítottam rá, hogy ha úgy tesz, mintha képes lenne

valamire, akkor menni is fog a dolog. Azt mondtam neki, játssza el, hogy mindent tökéletesen az ellenőrzése alatt tart, és mindenki azt fogja hinni, hogy tényleg így van.” Steve Jobs (1955-2011) és Steve Wozniak (1950-) 1976-ban

Jobs-grafika az eredeti Macintoshon, 1984-ben

Richard Stallman (1953-)

Linus Torvalds (1969-) Esténként, miután végzett a munkával a Hewlett-Packardnál, Wozniak is szívesen átlátogatott az Atarihoz, hogy Jobsszal lógjon, és a Gran Trak 10 autóversenyzős videojátékkal játsszanak, amelyet az Atarinak végre sikerült kifejlesztenie. „Máig a kedvenc játékom” - mondta róla. Szabadidejében összerakta a Pong otthoni változatát, amelyet tévékészüléken lehetett játszani. Átprogramoznia is sikerült, így valahányszor az egyik játékos elvétette a labdát, a képernyőn megjelent egy felirat: „a fenébe” vagy „a francba”. Egy este megmutatta Alcornnak, akinek a fejében rögtön megfogant egy terv. Megbízta Jobsot, hogy

építsen egy egyszemélyes Pong-változatot, amelyet Breakout-nak nevezett: a játékos egy téglafalnak ütögeti a labdát, a téglák elbontásával pontokat szerezve. Alcorn - helyesen - sejtette, hogy Jobs Wozniakot fogja rábeszélni az elektronikai tervezésre. Jobs nem volt nagyszerű mérnök, de remekül rá tudott venni embereket mindenféle feladat elvégzésére. „Amolyan egyet fizet, kettőt kap jellegű dolognak fogtam fel - magyarázta Bushnell. -Woz jobb mérnök volt.” A szeretetre méltó, naiv, mackószerű fickó épp olyan lelkesen segített Jobsnak a videojáték megépítésében, mint Tom Sawyernek segítettek a barátai a kerítésfestésben. „Ez volt életem legcsodálatosabb ajánlata: olyan játékot tervezhettem, amit az emberek használni fognak” - emlékezett vissza. Woz éjjelente alvás helyett a szükséges elemeket gyártotta, Jobs pedig ott ült mellette egy padon, és a vezetékeket csatlakoztatta a chipekhez. Woz arra számított, hogy a feladat végrehajtása hetekig tart majd, ám Jobs bevetette a kollégái által „valóságtorzító mezőnek” nevezett képességét: rezzenéstelen arccal Wozra meredt, és meggyőzte róla, hogy meg tudja csinálni négy nap alatt. A Homebrew Computer Club első összejövetelére 1975 márciusában került sor, röviddel azután, hogy Wozniak végzett a Breakout terveivel. A gyűlés kezdetén kissé idegenül érezte magát. Számológépeket és tévékészülékre köthető játékkijelzőket épített, a klubgyűlés fő attrakciója azonban az új Altair számítógép volt, ami eleinte nem különösebben érdekelte. Egyébként is félénk természetű lévén visszahúzódott egy sarokba. Később így írta le a jelenetet: „Valaki felmutatta a Popular Electronics magazint, amelynek a címlapján egy Altairnek nevezett számítógép fényképe volt. Kiderült, hogy a jelenlévők valójában mind Altair-fanatikusok, nem pedig tévé terminálosok, ahogy hittem.” Mindenki körbejárt a teremben, hogy

bemutatkozzanak egymásnak. Amikor Wozniakra került a sor, így szólt: „Steve Wozniak vagyok, a Hewlett-Packardnál dolgozom, számológépekkel foglalkozom, és építettem egy tévéterminált.” A Moore által vezetett jegyzőkönyv szerint hozzátette, hogy szereti a videojátékokat és a szállodák fizetős filmvetítő szolgáltatását is. Akadt azonban valami, ami felkeltette Wozniak érdeklődését. Az egyik klubtag körbeadta az új Intel mikroprocesszor műszaki leírását. „Aznap éjjel átnéztem a mikroprocesszor adatlapját, és találtam benne egy leírást arról, hogyan kell hozzárendelni egy memóriahelyet az A regiszterhez - mesélte. - Azt gondoltam: várjunk csak egy percet! Aztán ott volt egy másik utasítás, amelynek segítségével memóriát vehettünk ki az A regiszterből. Hohó! Nos, lehet, hogy ez másnak nem sokat jelentett volna, de én pontosan tudtam, mi az értelmük ezeknek az utasításoknak, és ez volt a legizgalmasabb felfedezésem.” Wozniak akkoriban egy monitorral és billentyűzettel ellátott terminál tervein dolgozott. „Buta” terminálnak szánta, ugyanis nem volt saját adatfeldolgozó képessége, hanem telefonvonalon keresztül csatlakozott egy másutt lévő időosztó számítógéphez. Ám amikor meglátta a mikroprocesszor - vagyis a központi feldolgozóegységgel ellátott chip - leírását, támadt egy ötlete: a mikroprocesszorral adhat némi feldolgozási kapacitást az általa épített terminálnak. Ez nagy ugrás lett volna az Altairhez képest: számítógép, billentyűzet és képernyő egyben! „Hirtelen felvillant a fejemben a személyi számítógép képe - mondta. - Aznap éjjel nekiláttam papíron megtervezni azt, amit később Apple I-ként ismert meg a világ.” A HP-s számológépekkel töltött munkanapjai végeztével Wozniak hazament, gyorsan megvacsorázott, majd

visszatért a munkahelyi asztalához, és dolgozott tovább a számítógépén. 1975. június 29-én este 10 órakor történelmi mérföldkőhöz érkezett: megnyomott néhány gombot a billentyűzetén, a jeleket feldolgozta egy mikroprocesszor, a képernyőn pedig betűk jelentek meg. „Valósággal sokkolt a dolog - vallotta be. - Ez volt az első alkalom a történelem során, hogy valaki begépelt valamit a billentyűzetén, és az megjelent az előtte lévő képernyőn.” Ez persze nem volt teljesen igaz, de tényleg most először fordult elő, hogy egy hobbistáknak tervezett személyi számítógéphez billentyűzetet és monitort kapcsoltak. A Homebrew Computer Club küldetésének tekintette az ötletek szabad megosztását. Bill Gateset ugyan magukra haragították ezzel, Wozniak azonban egyetértett a közösségi szellemmel: „Annyira hittem benne, hogy a klub küldetése a számítástechnika előrevitele, hogy vagy 100 példányban lefénymásoltam a teljes tervemet, és odaadtam bárkinek, aki kérte.” Eleinte túlságosan félénk volt ahhoz, hogy kiálljon a csoport elé és előadást tartson, de annyira büszke volt a terveire, hogy szívesen beállt az egyik sarokba, megmutatta őket a köré gyűlt érdeklődőknek, és készségesen osztogatta a vázlatokat. „Ingyen akartam továbbadni másoknak” - mondta. Akárcsak a blue box esetében, Jobs erről is másként gondolkodott. Mint később kiderült, a vágya - és ösztönös tehetsége - egy könnyen használható számítógép dizájnos megalkotására és eladására legalább olyan mértékben alakította át a személyi számítógépek világát, mint Wozniak ügyes áramkörei. Mi több, ha Jobs nem ragaszkodik hozzá, hogy alapítsanak céget a gép terjesztésére, Wozniak találmánya valószínűleg csupán rövidhírként szerepel a Homebrew lapjában.

Jobs nekifogott felhívogatni az Intelhez hasonló chipgyártókat, hogy ingyenes mintát kérjen tőlük. „Ő aztán tudta, hogyan beszéljen egy kereskedelmi képviselővel - mesélte Wozniak. - Én sohasem lettem volna képes rá. Túl félénk vagyok.”Jobs elkezdett járni Wozniakkal a Homebrew találkozóira, vitte magával a készüléket, megtartotta a bemutatókat, és kieszelt egy tervet is a Wozniak tervei alapján előre elkészített nyomtatott áramköri lapok eladására. Ez jól jellemezte a kapcsolatukat. „Valahányszor terveztem valami nagyszerű dolgot, Steve rögtön megtalálta a módját, hogyan lehet pénzt csinálni belőle - mondta Wozniak. - Nekem sosem fordult meg a fejemben, hogy számítógépeket adjak el. Steve mondta, hogy mutassuk be őket, és adjunk el néhányat.” Hogy tőkét szerezzenek a vállalkozásukhoz, Jobs eladta Volkswagen kisbuszát, Wozniak pedig a HP számológépét. Furcsa, de hatékony párost alkottak: Woz gyermeteg, naiv fickó volt, és úgy nézett ki, mint egy játékmackó, míg Jobs, az ördöngös hipnotizőr leginkább agárra hasonlított. Gates rákényszerítette Allent, hogy adja neki a bevétel több mint felét. Az Apple esetében Wozniak apja - aki maga is mérnök volt, és tisztelte a mérnököket, viszont megvetette a marketingeseket és a menedzsereket - ragaszkodott hozzá, hogy a terveket készítő fia kapja a nagyobb részt. Amikor a két fiú ellátogatott Wozniakékhoz, az apa azonnal lerohanta Jobsot: „Te szart sem érdemelsz. Semmit sem csináltál.” Jobs erre sírva fakadt, és közölte Steve Wozniakkal, hogy kész felbontani a társulást. „Ha nem fele-fele alapon osztozunk - mondta neki -, akkor az egész a tiéd lehet.” Wozniak azonban nagyon is tisztában volt vele, mennyiben járult hozzá Jobs a közös vállalkozáshoz, és hogy a munkája legalább 50%-ot ért. Ha Wozniak egyedül kezd bele, talán sohasem jut tovább a tervek ingyenes szétosztogatásánál.

Miután bemutatták a számítógépet a Homebrew egyik összejövetelén, Jobsot megkörnyékezte Paul Terrell, egy kis számítógép-áruházlánc, a Byte Shop tulajdonosa. Elbeszélgettek egy kicsit, majd Terrell azzal búcsúzott: „Tartsuk a kapcsolatot!”, és átadta Jobsnak a névjegykártyáját. Jobs másnap mezítláb bevonult a boltjába, és közölte: „Tartom a kapcsolatot.” Mire Jobs a mondókája végére ért, Terrell belement, hogy 50 darabot rendel a később Apple I-ként ismertté vált számítógépből. Viszont nem csupán egy halom nyomtatott áramköri lapot és egyéb alkatrészt akart, hanem teljesen összeszerelt gépeket. Ez újabb lépést jelentett a személyi számítógépek fejlődésében - ettől kezdve ugyanis már nem csak a forrasztópákás hobbistáknak készültek. Jobs jól látta ezt az irányvonalat. Amikor eljött az ideje az Apple II megépítésének, nem pazarolt sok időt a mikroprocesszor műszaki leírásának tanulmányozására. Ehelyett elment a stanfordi Macy’s áruházba, és szemügyre vette a háztartási gépeket készítő Cuisinart kínálatát. Akkor született meg benne a gondolat, hogy a következő személyi számítógépnek olyannak kell lennie, mint egy háztartási gép: legyen egyszerű, elegáns megjelenésű, és ne igényeljen összeszerelést. Az áramforrástól a szoftverig, a billentyűzettől a monitorig mindennek szerves egységet kell alkotnia. „Meg akartam építeni az első teljesen összeállított számítógépet - magyarázta. - Többé már nem egy maroknyi hobbistát akartunk kiszolgálni, akik szerették maguk összerakni a gépeiket, és tudták, milyen adaptereket és billentyűzeteket kell venniük. Minden egyes ilyen emberre ugyanis ezer olyan vásárló jutott, akik azt akarták, hogy a megvásárolt gép használatra készen álljon.” 1977 elejére a Homebrew-nak és más hasonló inkubátorcégeknek köszönhetően néhány további hobbi-

számítógépes vállalkozás is megjelent. Lee Felsenstein, a klub szertartásmestere megalapította a Processor Technologyt, és piacra dobta a Sol nevű számítógépet. Ilyen vállalkozás volt még a Cromemco, a Vector Graphic, a Southwest Technical Products, a Commodore és az IMSAI is. De az Apple II volt az első egyszerű és a hardvertől a szoftverig teljesen integrált személyi számítógép. 1977 júniusában 1298 dolláros áron került piacra, és három éven belül 100 ezer darabot adtak el belőle. Az Apple felemelkedése a hobbikultúra hanyatlásához vezetett. A Kilbyhez és Noyce-hoz hasonló fiatal újítók évtizedeken át úgy ismerkedtek az elektronikával, hogy megtanulták megkülönböztetni egymástól a különböző tranzisztorokat, ellenállásokat, kondenzátorokat és diódákat, majd kapcsolási rajzok alapján csatlakoztatni vagy egymáshoz forrasztani őket, hogy az így kapott áramkörökből aztán amatőr rádiókészülékek, rakétairányító rendszerek, erősítők és oszcilloszkópok legyenek. 1971-től kezdve azonban a mikroprocesszorok megjelenésével a bonyolult áramköri lapok elavulttá váltak, a japán elektronikai cégek tömegesen gyártott termékei pedig olcsóbbak lettek az otthon összerakott alkatrészeknél. A barkácskészletek iránti kereslet lassan elapadt. A Wozniakhoz hasonló hardver-hackerek átengedték az elsőbbséget a Gates-hez hasonló szoftverprogramozóknak. Az Apple az Apple II- vel, majd az 1984-es Macintoshsal új gyakorlatot honosított meg: ezek az új gépek már nem arra készültek, hogy a felhasználók felnyissák őket, és babráljanak a belsejükkel. Az Apple II alapozta meg azt az elvet is, amely később Steve Jobs hitvallásává vált: a cége által forgalmazott hardver szoros egységet alkotott az operációs rendszer szoftverével. A perfekcionista Jobs szerette elejétől a végéig maga meghatározni a felhasználói élményt. Nem volt hajlandó

megengedni, hogy az emberek megvegyenek egy Apple készüléket, majd valaki más nehézkes operációs rendszerét futtassák rajta, vagy megvegyék az Apple operációs rendszerét, és valaki más vacak hardverére telepítsék. Az integrált modell nem vált általánosan használt szabvánnyá. Az Apple II megjelenése ugyanis felrázta a nagy számítógépes cégeket, főként az IBM-et, és más alternatívát kínáltak. Az IBM - pontosabban a Bill Gates által kicselezett IBM - bevezette azt a gyakorlatot, hogy a személyi számítógép hardverét és operációs rendszerét más-más cég gyártotta. Ennek eredményeképpen a szoftver lett az uralkodó, és az Apple kivételével a legtöbb számítógépes hardver egyszerű kellékké vált. DAN BRICKLIN ÉS A VISICALC Hogy a személyi számítógépek tényleg hasznosak legyenek, és a gyakorlatias fogyasztó is úgy érezze, érdemes megvásárolni, játékszerből munkaeszközzé kellett válniuk. A hobbisták izgatottságának elcsitulásával talán még az Apple II is csak múló hóbort marad, ha a felhasználók nem tudják valami gyakorlati feladat megoldására használni. Ezért jelent meg az igény a később alkalmazásnak nevezett szoftverek iránt. Ezek olyan programok voltak, amelyek a személyi számítógép adatfeldolgozó erejét egy adott feladat elvégzésére fordították. A legnagyobb hatású úttörő ezen a területen Dan Bricklin volt, az első pénzügyi táblázatkezelő program, a VisiCalc megalkotója. Bricklin az MIT számítástudományi szakán végzett, utána néhány évig szövegszerkesztő szoftvereket fejlesztett a Digital Equipment Corporationnél, majd jelentkezett a Harvard Üzleti Iskolába. 1978 tavaszán épp egy előadáson ücsörgött, és figyelte, ahogy a professzor sorokat és oszlopokat rajzol a táblára egy üzleti modell

bemutatásához. Ha felfedezett egy hibát, vagy módosítani akarta valamelyik cella értékét, a professzor kénytelen volt a törlőrongyhoz nyúlni, és átírni több másik cella értékét is. Bricklin látta a bemutatóját Doug Engelbart oNLine Systemjének (melyet a Mother of All Demos tett híressé), ahol grafikus kijelzőt, a mutogatáshoz és kattintáshoz pedig egeret használt. Bricklin elképzelt egy elektronikus táblázatot, amely egeret és egy egyszerű, mutató-húzó-kattintó felületet használna. Azon a nyáron, miközben éppen a Massachussetts állambeli Martha’s Vineyard szigetén kerékpározott, elhatározta, hogy terméket csinál az ötletből. Kiválóan alkalmas volt efféle vállalkozásra, hiszen szoftverfejlesztő volt egy termékmenedzser ösztöneivel; remekül ráérzett, mit akarnak a felhasználók. A szülei is vállalkozók voltak, és Bricklin nagyon izgalmasnak találta a saját üzlet beindításának gondolatát. Jó csapatjátékosként tudta, hogyan találjon megfelelő partnereket. „Megvolt bennem a tapasztalat és a tudás megfelelő kombinációja, hogy kifejlesszek egy olyan szoftvert, amely kielégíti az emberek igényét” - állapította meg. Összeállt hát egyik MIT-s barátjával, Bob Frankstonnal, aki szintén szoftverfejlesztő volt, az apja pedig szintén vállalkozó. „Az, hogy Dannel csapatként tudtunk dolgozni, döntő fontosságúnak bizonyult” - mondta Frankston. Bár Bricklin egyedül is meg tudta volna írni a programot, csak a vázlatát készítette el, és hagyta, hogy Frankston fejlessze. „Így szabadon koncentrálhatott arra, mit kell csinálnia a programnak, ahelyett hogy azon gondolkozott volna, hogyan csinálja” - mondta Frankston az együttműködésükről. Az első közös döntésük az volt, hogy a programot DEC üzleti számítógép helyett személyi számítógépes használatra fogják kifejleszteni. A választásuk az Apple II-re esett, mert

Wozniak elég nyílttá és átláthatóvá tette a felépítését, s így a szoftverfejlesztők könnyedén hozzáfértek a számukra fontos funkciókhoz. A prototípust egyetlen hétvége alatt készítették el egy Apple Il-n, amelyet úgy kértek kölcsön egy lényegében harmadik taggá váló illetőtől, Dan Fylstrától. Fylstra, a Harvard Üzleti Iskola nem sokkal korábban végzett növendéke szoftverkiadó vállalatot alapított, amely játékokra szakosodott, például a sakkra, és a céget cambridge-i lakásából irányította. Ahhoz, hogy a szoftveripar elkülönülten fejlődhessen a hardveripartól, szükség volt olyan kiadókra, amelyek értettek a termékek reklámozásához és terjesztéséhez. Mivel Bricklinnek és Frankstonnal egyaránt jó üzleti érzéke volt, és ösztönösen ráéreztek a fogyasztók kívánságaira, arra koncentráltak, hogy a VisiCalc ne csak egyszerűen program legyen, hanem egy termék. Barátaikat és professzorokat kértek fel tesztelésre, hogy a felület biztosan intuitív és könnyen használható legyen. „Az volt a célunk, hogy a felhasználó olyan fogalmi modellt kapjon a kezébe, amely nem okoz meglepetéseket - magyarázta Frankston. - Ezt a legkisebb meglepetés elvének neveztük. Illuzionisták voltunk, akik egy élményt akarnak előállítani.” Ben Rosen is azok között szerepelt, akik segítettek eladhatóvá tenni a Visi-Calcot. Rosen akkoriban a Morgan Stanley pénzügyi tanácsadó cég elemzőjeként dolgozott, de befolyásos hírújságjára és konferenciáira később saját üzletet épített, majd Manhattanben kockázati tőke-befektető céget alapított. 1979 májusában Fylstra a szülővárosában, New Orleansban, Rosen személyi számítógépes fórumán bemutatta a VisiCalc egy korai verzióját. Rosen így lelkendezett róla a hírújságjában: „A VisiCalc vizuálisan életre kel... Olyanok, akik korábban sohasem használtak

számítógépet, néhány percen belül gépelnek és programokkal dolgoznak.” A cikket egy jóslattal zárta, amely beigazolódott: „A VisiCalc lehet az a szoftverfarok, amely csóválja - és eladja - a személyi -számítógép-kutyát!” A VisiCalc a siker csúcsára repítette az Apple II-t, mert egy teljes évig nem létezett más személyi számítógéphez való verziója. „Az Apple II sikere valójában ennek köszönhető” - mondta később Jobs. A VisiCalcot gyorsan követték az olyan szövegszerkesztő szoftverek, mint az Apple Writer és az EasyWriter. Így nem csupán a személyi számítógépek piacát lendítette fel, de hozzájárult egy teljesen új, nyereségvezérelt iparág, a tulajdonjogi védelem alatt álló alkalmazások megteremtéséhez is. AZ IBM OPERÁCIÓS RENDSZER Az 1970-es években az IBM uralta a nagyszámítógép-piacot a 360- as sorozattal. A hűtőszekrény méretű miniszámítógépek piacán azonban a céget maga mögé utasította a DEC és a Wang, és úgy festett, a személyi számítógépek terén is lemarad. „Ha az IBM személyi számítógépet gyártana, az olyan lenne, mint egy elefánt a porcelánboltban” - fogalmazott egy szakértő. Úgy látszott, hogy ezt a véleményt a cég felső vezetése is osztja. Így saját gép helyett azt is fontolóra vették, hogy egyszerűen megveszik az Atari 800-as otthoni számítógépet, és ráragasztják az IBM logóját. Ám amikor 1980-ban egy júliusi értekezleten vitára bocsátották ezt a lehetőséget, az IBM vezérigazgatója, Frank Carey elvetette. A világ legnagyobb számítógépes cége nyilván képes saját személyi számítógépet gyártani, mondta. Úgy tűnik, bármilyen új dolgot akarnak csinálni a cégnél, panaszkodott, ahhoz 300 ember háromévi munkájára van szükség.

Ekkor felszólalt Bill Lowe, az IBM Boca Raton-i fejlesztési laboratóriumának igazgatója. „Nem, uram, ebben téved - közölte. - Egy év is elég hozzá.” Pimasz magabiztosságával kiérdemelte, hogy ő felügyelje az Acorn fedőnevű projektet, amely az IBM saját személyi számítógépének megépítését célozta. Lowe új csapatát Don Estridge vezette, ő pedig egy halk szavú déli fickót, Jack Samset - egy 20 éve az IBM-nél dolgozó veteránt - jelölt ki a szoftver összeállítására. Sams tudta, hogy az egyéves határidő miatt a házon belüli programírás helyett külső cégektől kell szoftverlicencet vásárolnia. Így hát 1980. július 21-én felhívta Bill Gateset, és azonnali találkozót kért tőle. Amikor Gates meghívta, hogy repüljön Seattle-be a következő héten, Sams azt felelte, már úton van a repülőtér felé, és másnap találkozni akar Gatesz-szel. Gates érezte, hogy nagy hal készül a horgára akadni, és izgatottan várta a találkozót. Gates néhány héttel korábban vette fel a Microsofthoz üzleti igazgatónak harvardi kollégiumi társát, Steven Ballmert, és most megkérte, vegyen részt ő is az IBM-megbeszélésen. „Rajtam kívül te vagy itt az egyetlen, aki képes öltönyt viselni” - jegyezte meg Gates. Amikor Sams megérkezett, Gates is öltönyt viselt, bár meglehetősen lötyögött rajta. „Előjött egy fiatal kölyök, hogy bevezessen az irodába, és azt hittem, a kifutófiúhoz van szerencsém” - emlékezett vissza Sams, aki az IBM-nél rendszeresített kék öltönyt és fehér inget viselte. Csapata többi tagjával együtt azonban hamarosan őt is elkápráztatta Gates zsenialitása. Az IBM-esek először a Microsoft BASIC jogainak bérbevételéről akartak tárgyalni, Gates miatt azonban a megbeszélés parázs vitába torkollott arról, merre is tart a technológia fejlődése. Néhány óra elteltével már a Microsoft

által addig megírt és a jövőben megírásra váró összes programozási nyelv, vagyis a BASIC mellett a Fortran és a COBOL megvásárlásáról is tárgyaltak. „Azt mondtuk az IBM-nek, rendben, megkaphattok mindent, amit előállítunk, bár valójában még elő sem állítottuk” - idézte fel Gates. Az IBM-csapat néhány héttel később visszatért. Az említett programozási nyelveken kívül volt még egy lényeges szoftver, ami hiányzott. Az IBM-nek szüksége volt ugyanis egy operációs rendszerre, vagyis arra a szoftverre, amely az összes többi program alapjául szolgál. Az operációs rendszer a többi szoftver által használt alapvető utasításokat kezeli, például olyan fontos feladatokat határoz meg, hogy hol tárolja a különböző adatokat, hogyan ossza el a memóriát és a feldolgozáshoz szükséges egyéb erőforrásokat, illetve hogyan működjenek együtt a szoftveres alkalmazások a számítógép hardvereszközeivel. A Microsoft addig még sohasem írt operációs rendszert. A cég egy mikroszámítógépekhez készült irányítóprogram, a CP/M (Control Program for Microcomputers) nevű rendszerrel dolgozott, amely Gates gyerekkori barátja, Gary Kildall tulajdonában volt, aki nem sokkal korábban költözött a Kalifornia állambeli Monterey-be. Miközben tehát Sams ott ült az irodájában, Gates fogta a telefont, és felhívta Kildallt. „Küldök hozzád néhány embert - közölte vele, és elmondta, mit akarnak az IBM vezetői. - Foglalkozz velük, fontos emberek!” Kildall azonban nem foglalkozott velük. Gates később úgy emlegette az esetet, hogy „a nap, amikor Gary inkább repülni ment”. Kildall ugyanis ahelyett, hogy fogadta volna az IBM-től érkezett látogatókat, úgy döntött, inkább beül a magángépébe, amit nagyon szeretett vezetni, és elrepül egy korábban megbeszélt találkozóra San Franciscóba. A feleségét bízta meg, hogy tárgyaljon a négy sötét öltönyös

IBM-küldöttel pompás viktoriánus házukban, amely egyben Kildall céges főhadiszállásaként is szolgált. Amikor letettek elé egy hosszú titoktartási szerződést, az asszony nem volt hajlandó aláírni. Az IBM-esek hosszas alkudozást követően felháborodottan távoztak. „Kitettük az asztalra a levelünket, amelyben az állt: kérjük, ne mondja el senkinek, hogy itt jártunk, és nem akarunk semmi bizalmas dolgot hallani. Ő viszont, miután elolvasta, közölte, hogy nem írhatja alá - meséli Sams. - Az egész napot Pacific Grove-ban töltöttük, vitatkoztunk vele, az ügyvédeinkkel, az ő ügyvédeivel meg mindenki mással, hogy vajon velünk beszélhet-e egyáltalán arról, hogy velünk beszél, aztán elmentünk.” Így játszotta el Kildall kis cége az esélyt, hogy a számítógépes szoftverpiac meghatározó szereplője legyen. Sams visszarepült Seattle-be, hogy megint tárgyaljon Gatesszel, és megkérte, találjon valami más módot egy operációs rendszer előteremtésére. Szerencsére Paul Allen ismert valakit Seattle-ben, aki segíthetett: Tim Patersont, aki a Seattle Computer Products nevű kis cégnél dolgozott. Patersont néhány hónappal korábban alaposan felbosszantotta, hogy Kildall CP/M-je nem használható az Intel legújabb mikroprocesszorához, ezért operációs rendszerré alakította, és QDOS-nak, vagyis Quick and Dirty Operating Systemnek (gyors és mocskos operációs rendszernek) keresztelte el. (Az eredetileg DOS-nak (Disk Operating System) nevezett, lemezeket kezelő operációs rendszert az IBM már 1966-ban kiadta.) Gates közben ráébredt, hogy minden bizonnyal egyetlen operációs rendszer válik majd a személyi számítógépek szabványos szoftverévé - mégpedig nagy valószínűséggel az, amelyre az IBM választása esik. Azt is megértette, hogy aki ennek az operációs rendszernek a jogait birtokolja, azé lesz a világ.

Így hát ahelyett, hogy Patersonhoz irányította volna az IBM-es küldöttséget, Gates kijelentette, hogy ő és a csapata elintézik az ügyet. Ballmer később így emlékezett vissza: „Egyszerűen azt mondtuk az IBM-nek: »Figyeljenek, majd mi elintézzük, elmegyünk és megszerezzük az operációs rendszert ettől a kis helyi cégtől, megoldjuk a dolgot.«” Paterson cége éppen anyagi problémákkal küszködött, így Allennek sikerült előnyös megállapodást nyélbe ütnie a barátjával. Először csak egy nem kizárólagos licencszerződést kötöttek, ám amikor az IBM-üzlet már szinte biztosnak látszott, Allen visszament, és egyszerűen megvette Paterson szoftverét anélkül, hogy elmondta volna neki, miért kell. „Végül sikerült megegyeznünk vele, hogy 50 ezer dollárért megvesszük tőle az operációs rendszert, mégpedig olyan célra, amilyenre csak akarjuk” - emlékezett vissza Allen. A Microsoft tehát aprópénzért megszerezte azt a programot, amellyel némi kozmetikázást követően több mint három évtizeden át uralta a szoftverpiacot. Gates azonban majdnem visszatáncolt. Rá nem jellemző módon aggódott, hogy a Microsoft, amely addigra túlvállalta magát más projektekkel, esetleg nem lesz képes úgy feljavítani a QDOS-t, hogy megfeleljen az IBM-nek. A cégnek mindössze negyven szedett- vedett alkalmazottja volt, akik közül néhány a padlón aludt, reggel meg a mosdónál tisztálkodott, és egy 24 éves kölyök vezette, akit még mindig gyakran kifutófiúnak néztek. 1980 szeptemberének végén, egy vasárnap, két hónappal az IBM első látogatása után Gates összehívta a vezetői csapatot, hogy döntésre jussanak a projekttel kapcsolatban. Kay Nishi, egy gatesi dinamizmussal megáldott fiatal japán számítógépes vállalkozó volt a legerőszakosabb. „Meg kell csinálnunk! Meg kell csinálnunk!” - visítozta megállás nélkül, miközben fel-alá rohangált a szobában. Gates végül arra jutott, hogy igaza van.

Gates és Ballmer egy éjjeli járattal Boca Ratonba repült, hogy véglegesítsék a szerződést. A Microsoft 1980-as bevétele 7,5 millió dollár volt, szemben az IBM 30 milliárdjával, de Gates olyan megállapodást akart kötni, amely szerint a Microsoft tulajdonosa marad az operációs rendszernek, melyet az IBM világméretű szabvánnyá tesz. A Paterson cégével kötött egyezség értelmében a Microsoft nem csupán licencjogot szerzett a DOS-ra, hanem szőröstül-bőröstül megvette, „bármilyen célra”. Ennél a ravasz húzásnál még ravaszabb dolog volt az, hogy nem engedték meg az IBM-nek, hogy ugyanezt a megállapodást kényszerítse a Microsoftra. Amikor leszálltak a miami repülőtéren, bementek az egyik mosdóba, hogy felvegyék az öltönyüket, és Gates felfedezte, hogy otthon felejtette a nyakkendőjét. Tőle szokatlan igényességgel ragaszkodott hozzá, hogy úton Boca felé megálljanak egy Burdine’s áruházban, és vásároljanak egyet. Így sem a kívánt hatást gyakorolta azonban az őt fogadó, ropogós öltönyben feszítő IBM- vezetőkre. Az egyik szoftverfejlesztő később úgy emlékezett vissza, hogy Gates „úgy nézett ki, mint egy kölyök, aki megkergetett valakit az utcán, elvette az öltönyét, ám túl nagy lett rá. A gallérja felfelé meredt, olyan volt, mint valami punk, én pedig azt kérdeztem: »Ez meg ki a fene?«” Amint azonban Gates belefogott a prezentációjába, mindenki megfeledkezett slampos megjelenéséről. Elkápráztatta az IBM- csapatot a technikai és jogi részletek egyformán alapos ismeretével, a feltételek kikötésénél pedig nyugodt magabiztosságot sugárzott. Az egész persze nagyrészt színjáték volt. Amikor visszatértek Seattle-be, Gates az irodában lefeküdt a padlóra, és hangosan, kínlódva sorolta Ballmernek a kételyeit.

Egy hónapnyi adok-kapok után, 1980 novemberében sikerült elkészíteni egy 32 oldalas megállapodást. „Steve-vel fejből tudtuk a szerződés szövegét - mesélte Gates. - Nem fizettek túl sokat. A teljes összeg úgy 186 ezer dollárra jött ki.” Legalábbis eleinte. Ott volt azonban a két záradék, amelyekről Gates tudta, hogy az ő javát szolgálják majd a számítógépipar hatalmi játszmájában. Az első kitétel az volt, hogy az IBM nem kap kizárólagos jogokat az általa PC-DOS-nak nevezett rendszer használatára. Gates tehát MS-DOS néven más személyiszámítógép-gyártóknak is eladhatta ugyanannak az operációs rendszernek a licencjogát. Másodszor pedig a Microsoft megtartotta a forráskód feletti ellenőrzés jogát. Ez azt jelentette, hogy az IBM nem módosíthatta a szoftvert, és nem fejleszthetett belőle olyan programot, amely aztán a gépekhez kapcsolva a cég saját tulajdonává válhatott volna. Csak a Microsoftnak volt joga a változtatásokhoz, és minden új verziót átadhatott bármilyen cégnek.

„Tudtuk, hogy meg fognak jelenni az IBM PC kiónjai - mondta Gates. - Úgy fogalmaztuk meg az eredeti szerződést, hogy ezek is beleférjenek. Ez volt a megállapodás egyik kulcsfontosságú eleme.” Az egyezség hasonlított Gates MITS-szel kötött szerződésére, amelyben fenntartotta magának a jogot a BASIC továbbadására más számítógépgyártóknak. Ez az elv tette lehetővé, hogy a BASIC, majd később a még fontosabb Microsoft operációs rendszer ipari szabvánnyá váljon, mégpedig a Microsoft ellenőrzése alatt. „Végül is, az volt a szlogenünk, hogy »Mi határozzuk meg a szabványt« - idézte fel Gates nevetve. - Amikor viszont tényleg mi határoztuk meg a szabványt, a trösztellenes jogászunk szólt, hogy szabaduljunk meg ettől a jelmondattól. Ez egy olyan mottó, amit csak akkor használhat az ember, ha nem igaz. Gates eldicsekedett anyjának az IBM-mel kötött fontos üzlettel, abban a reményben, hogy ezzel igazolja: helyesen döntött, amikor otthagyta a Harvardot. Mary Gates történetesen együtt dolgozott a United Way igazgatótanácsában az IBM elnökével, John Opellel, aki éppen a vezérigazgatói teendőket készült átvenni Frank Carytől. Egy alkalommal Mary Opellel együtt repült egy megbeszélésre a férfi magángépén, és említést tett a dologról. „Ja, igen, a kicsi fiam épp ezzel meg ezzel a projekttel foglalkozik, és az önök cégének dolgozik.” Ám úgy tűnt, Opel még nem hallott a Microsoftról. Ezért amikor Mary hazatért, elővette Billt: „Ide figyelj, megemlítettem Opelnek a projektedet, és hogy otthagytad miatta az iskolát meg minden mást, de fogalma sincs róla, ki vagy, úgyhogy ez a te a projekted talán nem is olyan fontos, mint hiszed.” A Boca Raton-i vezetők néhány héttel később elmentek az IBM központjába, hogy jelentést tegyenek Opelnek a fejleményekről. „A chippel kapcsolatban az Inteltől függünk,

a terjesztést pedig a Sears és a ComputerLand végzi majd - magyarázta a csapat vezetője. - De leginkább talán egy kis seattle-i szoftvercégnek vagyunk kiszolgáltatva, amelyet egy Bill Gates nevű fickó vezet.” Mire Opel így felelt: „Ó, Mary Gates fiáról van szó? Az anyja remek ember.” Ahogy azt Gates előre látta, az IBM által megrendelt összes szoftver elkészítése jelentős megterhelést jelentett, de a Microsoft-banda kilenc hónapon át éjt nappallá téve dolgozott, hogy elkészüljön. Gates és Allen még egyszer utoljára egy csapatot alkottak, egymás mellett ültek éjszakákon át, és ugyanazzal a lelkesedéssel és energiával programoztak, ahogy a Lakeside-on és a Harvardon tették. „Egyetlen összezördülés fordult elő közöttünk, amikor Paul el akart menni, hogy megnézze egy űrsikló kilövését, én pedig nem, mert csúszásban voltunk” - mesélte Gates. Allen végül elment. „Ez volt az első ilyen esemény - mondta -, és a kilövés után rögtön hazarepültünk. Harminchat órát sem maradtunk távol.” Az ügyvédek joggal aggódtak. Az Igazságügyi Minisztérium (Ministry of Justice) ugyanis később hosszan elhúzódó monopóliumellenes pert indított a Microsoft ellen. A vád szerint a cég törvénytelen módon használta fel az operációs rendszerek piacán meglévő dominanciáját arra, hogy előnyhöz jusson a böngészők és más termékek terén. Az ügyben végül megegyezés született, miután a Microsoft ígéretet tett rá, hogy változtat bizonyos gyakorlatain. Az operációs rendszer megírásával mindketten hozzájárultak a személyi számítógép külsejének és jellegének meghatározásához. „Paullal a legapróbb hülye részletet is kitaláltuk a PC-vel kapcsolatban - mondta Gates. - A billentyűzet felépítését, a kazettaolvasó működését, a hang- és a grafikus port működését.”

Sajnálatos módon az eredmény Gates rémes tervezői ízlését tükrözte. Azt leszámítva, hogy számítógép-felhasználók serege tanulta meg kényszerűségből, hol van a fordított törtvonal billentyűje, kevés jót lehetett elmondani arról a felületről, amely olyan promptokat (parancsjeleket) használt, mint a „c:\\>”, és olyan nehézkes elnevezésű fájlokat, mint AUTOEXEC.BAT és CONFIG.SYS. Evekkel később egy harvardi rendezvényen David Rubenstein magántőke-befektető megkérdezte Gateset, miért varrta a világ nyakába a Control-Alt-Del indító utasítást. „Miért kell, hogy legyen három ujjam, ha el akarom indítani a számítógépemet és a szoftveremet? Kinek az ötlete volt ez?” Gates erre elkezdte magyarázni, hogy az IBM billentyűzettervezőinek nem sikerült könnyebb módszert kitalálniuk arra, hogy a hardver betöltse az operációs rendszert, majd elhallgatott, és szégyenlősen elmosolyodott. „Hiba volt” - ismerte be. Az elborult programozók néha elfelejtik, hogy a szépség lelke az egyszerűség. Az IBM PC-t 1981 augusztusában mutatták be a New York-i Waldorf Astoriában, 1565 dolláros katalógusáron. Gateset és a csapatát nem hívták meg az eseményre. „Az volt a legfurcsább az egészben - mesélte Gates -, hogy amikor megkértük őket, hadd menjünk el a nagy, hivatalos bemutatóra, az IBM nem engedte.” Az IBM szemében ugyanis a Microsoft egyszerű beszállító volt. Mégis Gates nevetett utoljára. Az általa kiharcolt megállapodásnak köszönhetően a Microsoft egyenrangú, egymást helyettesítő árucikké tette az IBM PC-t és kiónjait, így a vállalat kénytelen volt árversenybe kezdeni, minimális árrésre kárhoztatva magát. Néhány hónappal később a PC magazin első számában megjelent interjúban Gates azt nyilatkozta, hogy nemsokára minden személyi számítógép

ugyanazokat a szabványos mikroprocesszorokat használja majd. „A hardver lényegében sokkal kevésbé lesz majd érdekes - mondta. - A szoftver lesz az egész rendszer lelke.” A GRAFIKUS FELHASZNÁLÓI FELÜLET Steve Jobs és az Apple-csapat azonnal vettek egy új IBM PC-t, amint piacra került. Szemügyre akarták venni, mit is tud a versenytársuk. Egyetértésre jutottak abban, hogy - Jobs kifejezésével élve - „gáz”. Ez nem pusztán Jobs ösztönös arroganciájának a megnyilvánulása volt, bár részben talán annak is betudható. Az váltotta ki ezt a reakciót, hogy a gép nehézkes c:\\> promptjával és dobozszerű külsejével egyszerűen unalmas volt. Az fel sem vetődött Jobs-ban, hogy a céges technológiai menedzserek talán nem vágynak izgalomra az irodában, és tudják, hogy nem kerülhetnek bajba, ha egy olyan unalmas márkát választanak, mint az IBM, egy olyan merészen hangzó helyett, mint az Apple. Bill Gates véletlenül éppen azon a napon járt az Apple központjában, amelyen nyilvánosságra hozták az IBM PC-t. „Nem mutattak érdeklődést a dolog iránt - mondta később. - Egy teljes évre volt szükség ahhoz, hogy rádöbbenjenek, mit történt.” Jobsot felpörgette a verseny, főleg ha úgy gondolta, a versenytárs gázos. Megvilágosodott zen harcosnak képzelte magát, aki gonosz és ocsmány erők ellen küzd. Megjelentetett egy Apple-reklámcikket a The Wall Street Journalban, amelyet maga segített megfogalmazni. A címe így hangzott: „Üdv, IBM. Komolyan.” Az egyik ok, amiért Jobs ilyen lenézően viselkedett, az volt, hogy látta a jövőt, és bele is fogott a feltalálásába. A Xerox PARC-nál tett látogatásai során megmutatták neki Alan Kay,

Doug Engelbart és kollégáik néhány ötletét, egyebek közt a grafikus felhasználói felületet (Graphic User Interface, GUI), amely az asztal metaforát használta, ablakokkal, ikonokkal és mutatóként szolgáló egérrel. Adva volt tehát a Xerox PARC csapatának kreativitása és Jobs zsenialitása a dizájn és a marketing terén, s e két dolog kombinációjának köszönhetően a GUI megalkotása volt a következő nagy ugrás a Bush, Licklider és Engelbart által elképzelt ember-gép interakció gördülékenyebbé tétele felé. Jobsnak és csapatának a Xerox PARC-ban tett két legfontosabb látogatására 1979 decemberében került sor. Jef Raskin Apple-mérnök, aki éppen egy barátságos számítógép tervein dolgozott, amelyből később a Macintosh lett, már korábban látta, mit csinálnak a Xeroxnál, és rá akarta venni Jobsot, hogy nézze meg ő is. Csak az volt a probléma, hogy Jobs nem szenvedhette Raskint - az általa használt kifejezéssel élve „béna seggfejnek” tartotta. Ennek ellenére elzarándokolt hozzájuk. Megállapodást kötött a Xeroxszal, amely lehetővé tette az Apple-csapatnak a cég technológiáinak tanulmányozását, ők pedig cserébe megengedték a Xeroxnak, hogy egymillió dollárt fektessen az Apple-be. Természetesen nem Jobs volt az első kívülálló, aki láthatta, min dolgoznak a Xerox PARC-nál. A cég kutatói több száz bemutatót tartottak már látogatóknak, és már több mint ezer Xerox Altót osztottak szét. Ez a Lampson, Thacker és Kay tervezte drága számítógép grafikus felhasználói felületet és más PARC-os újításokat is használt. Jobs volt azonban az első, akinek rögeszméjévé vált, hogy a PARC felülettel kapcsolatos ötleteit egy egyszerű és olcsó személyi számítógépben kellene integrálni. Jobs első látogatása alkalmával a Xerox PARC mérnökei, élükön Alan Kay munkatársával, Adele Goldberggel, meglehetősen visszafogottan viselkedtek. Nem sok mindent